Astanga Vinyásza Jóga Archives - Bandha Works Jógaiskola

Az astanga jóga terjesztése könyvekkel és videóval – önfényezés vagy sem?

István 2021. január 23. Astanga ikonok

Nem túlzás azt állítani, hogy DVD-in keresztül jógagyakorlók generációi ismerték meg az astanga jógát, és hogy sokaknak hatalmas inspiráció: David Swensonnal, Pattabhi Jois régi tanítványával a jógaiskolánkba is ellátogatott Harmony Slater és Russell Case készített interjút.

David Swenson egy igazi jógi, tisztaszívű, nyugodt elméjű. 1977-ben tanult először Pattabhi Jois-szal Mysore-ban, miután 5 évvel azelőtt jógázni kezdett David Williams-szel és Nancy Gilgoff-fal Kaliforniában. Az interjúrészletben megosztja azzal kapcsolatos tapasztalatát, hogy milyen volt az elsők között könyvet kiadni és videókat készíteni az astanga jógáról.

Harmony: – Sok gyakorló számára az én generációmból, az egyik első könyv, amit a kezünkbe vehettünk az astangáról, a te könyved volt, David. Mikor adtad ki ezt a könyvet?

David: – A kilencvenes évek végén adtam ki. Azt hiszem, 1998 körül.

Russell: – Csodás volt az a könyv! Nekem is az egyik első jógatanárom mutatta meg, és teljesen elképesztő volt, hogy teljesen vízszintesen nyílt ki, mert spirálos a gerince, így egy valódi segédkönyv volt a gyakorláshoz, amiből gyakorlás közben is ki lehetett bogarászni a következő ászanát.

David: – Igen, ez úgy történt, hogy amikor a könyvemet terveztem, bejártam könyvesboltokba, és lemértem a polcokat. Szerettem volna, ha a képek miatt alapvetően széles és magas is a kötet, de nem szerettem volna túl nagyot sem, ami majd az emberek alsó polcára kerül, mert csak oda fér be!

Érdekes volt a könyv fejlődési útja is, mert akkor még semmit nem tudtam a szerkesztésről, folyton elírtam valamit és az egyik nyomtatásból mindenhonnan kimaradt a vinyásza szó! A képeket is egy nap alatt készítettük el, utána pedig elmentem levágatni a hajam. De mivel néhány képet újra kellett fotózni, ezért van az, hogy vannak olyan képek a könyvben, ahol hosszú a hajam, és van, ahol rövid.

A mai napig saját magam adom ki a könyveim.

Russell: – Az astanga világában mai napig vitatott kérdés, hogy szabad-e hirdetnünk magunkat, a módszert nyomtatásban megjeleníteni. Még 2004-ben egyszer feltöltöttem a gyakorlásomról egy videót a youtube-ra, és sokan kritizáltak emiatt. Mikor elkezdtek megjelenni az astanga jógával kapcsolatos könyvek, például Matthew Sweeney-é, Sharath és Pattabhi Jois nem nézte ezt jó szemmel. Legalábbis a közfelfogás az volt, hogy nem nézik jó szemmel. De mikor elmész Indiába, azt látod, hogy valójában mindenkinek van egy könyve a jógáról. És mindenki jól marketingeli és el is adja könyvét. Neked volt hasonló tapasztalatod vagy kritika, amit kaptál?

David: – Persze, ezt én is tapasztaltam. Ugyanakkor nem úgy látom, hogy könyvet a népszerűséged vagy a jóga eladása miatt írsz. Nem saját magamat akartam promotálni, hanem úgy éreztem, a könyv elkészítése hasznos lesz mások számára. És akkor már voltak egyébként DVD-im is. Amikor azokat készítettem a kilencvenes években, gondoltam is rá, hogy biztos meg fogom kapni a magamét miatta.

Nem kértem Pattabhi Jois engedélyét, az volt az elméletem, hogy inkább a bocsánatát kérem, és nem az engedélyét. Szóval először elkészítettem ezeket és utána kérdeztem meg, hogy mit gondol róluk. Annyira izgultam, hogy fölhívtam David Willamset, az első astanga tanáromat, és elmondtam neki, hogy biztos le fognak gyilkolni a videók miatt. Mire ő elmésen azt mondta: “Bizony, ha kitugod a fejed a tömegből, valaki meg fog dobálni paradicsommal.”
Szóval igazából tényleg nem nézték jó szemmel az astangások a könyvemet és a videóimat abban az időben. Ugye ez a paramparának egy igen szűken vett felfogásából adódik, hogy csak személyesen, a tanártól tudsz autentikusan tanulni. Ezt a dolgot egyébként nem vitatom. A kritikákat pedig elfogadtam. Mert el kellett fogadnom, hogy amikor csinálok valamit, azt azért csinálom, mert én magam hiszek benne, és nem számít, hogy ez felháborítja az embereket, vagy nem. Nem szabad, hogy ettől függjön, véghez viszed-e a dolgot, ha te magad hiszel benne.

A könyv egyébként egy teljesen másik sztori. Főképp azért, mert olyan könyvet szerettem volna készíteni, ami modifikációkat is bemutat az ászanákhoz. Ez abban az időben teljes eretnekség volt. Vagy csinálod az ászanát, vagy nem, nincsenek opciók. De én megkérdeztem magamtól, miért? Miért hisszük ezt? Láttam, ahogy Pattabhi Jois egy testileg béna férfit tanít. Nem mondta azt neki, hogy te nem jógázhatsz. Mindössze a fejét tudta emelni, de Pattabhi Jois megtanította neki az astanga jógát!

Akkor most hogy is van ez? Azt szeretnénk mondani, hogy a jóga csak erős, eleve egészséges testű embereknek van? Akkor ezt most jóga, vagy valami elit fitnesz?

Így gondolkodtam, ezért felkészültem rá, hogy meg fogom kapni a magamét, mert akkor még jócskán nem ez volt a közfelfogás. Megint nem kértem engedélyt Pattabhi Joistól, hanem küldtem neki egy példányt a könyvből, amikor már készen volt.

Abban az időben kettő darab astanga jógáról szóló könyv volt. Az egyik Pattabhi Jois Yoga Malája, ami egyébként nem volt széles körben elérhető, és volt egy Power Yoga című könyv, ami miatt a szerzőjét persze a sárba tiporták, márcsak a neve miatt is.

Szóval küldtem Pattabhinak egy példányt. És aztán vártam, majd felhívtam telefonon. Mikor felvette a telefont, azzal köszöntött, hogy: “Mi újság, David?” és mondtam, hogy “Guruji, küldtem neked egy könyvet, amit én írtam. Megkaptad?” azt mondja: “Igen, megkaptam”

És persze erre én idegesen várom a folytatást, de hosszú csend követte ezt a telefonban. “Na és, mit gondolsz róla?” – kérdeztem.

És azt mondta: “Az első oldalon helyes a póz. A következőn nem. Aztán megint helyes.”

Pattabhi Jois nem olvasott angolul, szóval egyébként azt gondolhatta, hogy azt ajánlom az embereknek, csinálják meg a pózt, aztán csinálják meg az összes modifikációt is!

De még ezzel a félreértéssel is, fölnevettünk, és minden rendben volt. Pattabhi Jois soha nem sértődött meg egyik diákja könyvének megjelenésekor sem. Ezt jól illusztrálja, hogy egy new yorki workshopon odajött hozzám egy gyakorló, hogy aláírassa a könyvem. És mondtam neki, hogy később aláírom, hiszen az nem az én órám volt, hanem Pattabhi Joisé, ugyanúgy gyakorló vagyok, mint bárki más. Mikor ismét megkeresett délután, a könyvben már Pattabhi, Sharath, és Saraswati aláírása is ott volt!

Teljesen kiakadtam, kérdeztem is, hogy nem kiabált rád, vagy vágta földhöz a könyvet Pattabhi Jois, hogy aláíratod vele?! És azt mondta: “Nem, nem, kifejezetten örült, hogy aláírhatja!”

Egyébként lefénymásoltam azt az aláírt oldalt a könyvemből, és azóta is úgy tartom számon, mint Pattabhi Jois áldását a könyvre.

(…)

A cikket fordította: Horváth Eszter

Eddie Stern: a jóga csupán az addikció egy más formája?

István 2020. február 25. Filozófia

Ebben a sorozatban magyar fordításban közlünk részleteket Eddie Stern: Egy egyszerű módszer, Új nézőpontból a jóga tudománya, avagy hogyan képes megváltoztatni az életed című könyvéből. A kötet Eddie Stern hosszú kutatásának, és astanga jóga gyakorlóként, és tanárként felhalmozott tapasztalatának gyümölcse. Nyugati és keleti gondolkodás, jóga és orvoslás, indiai hagyomány és az idegrendszerrel kapcsolatos kutatások legújabb eredményeit veti össze. A részletek a könyv ötödik és tizenegyedik fejezetéből származnak. A sikerkönyv már magyarul is megvásárolható!

Nagyon is jogos a kérdés: a jóga csupán az addikció egy más formája?

Krisna beszél erről a Asvamédika Parvában (a Kama Gíta 14. könyve, a Mahabharata): „Judhishthíra, halld amit Kama, a vágy istene mond magáról. Azok, akik eszközökkel akarják elpusztítani a vágyat, a végén magukat az eszközöket áhítják. Azok, akik jótékonysággal akarják elpusztítani, jótékonykodást kívánnak végül. Azok, akik az írásokkal akarják elpusztítani, az írásokat kívánják majd. Azok, akik az igazsággal akarják elpusztítani, az igazságra áhítoznak. Azok, akik mértékletességgel akarják elpusztítani, a mértéket kívánják végül. Azok, akik le akarnak mondani a vágyaikról, a lemondásra vágynak majd. A vágyat elpusztítani nem lehet, de a dharmába való áthelyezéssel hasznát lehet venni. A dharmára való törekvéssel akar elpusztítani a vágyat. Dharmára vágysz végül! És ez az egész világ számára jó lesz, mivel így egyre több és több szolgálatot teljesítesz majd, jólétet és gazdagságot hozva a világnak, mialatt megszabadítod magad minden kötöttségtől, és megengeded másoknak, hogy a jutalmazás elvárása nélkül adakozzanak.”

Ha az affelé való törekvéssel gyakorlunk jógát, hogy megtudjuk, kik vagyunk (ami a jóga egyik kifejezett célja), akkor arra vágyunk majd, hogy megtudjuk, kik vagyunk valójában. Az ászana, pránajáma, a meditáció, a mantrázás és az odaadás mind ezt a magasabb célt szolgálják.

Fordította: Horváth Eszter

Stresszállapot az elmében és a jóga működése

István 2019. november 3. jóga elmélet

Ebben a sorozatban magyar fordításban közlünk részleteket Eddie Stern One Simple Thing: A New Look at The Science of Yoga and How It Can Transform Your Life című könyvéből. A részletek a könyv ötödik és tizenegyedik fejezetéből származnak.  Az első rész itt érhető el.

Stresszállapot az elmében és a jóga működése

Azért, hogy a stressz megbetegít minket nem a stresszhatásra felszabaduló neurotranszmitterek és hormonok (mint a kortizol és az adrenalin) a felelősek. Sőt, ponthogy a mindennapi kihívásokra adott válaszként energiát adnak a testünknek, hogy megbirkózzunk a stresszhatással. Amikor megoldottuk az előálló kihívást, a stressz alábbhagy és a felszabadult hormonok vagy kiürülnek a szervezetünkből vagy visszajutnak a sejtjeinkbe. Ám mikor folyamatosan vagy újra és újra előálló stresszhatásnak vagyunk kitéve, a testünk gyorsabban kezdi termelni a stressz kezelésére szolgáló hormonokat, mint amilyen mértékben meg tudunk tőlük szabadulni. Így lehetséges, hogy az egyébként a küzdelem megnyerésére szolgáló kortizol összegyűlik a véráramban és a gyulladás nőni kezd. Tehát valójában az alacsony, de hosszú ideig tartó stresszhatás az, ami negatívan befolyásol minket, semmint egy-egy kihívás, amellyel szembe kell néznünk. Arra való képességünk pedig, hogy a növekedő gyulladást csökkentsük a testben, erősen befolyásolja, előállnak-e a stresszbetegségek, amelyeket sok szempontból népbetegségnek tekintünk a jelenkori társadalomban. Az, hogy alacsony szintű, de tartós vagy hirtelen stresszhatásnak vagyunk-e kitéve, nem csupán a környezetünk függvénye: ez ugyanúgy mutatja elménk képességét, hogy a stresszt kezelje.
A stresszre való hajlam tehát nemcsak a munkánktól vagy a családunktól függ, a stressz nem önmagában rossz, hanem az, ahogyan érzékeljük a minket érő stresszhatást a döntő a rá adott válaszunkat illetően és abban, hogy milyen hatással lesz az egészségünkre, az érzelmeinkre és a tűrőképességünkre.
Ha valaha is csodálkoztál, hosszan tartó stressz hatására miért rándul görcsbe a gyomrod, miért nem tudsz jól aludni, a túláramló adrenalin és kortizol az oka. Azért érezzük jobban magunkat, miután jógázunk, mert a testmozgás az egyik elsődleges orvoslója a megemelkedett adrenalin-, és kortizolszintnek. Bármilyen testmozgással elérhetjük ezt, a jóga előnye, hogy hozzáférést ad az idegrendszerünkhöz – amely a stresszhatás elsődleges érzékelője és amely kibocsátja a rá adott választ – a légzésen keresztül és így az egyensúly, a biztonság és a stabilitás felé irányíthatjuk az érzékelésünket.
A rengeteg egyensúlytalanság, amit életünk során tapasztalunk, abból fakad, hogy sokszor a testünk, az idegrendszerünk és az elménk nem kooperál. Például mikor elfelejtünk enni, mikor valamire nagyon koncentrálunk. A testünk jelez, de az elménk kitartásra sarkall, az idegrendszerünk pedig általában a két parancs közé szorul. Amikor ignoráljuk a fáradtságot és túlhajtjuk magunkat, a gondolkodásunk megbénul, az immunrendszerünk legyengül, az erőnk alábbhagy és még a belső szervrendszerünk is stresszel telítődik. Ez történik a mindennapok kitartó stresszhatásai közben, vagy egy traumatikus élmény hatására. A jóga egyik jelentése: egység – a különleges alkalom, mikor minden egyensúlyban van, és összedolgozik. Amikor a légzésen keresztül a testünket,az elménket és az idegrendszerünket is összehangoljuk, érdekes dolgok kezdenek történni. Elengedjük a stresszt, régi traumákat gyógyítunk meg és megelőzzük, hogy újabbak érjenek minket. Megtanuljuk, hogyan vértezzük fel magunkat, hogyan irányítsuk az elme kompulzív hajlamát a túlhajtásra – de a lustaságon is képesek leszünk úrrá lenni. Ez vezet el minket ahhoz a megállapításhoz, hogy a jóga egyszerre gyakorlat és koncentráció, egy olyan elmeműködés fejlesztésének a gyakorlata, amely tudatossággal jár, ezáltal stabilizál, megnyit és nyugodttá tesz. Ez az elmeműködés egy jellemvonása, amely különbözik az elmeállapottól. Az állapot folyamatosan változó, a jellemvonás azonban egy mögöttes működésre mutat rá. A jóga gyakorlásával az elmének ezt a mögöttes működését próbáljuk megváltoztatni, hogy az alap szilárd, tiszta, nyugodt és alkalmazkodó lehessen az elmeállapotok változásaihoz. A Mundaka Upanisádban kétezerötszáz évvel ezelőtt így beszélnek erről: „Naayamatama balahinena labhyah” – azaz: A benső én nem hozzáférhető erő nélkül. A jó erőben lét, amelyről ez a vers beszél, benső. Az odaadás és az elme ereje, nemcsak a testé.

A következő részben a testünk és a jóga másik hét ága közti kapcsolatot vizsgáljuk.

Fordította és szerkesztette: Horváth Eszter

Eddie Stern hamarosan Magyarországra látogat. További információért klikkelj a lenti képre.

Santi(na) gondolatok: megtestesülés

István 2019. május 23. Filozófia

Hogyan határozzuk meg a megtestesülést? Merleau-Ponty francia filozófus szavaival élve: „Tudatnak lenni, de leginkább tapasztalásnak lenni azt jelenti, hogy belső kommunikációt tartunk fenn a világgal, a testünkkel és a többi emberrel, velük együtt vagyunk, ahelyett, hogy csupán mellettük lennénk.”

Talán súlyosnak hatnak ezek a szavak, de egyszerűbben fogalmazva, megtestesültnek lenni azt jelenti, hogy az érzékeinken keresztül élünk. A testünkön keresztül érzékelt tapasztalattal vagyunk a világ részei, a testünkön és a testünkben érzünk. Azt is jelenti, hogy belülről is érzékeljük a testünk. Észreveszed, hogyan érzed magad, amikor egy másik test van melletted és érzékeny leszel az ő energiájára.Nemcsak az elme és test kapcsolatáról van szó, hanem a belső energiád érzékeléséről. A belső rezonanciádról, magatartásodról. Arról, ahogyan a testedben vagy. A bensődben maradni arról szól, hogy te magad engedheted csak, hogy többet érezz a ‘létezésed’ energiájából. Egy mód arra, hogy elérhető légy a jelenben. Nem kemény munkát jelent, vagy megterheltséget, de nem is kényelmet vagy megközelíthetetlenséget.

A megtestesülés számomra azt is jelenti, hogy érzem, mi történik a testemben, mi történik, amikor valami ‘nem klappol’. Időt adni a homályos érzésnek, hogy tisztázza magát, semmint gyorsan megszüntetni az irritációt, semmint gyors megoldást találni rá, mondjuk egy fájdalomcsillapítóval. Fel kell tennem a kérdést, mit mond ez az érzés nekem arról, ahogy most a testemben vagyok? Tisztában lenni a testemmel/elmémmel/lelkemmel, a ‘megélt érzés’ tisztábban megmutatja nekünk, hol kezdődünk mi és hol végződik a fájdalom.
Véleményem szerint tehát a mélyebb megtestesülés segít tisztázni a személyes korlátainkat, jobban képessé téve minket a másokhoz való kapcsolódásra, a másokra és a környezetünkre való érzékenységre. Arra kér, hogy ne csupán megszabaduljunk a nemkívánatostól, hanem fedezzük fel a dolgokat és értékeljük őket, ne pusztítsunk, hanem örüljünk, ne szétválasszuk magunkat, hanem testesüljünk meg és legyünk jelen. Ez akkor kezdődik, ha felfedezzük azt, ami hozzákapcsol minket a mélyben rejlő egységhez. Egyszerűen fogalmazva, embernek lenni és megtestesülni: biológiai spiritualitás. Az emberiséghez való kapcsolódás, amely az itt és mostban, a mélyben rejlő egységben van.

Írta: Santina Giardina-Chard (AUS)
Fordította: Horváth Eszter
Santina Budapesten

Saraswathi Jois Budapesten NEGYEDIK nap

István 2018. április 21. Saraswathi Jois Budapest

A lét elviselhetetlen könnyedsége

Szó mi szó, fáradunk. Felfedezhető azonban ennek a fizikai kimerültségnek a pozitív hozadéka, ugyanis az általánosan túlpörgött nyugati elménk is kezdi lassan megadni magát a gyakorlás idejére, már nem képes olyan zavaróan zakatolni, így ma az tűnik fel, ahogyan a tudat erőlködése feloldódni látszik a mozdulatokban. Olyan iszonyú ritka ez az állapot a mindennapokban, hogy a szokatlan könnyedség néhány légzés erejéig már-már nyugtalanító. Mindenesetre teszünk egy-két lépést az elme megszelídítésének irányába, remélhetőleg a későbbi gyakorlások során is felidézhető lábnyomokat hagyva az egyébként folyton szélfújta homoksivatagban. A ászanázást tekintve minden a már megszokott módon és ütemben zajlik a matracon. Abban a kedvező körülményben is mindannyian egyetértünk, hogy írmagja sincs az ászanabajnokság-hangulatnak, mindenki a saját gyakorlásával van el- és lefoglalva. Na jó, nem állíthatom, hogy jómagam például nem szoktam lefelenézőben olykor fürkészni a fordított világ nyújtotta kilátást, de csak azért teszem, mert olyan üdítő ennyi gyakorlót egy helyen, szép sorokba, színes matracokra rendezve látni.

Délutáni közös ringás a Dunán

A profi szervezésnek köszönhetően a gyakorlócsapat egy közös hajózáson is részt vehet, amelyen Saraswathi és a vele együtt Budapestre látogató családtagjai is jelen vannak. A hajóút közben nem csak a nap ragyog, de a gyakorlótársak is. Sőt, a Főnök is megérkezik a fedélzetre (a beszámolók idejére legitimálom a megnevezést), jóleső a kötetlen, közös időtöltés és a sok nevetés. A hajó akkusztikailag körülhatárolt terében zeng a mesés kirtan, a fiúk-lányok odaadó énekét Saraswathi egy asztalnál ülve, csendesen szemlélődve fogadja be szívébe. A legmosolyfakasztóbb jelenet amúgy a Hare Krishna dallamával ellebegni a Parlament előtt – reméljük a Duna sodrása közvetít néhány békét hozó hullámverést az Országház falai felé is. Egységében nézve, nehéz eldönteni, a hajó melyik végében kellemesebb töltődni, de az elmúlt napokat úgyis a folyamatos áramlásnak szenteljük, ezért felesleges is lenne ezen gondolkodni.

Élménybeszámolta: Bata Timi

A hónap bandhája: november

István 2017. november 28. Hónap bandhája

Hosszú idő elteltével ismét hónap bandhája interjú. A pár hónapos kihagyás oka, természetesen nem az izgalmas, elhivatott gyakorlók hiánya, szerencsére ezzel nagyon jól állunk, az utóbbi időben inkább az idő volt a szűk keresztmetszet . Az új bandhaworks létesítése minden energiánkat felemészti, ez jelenleg a priorítás, hogy meg tudjuk teremteni az alább is olvasható csodákhoz a megfelelő körülményeket.

November hónap bandhája három év Himalája-i tartózkodást követően, legyőzve félelmeit ellátogatott Dél-Indiába, az “ászanabajnokságok” földjére, ahol is megismerkedett az astanga vinyásza jóga esszenciájával és az út(irány) világossá vált. Habár a belő békét bizony nem adják ingyen a “sthira sukham asanam” még messze van, a lelkesedés és az ébresztő óra folyamatos hajnali csöngése töretlen. Fogadjátok szeretettel Timit astangás történetét:

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Timi: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen!

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Timi: Az első kérdésed máris nagyon izgalmas, köszönöm! Az astangához és a Bandha Workshöz vezető útra visszatekintve elég sok meghatározó mérföldkövön vagyok túl. A kezdet valahol ott gyökerezik, amikor először feltettem a Nagy Kérdést magamnak és a környezetemben elő felnőtteknek, hogy mi végre létezünk a Világon. Ez időben valamikor a gimnáziumi évek elején történik, majd valahonnan tudomást szerzek a Jóga varázslatos világáról: gyönyörű emberek, emberfelettinek tűnő testhelyzetekben, elképesztő erőt demonstrálnak. Mágnesként kezdett el vonzani az emögött álló tudás. A gimnáziumi érettségi műhelymunkám már a jóga (és más technikák) tudatmódosító hatásainak szenteltem, a pszichológia tudományának berkein belül. Majd az egyetemi évek alatt egy puszta véletlennek vélt találkozás kapcsán botlottam bele a Himálájai Jóga Tradíció ágazatába, ebben eltöltöttem kb. 3 évet, meg is indult a befelé figyelés folyamata, ám a kevés ászanázás következtében a hosszabb üléseket sem bírtam fizikailag, és a rengeteg belső folyamatot sem tudtam jól „kidolgozni” magamból. Kellett tehát a váltás, de a kényelmesnek vélt megvilágosodás útján nem voltam egy ászanabajnok, és meg kell vallanom, nem is vágytam rá, hogy meghaladjam a fizikai komfortzónám határait, sőt! Majd következtek a különböző stúdiók jógaórái és az eltérő irányzatok, az otthoni online videós gyakorlások, közben egyre elveszettebbnek éreztem magam, és zsigeri módon vágytam rá, hogy jöjjön végre valami Igazi. Érdekes, hogy ebben a fázisban egyszer már rátaláltam a Bandha Worksre, de olyan komolynak tűnt a dolog, ami az ajtó mögött zajlik, hogy nem is mertem benyitni. Szerencsére egy kedves barátnőm éppen azt újságolta akkoriban, micsoda új szerelem számára az astanga, én pedig jól elszörnyedtem tőle 🙂 Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a félelem mögött lehet valami izgalmas, amit ki kell próbálnom, így csöppentem be Hozzátok az első, vasárnapi, kétórás vinyásza órára, ami után egészen egyszerűen nem tudtam mozogni órákig. Rá kellett ébrednem, hogy a hőn áhított belső békét bizony nem adják ingyen, elkezdtem hát látogatni a délutáni half led órákat, majd következett a kezdő tanfolyam, és végül óriási erővel szippantott magába a hajnali Mysore. Eközben persze rengeteg, az astanga rendszere iránt táplált ellenállást küzdöttem le magamban nap mint nap.

BW: Úgy tűnik igen motivált vagy. Ez valamiféle kezdeti lelkesedésnek tekinthető vagy pár hónapos – azaz igen rövid – reggeli Mysore pályafutással a hátad mögött, közelebb kerültél a nagy kérdés megválaszolásához?
Timi: Hmm, a lelkesedés… Az alapvetően nem tartozott bele az induló csomagba. Azt éreztem, hogy ide valamiért jönnöm kell, de eszemben sem volt fejest ugrani a heti hat gyakorlásba, ugyanis elképzelni sem tudtam kinek van erre ideje, energiája, és egyébként is. Ha a tanfolyam után nem következik az ösztöndíj (amiért örök hála az egész Bandha-csapatnak!), kicsi a valószínűsége, hogy kiépül bennem a mostani lelkesedés. Az elején ezzel szemben minden erőbedobással voltam dühös és dacos, onnantól, hogy finom utalással előírtad a heti hat gyakorlást :-). Majd azért, amiért minden részecském szörnyen fájt, és egy végtelen vergődésnek tűnt az első hónap. Igyekszem tartósan az emlékezetembe vésni ezidőből azt a gyakorlást, amikor az ászanázás utáni relaxációban egyszer csak levált a testemről a dac, és elkezdett tőlem függetlenül létezni. Ez volt az első „váó-élményem”. Az esetet követték még hasonló tapasztalások, elég megrázó, sötét képekkel, sok könnyel áztatott délutánnal. Fokozatosan fedeztem fel magamban az élet iránti hála és tisztelet érzését, valamint a félelmek oldódása is megkezdődött lassan. Abban a szerencsés helyzetben voltam viszont, hogy gyógypedagógus lévén egy teljes nyári szabadságot tölthettem a saját magam megfigyelésével, így ez az igen rövid idő visszatekintve némileg időtlenné vált. A nagy kérdésre vonatkozó tapasztalataim még annyira zsengék, nehéz őket szavakkal megformálni, de megpróbálom. A Santinaval töltött Mysore hét jelentette ezen a téren az áttörést, nevezzük így. Óriási élmény volt, amilyen elképesztő energiával töltötte fel maga körül a teret, és ahogyan segített rácsatlakozni a felettünk álló tudásra, a mindent kitöltő és éltető forrásra. Erről korábban legfeljebb ábrándjaim voltak. Azóta hagyom magam általa formálódni és minél több időt tölteni tudatosan is ebben a varázslatban… így talán egy nap közelebb kerülök a válaszhoz. Számtalan megfoghatatlan változás zajlott le belül abban a néhány napban, de a legfontosabb talán, ami a jelenlegi lelkesedésem hátterét adja, a gyakorlás iránti elköteleződés, ami továbbra sem feltétlenül megy játszi könnyedséggel. Mostanában olyan a hajnali Mysore, mint Alice-nek Csodaország. Tiszta szerencse, hogy minden nap, még reggeli előtt, hat képtelenség megengedett :-).

BW: Mi történik “Alicel“ a reggeli után? Hogy épül be az astanga koncepció a reggeli gyakorlás utáni időszakba, az emberi kapcsolataidba, a világhoz való viszonyulásodhoz? Persze ha beépül egyáltalán!?
Timi: Végül is, előfordulhat, hogy nem beépül, hanem inkább új tereket nyit meg :-). Akárhogy is legyen, minden, ami a gyakorlás után történik, végtelenül érdekes, színes, vibráló, mintha ajándékba kaptam volna egy elmekaleidoszkópot, amin keresztül mostantól szemrevételezhetem a világot. Szeretek a gyakorlás utáni, a külvilág számára titokzatosnak ható tudatállapotban időzni mielőtt visszaintegrálódnék a napi tevékenységekbe és a feladatkörömbe. Utazótanári munkámból adódóan nagyon sok, eltérő korosztályú és szociális háttérből építkező emberrel kerülök összeköttetésbe nap mint nap, ami rengeteg információ- és érzelem-menedzselést követel meg. Ilyen rövid idő elteltével is az a benyomásom, az astanga gyökeres változást hoz az emberekhez való kapcsolódásban, segít ugyanis lefejteni az interakciókról a figyelemelterelő információkat, és kiszűrni a szavakba, gesztusokba, ruhadarabokba göngyölt lényeget. Kialakít egy erőteljes megoldásfókuszú figyelmet, miközben takarékra kapcsolja a pszichés megterhelést. A gyerekekkel való kapcsolataim minősége is megváltozott; azt hiszem, otthonosabban mozgok az alternatív világaikban, emellett pedig nyugodt, kiszámítható keretekkel rendelkező teret tudunk kialakítani a közös munkához. A „személyes” kapcsolataimban az a legmeglepőbb, ahogyan elfelejtem lefuttatni a jól bejáratott játszmákat :-). Érdekes még mostanában, hogy „ismeretlen” emberek is szívesen kezdeményeznek beszélgetést velem pl. az utcán, a vonaton… mintha átutazó ismerősök lennénk. A világhoz való viszonyulásom is formálódik, szinte minden napra jut olyasmi, amire rácsodálkozok magamban és másokban egyaránt, a jámák és a nijámák pedig iránytűként segítenek eligazodni az új tapasztalatok között. Igyekszem minden helyzetben figyelni a reakcióimat, tanulni belőlük; örülni annak, ha egy korábban nehezen értelmezhető helyzet egyszerűsödik, magától értetődővé válik, ezzel párhuzamosan pedig monitorozni, mikor kerülök újra és újra ugyanazokba a hibahurkokba, pl. mitől leszek türelmetlen vagy dühös és miért pörgök bele ismét ebbe az érzésbe. Ahogyan a gyakorlást, úgy a megfigyeléseimet is igyekszem felmenteni az értékelés alól. Azután pedig minden gyakorlás új kezdet és újabb lehetőséget tartogat magában a feloldódásra.

BW: Említetted a jámákat és nijámákat (astanga jóga első két ága) mint iránytűk az önismeret útján. Melyik a kedvenced – aminek a tartása nem okoz problémát – és melyik ami akár komoly kihívást jelent számodra?
Timi: Tekinthetjük úgy, hogy az önfegyelem terén nem jeleskedem, amiért kilépek a kérdésed kereteiből 🙂 De nem foglalhatok bátran állást amellett, hogy valamelyik alapelvhez maradéktalanul illeszkednének a gondolataim, szavaim és a tettekben megnyilvánuló viselkedésem is. Eleve úgy érzem, mindhárom létmegnyilvánulás más kontrollt kíván meg és előfordul, hogy az egyik annyi figyelmet igényel, amennyit még nem tudok neki szentelni a napi „funkcionálás” közben. Továbbá az irányelvek egyes alkomponenseivel még pirkadati fázisában tartunk, így a jámákat és nijámákat fokozatosan töltöm fel tapasztalati tudással. Ráadásképp következik az átfedések esete 🙂 Az egyes irányelveken belül komoly kihívásokkal is találkozom, ahogyan felszabadító élményeket is megcsillantanak magukból. A nem ártás terén például óriási szabadság, hogy stabillá vált a vegán életvitelem. Négy év vegetáriánizmusból egy évet töltöttem vegán próbálkozással, viszont sok belső konfliktust szült az akarásból gyökerező igyekezet. Aztán megérkezett az astanga, és lecsendesítette a hezitálást, anélkül, hogy erőfeszítést kellett volna kifejtenem. Talán azért is könnyű vegánként létezni, mert a legtöbb esetben ez egy egyirányú kontroll, a döntéseimmel (pl. vásárláskor) a lehető legkisebb ártást célzom meg, miközben általában nem lép fel túl sok értékelendő tényező, nem próbál (vagy nem tud) befolyásolni senki. Viszont sokkal nehezebb az ahimszát követni az emberekkel való kommunikációban, ahol egy dinamikus folyamatban kell helyt állni és adott esetben bekapcsolódik például az igazság kérdése is. Ideális esetben egy érzelmekkel túltelített információcserében ki tudom zárni mások és a saját érzéseimet is, kiszűrni, amit érdemes továbbvinni a helyzetből, és mindenki számára békésen, konstruktívan kezelni a szituációt. Máskor nagy kihívás tisztán kommunikálni, anélkül, hogy másokra erőltetném az igazat/m. Előfordul, hogy kifelé teljesül az erőszakmentes kommunikáció és az igazság is, belül azonban hullámot ver néhány ártó gondolat… Meg az is, hogy elszabadul az őskáosz, és csak utólag pislogok nagyokat, hogy honnan eredeztethető mindez. A szavak szintje egyébként is igen megtévesztő, mivel jórészt köszönőviszonyban sem állnak a valósággal, ráadásul mindenkinek saját szövésű szűrője van rájuk – ez az „egyet mondok, kettő lesz belőle” tanulsága. Az erőszakmentesség terén a saját magamhoz vagy inkább az Önvalóhoz való viszonyulást is megemlíteném, hagyni leépülni az egóvezérelte, ártó gondolatokat és szeretettel fordulni felé(m) ugyanannyira kihívás, mint amennyire kedvenc. Ha kicsit távolabbról tekintek a jámákra és nijámákra, nagyon érdekes, ahogyan önindítottan elkezdenek működni a mindennapokban, és ahogyan maguktól formálódnak bennem, például azzal, hogy bezárják a látszólagos szabadságot kínáló kiskapukat, és feltárják helyettük azokat az ajtókat, amelyeknek köszönhetően megkönnyebbülést, megnyugvást, szabadságot, hálát, valódi örömöt üdvözölhetünk az életünkben.

BW: Azon túl, hogy korán fekvő, kelő Mysore gyakorló lettél, nem hiányzik az életedből az éjszakai élet izgalma sem… Rendszeres látogatója vagy a Drámászana önismereti foglalkozásoknak is. Mi a legmeghatározóbb avagy leghangosabb élményed amit átéltél ezen események alkalmával? (Nyomdafestékkel ne foglalkozz mi álljuk!)
Timi: 😀 😀 … Ezzel el is értük az astanga-féle intimitás csúcsát (vagy még korai a feltételezésem?) A Drámászana világa valóban tartogat meghatározó élményeket, és nem is tudom hirtelen, hogyan éljek a felajánlott nyomdafestéketekkel :-). Magamat is meglepő és néha zavarba ejtő érzések, képek törnek fel abban a hatvan-végtelen percben. Van némi önismeretet, drámát megélt múltam, de nem számít összehasonlítási alapnak, itt valami egészen új fejezet vette kezdetét ezen az úton (is). A csípőnkben raktározott kőkemény feszültségekről már olvastam korábban, véletlenül, de nem tudtam mihez kezdeni ezzel az információval. Most már van szerencsém barátkozni velük. Ha címet is kellene adnom az átélt élményeknek, valahogy így tudnám megragadni őket: Panorámaturizmus az ŐsMéhben és Egybeolvadás az UniverzumFérfivel. Valójában egy folyamatnak tűnik a két esemény, némi időbeli megszakítással, ami nem is számít zavaró tényezőnek. Eddig csak képekben és érzésekben voltam/vagyok ebben az áramlásban, a szavak erdeje sokkal kaotikusabb, de talán nem realizálja túl az élményeket. Valahogy úgy tudnám leírni, mint egy utazást, először a Forráshoz, ami a testemben a saját méhem területének felel meg, tágabban viszont mindannyiunk bölcsőjébe vezet az út. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy nagyon sok, és erős fájdalmat éltem meg eddig fizikai szinten ebben a szervemben, és meglehetősen negatív hangulat jellemezte a viszonyunkat. Ami itt fogadott, valóban véres csatamezőre hajazott (ezt már korábban is láttam), és rettenetes fájdalmat hozott, nem csoda hát a hangerő. Amíg nem fogadtam el ezt az ősinek megélt fájdalmat, csak a merő tiltakozás volt jelen. Pedig ez a szenvedés valószínűleg mindannyiunkban bennünk van, a belső empirikus megfigyeléseim alapján :-). Ott sorakozott az összes női ősöm, bennük pedig az ő női őseik (szorozva a végtelennel), ez tarthatatlan kín. A szenvedés mellett, egyébként megdöbbentően közeli távolságban, mindenhol ott van az ősi kegyelem is, mint egy határtalan, eredendően létező fényforrás, amelynek csupán megengedni kell, hogy kitöltsön. Ez ellen ugye szorgosan dolgozunk a napi felesleges frusztrációink révén, így hát mégsem olyan „boldogan éltek, míg meg nem haltak“-típusú a történet, igyekszem ezért rendszeresen beépíteni a gyakorlás végére az erre irányuló fókuszt, hogy utat találjon magának ez a melengető, gyógyító energia… A dráma második felvonása ettől is kalandosabb 🙂 Az mondjuk ismerős érzés, ahogyan a női mozgató energiák áramlanak bennem, olykor (mindig) elég hektikusan, és az is megvan, hogy az ellenkező nemnek is van „ilyenje“, de hogy ez a kettő egyszerre uralja a testem, az csak ritkán, vagy nem is, nem tudom, erre nincs is alkalmas kifejezés a szótáramban… Ez az élmény, talán mondhatom, természetszerűen hoz magával felnőtt tartalmú képeket, és valószínűleg csak azért, mert elsőre nem kép-es ettől eltérőre, erre kondicionálódott a megértésem, pedig nem is fedik a valódi tartalmat. A női és férfi „infó“ adás-vételt egyébként is a világ egyik legmisztikusabb áramlásának élem meg, és a folyamatába is szerelmes vagyok, bármennyire is fájdalmas területről van szó, újfent. A valós tartalom pont ebben a fájdalomban gyökerezik, hiszen olyan ritkán, de az is előfordulhat, hogy soha nem találkozik őszinte valójában a két energia a hétköznapokban, a helyét pedig valamiféle tudattalan hiányérzet tölti ki. Ebben a drámászanányi időben, azt hiszem, közelebb kerülhettek egymáshoz, néha talán össze is értek, keveredtek, harcoltak, elfogadták egymást. A találkozások legmegindítóbb pillanatai éppenséggel csendben történtek, de a generálódott fájdalom hevesebben távozik, amitől ismét volt mit hallani. Ezen a ponton a szívem is bekapcsolódott a szereposztásba, akinek át kellett szűrnie és ki kellett magából engednie (vagy inkább löknie) a bennrekedt fájdalmat, ami szintén mindennapos munka, ha jobban belegondolok. A fináléban már csak a szív számított, ahogyan midig is az övé a láthatatlan főszerep. Azóta kissé tisztult, átláthatóbbá vált a fátyol, ami egyébként gondosan elfedi, és megakadályozza a tiszta érzések beengedésében. Ez a fátyol alapvetően jóindulatú védőrétegként került rá, mint egy magasfaktorszámú naptej a bőrre, mégis inkább az ózonréteget foltoznám be helyette.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Timi: Néhány héttel ezelőtt valószínűleg letudtam volna azzal a három szóval a kérdésed, hogy „egyik sem“ és „mindegyik“, valamint tovább ragoztam volna, miért is nem kifejezetten szeretek ászanázni. Talán mostanában kezdem megérteni, „mire jó ez az egész cirkusz“ (idézetek a fejemből), mit csinálok, vagy éppen mit nem, reggelente a matracon. Ilyen szemszögből a „szeretek – nem szeretek” keret is eleve nonszensszé válik. A fizikai erő és hajlékonyság kezdeti, épülő szakasza persze alapvető kihívást hordoz magában minden ászana tekintetében, jó ideig a „túlélés“ volt az elsődleges célom ászana-szinten. Néha már sikerül meghaldni ezt a testi érzetet, és azon túl, hogy az egyes ászanák mennyi fájdalmat vagy kényelmet hoznak aznap, megfigyelni, mi történik a nyers, fizikai tapasztalat mögött. Ettől kerül egy ászana „jófej“ vagy „rémálom“ kategóriába. Ugyanis még gyakran kapnak címkét, pedig nem érdemlik meg. Egy ideje például jó a tárogató marícsászanákban lenni (azt nem állítom, hogy bennük, rajtuk dolgozni is mindig kellemes). Ellenben, és nem tudom másképp megfogalmazni, azokban az ászanákban, amelyekben nem tudok egy képzeletbeli téri-vizuális kontrollt tartani a testem fellett (vagyis, mintha megszűnne a fizikai tér körülöttem), jó esetben csak szorongás, de fejenállás közben (vagy csak a gondolatától) sokáig halálfélelem tombolt az elmémben. Olyan ez az érzés, mintha egy szakadék fölött kifeszített zsinóron kellene végigsétálnom, vagy… konkrétan fejenállnom 🙂 Az úrdhva dhanurászana is nagyon hasonló kontrollvesztés-élmény. Arról még nem tudok beszámolni, hogy teljesen szertefoszlott volna ez a világvége-hangulat a levezetők végére, de sokat változott. Az is érdekes, ahogyan a hétköznapi eseményekben kezdem sorra felfedezni az ászanákat, pl.: „ez a vizsga most egy fejenállás“, „ez a sorban állás meg felér egy utthita hasztával“. Ilyenkor csak megfigyelőként vagyok jelen, kidolgozni vagy feldolgozni ezeket a tapasztalatokat a matracon lehet igazán, a valódi ászanák kitartása közben, még ha nem is tudatos módon, a fizikai korlátjaim meghaladásával. Talán jobb is, hogy nem tudatosan történik, mivel sokkal mélyebben gyökerező mentális sémák is felszínre törnek a gyakorlás közben, gyakran anélkül, hogy a tudat számára megragadható gondolatokban manifesztálódnának. Egy pszichodrámán alapuló önismereti úthoz viszonyítva előnyként élem meg az astangában, hogy nem szükséges ezért minden alkalommal a múltban időzni, újból és újból azonosulni egy érzelemmel, ami eleve nem is valódi alkotóelemem és mégis nehéz hozzá nem ragaszkodnom. Természetesen ez is egy szubjektív megélés. És ha már a dráma felé kanyarodtam, ide szeretném kapcsolni a Drámászanát, ami minden tekintetben kakukktojás a gyakorlást tekintve, mégis nagyon sokat változtat a hivatalos sorozat megtapasztalásában, a felfogásomnak egészen meglepő és ellentmondó módon ugyanis elkezdett tiszteletre tanítani az ászana-fájdalom iránt, ezáltal pedig minden típusú fájdalom iránt. Amikor valahol valami fáj (fizikai vagy lelki valójában), ott egészen biztosan, egy addig engem meghatározó dolog szeretne átalakulni vagy éppen megszűnni. Persze kizárólag abban az esetben távozhat, ha megengedem neki és nem is hívom meg többé. Az esetünkben hajnali teázásra. A Nem’is Annyira Bolond Kalapossal :-).

BW: Timi! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Timi: Ó, a bandha-munka! Még kiscsoportos vagy inkább bölcsis astangásként, megválaszolni a legfontosabb kérdést… Elég nagy kihívás :-). Mindhármukkal az ismeretségünk hajnalán tartunk, nyilvánvalóan. Ahogyan haladtunk előre a beszélgetésben, a kezdetén a múla bandhát, a közepén az uddijánát, a végére pedig a torokzárat képzeltem a bandhák koronázatlan királyának vagy királynőjének. Mostanra döntésképtelenné váltam, de az utolsó gondolat-érzés jogán mégiscsak a torokzárnak köszönöm meg a megtisztelő jelenlétét, akkor is, ha csak ritkán villan fel, vagy tudatosul bennem bármiféle megtapasztalás a nyomán. Hogy miért rá esett a választás, azt talán a nem akarásban és az elengedésben fedezem fel. Ha a torokzár környékén görcs van, azzal el is fojtok minden általa felkínált, csendes, igaz létidőt, amit aznap köszönhetnék neki. Milyen nehéz is megválni a görcsöktől! És mekkora ajándék, amikor elengedjük egymást… De, ha a beszélgetésünk legfontosabb pontján is megengedhetem Alice-nek, hogy felszólaljon az elmém hátsó zugából :-), akkor a „szív-bandhát“ szavaznám meg a hónap alternatív bandhájává – a segítsége nélkül ugyanis csak céltalanul bóklásznék hajnalonta egy végtelenített matracerdőben.

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Timi: Elvakultan 😀 Viccet félretéve: valójában azt sem tudom elképzelni, milyen lesz a gyakorlás egy hónap múlva, annyi meglepő dolog történik folyamatosan, kívül-belül! Nem szeretnék elvárásokat megfogalmazni magamban, csak bízom benne, hogy minden nap őszintén hálát tudok majd adni azért, amit kapok a gyakorláson keresztül és Tőletek egyaránt, ezáltal pedig egyre mélyül és stabilizálódik az astanga-szerelem. Ha megtanulok erre mindig odaadással figyelni, a többi – úgy tűnik – valóban jön magától.

BW: Köszönöm az interjút!
Timi: Én is köszönöm az interjút és a megszavazott bizalmat!

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Harmadik-negyedik nap

István 2017. augusztus 3. Sharath tour

Harmadik naptól a reggelek rutinszerűen telnek. A világ minden részéről ideözönlött astangás arcok, fegyelmezetten várják a 6:30-as kapunyitást. A résztvevők köre igen színes. Van itt Svéd-Indiai Harvardon végzett pockos professzor, Norvég-Török astanga szimpatizáns jin jóga tanár, Orosz táncoslány, profi fotós Új-Delhiből. A sokszínű kulturális felhozatalt tovább édesíti, hogy a workshopnak helyet adó komplexum tisztaságát, látszólag, jópár menekült státuszú takarítóknak köszönhetjük.

A 7 órás kezdésig van idő elmélkedni is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek. Rátalálni egy hiteles astanga GURU-ra, hosszú éveket gyakorolni szigorú felügyelete alatt, csatlakozni általa az astanga PARAMPARÁ-hoz kivételes ajándék.

Mi is az a paramapara? Miért van kiemelkedő jelentősége a jógában?

A parampara a tudás, amelyet a tanár a tanítványára hagyományoz. A parampara szanszkrit szó jelentése a tudás átadásának legértékesebb formáját, a közvetlen és tapasztalati tudás átadását fejezi ki. Ez minden tanítói láncolat alapja: az évezredes tanítás megőrzésének láncolatában a tanár és tanítványa a láncszemek. A jógatanításnak a paramparaból kell származnia ahhoz, hogy hatékony, igaz és teljes legyen.

A tudást csak azt követően lehet átadni, hogy a tanítvány már éveket töltött egy tapasztalt guruval, egy olyan tanárral, akinek a tanítvány testét, szellemét, beszédét és belső lényét teljes mértékben átadta; a tanítvány csak ezt követően válik alkalmassá a tudás befogadására. A tudás átadásának a tanár és tanítványa között ily módon történő átadása a parampara.
A tanítvány dharmája, vagyis kötelessége az odaadó gyakorlás valamint az, hogy törekedjen a guru tanításainak megértésére. A tudás – és a jóga – tökéletessége több, mint egyszerűen megtanulni a gyakorlást; a tudás a tanítvány és a tanár közötti kölcsönös szeretetből és tiszteletből fakad, és ennek a kapcsolatnak a kiműveléséhez elkerülhetetlenül idő kell.
A tanár kötelessége az, hogy pontosan a gurujától tanult módon tanítsa a jógát, jó szívvel és nemes szándékkal, jó célra törekedve. A tanításban még szikrája se legyen ártó szándéknak. A tanár semmiben sem tévesztheti meg tanítványát és nem térhet el attól, amire őt magát megtanították.
A tanár és a tanítvány közötti köteléknek, amely egy bőséges spirituális örökség alapját képezi, Indiában több ezer éves hagyománya van. A tanár meg tudja szilárdítani tanítványait – erőssé tudja őket tenni akkor, ha meginognának. A tanár olyan, mint egy apa vagy egy anya, aki tanítványa minden egyes spirituális lépésénél jelen van és ügyel azokra.

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Második nap

István 2017. augusztus 2. Sharath tour

Hosszú a sor a GURU lábáig…

A workshop első két napján a résztvevők mindegyike első sorozatot gyakorolt. Holnaptól két óra lesz, 7-től vezetett első sorozat, majd utána vezetett második.
Praktikus okokból kifolyólag a mai napra tették a „búcsúzkodást” a szervezők, amikor is a GURU színe elé lehet járulni egyénileg. Valaki fényképezkedik Vele – legyen mit az otthoni oltárra kitenni (vagy facebook-ra, instagramra feltölteni…) – valaki pedig ilyenkor érinti meg a lábát.

Miért is érintjük meg a GURU lábát? (persze, csak ha belülről fakad)

A Guru lábának megérintése a tisztelet és nagyrabecsülés, de egyben tanulás kifejezése is. Az alázatosság megtanulásával a spirituális fejlődésünket segítjük elő. Az alázat tanulási helyzetet teremt számunkra. Végül is, amikor akár egy diksha (beavató), akár egy shiksha (tanító) Gurut elfogadunk, annak az az oka, hogy szeretnénk azt a Gurut utánozni. A lába megérintése által nem csak azt fejezzük ki, hogy Őt készen állunk meghallgatni, hanem azt is, hogy önmagunk átváltoztatására és megerősítésére is készen állunk.

Károly további élményeivel hamarosan jelentkezünk 🙂

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Nulladik nap

István 2017. július 31. ashtanga microblog

Nagy örömünkre a Mysore-i KPJAYI igazgatója, Sharath Jois két év elteltével ismét Európába látogat. A menetrend a szokásos – két évvel ezelőtti – : Koppenhága, Stokholm, London.

A koppenhágai bandhás különítmény nagy része már a helyszínen várja a holnapi kezdést. Anita, Bogi és Karcsi a városban aklimatizálódik, én hamarosan érkezem.

Izgatottan várjuk a holnap reggelt 🙂

Interjú Harmony Slater-el

István 2017. június 12. Interjú

Hamarosan első alkalommal hazánkba érkezik Harmony Slater Kanadából, a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Jóga Intézet, Mysore) legmagasabb szintű képesítésével – Certified – rendelkező tanára. Ennek apropóján készítettünk vele egy izgalmas interjút. Nyolc kérdés és nyolc válasz a nyolcágú jógarendszerről. Hitről, kételyről, gurukról és még sok minden másról.

BW: Az életrajzod olvasva azt láthatjuk, hogy már most egy hosszú és izgalmas utat tettél meg jóga „karriered” során. Astangás nézőpontból szemlélve, szerinted, előny vagy hátrány az, hogy a nyolcrétű ösvényre lépés előtt meditációs technikák elsajátításával kezdted meg utad, illetve diplomákat szereztél teológiából és filozófiából? Ezek az ösvény másik végének tűnnek, ahhoz képest, amit most tanítasz.
Harmony: Azt hiszem előny volt a filozófia és a buddhista meditációs technikák iránti érdeklődésemen keresztül rátalálni a jóga nyolcrétű ösvényére. Hamar megértettem, hogy az ászana-gyakorlás egy fegyelmezett életmód része. Az Astanga Jóga testi és légző „gyakorlatai” egy olyan módszert nyújtanak számunkra, amely az Én-Felismeréshez, vagy a bennünk levő Tiszta Tudat felfedéséhez vezet. Ez pedig nagyon is összefügg azzal, amit most tanítok, és azzal, ahogy megpróbálom felhívni a tanulóim figyelmét az ászanagyakorlás benső működésmechanizmusaira.

BW: Tradicionálisan az astanga jógát parampara (guru–shishya tradíció) rendszerben oktatják. Tud-e hatékony lenni manapság ez az ősi oktatási metódus, amikor rengeteg a tanítvány, Guru-ból viszont kevés van? Milyen a kapcsolatod a Guruddal, Paramaguru Sharath Joisszal?
Harmony: Ez egy remek kérdés! Természetesen óriási előny egy tanítói láncolat tanárától tanulni. Ha személyesen nem találkozhatsz a tradíció Gurujával, de olyan emberrel gyakorolsz és attól tanulsz, aki időt töltött vele, akkor biztos lehetsz abban, hogy helyesen sajátítod el a módszert.

Paramaguru R. Sharath Jois 25 évet töltött tanulással nagyapja, Sri K. Patthabi Jois (Guruji) mellett, aki 25 éven keresztül tanult Sri T. Krishnamacharyatól, aki Yogeshwara Ramamohana Brahmacharitől tanult. Ezen guruk mindegyike éveket töltött abban a tradícióban, amit tanult, és azt állítja, hogy továbbadja az elsajátított tanításokat és gyakorlatokat.

Sharath Joisnak van néhány régebbi tanítványa, akiket publikusan is elismer tanárként, s akik ezeket a tanításokat az ő jóváhagyásával adják tovább. Ha nem tudod otthagyni a munkád, a családod vagy az otthonod, hogy közvetlen vele gyakorolj, akkor egy olyan tanárral való gyakorlás, aki vele vagy az ő tanárával (Guruji) gyakorolt éveken keresztül, egy nagyon hiteles élményt fog nyújtani erről az irányzatról. Ezek a tanárok a láncolaton belül oktatnak. Részei az átadás fonalának – a paramparának.

A kapcsolatom Paramaguru Sharath Joisszal folyamatosan fejlődik már tizenhárom éve. Nem volt mindig egyszerű a viszonyunk, ahogy a legtöbb kapcsolatban, ebben is voltak feszült időszakok.

Azért jöttem Mysore-ba, hogy a nagyapjától, Sri K. Patthabi Joistól tanuljak, így gyakorlásom első éveiben Guruji volt a kiemelt személy számomra. Halála után néhány évembe telt elfogadni Sharath-ot tanáromnak, de miután meghoztam ezt a tudatos döntést, a kapcsolatunk megszilárdult.

Nem lehet lenyűgözni Sharath-ot puszta fizikai adottságokkal vagy bájjal. Nem célja, hogy tanítványokat gyűjtsön maga köré, vagy megszerettesse magát az emberekkel. Sokszor kerestem a társaságát a helyeslésére vagy az útmutatására vágyva, és ő mindig visszatolta ezek felelősségét nekem. Az ő tanítási módszere erősebbé tett és önbizalmat adott tanári és anyai készségeimben és abban a képességemben, hogy meg tudok hozni fontos döntéseket az életemben.

Mostanában úgy érzem, hogy a kapcsolatunk édes, és kölcsönös tisztelettel teli. Nagyon hálás vagyok neki és nagyapjának. Paramaguru Sharath Jois valóban továbbadja ezt a gyakorlást, és a leghitelesebb módon oktatja, ahogy ő is tanulta Gurujától. Nagyon mély, személyes tapasztalattal rendelkezik a gyakorlásról, amit képes tisztán továbbadni. Megtiszteltetés és áldás számomra, hogy ilyen sok időt tölthettem Mysore-ban a jelenlétében, és hogy Certified Tanárrá válhattam az Astanga Jóga Paramparában.

BW: A minap izgalmas kérdést intézett hozzám az egyik tanítvány: hogy lesz valakiből Guru? Te ezt hogy látod? És még megtoldanám a kérdést annyival: hogy lesz valakiből Paramaguru? Mit is takar a Paramaguru megnevezés?
Harmony: Guruji (Sri K. Patthabi Jois) mindig emlékeztetett arra minket, hogy ő soha nem nevezte magát „Gurunak”, hanem mi, a tanítványai voltunk azok, akik így nevezték el. Gyakran mondogatta, hogy „Én tanítvány vagyok, ti hívtok Gurunak”.
Úgyhogy azt gondolom, ez azt jelenti, hogy a tanítványok döntik el, kit fogadnak el Gurunak, és a tanárnak magának kevés beleszólása van ebbe a kinyilatkoztatásba.
Számomra a Guru egy olyan személy, akinek megvan a képessége ahhoz, hogy felébressze a tudatosságomat. Aki segít nekem fejlődni spirituálisan, és képletesen értve felnyitja a szemem, hogy lássam a tudatlanság rejtett birodalmát vagy a vakság területeit. Indiában van egy mondás: édesanyád az első Gurud. Ezzel egyetértek. Anyaként tapasztalom, mennyire fontos, hogy szeretettel és türelemmel irányítsam, oktassam és segítsem fiamat a tanulásban, növekedésben és a világ felfedezésében, miközben értékeket és tanulságokat adok át neki, hogyan legyen jó ember. Ezen tanítások legnagyobb része nem szóbeli.
És valójában ez egy Guru feladata, hogy illusztrálja az életén keresztül, hogyan legyünk jó emberek a világban, és rámutasson azokra a területekre magunkban, amelyek fejlesztésén még dolgoznunk kell; érdekes módon ezek a tanítások is gyakran nem szóbeliek.
A „Parama” jelentése legfőbb vagy legmagasabb, a „Guru” kifejezés pedig tanárt jelent. Olyan embert jelöl, aki kicsit fontosabb, mint egy egyszerű tudományt vagy művészetet oktató személy. Spirituális vezetőt vagy inspiráló egyént neveznek így, egy különleges embert, akire a tanítvány bizonyos módon hasonlítani szeretne.

Az Advayataraka Upanishad 16. versszakában így olvasható:

„A gu szótag jelentése sötétség, a ru szótag őt jelöli, aki eloszlatja azt, a sötétség eloszlatásának képessége okán nevezik őt gurunak.”

Tehát a Guru az, aki megszünteti a sötétséget vagy a tudatlanságot egy másik személyben, hogy felfedje a tudás fényét, ami mindig is ott rejtőzött benne.
Amikor Sharath Jois ellátogatott a Himalájába néhány évvel ezelőtt, megkapta a Paramaguru, vagyis „Tekintélyes Tanár” címet az ott élő Szent Bábáktól (szannjászik), mivel tanítványok nagy táborát oktatja, akik mind felnéznek rá, mint mesterükre.

BW: Nagy változásokról hallani Mysore-ból. Úgy hírlik, Paramaguru Sharath Jois új shalába költözik, és hogy idén – sok év után először – nem is lesz „idény” Mysore-ban, mivel még nem készült el az új intézmény. Lehet erről valamit bővebben tudni?
Harmony: Amennyire én tudom, Sharath azt mondta, hogy a következő idényben nem fog tanítani, hogy segítsen a lányának az iskoláztatásban, és hogy több időt töltsön a családjával. Tehát ilyen módon nem lesz elérhető egy „szokásos idény” keretein belül 2017-2018-ban.

Volt néhány megjegyzése arra nézve, hogy építeni szeretne egy új, nagyobb shálát a tőle tanulni vágyó tanítványoknak, de arról nincs hír, hogy ez a projekt elkezdődött volna, vagy hogy mikor lesz befejezve. Minden más ebben a témában puszta spekuláció, mivel Sharath nem tett semmilyen biztos kijelentést a terveihez kapcsolódóan vagy arra vonatkozóan, hogy visszatér-e, vagy sem ezután az idény után a tanításhoz.

BW: Az astanga vinyásza jóga egy igen intenzív rendszer, heti hatszor gyakorlunk ászanát, lehetőleg a kora reggeli órákban. Sok esetben ez komoly lemondással jár a gyakorlók részéről. Időben kell lefeküdni, nem mindegy mit, és mikor eszünk stb. Számos gyakorlónál eljön a pillanat, amikor elkezd kételkedni a gyakorlást illetően. Volt-e ilyen az életedben? Mit javasolsz a kételkedő gyakorlóknak?
Harmony: A Jóga szútrák első fejezetének 30. versszakában Patandzsali a kételyt (samshaya) a kilenc akadály közé sorolja, amely a jóga gyakorlója előtt feltűnik.

Teljesen normális az elme azon hajlama, hogy kételyeket támasszon abba az irányba, miért is gyakorolunk, és hogy fenntartható-e ez, vagy sem. A kétely a jóga növekedését akadályozza az emberben. Azonban egy remek kiindulási pont lehet, vagy hátraléphetünk egyet, és még tisztábban láthatjuk a gyakorlás iránti motivációnkat.

Az Astanga Jóga Módszer egy teljes életmódot felölelő tudomány. Nagyon sokat követel a gyakorlóktól.

Tapasztalatom szerint nagyon sok minden természetesen esett ki az életformámból. Nem kellett kényszerítenem magam a változásra vagy az elengedésre, a személyiségem átalakulása, a vágyaim és szokásaim spontán módon nyilvánultak meg belülről. Néhány év múltán az életem teljesen másként nézett ki. Ez a folyamat nem egy egyszeri váltás volt, sokkal inkább egy állandó, fokozatos elengedése a múltnak, hogy magamba fogadjak egy új teret, egy tisztább megértést, és a jóga mélyebb megélését.

Azokban a pillanatokban, amikor elgondolkozom azon, vajon megérte-e ez a fájdalmas folyamat, amin keresztülmentem, a sok áldozatot és lemondást, az a tény nyugtat meg, hogy sejtszinten tudom, hogy ettől a gyakorlástól jobb ma az életem. Egy boldog, kiegyensúlyozottabb személy vagyok, mentálisan, érzelmileg és fizikálisan egészségesebb. A fiam anyja legjobb változatát kapja minden nap, és az Astanga Jóga módszere nélkül talán ma nem lennék itt, hogy ezt az üzenetet közvetítsem felétek.

Néha el kell engednünk a szabályokhoz való ragaszkodásunk azért, hogy teret adjunk az életünk kibontakozásának. Ez a „gyakorlás szabályaihoz” való túlzott ragaszkodásra is igaz. Meg kell tanulnunk beilleszteni a gyakorlást egy teljes és gazdag életbe, tele emberekkel, tevékenységekkel és olyan dolgokkal, amelyeket szeretünk. Nem kell magunkat feláldoznunk a sadhana oltárán, inkább örömmel kell megtanulni, hogyan adjunk, majd kapjunk újra és újra, ahogy minden élményünket elkezdik kiszínezni abból az időráfordításból származó előnyök, amelyeket egy megértésünkön túli erőnek szentelünk.

BW: Az astanga vinyásza jóga tradícióban a gyakorlók először az ászanákkal ismerkednek meg, majd, jó esetben, jönnek a jamák, nijamák. Mi van a többi ággal, mikor gyakorlunk pránájámát, meditációt? Hogyan működik ez az irányzat?
Harmony: Guruji mindig arról beszélt, hogy az Astanga Jóga módszerébe az ászanákon keresztül vezet az út. Azt mondta, hogy csak azután gyakorolhatók a jamák és nijamák, miután a tanulók elkezdenek tudatosabban tartózkodni a testükben és elkezdik növelni az érzetek iránti tudatosságuk. Az elme természetszerűleg fog olyan viselkedésekhez vonzódni, amelyek nem károsak, igazak, és nem korlátozzák a személy energiáit.

A dharmával (az univerzum egyetemes törvénye) szorosan összhangban levő elme és test eredménye, hogy az egyén a természetesség, megelégedettség, fegyelmezettség és befelé figyelés állapotában létezik, illetve önmagát egy nagyobb valami részeként látja, nem csupán egyedülálló tapasztalatként. Ezek a jamák és nijamák – a jóga első két ága.

Az ászana gyakorlásunk közben tudatosítjuk a légzésünket. Elkezdjük mélyíteni és hosszabbá tenni a légvételt a vinyászán keresztül, és ez a pránájáma – a prana, vagy levegő kiterjesztése – kezdete. Paramaguru Sharath Jois arra oktatja a tanulókat, hogy gyakoroljanak egy egyszerű, váltott orrlyukú légzést az első sorozat végén. Ez a pránájáma gyakorlat remek kiindulási pontja a negyedik ágnak. Haladóbb pránájáma gyakorlatokat hosszabb Kumbhakákkal (légzés visszatartással) a gyakorlás egy későbbi fázisában tanulnak meg a gyakorlók, általában a középhaladó vagy a haladó sorozat elsajátítása után.

A jóga ezen ágazatában nincsen egy hivatalos meditációs módszer. Sharath gyakran hangoztatja a tanítványoknak, hogy az egyik leghatásosabb módja annak, hogy lecsendesítsük és fókuszáljuk az elmét, és ezáltal felkészítsük a koncentráció mélyebb állapotaira, a Dzsapa (mantra ismétlés). Azt mondja a gyakorlóknak, hogy ismételjenek el egy általuk választott, vagy a tanáruk által javasolt mantrát 108-szor. Ez a gyakorlat remek kiindulópontja az elme irányításának és a koncentrálásnak, ami aztán befelé fordíthatja a figyelmet.

Pattabhi Jois és Sharath Jois azt tanítja a Dhjánáról (meditáció) – ahogy az a Jóga Szútrákban is írva van -, hogy ez az az állapot, ami meghaladja az elmét és spontán módon keletkezik, amikor a gyakorló megszilárdította magában az első négy ágat.

A Pratjáháraval kezdődik, a jóga ötödik ágával, ami az elme érzékektől való visszavonulását jelenti, s melynek tetőpontján a gyakorló mindent Egynek lát. A Dharanát, a koncentráció mély állapotát a Dhjána követi, a meditáció zavartalan folyamata, majd a Szamádhi, az egyén teljes beleolvadása a Felsőbb Énbe.

BW: Az astanga jóga alapvetően egy önismereti rendszer, nem vallás. Mi a jelentősége mégis a rendszeren belül található – ötödik nijama – „Ishvara Pranidhana”-nak, az „Isten iránti odaadás”-nak? Most akkor a gyakorlóknak hinniük kell valamiben? Hogy is van ez?
Harmony: Ez egy nagyon jó kérdés. A Jóga Szútrák nem beszélnek Istenről, vagy arról, hogy hinni kéne egy istenben, vagy bármilyen más istenségben. Érdekes módon Patandzsáli jóga-megközelítése egészen tudományos. Azonban a jóga gyakorlójaként valamiben hinnünk kell. Ezen felül gyakorlásunk során ápolnunk kell magunkban két tulajdonságot: az alázatot és a jóindulatot.

Lehet, hogy valaki a gyakorlás erejében hisz, vagy minden tudat és élőlény összekapcsolódásában. De irányulhat ez a hit egy univerzális energia vagy egy ősi rezgés felé, illetve megnevezhető Isten vagy egy bizonyos istenség is a hit tárgyaként. Mindazonáltal, függetlenül attól, hogy miben hisz, a gyakorlónak tisztán kell látnia magát valami óriási részeként, ami túlmutat a teljes megértésen és irányításon.

Természetesen sok egyéb lehetőség is van, és maga Patandzsáli azt írja az első fejezet 27. versszakában, hogy „Az Om az a szótag, ami a legjobban kifejezi Ishvarát”, a 28. versszakban pedig ezt: „Az Om elmélkedéssel és érzéssel végzett ismétlése a koncentráció mélyebb állapotát idézi elő”.

Látható tehát a Jóga Szútrákban, hogy a valamihez való kapcsolódás érzése – amely egy része az Om ősi hangzásának, mely a mindennapos Dzsapázás során végzett ismétlés közben következik be – az, ami az Ishvara Pranidhana művelésének módszereként van előírva.

BW: Certified tanárként járod a világot és terjeszted az astanga jóga tanításait úgy, ahogy Mysore-ban tanultad. Mi a tapasztalatod, mindenhol azonos hatást fejt ki a tradícó, vagy vannak helyi sajátosságok? Hasonló dolgok foglalkoztatják az egyes országok gyakorlóit, vagy függ a helyi kulturális környezettől a felmerülő kérdések, kételyek mibenléte? Tudnál egy példát is mondani, mi volt az eddigi legérdekesebb kérdés, amit a témában feltettek Neked?
Harmony:

Az Astanga Jóga tanításai nagyjából azonos hatást fejtenek ki minden emberre, mivel több a hasonlóság, mint a különbség abban, ahogy emberi létünk megéljük. Ha a tanítvány nyitott arra, hogy felengedje a mélyen elrejtett érzelmeit, emlékeit és meggyőződéseit a felszínre, és megvizsgálja azokat, a gyakorlást mint eszközt használva mindehhez, akkor ez a módszer működni fog. Ha a tanulót gátolja a kultúrája, vagy személyes háttere, vagy félelme, akkor hosszabb időbe is telhet, míg működni fog, úgyhogy az arányok változóak az egyes gyakorlók körében.

A kérdések és kételyek, amelyekkel az egyének szembe kerülnek, nagyon hasonlóak.

Az élet gyors és tevékenységekkel teli, és tapasztalatom szerint a legtöbb tanuló ilyen kérdéseket tesz fel: „Fenntartható ez a gyakorlás?”, „Nekem való ez a gyakorlás?”, „Hogy tudok felkelni ilyen korán minden reggel?”, „Hogyan tudom fenntartani a gyakorlásomat úgy, hogy közben a családommal is foglalkozom?”.

A válasz mindegyik felsorolt kételyre: „Igen, van, lesz mód rá”. Néha az út nem egyenes, és néha meg kell változtatnunk a gyakorlásról szóló elképzelésünket: mit jelent és hogyan néz ki a „gyakorlás”. Az Astanga módszer arról szól, hogy megtanuljuk, hogyan legyünk rugalmasak, nem csupán a testünkben, hanem a gyakorláshoz való hozzáállásunkban is. Gyakran a szabályokhoz való túlzott ragaszkodás az akadály.

Az egyik legérdekesebb kérdés, amit valaha feltettek nekem a következő: „Elérem a megvilágosodást ezzel a gyakorlással?”

Azt válaszoltam rá: „Gyakorolj tovább és meg fogod tudni”.

BW: Köszönöm szépen az interjút! Várunk szeretettel Budapest-en!

Az interjú készítésében közreműködött Dobai Dani. Angolról magyarra fordította Farkas Évi.