Hosszú idő elteltével ismét hónap bandhája interjú. A pár hónapos kihagyás oka, természetesen nem az izgalmas, elhivatott gyakorlók hiánya, szerencsére ezzel nagyon jól állunk, az utóbbi időben inkább az idő volt a szűk keresztmetszet . Az új bandhaworks létesítése minden energiánkat felemészti, ez jelenleg a priorítás, hogy meg tudjuk teremteni az alább is olvasható csodákhoz a megfelelő körülményeket.
November hónap bandhája három év Himalája-i tartózkodást követően, legyőzve félelmeit ellátogatott Dél-Indiába, az “ászanabajnokságok” földjére, ahol is megismerkedett az astanga vinyásza jóga esszenciájával és az út(irány) világossá vált. Habár a belő békét bizony nem adják ingyen a “sthira sukham asanam” még messze van, a lelkesedés és az ébresztő óra folyamatos hajnali csöngése töretlen. Fogadjátok szeretettel Timit astangás történetét:
BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Timi: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen!
BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Timi: Az első kérdésed máris nagyon izgalmas, köszönöm! Az astangához és a Bandha Workshöz vezető útra visszatekintve elég sok meghatározó mérföldkövön vagyok túl. A kezdet valahol ott gyökerezik, amikor először feltettem a Nagy Kérdést magamnak és a környezetemben elő felnőtteknek, hogy mi végre létezünk a Világon. Ez időben valamikor a gimnáziumi évek elején történik, majd valahonnan tudomást szerzek a Jóga varázslatos világáról: gyönyörű emberek, emberfelettinek tűnő testhelyzetekben, elképesztő erőt demonstrálnak. Mágnesként kezdett el vonzani az emögött álló tudás. A gimnáziumi érettségi műhelymunkám már a jóga (és más technikák) tudatmódosító hatásainak szenteltem, a pszichológia tudományának berkein belül. Majd az egyetemi évek alatt egy puszta véletlennek vélt találkozás kapcsán botlottam bele a Himálájai Jóga Tradíció ágazatába, ebben eltöltöttem kb. 3 évet, meg is indult a befelé figyelés folyamata, ám a kevés ászanázás következtében a hosszabb üléseket sem bírtam fizikailag, és a rengeteg belső folyamatot sem tudtam jól „kidolgozni” magamból. Kellett tehát a váltás, de a kényelmesnek vélt megvilágosodás útján nem voltam egy ászanabajnok, és meg kell vallanom, nem is vágytam rá, hogy meghaladjam a fizikai komfortzónám határait, sőt! Majd következtek a különböző stúdiók jógaórái és az eltérő irányzatok, az otthoni online videós gyakorlások, közben egyre elveszettebbnek éreztem magam, és zsigeri módon vágytam rá, hogy jöjjön végre valami Igazi. Érdekes, hogy ebben a fázisban egyszer már rátaláltam a Bandha Worksre, de olyan komolynak tűnt a dolog, ami az ajtó mögött zajlik, hogy nem is mertem benyitni. Szerencsére egy kedves barátnőm éppen azt újságolta akkoriban, micsoda új szerelem számára az astanga, én pedig jól elszörnyedtem tőle 🙂 Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a félelem mögött lehet valami izgalmas, amit ki kell próbálnom, így csöppentem be Hozzátok az első, vasárnapi, kétórás vinyásza órára, ami után egészen egyszerűen nem tudtam mozogni órákig. Rá kellett ébrednem, hogy a hőn áhított belső békét bizony nem adják ingyen, elkezdtem hát látogatni a délutáni half led órákat, majd következett a kezdő tanfolyam, és végül óriási erővel szippantott magába a hajnali Mysore. Eközben persze rengeteg, az astanga rendszere iránt táplált ellenállást küzdöttem le magamban nap mint nap.
BW: Úgy tűnik igen motivált vagy. Ez valamiféle kezdeti lelkesedésnek tekinthető vagy pár hónapos – azaz igen rövid – reggeli Mysore pályafutással a hátad mögött, közelebb kerültél a nagy kérdés megválaszolásához?
Timi: Hmm, a lelkesedés… Az alapvetően nem tartozott bele az induló csomagba. Azt éreztem, hogy ide valamiért jönnöm kell, de eszemben sem volt fejest ugrani a heti hat gyakorlásba, ugyanis elképzelni sem tudtam kinek van erre ideje, energiája, és egyébként is. Ha a tanfolyam után nem következik az ösztöndíj (amiért örök hála az egész Bandha-csapatnak!), kicsi a valószínűsége, hogy kiépül bennem a mostani lelkesedés. Az elején ezzel szemben minden erőbedobással voltam dühös és dacos, onnantól, hogy finom utalással előírtad a heti hat gyakorlást :-). Majd azért, amiért minden részecském szörnyen fájt, és egy végtelen vergődésnek tűnt az első hónap. Igyekszem tartósan az emlékezetembe vésni ezidőből azt a gyakorlást, amikor az ászanázás utáni relaxációban egyszer csak levált a testemről a dac, és elkezdett tőlem függetlenül létezni. Ez volt az első „váó-élményem”. Az esetet követték még hasonló tapasztalások, elég megrázó, sötét képekkel, sok könnyel áztatott délutánnal. Fokozatosan fedeztem fel magamban az élet iránti hála és tisztelet érzését, valamint a félelmek oldódása is megkezdődött lassan. Abban a szerencsés helyzetben voltam viszont, hogy gyógypedagógus lévén egy teljes nyári szabadságot tölthettem a saját magam megfigyelésével, így ez az igen rövid idő visszatekintve némileg időtlenné vált. A nagy kérdésre vonatkozó tapasztalataim még annyira zsengék, nehéz őket szavakkal megformálni, de megpróbálom. A Santinaval töltött Mysore hét jelentette ezen a téren az áttörést, nevezzük így. Óriási élmény volt, amilyen elképesztő energiával töltötte fel maga körül a teret, és ahogyan segített rácsatlakozni a felettünk álló tudásra, a mindent kitöltő és éltető forrásra. Erről korábban legfeljebb ábrándjaim voltak. Azóta hagyom magam általa formálódni és minél több időt tölteni tudatosan is ebben a varázslatban… így talán egy nap közelebb kerülök a válaszhoz. Számtalan megfoghatatlan változás zajlott le belül abban a néhány napban, de a legfontosabb talán, ami a jelenlegi lelkesedésem hátterét adja, a gyakorlás iránti elköteleződés, ami továbbra sem feltétlenül megy játszi könnyedséggel. Mostanában olyan a hajnali Mysore, mint Alice-nek Csodaország. Tiszta szerencse, hogy minden nap, még reggeli előtt, hat képtelenség megengedett :-).
BW: Mi történik “Alicel“ a reggeli után? Hogy épül be az astanga koncepció a reggeli gyakorlás utáni időszakba, az emberi kapcsolataidba, a világhoz való viszonyulásodhoz? Persze ha beépül egyáltalán!?
Timi: Végül is, előfordulhat, hogy nem beépül, hanem inkább új tereket nyit meg :-). Akárhogy is legyen, minden, ami a gyakorlás után történik, végtelenül érdekes, színes, vibráló, mintha ajándékba kaptam volna egy elmekaleidoszkópot, amin keresztül mostantól szemrevételezhetem a világot. Szeretek a gyakorlás utáni, a külvilág számára titokzatosnak ható tudatállapotban időzni mielőtt visszaintegrálódnék a napi tevékenységekbe és a feladatkörömbe. Utazótanári munkámból adódóan nagyon sok, eltérő korosztályú és szociális háttérből építkező emberrel kerülök összeköttetésbe nap mint nap, ami rengeteg információ- és érzelem-menedzselést követel meg. Ilyen rövid idő elteltével is az a benyomásom, az astanga gyökeres változást hoz az emberekhez való kapcsolódásban, segít ugyanis lefejteni az interakciókról a figyelemelterelő információkat, és kiszűrni a szavakba, gesztusokba, ruhadarabokba göngyölt lényeget. Kialakít egy erőteljes megoldásfókuszú figyelmet, miközben takarékra kapcsolja a pszichés megterhelést. A gyerekekkel való kapcsolataim minősége is megváltozott; azt hiszem, otthonosabban mozgok az alternatív világaikban, emellett pedig nyugodt, kiszámítható keretekkel rendelkező teret tudunk kialakítani a közös munkához. A „személyes” kapcsolataimban az a legmeglepőbb, ahogyan elfelejtem lefuttatni a jól bejáratott játszmákat :-). Érdekes még mostanában, hogy „ismeretlen” emberek is szívesen kezdeményeznek beszélgetést velem pl. az utcán, a vonaton… mintha átutazó ismerősök lennénk. A világhoz való viszonyulásom is formálódik, szinte minden napra jut olyasmi, amire rácsodálkozok magamban és másokban egyaránt, a jámák és a nijámák pedig iránytűként segítenek eligazodni az új tapasztalatok között. Igyekszem minden helyzetben figyelni a reakcióimat, tanulni belőlük; örülni annak, ha egy korábban nehezen értelmezhető helyzet egyszerűsödik, magától értetődővé válik, ezzel párhuzamosan pedig monitorozni, mikor kerülök újra és újra ugyanazokba a hibahurkokba, pl. mitől leszek türelmetlen vagy dühös és miért pörgök bele ismét ebbe az érzésbe. Ahogyan a gyakorlást, úgy a megfigyeléseimet is igyekszem felmenteni az értékelés alól. Azután pedig minden gyakorlás új kezdet és újabb lehetőséget tartogat magában a feloldódásra.
BW: Említetted a jámákat és nijámákat (astanga jóga első két ága) mint iránytűk az önismeret útján. Melyik a kedvenced – aminek a tartása nem okoz problémát – és melyik ami akár komoly kihívást jelent számodra?
Timi: Tekinthetjük úgy, hogy az önfegyelem terén nem jeleskedem, amiért kilépek a kérdésed kereteiből 🙂 De nem foglalhatok bátran állást amellett, hogy valamelyik alapelvhez maradéktalanul illeszkednének a gondolataim, szavaim és a tettekben megnyilvánuló viselkedésem is. Eleve úgy érzem, mindhárom létmegnyilvánulás más kontrollt kíván meg és előfordul, hogy az egyik annyi figyelmet igényel, amennyit még nem tudok neki szentelni a napi „funkcionálás” közben. Továbbá az irányelvek egyes alkomponenseivel még pirkadati fázisában tartunk, így a jámákat és nijámákat fokozatosan töltöm fel tapasztalati tudással. Ráadásképp következik az átfedések esete 🙂 Az egyes irányelveken belül komoly kihívásokkal is találkozom, ahogyan felszabadító élményeket is megcsillantanak magukból. A nem ártás terén például óriási szabadság, hogy stabillá vált a vegán életvitelem. Négy év vegetáriánizmusból egy évet töltöttem vegán próbálkozással, viszont sok belső konfliktust szült az akarásból gyökerező igyekezet. Aztán megérkezett az astanga, és lecsendesítette a hezitálást, anélkül, hogy erőfeszítést kellett volna kifejtenem. Talán azért is könnyű vegánként létezni, mert a legtöbb esetben ez egy egyirányú kontroll, a döntéseimmel (pl. vásárláskor) a lehető legkisebb ártást célzom meg, miközben általában nem lép fel túl sok értékelendő tényező, nem próbál (vagy nem tud) befolyásolni senki. Viszont sokkal nehezebb az ahimszát követni az emberekkel való kommunikációban, ahol egy dinamikus folyamatban kell helyt állni és adott esetben bekapcsolódik például az igazság kérdése is. Ideális esetben egy érzelmekkel túltelített információcserében ki tudom zárni mások és a saját érzéseimet is, kiszűrni, amit érdemes továbbvinni a helyzetből, és mindenki számára békésen, konstruktívan kezelni a szituációt. Máskor nagy kihívás tisztán kommunikálni, anélkül, hogy másokra erőltetném az igazat/m. Előfordul, hogy kifelé teljesül az erőszakmentes kommunikáció és az igazság is, belül azonban hullámot ver néhány ártó gondolat… Meg az is, hogy elszabadul az őskáosz, és csak utólag pislogok nagyokat, hogy honnan eredeztethető mindez. A szavak szintje egyébként is igen megtévesztő, mivel jórészt köszönőviszonyban sem állnak a valósággal, ráadásul mindenkinek saját szövésű szűrője van rájuk – ez az „egyet mondok, kettő lesz belőle” tanulsága. Az erőszakmentesség terén a saját magamhoz vagy inkább az Önvalóhoz való viszonyulást is megemlíteném, hagyni leépülni az egóvezérelte, ártó gondolatokat és szeretettel fordulni felé(m) ugyanannyira kihívás, mint amennyire kedvenc. Ha kicsit távolabbról tekintek a jámákra és nijámákra, nagyon érdekes, ahogyan önindítottan elkezdenek működni a mindennapokban, és ahogyan maguktól formálódnak bennem, például azzal, hogy bezárják a látszólagos szabadságot kínáló kiskapukat, és feltárják helyettük azokat az ajtókat, amelyeknek köszönhetően megkönnyebbülést, megnyugvást, szabadságot, hálát, valódi örömöt üdvözölhetünk az életünkben.
BW: Azon túl, hogy korán fekvő, kelő Mysore gyakorló lettél, nem hiányzik az életedből az éjszakai élet izgalma sem… Rendszeres látogatója vagy a Drámászana önismereti foglalkozásoknak is. Mi a legmeghatározóbb avagy leghangosabb élményed amit átéltél ezen események alkalmával? (Nyomdafestékkel ne foglalkozz mi álljuk!)
Timi: 😀 😀 … Ezzel el is értük az astanga-féle intimitás csúcsát (vagy még korai a feltételezésem?) A Drámászana világa valóban tartogat meghatározó élményeket, és nem is tudom hirtelen, hogyan éljek a felajánlott nyomdafestéketekkel :-). Magamat is meglepő és néha zavarba ejtő érzések, képek törnek fel abban a hatvan-végtelen percben. Van némi önismeretet, drámát megélt múltam, de nem számít összehasonlítási alapnak, itt valami egészen új fejezet vette kezdetét ezen az úton (is). A csípőnkben raktározott kőkemény feszültségekről már olvastam korábban, véletlenül, de nem tudtam mihez kezdeni ezzel az információval. Most már van szerencsém barátkozni velük. Ha címet is kellene adnom az átélt élményeknek, valahogy így tudnám megragadni őket: Panorámaturizmus az ŐsMéhben és Egybeolvadás az UniverzumFérfivel. Valójában egy folyamatnak tűnik a két esemény, némi időbeli megszakítással, ami nem is számít zavaró tényezőnek. Eddig csak képekben és érzésekben voltam/vagyok ebben az áramlásban, a szavak erdeje sokkal kaotikusabb, de talán nem realizálja túl az élményeket. Valahogy úgy tudnám leírni, mint egy utazást, először a Forráshoz, ami a testemben a saját méhem területének felel meg, tágabban viszont mindannyiunk bölcsőjébe vezet az út. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy nagyon sok, és erős fájdalmat éltem meg eddig fizikai szinten ebben a szervemben, és meglehetősen negatív hangulat jellemezte a viszonyunkat. Ami itt fogadott, valóban véres csatamezőre hajazott (ezt már korábban is láttam), és rettenetes fájdalmat hozott, nem csoda hát a hangerő. Amíg nem fogadtam el ezt az ősinek megélt fájdalmat, csak a merő tiltakozás volt jelen. Pedig ez a szenvedés valószínűleg mindannyiunkban bennünk van, a belső empirikus megfigyeléseim alapján :-). Ott sorakozott az összes női ősöm, bennük pedig az ő női őseik (szorozva a végtelennel), ez tarthatatlan kín. A szenvedés mellett, egyébként megdöbbentően közeli távolságban, mindenhol ott van az ősi kegyelem is, mint egy határtalan, eredendően létező fényforrás, amelynek csupán megengedni kell, hogy kitöltsön. Ez ellen ugye szorgosan dolgozunk a napi felesleges frusztrációink révén, így hát mégsem olyan „boldogan éltek, míg meg nem haltak“-típusú a történet, igyekszem ezért rendszeresen beépíteni a gyakorlás végére az erre irányuló fókuszt, hogy utat találjon magának ez a melengető, gyógyító energia… A dráma második felvonása ettől is kalandosabb 🙂 Az mondjuk ismerős érzés, ahogyan a női mozgató energiák áramlanak bennem, olykor (mindig) elég hektikusan, és az is megvan, hogy az ellenkező nemnek is van „ilyenje“, de hogy ez a kettő egyszerre uralja a testem, az csak ritkán, vagy nem is, nem tudom, erre nincs is alkalmas kifejezés a szótáramban… Ez az élmény, talán mondhatom, természetszerűen hoz magával felnőtt tartalmú képeket, és valószínűleg csak azért, mert elsőre nem kép-es ettől eltérőre, erre kondicionálódott a megértésem, pedig nem is fedik a valódi tartalmat. A női és férfi „infó“ adás-vételt egyébként is a világ egyik legmisztikusabb áramlásának élem meg, és a folyamatába is szerelmes vagyok, bármennyire is fájdalmas területről van szó, újfent. A valós tartalom pont ebben a fájdalomban gyökerezik, hiszen olyan ritkán, de az is előfordulhat, hogy soha nem találkozik őszinte valójában a két energia a hétköznapokban, a helyét pedig valamiféle tudattalan hiányérzet tölti ki. Ebben a drámászanányi időben, azt hiszem, közelebb kerülhettek egymáshoz, néha talán össze is értek, keveredtek, harcoltak, elfogadták egymást. A találkozások legmegindítóbb pillanatai éppenséggel csendben történtek, de a generálódott fájdalom hevesebben távozik, amitől ismét volt mit hallani. Ezen a ponton a szívem is bekapcsolódott a szereposztásba, akinek át kellett szűrnie és ki kellett magából engednie (vagy inkább löknie) a bennrekedt fájdalmat, ami szintén mindennapos munka, ha jobban belegondolok. A fináléban már csak a szív számított, ahogyan midig is az övé a láthatatlan főszerep. Azóta kissé tisztult, átláthatóbbá vált a fátyol, ami egyébként gondosan elfedi, és megakadályozza a tiszta érzések beengedésében. Ez a fátyol alapvetően jóindulatú védőrétegként került rá, mint egy magasfaktorszámú naptej a bőrre, mégis inkább az ózonréteget foltoznám be helyette.
BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Timi: Néhány héttel ezelőtt valószínűleg letudtam volna azzal a három szóval a kérdésed, hogy „egyik sem“ és „mindegyik“, valamint tovább ragoztam volna, miért is nem kifejezetten szeretek ászanázni. Talán mostanában kezdem megérteni, „mire jó ez az egész cirkusz“ (idézetek a fejemből), mit csinálok, vagy éppen mit nem, reggelente a matracon. Ilyen szemszögből a „szeretek – nem szeretek” keret is eleve nonszensszé válik. A fizikai erő és hajlékonyság kezdeti, épülő szakasza persze alapvető kihívást hordoz magában minden ászana tekintetében, jó ideig a „túlélés“ volt az elsődleges célom ászana-szinten. Néha már sikerül meghaldni ezt a testi érzetet, és azon túl, hogy az egyes ászanák mennyi fájdalmat vagy kényelmet hoznak aznap, megfigyelni, mi történik a nyers, fizikai tapasztalat mögött. Ettől kerül egy ászana „jófej“ vagy „rémálom“ kategóriába. Ugyanis még gyakran kapnak címkét, pedig nem érdemlik meg. Egy ideje például jó a tárogató marícsászanákban lenni (azt nem állítom, hogy bennük, rajtuk dolgozni is mindig kellemes). Ellenben, és nem tudom másképp megfogalmazni, azokban az ászanákban, amelyekben nem tudok egy képzeletbeli téri-vizuális kontrollt tartani a testem fellett (vagyis, mintha megszűnne a fizikai tér körülöttem), jó esetben csak szorongás, de fejenállás közben (vagy csak a gondolatától) sokáig halálfélelem tombolt az elmémben. Olyan ez az érzés, mintha egy szakadék fölött kifeszített zsinóron kellene végigsétálnom, vagy… konkrétan fejenállnom 🙂 Az úrdhva dhanurászana is nagyon hasonló kontrollvesztés-élmény. Arról még nem tudok beszámolni, hogy teljesen szertefoszlott volna ez a világvége-hangulat a levezetők végére, de sokat változott. Az is érdekes, ahogyan a hétköznapi eseményekben kezdem sorra felfedezni az ászanákat, pl.: „ez a vizsga most egy fejenállás“, „ez a sorban állás meg felér egy utthita hasztával“. Ilyenkor csak megfigyelőként vagyok jelen, kidolgozni vagy feldolgozni ezeket a tapasztalatokat a matracon lehet igazán, a valódi ászanák kitartása közben, még ha nem is tudatos módon, a fizikai korlátjaim meghaladásával. Talán jobb is, hogy nem tudatosan történik, mivel sokkal mélyebben gyökerező mentális sémák is felszínre törnek a gyakorlás közben, gyakran anélkül, hogy a tudat számára megragadható gondolatokban manifesztálódnának. Egy pszichodrámán alapuló önismereti úthoz viszonyítva előnyként élem meg az astangában, hogy nem szükséges ezért minden alkalommal a múltban időzni, újból és újból azonosulni egy érzelemmel, ami eleve nem is valódi alkotóelemem és mégis nehéz hozzá nem ragaszkodnom. Természetesen ez is egy szubjektív megélés. És ha már a dráma felé kanyarodtam, ide szeretném kapcsolni a Drámászanát, ami minden tekintetben kakukktojás a gyakorlást tekintve, mégis nagyon sokat változtat a hivatalos sorozat megtapasztalásában, a felfogásomnak egészen meglepő és ellentmondó módon ugyanis elkezdett tiszteletre tanítani az ászana-fájdalom iránt, ezáltal pedig minden típusú fájdalom iránt. Amikor valahol valami fáj (fizikai vagy lelki valójában), ott egészen biztosan, egy addig engem meghatározó dolog szeretne átalakulni vagy éppen megszűnni. Persze kizárólag abban az esetben távozhat, ha megengedem neki és nem is hívom meg többé. Az esetünkben hajnali teázásra. A Nem’is Annyira Bolond Kalapossal :-).
BW: Timi! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Timi: Ó, a bandha-munka! Még kiscsoportos vagy inkább bölcsis astangásként, megválaszolni a legfontosabb kérdést… Elég nagy kihívás :-). Mindhármukkal az ismeretségünk hajnalán tartunk, nyilvánvalóan. Ahogyan haladtunk előre a beszélgetésben, a kezdetén a múla bandhát, a közepén az uddijánát, a végére pedig a torokzárat képzeltem a bandhák koronázatlan királyának vagy királynőjének. Mostanra döntésképtelenné váltam, de az utolsó gondolat-érzés jogán mégiscsak a torokzárnak köszönöm meg a megtisztelő jelenlétét, akkor is, ha csak ritkán villan fel, vagy tudatosul bennem bármiféle megtapasztalás a nyomán. Hogy miért rá esett a választás, azt talán a nem akarásban és az elengedésben fedezem fel. Ha a torokzár környékén görcs van, azzal el is fojtok minden általa felkínált, csendes, igaz létidőt, amit aznap köszönhetnék neki. Milyen nehéz is megválni a görcsöktől! És mekkora ajándék, amikor elengedjük egymást… De, ha a beszélgetésünk legfontosabb pontján is megengedhetem Alice-nek, hogy felszólaljon az elmém hátsó zugából :-), akkor a „szív-bandhát“ szavaznám meg a hónap alternatív bandhájává – a segítsége nélkül ugyanis csak céltalanul bóklásznék hajnalonta egy végtelenített matracerdőben.
BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Timi: Elvakultan 😀 Viccet félretéve: valójában azt sem tudom elképzelni, milyen lesz a gyakorlás egy hónap múlva, annyi meglepő dolog történik folyamatosan, kívül-belül! Nem szeretnék elvárásokat megfogalmazni magamban, csak bízom benne, hogy minden nap őszintén hálát tudok majd adni azért, amit kapok a gyakorláson keresztül és Tőletek egyaránt, ezáltal pedig egyre mélyül és stabilizálódik az astanga-szerelem. Ha megtanulok erre mindig odaadással figyelni, a többi – úgy tűnik – valóban jön magától.
BW: Köszönöm az interjút!
Timi: Én is köszönöm az interjút és a megszavazott bizalmat!
