Astanga ikonok: Paul Gold

Paul Gold Ashtanga

Paul, kérlek mesélj nekünk a jógagyakorlás előtti életedről. 

Az első jóga órámon 1996-ban vettem részt. Mielőtt elkezdtem volna, csak sodródtam az árral. Egyetemi pályára készültem, történelemszakon, de miután 1993-ban elvégeztem a mesterképzést, a doktori képzést már nem vállaltam, mert úgy éreztem, hogy a tudományos pálya túl zárt világ nekem. A diplomám megszerzése után filmkészítést tanultam Vancouverben, majd független produkciókon dolgoztam Torontóban. A munka legnagyobb része érdektelen és alulfizetett volt. Készítettem egy rövidfilmet egy barátommal, amiből végül nem lett semmi, és nem volt képes kirobbantani az alkotói válságból sem, amibe belekerültem.

Akkoriban egy dühös fiatalember voltam. Pontosan úgy bosszantottak a dolgok és ugyanolyan éretlen is voltam, mint Holden-Caulfield a Zabhegyezőben. Ma már tudom, hogy a felnőtt világ ellentmondásai és kétértelműsége zavart. Középiskolás korom óta füveztem, ezzel próbáltam úrrá lenni az összezavarodottságon. Sokat szívtam, de nem azért csináltam, hogy beálljak, és jól érezzem magam; gyógyszerként használtam, és a szabadidőm jelentős részét ezzel töltöttem. Miután elkezdtem astangázni, rövidesen elvesztettem az érdeklődésemet iránta és abbahagytam.

A jóga felé vezető úton 1995 nyarán, egy szakítást követően indultam el. A kapcsolat már régóta nem működött és sokkal korábban véget kellett volna érnie. Őszinte leszek, amikor végül összeomlott, szenvedtem. Emiatt határoztam el, hogy elkezdek dolgozni magamon. Miközben tudtam, hogy nem akarok újabb zavaros kapcsolatba kezdeni, beismertem azt is, hogy vannak bizonyos válaszmintáim, amelyek meghatározott reakciókhoz vezetnek. Nem számított, hogy ezek tanult minták voltak-e, vagy a környezet váltotta ki őket; egyszerűen csak le akartam számolni velük és újra akartam tanulni magam. Szóval felfedezésbe fogtam.

Nekiálltam a „Művész útja” programnak, ami a ’90-es években egy népszerű, kreatív önfejlesztő kurzus volt. Elkezdtem naplót írni és ellátogattam egy terapeutához (Kanadában volt társadalombiztosítás, ennek keretein belül lehetőségem volt igénybe venni – orvosi végzettségű – segítőt). Ezen kívül egy barátom ajánlására és azért, hogy kimozduljak az alkotói válságból, egy bohóc-tanfolyamot is elkezdtem, amit Richard Pochinko egyik tanítványa tartott, az ő módszere alapján. Ez nagyon intenzív volt; három hónapon át három-négy éjszaka hetente, három óra hosszan, plusz a házi feladat. Elképesztő volt, egy igazi művészet-alapú terápia.  Pochinko bohóc módszere szerint először a személyes, természetesen jelentkező érzelmekre és impulzusokra kell koncentrálni, és aztán ugyanezeket kell felhasználni az előadásban – pontosan erre volt szükségem. 

Mivel folyamatosan dolgoztam magamon, egyre nyitottabb lettem és könnyebben teremtettem kapcsolatokat, mint valaha. Ezért, amikor egy étteremben megláttam egy helyi jógastúdió prospektusát, arra gondoltam, hogy „Jóga…hm. Azt hiszem, ezt megnézem magamnak.”

Hogyan talált az astanga utat az életedbe? 

Teljesen kezdőként nem astanga, hanem kripalu órákra jártam. A jógastúdióban volt néhány astanga óra is, de ezeket haladóként tüntették fel a prospektusban – három csillaggal, szemben az egy csillagos kripalu órákkal – ezért tartottam tőlük. Úgy gondoltam, hogy mivel nagyon merev vagyok, a kevésbé erőteljes órák valók nekem. És tényleg; nagyon, nagyon merev voltam. Mielőtt elkezdtem jógázni, imádtam síelni, képes voltam akár egész nap hódombról hódombra száguldozni. Ettől viszont a csípőm, a combhajlítóim és a hátam alsó szakasza nagyon beszűkült, hajlottak voltak a lábaim, és képtelen voltam teljesen kiegyenesíteni a végtagjaimat. Csak hogy a dolgok fizikailag még izgalmasabbak legyenek: olyan csuklóm van, ami nem hajlik. Ha ehhez még hozzáadjuk a basszusgitározás miatt beszűkült vállat is, nagyjából el lehet képzelni, hogy az ászanák micsoda arzenálját jelentették az ellenállásnak, a fájdalomnak és az intenzív érzéseknek. 

A kripalu órák lassúak és kímélők voltak, de arra alkalmasak, hogy egy nagyon alapszintű elme-test tudatosságot szerezzek. Egy kicsit a testem is kinyílt. Tényleg nagyon szelíd órák voltak, relaxáltunk, csináltunk pár ászanát, újra relaxáltunk, aztán gyógyteát ittunk és narancsot ettünk. Az egész igazán kedves volt.

Amikor már magabiztosabbnak éreztem magam, részt vettem az első, vezetett astanga órámon. Más volt, mint bármi, amit addig átéltem. Imádtam a vinyásza-számolást és azt, hogy az ászanák közötti átkötő mozdulatok miatt sokkal fókuszáltabb állapotba került az elmém, aminek eredményeként az óra után nagyobb békét és megértést tapasztaltam, mint korábban. Csak az számított, hogy megpróbáljam túlélni az órát, az agyamnak nem volt lehetősége arra a luxusra, hogy közben bármi másra rácsodálkozzon, vagy összpontosítson. A gyakorlás tulajdonképpen a kikényszerített meditáció egy formája volt. Az említett megértés és béke abból származott, hogy másfél órán keresztül semmi másra nem tudtam figyelni, csakis arra, amire a tanár utasított. Ez a tapasztalat aztán értékes nézőpontokkal gazdagította az életem. Rájöttem, hogy ami uralja a tudatomat, vagy elfoglalja a gondolataimat, az eltűnik, amint elkezdek lélegezni és mozogni a teremben. Ezért annak ellenére, hogy szörnyen merev voltam és fizikailag nagyon nehezen éltem meg az órákat, mégis komoly érdeklődést kezdtem érezni a vezetett astanga órák iránt és hetente néhány alkalommal ellátogattam. 

Akkoriban Torontóban még nem volt Mysore program. Mysore órákra akkor kezdtem járni, amikor elérhetővé váltak (és amikor elég korán fel tudtam kelni…). Amikor képtelen voltam időben felkelni, feltettem a The Clash vagy a The Beastie Boys valamelyik lemezét és otthon gyakoroltam. Rachelle néha átjárt hozzám és gyakran talált alsónadrágban, miközben épp gyakoroltam (1996-ban nem voltak jógaruhák).

Amikor elkezdtél gyakorolni, észrevettél-e saját magadon valami változást, ami ennek az eredménye volt? Korábban például említetted, hogy ingerlékeny és dühös voltál.

Persze. 

Mint mondtam, fizikailag nem voltak jó képességeim, sem tehetségem. Épp ezért fizikai síkon nem is volt semmilyen elvárásom. Az önismeret érdekében kezdtem jógázni, és azért, hogy megtaláljam a középutat. A gyakorlás közvetlen tapasztalata az volt, hogy sérüléseket szerzek, ha túl kemény vagyok magamhoz. Különösen akkor kellett uralkodnom magamon – a haladás utáni vágyon és az irigységen –, amikor elkezdtem Mysore stílusban gyakorolni az ászanákat. Ez időnként nagyon nehéz és kifejezetten frusztráló volt, de az erőltetés – beláttam – nem volt nekem való. Tehát mindent megtettem, amire képes voltam, és nem estem bele abba a csapdába, hogy a fejlődést a gyakorolt ászanák számának növekedésével azonosítsam. 

Ezen a ponton a diákok egy része kiszállna az astanga gyakorlásából, de valamilyen oknál fogva én kitartottam. Talán annak a példája vagyok, hogy létezik valamilyen karmikus hajlam a gyakorlásra. Ki tudja? A testem szépen lassan kinyílt, ahogy az ászanák mélysége helyett inkább a légzésre összpontosítottam. 

Ami a személyes életemben tapasztalható változásokat illeti: miközben küzdöttem a matracon, és csak az tudtam végrehajtani, amire épp képes voltam, fejlődtem az alázat és a türelem terén. Rákényszerültem arra, hogy elfogadjam a saját korlátaimat, és nem tartott sokáig, hogy rájöjjek; ha ugyanezt az elfogadást nem terjesztem ki a matracon kívül másokra is, akkor önző vagyok és képmutató. 

Az astanga jóga megtanított arra, hogy kicsit visszavegyek és másoktól is kevesebbet várjak. Ez szinte minden kapcsolatomat átalakította. Kevesebbet ítélkeztem, kevésbé voltam dühös és még kevésbé ingerlékeny. Sokkal elfogadóbb lettem.

Aztán egyszer csak úgy érezted, hogy kész vagy meglátogatni a Forrást? Milyen tapasztalatokat szereztél? 

Azokban az években – 1998–2001 között –, amikor Rachelle-lel Los Angelesben éltünk, nagyon komolyan astangáztam. Los Angelesbe pár héttel az esküvőnk után költöztünk, mivel felvettek az Amerika Filmintézetbe filmkészítés szakra. 

Miután elhelyezkedtünk a nyugat-hollywoodi apartmanunkban, észrevettem, hogy a közelben van egy délutáni Mysore-óra, amit Jorgen Christiansson vezetett. Ez az osztály csak rövid ideig létezett, mégis rengeteget tanultam. Nagyon sok félelmemet legyőztem, és míg erősebben elkezdtem bízni a módszerben. Viszont miután Jorgen visszaköltözött a város nyugati oldalára, új tanárt kellett találnom, mivel az iskola miatt minden nap Hollywoodban kellett lennem, ahonnan a város nyugati oldalára lehetetlen lett volna átjárni. 

Szerencsére elkezdtem Noah Williams óráira járni, aki éppen akkor indított el egy reggeli Mysore programot Silver Lake-ben. Amíg el nem költöztem Los Angelesből, Noah mellett tanultam és később mellette is dolgoztam segédtanárként. Noah és Kimberly voltak azok, aki arra ösztönöztek minket Rachelle-lel, hogy látogassunk el Mysore-ba. 

Előbb azonban meg kellett várnunk, hogy megszerezzem a diplomámat, ami 2000 tavaszán történt meg. Az első Mysore-i utunkat 2001 legelejére terveztük, 2000. december 31-én érkeztünk meg a városba. Nagyon fáradtak voltunk, mivel előtte három hetet utaztunk Észak-Indiában, de időben odaértünk, és izgatottan vártuk, hogy végre gyakorolhassunk Gurujival. Mintha csak a végzet akarta volna –a shala festés miatt zárva volt, ezért tovább kellett várnunk. Elfoglaltuk tehát a zajos, földszinti szobánkat a Kaveri Hotelben, és kitaláltuk, hogy a régi postahivatalnál, Lakshmipuramban tudunk gyakorolni. Aztán lófráltunk, amíg a shala újra nem nyitott.

Mik voltak az első benyomásaid Gurujiról és Sharathról? 

Abban az időben az órákat Lakshmipuramban tartották, és a shala neve még Ashtanga Yoga Research Institute volt. 

Nagyszerű volt végre találkozni Gurujival. Rengeteget hallottam róla, és nagyon izgalmas volt találkozni vele, olyan, mint élőben látni egy rocksztárt. Nagyon tiszteltem őt és hálás voltam, hogy vele gyakorolhatok. Sharath segédkezett mellette és akkoriban kezdett el vezetni egy saját kis osztályt is. Arra emlékszem, hogy Sharath valamikor a délelőtt folyamán távozott, és utána Guruji egyedül tanította az osztály fennmaradó részét. Guruji már jócskán a nyolcvanas éveiben járt, és hihetetlen volt számomra, amit csinált. A saját nagyszüleimre gondoltam, akiknek ugyanebben a korban nem volt sem ennyi erejük, sem ennyi kitartásuk vagy ügyességük. 

Az első mysore-i utam óriási tanulság volt. Az ott töltött idő nagy részét utáltam. A nyugati oktatási rendszer terméke voltam, egy olyan rendszeré, ami a jól elvégzett munkáért az oktató elismerését kínálja. Ebben a rendszerben én nagyszerű diák voltam, rengeteg figyelmet és pozitív visszajelzést kaptam az oktatóktól. Tiszta kitűnő voltam, az egyetemen felkerültem a külön elismeréssel jutalmazottak listára, sőt az afölötti listára is ráfértem.

Amikor elkezdtem jógázni, szintén nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Elkötelezett és komoly diák voltam, és ilyenként is ismertek el. Idővel felkértek arra is, hogy segédkezzek, később, amikor Los Angelesben éltem, már órákat is tartottam. Fejlődtem a gyakorlásban is, az első Mysore-i utam előtt megtanultam az első és a második sorozatot is. Abban reménykedtem, hogy ahogy megérkezek Mysore-ba, Guruji felismeri az odaadásomat és ugyanazt a reakciót fogom kiváltani belőle, mint tíz éves korom óta minden tanáromból. De nem így lett, és ez nagyon felbosszantott.

Ezért az ott töltött idő nagy részében morogtam magamban és Rachelle-nek is. Láthatatlannak éreztem magam és ez csak akkor változott meg, amikor már hazaértünk. Csak az első jetleges reggeli gyakorláson jöttem rá, hogy tudattalanul alkalmaztam a jógagyakorlásra is a megerősítés és elismerés utáni vágyamat. Mivel Guruji nem ebben a paradigmában működött, ezért utáltam, mert így mégis honnan tudhattam volna meg, hogy jó vagyok-e? 

Miután hazaértem, akkor értettem meg, hogy a gyakorlás hozzám tartozik és független bárki más megerősítésétől vagy elismerésétől. Rájöttem, hogy a gyakorlás képes lehet megnyitni minket, és lehetőséget adni a fejlődésre és a tudatosságra, de ugyanúgy lehet csak egy újabb olyan út is, ahol a személyiségünkből eredő tendenciákat és hajlamokat (más néven a szarságainkat…) alkalmazzuk. Guruji megadta nekem ezt az áttörést. Azt hiszem, tudta, mire van szükségem, és úgy olvasott bennem, mint egy könyvben. 

Miután megtanultam ezt a leckét Gurujitól, mint tanár, mindig arra törekedtem, hogy felhatalmazzam a diákjaimat arra, hogy ne érezzék úgy, hogy függenek az én megerősítésemtől, vagy bármely más tanár elismerésétől. Arra késztetni a diákokat, hogy kivívják a tanáruk jó véleményét, nagyszerű módszer az üzleti életben, de szörnyű hátrányt jelent a diákok fejlődésében. Sajnos ezt újra és újra megtapasztaltam… nagyon szomorú volt látni, amikor a más tanároktól érkező tanulók az idejük nagy részét vagy azzal töltötték, hogy megpróbálják kivívni az elismerésem, vagy azzal, hogy bocsánatot kérjenek, amiért nem csinálták „helyesen” az ászanákat.

Az alapján, amit mondtál, úgy tűnik, hogy a diákok befelé fordulásához elengedhetetlen, hogy a figyelmet a légzésre irányítsák és koncentráljanak. Ez ellentmondásos lehet a nyugati hallgatók számára. Bármerre nézünk, azt láthatjuk, hogy a testtartást nevezik a legfontosabbnak. Mit gondolsz, hogyan tud ez utóbbi ellen egy diák a legjobban védekezni? 

Mindannyiunknak megvannak a hajlamai és a mintái, amiket behoz a gyakorlásba, és ezek a minták vitathatatlanul meg is jelennek. Elkerülni nem lehet őket; tehát a tökéletesség hajszolásának nyomásától kell megszabadítanunk magunkat. A tökéletesség iránti törekvés a gyakorlást inkább előadássá teszi, nem feltárássá vagy párbeszéddé. 

Nem óvhatjuk meg magunkat attól, hogy hibázzunk, viszont az idő múlásával lassan felépíthetjük a tudatosságot. Ez egy folyamat, ami a jelenben való létezés eredményeként következik be. 

Sharath arra buzdít bennünket, hogy a jámákat és a nijámákat alkalmazzuk a szőnyegen is, hogy elmélyítsük a gyakorlást és az életünket. Valószínűleg ez a legjobb módja annak, hogy a gyakorlásunk ne váljon puszta testmozgássá, vagy „cirkusszá” – ahogy Guruji hívta. Az ászanák akkor nem lesznek létfontosságúak, ha van valamilyen nagyobb célja vagy oka a gyakorlásunknak.

Óvatosságra intenék viszont mindenkit; a tökéletességre törekvés ugyan leggyakrabban az ászanákra irányul, de megjelenhet másban is. A jógagyakorlók képesek ugyanúgy az őrület határáig hajszolni a helyes vinyásza-számolást, a tökéletes légzést, a tökéletes étrendet, vagy akár a jámák és nijámák megvalósítását is.

Mik a főbb pontok, amiket most, hosszú távú gyakorlóként ismersz, de két-három év gyakorlás után még nem tapasztaltál? 

Az egyik kulcsfontosságú pont most, közel húsz év gyakorlás után az, hogy mennyi mindent van lehetőségem közvetlenül megtapasztalni a matracon. Amikor elkezdtem gyakorolni és amikor még csak két-három éve astangáztam, még mások tapasztalataira kellett hagyatkoznom, hogy a kérdéseimre és az aggodalmaimra választ találjak.

Az önbizalomnak van egy olyan szintje, ami csak évek alatt fejlődik ki. „Beérésnek” szeretem nevezni. Ez a napról napra, hónapról hónapra, évről évre történő gyakorlás eredménye, nem hamisítható, sehogyan sem rövidíthető le, nem váltható ki semmilyen tanárképzéssel. 

Mostanában amikor nehézségeket élek át a matracon, felhasználhatom a múltbeli tapasztalataimat, hogy segítsenek a fájdalom, vagy sérülés (szerencsére jelenleg csak kevés ilyen van), egy új ászana elsajátítása, a fáradtság és – a hosszú időn át tartó folyamatos gyakorlás következtében időszakonként vissza-visszatérő – unalom leküzdésében. A gyakorlásban a mézeshetek időszaka ugyanis általában nem tart sokáig. A múltbeli tapasztalataim ezért sok mentális és érzelmi energiát takarítanak meg nekem.

Kevésbé tapasztalt gyakorlóként nagyon aggódtam amiatt, amiket éreztem, fogalmam sem volt arról, hogy az az intenzitás, amit tapasztalok, normális-e. Ez komolyan aggasztott. Nagyon féltem például attól, hogy kifordul a térdem. Most már sokkal komfortosabban viszonyulok az általam tapasztalt érzetekhez. Nem aggódok, amikor intenzívebbek.

Másik példa: amikor kezdő voltam, sok ászana esetében meg voltam győződve arról, hogy sosem leszek képes végrehajtani őket. A maricsjászana D erre a tökéletes példa. Amikor először sikerült, megtapasztaltam, hogy egy korábban lehetetlennek tartott dolog lehetségessé, majd egyre és egyre kényelmesebbé válik. Óriási élmény volt. Azóta minden alkalommal, amikor nehézségekbe ütközik egy ászana elsajátítása során, azoknak az ászanáknak a sorára gondolok, amiket korábban lehetetlennek tűnt megcsinálni és most mégis képes vagyok rá. Ez egy hosszú lista, rajta van a kapotászana, a karandavászana, az éka pada bakászana, a virancsjászana B és a vipparitta salabhászana. 

Ami a fáradtságot és az unalmat érinti, péntekenként gyakorlás után néha úgy érzem, hogy sikítani tudnék a gondolattól, hogy vasárnap újra a matracra álljak. A múltban néha kihagytam egy-egy gyakorlást, hogy tovább aludjak vagy kényelmesen megreggelizzek.  A kihagyott napokat azonban szinte mindig megbántam, mert a gyakorlás mindig magában hordozza az áttörések elérésének és önmagunk mélyebb megismerésének lehetőségét. Ez volt a gyakorlás jelentette kaland egyik eleme. Nem tudtam, mi fog történni, amikor a matracra állok, azt viszont pontosan tudtam, mi lesz, ha alszok vagy reggelizek. Ha nem gyakoroltam, nem volt átütő felismerés. Amikor úgy éreztem, hogy túl fáradt vagyok a gyakorláshoz, vagy fájt valamim, vettem egy forró zuhanyt, ráálltam a matracra, és azt mondtam magamnak: csak a légzésre figyelj, és tedd meg, amire most képes vagy. Nagyon gyakran meglepődtem, mi minden sikerült ilyenkor. Ahogy telt az idő, magamévá tettem az érzést, hogy ha gyakorlok, sokkal jobban érzem magam, mintha nem gyakorolnék, és ez elég motivációt adott ahhoz, hogy ráálljak a szőnyegre. 

Ha bármilyen tanácsot adhatnék azoknak, akik csak most kezdték a gyakorlást, vagy csak rövid ideje folytatják, a következőket mondanám:

1. Fókuszálj a saját gyakorlásodra, és ne aggódj amiatt, hogy mások mire képesek. Azt, hogy mennyit fejlődtél, ahhoz mérd, ahonnan elindultál, és ne ahhoz az elképzeléshez, ahol szerinted tartanod kellene. 

2.  Tudatosítsd magadban, hogy a jóga hogyan befolyásolja az életed más területeit is, például az alvást, a temperamentumodat, az emésztésedet, vagy a bátorságodat. A gyakorlás rengeteg formában hozhat előnyt, ha odafigyelünk ezekre.

3. Találj egy olyan okot a gyakorlásra (ld. a 2. pontot), ami nem az ászanákban való előmenetelhez kapcsolódik. Ez segíteni fog a fejlődésben akkor is, amikor nehézségekbe ütközöl és/vagy frusztációkkal küzdesz.

Miért tapasztalják sokan, hogy a gyakorlás a fizikai síkról áthelyeződik egy spirituális síkra?

A spirituális síkra való áttérés a módszerből következik. Az ászanák fizikai gyakorlása olyan eszköz, ami megnyitja és erősíti a testünket és fegyelmezi az érzékeinket. Az ászanák, a légzés, a bandhák, a drishti és a vinyásza-számolás megtanítják, hogyan kell koncentrálni és előkészítik a testet, hogy megfelelő talaja legyen az astanga jóga további ágainak. 

Guruji azt tanította, hogy az ászana-gyakorlás előkészíti a Patandzsali által leírt jámák és nijámák jobb megértését és megvalósítását. Ugyan az ászanák Patandzsali rendszerében a jóga harmadik ágát alkotják (az első kettő a jámák és a nijámák), mégis sokunknak sokkal hasznosabb, ha az ászana-gyakorlással kezdünk. 

Az ászana-gyakorlás eredményeképp létrejövő erős elme, test és érzékek nélkül a jámákat és a nijámákat súlyos teherként élhetjük meg, vagy úgy gondolhatunk rájuk, mint egyszerű szabályokra és előírásokra, amik nincsenek összhangban a kulturális hátterünkkel, vagy csak intellektuális szinten képesek hatni. Az életstílusunkban és a viselkedésünkben a tartós változások eléréséhez az intellektuális megértésen túl közvetlen gyakorlati tapasztalatokra van szükségünk. 

Amikor elkezdtem gyakorolni, lelkes húsevő voltam, és nem igazán érdekelt, hogy vegetáriánussá váljak. Ha azt mondták volna, hogy vegetáriánusnak kell lennem, valószínűleg képtelen lettem volna végrehajtani, sőt valószínűleg azt váltotta volna ki belőlem, hogy elfordulok az egésztől és felhagyok a gyakorlással. Az ászanák gyakorlásával azonban egyre erősödő kapcsolatot kezdtem el érezni magam és más élőlények között. Ez a kapcsolat arra késztetett, hogy átgondoljam, a táplálkozásommal okozok-e kárt (vagy halált) más élőlényeknek. A mindennapi gyakorlás során ez a kapcsolódás egyre erősödött, egészen addig, amíg a húsevés már képmutatónak és tarthatatlannak kezdett tűnni. 

A vegetáriánus életmódra való áttérés tehát az ászana-gyakorlás eredménye volt, de lehetővé tette, hogy megtapasztaljam a jámák egyikét, az ahimszát. Oldalakon keresztül sorolhatnám, hogy tapasztaltam meg a jámákat és a nijámákat a gyakorlás során. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az a mód, ahogy a fizikai gyakorlás terepet ad az astanga jóga többi ága iránti elköteleződésnek és azok megtapasztalásának, nagyon alapos és nagyon mélyre megy. Ez adja meg a módszernek azt a képességet – jobban, mint bármi más –, hogy meghaladja a fizikai síkot és áthelyeződjön a spirituálisra.

Paul, egy zárógondolat esetleg a gyakorlásról? 

Az egyik dolog, amit a gyakorlás által elérhetünk, az az, hogy megismerjük a korlátainkat. Nem kényszeríthetjük testünket. A testünk olyan, amilyen, és semmilyen erőltetés nem tudja megváltoztatni addig, amíg a változásnak nem jött el a maga ideje. Nem gyorsíthatjuk az ászanák elsajátításának folyamatát. Ha sürgetjük, vagy kiégünk, vagy a sérülést kockáztatjuk. Efölött egyszerűen nem gyakorolhatunk kontrollt; az elhatározásunk ereje korlátozottan tud csak érvényesülni. 

Azoknak, akik konkrét célokat tűznek maguk elé, például azt mondják: „a teljes első sorozatot meg akarom tanulni hat hónap alatt”, a testük – attól függően, milyen állapotban van, mikor elkezdik – egészen durva visszajelzést is küldhet. Az egyetlen elhatározás, ami működik, az ez: „A matracon vagyok, lélegzem és megteszem, amit tudok.” Lélegezni mindig képesek vagyunk, függetlenül attól, hogy hogyan érezzük magunkat, ahogy arra is, hogy figyeljünk, mi jön a felszínre, és megtegyük, amire épp képesek vagyunk. A többi lassan megjön magától, csak idő és ismétlés kérdése.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul… (folytatás)

© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved