Guruji Archives - Bandha Works Jógaiskola

Megosztani a tudást, megosztani a hatalmat

István 2021. április 6. Interjú

Hamish Hendry, az Ashtanga Yoga London alapítója, bár magát mindössze a “reggeli tanárnak” tartja. Rengeteg Londonban élő fiatalabb astanga jóga tanár tartja őt a mentorának, akihez mindig fordulhat tanácsért. Hamish szerint a tapasztalat és a tudás felhalmozódásával a hatalom is felhalmozódik, így nagyon fontosnak tartja, hogy megossza ezeket a diákjaival és a fiatalabb tanárokkal. Hamish szerint a fiatal tanárok is lehetnek bölcsek, kedvesek, és együttérzők a diákjaikkal, így örömmel osztja meg velük tapasztalatát. Többek között erről is beszélt Harmony Slaterrel és Russell Case-szel a Finding Harmony podcastben.

Hamish: Azért is nézek fel a fiatal tanárokra, mert én egészen más voltam a kora huszas éveimben. Sokkal beképzeltebb és önzőbb voltam, azt hiszem. Amióta idősebb lettem, rájöttem, hogy más emberek is vannak a világon, nemcsak én.

Russell: Érdekes, említetted a hatalmat is. Emlékszem, egyszer az egyik japán astanga tanár megkérdezte Gurujitól, hogy “övé lehet-e Japán?” amire valószínűleg Guruji azt válaszolta, hogy persze. Így amikor ez a tanár visszament Japánba, azt gondolta, hogy minden astangásnak fizetnie kell neki, aki Japánban tanítani akar. Te nem csináltál ilyesmit Angliában, ugye?

Hamish: Istenem, dehogy! Ismerem ezt a sztorit, és a japán tanár védelmében annyit mindenképp el lehet mondani, hogy kulturális különbség van Japán és Anglia között. Én nem szerettem volna ilyesmit, hiszen mi voltunk az első olyan astanga jógaiskola, amelyik megfizette az asszisztenseit. Előtte az asszisztensek fizettek azért mindenhol, hogy megtanulhatták, hogyan tanítsanak. De azt gondoltam, hogy persze, sok mindent megtanul egy asszisztens, ugyanakkor ha a helyében lennék, akkor szeretném, hogy megfizessenek, úgyhogy így is tettünk.

Amikor elkezdtük, mi voltunk az első olyan jógaiskola, ahol a nőknek kevesebbet kellett fizetni, mint a férfiaknak.

Russell: Ezt a női napok miatt vezettétek be? Mivel minden hónapban bizonyos napokon a női gyakorlók várhatóan pihennek?

Hamish: Amiatt is, és persze, legyünk realisták, a nők még mindig nem keresnek annyit, mint a férfiak.

Harmony: Ebben valószínűleg még mindig elsők vagytok, nem túl gyakori, hogy ez bármilyen más jógaiskolában így lenne.

Hamish: Pedig teljesen logikus, főleg, hogy a legtöbb diákunk nő.

Russell: Mennyire ideális így ez a “business-modell”, tekintve, hogy Londonban rengeteg jógaiskola van?

Hamish: Nem igazán szeretnék birtoklásvágyat gyakorolni a diákjaim fölött, és azt sem, hogyha a diákjaim ragaszkodnának a jógaiskolához. Szabadságra szeretném tanítani őket ebben az értelemben, ez az ő gyakorlásuk. Tanárként azt hiszem az a fontos, hogy olyan diákokat vonzz magadhoz, akikkel szeretnél együtt dolgozni, és ők is szeretnének együtt dolgozni veled.

Russell: Szeretnélek egy kicsit a szvádhjájáról kérdezni. Az önvaló tanulmányozását jelenti számodra az intézményesített tanulás is? Például az, hogy Pattabhi Jois-szal tanultál?

Hamish: Általában az önvaló tanulmányozásaként értjük a szvádhjáját, és én is azt gondoltam, hogy az a lényege, hogy fekszel a kanapén és beszélgetsz a pszichológusoddal. De egyszer, mikor Sharath-tal Londonban együtt vacsoráztunk, erről beszélgettünk és azt mondta, hogy nem, ez nem azt jelenti, ahogy mi értjük, hanem azt, hogy meg kell találnunk Istent. A spirituális utunkat. Nagyon egyszerű elvesznünk abban, hogy “megtaláljuk magunkat”, de a spirituális útra kellene rátérnünk eközben. És ezt persze nagyon nehéz megítélni, hogy “ki találta meg”, hiszen vannak olyanok, akik nagyon régóta tanítanak astanga jógát, és nem találták meg a spirituális útjukat és vannak fiatal tanárok, akik meg igen.

Természetesen attól még, hogy van egy papírod arról, hogy astanga jóga tanár vagy, nem jelenti azt, hogy jó tanár leszel.

Rengeteg oktatóképzés (TTC) érhető el ma már a világban, de ezek nem tesznek téged tanárrá, főleg nem jó tanárrá.

A gyerekeinket is arra tanítjuk, hogy mindenhol a fekete-fehér válaszokat keressék: 2 + 2 az 4, igen vagy nem? Az akadémiai sikert mérjük, ami sok ajtót megnyit a világban számunkra, de a valóságban az, ahogy megtörténnek velünk a dolgok, ahogy alakítjuk és történetté formáljuk ezeket az eseményeket, azt mutatják, hogy ahogyan élünk, az nem ítélhető meg feketén-fehéren.

Például, ha a járványhelyzetet vesszük, abból sincs egyenes kiút. Ha lenne, akkor már az összes ország azt követné, és tudnánk, hogy merre tartunk.

Nem ugyanaz a válasz minden egyes embernek az élet nehézségeire, az egyes szituációkra.

A jógában pedig nagyon intuitívnek, és egyénre szabottnak kell lennünk és kell lennie a tanításnak, éppen ezért, mert tudjuk, hogy a válaszok nem fekete-fehérek.

Russell: Amikor Angliában tanítottam, azt tapasztaltam, hogy a diákjaim nagyon is kritikusak a módszereimmel kapcsolatban, aztán, amikor elmentem Taiwanba, nagyon meglepődtem, hogy az ottaniak milyen könnyen “behódoltak a hatalmamnak”, annak, ahogyan tanítok. Milyen szerinted az ideális diák?

Hamish: Taiwanban, Kínában és Japánban tanítottam eddig Ázsiában, és úgy gondolom, az a szokás, hogy nem kérdőjelezed meg a tanárodat. A tanárnak mindig igaza van és ez a kultúrából fakad. Persze, nagyon könnyű lenne egy olyan felosztást csinálni, hogy a nyugati ember mindent megkérdőjelez, míg a keleti elfogadja a tekintélyt, és ez az általánosítás azért nem igaz. Vannak olyan amerikai tanítványaim, akik soha nem kérdőjelezik meg, amit mondok, és tanítottam olyanokat Kínában, akiknek pedig mindig sok kérdésük volt.

Szóval azt hiszem, annyira ideális egy diák, amennyire ideális egy tanár hozzáállása a különböző diákokhoz.

Harmony: Mikor mentél először Mysore-ba?

Hamish: 1995-ben.

Harmony: És mi volt az indíttatás?

Hamish: Az indíttatás az volt, ami miatt bárki elmegy bárhová, vagyis egy lány miatt mentem először Mysore-ba.

Harmony: A feleséged, Anna miatt?

Hamish: Nem, akkor őt még nem ismertem. De emiatt is romantikával gondolok vissza az első utamra. Mostmár húsz alkalommal voltam Mysore-ban, és emiatt az első és az utolsó utamra emlékszem a legjobban.

Harmony: Milyen volt Pattabhi Jois-szal először gyakorolni?

Hamish: Más volt, mint amit addig valaha csináltam. Soha nem éreztem egészen addig, hogy valaki ennyire tüzetesen megfigyelt volna. És ijesztő is volt persze, egyrészt, mivel hajnalban Guruji egy fáklyával járkált a diákok között, ezért néha csak elképzelni tudtad a sötétben, hogy épp hol vannak a testrészeid, aztán hirtelen megjelent fölötted a fáklyával, és máris a fény és a figyelem középpontjában voltál. Azt hiszem, amikor ötödszörre mentem vissza Mysore-ba, akkora léptem túl a félelmeimen.

Harmony: És akkor hol ismerted meg a feleségedet, Annát?

Hamish: Skóciában tartottam egy workshopot, és ott. Azt tettem, amit általában nem annyira ideális, randira hívtam az egyik tanítványom. De nagyon örülök neki, mert összeházasodtunk, szóval jól sült el.

Russell: Az igaz, hogy Anna volt az első nő, aki meg tudta csinálni a karandavászanát?

Hamish: Az első volt, akit én láttam, hogy meg tudja csinálni, de biztos vagyok benne, hogy számtalan női gyakorló képes volt már rá előtte is!

Az elménk az, ami az útjába áll annak, hogy képesek legyünk megcsinálni egy ászanát. Számtalan féleképpen elmondjuk magunknak, hogy miért nem vagyunk képesek megcsinálni egy-egy ászanát, és aztán nagyon nehéz ezeket a leblokkolásokat feloldani.

Russell: Mikor kezdtél el Londonban tanítani?

Hamish: 1999-ben. Edinburgh-ban tanítottam abban az időben, és John Scott-tól vettem át a tanítást Londonban, mikor ő visszaköltözött a szülőföldjére, Új-Zélandra. Egy nagyon kicsi hely volt, amit átadott, és nagyon öreg. Az ablakok nem záródtak rendesen és kannákat tettünk a diákok matraca mellé, hogy felfogják a vakolatot és a csöpögést a helyiségben.

Russell: Emlékszem, nálad láttam először, hogy kis talp-alakú ragacsokat helyezel a földre, hogy hova tegyék az emberek a matracukat.

Hamish: Igen, minél több embert próbáltunk mindig bezsúfolni a helyiségbe, úgyhogy be kellett osztanunk a helyet! A mostani stúdiónkban is így csináljuk. Ezért is két talp a stúdiónk logója.

Russell: Amikor gyakoroltam nálad, sérült volt a hátam, és emlékszem, hogy fészkelődtem dwi pada sirsászanában és megkérdezted, hogy mit csinálok, mire elmagyaráztam a sérülésem, te pedig azt mondta, hogy mindenfajta sérülésed volt már. Emlékszel erre?

Hamish: Őszintén, nem emlékszem, de az igaz, hogy sokfajta sérülésem volt már! Csodálatos a testnek az a képessége, ahogy újra és újra meggyógyítja magát.

Harmony: Gyakorlás közben, vagy gyakorláson kívül sérültél ennyiszer?

Hamish: A legtöbbet a gyakorláson kívül, és a legtöbbször azért, mert hülye voltam. Próbáltam lenyűgözni valakit, elfelejtettem, hogy létezik gravitáció, ilyesmik miatt.

Harmony: Amikor megsérülsz, tovább gyakorolsz, vagy módosítasz a gyakorláson? Hogyan kezeled?

Hamish: Nem hagyom ki a gyakorlást, persze nincs egyetlen gyógymód mindegyik sérülésre. Legtöbbször kísérleteztem azzal, hogyan tudok mozogni, amikor megsérültem. Csinálom az ászanákat, figyelem, mit reagál a testem és adaptálom, de próbálom a lehető legkevesebb eltéréssel az eredeti póztól. A légzést jól lehet használni egyfajta mérőeszközként. Ha át tudom lélegezni, bármiféle mozdulat legyen az, és kevésbé fáj a légzésnek köszönhetően, vagy nem fáj jobban, az egy jó jel. Nem hagyok ki egy ászanát sem. Lehet, hogy épp akkor csak egyetlen légzésig tudok az ászanában maradni, de két héttel később mondjuk már két légzésig, és így tovább.

Russell: Amikor fölhívtalak, azt mondtad, ma jó volt a gyakorlásod.

Hamish: Igen!

Russell: Milyen a jó gyakorlás most, 2021-ben, és milyen volt 1995-ben?

Hamish: A gyakorlás utáni érzés ugyanolyan. Az elme tisztasága, a mosoly, a nyugalom, amit a gyakorlás hoz, ugyanolyan. Azt hiszem, amikor fiatalabb voltam, akkor több energiát adott a gyakorlás, mint most. Mostmár kevésbé vagyok energikus, de még nagyobb nyugalmat ad és a mosolyom is szélesebb.

Russell: Valaki mondta nekem egyszer, hogy látott téged gyakorolni reggel, tanítás előtt, és hogy még soha nem látott valakit, aki ennyire hatékonyan és tisztán gyakorolt volna, a lehető legkevesebb fölösleges mozgást alkalmazva. Tudom, hogy ez egyébként hatalmas koncentrációt igényel, de mégis úgy tűnik, mintha folyó víz lenne a gyakorlásod, mintha erőfeszítés nélküli lenne.

Hamish: Úgy vagyunk összerakva, mint emberi lények, hogy hatékonyak legyünk a mozgásunkkal, takarékosak az energiánkkal. Amikor az ősemberek vadásztak és gyűjtögettek, arra kellett használják az energiájukat, ami a feladat volt. Ez a légzés-mozgás kapcsolata. Velünk van már egy ideje. Az emberek fölhúzták az íjjukat, és visszatartották a levegőt a koncentráció érdekében, ilyesmi dolgok…igen hosszú az emberiség története a fizikai gyakorlással. Úgyhogy a hatékonyság rendkívül fontos, mivel egy bizonyos mennyiségű energiánk van per nap, ha belegondolunk, annyi, amennyi kalóriát elfogyasztunk.

Szóval képesek vagyunk arra, hogy a gyakorlásunkat is hatékonyan és energiatakarékosan végezzük, képesek vagyunk arra, hogy megbízzunk annyira a testünkben, hogy tudja, hogy mi a feladat, hogyan ossza be az energiát. Hogy minél nagyobb feladatokat gyakorlatilag minél kevesebb erőfeszítéssel tudjunk végrehajtani.

Harmony: Akkor az biztos nagy segítségedre van, hogy próbálod a mindennapi gyakorlásodban tartani magad a struktúrához, az ászanák és a vinyászák egymást követéséhez, magához a sorozat felépítéséhez.

Hamish: Igen, az astanga jógában ez a jó, hogy intellektuálisan keveset kell gondolnunk a gyakorlás közben arra, hogy most épp melyik ízület aktiválódik…

Persze minden napunk más, és talán pont ez az izgalmas, hogy egyik nap jobban érzem magam bizonyos ászanákban, mint a másik nap, és ezt az elmémnek el kell fogadnia.

A teljes interjú elérhető Harmony Slater weboldalán: https://www.harmonyslater.com/finding-harmony-podcast/2021/2/12/hamish-hendry
Fordította: Horváth Eszter.

Levél Sri.K. Pattabhi Jois-tól

István 2021. március 23. Filozófia

Levél Sri.K. Pattahbi Joistól a Yoga Journal 1995-ös novemberi számában

„Csalódottan tapasztaltam, hogy olyan sok kezdő Astanga jógázó a saját hírneve és pénzügyi gyarapodása érdekében cirkuszi műsorrá változtatja a jógát. (Power Yoga, Jan/Feb 1995). A „Power Yoganak” már a címe is lealacsonyító a Gurumtól, Sri. T. Krishnamacharyatól kapott tanítások rendszerének mélységére, céljára és módszertanára nézve. Az Erő (Power) egy az Istentől kapott tulajdonság, nem valami, amit az emberi önelégültség javára gyűteni lehet. Azok a részleges jógamódszerek, melyek nincsenek összhangban belső céljaikkal, segítenek felépíteni a szív körüli „hat ellenséget”, melyek a vágy, a harag, a kapzsiság, az illúzió, a gyermeteg rajongás és az irigység. Az odaadással gyakorolt teljes astanga rendszere szabadsághoz vezet az ember szívében. Ezt igazolja A Yoga Sutra II. 28. is, ami ezt mondja:

„Yogaanganusthanat asuddiksaye jnanadiptih avivekakhyateh”

ami annyit tesz: „azáltal, hogy a jóga összes aspektusát gyakorolja, az ember elpusztítja a szennyeződéseket, ezáltal a tudás és megkülönböztetés képességének fénye ragyoghat”.
Sajnálatos, hogy azon gyakorlók, akik nem mélyültek még el igazán a saját gyakorlásuk ismeretében megváltoztatták a módszertant és saját korlátaikhoz igazítva, olyan nélkülözhetetlen részét vágtak ki a gyakorlatnak, ami ősi eredettel bírt.
Az Astanga jóga rendszerét sosem szabad a „Power Yoga” vagy egyéb furcsa és szeszélyes alkotással összekeverni, amelyek ellentmondanak a jóga shastrák (tanítások) sokféle hagyományával. Kár lenne a felszabadulás értékes ékszerét elveszíteni a tudatlan testépítés sarában.”

Forrás: A letter from Sri.K. Pattabhi Jois to Yoga Journal, Nov. 1995
Fordította: 叶灵儿

Astanga ikonok: Russell Case 2. rész

István 2020. október 19. Astanga ikonok

Az interjú első részét itt olvashatjátok.

Guruji és Sharath sokat beszélnek a gyakorlás potenciáljáról a légzést, a bandhákat és a dristhit illetően, és hogy hogyan vezetjük a pránát energetikailag a triszthánával és az ászanával. Mit gondolsz erről, mint tanítvány és mint tanár?

Tudod, egy kis alázatosságot követel, hogy ehhez hozzászóljak.
Épp a múlt hétvégén találkoztam még kettővel a ősi szentek közül: Dena Kingsberggel és a férjével, Jackkel.
Azta! Milyen gyönyörű teremtmények ők!
Ő és Jack mindketten magukban hordozzák ezt a régi, hatalmas erőt, amit azok hordoznak a testükben, akik egy életen át astangik voltak. Dena tanítási stílusa ezen a fundamentális alapon nyugszik…
Hol van a triszthána a gyakorlásban? Hol van a limitje benned? És hogyan akadályozza meg a hiánya a flow élményt?
Ez a folyamat intenzív. Pontosan ez az a fajta igazság, amit a jóga tanítványaként keresek.
Hogy felfedjem mi rejlik a légzésemben, a bandhamintázatokban, legyen az hátrahajlitásban vagy kézenállásban vagy csak általában — az élet olyan “gyilkos területein”, ahol az egyedüli fegyvereink a légzés, a bandha és a fókusz.

Itt Denával nem az a cél, hogy megcsináljunk egy kézenállást vagy hogy mélyitsük a hátrahajlitásunk…arra használjuk ezeket a pózokat, hogy a légzésünket mélyítsük és félelemnélküliséget találjunk a szivünkben. A Denával és Jackkel való munka megmutatta, hogy Guruji tanítása valóban a triszthána volt, arra használva az ászanát, hogy a saját drága önmagad féltett maradékát is felrobbantsa.
Felrobbanta. Porig égesse. Felperzselje a földet.

Barátommal és társammal a bajban, Andrew Hillammel Sharath-tal és a húgával, Sharmilával beszélgettünk Encinitasban néhány éve. Az astanga jóga valamilyen ezoterikus szempontjáról beszéltünk, hogy fontos-e jógázni vagy nem és valahogy feljött BKS Iyengar a beszélgetésben. Sharath némi keserűséggel azt mondta “Iyengar…nincs triszthána.”
Az Iyengar órák során ez volt mindig az egyetlen bajom, hogy a légzésre, bandhára vagy dristhire való fókuszálás nélkül nehéznek találtam, hogy bármilyen flow élményben oldódjam föl. Ez a funkció, a hátsó cinguláris agykéreg tevékenységének mérséklése kritikus a feloldódó öntudat szempontjából, ami azt jelenti, hogy flow élmény nélkül nehéz az érzéseket neutrális, egyensúlyi módon megfigyelni.
Amit viszont értékelek Iyengar tanitásában az annak a kiemelése, hogy az elmét hosszú idejű koncentrációkra tanitja a kitartás megérzése miatt….például, megérezzük az undort és az önutálatot a szternokleidomasztoidokban amikor hátrahajlítunk és az kellemetlen érzésben próbálunk maradni.

“Hatolj be a test különböző rétegeibe, hogy elérd az antariamit – a mindentudást – a Brahmát.”
BKS Iyengar

A szerkesztőm, Harmony Slater épp kijavitotta ezt a kérdést egy idézettel Gurujitól: “A triszthána légzés, testtartás és drishti.” Azt mondja, a bandhákat a légzéstechnika magába foglalja.
Nos, nem tudom ezzel mit kezdjek…azt hiszem ennek alapján az ember azt is mondhatná, hogy a légzés és a fókuszpont mind benne vannak az ászanába. Úgyhogy ha kivonod a bandhát darabokra szedheted akár az egész testet.

Iyengarról eszembe jut, mikor egyszer délután meglátogattam Gurujit az irodájában. Egy barátommal, Kimberly (Kiki) Flynnel ült ott. Bedugtam a fejem az ajtót és ő intett a fejével, hogy üljek le, úgyhogy becsúsztam egy székbe melléjük és feltettem néhány indokolatlan kérdést, hogy mesélésre birjam Gurujit. Kiki nagyon örült, hogy sikerült egyet kicsalnom.

“Guruji…lapozgattam Desikachar új könyvét, a Yoga Taravalit. Te írtad az előszót?”
“Hmm?”
“Yoga Taravali, Guruji.”
“Hmm??”
“Yo. Ga. Ta. Ra. Va. Li.” mondta Kimberly segitőkészen.
“Te írtad az előszavát a Yo. Ga. Ta. Ra. Va. Li.-nak, Guruji?”
“Ó, Desikachar.” Felhorkantott, “Semmit nem ér…jobb, ha Iyengarral tanulsz.”

Maga mögé nyúlt és felkapta a Namarupa magazint, aminek borítóján kettejük volt.
Guruji megelégedetten mosolygott, “Mostmár…barátok vagyunk.” mondta és hozzámvágta a magazint.

Dena Kingsberget hozod fel példaként. Mi az a dolog az elkötelezett, rendszeres gakorlásból több évtizeden keresztül, ami megváltoztatja az embereket? Más tanárok is hasonlóan nyilatkoztak olyan szeniorokról, mint Richard Freeman, Tim Miller, vagy Eileen Hall. Mi az, ami megváltozik?

A tekintetükre gondolok. A jelenlétükre.
Dena, és a többi csodálatos ős, akivel találkoztam, jelen vannak – őszintén, keresztül látnak rajtad.
Ténylegesen ott vannak előtted, a teljes jelenlétükkel. Nem tűnik úgy, mintha jobban szeretnének lenni itt vagy másutt. Itt vannak előtted, felmérve és kalkulálva az esszenciádat, azt, hogy milyennek érződsz és hogy hogyan hatsz az egyensúlyukra.

Először Noah Williams-szel tapasztaltam ezt, hogy valaki keresztül lát rajtam. (Bizonyára Suddha is ilyen hatással lehetett rám, csak akkor még nem figyeltem oda.) Ez New Yorkban volt, a második sorozat gyakorlásán, amit Eddie szervezett a Puck épületben – és amikor belépett…! Egy barátomtól, Frances Cole Jones-tól hallottam, hogy ő volt a legfiatalabb ember, aki certified tanár lett. Ami úgy történt, hogy Hamish Hendry biztatólag belökdöste Guruji irodájába: “Vedd már át azt a papírt, ember!”

Azon a reggelen éreztem Noah figyelmét magam a Puck épületben, ahogy a matracomon ültem. Felmért, ki vagyok, mi vagyok.

Dena megtestesiti ezt az őszinteséget. Rendkívüli pontossággal és tisztánlátással méri fel az embert. Úgy tűnik, hogy Guruji tanítását a puszta esszenciájára sűritette össze, ami azt jelenti, hogy minden diákja személyiségének gyökerét képes meglátni – bármit, ami visszatartja a diákot a valós énjének megismerésétől – és megpróbálja kiásni azt a gyökeret.
Az igazításai gyönyörűek és erősek… mint Guruji vagy Guy. Annyi tudás és magabiztosság van bennük. Látta a bizonytalanságot bennem – túl sok apána a pránában.
A kapotászana kapcsán egyszer leült velem, hogy a bátorságról beszéljünk.

“A kirakós összes darabkája megvan, Russell. Megvan a hátrahajlítás minden darabja, és az összes játékos összeállt. Mostmár csak engedd őket játszani!”

Minden egyes szokásomra rálátott a testemmel való kapcsolatomban, levonta a következtetést, hogy ez mit mond el rólam, és rögtön annak szívébe talált, aki azt hittem, hogy vagyok – és azt igazította.
1999-ben, mielőtt elkezdtem volna a mesterszakot az egyetemen, 25 éves voltam és úgy döntöttem, ismét kísérletezem az LSD-vel. A legutóbbi alkalomkor 16 éves voltam és egy rossz pszichotikus epizód volt. (99 azóta is az utolsó élményem – 18 éve történt) Szóval azt gondoltam, érdekes lesz tesztelni magam a saját elmém ellen.

Csinált velem valamit 9 év jóga? Vagy az az év, amit izolációban töltöttem, tapaszt és meditációt gyakorolva Dél-Koreában? Kimosta az izzadtság a félelmet a sejtjeimből?

Úgyhogy kaptam Dave bátyámtól néhány tablettát és a gyerekkori otthonomban töltöttem a napot a golden retrieveremmel, Ramszesszel. Az őszinte meztelenségét csodáltam a nap szivárványai között. Azon gondolkodtam, hogy mennyire nem látszik rajta, hogy bármilyen korlát áthágásától is félne. Bárhova mentünk, mindenhova odadörgölte a szőrös testét, nem számitott, hogy a szomszéd füve, vagy sem. Teljesen meztelenül, nem érdekelte. Rájöttem, hogy én ezt soha nem tenném, LSD ide vagy oda, magamon hagytam a ruháim.
Soha sem vagyok meztelen, kérdezhetnéd.

David bátyám hazajött és úgy döntött, hogy elmegy a rádióműsor-gyűlésre, amiben szerepelt. Megkérdezte, hogy vagyok és én azt válaszoltam (egy kissé elemelkedett módon tapasztalva, hogy az autó úgy tűnt, mintha inkább hidroplán lenne és úgy húzna minket át az úton):

“Fájdalmas volt tudomásul vennem, hogy Ramszesz semennyire nem képes kommunikálni velem.”

Leparkoltunk és megérkeztünk a gyűlésre, ahol az emberek már egy körben ültek a menüről és a programozásról beszélgetve. Halványan emlékszem rá, hogy Dave odahajolt hozzám egy ponton és azt suttogta:

“Mondd ki a neved hangosan.”

Felnéztem a téglák repedései, a kékeszöld olasz fényű naplementéből és Austin városának vörös falai közül, és azt mondtam a csapat izgatott és türelmesen várakozó rádiósnak: “Russell.”
Néhány órával később (nem tudtam volna megmondani, mennyivel) David ismét hozzámfordult:

“Úgy sajnálom. Ez szörnyen unalmas lehetett.”

Felnéztem a téglák repedései, a kékeszöld olasz fényű naplementéből és Austin városának vörös falai közül, és azt mondtam: “Ez a hely ugyanolyan jó, mint bármelyik másik.”
Ahogy Picasso mondta:

Ahogy Picasso mondta: “Remélem, amikor az inspiráció megtalál, munka közben talál meg.”

Ez az érzés a vagális tapasztalat.
Vagy spontán tapasztaljuk meg, vagy gyakoroljuk ennek a tapasztalatát (mint az ekam-belégzésnél vagy a felfele néző kutyában vagy a Buddha utánzásában) a bolygóideget aktiváljuk a torkunk mögött és polivagális reakciót adunk a környezetünkre. Ebben az állapotban, ahogy a szemünk és a nyelvünk ellágyul, a mellkasunk kitágul a vagális régió hátsó felében, és a nemi szerveink, a rekeszizmunk és a medencénk stimulálódik a hátsó vagális régióban. A vágusz ideget nem véletlenül hívják bolygóidegnek, minthogy az érzéktapasztalatunk, legyen az szorongás, depresszió vagy öröm, mind megjelenik ezen az egybefogó idegpályán – a paraszimpatikus idegrendszerben.

Amikor stimulálódik, az energia a törzsünkből a koponyánk felé halad – a muladhara energiaközpont felől a shasrara felé – (amit Dr. Eva Henje Blom a San Fransiscó-i egyetemen vagális szállitásnak nevez). A bolygóideg hatással van az agyhullámainkra. A jó hir, hogy gyakorolni tudjuk: minél többet csinálunk olyan gyakorlatokat, amelyeke aktiválják ezt az idegi pályát, annál könnyebben és gyorsabban száll majd le az agyunk théta hullámra. Nagyobb örömöt, szeretetet, jókedvet érzünk és a szorongásnak, stressznek és depressziónak való kitettségünk csökken.
Kontemplatívvá válunk és éberek leszünk.

Az agyunk flowban van.
Mona Lisa mosolya vagyunk.

Marcel Duchamp 1919-es Mona Lisa readymade-je: “Elle a chaud au cul”

És aztán befejeztem valahogy a második sorozatot valahogy ott New Yorkban Noah-val. 2002 vagy 2003 lehetett. Guy elmondta előtte, mire számítsak, szóval a hátsó sorba mentem gyakorolni, hogy ne érezzem rosszul magam, ha Guruji leállit majd valamelyik ászanánál vagy legalábbis ne legyen belőle nyilvános megszégyenítés. A 14. Sorban voltam, vagy ilyesmi. Az első két sorban Tim, Kino és Noah az összes többi csodás szörny. Sharath kötelességtudóan állította le sorról sorra a hátsó részen gyakorlókat, egyesével. Mire a tittibászanához érkeztünk, olyan volt, mint valami kiesős táncshow. Az első két sor még mindig ügyesen táncolt én meg egyedül 12 sorral később “magammal táncoltam”. Izzadva. Feszült figyelemmel.

Végeztünk, aztán sorban álltunk, hogy leboruljunk Guruji lába elé. Még mindig emlékszem rá, hogy ahogy lehajoltam, láttam Sharathot a szemem sarkából. Felálltam és láttam őt, ahogy keresztülnéz rajtam.
Aztán megtörtént ez a különleges dolog:

Láttam, ahogy a szemével koncentrál rám és a látószögemet elöntötte egy nagy fehérség – mintha ezernyi csillogó kígyófej villogott volna fehéren. Csak a szemeit láttam egy nagy fehérségben.

(Ezután még egyszer történt velem ilyen a Jayashree könyvtárban. Az édesanyámmal voltam ott és beszélgettünk. Az történt velem, amit Patanjali félreértésnek nevez. Nagyon félek a joghurttól. Fizikálisan rosszul leszek tőle, tényleg, nagyon-nagyon rosszul. Valaki a kezembe adott egy ételt, amit úgy nézett ki, mintha porított fánk lenne egy kanállal. Annyira el voltam foglalva vele, hogy az édesanyámra és a könyvtárra figyeljek, hogy elkerültem a kérdést – miért lenne porított fánk Indiában? Összekevertem a kötelet a kigyóval és amint belekóstoltam a “porított fánkba”, rögtön és erősen felismertem a joghurt izét. (Amit az apám naivan jógának hiv) Akkor és ott megint ezt a fehérséget láttam és elterültem a könyvtár padlóján.

A Puck épületben, néhány pillanattal később – fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el – a fehérség elmúlt és Sharath még mindig ott volt és bámult rám. 3 perc is vagy 30 másodperc is lehetett. Bizonyára kínos lehetett – nem tudom. Rám mosolygott. Megköszöntem neki a gyakorlást, és visszamosolyogtam a tanáromra.
A tekintet alapvető a jógában. Ahogy Richard Freeman mondta:

“A jóga az esztétikai tapasztalat.”

Amikor a naplementére tekintünk, vagy egy DeKooning festményre, vagy a szerelmünkre, Krisna szívébe nézünk.
Krisna Krisnaságába.
DeKooning festményének esszenciális DeKooningségébe.
Magunkat látjuk a szerelmünk szívében és szemében.
We are seeing our own self in the Heart and Eyes of The Beloved.
Ebben a pillanatban, az arc, a szemek és a nyelv ellazul és a feszültség feloldódik.
Szeretetben vagyunk.
Az agyhullámok ténylegesen lelassulnak először egy alfa hullámra, aztán egy nemlineáris álomszerű állapotba, a théta hullámra. A théta az esztétikai tapasztalat. Amikor megfigyelünk valamit és higgadtan a vászonra tekintünk – az ötletek a saját természetünkből áradnak.

Nincs más hely, mint az Itt. Bárhol is legyen az Itt.

Nincs más idő, mint a Most. Bármi is legyen a Most.

Semmi nem jelent semmit. Az csak Az.

Utolsó gondolatok?

Köszönöm az interjút!

Azt hiszem, az arc és a mimika fontosságához fűződő gondolatokkal fejezném be. Hogy mit jelent, amikor úgy viselkedsz, mint a tanárod és lemásolod a mimikáját… mint mikor a Buddhát használják, hogy megtanuljanak ülni és a jó arckifejezést használni. Az autenticitással van összefüggésben. Nagyon érdekes. Abban a munkában, amit a gyerekekkel csinálok az iskolákban, a “mindfulness” fogalma annyira elterjedt, hogy meg is kérdőjelezi bennem a kifejezés használatát, mivel nem kell sokat kutatnod, hogy megtudd, Jon Kabat-Zinn a burmai buddhizmust fogalalja össze a “mindfulness” fogalma alatt. Azt hinnéd, hogy erre rögtön jön az intézményes elutasító reakció, amikor megtudják a szó eredetét…”Várj csak, az nem egy vallás?” és ennek nyomán lezárják az egész wellness programot. Azonban ez sosem történt meg. Talán nem néztek utána? Talán a tudatlanság tényleg üdvösség? Azt gondolom, hogyha a civil életben akarunk meditációs technikákat használni, annak kell hivnunk őket, amik. A transzparencia érdekében azt mondhatnánk, ezek “kontemplatív gyakorlatok.”

Az igazi irónia, hogy a buddhizmus tényleg nem egy vallás. (Noha sokan a követői közül hivatkoznak rá vallásként, úgy, hogy buddhistának vallják magukat vagy meghajolnak a Buddha előtt és kérik, hogy javitson az anyagi helyzetükön a Buddha. Vallásként kezelik ezt a filozófiai rendszert. Ennek alapján amelyik focicsapatnak szurkolsz, az is lehetne egy vallás.

Az én értelmezésem a buddhista gyakorlat eredetéről (és a jógáéról is egyébként) az egzisztencialista filozófiában és a fenomenológiai hagyományban gyökerezik. Belépünk egy templomba és annak a térnek van ránk egyfajta hatása, mint emberekre. A boltíves falak, a tört fény és a kellemes hangulatú zene megnyújtja az agyhullámainkat. Leülünk, és a mimikánk átveszi a hely jelképes hangulatát, ami különösen hatással van az emberségünkre. Ha egy kissé elmosolyodunk egyenes gerinccel, gyakoroljuk a boldogságot. A légvételnek van tere megnyúlni és az agy elhiszi, hogy boldog, amikor azt látja, hogy a saját arca mosolyog.
Tehát a boldogság gyakorlása megerősíti a boldogságot az agyban is. (Lásd erről Tara Kraft tanulmányát a Pszichológiai Tudomány folyóiratban “Mosolyogj és viseld el: a manipulált pozitív arckifejezés hatása a stresszérzékelésre)

Erről az jut eszembe, amit Dharma Mitra mondott, amikor Sri Swami Kailashanandát gurujává fogadta: hogy mindent megtett, hogy leutánozza, ahogy a tanára jár, azt gondolva, hogy ez egy módja annak, hogy felszívja a hihetetlen nagy tudását.
Amikor az alapképzésemet fejeztem be Chicagóban 1997-ben, az asszimilációról írtam a szakdolgozatomat. Pontosabban azon, hogy Japán hogyan szívta fel a nyugati kultúra elemeit és változtatta egyedien japánná. És a nyugati alatt Koreát értem. (Elvégre mi keletre vagyunk Japántól.)

A virágkötészet, a szumó és a buddhizmus mind Koreát keresztül érkeztek Japánba és ‘eredeti japánnak’ lettek nyilvánítva amiatt, hogy a japánok rengeteget kutatták ezeket a diszciplínákat. Perszehogy beleillenek abba, amit ‘kifejezetten japánnak’ tartanak. Egy kultúrában, amely eleve a természet tisztelet körül forog, mint amilyen a shinto, bizonyára esztétizálni fogja a buddhizmust és egy olyan különösen ritualizált mód fogja vonzani, mint a kínai mahayana ch’an mellékágga, amit zenné neveztek át.

Ennek ellenére Japán igénye a 20. Század elején, hogy az impresszionizmust felszívja, kudarcot vallott. Az absztrakt impresszionizmus sokkal jobban teljesített, ez valószínűleg Japán történeti művészetfelfogásának köszönhető, amely a cselekvő-, vagy akciófestészetet részesitette előnyben. Jiro Yoshihara “Zen” körei ennek tökéletes példái.

Úgyhogy megkérdeztem az akkori ázsiai művészettörténet tanáromat, Stanley Murashigét:

“Hogyan lesz valami elsajátított? Hogyan tudunk valamit ténylegesen megtanulni?”

Ahogy Edward Said mondta:

“Amit a nyugatiak Japánnak hívnak, nem létezik, hanem másképp van.”

Ezt amiatt kérdeztem, hogy a kulturális asszimiláció terén folytatott kutatásomnak belső motivációja volt. Mikor lesz a jógagyakorlásom autentikus? Mikor lesz a baseball japán? Mikor jön el a pillanat, amikor már nem “hülye amerikai” leszek, aki jógázik, hanem jógi?

Mikor leszünk autentikusak abban, amire törekszünk?

Nagyon is tudatában vagyok, hogy a hindutva fölemelkedésével (hindu nacionalizmus) van egy olyan elképzelés, hogy indiainak kell lenned, hogy autentikusan gyakorold és megértsd a jógát. Mindenki más egy kulturálisan megfelelő appropriációt gyakorol. Én magam úgy gondolom, Indiába kell utaznod, hogy megértsd a jógát. Az internalizált rasszizmus azonban meghazudtolja a gyakorlás igazságát.

A gyakorlás emberi lényeken dolgozik.

Sri T. Krishnamacharya és Eugenie Peterson (Indra Devi)

Egészen a mai napig a japán szumót leginkább mongolok gyakorolják (a személyes kedvencem például Yokuzana Asashhoryu) Talán 300 év múlva a világ kultúrája azt gondolja majd, hogy az astanga jóga az a dolog, amit a japánok csinálnak…ha igy lesz, bizonyára ennek a szútrának lesz köze hozzá:

A tökéletesség elérése a gyakorlásban akkor történik, ha valaki őszintén és tisztelettel gyakorol hosszú időn át megszakítás nélkül.
Mi az tehát, ami tényleg autentikus?
Az az állapot, amikor a megfigyelő és az Én azonosak?

A szumó koreai változata autentikus? Vagy egy új forma? A lepke vagy a hernyó az autentikus verziója saját magának?
Mikor változtat valami formát eléggé ahhoz, hogy valami mássá váljon és visszaadja önmaga autentikusságát?
Amikor Jon Kabat-Zinn mindfulnesst gyakorol, inheresen autentikus az egy teljes életen át tartó őszinte gyakorlása miatt? Vagy még mindig hernyó, aki úgy tesz, mintha lepke lenne?

Az az autentikus, ha az eredetünk vitathatatlan? Tehát a rock and roll Allman Brother’s verizója autentikusabb rockzene, mint a Monkees fogyasztóközpontű verziója, mivel az USA déli részéről ered?

Ez túl leegyszerűsítő.
Hány zenekar jött délről, aki nem tudta elkerülni a kulturális kisajátítást?
A közeli barátaim tudják, hogy egy kissé rosszallom a Lynyrd Skynyrdet például. Mig mondjuk A Zenekar (négyen az öt kanadai tag közül) olyan dalokat írtak, amelyek mára az amerikai népzene könyvében vannak. A Rolling Stones pedig (annak ellenére, hogy brit felső-középosztálybeliek) áthidalják az osztályokat, kasztokat, a kolonializmust és a földrajzi eredetüket a hangzásukkal, amely a kezdetektől az maradt, ami, évtizedek gyakorlásának köszönhetően, amire Lenore Malen azt mondta, “ez nyers állati szex”. És nem lett-e a Beatles mássá, mint amit valaha is képzeltek? És mindennek ellenére Otis Reddinget is rendkívüli módon megérintette a Sgt. Pepper’s új megnyilvánulásmódja.

Michael Jackson egy nagyon érdekes példa. Noha a soul műfajának nagyjaként kezdte a Jackson Ötök között, a dalai mégis korlátoltak és kereskedelmileg befolyásoltak. 20 év fejlődésének és gyakorlásának köszönhetően Michael Jacksonná válik – a pop “autentikus” királyává. (Ki ne perdülne táncra most a Billie Jeant hallva?)
Ahogy egy barátom, Nicholas Evans mondta egyszer: “Michael Jackson, ő igazán nagy!”

Az ‘autenticitás’ szó görög eredetű:
Autosz – “az én” és hentesz – “a cselekvő”
Igen, az autenticitás tényleg azt jelenti, hogy a megfigyelő az énnel azonos. Amikor egy művész autentikus lesz, áthidalja a teret és az időt és a művészete közelebb visz másokat Istenhez.
Amit keresel, az a keresés csinálása.
Talán itt jobb ha pontot is teszek a végére.

Ez az interjú csodás folyamat volt, Lu.
Köszönöm kitűnő szerkesztőmnek, Harmony Slaternek.

Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter

Astanga ikonok: Russell Case 1. rész

István 2020. szeptember 13. Astanga ikonok

Russell, milyen a jóga előtti háttered?

Tudom, hogy most egy kicsit akadékoskodok, de kíváncsi lennék, mit értesz ez alatt. Először is, nincs olyan, hogy a jóga előtt, jóga alatt, vagy jóga után – legalábbis néhány tudatállapotunkban, és-, vagy ezek fejlődésében, mindannyiunk számára.

Másodsorban, úgy érted, mi volt, mielőtt tanítani kezdtem?

Sokáig művészeti iskolába jártam, elég sokáig. A New Orleans Center for Creative Arts iskolába jártam, ami a chicagói művészeti intézet alá tartozik. Itt marxizmust, performansz művészetet, absztrakt expresszionizmust és retinális festészetet (olyan képek, amelyek inkább a szem által befogadott, semmint az elme által felfogott látványnak szólnak) tanultam 16 éves koromtól 27 éves koromig. Igy mikor megszereztem a mesterdiplomám Mark Rothko new yorki művészeti iskolájából 2003-ban, Guy Donahaye mysore tanitványaként már számtalan módon fel voltam vértezve, hogy a teret definiáljam.

Emiatt szeretem a történelmet terek összefüggéseként értelmezni; a bátyám, David ezt foucault-iánusnak tartja. 1993-ban kezdtem astangázni Chicagóban. Azelőtt Louisianába jártam gimnáziumba, ahol a hálószobámban jógáztam. Ez fejenállásból, napüdvözletekből, babapózból és lótuszból állt. Emlékszem, hogy negyedikben egy progresszív tesitanárral olyan hátrahajlításokat gyakoroltunk az órán, mint a salabászana.

Minden vallási jelkép, amit a családi házunkban tartottunk, buddhista volt, mert az édesanyám perzsa párnákat forgalmazó céget futtatott. Amikor 5 éves voltam, akkor szabadult az édesapám állami őrizetből (elég edzett volt emiatt), és szerettünk olyasmiket gyakorolni együtt, mint a napüdvözlet. Ehhez egy sodrófát használtunk, amit a hegesztőkészlete segitségével készitett. Addig nyüstöltem gyerekkoromban ezt a sodrófát, mig a csavarok ki nem estek belőle. Arról nem is beszélve, hogy a saját csavaraid veszted el…de nagyon eltértem a kérdéstől.

A jóga lényegében elmélyedés valamiben.

Egyszer megkérdeztem Richard Freemant, milyen volt az első jógaórája. Azt válaszolta, hogy akkor történt, mikor a chicagói egyetem kampuszán elővett egy üveg varázsitalt, a barátaival mindannyian cseppentettek belőle a nyelvükre, majd a tibeti Halottak Könyvét olvasták. Ekkor Taiwanban autóztunk épp, épp csodálkoztam ezen a válaszon: “Ez volt az első jógaórád?” – kérdeztem. “Igen” – válaszolta szemöldökráncolva.
Szóval az én első jógaórám 1989-ben volt az Allerton Parkban. Mi is cseppentettünk a nyelvünkre, sétálgattunk és egymást szemét figyeltük, ahogy a napfényben oszcillál aztán Ken Russell filmeket néztünk egész éjjel mig kiabálni nem kezdtünk az ijedtségtől.

KÉP: Ken Russell Ördögök című filmje, 1971

Mi vezetett az astangához? Hogyan találtál rá Gurujira és milyen volt vele gyakorolni?

Érdekes ezt szemügyre venni. Egyszer New Yorkban voltam egy szenior tanárral, aki arról beszélt, hogy milyen keresőnek lenni. Emlékszem, hogy egy kicsit elkedvetlenített, mikor ezt mondta, számtalan barátnővel a háta mögött. Azt hiszem, neki ez jelentette a keresést. A bátyám ajándékozott nekem egy példányt Tao te Kingből, amikor gimnazista voltam. Van benne egy rész, ami így szól:

A legfőbb jó olyan,
mint a viz,
Mindent táplál,
anélkül, hogy ezt akarná.
(8. fejezet)

Ezzel azt akarom mondani, hogy valójában engem is vezetnek. Csodálatos módon.

Elvezetődtem az astanga jógához. Nagyon sok tapasztalatom volt gyerekként az önfegyelemmel, jógapózokkal, testneveléssel és meditativ elmélyüléssel, ennek ellenére 1993-ban a chicagói művészeti iskolában dolgoztam mint recepciós ellenállva az astanga jógának. A tanulmányi titkár és én jóban voltunk, és őt nagyon érdekelte az ájurvéda. Azt találgatta, ha valaki az irodába lépett, hogy mit szerethet az adott ember az ajurvédikus felépítése alapján. Ő beszélt rá, hogy menjek astangázni, de teljesen őrültnek tartottam. 1800 dollárba került szemeszterenként, ami körülbelül 75 dollár egy alkalomra. Ez pont kijött a diákhitelemből. Nos, meggyőzött róla, hogy érdemes járnom, úgyhogy azt hiszem, egyrészt elvezettek az astangához másrészt benne is vezettek. Ezután három és fél évig minden szemeszterben felvettem az astanga órát.

Ezt az órát Suddha (Adolph) Weixler tartottak. Egy ötvenes éveiben járó osztrák férfi, nagyon szigorú és rendkivül csendes. Teljesen elvarázsolt, döbbenetes volt. Ahogy David Williams fogalmazott: “ Ott, ahol én felnőttem, az emberek öregek és betegek lettek, nem öregek és bölcsek.” Suddha viszont pont ilyen volt. Higgadt, visszahúzódó, hajlékony és nagyon erős. Pont olyan embernek tűnt, amilyen szerettem volna lenni, ha felnövök.

Azon az órán egyre többet hallottam Gurujiről. A gyakorlók sokat kérdezték Suddhát mindenféléről Gurujivel kapcsolatban:

“Igen, tényleg csak 10-en vagyunk egy teremben”
“Igen, tényleg nagyon erős”
“Suddha, azt hallottam, hogy ez a pali ráállt egy tanítványára és megsérült a háta?”
“Suddha, azt hallottam, Pattabhi Jois elszakította valaki hamstringjét”

Mindennek ellenére Suddha sugárzott minden egyes alkalommal, mikor Mysore-ból visszatért. Egyszer megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, de nagyon kényelmetlen volt számára ez a fajta dicséret.

7 évig élt Rishikeshben cölibátusban a Sivananda asramban, nagyon komolyan véve a jámákat és a nijámákat. 93-ban még mindig cölibátusba élt, bár mostanra van egy barátnője és egy Porschéja. Tehát a jóga működött számára.

Amikor Guruji áldását adta sok-sok évvel később, hogy astanga jógát oktassak, Suddha írt nekem egy levelet, amiben kifejezte, hogy mennyire meg van elégedve velem, és azt hiszem, semmi nem adott még ekkora büszkeséget az életben.

Bárhogy is, de tudtam, hogy el szeretnék jutni Indiába, hogy Gurujit megismerjem. Még akkor is, mikor 2001-ben Guy Donahaye-jal gyakoroltam New Yorkban, Suddha azt írta, “kerülj olyan közel a forráshoz, amennyire csak tudsz”. Guy teljesen egyetértett ezzel.

Ezek az astangik attól a fajta energiától duzzadtak, amit mindig is kerestem – az akaraterő és a személyiség energiájától. Egyfajta kisugárzás. Minden alkalommal nagyon izgatott leszek, amikor Guruji régi tanítványaival megismerkedhetek. Ez Lestat-ra emlékeztet Anne Rice Interjú a vámpírral című könyvéből. Minden alkalommal, amikor Lestat találkozott egy ősi vámpírral, valamelyik másik évszázadból, az őserejük és a szépségük megrémisztette őt. Ilyen érzés Annie Groverrel, Kathy Cooperrel, Ricky Heimannal vagy Joanna Pelletierrel és Louise Ellis-szel találkozni. A szépségük rémisztő.

KÉP: Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964

Guruji 2001-ben New Yorkba látogatott, amit kihagytam, és ezt nagyon bánom. A hülye internet ekkor még nem működött igazán. Ott voltam a városban, de fogalmam nem volt, hogyan jussak el oda, hogyan regisztráljak rá vagy bármi ilyesmi. 2002-ben visszatért, úgyhogy végre gyakorolhattam vele a Puck épületben.

Az első nap reggelén metrón váltottam a kettesről a hatosra, hogy a városba jussak. Regel 4:30. Várok. Nagyon sokat várok, még mindig. És ekkor megpillantok valakit. Valakit, az ősiek közül. Elég nyilvánvaló. Olyan, mint Suddha, vékony, csöndes, türelmes. Ősi…bár ki tudja, hány éves? Van nála egy jógamatrac. Most már talán nehezen érthető ez, de akkoriban még senki nem sétálgatott jógamatraccal a vállán. Nálam is volt egy, úgyhogy egymásra pillantottunk.

“Guruji?” – kérdezte.
“Igen” – válaszoltam.
“Fogjunk egy taxit.”

Nem vitatkoztam, noha nem volt taxira pénzem, de olyan erőt sugárzott a lénye, hogy csak mentem utána.
Azt mondta, Domnak hivják és egy a “certified” tanárok közül. Ötletem sem volt, ez mit jelenthet, de nagyon zavarba hozott.
Aztán azt kérdezte:

“Gyakoroltál már valaha Gurujival?”
“Még nem” – mondtam.
“Akkor ez az első napod, hogy astanga jógát gyakorolsz.”

Kiszálltunk a taxiból és a Puck épület felé igyekeztünk fehér ruhás emberek sorai mellett. Eddie (Stern) sok tanítványa és számos Jivamukti gyakorló segített a regisztrációban és a matracok helyének megkeresésében. Élénken emlékszem Stacey Plattre és Spirosra, valamint Barry Silverre. A matracom Russell Kai és Michael Gannon között volt az első sorban és én ott álltam tátott szájjal, mintha valami rock koncertre mennék, csakhogy a rocksztárok ott állnak körülöttem, hogy bámuljam őket. Mintha a Mommas and the Poppas-szal várakoznék Jimi Hendrixre a Monteray-ban.

Abban az időben Joseph Dunham utazott Gurujivel és mint utazási menedzser felügyelte az útjait. Egy hatalmas sportdzseki volt rajta, és tartott egy rövid bemutatást Guruji ezen állomásához. Lenyűgöző volt, mint valami CEO. Aztán Guruji elmondta a mantrát és megkezdődött az óra.

Micsoda hangja van!

Hallottam már videón, de azon keresztül nem jött át igazán. Valóságosan fölfakad a hang, mint egy forrás. És parancsol. Hú, jelen időt használtam. Nagyon is élő még számomra Guruji!

Az óra alatt csak próbáltam egyenletesen lélegezni és egyszer még a parsvakónászanám is megigazitotta. Nagyon szerencsésnek éreztem magam. Csak egy kicsit igazitott a kéztartásomon, de máig ott érzem ezt az igazitást, valahányszor ezt az ászanát gyakorlom. A lábához hajoltam az óra után és nagy öröm töltött el. Mindennap vagy 300 ember állt sorba, hogy a lábához hajoljon, ennek ellenére úgy éreztem, lát engem. Képes volt erre, meglátni az embert.

Az első mysore-i utamon nagyon lázas voltam egy nap, de megpróbáltam gyakorolni. Eljutottam az álló ászanák végéig, aztán végem volt. Mikor mentem el a shalából, Guruji odajött és magas hangon megkérdezte: “Megállsz?” Mire azt válaszoltam: “Guruji, a fejem…” és apró mozdulatokat tettem a fejem körül, mintha bolond lennék. “Oooo ké” mondta. Hazamentem a biciklimen, égett az egész testem…de nagyon felvillanyozódtam.

Észrevett!

A saját tapasztalatodon keresztül, mint tanítvány és mostmár mint tanár, mi Guruji tanításának a lényege?

Azt hiszem, az akarás. “Semmi félelem”…és a humor.

A tanítása az élni akarás volt. A kitartás akarása. Annak az akarás, hogy szivosak legyünk, de közben boldogok is. Most ha kéne valakit mondanom, aki a legjobban megtestesítette ezt számomra a többi gyakorló közül, akkor Noah Williamset mondanám. Úgy tűnik, Los Angelesen kivül nem nagyon ismeri őt az astanga közösség, valószínűleg mert nincsenek közösségi oldalai. A mostani fiataloknak ismerniük kell Noah-t. Legenda.

Csak annyi, hogy nézhettem csodás könnyedségét, hajlékonyságát és erejét hatalmas inspiráció volt számomra. Pont ugyanannyi idősek vagyunk, ugyanakkor kezdtünk gyakorolni, de ő gyakorlatilag megtestesiti az örökölt karma fogalmát. A srác Tim Millertől egy sarokra nőtt föl. Mysore-ban sosem gyakorolhattam együtt Timmel, Eddie-vel vagy Richarddal, úgyhogy nem tudok arról beszélni, milyenek ott gyakorlás közben, de Gurujit egyszer megkérdezték, melyik tanítványa emlékezteti a legjobban magára, mikor fiatal volt és Guruj ezt mondta: “Noah”.

Amikor Guruji mondott, hogy csináljunk meg valamit, Noah képes volt rá.

2007-ben Guruji meghívott a pránajáma órájára. Abban az időben nagyon kevés certified tanitvány kapott meghívót, csak azok, akik a harmadik sorozat végén jártak, Hamish, Kino, Alex, Lino…ez a csapat. Nem tudom pontosan, mit történt, de azt gondoljuk (néhányan, akik bizalmat megelőlegezve kaptunk meghívást, rajtam kivül például még Nick és Harmony), azt a néhány újgenerációs tanítványát hívta, akikről azt gondolta, eljutnak majd addig — talán azért hívott, hogy taníthasson minket, még a halála előtt, gondoltunk. Emlékszem, az előttem lévő sorban Johnny Smith panaszkodott Noah-nak: “Azt hittem, csak azok lehetnek itt, akik befejezték a haladó A sorozatot?” Noah csak megvonta a vállát én pedig próbáltam jó mélyre süllyedni a talajban mögöttük.

Aznap egyébként tényleg furcsa napom volt. Rendesen fölkeltem a vezetett órára 3 órával a kezdete előtt, és elkezdtem gyakorolni a két órás hátrahajlitó sorozatomat. Nem vagyok túl jó benne, de a fejembe vettem, hogyha versenyeznem kell Noahval, akkor bele kell adjak apait-anyait. De ezt persze egy pont után fel kell adnod. Csak Russell Case lehetsz, senki más, nem számít, ez mekkora csalódás.
Amikor befejeztem az utolsó eka pada rádzsa kapotászanára vezető pózt, észrevettem, hogy valószinűleg késő van. Mintha valami nem lenne jó. Megkérdeztem a szobatársam, hány óra, és rájöttem, hogy lekéstem a vezetett órát. Hihetetlen volt. Nagyon dühös voltam.

Az órám nem csörgött. Lógattam a fejem és gyakoroltam otthon, aztán megalázva elsétáltam a shalába, mert épp aznap kellett kifizetni a tandíjat, és el kellett érnem Gurujit az irodában, hogy odaadhassam a díjat. Bementem, és egy igazi izzadás bajnokságot találtam ott. “Szerencsés, egy nehéz óráról maradtál le” – néztek rám az emberek. Michael Gannon épp Guruji előtt térdelt, ő pedig szidta “Elfelejted az összes pózodat?!”

Úgyhogy azt gondoltam, én majd megúszom.

Besétáltam Gurujihoz, és letettem elé a pénzt. Volt egy pénzszámolója abban az időben, amit David Swensontól kapott, igy ez mindent egyszerűbbé és gyorsabbá tett.

“Guruji, van ma konferencia?” kérdeztem.
“Nem, pránajáma” mondta.
Nyugtáztam a válaszát, majd vártam, mig számolt.
“Tiz harminckor” mondta.
Teljesen elképedve bámultam rá, még a számat is eltátottam.
“Guruji, azt szeretnéd, hogy menjek a pránajáma órádra?” kérdeztem.
“Igen, jössz” válaszolta.

Ez hihetetlen volt számomra, hogy nemcsak hogy kihagytam a vezetett második sorozatot és úgy sétáltam be az irodájába, mintha a női pihenőnapokat töltöttem volna, tisztán és szárazon, de hogy mindennek ellenére először is emlékezett rám, aztán pedig azt mondta, hogy menjek a “legbelső szentélybe”.

Fél tizenegykor besétáltam a többi zöldfülűvel együtt, és csak bámultunk egymásra szájtátva, mintha azt kérdeznénk, mi a fenét keresünk is? Nem viccelek…csodálatos volt – a felsőjét levetve, erőtől duzzadt és páncélnak tűnt a mellkasa és közben fityegtek rajt az ékszerek. Folyt a takony az orromból, próbálva tartani a számolását. Teljesen megháborodottnak éreztem ezek közt az emberek között. Guruji szeretett néhány tanítványára rákiabálni – például Linora. Fabio hozott egy puskát nekünk újaknak, hogy tudjuk követni a mantrát, és Guruji egyik nap csak úgy beleállt Linoba, amiért nála is volt egy.

“Ah…Guruji…tudod…semmiség….Vande gurunam, Guruji. Gyerünk.” Soha nem ijedtem meg mástól ennyire abban a szobában, mint ettől. Soha ne próbáld kint tartani a lélegzeted, miután kilélegeztél.

Egy hónappal később besétáltam Guruji irodájába, hogy ismét fizessek. Ürügyet kerestem, hogy beszéltessem. Ha rátaláltál a kulcsszóra, ő csak mondta és mondta…például ha felhoztad Desikachart valóságosan lázba jött. Ezt mondtam neki, keresve a szavakat…

“Guruji…ez az új pránajáma dolog, amit csinálunk, nagyon ijesztő…félek.”
Felnézett rám.
“Nadi Shodhana, Guruji.”
“Mit félsz?!?” kérdezte. Ez fontos volt Guruji számára…a félelem megmérgezi az elmét.
“Csinálod!”
“Van feleséged.” mondta Guruji.
“Hm?” kérdeztem.
“A feleség jó felügyelő…nincs félelem.”

Elnevettem magam és mikor felnéztem rá, láttam, hogy elmosolyodott és rám kacsintott.

KÉP: Kyle McLachlan David Lynch Dűne című fimjében, 1984

Kábé így kezdődött a kapcsolatunk…egymásra mosolygással. 2003-ban még mindig segített az embereknek hátrahajlítani és ott tartotta őket a fejükkel a földön – mostmár túl sokan vagyunk. Akkoriban azt akarta, hogy ebből a pozícióból egyedül állj föl! Én nem tudtam megcsinálni. Próbálkoztam, de neki mindig oda kellett jönnie segíteni fölállni, mig egy nap megunta és csak úgy elengedett, én meg a fejemen landoltam…és elkezdett csorogni a nyálam (David Swenson úgy hivta, hogy a “Pattabhi nyáladzás”) A földön elterülve röhögtem. Annyira fájt, hogy muszáj volt nevetnem magamon. Aztán segitett fölállni. Rámnézett és gúnyosan mosolygott, undorodva. Megfogtam a vállát és felemeltem a fejem az övével szembe és a szemébe néztem, mire megtört és kacagni kezdett.

A humora, amivel a félelemérzetet kezelte, egy csodálatosan lefegyverző dolog volt. Ha azt mondta, hogy csináld, de te nem tudtad megcsinálni, akkor megnevettetett.

“Guruji…Amma jó felügyelő volt?”
“Hmmhm…igen…Saraswathi….nem.”

Amikor tanítok, és igazából a saját gyakorlásomban is, nagyon fontos az energia minősége. Szeretek a technikai dolgokról hallani, mint a medencéhez kapcsolódó dolgok, a combközelítő izom…szuper. De inkább a reggeli mellett szeretek ezekről beszélni, nem mikor gyakorlok. Számomra a jógagyakorlás nagyon érzelmes dolog. Keresztül törni a manomaya koshát (a manoyama kosha egy a test öt rétegéből, röviden az elmét érthetjük alatta a jógafilozófiában, amely az “én” és a “te” különválasztásáért felelős – a ford.) mindennek eleje és vége. Vágj utat a merev elméden keresztül. Vágj utat a merev testeden keresztül. Semmi sem nehezebb. Könnyű nevetni a fájdalmamon…megadni magam neki nagyon nehéz.

És kérlek ne beszélj nekem a Taittiriya Upanisádról, amikor gyakorlok. Tényleg nem akarom hallani. Eltereli a figyelmem és a legjobb értelemben hidegen hagy.

Soha nem kaptam ‘story time’-ot Gurujitől…”Relax!” ennyit kaptam. Ezt üvöltötte.
És néha tőlem is hallod az óráimon, ahogy ezt üvöltöm. De a legtöbbször csend van a termemben és csak igazitok és figyelek. A kezeim figyelnek rád. Ezt láttam Gurujitől. És ezt érzem ParamaYogi Guru Sharath Joistól is. Megfigyelést. A kézzel való megfigyelést. A mysore terem olyan, mint Foucault panoptikonja. Mindig megfigyelnek.

KÉP: Az Illinois-i Állami Fegyház beltere – panoptikon felépités

Nem félni. Megadni magad. Relax…hitt benne Guruji, hogy a gyakorlás segíthet megismerni önmagunkat vagy Istent?

Ó, igen! Teljesen. Guruji sokszor beszélt Isten ismeretének és a gyakorlásnak az egységéről, rendszeresen és gyakran beszélt róla.
Ez emlékeztet egy sztorira… (És mielőtt még forgatnád a szemed egy újabb sztori hallatán hadd mondjam el…minden Isten.)

Egyszer voltam Finnországban. 2006 októbere volt, azt hiszem, Taiwanra mentem egy összejövetelre. Juha, Hanne, Tanja, Lino, Ilo és Petri megszerveztek egy körút állomást Helsinkiben. A finnek csodálatosak…400 ember egy tornateremben és mégis hallhattad volna, ha egy szög is leesik. Azta! Ezek az erdei emberek csöndesek – suttognak.

(Nagyon kedveltem Petrit és gyakoroltam vele New Yorkban, mikor Guynak és Lorinak megszületett Ruby babájuk. Petri nagyon jól érzi magát a bőrében és leginkább egy emberi párducra hasonlít – nagyon szép ember. Minden reggel egy évig ingáztam egy órát, és minden reggel összenyomódtak a nemi szerveink a dropbacknél. Tényleg, azt kérdeztem magamtól…”Istenem, minek vagyok itt?”)

KÉP: Tim Feldmann hátrahajlítást tanít

Szóval befejeztük a gyakorlást Helsinkiben. Saraswathi, Sharath és Guruji székeken ülnek és a legcsöndesebb, legfélénkebb és legvisszahúzódóbb embercsoportra néznek valaha a világon. Mindenki le van fagyva és őt nézi. Guruji csak ül ott…teljes nyugalomban.

Felemelem a kezem.

“Guruji…elpusztitja az astanga jóga a szamszkárákat?”

Guruji ült ott egy darabig…(nagyon jó az időzítése)…aztán odahajolt Sharathoz és suttogott neki valamit. Sharath (ParamaYogiGuru) rám nézett: “Igen.”

A tömeg nevetésben tört ki, aztán Guruji rákezdett a hetvenkétezredik nádi elődadására, ami, számomra mindigis, teljesen érthetetlen volt.

Guruji sokat beszélt a pratjahára fogalmáról. Ült ott a székén (vagy a trónján) és ütötte a falat, “Pratjahára mindenben meglátni az Istent! Ez a fal – Isten! Minden Isten!”

Lassanként bekúszik a fejünkben ezeknek a fogalmaknak az értelme. Megvalósitjuk a jámákat és a nijámákat, a fejünk sokkal tisztább lesz a gyakorlásra, és kevésbé tereli el a válás, a rágalmazás, a pereskedés, a szép jógaruhák vagy más oda nem való. A testünk könnyed és erős, és az olyan kurzusok, mint Goenka 10 napos vipassanája nevetségesen könnyűek lesznek…vakációk, tényleg.
Addig gyakoroljuk a pránajámát, amíg már nem félünk a haláltól. A citta visszahúzódik az érzékszervektől. Azaz elkezdjük megfigyelni, hogy kedveljük, vagy nem kedveljük a dolgokat, amelyekre egykedvűséggel tekintünk. Mindössze azok, amik. Ez a prátjahára és spontán módon jön a gyakorlással.

Remélhetőleg.

Bhagavad Gita, 6. Fejezet: Sankhya-yoga
7. vers
“Annak, aki meghódította az elmét, a Felsőlélek elérhető, mivel nyugalomra talált. Az ilyen embernek a boldogság és boldogtalanság, a hőség és a hideg, a tisztelet és a tiszteletlenség ugyanaz.”

Szeretem ezt a festményt a Frickben, amit Bellini festett. Szent Ferenc extázisát ábrázolja. (Erre jó példa még Szent Teréz extázisa, amit Bernini festett.)

KÉP: Szent Ferenc extázisa, Giovanni Bellini, 1480

Szent Ferenc a barlangjából jön kifelé, látszik rajta, hogy az aszkétizmus tapasának hosszú szenvedésén van túl. Felemeli a kezét, mintha éppen ekam-belégzésre emelné. A szája nyitva, a homloka nyugodt és az arca ernyedt. Mivel minden, ami előtte van, a kristálytiszta részletekig, tele van istenanyaggal.

Tényleg minden az.

A diákok számát tekintve, akik a világ minden tájáról most Mysore-ba utaznak, azzal összehasonlítva, amit te Gurujival átéltél, természetszerűleg nehezebbnek tűnik, hogy az ember személyes tanár-diák kapcsolatot alakitson ki Sharath-tal. Mit gondolsz erről? Mit keressenek a diákok, amikor a Forráshoz utaznak?

Van erre egy valós válasz és egy metafizikai…és aztán van az, ami ténylegesen történik.

A parampara vonalat két dologra alapozzuk: upi és shat. Mellette ülve. Ami azt jelenti, upanisád.
“Mellette ülve.” Úgy tanulunk, hogy a tanárunk mellett ülünk. Sharath mellett ülni azt jelenti, hogy érezzük őt. Mysore-ba menni azt jelenti, hogy érezzük az intelligenciáját, a kritikus felfogását és elámulunk ezen.
A tanárod mellett ülni fizikálisan átalakít.
Magas érzékenységű faj vagyunk, akiket nagyban befolyásol a környezete.

Érzed ezt, igaz? – Amikor valaki agya annyira éber, hogy szinte mindig béta hullámok mintázatán keresztül állandó döntéshozás alapján működik…ezt lehet érezni.
Az amigdalájuk talán megvastagodott a kortizol stressz hormon konstans hullámaitól amit talán a túl sok trauma és az erőszaknak való kitettség okozott. A hipotalamusz és az érzelmi emlékközpont küzd a rossz vérkeringéssel. Ez leir egy harci veteránt. Egy professzionális box harcost. Egy vöröshajú vezérigazgatót. Érzed ennek az embernek a fájdalmát, igaz?

Aztán próbálj meg Richard Freeman mellett ülni.

Richard mellett ülni egy kész stimuláció a bolygóidegnek. Ahogy lélegzik, te is lélegzel. Ahogy az arcizmai elernyednek, a tiéd is. Ahogy a szeme megpihen, a tiéd is. Ahogy a torkod és a szád elernyed, az agyad frekvenciája is alacsonyabb lesz. Az agyhullámod ténylegesen kiszélesedik. Betából alfába aztán a téta álomszerű állapotába kerülsz. Az agyközpont dopamint szór az amigdalára. Ezalatt a hormonrendszer oxitocint juttat a keringésbe és egyre többször, egyre rendszeresebben és egyre több ideig kerülünk eufórikus állapotba. Úgy képzelem, ilyen lehetett Ramana Maharshi mellett ülni.

KÉP: Ramana Maharshi

Azért megyünk Mysore-ba, hogy “mellett üljünk”.
Azért gyakorlunk ászanát, hogy megtanuljuk, hogyan kell ülni.

A metafizikai válasz, hogy hozzá vagy láncolva a szamszkárákhoz, amelyeket az agyat létrehoz.
Nem tudok rajta segíteni, hogy ilyen rossz volt a gyerekkorom, vagy hogy olyan döntésekhez vezetett hogy terapeutikus módszerekkel kell elhalmoznom magam. Nagyon is kételkedem benne, hogy én itt bármilyen döntést tudjak hozni.
Egyszer feltettem ugyanezt a kérdést Richardnak, arról beszélve, hogy a diákok elöntik Mysore-t, és hogy ennek alapján lehet-e elég személyes időt tölteni a tanároddal.

“Richard…mostmár egészen más. Nincs már olyan különleges személyes lehetőségünk, ami neked, Timnek, Eddie-nek volt Gurujivel. (Itt tértem volna a tárgyra, de ügyesen kicselezett, elterelte a témát, és elmagyarázta nekem a koshákat) Hogy lehet nekem is ilyen különleges kapcsolatom? Hol találom?”

Azt mondta “Russell…te csak öt rétegnyi szemét vagy.”

Ami pedig történik, az az, hogy ez a különleges atléták generációja (persze ezt nem fair mondani egy hordányi ideges, merev és önkéntes először utazónak) elmegy Mysore-ba, hogy meglobogtassa a zászlóját, és arra verje a dobját, hogy demonstrálja a saját hitét, szakértelmét és ambícióját.

Erre a tanár felel.

Néha kegyetlenül, néha kedvesen válaszol. Néha mosolyog, néha gúnyosan felhorkant. A kedved válaszokat kedvelem, így megpróbálom azokat keresni. Furcsa napokon, tesztelem az átjárhatóságot a kettő közt és megjutalmaznak érte…(de a legtöbbször totál hülyét csinálok magamból.)

Azt hiszem, rendkívül óvatosnak kell lenned a motivációiddal…főleg ebben a gyakorlásban. Minden érzelmed, félelmed és vágyad rögtön ott van az elméd felszínén. A citta vize habzik és a gondolataidtól kavarog. Egy mysore termi tanár látja ezt.

És ez a pali, Sharath, már akkor látja, mikor besétálsz az ajtón – akkor látja, amikor mégcsak regisztrálsz.
Az a motivációd, hogy a család tagja legyél. Fel akarod venni a nevét és meg akarod tudni a telefonszámát és el akarod adni a pólóit? Mert én akartam mindezt és megtanultam minden leckét, ami ezzel jár. Vagy csak meg akarsz tanulni rendesen ülni, lélegezni és azért szeretni a családod, akik, és amik igazán ők?

Ahogy a nagy Chaiwala Spiros mondja…”Mind csak Lények vagyunk.”

KÉP: Chaiwala Spiros New York Cityben, 2016 június

Azok számára, akik ezt még nem tapasztalhatták meg, miért mondják tanárok azt, hogy “Sharath számomra az utat mutató fény. Egy igazi példakép.” Tudnál erről beszélni a saját szempontodból?

Egyszer kérdeztem Sharathot a szamszkáráimról. Tudod, sok trauma ment végig a családomon, sok rossz házasság, drogabúzus. Nem születhetsz le csak úgy Dalai Lamának amikor ginivó kamionvezetők 1000 éves láncolatából származol.

“Sharath, a szamszkáráim szörnyűek, hogyan tudok igazán jógivá válni?” kérdeztem.
Néha teljesen lefegyverző…
Egy kicsit felhorkantva azt mondta: “Ha! Az én szamszkáráim is szörnyűek.”

Ezt elég jó volt hallani tőle. Nem számít, hogy a nagyapja egy generációs jógamester és vele nőtt fel Mysore-ban. Nem számít, hogy senki élő ember nem vitte véghez az astanga jóga láncoltában, amit ő. Talán arra gondol, hogy mit vihetett volna véghez, ha teljesen erre a szándékra szánva jön a világra, mint Ramesh nagybátyja, vagy olyan fizikai teste van, mint Mark Yeonak.

Egyszer asszisztáltam Manju P. Joisnak ausztráliában. Manju egy kincsesbánya a régi időkről való történeteket illetően, hogy mi hogy volt az édesapjával és a családjával. Egy elég rizikós téma volt őt a fiatalabb testvéréről kérdezni, de ennek ellenére persze családtag volt és Manju szerette őt, úgyhogy nagyon nyugodtan és csöndben elmesélte, hogy a kis Ramesh ászana és szanszkrit zseni volt és mindent ő örökölt volna, ha életben marad. Olyan volt, mint egy kis Adi Shankar, csak egész nap kézen állva.

Mark Yeo más tészta. Mark és én egy időben kezdtük az astangát. Adelaide-ben tanult David Roche shalájában Andrew Hillam-mel. Mark malajziai hosszútáv maratonfutó volt, emlékeim szerint. Fél évig mögötte gyakoroltam a shalában és végignéztem, ahogy az 5. Sorozat első hét ászanáját elsajátitja. Ott voltam aznap is, amikor kezdte. Káprázatos volt végignézni, ahogy kivitelezi a gyakorlást. Látni a kinjait, ahogy egyik póz szögesen ellentétes irányba csavarja a testet, mint a másik — láttam, hogy ez az astanga jóga gyakorlás, amikor a legmagasabb szinten gyakorolják, a legkinzobb formája a fizikai szenvedésnek.

Sharath számára azonban, ez egy édes érzés a saját helye felől. Tudja, hogy kicsoda ő.
Ez önmagában többet ért, mint bármi egy igazi jógatanártól. Őszinteségből és megértésből tanit. És elhiheted, keményen dolgozik!
Tudom, hogy az édesanyja most nagyon próbálja befolyásolni, hogy a nyaranta tartson szünetet, de emlékezzünk, hogy Guruji olyan 100 körüli diákot tanított naponta a főszezonban.

12 diákkal ülni 4:30-tól délig a régi shalában teljesen más volt, mint 100 diákkal ülni és figyelni rájuk ugyanennyi időt – ami Sharathnak az elmúlt éveket jelentették. Ennek tetejébe, először gyakorol…nem alszik többet, mint 4 óra.

Igen, ez a pali egy igazi példakép.

És van vizioja is. Érti, hogy mi, a diákjai és az autorizált tanárok, fel tudjuk használni a segítségét és a tapasztalatot, ahogy megtanuljuk tőle, hogyan tanítsunk (hogy ne ragadtassuk el magunkat és tegyünk tönkre testeket és életeket, mikor hazatérünk), úgyhogy kiépített egy tanitvanyi rendszert, és ez cserébe sok munkát levesz a válláról (szó szerint). Nagyon okos.

Ismeri az elhivatottságot. Megérzi benned.

Mint amit a “Guruji” könyben Guy Donahaye (az előző mentorom) leir, amikor Norman Allen elmeséli, hogy mászott lefelé Guruji lakshmipurami otthonának a lépcsőin, mert annyira kimerült volt, de mégis teljesen elhivatott, hogy másnap ismét megjelenlen és gyakoroljon Gurujival…csakhogy ParamaYogi Guru R. Sharath Jois ezt mindennap megtette, 20 éven keresztül. Emiatt ezt megérzi — azt, hogyha egy diákja sokat áldozott azért, hogy vele gyakorolhasson.

Guruji és Sharath családjának filozófiája az adi Shankaracharya tradicióhoz kötődik. Minden Egy. Hogyan engedi a gyakorlás, hogy ebbe belekóstoljunk?

Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen.

Azt hiszem, végeredményben tényleg a szenvedés iránti együttérzéshez kötődik.

A ma reggeli órámon, amit a Stanfordon tartottam, kipróbáltam valami mást. Egy friss gyakorló orosz lánynak súlyos derékfájása volt, egy nyirokcsomó műtétből volt felépülőben, és mégis volt gimnasztikai potenciálja. Nem tartott számára sokáig, hogy kinyíljon és megerősödjön. A hátrahajlításon dolgoztunk ma reggel, miután befejezte a gyakorlását. A falhoz tettem a karjait urdhva dhanurászanában, hogy kinyíljon a válla.

(Sharath említette, hogy lehetünk egy kicsit kreatívabbak a kezdőkkel és a sérültekkel. Kicsit megvonta a vállát, majd azt mondta “Használhatják a falat.”)

Összenyomtam a térdeit és le pedig a lábfejét a lábujjaimmal, közelebb tolva a combokat egymáshoz, hogy jobban hozzáférjen a fal segitsegevel a vállaihoz. Miután kijött a pózból, rámnézett, és azt mondta “Fáj az alhátam.”

Visszanéztem rá és a hüvelykujjamat felmutatva jeleztem, hogy ez rendben van. Tényleg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Vannak fizikai érzések, amelyek hozzátartoznak ehhez a tapasztalathoz, és keresztüljutni egy fájdalomküszöbön kritikus a fejlődés szempontjából. Ahogy BKS Iyengar mondta: “A jóga egy fájdalmas művészet.”

Szóval nézem őt és azon gondolkodom, hogy segíthetném át ezen a tapasztalaton…és a cél nélküli lelkesedés tűnt a legjobb módnak ebben az esetben. És ez az együttérzés…mert azt szeretnéd, ha a diák megtanulná, hogyan viselje el a fájdalmat, hogy megszabaduljon a fájdalomtól.
Voltam ott, ahol ő van most. Most pedig a saját tanárom helyében találom magam, ahogy szeretném őt keresztülvinni valamin, amitől én is szenvedtem. (megjegyzés: Néhány héttel később mondtam, hogy lazítsa el a fenékizmait, és az tényleg segített.)

A jógagyakorlás ezen a ponton annak a megértéséről szól, hogy mindannyiunk megtapasztalja a szenvedést és felismerjük, hogy mindannyian megszabadulni szeretnénk a szenvedéstől. A kaivalyát keressük. Nemcsak a közömbösséget, hanem az egyedüllétet. Egységet.

Szóval van ez a dolgunk…több rétegű én…

A koshák (öt rétegnyi szemét): test, energia, elme, bölcsesség és üdvösség…és ezekhez mind rögtön hozzá tudunk férni.

KÉP: James Joyce.
Ahogy James Joyce mondta a maszturbációról…csodálatos, hogy hozzáférhető.

Azt gyakoroljuk, hogy nyitogassuk ezek a nagyon finom és érzékeny rétegeket a mindennapjaink részeként, hogy mikor beüt a nagy szar, egyensúllyal tudjunk szembenézni a szörnyeteggel. Szóval Guruji astanga jógája egy eszköz, ami által kiállhatjuk a raga-dveshát (vágy és viszolygás). Ha szembe kell néznünk egy horrorisztikus érzéssel, mint amilyen a lábikraizom nyúlása, és megtapasztaljuk, hogyan tudjuk magunkat keresztülvinni rajta a légzéssel, talán többször térünk majd vissza ehhez a légzéshez, krízisek idején. Talán néhány hónappal később azt is elkezdjük megérteni, hogy a borzalom nem volt tartós…és ez az a lecke, amely engedi, hogy a saját és mások szenvedését is időszakosnak lássuk.

Az agyunk néhány részének mérete valójában megváltozik, amikor végigmegyünk egy ilyen folyamaton.

Akik hosszú ideje meditálnak, valójában az agyuk miatt szinte kötelezően több együttérzést tanúsítanak mások felé. Az elülső agykérgük aktivizálódik, amikor látják mások fájdalmát. Ezért a vékony amigdala a felelős, amit nem stimuláltak túl erőszakkal. Az átlagemberek agykérge egy kissé aktivizálódik, akkor, amikor látnak valakit, aki hozzájuk közeláll, szenvedni. Látod, akik meditálnak, valójában kiterjesztik a saját identitáskörüket. Te is beletartozol.

Érdekes módon a hátsó agykérgünk működése leáll, amikor flowban vagyunk. De mikor tudatunknál vagyunk, vagy amikor pénzt kapunk, aktivizálódik. Úgyhogy amikor a gyakorláson keresztül flowba kerülünk, megkezdjük az utunkat az empátia és az alacsonyabb öntudatosság felé.

Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter

Interjú Harmony Slater-el

István 2017. június 12. Interjú

Hamarosan első alkalommal hazánkba érkezik Harmony Slater Kanadából, a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Jóga Intézet, Mysore) legmagasabb szintű képesítésével – Certified – rendelkező tanára. Ennek apropóján készítettünk vele egy izgalmas interjút. Nyolc kérdés és nyolc válasz a nyolcágú jógarendszerről. Hitről, kételyről, gurukról és még sok minden másról.

BW: Az életrajzod olvasva azt láthatjuk, hogy már most egy hosszú és izgalmas utat tettél meg jóga „karriered” során. Astangás nézőpontból szemlélve, szerinted, előny vagy hátrány az, hogy a nyolcrétű ösvényre lépés előtt meditációs technikák elsajátításával kezdted meg utad, illetve diplomákat szereztél teológiából és filozófiából? Ezek az ösvény másik végének tűnnek, ahhoz képest, amit most tanítasz.
Harmony: Azt hiszem előny volt a filozófia és a buddhista meditációs technikák iránti érdeklődésemen keresztül rátalálni a jóga nyolcrétű ösvényére. Hamar megértettem, hogy az ászana-gyakorlás egy fegyelmezett életmód része. Az Astanga Jóga testi és légző „gyakorlatai” egy olyan módszert nyújtanak számunkra, amely az Én-Felismeréshez, vagy a bennünk levő Tiszta Tudat felfedéséhez vezet. Ez pedig nagyon is összefügg azzal, amit most tanítok, és azzal, ahogy megpróbálom felhívni a tanulóim figyelmét az ászanagyakorlás benső működésmechanizmusaira.

BW: Tradicionálisan az astanga jógát parampara (guru–shishya tradíció) rendszerben oktatják. Tud-e hatékony lenni manapság ez az ősi oktatási metódus, amikor rengeteg a tanítvány, Guru-ból viszont kevés van? Milyen a kapcsolatod a Guruddal, Paramaguru Sharath Joisszal?
Harmony: Ez egy remek kérdés! Természetesen óriási előny egy tanítói láncolat tanárától tanulni. Ha személyesen nem találkozhatsz a tradíció Gurujával, de olyan emberrel gyakorolsz és attól tanulsz, aki időt töltött vele, akkor biztos lehetsz abban, hogy helyesen sajátítod el a módszert.

Paramaguru R. Sharath Jois 25 évet töltött tanulással nagyapja, Sri K. Patthabi Jois (Guruji) mellett, aki 25 éven keresztül tanult Sri T. Krishnamacharyatól, aki Yogeshwara Ramamohana Brahmacharitől tanult. Ezen guruk mindegyike éveket töltött abban a tradícióban, amit tanult, és azt állítja, hogy továbbadja az elsajátított tanításokat és gyakorlatokat.

Sharath Joisnak van néhány régebbi tanítványa, akiket publikusan is elismer tanárként, s akik ezeket a tanításokat az ő jóváhagyásával adják tovább. Ha nem tudod otthagyni a munkád, a családod vagy az otthonod, hogy közvetlen vele gyakorolj, akkor egy olyan tanárral való gyakorlás, aki vele vagy az ő tanárával (Guruji) gyakorolt éveken keresztül, egy nagyon hiteles élményt fog nyújtani erről az irányzatról. Ezek a tanárok a láncolaton belül oktatnak. Részei az átadás fonalának – a paramparának.

A kapcsolatom Paramaguru Sharath Joisszal folyamatosan fejlődik már tizenhárom éve. Nem volt mindig egyszerű a viszonyunk, ahogy a legtöbb kapcsolatban, ebben is voltak feszült időszakok.

Azért jöttem Mysore-ba, hogy a nagyapjától, Sri K. Patthabi Joistól tanuljak, így gyakorlásom első éveiben Guruji volt a kiemelt személy számomra. Halála után néhány évembe telt elfogadni Sharath-ot tanáromnak, de miután meghoztam ezt a tudatos döntést, a kapcsolatunk megszilárdult.

Nem lehet lenyűgözni Sharath-ot puszta fizikai adottságokkal vagy bájjal. Nem célja, hogy tanítványokat gyűjtsön maga köré, vagy megszerettesse magát az emberekkel. Sokszor kerestem a társaságát a helyeslésére vagy az útmutatására vágyva, és ő mindig visszatolta ezek felelősségét nekem. Az ő tanítási módszere erősebbé tett és önbizalmat adott tanári és anyai készségeimben és abban a képességemben, hogy meg tudok hozni fontos döntéseket az életemben.

Mostanában úgy érzem, hogy a kapcsolatunk édes, és kölcsönös tisztelettel teli. Nagyon hálás vagyok neki és nagyapjának. Paramaguru Sharath Jois valóban továbbadja ezt a gyakorlást, és a leghitelesebb módon oktatja, ahogy ő is tanulta Gurujától. Nagyon mély, személyes tapasztalattal rendelkezik a gyakorlásról, amit képes tisztán továbbadni. Megtiszteltetés és áldás számomra, hogy ilyen sok időt tölthettem Mysore-ban a jelenlétében, és hogy Certified Tanárrá válhattam az Astanga Jóga Paramparában.

BW: A minap izgalmas kérdést intézett hozzám az egyik tanítvány: hogy lesz valakiből Guru? Te ezt hogy látod? És még megtoldanám a kérdést annyival: hogy lesz valakiből Paramaguru? Mit is takar a Paramaguru megnevezés?
Harmony: Guruji (Sri K. Patthabi Jois) mindig emlékeztetett arra minket, hogy ő soha nem nevezte magát „Gurunak”, hanem mi, a tanítványai voltunk azok, akik így nevezték el. Gyakran mondogatta, hogy „Én tanítvány vagyok, ti hívtok Gurunak”.
Úgyhogy azt gondolom, ez azt jelenti, hogy a tanítványok döntik el, kit fogadnak el Gurunak, és a tanárnak magának kevés beleszólása van ebbe a kinyilatkoztatásba.
Számomra a Guru egy olyan személy, akinek megvan a képessége ahhoz, hogy felébressze a tudatosságomat. Aki segít nekem fejlődni spirituálisan, és képletesen értve felnyitja a szemem, hogy lássam a tudatlanság rejtett birodalmát vagy a vakság területeit. Indiában van egy mondás: édesanyád az első Gurud. Ezzel egyetértek. Anyaként tapasztalom, mennyire fontos, hogy szeretettel és türelemmel irányítsam, oktassam és segítsem fiamat a tanulásban, növekedésben és a világ felfedezésében, miközben értékeket és tanulságokat adok át neki, hogyan legyen jó ember. Ezen tanítások legnagyobb része nem szóbeli.
És valójában ez egy Guru feladata, hogy illusztrálja az életén keresztül, hogyan legyünk jó emberek a világban, és rámutasson azokra a területekre magunkban, amelyek fejlesztésén még dolgoznunk kell; érdekes módon ezek a tanítások is gyakran nem szóbeliek.
A „Parama” jelentése legfőbb vagy legmagasabb, a „Guru” kifejezés pedig tanárt jelent. Olyan embert jelöl, aki kicsit fontosabb, mint egy egyszerű tudományt vagy művészetet oktató személy. Spirituális vezetőt vagy inspiráló egyént neveznek így, egy különleges embert, akire a tanítvány bizonyos módon hasonlítani szeretne.

Az Advayataraka Upanishad 16. versszakában így olvasható:

„A gu szótag jelentése sötétség, a ru szótag őt jelöli, aki eloszlatja azt, a sötétség eloszlatásának képessége okán nevezik őt gurunak.”

Tehát a Guru az, aki megszünteti a sötétséget vagy a tudatlanságot egy másik személyben, hogy felfedje a tudás fényét, ami mindig is ott rejtőzött benne.
Amikor Sharath Jois ellátogatott a Himalájába néhány évvel ezelőtt, megkapta a Paramaguru, vagyis „Tekintélyes Tanár” címet az ott élő Szent Bábáktól (szannjászik), mivel tanítványok nagy táborát oktatja, akik mind felnéznek rá, mint mesterükre.

BW: Nagy változásokról hallani Mysore-ból. Úgy hírlik, Paramaguru Sharath Jois új shalába költözik, és hogy idén – sok év után először – nem is lesz „idény” Mysore-ban, mivel még nem készült el az új intézmény. Lehet erről valamit bővebben tudni?
Harmony: Amennyire én tudom, Sharath azt mondta, hogy a következő idényben nem fog tanítani, hogy segítsen a lányának az iskoláztatásban, és hogy több időt töltsön a családjával. Tehát ilyen módon nem lesz elérhető egy „szokásos idény” keretein belül 2017-2018-ban.

Volt néhány megjegyzése arra nézve, hogy építeni szeretne egy új, nagyobb shálát a tőle tanulni vágyó tanítványoknak, de arról nincs hír, hogy ez a projekt elkezdődött volna, vagy hogy mikor lesz befejezve. Minden más ebben a témában puszta spekuláció, mivel Sharath nem tett semmilyen biztos kijelentést a terveihez kapcsolódóan vagy arra vonatkozóan, hogy visszatér-e, vagy sem ezután az idény után a tanításhoz.

BW: Az astanga vinyásza jóga egy igen intenzív rendszer, heti hatszor gyakorlunk ászanát, lehetőleg a kora reggeli órákban. Sok esetben ez komoly lemondással jár a gyakorlók részéről. Időben kell lefeküdni, nem mindegy mit, és mikor eszünk stb. Számos gyakorlónál eljön a pillanat, amikor elkezd kételkedni a gyakorlást illetően. Volt-e ilyen az életedben? Mit javasolsz a kételkedő gyakorlóknak?
Harmony: A Jóga szútrák első fejezetének 30. versszakában Patandzsali a kételyt (samshaya) a kilenc akadály közé sorolja, amely a jóga gyakorlója előtt feltűnik.

Teljesen normális az elme azon hajlama, hogy kételyeket támasszon abba az irányba, miért is gyakorolunk, és hogy fenntartható-e ez, vagy sem. A kétely a jóga növekedését akadályozza az emberben. Azonban egy remek kiindulási pont lehet, vagy hátraléphetünk egyet, és még tisztábban láthatjuk a gyakorlás iránti motivációnkat.

Az Astanga Jóga Módszer egy teljes életmódot felölelő tudomány. Nagyon sokat követel a gyakorlóktól.

Tapasztalatom szerint nagyon sok minden természetesen esett ki az életformámból. Nem kellett kényszerítenem magam a változásra vagy az elengedésre, a személyiségem átalakulása, a vágyaim és szokásaim spontán módon nyilvánultak meg belülről. Néhány év múltán az életem teljesen másként nézett ki. Ez a folyamat nem egy egyszeri váltás volt, sokkal inkább egy állandó, fokozatos elengedése a múltnak, hogy magamba fogadjak egy új teret, egy tisztább megértést, és a jóga mélyebb megélését.

Azokban a pillanatokban, amikor elgondolkozom azon, vajon megérte-e ez a fájdalmas folyamat, amin keresztülmentem, a sok áldozatot és lemondást, az a tény nyugtat meg, hogy sejtszinten tudom, hogy ettől a gyakorlástól jobb ma az életem. Egy boldog, kiegyensúlyozottabb személy vagyok, mentálisan, érzelmileg és fizikálisan egészségesebb. A fiam anyja legjobb változatát kapja minden nap, és az Astanga Jóga módszere nélkül talán ma nem lennék itt, hogy ezt az üzenetet közvetítsem felétek.

Néha el kell engednünk a szabályokhoz való ragaszkodásunk azért, hogy teret adjunk az életünk kibontakozásának. Ez a „gyakorlás szabályaihoz” való túlzott ragaszkodásra is igaz. Meg kell tanulnunk beilleszteni a gyakorlást egy teljes és gazdag életbe, tele emberekkel, tevékenységekkel és olyan dolgokkal, amelyeket szeretünk. Nem kell magunkat feláldoznunk a sadhana oltárán, inkább örömmel kell megtanulni, hogyan adjunk, majd kapjunk újra és újra, ahogy minden élményünket elkezdik kiszínezni abból az időráfordításból származó előnyök, amelyeket egy megértésünkön túli erőnek szentelünk.

BW: Az astanga vinyásza jóga tradícióban a gyakorlók először az ászanákkal ismerkednek meg, majd, jó esetben, jönnek a jamák, nijamák. Mi van a többi ággal, mikor gyakorlunk pránájámát, meditációt? Hogyan működik ez az irányzat?
Harmony: Guruji mindig arról beszélt, hogy az Astanga Jóga módszerébe az ászanákon keresztül vezet az út. Azt mondta, hogy csak azután gyakorolhatók a jamák és nijamák, miután a tanulók elkezdenek tudatosabban tartózkodni a testükben és elkezdik növelni az érzetek iránti tudatosságuk. Az elme természetszerűleg fog olyan viselkedésekhez vonzódni, amelyek nem károsak, igazak, és nem korlátozzák a személy energiáit.

A dharmával (az univerzum egyetemes törvénye) szorosan összhangban levő elme és test eredménye, hogy az egyén a természetesség, megelégedettség, fegyelmezettség és befelé figyelés állapotában létezik, illetve önmagát egy nagyobb valami részeként látja, nem csupán egyedülálló tapasztalatként. Ezek a jamák és nijamák – a jóga első két ága.

Az ászana gyakorlásunk közben tudatosítjuk a légzésünket. Elkezdjük mélyíteni és hosszabbá tenni a légvételt a vinyászán keresztül, és ez a pránájáma – a prana, vagy levegő kiterjesztése – kezdete. Paramaguru Sharath Jois arra oktatja a tanulókat, hogy gyakoroljanak egy egyszerű, váltott orrlyukú légzést az első sorozat végén. Ez a pránájáma gyakorlat remek kiindulási pontja a negyedik ágnak. Haladóbb pránájáma gyakorlatokat hosszabb Kumbhakákkal (légzés visszatartással) a gyakorlás egy későbbi fázisában tanulnak meg a gyakorlók, általában a középhaladó vagy a haladó sorozat elsajátítása után.

A jóga ezen ágazatában nincsen egy hivatalos meditációs módszer. Sharath gyakran hangoztatja a tanítványoknak, hogy az egyik leghatásosabb módja annak, hogy lecsendesítsük és fókuszáljuk az elmét, és ezáltal felkészítsük a koncentráció mélyebb állapotaira, a Dzsapa (mantra ismétlés). Azt mondja a gyakorlóknak, hogy ismételjenek el egy általuk választott, vagy a tanáruk által javasolt mantrát 108-szor. Ez a gyakorlat remek kiindulópontja az elme irányításának és a koncentrálásnak, ami aztán befelé fordíthatja a figyelmet.

Pattabhi Jois és Sharath Jois azt tanítja a Dhjánáról (meditáció) – ahogy az a Jóga Szútrákban is írva van -, hogy ez az az állapot, ami meghaladja az elmét és spontán módon keletkezik, amikor a gyakorló megszilárdította magában az első négy ágat.

A Pratjáháraval kezdődik, a jóga ötödik ágával, ami az elme érzékektől való visszavonulását jelenti, s melynek tetőpontján a gyakorló mindent Egynek lát. A Dharanát, a koncentráció mély állapotát a Dhjána követi, a meditáció zavartalan folyamata, majd a Szamádhi, az egyén teljes beleolvadása a Felsőbb Énbe.

BW: Az astanga jóga alapvetően egy önismereti rendszer, nem vallás. Mi a jelentősége mégis a rendszeren belül található – ötödik nijama – „Ishvara Pranidhana”-nak, az „Isten iránti odaadás”-nak? Most akkor a gyakorlóknak hinniük kell valamiben? Hogy is van ez?
Harmony: Ez egy nagyon jó kérdés. A Jóga Szútrák nem beszélnek Istenről, vagy arról, hogy hinni kéne egy istenben, vagy bármilyen más istenségben. Érdekes módon Patandzsáli jóga-megközelítése egészen tudományos. Azonban a jóga gyakorlójaként valamiben hinnünk kell. Ezen felül gyakorlásunk során ápolnunk kell magunkban két tulajdonságot: az alázatot és a jóindulatot.

Lehet, hogy valaki a gyakorlás erejében hisz, vagy minden tudat és élőlény összekapcsolódásában. De irányulhat ez a hit egy univerzális energia vagy egy ősi rezgés felé, illetve megnevezhető Isten vagy egy bizonyos istenség is a hit tárgyaként. Mindazonáltal, függetlenül attól, hogy miben hisz, a gyakorlónak tisztán kell látnia magát valami óriási részeként, ami túlmutat a teljes megértésen és irányításon.

Természetesen sok egyéb lehetőség is van, és maga Patandzsáli azt írja az első fejezet 27. versszakában, hogy „Az Om az a szótag, ami a legjobban kifejezi Ishvarát”, a 28. versszakban pedig ezt: „Az Om elmélkedéssel és érzéssel végzett ismétlése a koncentráció mélyebb állapotát idézi elő”.

Látható tehát a Jóga Szútrákban, hogy a valamihez való kapcsolódás érzése – amely egy része az Om ősi hangzásának, mely a mindennapos Dzsapázás során végzett ismétlés közben következik be – az, ami az Ishvara Pranidhana művelésének módszereként van előírva.

BW: Certified tanárként járod a világot és terjeszted az astanga jóga tanításait úgy, ahogy Mysore-ban tanultad. Mi a tapasztalatod, mindenhol azonos hatást fejt ki a tradícó, vagy vannak helyi sajátosságok? Hasonló dolgok foglalkoztatják az egyes országok gyakorlóit, vagy függ a helyi kulturális környezettől a felmerülő kérdések, kételyek mibenléte? Tudnál egy példát is mondani, mi volt az eddigi legérdekesebb kérdés, amit a témában feltettek Neked?
Harmony:

Az Astanga Jóga tanításai nagyjából azonos hatást fejtenek ki minden emberre, mivel több a hasonlóság, mint a különbség abban, ahogy emberi létünk megéljük. Ha a tanítvány nyitott arra, hogy felengedje a mélyen elrejtett érzelmeit, emlékeit és meggyőződéseit a felszínre, és megvizsgálja azokat, a gyakorlást mint eszközt használva mindehhez, akkor ez a módszer működni fog. Ha a tanulót gátolja a kultúrája, vagy személyes háttere, vagy félelme, akkor hosszabb időbe is telhet, míg működni fog, úgyhogy az arányok változóak az egyes gyakorlók körében.

A kérdések és kételyek, amelyekkel az egyének szembe kerülnek, nagyon hasonlóak.

Az élet gyors és tevékenységekkel teli, és tapasztalatom szerint a legtöbb tanuló ilyen kérdéseket tesz fel: „Fenntartható ez a gyakorlás?”, „Nekem való ez a gyakorlás?”, „Hogy tudok felkelni ilyen korán minden reggel?”, „Hogyan tudom fenntartani a gyakorlásomat úgy, hogy közben a családommal is foglalkozom?”.

A válasz mindegyik felsorolt kételyre: „Igen, van, lesz mód rá”. Néha az út nem egyenes, és néha meg kell változtatnunk a gyakorlásról szóló elképzelésünket: mit jelent és hogyan néz ki a „gyakorlás”. Az Astanga módszer arról szól, hogy megtanuljuk, hogyan legyünk rugalmasak, nem csupán a testünkben, hanem a gyakorláshoz való hozzáállásunkban is. Gyakran a szabályokhoz való túlzott ragaszkodás az akadály.

Az egyik legérdekesebb kérdés, amit valaha feltettek nekem a következő: „Elérem a megvilágosodást ezzel a gyakorlással?”

Azt válaszoltam rá: „Gyakorolj tovább és meg fogod tudni”.

BW: Köszönöm szépen az interjút! Várunk szeretettel Budapest-en!

Az interjú készítésében közreműködött Dobai Dani. Angolról magyarra fordította Farkas Évi.

„Keep practicing and you’ll find out” – interview with Harmony Slater

István 2017. június 9. Ashtanga interview

Soon Harmony Slater, a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Yoga Institute, Mysore) Certified – which is the highest level of qualification – yoga teacher is going to visit Hungary for the first time ever. Because of this, we conducted an interesting interview with her. Eight questions and eight answers about the eight limbs of yoga – about belief, doubt, Gurus and so much more.

BW: From reading your biography one can see that you already have gone a long and exciting way in your yoga “career”.
From an ashtanga point of view is it an advantage or disadvantage that you have first started in mediation practices and got degrees in religious studies and philosophy, prior to getting on the eight limbed path? These seem as the other end of the path compared to what you teach now.
Harmony: I believe that it was an advantage in some way to come to the eight limbed path of yoga the through my interest in philosophy and Buddhist meditative practices. I understood early on that the asana practice is a part of a larger lifestyle discipline. That these „exercises” of body and breath that the Ashtanga practice gives us is a method leading towards Self-Realization or a complete unveiling of Pure Awareness within ourselves. This is actually very much inline with what I teach now, and how I try to impart the inner workings of the asana practice to my students.

BW: Traditionally ashtanga yoga is thought in a parampara (guru-shishya tradition) system of study.
Can this ancient method of teaching be effective in today’s world, when there are many students but only a few Gurus?
How is your relationship with Your Guru, ParamaGuru Sharath Jois?
Harmony: This is a great question!
Definitely there is a great benefit in learning yoga from a teacher within a lineage.
If you cannot reach the Guru of this tradition personally, practicing and learning from someone who has spent time with him assures that you are learning the method correctly.

Paramaguru R. Sharath Jois spent 25 years learning with this grandfather Sri K Pattabhi Jois (Guruji), who spent 25 years learning with Sri T. Krishnamacharya, who learned from Yogeshwara Ramamohana Brahmachari.
Each of these Gurus spent years practicing within the tradition they were taught, and claim to transmit the teachings and practice in the way they were taught.

Sharath Jois has a few Senior Students that he publicly recognizes as teachers who able to transmit these teachings in a way that he endorses. If you cannot leave your job, or your family, or your home to practice with him directly, spending time learning from a teacher who has committed a lot of years practicing directly with him or his teacher (Guruji) will give you a very authentic experience of this practice.
These senior teachers are teaching within the lineage. They are a part of the line of transmission – the parampara.

My relationship with Paramaguru Sharath Jois has grown steadily for over thirteen years.
It has not always been an easy connection or relationship, like most relationships it has had periods of tension.
I came to Mysore because I wanted to learn from his grandfather, Sri K Pattabhi Jois, so in the early years of my practice Guruji was the prominent figure. It took me a few years after his death to really accept Sharath as my teacher and our student-teacher relationship really solidified after this conscious choice on my part.
You cannot impress Sharath with your physical abilities or charm. He does not seek to gather students around him or make people like him. Many times I have gone to him looking for approval or guidance, and he has always pushed this responsibility back onto me. His methods of teaching have made me stronger, and have given me more confidence in my own abilities as a teacher, a mother, and in my capacity to make important life decisions.

These days I feel that our relationship is very sweet and filled with mutual respect. I am ever grateful for him and his grandfather. Paramaguru Sharath Jois truly transmits this practice and teaches it in the most authentic way, as it has been taught directly from his own Guru. He has had a very deep personal experience with the practice which he is able to transmit with clarity. It is an honour and a blessing for me to have been able to spend so much time in Mysore in his presence and to be recognized as a Certified Teacher within the Ashtanga Yoga Parampara.

BW: The other day I was asked and interesting question by one of the students: How does someone become a Guru?
How do you see this? I would extend the question by adding how does someone become Paramaguru? What exactly does this title mean?
Harmony: Guruji (Sri K Pattabhi Jois) always would remind us that he never called himself a „Guru” but that it was us, who were his students, that named him as such. He would say, „I am a student, you call me Guru”.
So I think this lends itself to the fact that it is the students that decides who they want to take as their Guru, and the teacher himself, or herself, has very little to do with such pronouncements.
For me, a Guru is someone who has the ability to awaken my awareness. Who can help me grow spiritually, and figuratively can open my eyes to see those hidden realms of ignorance or areas of blindness. In India, there is a saying: Your Mother is your first Guru. I would agree. As a mother, I can see how important it is to lovingly and patiently instruct, teach, and help my son to learn, grow, and discover the world around him, while imparting values and lessons on how to be a good human. Most of this teaching is non-verbal.
Really, this is the role of a Guru, to illustrate through his or her own life, how to be a good human in the world, and point out the areas within ourselves where we still need to do the work to grow; and interestingly, this teaching is often also non-verbal.
Parama means „supreme” or „highest” and Guru refers to the „teacher.” It points to someone a little more significant then a mere instructor of science or art. It is a name given to someone who acts as a spiritual guide or inspiration, a special person to whom the student wishes to emulate in some way.
The Advayataraka Upanishad states in Verse 16:
„The syllable gu means darkness, the syllable ru, he who dispels them, because of the power to dispel darkness, the guru is thus named.”
A Guru then is someone who removes darkness or ignorance in another to reveal the light of knowledge that was always hidden within.
The one who is exalted or praised by the many, comes to be seen as one who is worthy of this recognition.
When Sharath Jois visited the Himalayas a couple years ago, he was given the title of „Paramaguru” or „Great Teacher” by the Holy Babas (renunciates) living there, as he was teaching such a large group of so many students who all looked up to him as their guide.

BW: We can hear of major changes from Mysore. Its seems that Paramaguru Sharath Jois is moving to a new shala and that this year -after manny years- there will be no ‘season’ in Mysore since the new shala is not completed yet. Is there any further information about these changes?
Harmony: As far as I know, Sharath has said that he is taking next season off from teaching to help his daughter with schooling and to spend more time with his family. So in this way, I don’t believe he will open for a „regular season” in 2017-2018.
He has made some comments about needing to build a new and bigger shala space for all of the students coming to learn from him, but there is no news about if this project has been started or when it would be completed. Anything more on the subject is simply speculation, as he has not made any definitive comments about his plans or whether or not he will be returning to teach after this season.

BW: Asthanga vinyasa yoga is a very intensive practice. We practice asanas 6 times a week mostly in the very early hours of the day. In many cases this takes serious commitment from the practitioners. We have to go to rest early, its important when and what we eat etc… For many practitioners there comes a moment when they start to have doubts about the practice. Did you have such a moment in Your life? What is your advice to practitioners who start to have doubts?
Harmony: In the Yoga Sutra chapter 1 verse 30, Patanjali lists doubt (samshaya) as one of the nine obstacles that arises for a practitioner of yoga.
It is a very normal tendency of the mind to have doubts about why we practice and whether it is sustainable or not. Doubt acts as an obstacle to the growth of yoga within you. It can however, be a good place to start from, or to take a step back to become more clear about your motivation for practice.

This Ashtanga Yoga Method is a full life-style discipline. It demands a lot from the students that practice.
In my experience, many things just naturally fell-away from my lifestyle. I didn’t have to force myself to change or let-go, this transformation of my personality, my desires and habits started to manifest spontaneously from within. After a few years, life looked very different. This process hasn’t been a one-time shift, but rather, it is a constant gradual shedding of the past to embrace a new space, or a clearer understanding, and a deeper experience of yoga.

In moments where I have wondered whether all of the sacrifice and renunciation has been worth the painful processing I have undergone, I am comforted by the fact that I know at a cellular level that my life is better today because of this practice. I am a happier, more well-balanced person, healthier mentally, emotionally, and physically. My son gets the best version of his mother on any given day, and without this Ashtanga Yoga method I may not actually be here to express this message to you.

Sometimes we have to relax our insistence upon the rules to make space for our lives to unfold. This goes for too much insistence upon the „rules of practice” as well. We have to learn to integrate practice into a full and abundant life, filled with people, activities, and things that we love. We are not to sacrifice ourselves on the altar of sadhana, but rather, joyfully we learn how to simultaneously give and receive again and again, as the the benefits of making time to surrender daily to a power that is beyond our own understanding, start to color every experience.

BW: In the ashtanga vinyasa yoga tradition the practitioners first study asanas and than the yamas and niyamas will follow. How about the rest of the limbs, when do we practice pranayama, meditation? How does this tradition work?Harmony: Guruji would always talk about entering the Ashtanga Yoga Method through the practice of Asana. He would say that only after students start to more consciously inhabit their own bodies and increase their awareness of sensation, can the Yamas and Niyamas be practiced. The mind will naturally be drawn towards behaviour that is not-harmful, truthful, not-stealing, restraining one’s energy, and not-hoarding.
The results of a mind and body aligning more closely with dharma (the cosmic law of the universe) is that one abides in a state of naturalness, contentment, discipline, introspection, and seeing oneself a part of something greater then just the individual experience. These are the Yamas and Niyamas – the first two limbs of yoga.

Within our Asana practice we become aware of how we are breathing. We start to deepen and lengthen the breath through the vinyasa and this is the beginning of pranayama – the expansion of the prana or breath. Paramaguru Sharath Jois is now teaching students to practice a simple alternate nostril breathing exercise at the end of Primary series.
This pranayama exercise is an excellent starting point for the fourth limb. More advanced pranayama exercises with longer Kumbhakas (breath retention) is introduced at a later stage of practice, usually when the student has completed Intermediate Series or Advanced Series.

There is no formal meditation technique prescribed in this method of yoga.
Sharath often tells students that one of the most effective ways to calm and focus the mind to prepare it for the experience of deeper states of concentration is Japa (mantra recitation). Students have been told to recite a mantra of their choice or one recommended by their teacher for 108 repetitions. This practice is an excellent starting point for directing and concentrating the mind, which can start to shift the focus inward.

Pattabhi Jois and Sharath Jois teach that the experience of Dhyana (meditation), as it is defined in the Yoga Sutras, is a state that transcends the mind and arises spontaneously when the practitioner is firmly established in the first four limbs.
It begins with Pratyahara, the fifth limb of yoga, which is a complete withdrawal of the mind-stuff from the senses and culminates in seeing all things as One. Dharana, a deep state of concentration is followed by Dhayana, an unbroken stream of meditation, and Samadhi, the complete absorption of the individual into the Supreme Self.

BW: Ashtanga yoga is primarily a self-knowlagde system and not a religion. In this light what is the significance of the 5th niyama -“Ishvara pranidhana”- surrender to the higher being? So practitioners need to believe in something? How should this be understood?
Harmony: This is a really good question. The Yoga Sutras do not talk about „God” or needing to believe in a God or Personal Deity of any kind. Interestingly, Patanjali is quite scientific in his approach to Yoga.
However, as a practitioner of Yoga we need to believe in something. We also need to cultivate the qualities of humility and graciousness through our practice.
One might believe in the power of the practice itself, or the interconnectedness of all consciousness or all beings. Alternatively, it might be a belief in a universal energy or a primordial vibration, or it could be called God or a particular deity. However, regardless of what one chooses to believe, the practitioner has to correctly see herself or himself under the immensity of something beyond their complete understanding or control.
There are many other options of course, and Patanjali himself writes in chapter 1 verse 27 that „Om is the syllable that best represents Ishvara” and in verse 28 he writes, „the repetition of Om with contemplation and feeling brings about deeper states of concentration.”
So, you see in the Yoga Sutras, it is feeling of being connected to something, a part of the primal sound Om that comes from repeating Om as a daily practice of Japa (mantra recitation) that is prescribed as the method for cultivating Ishvara Pranidhana.

BW: As a Certified teacher you travel around the world to share the teachings of ashtanga yoga as you have learned it in Mysore. Do the teachings have a similar effect everywhere or, are there local differences? What is your experience?
Do people have similar questions and doubts or, this varies according to the local cultural environment? Could you give an example of the most interesting question you have been asked in the topic?
Harmony: The teachings of Ashtanga Yoga pretty much have the same effects on all humans, as there is more similarities in our experience of being human then there are differences.
If the student is open to allowing their deeper hidden emotions, memories, and beliefs to come to the surface for examination using the practice as a tool for this revelation, then this method will work. If a student is more inhibited by their culture or background or fear, then it can take longer to work, so the rates are variable between individual students.

The questions and doubts that people face are very similar.
Life is fast and busy and in my experience mostly students ask questions like, „is this practice sustainable?” „is this practice for me?” „how can I get up so early in the morning?” „how can I maintain my practice and raise a family?”
The answer to all of these doubts is „yes – where there is a will, there is a way.” Sometimes the way isn’t linear, and sometimes we have to alter our notion about what it means to „practice” or what it looks like to „practice”. The Ashtanga Method is about learning how to become flexible, not only in our bodies, but in our approach to practice also. Sometimes, too much insistence upon the rules is actually the obstacle.

One of the most interesting questions I have been asked was, „will this practice make me enlightened?”
I responded, „keep practicing and you’ll find out.”

BW: Thank you very much Harmony! See you soon in Budapest!

This interview could not have been completed without the contribution of Évi Farkas and Dani Dobai.

Édes Amma

István 2017. február 3. Astanga ikonok

Nem tudom, hogy hányan tudják, hogy Amma, Guruji felesège is Krishnamacharya tanítványa volt. Tőle tanulta az astanga jógát ès ő is ugyanúgy megkapta Krishnamacharya áldását, hogy tudását továbbadja.
Amma volt a tudás kútja. Ha abban a szerencsèben részesült az ember, hogy el tudta csípni egy alkalmas pillanatban, amikor két szónál többet is lehetett vele váltani, érdekesebbnél érdekesebb történeteket osztott meg saját gyakorlásának tapasztalatairól.
A legédesebb és legkedvesebb emberek egyike volt, akivel valaha találkoztam. Még most is megmelengeti a szívemet, ha felidézem magamban a mosolyát.

Egy alkalommal – ezt sohasem fogom elfelejteni – Guruji hozzájárulását kértem, hogy egy hetet Goán tölthessek, megadva fáradt testemnek a szükséges pihenést. Guruji épp arról beszélt, hogy nem kellene elmennem, amikor betoppant Amma és megkérdezte, hogy mi zajlik éppen.
Elmondtam neki Goára „menekülésem” tervét, mivel Guruji arcán az egyet nem értés jelei mutatkoztak. Amma hirtelen kannadára (a helyi nyelvet hívják így) váltva Gurujihoz fordult, röviden mondott neki valamit, aztán visszaváltva angolra azt mondta: „igen, persze, hogy mész, sokat úszol majd, pihensz”.
– Csak egy hét! – vágta rá rögtön Guruji.

Érthető, hogy miért beszél Sharath olyan szeretetteljesen és nagy kedvel a nagymamájáról. Mindig hiányozni fog mindannyiunknak, akik részesülhettünk abban a csodában, hogy ismerhettük.

Forrás: Ashtanga Yoga Atlanta
Fordította: Müller Fruzsi

Az Astanga vinyásza jóga nem hatha jóga

Fruzsi 2016. november 6. Filozófia, Gyakorlás

Gyakran kerül érdeklődés középpontjába Pattabhi Jois ászana-rendszere: honnan ered és hogyan fejlődött az évek során, ugyanakkor a diskurzusok során kevesen helyezik bele Guruji rendszerét az Astanga (nyolcágú) jóga egészébe, ami egyike a hat orthodox indiai filozófiai irányzatnak (darshana).

Guruji mindig azt mondta, hogy amit ő tanít, az az eredeti Patanjali jóga.

És hogy miből következik mindez?

Napjaink tudósai úgy vélik , hogy az ászanagyakorlás elsőként a Hatha jóga irodalmában – mint a Hatha Yoga Pradipika vagy a Gheranda Samhita – nagyjából 1000 évvel ezelőtt jelent meg, éppen ezért merül fel Patthabi Jois ászana-rendszerével kapcsolatban a kérdés, hogy az vajon ősinek vagy inkább modernnek tekinthető, esetleg egy ősi gyakorlás modern verziójának.¹

Az indológusok általánosan úgy gondolják, hogy Patanjali a Hatha jóga szövegeinek megjelenése előtt mintegy 1000 évvel élt, így Guruji állítása Patanjali eredeti tanításaival kapcsolatban a nyugati tudósok szemében kissé ellentmondásosnak tűnik.

Guruji a tradicionális Patanjali jógáról, gurujától, Krishnamacharya-tól tanult, aki a Yoga Korunta bölcsességét adta tovább tanítványának:

“Rama Mohana megtaníttatta velem az egész Yoga Gurandam-ot (Yoga Koruntát) gurkhali nyelven. Ez a terjedelmes mű Patanjali Jóga szútráját dolgozta ki aprólékosan, és látta el kommentárokkal, amikre a Szútrák tömör megfogalmazása miatt volt szükség. A Yoga Gurandamban a különböző jógapózok és mozdulatok vannak világosan leírva és értelmezve. Csak azután értheti meg Patanjali Jóga szútrájának belső jelentését és esszenciáját bárki is, miután tanulmányozta ezt a könyvet.” ²

Guruji szerint a Yoga Koruntában volt először megemlítve a drishti, bandha, vinyasa – mint az astanga jóga “alapelemei” – és itt lettek először csoportosítva az ászanák azok terápiás, tisztító vagy erősítő jellegüknél fogva.

Tudomásunk szerint a Yoga Koruntán kívül nincs egyetlen egy másik szöveg sem, amelyik megmagyarázná az ászanák szerepét és gyakorlását. Bár maga a mű – úgy tűnik, hogy – elveszett, tanításainak bölcsessége Krishnamacharya és tanítványain keresztül továbbra is virágzik a Vini jóga, Astanga Vinyásza jóga és az Iyengar jóga segítségével.

Létezett ugyanakkor néhány más, korai szöveg, ami ászanákkal foglalkozott – mint Nammalovar Tirumantiram-ja ( 5. Század) vagy a Yoga Yajnavalkyasamhita ( Kr.e. 2 – Kr. u 4 század). Ezeknek a szövegeknek a fordítása azonban csak nemrég látott napvilágot, keletkezésük ideje pedig vitatott. Nemrégiben az Indus-völgyi civilizációk tanulmányozása céljából folytatott régészeti ásatások közben találtak jóga ászanákat ábrázoló, mintegy 4000 éves pecséteket is, így már nem meggyőző az ászanák felbukkanását a Hatha jóga középkorból származó szövegeiben keresni.

Az ászanák mindig is a hindu kultúra részei voltak. Egy társadalomban, amelyik székek helyett mindig a földön ült, különféle ülő pózok természetesen adaptálódtak. Különböző ászanákat adaptálódtak a különböző tevékenységekhez – például a “baddha konasana” cipészpóz néven is ismert – ugyanis ilyen pozícióban készítették és javították a cipészek a cipőket – lábfejeiket használva munkapadként. Ami szintén ismeretes, más pózok alkalmasak meditációra és légzőgyakorlatok (pranayama) végzésére, zenélésre vagy éppen a különböző rituálék elvégzésére – ezek a hindu kultúrában már időtlen idők óta használatosak voltak. Éppen ezek miatt tűnik furcsának bármilyen szövegben ászanák után kutatni, vagy valamelyik szövegből származtatni őket. Egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy zene sem létezett mindaddig, amíg valaki el nem készítette az első kottát.

De nem csupán az ászana volt az élet része: a jóga és az ayurvéda tudománya Dél-Indiában szorosan összeolvadt. Krishnamacharya és Guruji egyaránt testvértudományoknak nevezte őket, és mindketten elmélyülten kutatták ezek kapcsolatát, összefüggéseit. Krishnamacharya a Dél-Indiai bölcsességek forrásához kapcsolódott, Tamil bölcsek és a Nath jógik vérvonalához.

De félretéve a kor és eredet kérdését, észrevehetjük, hogy eltávolodtunk egy sokkal fontosabb kérdéstől:

Az Astanga jóga Hatha jóga, vagy a Patandzsali jóga valami egészen más?

Norman Allen:

“…ha az emberek egyszerűen Hatha jógának hívják, az rosszabb, mintha Astanga jógának nevezik, sokkal rosszabb. Felmerül a kérdés: nevezhetjük-e a Patanjali jógát rendszernek még akkor is, ha egy konkrét ászana leírásáról sincs benne szó ?!)”

“…a Hatha jógik különböző gyakorlatokat végeztek, hogy testüket a felszabadulás eszközeként tudják használni.Kristály tisztaságú és keménységű test elérésére törekedtek. Át akarták alakítani a testüket abból a célból, hogy az lelkük valódi hordozó-eszközévé váljon. Láttuk őket Pondicherryben : átvágták az ínszalagot a nyelvük alatt, hogy megakadályozzák a szómának, az “élet nektárjának” lecsepegését és elpazarlódását. Extrém módon alkalmazták a brahmacharya-t, például nem mehettek és üríthették ki beleiket bármikor – ez Hatha jóga. A Nap és a Hold, Shiva és Shakti összeolvadása; ez az, amit láttunk. Valószínűleg nem foglalkoztak volna a hatha jógával, ha nem tudták volna, mi is az.^„3

Guruji a Hatha jógára Észak-Indiai jógaként tekintett, és teljes mértékben lebeszélt minket arról, hogy azzal foglalkozzunk, finoman célozva arra, hogy némely gyakorlat inkább visszahúzó hatású. A hatha jóga az ászanákon és a légzőgyakorlatokon kívül mudrákat (kéztartásokat) és kriyákat (tisztító célzatú gyakorlatokat) használ: például a saját vizelet elfogyasztását, a test hamuval való befedését, a nyelv alatti ínszalag átvágását stb. (lásd: Hatha Jóga Pradipika és Gheranda Samhita)

Szóval mégis mi az ászana szerepe az Astanga jógában – mi az, ami annyira megkülönbözteti a Hatha jógától?

Jógikus szókincsünk Hatha jóga szövegekből származik – nádik, csakrák, kundalini – ezek egytől egyig Hatha jóga fogalmak. A Hatha jógi durva fizikai és szubtilis testének tantrikus, eksztatikus megtapasztalására törekszik a különböző gyakorlatokon – például ászanákon – keresztül, és végső célja nem más, mint megszabadítania önmagát mindennemű kötődéstől és összeolvadni a magasabb tudatossággal.

A hatha jógában szó esik fizikai és szubtilis test átalakítása által a prána és apána egyensúlyba hozásáról, a kundalini felébresztéséről, csakrák nyitottá válásáról, az istenivel való aktív és eksztatikus egyesülésről. Ahogy a fentebbi Norman Allan idézet is rámutatott, a Hatha jóga útja aszketikus és Guruji éppen ezért nem tartotta követendő módszernek.

A szamádhi fogalma Patanjali jógájában mély koncentrációként vagy elmélyedésként van definiálva. A szamádhi állapotának elérése az ashtanga jógában 8 lépcsőn keresztül van leírva . Az első négy lépcső alkotja a gyakorlás “külső” ágát, a következő négy lépcső pedig a “belsőt”.

A külső ágak felkészítik a jógit az ülő meditációra. Ezek a test és elme gyógyítását, megtisztítását és erősítését célozzák meg. Amikor a test és elme megszilárdul, kezdődhet a gyakorlás belső folyamata.

Amíg a Hatha jógik eksztázisra törekszenek, mint gyakorlásuk közvetítő erejére, addig a Krishnamacharya által felvirágoztatott Dél-Indiai hagyomány befelé figyelő út – az elme lecsendesítése céljából. Az ászana ebben a kontextusban terápiának tekinthető – felkészülés az ülésre és a magasabb szintű belső gyakorlatokra.

“Krishnamacharya azt mondja, ez a jóga “ashastra-shastra-chikitsa”, ami azt jelenti , műszer nélküli operáció. Nagyon óvatosan és gondosan kell gyakorolni, mindenféle külső beavatkozás nélkül, mivel a test önmaga az az eszköz, ami az operációt végrehajtja.”^4.

Amíg Krishnamacharya idősebb korára vált terapeutás munkája kapcsán ismertté, maga a terápia téma a kezdetektől fogva része volt tevékenységeinek. Alapos ayurvéda ismeretei átitatták jóga oktatását.

Guruji is foglalkozott gyógyítással. Egyetlen könyve, a Jóga Mala a jóga terápiáról szól. Dolgozott tudniillik egy ayurvedikus kórházban Mysore-ban és az orvosok rengeteg olyan pácienst küldtek hozzá, akiket kórházi körülmények között nem tudtak meggyógyítani, így rengeteg tapasztalattal rendelkezett.

Krishnamacharya szerint a Jóga szútra második fejezetének első szútrája szól a terápiáról:

tapaḥsvādhyāyeśvarapraṇidhānāni kriyāyogaḥ II.1.

A tapas (tapas = önfegyelem, lemondás) szó sok mindent magában foglal: pl. étkezési szokásaink megváltoztatását, de ugyanúgy a pranayama és az ászana is részei a tapas-nak… Krishnamacharya az ászanát a svadhyaya (svadhyaya = önvaló tanulmányozása, önismeret, önmegfigyelés, írások tanulmányozása) alá is sorolta, hiszen az ászanák gyakorlásával sokmindent megláthatunk és megérthetünk önmagunkkal, működésünkkel kapcsolatban.⁴

Patanjali így folytatja: a jóga gyakorlásával megszabadulhatunk a szenvektől (klésa – szenvedésünk okozói) és elérhetjük a szamádhit.

Gyakran szó esik arról, hogy a Patanjali féle jóga nem úgy értelmezi az ászana gyakorlást, mint ahogyan az ma ismeretes. Ő arról a szilárd és kényelmes pózról beszél, ami a sikeres pranayama gyakorláshoz és a 8 lépcsős út magasabb szintű (belső) gyakorlásainak elvégzéséhez szükséges. Habár Patanjali nem részletezte különösebben, de az ászana gyakorlás az önfegyelem ( tapas) kategóriája alá esik – erőfeszítések árán elért megtisztulás.

Guruji úgy vélte, hogy a padmászana (lótusz póz) a legfontosabb póz – a tökéletes ászana pranayama és meditáció végzéséhez. A legtöbb indiai számára nem okoz nehézséget ebben a pózban ülni – hiszen a földön ülés kultúrájról beszélünk (bár ez a tendencia azért az utóbbi időben változott).

Azonban a nyugatiak számára ez egy nagyon nehéz ászana. Sok támogató jellegű póz gyakorlására van szükség ahhoz, hogy ki tudjon alakulni a szilárdság és kényelem ebben az ászanában.

A képzeletbeli nagyító alá Pattabhi Jois tanítványai közül néhányan az ászanát helyezték, és tették mindezt olyan mértékben, hogy a nagy közönség számára úgy tűnhet, hogy az Ashtanga jóga tradició a Hatha jógához, vagy azon egyéb irányzatokhoz tartozik, amelyeknél a fizikai gyakorlással ér véget a jóga folyamata.

Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hogy milyen jógát tanítok, azt felelem – Ashtanga jógát- a reakció gyakran ez:

“óh, az a fizikailag nagyon megerőltető féle , az a “nem-spirituális” jóga, ugye ?”

Ha az interneten rákeresünk az ashtanga szóra, hasonló hangvételű magyarázatokkal és leírásokkal találkozhatunk:

“Napjaink egyik legismertebb jógairányzata az Astanga jóga, amit olyan hírességek gyakorolnak, mint Madonna, Sting vagy Woody Harrelson. Népszerűségét “extra zsírégető” típusú edzésmódjának köszönheti, ami az izzadás mértékének növelésével karcsú és feszes izmokkal ajándékozza meg a gyakorlóját.”⁵

Elég szerencsétlen a szituáció, de nem okoz meglepetést a test és a testtel való megszállottság korában, hogy hasonló mértékű megszállottság alakul ki ászanák vagy éppen ászanák sorozatának tökéletes kivitelezése irányába. Habár nagyon hatékony motivációs tényező, de a testtel való megszállott foglalkozás a spirituális gyakorlásunkat előbb vagy utóbb hátráltatni fogja, ami ahhoz vezet, hogy beleragadunk a fizikai erő és szépség csodálásába, elvétve így a valódi célt és a gyakorlás helyes módját. Az ászanák tökéletes kivitelezésének vajmi kevés köze van a jóga útján való továbbhaladáshoz.

A nyugati világ ászanagyakorlását a különféle gyógyszerek túlfogyasztásához is hasonlíthatnánk: néhány tünetet talán megszüntethetünk egy időre, de a helytelen alkalmazás következtében más tüneteket hozhatunk létre. A gyakorlás céltalan figyelemmel gyakran nem kívánatos ereményekhez vezet: hiúság, sérülés, fájdalom, sértődés…

A gyakorlás céljával való azonosulás nélkül annak áldozatává válhatunk. A jóga nem testedzés szálkás és feszes izmok építése céljából. Addig, ameddig nem értjük meg az ászana helyét és szerepét Patanjali jógájában, Guruji jógájában, nem meglepő, hogy zavarodottság van bennünk.

Ami bizonyos, hogy a jóga nagyon hatékony eszköz . Még ha “egóval” is kezd neki bárki is a gyakorlásnak, a jóga ereje végül lerombolja azt. Mindenesetre a könnyebb módszer az, ha felhívják figyelmünket a sikerhez vezető közvetlen útra, mintha hosszú és kemény úton kell megtanulnunk a leckét.

Az ászana célja tehát a terápia , a gyógyítás. Ez minden. Fizikai és érzelmi terápia. Meg kell tanulnunk az ászanákat így, ennek az ismeretében gyakorolni.

Guy: Mit gondolsz, milyen messzire tud vinni a fizikai gyakorlás? Meddig érhetsz el pusztán fizikai gyakorlással?
Norman Allen: A legtöbb esetben valószínűleg sehová más lépések megtétele nélkül…Helyes szándék, étrend, jamák és nijámák követése nélkül nem fog megtörténni. Ezekkel együtt biztos lehetsz benne, hogy az egód fel fog oldódni, hogy megszabadulsz tőle. Ha a gyakorlás szenzációhajhász és versengő, akkor még teljes mértékben gyermekcipőben jársz, a gyakorlás rajasztikus. Neked viszont meg kell próbálnod a szattvikus minőségre törekedni, módszeresen különben nincs esélyed továbblépni.

Guy: Úgy gondolod, hogy az ászana gyakorlás le tudja rombolni az egót?
Norman: A gyakorlás – attól függően, hogy milyen céllal végezzük – feloldhatja az egót, igen .³

Úgy gondolom, hogy Guruji talán egy kissé alulértékelte a nyugati ember egójának az erejét – sokkal erőteljesebb, hataloméhesebb és megszállottabb ugyanis, mint például az indiai emberé. Más részről viszont talán ezt elismerve és felismerve, az egó fogalmát hozzákapcsolta a jógához, tudva azt, hogy végső soron a gyakorlás útján minden akadály elhárul.

De ha folytatódik az ászanagyakorlás fizikai lehetőségeinek túlhangsúlyozása, rengeteg ember fogja elszalasztani a jóga valódi céljának megértését és fogja azt gondolni, hogy maga az ászanagyakorlás a cél és nem csak az eszköz.

Mint ahogyan a híres buddhista tanmese a Holdra mutató ujjról is remekül példázza– ha megrekedünk az ászanagyakorlásban, megszállottjává válunk, akkor tulajdonképpen az ujjat bámuljuk ahelyett, hogy azt néznénk, hogy hová mutat.

Számos astanga gyakorló objektivizálta ászanagyakorlását megfelelő tanár vagy megfelelő megértés nélkül. Úgy beszélnek manapság “a gyakorlásukról”, mintha az valami tőlük független lény lenne, vagy ismételgetik, hogy “minden idővel jönni fog” és várják, hogy az ászana gyakorlás elvezeti őket a végsőkig. Ennek így nem sok értelme van. Egyéni gyakorlásról van szó, egyedi megtapasztalásokkal.

Az ászanák sorozata olyan, akár egy zenemű kottája – butaság lenne a hangjegyeket összekeverni az igazi zenével. Az ászanák gyakorlása közben a testünk mozgatásával megtisztítjuk magunkat: ez egy tulajdonképpeni “belső tisztálkodás”. Mégsem nevezhetjük spirituális gyakorlásnak, amennyiben öncélú marad. A belső tisztulással, ami idővel nyugodt, kiegyensúlyozott személyiséget eredményez – mellékhatásként – másokkal is jobban fogunk tudunk bánni. Ahhoz azonban, hogy a jógát spirituális gyakorlássá emeljük mindenképpen szükséges a jámák és nijámák tökéletesítése önmagunk és mások irányába.

A gyakorlók könnyen becsaphatják magukat, hogy pusztán az ászanák gyakorlása elhozza a vágyott boldogságot vagy más vágyott célt, de ez így nem igaz : ismételten hangsúlyoznám, hogy az ászanák kizárólag terápiás jellegeűek.

Az “igazi munka” = spirituális tudakozódás, terápiás ászanagyakorlással illetve a jámák és nijámák követésének összekapcsolásával. Ez a tudakozódás csak akkor fog számunkra gyümölcsöt hozni, ha a helyes irányba indulunk. Emiatt szükséges a tanító. Néhányan úgy vélekednek, hogy maga az ászanagyakorlás a tanár – de amit ilyen módon megtanulhatunk, az nagyon kevés. Az a fő probléma ezzel a vélekedéssel, hogy nem számol azzal a ténnyel, hogy minden ember bizonyos típusú berögzült mintákkal rendelkezik, így a gyakorlásuk is ugyanezeket a mintákat fogja tovább éltetni, amennyiben nincs mellettük egy tanár, aki segít máshogy látni és ezáltal új cselekvési minták kidolgozására késztetni őket. Ha ez nem következik be, csak a karmánkat ismételgetjük – kényszeresen.

Guruji az ászanában látta meg a kiváló kiindulási alapot, amire egy erős spirituális gyakorlást fel lehet építeni. Az első lépés a Chikitsa – Terápia, a második a Shodhana – tisztítás. A harmadik lépcső a Sthira – szilárdság, állandóság – ami a hosszabb ideig tartó ülés és a pranayama valamint az azt követő belső gyakorláshoz való alkalmasságot biztosítja.

Az astanga jóga folyamatában, ahogyan az egymást követő lépcsőkön haladunk, vagyis miután elértük a stabil és egyben kényelmes pózt, majd megtisztítottuk az elmét a légzőgyakorlatok segítségével, a jámák és nijámák tökéletesítésével, elérkezünk a pratyahara -hoz (érzékelés visszavonása) . Guruji szerint az előbb említett külső ágak tökéletesitése nagyon nehéz és rengeteg erőfeszítést igényel, de a belső ágak elsajátítása – dharana (koncentráció), dhyana (meditáció) és szamádhi természetesen fejlődik ki, amint a külső ágakat megvalósítottuk.

A pratyahara híd a külső és belső ágak között. A pratyahara megvalósításán keresztül az érzékek és a cselekvés szervei visszahúzódnak önmagukba, eltávolítva önmagukat az érzéki élvezetek csábításától. Ugyanúgy, ahogy a teknős visszahúzza fejét és lábait páncélja mögé, az érzékszervek egyesülnek az alacsonyabb szintű elmével – a manasszal (a tizenegyedik érzékszerv, a csapongó, vándorló “majom-elme”). Ennek eredményeként a manasz visszahúzódik önmagába.

A pratyahara a vairagya, azaz a lemondás tökéletességre fejlesztése, ami a gyakorlással (abhyasa) együtt az elme feletti uralomhoz vezet. Patanjali úgy ír erről a Jóga szútrában, hogy a legmagasabb szintű lemondás a buddhi (intellektus) és a Purusa (Önvaló, a Látó) természet szerinti megkülönböztetéséhez, továbbá minden a gúnák által megnyilvánított dolgok iránti közömbösséghez vezet ( a gúnák játéka által kreált világ iránt elvesztett érdeklődés vezeti az elmét az önmagába záródáshoz)

„puruṣa-khyāter-guṇa-vaitṛṣṇyam”

A puruṣa-khyāter vagy vivéka khyāter a szútrák központi témája – minden jógagyakorlás végső célja ez: annak a képességnek a kifejlesztése, hogy a Látót megkülönböztessük a látott-tól. Patanjali a Látó (Purusa) összekeverését az elmével az egoitás (asmita) szóval jelöli.

Patanjalinál a II.1 szútra alapján a jóga gyakorlás második eleme a svadhyaya. A jógikus filozófia tanulmányozása a svadhyaya egy formája, ugyanis az elme működésének megértéséhez egyfajta belső térképet nyújt. A jóga filozófiától eltérően figyelmünket az Önvaló természetére irányítja. A meditációt nem szükséges külső világi tárgyakra irányítanunk, sokkal jobb, ha olyan ideákra irányítjuk, amelyek az Önvaló igaz természetét fejezik ki.

Azt mondják, hogy a buddhi (intellektus) természete hasonló a Purusáéhoz . A Purusa minőségek nélküli, de bizonyos ideák alkalmasak arra, hogy a természete irányába mutassanak. Például sok helyen azt olvashatjuk, hogy a Purusa olyan, akár az üres tér – vagy maga az üresség – vagy hogy a telihold fényességéhez hasonló tündöklő fény – maga a boldogság; mindent ismerő és öröktől valóan szabad. A buddhinak (intellektus) meg van az a képessége, hogy ezeket a formákat képzeleten és meditáción keresztül megragadja, felvegye – a meditáció segít az intellektust érintkezésbe hozni a Purusával, ezáltal képessé válik arra, hogy megkülönböztesse magát tőle.

A Purusa a különböző érzékszerveken keresztül tapasztal, mindezek közül a legkifinomultabb az intellektus. Az érzékszervek, vagy “bejáratok” mindegyike egyfajta érintkezési felületként, képernyőként funkcionál, aminek az élményei közvetítve vannak. A számkhja filozófia alapján 24 ilyen képernyőről beszélhetünk: az elme 4 aspektusa, az 5 energia, az 5 érzékszerv, az 5 cselekvési szerv és az 5 elem – tapasztalataink ezen a 24 receptoron keresztül rögzülnek. Az intellektus ezek közül a legfinomabb szintű; a belső képernyő.

Könnyen észrevehetjük, hogy finomabb szintű érzékeléseinket, tapasztalásainkat sokkal inkább belsőnek érezzük; ezek a sokkal durvább, fizikai észleléseink alatt, fölött vagy azon belül léteznek.

Például van egy bizonyos érzésünk arról, hogy identitásunk valahol a testünkön belül létezik … a prána vagyis az életenergia sokkal finomabb mint a fizikai testünk, annál sokkal finomabb szintű a mentális testünk, annál még finomabb réteg az intellektus. A legfinomabb, végtelenül finom szinten találjuk az Önvalót, a megmagyarázhatatlan és örökérvényű igazságot.

Belülről az elme a Purusától közvetlen benyomásokat kap, úgy, ahogyan mondjuk egy képet vetítünk a filmvászonra. Normális körülmények között ezek a benyomások a minket uraló és lekötő külső zajok (rajas) és szennyeződések (tamas) miatt rejtve maradnak (még alvás közben is) mivel ezek a gúnák játszanak azon a 24 képernyőn, amelyek mindennapi észleleteinket formálják. De ha az összes bejáratot lezárjuk – ha már nem a testünkön keresztül érzékeljük a szaglást, a szexuális vágyat, az életenergiánk mozgását vagy az alacsonyabb szintű elmét (ahamkára), hanem csak az intellektus (buddhi) marad éber és egyhegyű, míg a többit elnyomjuk: ekkor érjük el a samprajnata szamádhit, és a buddhi “megtapasztalja” a Purusát, ami mindig jelenvaló, de a hétköznapok tudati szintjén elfedve marad előttünk.

Habár a Purusát a térhez hasonlítják, azt is mondják, hogy az intellektus közepében lakozik; a szív vagy elme üregében, ami fizikailag a mellkas közepén található. A külső ágak tökéletesítésén keresztül a szívünket befedő szennyeződések – a “6 méreg” (vágy, düh, szenvedély, mohóság, hiúság/féltékenység és lustaság) amely megakadályoz abban, hogy teljességében megtapasztaljuk önmagunkban a Purusát – lassacskán lekopik, letisztul – és Önvalónk fénye elkezd sugározni rajta keresztül.

Patanjali nem ajánl egy konkrét meditációt ehhez a felismeréshez – néhány ajánlást tesz a különböző, gyakorlás közben felmerülő akadályok legyőzésére. Már a Jóga szútra elején (I.2) megfogalmazza, hogy az elme működését az uralmunk alá kell fognunk – és onnantól kezdve minden, amit megtapasztalunk, az maga az Önvaló. A további szútrákban azt tanácsolja, hogy durva vagy finom tárgyakon meditáljunk, vagy meditáljunk azon a gyönyörön vagy állapoton, ami a formához kötött/megismerő (samprajnata) szamádhi. De a szamádhi legvégső formája – a forma nélküli/tartalom nélküli (asamprajnata) szamádhi kizárólag teljes önkorlátozással/ürességgel érhető el.

A dharana, dhyana és a szamádhi nem különállóak – ezek fokozatosan egymásba olvadó ágak. Ezt szamjámának is nevezzük. A dharana – koncentráció – az az állapot, amire gyakorlásunk közben folyamatosan törekszünk.

A dhyana és a szamádhi a koncentráció elmélyítése. Amint a svadhyaya gyakorlásán keresztül megértjük, hová helyezzük a figyelmünket – vagy inkább hogyan vonjuk vissza a figyelmünkent és tartózkodjunk az Önvalónkban, nem marad a külvilágban olyan tárgy, amin meditálnánk.

Tudatosságunk fokozatos befelé, önmagunk felé fordulásával a dharana, dhyana és a szamádhi egymásba olvadnak és amint az elmében történő módosulások megszűnnek, az Önvaló fénye megnyilvánul.

Ez a folyamat tehát azt mutatja, hogy az ashtanga jóga az internalizáció ösvénye: az ösvény, amin a külső világ hatásai (test, elme, érzékszervek) megszűnnek, hogy a Látót önmagát láthatóvá tegyék. Az elme tulajdonképpen felfüggeszti működését az elmerülés ezen állapotában és lehetőségünk nyílik rá, hogy megtapasztalhassuk tiszta létünket.

Úgy tudom, hogy George Feuerstein tollából származik az “ensztázis” kifejezés – ami ezt az önmagunkba elmerülést próbálja az extázis – önkívület – szóból kiindulva megragadni.

A hatha jógik eksztatikus állapotától eltérően tehát az astanga jóga gyakorlója ezen belső “ensztatikus” állapot felé igyekszik eljutni: az elme zsarnoksága alól felszabadított állapothoz, ahol közvetlenül tapasztalhatja meg a legvégső igazságot, boldogságot és szabadságot.

Az ászanák tanítása közben Guruji rengeteg mást is tanított – minden egyes tanítványát annak személyiségéhez illeszkedő módon, és természetesen mindenkiben máshogy rezonáltak a tanítások.

De minden tanítása a Jóga szútra, a Védák és az Upanisádok, vagy Sri Shankaracharya műveiből származik…ez ugyanúgy hozzátartozik az ászana-rendszerhez, amelyet “Első sorozatnak” vagy “Második sorozatnak” nevezünk, és egyénre szabottan és elméleti órákon keresztül egyaránt tovább lett adva. Ezek a művek is nélkülözhetetlenek a Patanjali jóga tanításához és gyakorlásához (a Jóga filozófia – s fő műve, a Jóga szútra – egyike a 6 indiai filozófiai rendszernek (darshana) ami a Védák tanításait kezeli kiindulópontként). Az ősi szövegek tanulmányozására azért van szükség, hogy a jóga filozófiát teljességében megérthessük.

Amit Gurujitól tanultunk, saját bőrünkön tapasztaltuk – ez volt tulajdonképpen tanulásunk elsődleges módja. Guruji tanitási módszere a fizikai gyakorlás különleges formája volt; segített minket túljuttatni azokon a korlátozott elképzeléseinken, hogy mire vagyunk képesek és mi az , amire nem; és megszabadított az ehhez az elképzeléshez fűződő érzésektől is. Azáltal, hogy bíztunk a tudásában és a kezeiben, sokan képessé váltunk meggyógyulni, megtisztulni és hiányzó belső erőnket kiépíteni. Ez a testünkön át tapasztalt tanulás tette lehetővé számunkra a transzformációt, átváltozást és gyógyulást.

Az astanga jóga sokkal több, mint pusztán ászanák egymást követő sorozata vagy a hatha jóga továbbfejlesztése, de ahhoz , hogy igazából a szívéig érjünk, odaadó gyakorlásra és tanulásra van szükség – hosszú időn keresztül, megszakítások nélkül.

Felhasznált irodalom:

Ezt a kérdést először nyomtatásban N. Sjoman tette fel a Yoga Tradition of the Mysore Palace c. művében és nemrégiben újra nyomtatásba került Mark Singleton Yoga Body: The Origins of Modern Posture c szövegében
The King and the Young Man – interjú T Krishnamacharya-val
Guruji: a Portrait of Sri K Pattabhi Jois through the Eyes of his Students
The Yoga of T Krisnamacharya – TKV Desikachar
Gaiam Life website

Forrás: Ashtanga Yoga is not Hatha Yoga
Szerző: Guy Donahaye

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

Berkes Anita 2016. október 6. Astanga ikonok

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 3. rész

Júlia Gyulai 2016. szeptember 16. Astanga ikonok

(Elöző részek: Első, második.)

Guruji öröksége

Gurudzsiről szóló cikksorozatunk utolsó befejező bejegyzése következik, amely szeretett jógamesterünk hagyományát, örökségét célzott bemutatni. Patthabi Jois neve a jóga világban a diákoknak köszönhetően vált híressé, azáltal, hogy tovább adták egymásnak, hogy kinél tanulták ezt a különleges jógastílust, az astanga vinyásza jógát. Gurudzsi kijelentette, hogy amit ő oktat, azt mesterétől Krisnamacsarjától tanulta. Azt nyíltan elismerte, hogy finomított a pózok sorozatán, amiket Krisnamacsarjától kapott, és egy tisztább, szisztematikusabb sorozatba rendezte őket. Ez, ahogy állítja azután történt, hogy ő maga megfigyelte, és megtapasztalta a gyakorlást, annak érdekében, hogy a test hatékonyabb nyílását, lazulását érjük el, és ezzel kikövezzük az utat a jóga valódi megéléséhez, elvégezte a megfelelő módosításokat.

Ami szokatlan a Gurudzsi által oktatott astanga jógában az az, hogy a diák fokozatosan kerül bevezetésre egy meghatározott sorozat ászanáiba, lépésről-lépésre. Minden egyes diáknak először a napüdvözletet tanítja meg, mivel Patthabi Jois szerint ez az alapja a gyakorlásnak. Majd ezt követően kapja meg a sorozat többi pózát a tanuló, de csak akkor, hogyha egy bizonyos fejlődést mutat a már megtanult ászanákkal. Pattabhi Jois bizton állította, hogy ez a módszer belülről ébreszti fel a lélek fogékonyságát, de ehhez első lépésként meg kell tisztítani a testet a fizikai kiegyensúlyozatlanságtól. Szerinte nincs értelme nehéz pózok kivitelezésének, ha nincs felkészülve az illető teste/tudata/idegrendszere.

A kezdők ezért először a gyakorlás alapvető összetevőivel ismerkednek meg, amely a napüdvözletekből és az álló pózokból áll, annak érdekében, hogy ezzel a test felkészüljön a sorozat ülő pozícióinak kivitelezésére, amely azután következik. A rendszer sajátossága, hogy az elején nagyon megterhelő lehet fizikailag, mivel nagy belső hő termelődik, és a gyakorló hevesen izzadhat. Ez általában az első időszakban jellemző, mivel a tisztulási folyamat részeként megtisztul a test, az elme és az idegrendszer, hogy felszabadítsa a belső kiegyensúlyozatlanságot, megnyissa a testet és az elmét a Jóga mélyebb befogadására. Ennek a rendszernek megfelelő gyakorlás az egyik legmegterhelőbb fizikailag a modern jógaiskolák közül, de Gurudzsi szerint a cél nem fizikai, hanem spirituális jellegű – ezért nem kell atlétának lenni, hogy az ember gyakorolja az astangát, de mindenesetre az erő és a hajlékonyság természetesen ered a gyakorlásból.

A rendszerben hat különböző sorozat van, átlagosan 25 ászana mindegyikben. Egy kézzel meg lehet számolni azokat, akik a harmadik sorozatot követő sorozatokat gyakorolják a világon, gumiember módjára végrehajtható erős hátrahajlítások, csavarások és nyújtásokból áll, amelyek mélyen hatnak a belső szervekre, a testre a tudatra és az idegrendszerre. Az Ashtanga Yoga Research Institute (AYRI, a mai KPJAYI), ahol Gurudzsi volt az igazgató, az a tanítási metódus, hogy minden diáknak lassan és fokozatosan építi fel a gyakorlását. Senkinek nem tanítanak haladó ászanákat, csak ha már 3-5 év folyamatos gyakorláson van túl, valamint odaadást és következetességet mutat. A két utolsó sorozatot egyfajta mítosz lengi körül, különösen az utolsót, mivel eddig egy ember van a világon akinek Gurudzsi azt megtanította, és az nem más mint R. Sarath Jois, Gurudzsi unokája, és a KPJAYI jelenlegi igazgatója, Gurudzsi örökségének továbbadója. A szóbeszéd szerint bizonyos „gyakorlatok” közé tartozik a saját szívverés megállítása, és más szélsőséges fizikai kontroll kivitelezése az izmokon és a belső szerveken.

Ezek a haladó sorozatok persze messze túlmutatnak azon amit általában az egészség központokban, fitnesz termekben és jóga stúdiókban tanítanak a világban, de érdekesség, hogy a power jógaként és fitnessz jógaként népszerűvé vált stílusok, amelyek elterjedtek a termekben 10-20 évvel ezelőtt, mind az első sorozatból alakultak ki, amely az AYRI-ból került ki. Ez a sorozat a Jóga Csikitsza (jóga az egészségért), amely átrendezi és kiegyensúlyozza a fizikai testet azzal, hogy először felébreszt egyfajta tudatosságot az egészséggel kapcsolatban, majd elkezdi az energiát áramoltatni a testben, a bokák, sarkak, csípő és a gerinc nyitásával, tespedésből való felébresztéssel a megfelelő áramlásért és jóllétért.

A második sorozat a Nádi Sódhána (Idegtisztító) mélyebben dolgozik azáltal, hogy megnyújtja a gerincet, és tovább erősíti a szerveket. Ebben a sorozatban sok hátrahajlító pózt, csavarást, lábat a fej mögé tevő ászanát találunk, egyszerűbb kartámaszokat, majd egy sor fejenállás variáció hozza a következő fordulatot a sorozat végén, amely új energiaáramlást indít be a test középső tengelyén, és fokozza az agy vérellátását.

Az utolsó négy sorozat a Haladó A, B, C és D – a Stíra Baga (Az erő központosítása). Ezeknek a pózoknak a célja a test/elme/idegrendszer központosítása és belülről eredő megszilárdítása. Ezen haladó pózok megfelelő alapok nélküli kivitelezése sokkal nagyobb kárt okozhat a test/elme/idegrendszer hármasában a pózok puszta intenzitásából eredően, mint amekkora hasznot nyerünk, általa. Ezért, csak évek óta tartó gyakorlást követően, tanárunk által jónak látott időben kezdjük el csinálni. Ezt a sorozatot a „Rísi” sorozatnak is nevezik, mivel a Védákban szereplő híres bölcsek közül többek neve is felbukkan benne. Az A és B sorozatban található pózok egyre nehezebb erősségű, a lábakat a fej mögé tévő variációkból állnak, fárasztó kartámaszok, mély csavarások és hátrahajlításokból áll. Átlagosan minimum 2-3 év alatt lehet elsajátítani az egyes sorozatokat. A diákok egy része nem is próbál ki az első sorozaton kívül mást, de minden gyakorlóban közös a gyakorlás iránti szeretet, az egészségük, jóllétük rohamos javulása, amely úgy tűnik mintha a bőrükön, szemükön keresztül tündökölne, és amely világosan látszik az arcukon.

Természetesen az astangások között is felbukkannak különböző „vétkekkel”, rossz szokásokkal rendelkezők, amikor először kezdenek astangázni. A legtöbbeknek ezek a szokások elmúlnak a belső forrás felé irányuló egyre nagyobb fogékonyság által – hiszen amikor felfedezzük ezt a belső forrást, erőt, a külső benyomások és ingerek egyre érdektelenebbé válnak. Gurudzsi mindig is arra ösztönözte diákjait, hogy adjanak nagyobb figyelmet a létezés iránti belső fogékonyságuk erősítésében, az étkezés, egészség, táplálék stb. tekintetében. „Találd meg azt, ami számodra a legjobban működik.. A tiszta test természetesen tudja, hogy mi a jó neki! Hallgass a belső hangra, és fokozatosan meg fogod tanulni, hogy mi az ami jó és mi az ami kevésbé hasznos számodra.” Ezeknek a gyakorlatsoroknak a legnagyobb előnye az, hogy az ember a jóllétét és egészségét tudja javítani, mindamellett, hogy kialakul egy újfajta megközelítése az életének, a belső mélységek felé kialakuló nagyobb fogékonyság által. Mindazoknak akik azt gondolják, hogy ez a rendszer arra való, hogy szép testet építsünk – szálkásat, csinosat, mutatósat, mint egy görög istenét.

Pattabhi Jois azt mondja:

„A jóga nem fizikai gyakorlás, ez nem jó megközelítés. A hatha jógát lehet kizárólag külső testgyakorlásra használni, de nem ez a jóga alapvető haszna. A jóga nagyon mélyre tud hatni, olyan mélyre, hogy megérinti az ember lelkét. Ha a jógát megfelelően gyakorolják, hosszú időn keresztül, az idegrendszer megtisztul, és megtisztul az elme is. Amikor megfelelően gyakorlod az ászanákat, hosszú időn keresztül, a prátjahára, a dáraná és a djána alapjai természetesen alakulnak ki, és előidézi az elme tisztaságát valamint az önmagunk belső lényege iránti megnövekedett fogékonyságot.” Gurudzsi diákoknak szóló üzenete egyértelmű: „Gyakorolj, gyakorolj, és minden más jön magától!” Ezzel a kijelentésével a jóga magasabb szintű megtapasztalására utal, amit a gyakorlás magával hoz. Gyakorlás nélkül majdnem hogy lehetetlen a jóga egy sokkal mélyebb szintű megértése. A jóga nagyobb lényegét nehéz névvel illetni és formába önteni, de helyes gyakorlás által felébred a belső lény iránti érzékenység, és megtapasztalhatjuk ahogy megéli és érzékeli a test/elme/érzékszervek működését, ahelyett, hogy beleakadna. Gurudzsi nagyon fontosnak tartja az ászana gyakorlást ebben a folyamatban, hiszen az elménk és a testünk is kötött minták mentén működik, és a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt a folyamatot megtörjük az az, hogy legyen egy következetes ászana gyakorlásunk, amely felszabadítja a belső feszültség rétegeit, és megkönnyíti a belső tisztaság, egészség és szabadság kialakulását. Senki nem állítja, hogy ez a folyamat könnyű, de azoknak akik kitartanak a gyakorlásuk mellett, azoknak a jutalma nem marad el. Lehet vitatkozni ennek a rendszernek a hatékonyságával, érdekes azonban, hogy milyen gyorsan nő az astangások száma az egész világon, így kijelenthetjük, hogy előnye biztosan van a gyakorlásnak, legyen az akár fizikai vagy spirituális.

Pattabhi Jois sosem volt egy nagy szónok. Hagyományos brahman nevelést kapott, így nem szerette a jógával kapcsolatos nézeteit nagyközönség előtt hangoztatni. Sokszor elmondta, hogy hosszú időbe telik a jóga mélyebb rétegeinek megértése, nincsenek egérutak. Egy könyvet írt csupán, a Jóga Málát. A talán leghíresebb idézete, amely összefoglalja a tradíciót: „Astanga jóga 1% elmélet, 99% gyakorlat.” Gurudzsinél nem voltak tanárképzők, vagy haladó tanfolyamok a tanulók számára. Az egyetlen elvárása a diákokkal szemben az volt, hogy gyakoroljanak, és tanulják meg azt a rendszert amit oktatott. Aztán évek múlva, amikor a diák nagyobb tudást, és a tanultak megértését mutatja, megkaphatta Gurudzsi áldását az oktatásra. Azok akik megfelelő képzettség nélkül oktatják a rendszerét Gurudzis azt mondja: „Legyenek ilyen tanárok is, és reménykedjünk, hogy a diákjaik egy napon megtalálják azt, akit valójában megérdemelnének.”

Ortodox Brahminként és az Advatia hagyományok – amely Sri Sankaracsarja terjesztett el – követője lévén, a hitelesség és az elköteleződés a rendszer megtanulásának kiemelkedő jelentőségű Gurudzsi számára. Megjeleníti megingathatatlan hitét a Védák tanításában: „Minden benne van. Csak meg kell nyitnunk a saját fejünkben már meglévő tudásunkat, és akkor megérthetjük az őseink nagyszerűségét.” Patandzsalit idézi Gurudzsi, amikor a rendszert astanga jógának nevezi. Patandzsali jóga szútráinak második fejezetében, a Szádhana Pádában találjuk először meg az Asta-anga, a nyolc ág elnevezést, amely arra utal, hogy nyolc lépcsőfokon vezet el a jóga fokozatos megvilágosodása felé, és érjük el a végső transzcendentális állapotot, a Szamádhit. Gurudzsi többször kijelentette, hogy a jóga lényege a teoretikus tudáson túlmutat: a gyakorlás megtapasztalása által tudjuk a tudatosságunkat valami jelentősebb felé fordítani mint amit gondoltunk. „A gyakorláshoz idő kell. Amikor te magad tapasztalod meg, akkor te magad fogsz rájönni, hogy mi az igaz.” Ezért szokott mosolyogni azokon, akiknek egyértelmű véleményük van a jógáról anélkül, hogy megfelelő alappal rendelkeznének ahhoz, hogy azt befogadják. A gyakorlás valódi hatásainak és eredményeinek az egyes gyakorlók életében az egyéni megtapasztalás útján fedezhető fel, az azonban elmondható, hogy ez a stílus egy egészen új kapcsolatot hozott létre a jóga és az emberek között. Pattabhi Jois szerint az astanga sohasem a fizikai testről szólt, hanem sokkal inkább arról a belső megtapasztalóról, amely egyre láthatóbbá és szabadabbá válik a folyamatban.

Bármikor feltették neki a kérdést, hogy tisztázza mik a nézetei a jóga és a gyakorlás kapcsolatában és hogy mire való, egyértelmű a véleménye:
„Az ászanák és a pránajáma gyakorlása, a test és az érzékek irányításának megtanulása, annak érdekében, hogy a belső fény felgyulladhasson. Ez a fény ugyanolyan az egész világon, és az embernek lehetősége van arra, hogy megtapasztalja ezt a fényt, a belső Ént a megfelelő jógagyakorlás által. Ez a jógagyakorlás természetes velejárója, hogy az ember megtanulja az elméjét irányítani, mivel megtapasztalja annak a támogatását. Persze az elme irányítása rendkívül nehéz, azonban minden lehetséges a megfelelő gyakorlás által. Ennek megfelelően mindenekelőtt gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell, hogy a jóga mély megértése elérhetővé váljon számunkra. Ezt követően képesek leszünk megtörni az elme megszilárdult mintáit, és megtapasztalhatjuk annak mélyben rejlő támogatását. A filozófia is fontos, de ha nem vagyunk kapcsolatban és összeköttetésben az igazsággal és a gyakorlattal, akkor mire való? A véget nem érő fecsegés csak elfárasztja az elmét! A gyakorlás az alapja a filozófia igazi megértésének. Ha a dolgok nem válnak gyakorlattá és nem tudjuk megtapasztalni őket, akkor mi a hasznuk? „Jóga hinam katham móksam bhaváti druvam.” Jóga nélkül (gyakorlati megtapasztalás) hogyan lehet a felszabadulás iránti törekvés lehetséges?” [Narapuma Magazine, 2004]

Befejezésként következzen egy részlet Sandra Anderson Gurudzsival készült interjúból:
(…)
SA: Milyen rendszerben tanítja az ászanákat és a pránajámát?

PJ: Én kizárólag astanga jógát tanítok, az eredeti rendszert, amely Patandzsali Jóga Szútráiból ered. (…) „Taszmin száti szvasá prásvaszajor gáti viccsédá pránajáma.” (II.49.) Először az ászanát kell tökéletesíteni, aztán kezdhető el a pránajáma gyakorlása: a belégzés és a kilégzés irányítása, a légzés szabályozása, a légzés visszatartása. Az ászana tökéletesítését követően jöhet a pránajáma tökéletesítése. Ez a jóga módszere.

SA: Milyen a tökéletes ászana, hogyan lehet kivitelezni?

PJ: „Stíra szukham ászanam” (II. 46) A tökéletes ászana azt jelenti, hogy szilárdan és boldogan három órán keresztül benne tudsz lenni, minden gond nélkül. Miután a lábaidat kiszeded az ászanából a tested továbbra is boldog.

Abban a rendszerben amit én tanítok, nagyon sok ászana van, amely a véráramlással, a légző szervekkel és a tekintet fókuszálásával dolgoznak. Hajlékonynak kell lenni, és a testünk három részét, a fejet, a nyakat és a törzset egy egyenes vonalba kell tartani. Ha a gerincünk görbe, az hat a légzés minőségére. Ahhoz, hogy megfelelően tudj lélegezni, a gerincednek egyenesnek kell lennie.

A Múladárából (gyökércsakra) 72.000 nádi (csatornák, amelyeken keresztül a prána áramlik a finom testben) ered. Az idegrendszer innen nő ki. Ezek a nádik mind szennyezettek, meg kell őket tisztítani. A jóga rendszerében az ászanák és a légzés segítségével meg tudjuk tisztítani a nádikat minden nap. Megtisztulnak a nádik azzal, hogy a megfelelő pózban vagy, hogy minden nap gyakorolsz, ki- és be lélegzel, amíg végül hosszú idő után az egész tested erős lesz, az idegrendszered meggyógyul. Amikor az idegrendszer tökéletes, akkor a test erős. Amint megtisztul az összes nádi, a prána (a finom energia) be tud lépni a központi nádiba, a Susumnába. Ehhez az kell, hogy tökéletesen tudd irányítani az ánuszt. Gyakorolnod kell a bandhák (energia zárak) használatát: a Múlabandhát, az Uddijána Bandhát és a többit az ászana és pránajáma gyakorlása során. Ha az én tanításaimat követkve gyakorolsz, a bandhák jönnek maguktól.
Ez az astanga jóga eredeti tanítása. Nem adtam hozzá semmit. Ezeket a modern tanításokat én nem ismerem… Én egy idős ember vagyok!

SA: Ez a módszer fizikailag nagyon megterhelő. Hogyan tanít olyan valakit, aki rossz fizikai állapotban van?

PJ: Nem lehetetlen rossz testi állapottal dolgozni. A jóga írások szerint a jóga gyakorlása hajlékonnyá, de olyan erőssé is tesz mint egy elefánt. Jógi arcod lesz. A jógi arca mindig mosolyog. Azt jelenti, hogy hallod a nádát, a belső hangot, szemeid tiszták. Elkezdesz tisztán látni, irányítod a bindut (életerőt). A belső tűz kibontakozik és a test megszabadul a betegségektől.

Három fajta betegség van: a testi, a mentális és az idegrendszeri. Amikor az elme beteg, akkor az egész test is beteg. „Manajéva manusánam káránám bandha moksajoho” Az elme az oka a kötöttségnek és a felszabadulásnak is. Ha a tudat beteg és szomorú, az megbetegíti a testet, nincs tovább. Ezért először meg kell gyógyítani az elmét. Elme gyógyszer – ez a jóga.

SA: Hogyan tud az elme gyógyszere lenni pontosan?

PJ: Jóga gyakorlás, és a megfelelő légzéstechnika. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ennyi. Gyakoroljunk, hogy az idegrendszer tökéletes legyen, a vér megfelelően áramoljon, ami nagyon fontos. Jó véráramlással, nem lesznek szívproblémáid. A Bindu irányításával nem pazaroljuk az életenergiát, az is nagyon fontos. Az ember a bindu tartalékaiból él, amikor a bindu elfogy, akkor meghal. Ezt mondják az írások.
A mindennapi gyakorlással a vér megtisztul, és az elme fokozatosan az irányításunk alá kerül. Ez a jóga módszere.

„Jógasz csitta vritti niródaha.” (I.2) Ez azt jelenti, hogy a jóga tudománya, az elme folyamatainak lecsendesítése.

SA: Legtöbbször, amikor jóga gyakorlás kerül szóba, az ászanákról és a pránajámákról beszélgetünk. Mennyire fontos az astanga jóga első két ága, a jámák és a nijámák?

PJ: Nagyon nehezek. Ha gyenge a tested, akkor gyenge elveid is vannak.
Öt jáma van: Ahimsza, szatja, asztéja, brahmacsarja, aparigraha. Az ahimsza lehetetlen, az igazat mondani, az is nagyon nehéz. Az írások azt mondják, mond az igazságot, amely édes, ne mond azt, amelyik bánt. De ne hazudj, akármilyen édesen hangzik is. Nagyon nehéz. Csak az édes igazságot mond, mert aki a kellemetlen igazságot mondja, az halott ember.
Szóval a gyenge elme gyenge testet is jelent. Ezért kell egy jó alapot építeni az ászana és pránajáma gyakorlással, hogy a test, az elme és az idegrendszer jól működjön. Aztán tudsz az ahimszával, szatjával és a többi jámával, nijámával foglalkozni.

SA: Mi a helyzet az astanga jóga többi ágával? Tanít meditációt?

PJ: A meditáció a Djána, a hetedik lépcsőfoka az astangának. Amikor az egyik lépcsőt tökéletesítettük, akkor jöhet a következő. A djána kivitelezéséhez egyenes háttal kell ülnöd, becsukott szemekkel, az orrcsúcsra fókuszálva. Ha ez nincs meg, akkor nem vagy elmélyülve. Ha a szem nyitott, az elme is az.

A jóga 95% gyakorlat, és csak 5% elmélet. Gyakorlat nélkül nem működik, nem lesz semmi haszna. Szóval muszáj gyakorolni, követni kell a megfelelő rendszert, lépésről-lépésre. És akkor fog működni.

(…)

Az előadások hangzatosak; adsz egy jó előadást, és mindenki azt gondolja, hogy milyen nagyszerű vagy. De az előadások 99,5%-ban nem hasznosak. Sok éven keresztül kell az ászanákat és a pránajámát gyakorolni. Az írások azt mondják: „Hosszú időn keresztül alázatosan, megszakítás nélküli gyakorlás hozza a tökéletességet.” Egy év, két év, tíz év… az egész életed során gyakorolsz.

Forrás: Alexander Medin: Sri K. Pattabhi Jois and the Ashtanga Research Intitute
Sandra Anderson „An Interview with K Pattabhi Jois: Practice Makes Perfect”