Bár jó nagy csúszással de, íme a Hónap bandhája interjúrovatunk januári száma. Szeptember után ismét nem egyvalaki, hanem egy pár tudhatja magáénak a címet. Lassan öt éve koptatják szorgalmasan a matracot, mi több egyre szorgalmasabban, napi szinten kelnek korán, és vesznek részt az Astanga Mysore programunkban. Ennek a ténynek a cicájuk nem feltétlenül örül annyira, állítólag a játékkal töltött idő csökkenő tendenciát mutat… Ritka ajándék az emberi születés, nem érdemes elpazarolni, “jógázni kell”, de hát ezt egy macska úgysem értheti. Fogadjátok szeretettel a Bogival és Jenővel készült izgalmas interjút, amiből többek között az is kiderül, mi is a család férfitagjának a perverziója….
BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tegyétek fel a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre (saját): Esküdjetek, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogjátok ma vallani, bandha titeket úgy segéljen?
Bogi: Esküszöm 🙂
Jenő: Könyvre és a szívre esküszöm
BW: Hogyan találtatok rá az astanga vinyásza jógára?
Bogi: Ha jól emlékszem 2010-ben merészkedtünk el életünk első jóga órájára, az Atma Centerben egy agni órára. Túl meleg és túl kényelmetlen volt az a másfél óra ahhoz, hogy mar első alkalommal beleszeressünk, de szerencsére jártak oda kedves ismerősök, akik biztattak, hogy jó lesz ez csak csinálni kell, így ott ragadtunk. Bő egy év telt el, mikor beiratkoztam István kezdő astanga tanfolyamára, ami után már nem volt kérdés, hogy a jóga életem szerves része lesz. Pár hónap csúszással a Jenő is követett.
Jenő: Igen, 2010. nyarán indultunk el először egy agni jóga órára, ahová nem értünk oda a délutáni dugó miatt. Bogi kitartó volt, így egy késő délután csak sikerült eljutnunk az órára, amit történetesen István tartott. Nekem olyan volt kicsit a közeg, és ez a fajta mozgás is, mintha az ‘Alíz csodaországban’ mesébe csöppentem volna. A térdemig talán le tudtam hajolni, és ennyi. Aztán valahogy az akkori sportokat felváltotta a jóga, nagyon emelkedett hangulata volt István – számomra – katonás óráinak. Egy alkalommal az öltözőben beszélgettünk az ő általa gyakorolt jóga irányzatokról, és említette, hogy jobban szereti gyakorolni/oktatni a dinamikusabb astangát. Bogi volt, aki rá egy évre elvégezte a kezdő astanga tanfolyamot, és egyre furábban viselkedett, mondhatni megszállott lett. Ez annyira zavart és egyben kíváncsivá tett, hogy nem sokkal később én is megnéztem, mi is az, ami ebben annyira jó, és egy kezdő tanfolyamon találtam magam. Azt nem volt nehéz észrevennem, hogy szinte egy ászanát sem tudok megcsinálni, mégis lett valami perverzen vonzó ebben.
BW: Hogy alakult a gyakorlásotok a kezdő astanga tanfolyam után avagy mennyi időre és milyen extra erőfeszítésre volt szükségetek – ha volt – hogy áttérjetek a Mysore stílusú gyakorlásra?
Bogi: Hát, az években mérhető. A kezdő tanfolyam elvégzése után egészen tavaly májusig szigorúan a délutáni-esti órákat látogattuk. Vezetett astanga, vinyásza krama, astangára épülő technikai órák. Őszintén, bennem fel sem merült, hogy járhatnék reggel is. Aztán a 2014-es tavaszi astangás elvonulás során megtapasztaltam a különbséget. Én is csak azt tudom mondani – mint sokan előttem – hogy ég és föld a kétféle gyakorlás minősége. Sokkal többet ad a reggeli, tiszta fejjel, saját légzésre, saját ritmusban végzett gyakorlás. Nekem a mysore-os életformában a korai kelésnél sokkal nagyobb kihívás volt a délutáni-esti rutin átalakítása. Időben hazaérni, odafigyelni az esti étkezésre, kitalálni a másnapi ruházatot, stb..
Jenő: Nagyot nőtt az egóm, hogy milyen nagyszerű vagyok, hogy még az astanga jógát is művelem. Mármint ímmel-ámmal, mivel heti – kétheti egy alkalommal jártam. Maradtak a délutáni vezetett agni, vinyásza krama órák. Ez így vicces visszagondolva. Aztán ‘egyszercsak’ elkezdett hiányozni az astanga óra, ha véletlenül kimaradt egy-egy héten. Ez valahogy kihívás volt, akkor még: végig szenvednem. Heti 1-3 alkalommal jártam jógázni. Élveztem, hogy olyan dolgokat csinálok, amelyek gyerekkoromban sem voltak meg. (pl. fejenállás) És mindig jött valami új, amiben találtam örömet. A reggeli órára járókra úgy tekintettem, mint ufókra, és nem is vonzott. A változás nekem is a tavaly májusi astanga hétvégén jött – májustól először ritkábban, majd a nyári hónapoktól egyre sűrűbben jártam. Eleinte inkább időkihasználás miatt gondoltam, hogy jó így, aztán már az energikusabb reggelek is hozták az élményt. Talán 2 hónap volt az átmeneti időszak, a vegyes délelőtt-délutáni órákról, a szinte kizárólag reggeli órákra áttérésnél. Az esti „nem” étkezés még most is probléma, azaz nem változtattam még rajta. Nem eszem sokat, ám későn.
BW: Milyen változásokon mentetek keresztül, mióta Mysore-osok lettetek? Változik-e egyáltalán valami?
Bogi: Izmosabb lett a karom 🙂 Na, de komolyra fordítva a szót, az már önmagában jelentős változás, ahogy a mysore miatt – vagy inkább általa – átalakult az addigi napi rutinom. Minden reggel odaállni a matracra állhatatossá tesz. Ez egy napi szintű komoly fizikai-szellemi kihívás, amin keresztül szép lassan megismered és megtanulod tisztelni a testedet. Nálam ez nem kevés fájdalommal is jár, de megéri. Rájössz, hogy a határaid sokkal-sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelted.
Egy reggeli gyakorlás után makulátlan a napom, fókuszáltabb vagyok a munkában, sokkal inkább a célt látom és a megoldást keresem, mint régebben. Jógázás során teljesen elmerülök a mozdulatokban, a légzésben – nincs idő a külvilággal foglalkozni. Ez egyfajta boldogság érzés, és napi nettó másfél óra boldogságért már hogyne érné meg csinálni.
Jenő: Hűha, semmi nem változott, minden a régi… 🙂
Nekem rendszer lett az életemben, egy jókora stabilitást adott. Úgy érzem, ha van valami bajom, akkor van hová nyúlni, persze nem fizikai értelemben. Fizikai síkon elmúlt több olyan gerinctájéki fájdalmam, ami évek óta kísért. (ez mondjuk nem csak a mysore-on múlt, hanem mióta jógázom, azóta folyamatosan „javult”) Célja lett az eddigi céltalan jógázásomnak. Ha a célt kellene persze megfogalmazni, bajban lennék, inkább csak érzem.
És persze sikerélményeket is kapok – vélhetően a sűrűbb gyakorlás miatt – amelyek sokszor csak miliméterekben, másodpercekben, légzés hosszban mérhetők. Igen, kimondva nekem is furán hangzik jógás keretek között, de a siker az egyik jelentős tényező.
Emellett adta számomra a közösségi élményt, a valahová tartozásét. Munkán túl és a munkámban ez az utóbbi években nem volt jelen, itt – leginkább az első astanga elvonulás óta – megtaláltam ezt. Még akkor is, ha a reggeli gyakorlást követően nem szoktam üldögélni, teázgatni, ám belülről mégis érzem ezt.
BW: Amellett, hogy egy “jó kis közös” programnak is felfogható, hogy együtt jártok astangázni reggelenként, van-e olyan hatása amely mélyíti kapcsolatotokat, közelebb hoz Titeket egymáshoz?
Bogi: Közvetlen hatása azt hiszem nincs. Az általános pozitív hatásoknak persze hasznát vesszük a párkapcsolatban is, de ezeket nem kezelném külön az élet más területétől. Szerencsénk, hogy mindkettőnknek közel azonos mértékben játszik fontos szerepet az életében az astanga, sokkal könnyebb így, hogy „tolerálva van” például az, mikor 3:50-kor megszólal a vekker. Büszke vagyok a Jenőre és tisztelem is azért, hogy minden nap odaáll a matracra és csinálja.
Jenő: Már megérte, hogy ilyeneket hallhatok, ami kölcsönös; tényleg ad tisztelet érzést egymás felé, a kitartás, a gyakorlás szenvedélye felé. 🙂
A jóga talán az egyetlen, ami csak pozitív hozadékkal bír, azaz nincsenek mellékzöngék. Itt konfliktust korábban max a ‘melyik órára is menjünk vasárnap’ kérdése hozott – már ha eltért a véleményünk.
Hogy közelebb hoz-e? Igen, ha csak felülről nézem.
Emellett, ha kellene keresni eltérést jógával kapcsolatos megéléseink között, azaz az lehet, hogy másként éltük meg a gyakorlásra ráhangolódást, és jóga után az élmények feldolgozását. Jómagam szerettem sokat beszélni róla, Bogi inkább magában akarta feldolgozni az élményeket, és mindezt csendben; pl. egy jóga óra utáni hazafelé úton.
Ezzel időközben megbékéltem, másrészt a mysore órákra nem egyszerre érkezünk/távozunk, mivel Bogi már reggel 8-kor kezdi a munkát, az én munkám szabadabb, így később érkezem, mint ő.
Összefoglalva: a jóga közös élmény, mindig tudunk beszélgetni róla, másrészt – talán ez az egy dolog – amin biztosan nem tudunk összeveszni :), nagyobb az empátia e mentén egymás felé; és sokszor találunk hasonló megéléseket az egyes eseményekben; ráadásul szereztünk barátokat.
BW: Kicsit beszélgessünk a fizikai szintről is. Mi a kedvenc ászanátok, és melyik az amelyik komoly kihívást jelent számotokra?
Bogi: A kedvenc és egyben komoly kihívást is jelentő ászanám a návászana. Ez testesíti meg leginkább az astanga összetettségét számomra – kitartás, erő, egyensúly, ilyesmik… És ez a legjobb visszajelzés a gyakorlásomat illetően – mindig pont annyira megy jól vagy éppen rosszul, mint az egész sorozatom.
Jenő: Gyakorlatilag hetente változnak a kedvenc, és a nemszeretem ászanák. Tényleg mindig más. A fejenállás – sirsászana a két kategória között mozgott az elmúlt időkben nálam, mivel sosem álltam fejen (igazából meg sem próbáltam, gyerekkoromban sem), ez hatalmas élmény volt, mikor először összejött. Aztán amikor sikerült oldalra eldőlnöm egy órán (és egy hetet eme mutatvány miatt kihagynom), utána változott a helyzet. Ám ezt tényleg szeretem.
Ha arra kell válaszolnom, hogy melyik megy nehézkesen, melyiktől tartok, akár fel is tehetem a kérdést: melyik nem? Legyen a híd – urdhva danurászana, azzal állandóan vívásban vagyok.
Egyébként sokszor megkérdezem magamban reggelente, hogy miért is csinálom mindezt?
Hogy lehetek ilyen hülye, hogy vasárnap reggel alvás, teraszon kávézás helyett egy matracon töltöm az időm.
Biztos eljön az idő, mikor meg is tudom válaszolni, bár ha nem, az sem baj.
Aztán az épp aktuális gyakorlást követően jön a fordulópont; valamiféle fura öröm, hogy én ezt csinálom, talán még élvezem is, és a döntés, hogy holnap is, majd a várakozás, a visszaszámlálás a következő reggelig.
Néha arra gondolok, milyen fura perverzió ez; hiszen sokszor csak egy végeláthatatlan küzdelemnek tűnik a saját gyakorlásom. 🙂 Nem tudom, én vagyok-e csak ezzel így…
BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Jenő: Bandha… eleinte nem értettem (persze, halottam, amikor István beszélt róla) mi ez, mi vele a cél.
Nem is foglalkoztam vele sokáig, örültem, hogy egy-egy ászanát sikerült megcsinálom.
Aztán az Utthita Hasta Padangushthasananál egy gyakorlás során Timi biztatott a bandha tartására, és arra gondoltam, valamit kéne tenni, mert eldőlök, mint a zsák. Ott, akkor éreztem először, hogy van ennek értelme számomra is, akkor segített. Ritkán tudok rá fókuszálni, ám legalább volt már vele élményem. Így legyen a mula bandha, más még nem tudott érvényesülni nálam. 🙂
Bogi: Csatlakozom a Jenőhöz. Legyen a mula bandha, a misztikussága miatt.
BW: Végezetül. A saját tapasztalataitok és az eddigi megértésetek alapján, kinek ajánljátok az astanga vinyásza jógát és esetleg van olyan is akinek nem?
Bogi: Olyan nincs, akinek nem. Ha valakinek megvan mindkét keze-lába, nyugodtan elkezdheti. Az első lépések megtételéhez szükséges egy kis kíváncsiság és nyitottság az astanga iránt, de szerintem ez minden. Hiszen ahány gyakorló, annyiféle személyiség, motiváció, életszakasz, és ki tudja még mi, ami éppen őt a jóga terembe hozta.
Aki szeretne közelebb kerülni önmagához, szeretné megtapasztalni, hogy a határai sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelte, annak érdemes egy próbát tennie az astangával.
Jenő: Mindenkinek. Aki akar türelmet gyakorolni – elsősorban magán.
Aki akar a kitartásában fejlődni. Aki akar valahová tartozni. Aki akarja a görcsösségét elengedni. Fizikai síkon: aki akar megszabadulni a vázrendszere problémáitól. Talán nincs, akinek ne ajánlanám. Amúgy is mindenkinek ajánlgatom, kérés nélkül is. :)))
BW: Köszönöm az interjút!