Astanga jóga: “Segít a nőknek, hogy erősebbek legyenek”

govinda_interju

Agresszívnak és ijesztőnek tűnik, de az astanga éppen a fájdalom meghaladásáról és a félelmeink legyőzéséről szól, állítja Govinda Kai, a világ egyik legismertebb astanga jógaguruja. A budapesti workshopon jártunk.

„Hagyd kint a cipődet és az egódat!” – olvasom a Bandha Works Jógaiskola ajtaján. Vasárnap reggel 7 óra van. Az utcán még a tegnapi bulikból hazafelé tartó emberek császkálnak, itt viszont olyan sokan vannak a jógateremben, hogy az újonnan érkezőknek várniuk kell, amíg valaki befejezi az egy-másfél órás, önállóan végzett gyakorlást; van, aki hajnali 5 óta jógázik.

Az Egyesült Államokból érkezett jógaguru, Govinda Kai workshopjára jöttem. Csak azt fogadják, aki vállalja, hogy heti hat nap megjelenik a reggeli gyakorláson. Ide teljes elköteleződés kell.

Azt eddig is tudtam, hogy az astanga jóga nem a kisimult vonásokról és a divatos jógaruhákról szól. Mintha nem is egy jógaórára, hanem egy kínzókamrába érkeztem volna. Ritmikus, erős légzés, feszülő izmok, kidülledt szemek, az arcokon fájdalom. A hangok a legijesztőbbek, szinte tapintható az erőfeszítés és a fizikai fájdalom a levegőben.

Govinda Kai

Govinda Kai az egyik gyakorlótól a másikhoz lép. Ha valakit bele kell igazítani egy ászanába, vagy segítségre szorul, azonnal ott terem. Én oda sem merek nézni, mert félek, hogy ketté fog törni egy kb. 45 kilós lányt, aki már így is egy fizikai törvényeket meghazudtoló pózban nyög. „Mit látsz?” – kérdezi tőlem Govinda. Az első szó, ami beugrik: „Fájdalmat!” Meg belső erőt is, teszem hozzá.

Govinda Kai a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Jóga Intézet) legmagasabb szintű képesítésével rendelkező tanára (ezt az elismerést az egész világon mindössze 40-en kapták meg). 1959-ben született San Franciscóban. Élete első jógaórájára 19 évesen ment el, később részt vett Sogyal Rinpoche tibeti buddhizmus kurzusain és elvonulásain. Az 1990-es években talált rá az astanga jógára. Szinte folyamatosan úton van, a világ különböző jógastúdióiban tart workshopokat.

Kívülről ez nagyon ijesztőnek tűnik. Mi az astanga jóga igazi lényege?

Igen, ez így van, az astanga jóga kívülről nézve agresszívnak és nagyon is fizikainak tűnik, mindenki izzad és nyög, fájdalmaik vannak. Nem a fizikai gyakorlásról szól igazán. Ez egy módszer, aminek az a célja, hogy egységet és harmóniát teremtsen az elme és a szív között. Az egység legnagyobb akadálya maga az elme, ezért a gyakorlatok mindenekelőtt az elmére fókuszálnak. Az elme szomorú mintákat követ. Mindig ismétel, ezért alakítanak ki szokásokat az emberek. A szokásokkal az a baj, hogy a legtöbb ember nem tudatos ezekkel kapcsolatban. Amit el akarunk érni, az az, hogy megszakítsuk a mintákat az elmében, és felszabadítsuk az elmét. Az extrém fizikai gyakorlás elvezet a minták megtöréséhez.

Govinda Kai

Hogyan lehet megküzdeni a fizikai fájdalommal?

Védekező álláspontban élünk a hétköznapokban. Megszoktuk, hogy a komfortzónánkban maradjunk, ne kockáztassunk, tartózkodjunk a fizikai és érzelmi fájdalomtól. Az astanga órán azonban minden védelem eltűnik. A minta megtörésének az a legjobb módja, ha egyenesen szembemész a félelmeddel, legyen ez fizikai fájdalom vagy érzelmi-fizikai kényelmetlenség. Menj bele egyenesen! Ha kényelmetlenül érzed magad, és a figyelmed a légzésre koncentrálod, megszakíthatod az elme mintáit. Hajlasz, nyújtasz, izzadsz, lélegzel, ahogy normálisan nem tennéd, de a tisztulás mentális és érzelmi szinten is megindul. Azt hiszed, a fájdalom nagyobb nálad. De a légzéssel rájössz, hogy te vagy a nagyobb.

Mit ad a női gyakorlóknak az astanga?

A nők az astanga gyakorlásával képesek létrehozni egy olyan szintű egyensúlyt és harmóniát, ami elérvezet a férfi minőségükhöz, a férfi energiáikhoz. Ez egy gyönyörű folyamat, amely során erősebbek lesznek, és nem lehet csak úgy a háttérbe szorítani őket. A magyar kultúra macsó kultúra. Azt látom, hogy sok nőnek nagyon sok rossz tapasztalata van a munkahelyén és a férfiakkal, és nem tudják megvédeni magukat. Sokan élnek át traumákat a családon belül és a férfi főnökeik miatt. Ha egy nő tud kapcsolódni a férfi energiáihoz, jobban tud kapcsolódni a női oldalához is. Az eredmény pedig egy olyan figyelemre méltó nő, aki erős, de ugyanakkor tud lágy és nőies is lenni. Az astanga gyakorlás által egyébként a férfiak nőiesebbek, hajlékonyabbak, rugalmasabbak lesznek. Mert azok a férfiak, akik csak erősek, és nem tudnak lágyak lenni, inkább agresszív, kemény pasik, sőt inkább fiúk, akik egy férfitestben élnek. Azok, akik elérik a lágy oldalukat is, sokkal erősebbek, mert nem érzik azt, hogy bármit is bizonyítaniuk kellene.

bandhami

Addiktív az astanga?

Van egy ilyen jellemzője, de nem úgy addiktív, mint például a cukor. Ez egy másfajta függőség, sokkal tudatosabb természetű. A függőség inkább a kezdőkre jellemző nem csoda, ez egy nagyon erőteljes élmény és megtapasztalás. Viszont minél haladóbb szinten van valaki, annál kevésbé határozza meg magát a gyakorlás által.

Amikor kolostorba akartál vonulni, a tanítód, Sogyal Rinpoche tibeti láma azt mondta, hogy fontos, hogy jelen legyél a világban. San Franciscót választottad. Hogy lehetünk guruk a városban?

A város az élet anyagiasabb oldalát jelképezi: beton, keménység, stressz, zaj, forgalom. Ha sok időt töltesz a természetben, a város nagyon rossznak tűnik. Amit Sogyal kért tőlem, az egy magasabb szintű integráció. A kolostorban és a természetben valószínűleg nyugodt életem lett volna, de ha nem vagyok képes ezt az energiát átvinni a városba, akkor nem vagyok teljes. A spirituális életmód arról szól, hogy kifejlesztesz egy belső harmóniát és stabilitást, és ezt fenn is tartod, függetlenül attól, éppen hol vagy. Ez olyan, mint egy teszt, amelyből kiderül, milyen erős a spirituális tudatod. Elvonulni és élvezni a természetet nagyon könnyű. De egy város közepén, a zajban, stressz közepette fenntartani ezt a állapotot, már sokkal nehezebb.

Sting és Gwyneth Paltrow is a magántanítványod volt. Mit tanultál a celebektől?

A legfontosabb, amit megtanultam, hogy ők is normális emberek. Nem jobb az életük, mint bárki másé. Sok pénzük van és híresek, bent vannak az újságokban, az emberek megőrülnek értük, de az életük ugyanolyan. Sőt, több problémájuk van. A túl sok pénz stresszessé és bonyolulttá teszi az életet.

gky

Honnan tudod, hol vannak a gyakorlók fizikai határai? Olyan, mintha belelátnál az emberekbe.

A gyakorlás célja a tisztulás. Ha kitisztítod a tested, sokkal érzékenyebb és kiegyensúlyozottabb leszel. Az intuíciód is erősebb lesz, nem vonják el a figyelmed a gondolataid és jobban tudsz figyelni az emberekre. Érzed az érzelmeiket, a stressz-szintjüket, értelmezed a mikro-arckifejezéseiket. Olyan ez, mintha szavakat olvasnál egy könyvből. Varázserőnek tűnik, de semmi más, mint figyelem, egyfajta érzékenység.

Az Astanga jóga rendszerének megalkotása Sri K. Pattabhi Jois indiai jógamester nevéhez fűződik. A gyakorlás során a mély, tudatos légzésnek központi szerepe van. Az astanga egyik különlegessége a Mysore stílusú óra, ahol az oktató nem vezeti a tanítványokat, nem diktálja a légzést vagy az ászanákat. A résztvevők saját ritmusukban gyakorolnak, közben személyre szabott fizikai igazításokat és verbális instrukciókat kapnak. 

Nézz bele egy astanga jógaórába!

Olvasónapló: The Only Way Out Is In

Anthony “Prem” Carlisi

Anthony “Prem” Carlisi, certified astanga oktató és több, mint 30 éve elkötelezett gyakorló, ezzel a kis történettel ajánlja figyelmünkbe The Only Way Out Is In című személyes hangvételű könyvét az astanga jóga, az ayurveda és a tantra összhangjáról:

“Volt egyszer egy bölcs asszony a hegyekben, aki egy napon egy drágakőre lelt egy folyóban. Másnap találkozott egy utazóval, aki nagyon éhes volt, így kinyitotta a táskáját, hogy elővegye és megossza vele az ételét. Az éhes utazó meglátta a drágakövet a táskában, és kérte, hogy adja neki. Az asszony tétovázás nélkül neki adta. Az utazó szerencséjén örvendezve tovább állt. Tudta, hogy a kő olyan sokat ér, hogy most már egész életére biztonságban lesz. Azonban néhány nap múlva visszatért az asszonyhoz és visszaadta neki a követ. Gondolkodtam, mondta, tudom, hogy milyen sokat ér ez a kő, de visszaadom, abban a reményben, hogy valami még értékesebbet adsz nekem. Mi lenne az? Kérdezte az asszony. Add nekem azt, ami képessé tett belül arra, hogy nekem add ezt a követ.” (ismeretlen szerző)

A hónap bandhája: május

Fruzsi bandha

Május hónap bandhája mozgóképkockák segítségével kezdte meg a jóga otthoni gyakorlását, majd viszonylag rövid időn belül “összeszűrte a levet” a Jois család összes tagjával – jógaoktatással foglalkozókkal -, nem is akárhol. Fogadjátok szeretettel Fruzsit na meg a Purusa-Prakriti-t, történetet a világot látott „cukker nagyi”-ról és még sok minden mást. Ez már a vágott változat…

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Fruzsi: Patandzsalira és a Bandhákra – esküszöm!

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Fruzsi: Belevetettem magam. 🙂 No de a történetet ott kezdeném, hogy én a „99% elmélet és 1% gyakorlat” ember voltam . Érdekes módon azonban pont a jógával kapcsolatban fordult meg a helyzet – persze csak a matracon – 6 év otthoni ászanázgatás után egy astanga vinyásza oktatóképzésen találtam magam. Az otthoni gyakorlásom egyébként egy általam ászana küllem és kihívás alapján összeállított fix sorozat volt, amit minden reggel végeztem.
Szinte semmit sem tudtam sem az astanga jógáról, sem a jóga fizikain túllépő oldaláról; talán túl sok volt már akkorra az elméletekből – igazából lényegtelen. Megismerkedtem a sorozatokkal, az alapokkal, Patandzsali nevével és a Jóga-szútrákkal, ugyanakkor még mindig csak a fizikai gyakorlást láttam benne: a mozgást, a dinamizmust, erőt, könnyedséget, az ászanák hullámzását.
Ezek voltak az első lépések.

BW: Szép történet 🙂 Hogyan váltál ezek után oktatóból autentikus astanga gyakorlóvá? Van-e bármi különbség a saját sorozat gyakorlása és a Gurudzsi által lefektetett rendszer között?
Fruzsi: Nem fejeztem be a tanulmányaimat még.
A Bandhába David Robson workshopja által jutottam el, és hát…mit mondjak… a hely szelleme megérintett. Csakúgy, mint a Mysore stílusú gyakorlás, amivel szintén itt találkoztam először. Valami azt súgta, hogy vissza kell jönnöm, vettem hát a bátorságot, és a szobámból áthelyeztem a matracomat ide.
Ami az otthoni ászanázás és a Gurudzsi féle rendszer különbségeit illeti (nem is értem a kérdést 😀 ) több dolog hiányzott a saját gyakorlásomból : például maga a rendszer, a tudatosság, a befelé figyelés, a kapcsolódás. A testemmel erőszakosan bántam, a gondolataim és érzelmeim folyamatosan magukkal ragadtak, mert a figyelmemet nem irányítottam (drishti), vagy nem jó helyre irányítottam. Bár minden reggel gyakoroltam, számtalan esetben csak a megszokás dobott a matracomra.
A Gurudzsi féle rendszer alapja a tanító-tanítvány közti folyamatos, személyes kapcsolat. Ez a parampara: a tudás átadásának autentikus, közvetlen módja. Otthon ez sem volt: egy jó tanító, aki –a tanítvány személyiségének megfelelő módon – oda vezeti a tekintetet, ahol valamit meg kell látni, fel kell ismerni; amin dolgozni kell, vagy ahol felesleges dolgok vannak, amiket el kell engedni. Valaki, aki segít ráébredni, hogy a gyakorlásod te magad vagy. Hogy nem biztos, hogy nem azért nem stabil az Utthita Hastád, mert nem dolgozol eléggé bandhából… Vagy hogy túl sokat vagy a fejedben. J És onnantól kezdve már más szemmel kezdesz tekinteni az egész gyakorlásra.
De ahhoz, hogy például ezekre a dolgokra elkezdjek felfigyelni, az kellett, hogy a rendszeren belül kezdjek el mozogni. És persze a jó tanító, akit itt a Bandhában meg is találtam, és akinek nagyon hálás vagyok.

Müller Fruzsina a fánál

BW: Úgy tűnik, hogy a rendszeren belüli mozgást Te igazán komolyan vetted, olyannyira, hogy év elején Te is tagja voltál a Mysore-i bandhás különítménynek. Milyen változást hozott, ha hozott számodra – rendszeren belül és kívül – ez az indiai utazás, egy hónap gyakorlás Saraswathival majd ugyanennyi Sharath-al
Fruzsi: India…Alíz csodaországban…:-)
Ami a Saraswathival történő gyakorlást illeti – őszintén szólva – nem volt egy sétagalopp.
A fejemben róla élő „cukker nagyi” kép helyett – egy kiabáló „gonosz boszorkány” fogadott a shalájában : „What did you do?!” – üvöltötte rekedtes hangon az egyik gyakorlónak. Elképzelésem sem volt, hogy mit csinálhatott szegény rosszul, de ez a hangnem és ez a stílus egész egyszerűen átkattintott valamit bennem és hihetetlenül ideges és dühös lettem. Nem értettem, hogy miért érzek úgy, hiszen semmi okom sincs rá. Saraswathival (vagy inkább magammal?) minden egyes gyakorlás egy másfél órás küzdelem volt a ringben. Néha piszkált, néha átnézett rajtam .
Gyakorlások után rengeteget törtem a fejem, hogy mi ez az egész, miért van bennem ez a düh. Időutazás kezdődött a fejemben: minden gyakorlás után más és más olyan esemény előjött – emlékképek, társas szituációk vagy álmok formájában – ahol dühöt éltem meg vagy épp elfojtottam.
Attól viszont, hogy felismertem, találtam okokat és végigéltem az elmúlt x évemet, nem oldódott meg semmi: Saraswathival (vagy inkább magammal?) minden egyes gyakorlás egy másfél órás küzdelem volt a ringben. Néha piszkált, néha átnézett rajtam.
Új módszerrel próbálkoztam: hirtelen ráeszméltem , hogy Saraswathi valakire emlékeztet : vagyis megeshet, hogy nem is rá reagáltam, hanem arra az emberre, akinek a tulajdonságait bennem előhívta… Ahogy kezdtem egyre többet gondolkozni (:D) , ismét sikerült egy csomó régi elfeledettnek hitt dolgot felhoznom a múltamból, és bár kezdtem bizonyos mintákat meglátni, jobban megérteni magam, de ez sem szolgált átütő megoldással.
Aztán történt valami: változni kezdett az a kép, ahogyan Saraswathit láttam. Az utolsó napokban már egy erős asszony igazított a Shiva Shambo-t dudorászgatva. 😀
Talán mindaddig nem láthattam őt az ő „teljes valójában” (vagy legalábbis reálisabban) , amíg rávetítettem a múltamból származó emlékképeket, érzelmeket, mintákat (Patandzsali ezt hívja szamszkárának, tudatalatti benyomásnak). Vagy egész egyszerűen elég volt annyi, hogy elfogadtam a dühömet és az adott szituációt, anélkül, hogy hagytam volna befolyásolni magam általuk, ami a jóga célja lenne. Elfogadni mindazt, ami felbukkan, nem engedni, hogy kizökkentsenek. Hm…
A Saraswathival való gyakorlásom egy részről megmutatta, hogy milyen fontos a dristhi, hogy mire figyelek. Problémát látok vagy megoldást keresek , a pozitívat vagy a negatívat nézem? Más részről pedig talán azt is, hogy van belül egy olyan dristhi, ahonnan kifelé nézve megszűnik ez a kétféle nézőpont…
A Sharath-al való gyakorlás, vagyis a Guru szárnyai alatt…:)
Az a hatalmas és tiszta szeretet, amivel felém fordult, ami a szemeiből áradt– az valami leírhatatlan érzés…minden egyes nap az ő közelében maga volt a csoda. Sharath azt mutatta meg nekem hogy hogyan forduljak magam és mások felé: szeretettel, türelemmel. Valami olyasmit, hogy miről szóljon a gyakorlás 7/24. Nagyon hálás vagyok az egy hónapért, legközelebb remélem már igazi tanítványként gyakorolhatok vele.
Szóval változás: látom, hogy hova nézek, de rájöttem, hogy nem jó helyre koncentrálok… és ez kicsit fájdalmas felismerés.

BW: Visszatérve „csodaországból”, hogy sikerül – ha sikerül – újra megtalálni az egyensúlyt a sprirituális és materiális világok között?
Fruzsi: Egyelőre még instabil az Utthita Hastám. 🙂 De egyen súly lesz. Ahogy a jóga is egy, ugyanakkor megvan a fizikai és spirituális alkotóeleme is.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Fruzsi: A kedvencek… ”Asana is fun” – ahogy Sharath mondja. De most a kedvenc a Bhujapidászana! Régebben nem szerettem ugrálni, mert borzasztóan nehéznek éreztem magam. És valójában féltem a zuhanástól. De itt, már az ászana előtti vinyászától kezdve, hihetetlen örömmel tölt el, mikor elrugaszkodok a talajról, „beleugrok a semmibe” , és ugyanakkor ott van bennem a bizalom, hogy sikeres lesz a landolás. Aztán pedig maga az ászanában lenni érzés, a kartámasz. Beszédes. 🙂
Ami pedig kihívást jelent jelenleg: az Utthita Hasta 🙂

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Fruzsi: Természetesen a Bandha Works! De ami a hónap bandháját illeti, legyen a múla-bandha, mert segít az elme hullámzásait megszüntetni. Tesztelés alatt…

BW: Mesélted, hogy épp intenzív munkahelykeresésben vagy, interjúkra jársz. A következő kérdés ismerős lehet abból a világból…Hogyan képzeled el magad 5 év múlva?
Fruzsi: 🙂 úgy , mint egy hetedik sorozatba kezdő, a munkámra, környezetemre…az életre magára spirituális gyakorlásként tekintő astangini:-)

BW: Az olvasók kedvéért ez a válasz magyarázatot igényel: az astanga jógában a hetedik sorozat a legnehezebb mind közül, a családos életet jelenti. Sok sikert kívánok hozzá 🙂 Köszönöm az interjút!
Fruzsi: Én köszönöm. 🙂

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 1. rész

Guruji

Sri K. Pattabhi Jois, diákjai körében Gurudzsí, az egyre népszerűbbé váló Astanga Jóga rendszer megalapítója és népszerűsítője 1915. július 26-án, Guru Purnima napján született (a Guru hónapjának teliholdas napja) a Karnátaka államban levő Kowshika nevű faluban, Mysore-tól 150 km-re. Édesapja, a közel hetven családot számláló falu asztrológusa és papja volt. Pattabhi Jois a család kilenc gyermeke közül középsőként született, és mint minden brahmin fiúcska, már öt éves korától elkezdte a Védákat és a hindu rituálékat tanulni. 12 évesen vett részt élete első jóga bemutatóján, ami a középiskolájában került megrendezésre, és amely élmény olyan hatással volt rá, hogy jobban megszeretett volna ismerkedni ezzel az ősi tudománnyal. Annyira izgatott volt új felfedezésétől, hogy másnap kora hajnalban felkelt, hogy találkozhasson azzal a lenyűgöző jógival aki a bemutatót tartotta, és akit Sri T. Krisnamácsárjának hívtak.

A kis Pattabhi Jois kérésére Krisnamácsárja tanítványának fogadta, és elkezdődött a két kiváló jógi közel harminc évig tartó tanár-diák kapcsolata. Az elkövetkezendő két évben Gurudzsí a család tudta nélkül minden hajnalban öt km-t gyalogolt Krisnamácsárja házához, hogy a szigorú és követelőző jógi gyámsága alatt gyakoroljon mielőtt iskolába menne. Az ifjú Gurudzsí kitartó volt és szorgalmas, megismerkedett a szent iratokkal, és Krisnamácsárja felügyelete alatt ászanákat és pránájámát tanult. A családja előtt azonban titokban tartotta érdeklődését, tekintve, hogy akkoriban a jógát a szerzetesek, szádhuk és szannjászík számára tartották megfelelőnek, családos embernek nem, mivel szerintük aki gyakorlásba fog, az elveszítheti minden érdeklődését a világ iránt, és elhagyhatja a családját. Amikor Gurudzsí a házuk verandáján olvasta a Rámajánát, a családtagjai csak nevettek rajta:
– Ó! Nézzétek a nagy tudóst! Miért fecséreled az idődet könyvekre? Menj, és törődj inkább a tehenekkel!

Pattabhi Jois young

Gurudzsí tizennégy évesen egy szertartás keretein belül megkapta apjától a brahminok szent fonalát, jelezve, hogy a brahmin fiú a felnőttkorba lép, és megkezdi spirituális életét. A nagy eseményt követően elhatározta, hogy annak érdekében hogy elmélyíthesse szanszkrit és jóga tudását, elmegy Mysore-ba, és jelentkezik a maharádzsa mysore-i Szanszkrit egyetemére. Ismét a család tudta nélkül, titokban indult útnak, összesen két rúpiával a zsebében. Amint leszállt Mysorban a vonatról, azonnal az egyetem pénztárához sietett, hogy bemutassa az igazolását arról, hogy ő brahmin – ami feljogosította, hogy ingyen tanulhasson – és felvették az iskolába. Szerény életet élt diákként, hiszen a családja azt sem tudta hol van. Ha kellett, ételt koldult brahmin családoktól, és jógabemutatókat tartott, hogy egy kis pénzt szerezhessen. Mindemellett szorgalmasan és kötelességtudóan járt az órákra, és tanult, valamint folytatta a jógagyakorlását.

1932-ben, két évvel szökése után az egyetemen jógabemutatót tartottak, és a színpadon lévő jógi nagy örömére, régen látott guruja, Krisnamácsárja volt, akinek boldogan borult lábaihoz.
– Héj, te vagy az? – mondta Krisnamácsárja
– Igen – mondta Pattabhi Jois, – Guruji, én itt tanulok.
Mióta egyetemre járt, nem volt kapcsolata Gurujával, így nagyon boldog volt, hogy újra láthatta szeretett mesterét. A bemutatón jelen volt a Mahárádzsa, Krisna Rádzséndra Ódéjár egyik minisztere is. A mahárádzsa érdeklődést mutatott a jóga iránt, és amikor miniszterétől tudomást szerzett arról, hogy Krisnamácsárja a városban van, rögtön érte küldött. Csúnya betegség gyötörte a mahárádzsát, azonban Krisnamácsárja hatalmas tudásával és gyógyító erejével képes volt meggyógyítani, ami addig másoknak nem sikerült. Ettől kezdve a mahárádzsa komolyan támogatta Krisnamácsárját és tanítványait, jóga salát nyitott nekik a palotán belül, ahol közel száz diákot szállásolt el. A mahárádzsa a jóga nagy patrónusa lett, és mindent megtett, hogy ez az ősi tudás minél több emberhez eljuthasson: Krisnamácsárját és tanítványait Indián belüli körutakra küldte, hogy bemutatókat tartsanak, tanulmányozzák a szent iratokat és a jóga különböző irányzatait. A mahárádzsa különösen megkedvelte Gurudzsít, és sokszor meghívta a kastélyba, hogy hajnalban jógabemutatót tartson. Gurudzsí és egy diáktársa Mahadév Bhatt, hajnali háromkor felkeltek, hogy egy hideg fürdő után négykor a mahárádzsa színe előtt, különböző ászanákat gyakoroljanak. A mahárádzsa kedvencei a kukkutászana és a bakászana B voltak. A mahárádzsa is szívesen elvégzett néhány ászanát, majd hazaküldte a fiúkat, egy kisebb összeggel a zsebükben.

Egy fiatal és rendkívüli lány kezdte el látogatni az egyetemen tartott jógabemutatókat édesapjával, egy szanszkrit tudóssal. A még csupán 14 éves Szavitramma az egyik bemutatót követően rámutatott Gurudzsíre, és azt mondta az apjának:
– Azt a férfit szeretném férjemnek!
Az apa odalépett a 18 éves Gurudzsíhez, és meghívta a családjuk Nandzsangud településen lévő otthonába, amely 20 km-re volt. Gurudzsí tisztelettudóan elfogadta a meghívást. A családi ismerkedés jól sikerült, Szavitramma apjának tetszett a fiatal jógi, és annak brahmin családi háttere, így beleegyezett a házasságba. Gurudzsí édesapja is jóváhagyta a frigyet, annak ellenére, hogy a fiatalok a horoszkópjuk szerint nem illettek össze.
– Összeillünk, vagy sem, én hozzá akarok menni! – jelentette ki Szavitramma, és ezzel nem szállt vitába senki.

AmmaGuruji

Az ifjú pár még abban az évben összeházasodott, 1933 nyarán, Amma születésnapján. A lakodalom után Amma visszatért a családjához, Gurudzsí pedig az egyetemre. Nem is látták egymást az elkövetkező három-négy évben, míg végül Amma Mysore-ba költözött férjéhez, ahol elkezdték közös életüket. Három gyermekük született: Mandzsu, Szaraszvati és Rames – mindannyian jógatanárok lettek.

Gurudzsí sokszor segített Krisnamácsárjának tanítani, ami feltűnt a mahárádzsának, aki sokszor látogatta a jóga sálában tartott jógaórákat. Nem sokkal később a mahárádzsa megkérte Gurudzsít, hogy tanítson jógát az egyetemen. Ő azt felelte, hogy ő tanulni jött Mysore-ba. A mahárádzsa fizetést, szállást és ösztöndíjat ajánlott fel neki, ami a már családos Gurudzsínak nagy lehetőség volt. Így 1937-ben megalapították az egyetemen a jóga tanszéket, amelynek a vezetője Gurudzsí lett egészen 1973-as nyugdíjba vonulásáig. A tanszéket meg is szüntették ezután. Amikor később megkérdezték tőle, hogy szerzett-e tanári diplomát, azt felelte, hogy igen, és elmesélte milyen nehéz volt a vizsgája: Krisnamácsárja elé vitt egy beteg embert, és azt mondta: “Hozd rendbe!”
1956-ban vidván (professzori) diplomát szerezett Védanta tudományokból, mind amellett, hogy 1976 és 1978 között az Indiai Orvosi Egyetemen, a jógatudományok tiszteletbeli professzora volt. Az egyetemen töltött évei során lehetősége volt elmélyedni a jógairodalomban, tanulmányozta Patandzsali Jóga Darsanáját, a Hatha Jóga Pradipikát, a Jóga-jádzsnyavalkját és az Upanisádokat.

Gyakran mesélt Gurudzsí a Jóga-koruntának nevezett szövegről, amely az astanga jógáról szóló kézirat, és amely az alapja volt azoknak a gyakorlati óráknak, amelyeket Krisnamácsárja tanított neki. A szöveget Krisnamácsárjának szóban tanította meg Ráma Móhan Brahmacsárí, és ő kívülről megtanulta azalatt a hét és fél év alatt, amíg tanítója mellett volt. A Kórunta csoportokat jelent, és állítólag az ászanák különböző csoportosítását tartalmazta, valamint a vinyjászáról, dristikről, bandhákról a mudrákról és a filozófiáról szóló eredeti tanításokat. Ráma Móhan Brahmacsárí azt mondta Krisnamacsárjának, hogy a művet megtalálja a Kalkuttai Egyetem könyvtárában. Gurudzsí soha nem látta a szöveget, és szerinte már nem is létezik. Szerinte, amikor Krisnamácsárja eltöltött egy kis időt Kalkuttában, akkor alaposan tanulmányozta a könyvet, de az akkor már nagyon rossz állapotban volt és sok része hiányzott is. Gurudzsí Krisnamacsárjától, a Jóga-koruntából számrazó módszereket tanulta meg. Sajnos lehetetlen ma már megbizonyosodni a könyv létezéséről, annak hitelességéről, de általánosan elfogadott, hogy ez a forrása a Pattabhi Jois által tanított astanga jógának.

Astanga Yoga Ninilayam

Gurudzsí élete egészen az 1960-as évekig a szokott mederben folyt, oktatott az egyetemen, valamint tanított az 1948-ban az otthonában megalapított, Astanga Jóga Kutatóintézetben (a mai KPJAYI). Egész életét a jógának szentelte, buzgó tudásvággyal tanult, és hatalmas szeretettel, kitartással és erővel tanított. Talán sose álmodott volna arról, a kis egyetemi könyvtárban a szentírásokat tanulmányozva, vagy a laksmipurami otthonában diákjait igazítva, hogy pár éven belül világszerte az egyik legismertebb indiai jógiként emberek tízezreinek fogja megváltoztatni az életét, és hogy hozzá fognak zarándokolni a jóga nektárjáért éhező diákok ezrei.

A cikk folytatását itt olvashatod.

Felhasznált irodalom:

  • Sri K. Pattabhi Jois and The Ashtanga Yoga Research Institute By R. Alexander Medin
  • Joga Mala
  • KPJAYI biografia

A hónap bandhája: január

hbk

Bár jó nagy csúszással de, íme a Hónap bandhája interjúrovatunk januári száma. Szeptember után ismét nem egyvalaki, hanem egy pár tudhatja magáénak a címet. Lassan öt éve koptatják szorgalmasan a matracot, mi több egyre szorgalmasabban, napi szinten kelnek korán, és vesznek részt az Astanga Mysore programunkban. Ennek a ténynek a cicájuk nem feltétlenül örül annyira, állítólag a játékkal töltött idő csökkenő tendenciát mutat… Ritka ajándék az emberi születés, nem érdemes elpazarolni, “jógázni kell”, de hát ezt egy macska úgysem értheti. Fogadjátok szeretettel a Bogival és Jenővel készült izgalmas interjút, amiből többek között az is kiderül, mi is a család férfitagjának a perverziója….

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tegyétek fel a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre (saját): Esküdjetek, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogjátok ma vallani, bandha titeket úgy segéljen?
Bogi: Esküszöm 🙂
Jenő: Könyvre és a szívre esküszöm

BW: Hogyan találtatok rá az astanga vinyásza jógára?
Bogi: Ha jól emlékszem 2010-ben merészkedtünk el életünk első jóga órájára, az Atma Centerben egy agni órára. Túl meleg és túl kényelmetlen volt az a másfél óra ahhoz, hogy mar első alkalommal beleszeressünk, de szerencsére jártak oda kedves ismerősök, akik biztattak, hogy jó lesz ez csak csinálni kell, így ott ragadtunk. Bő egy év telt el, mikor beiratkoztam István kezdő astanga tanfolyamára, ami után már nem volt kérdés, hogy a jóga életem szerves része lesz. Pár hónap csúszással a Jenő is követett.
Jenő: Igen, 2010. nyarán indultunk el először egy agni jóga órára, ahová nem értünk oda a délutáni dugó miatt. Bogi kitartó volt, így egy késő délután csak sikerült eljutnunk az órára, amit történetesen István tartott. Nekem olyan volt kicsit a közeg, és ez a fajta mozgás is, mintha az ‘Alíz csodaországban’ mesébe csöppentem volna. A térdemig talán le tudtam hajolni, és ennyi. Aztán valahogy az akkori sportokat felváltotta a jóga, nagyon emelkedett hangulata volt István – számomra – katonás óráinak. Egy alkalommal az öltözőben beszélgettünk az ő általa gyakorolt jóga irányzatokról, és említette, hogy jobban szereti gyakorolni/oktatni a dinamikusabb astangát. Bogi volt, aki rá egy évre elvégezte a kezdő astanga tanfolyamot, és egyre furábban viselkedett, mondhatni megszállott lett. Ez annyira zavart és egyben kíváncsivá tett, hogy nem sokkal később én is megnéztem, mi is az, ami ebben annyira jó, és egy kezdő tanfolyamon találtam magam. Azt nem volt nehéz észrevennem, hogy szinte egy ászanát sem tudok megcsinálni, mégis lett valami perverzen vonzó ebben.

BW: Hogy alakult a gyakorlásotok a kezdő astanga tanfolyam után avagy mennyi időre és milyen extra erőfeszítésre volt szükségetek – ha volt – hogy áttérjetek a Mysore stílusú gyakorlásra?
Bogi: Hát, az években mérhető. A kezdő tanfolyam elvégzése után egészen tavaly májusig szigorúan a délutáni-esti órákat látogattuk. Vezetett astanga, vinyásza krama, astangára épülő technikai órák. Őszintén, bennem fel sem merült, hogy járhatnék reggel is. Aztán a 2014-es tavaszi astangás elvonulás során megtapasztaltam a különbséget. Én is csak azt tudom mondani – mint sokan előttem – hogy ég és föld a kétféle gyakorlás minősége. Sokkal többet ad a reggeli, tiszta fejjel, saját légzésre, saját ritmusban végzett gyakorlás. Nekem a mysore-os életformában a korai kelésnél sokkal nagyobb kihívás volt a délutáni-esti rutin átalakítása. Időben hazaérni, odafigyelni az esti étkezésre, kitalálni a másnapi ruházatot, stb..
Jenő: Nagyot nőtt az egóm, hogy milyen nagyszerű vagyok, hogy még az astanga jógát is művelem. Mármint ímmel-ámmal, mivel heti – kétheti egy alkalommal jártam. Maradtak a délutáni vezetett agni, vinyásza krama órák. Ez így vicces visszagondolva. Aztán ‘egyszercsak’ elkezdett hiányozni az astanga óra, ha véletlenül kimaradt egy-egy héten. Ez valahogy kihívás volt, akkor még: végig szenvednem. Heti 1-3 alkalommal jártam jógázni. Élveztem, hogy olyan dolgokat csinálok, amelyek gyerekkoromban sem voltak meg. (pl. fejenállás) És mindig jött valami új, amiben találtam örömet. A reggeli órára járókra úgy tekintettem, mint ufókra, és nem is vonzott. A változás nekem is a tavaly májusi astanga hétvégén jött – májustól először ritkábban, majd a nyári hónapoktól egyre sűrűbben jártam. Eleinte inkább időkihasználás miatt gondoltam, hogy jó így, aztán már az energikusabb reggelek is hozták az élményt. Talán 2 hónap volt az átmeneti időszak, a vegyes délelőtt-délutáni órákról, a szinte kizárólag reggeli órákra áttérésnél. Az esti “nem” étkezés még most is probléma, azaz nem változtattam még rajta. Nem eszem sokat, ám későn.

BW: Milyen változásokon mentetek keresztül, mióta Mysore-osok lettetek? Változik-e egyáltalán valami?
Bogi: Izmosabb lett a karom 🙂 Na, de komolyra fordítva a szót, az már önmagában jelentős változás, ahogy a mysore miatt – vagy inkább általa – átalakult az addigi napi rutinom. Minden reggel odaállni a matracra állhatatossá tesz. Ez egy napi szintű komoly fizikai-szellemi kihívás, amin keresztül szép lassan megismered és megtanulod tisztelni a testedet. Nálam ez nem kevés fájdalommal is jár, de megéri. Rájössz, hogy a határaid sokkal-sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelted.
Egy reggeli gyakorlás után makulátlan a napom, fókuszáltabb vagyok a munkában, sokkal inkább a célt látom és a megoldást keresem, mint régebben. Jógázás során teljesen elmerülök a mozdulatokban, a légzésben – nincs idő a külvilággal foglalkozni. Ez egyfajta boldogság érzés, és napi nettó másfél óra boldogságért már hogyne érné meg csinálni.
Jenő: Hűha, semmi nem változott, minden a régi… 🙂
Nekem rendszer lett az életemben, egy jókora stabilitást adott. Úgy érzem, ha van valami bajom, akkor van hová nyúlni, persze nem fizikai értelemben. Fizikai síkon elmúlt több olyan gerinctájéki fájdalmam, ami évek óta kísért. (ez mondjuk nem csak a mysore-on múlt, hanem mióta jógázom, azóta folyamatosan “javult”) Célja lett az eddigi céltalan jógázásomnak. Ha a célt kellene persze megfogalmazni, bajban lennék, inkább csak érzem.
És persze sikerélményeket is kapok – vélhetően a sűrűbb gyakorlás miatt – amelyek sokszor csak miliméterekben, másodpercekben, légzés hosszban mérhetők. Igen, kimondva nekem is furán hangzik jógás keretek között, de a siker az egyik jelentős tényező.
Emellett adta számomra a közösségi élményt, a valahová tartozásét. Munkán túl és a munkámban ez az utóbbi években nem volt jelen, itt – leginkább az első astanga elvonulás óta – megtaláltam ezt. Még akkor is, ha a reggeli gyakorlást követően nem szoktam üldögélni, teázgatni, ám belülről mégis érzem ezt.

BW: Amellett, hogy egy “jó kis közös” programnak is felfogható, hogy együtt jártok astangázni reggelenként, van-e olyan hatása amely mélyíti kapcsolatotokat, közelebb hoz Titeket egymáshoz?
Bogi: Közvetlen hatása azt hiszem nincs. Az általános pozitív hatásoknak persze hasznát vesszük a párkapcsolatban is, de ezeket nem kezelném külön az élet más területétől. Szerencsénk, hogy mindkettőnknek közel azonos mértékben játszik fontos szerepet az életében az astanga, sokkal könnyebb így, hogy “tolerálva van” például az, mikor 3:50-kor megszólal a vekker. Büszke vagyok a Jenőre és tisztelem is azért, hogy minden nap odaáll a matracra és csinálja.
Jenő: Már megérte, hogy ilyeneket hallhatok, ami kölcsönös; tényleg ad tisztelet érzést egymás felé, a kitartás, a gyakorlás szenvedélye felé. 🙂
A jóga talán az egyetlen, ami csak pozitív hozadékkal bír, azaz nincsenek mellékzöngék. Itt konfliktust korábban max a ‘melyik órára is menjünk vasárnap’ kérdése hozott – már ha eltért a véleményünk.
Hogy közelebb hoz-e? Igen, ha csak felülről nézem.
Emellett, ha kellene keresni eltérést jógával kapcsolatos megéléseink között, azaz az lehet, hogy másként éltük meg a gyakorlásra ráhangolódást, és jóga után az élmények feldolgozását. Jómagam szerettem sokat beszélni róla, Bogi inkább magában akarta feldolgozni az élményeket, és mindezt csendben; pl. egy jóga óra utáni hazafelé úton.
Ezzel időközben megbékéltem, másrészt a mysore órákra nem egyszerre érkezünk/távozunk, mivel Bogi már reggel 8-kor kezdi a munkát, az én munkám szabadabb, így később érkezem, mint ő.
Összefoglalva: a jóga közös élmény, mindig tudunk beszélgetni róla, másrészt – talán ez az egy dolog – amin biztosan nem tudunk összeveszni :), nagyobb az empátia e mentén egymás felé; és sokszor találunk hasonló megéléseket az egyes eseményekben; ráadásul szereztünk barátokat.

BW: Kicsit beszélgessünk a fizikai szintről is. Mi a kedvenc ászanátok, és melyik az amelyik komoly kihívást jelent számotokra?
Bogi: A kedvenc és egyben komoly kihívást is jelentő ászanám a návászana. Ez testesíti meg leginkább az astanga összetettségét számomra – kitartás, erő, egyensúly, ilyesmik… És ez a legjobb visszajelzés a gyakorlásomat illetően – mindig pont annyira megy jól vagy éppen rosszul, mint az egész sorozatom.
Jenő: Gyakorlatilag hetente változnak a kedvenc, és a nemszeretem ászanák. Tényleg mindig más. A fejenállás – sirsászana a két kategória között mozgott az elmúlt időkben nálam, mivel sosem álltam fejen (igazából meg sem próbáltam, gyerekkoromban sem), ez hatalmas élmény volt, mikor először összejött. Aztán amikor sikerült oldalra eldőlnöm egy órán (és egy hetet eme mutatvány miatt kihagynom), utána változott a helyzet. Ám ezt tényleg szeretem.
Ha arra kell válaszolnom, hogy melyik megy nehézkesen, melyiktől tartok, akár fel is tehetem a kérdést: melyik nem? Legyen a híd – urdhva danurászana, azzal állandóan vívásban vagyok.

Egyébként sokszor megkérdezem magamban reggelente, hogy miért is csinálom mindezt?
Hogy lehetek ilyen hülye, hogy vasárnap reggel alvás, teraszon kávézás helyett egy matracon töltöm az időm.
Biztos eljön az idő, mikor meg is tudom válaszolni, bár ha nem, az sem baj.
Aztán az épp aktuális gyakorlást követően jön a fordulópont; valamiféle fura öröm, hogy én ezt csinálom, talán még élvezem is, és a döntés, hogy holnap is, majd a várakozás, a visszaszámlálás a  következő reggelig.
Néha arra gondolok, milyen fura perverzió ez; hiszen sokszor csak egy végeláthatatlan küzdelemnek tűnik a saját gyakorlásom. 🙂 Nem tudom, én vagyok-e csak ezzel így…

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Jenő: Bandha… eleinte nem értettem (persze, halottam, amikor István beszélt róla) mi ez, mi vele a cél.
Nem is foglalkoztam vele sokáig, örültem, hogy egy-egy ászanát sikerült megcsinálom.
Aztán az Utthita Hasta Padangushthasananál egy gyakorlás során Timi biztatott a bandha tartására, és arra gondoltam, valamit kéne tenni, mert eldőlök, mint a zsák. Ott, akkor éreztem először, hogy van ennek értelme számomra is, akkor segített. Ritkán tudok rá fókuszálni, ám legalább volt már vele élményem. Így legyen a mula bandha, más még nem tudott érvényesülni nálam. 🙂
Bogi: Csatlakozom a Jenőhöz. Legyen a mula bandha, a misztikussága miatt.

BW: Végezetül. A saját tapasztalataitok és az eddigi megértésetek alapján, kinek ajánljátok az astanga vinyásza jógát és esetleg van olyan is akinek nem?
Bogi: Olyan nincs, akinek nem. Ha valakinek megvan mindkét keze-lába, nyugodtan elkezdheti. Az első lépések megtételéhez szükséges egy kis kíváncsiság és nyitottság az astanga iránt, de szerintem ez minden. Hiszen ahány gyakorló, annyiféle személyiség, motiváció, életszakasz, és ki tudja még mi, ami éppen őt a jóga terembe hozta.
Aki szeretne közelebb kerülni önmagához, szeretné megtapasztalni, hogy a határai sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelte, annak érdemes egy próbát tennie az astangával.
Jenő: Mindenkinek. Aki akar türelmet gyakorolni – elsősorban magán.
Aki akar a kitartásában fejlődni. Aki akar valahová tartozni. Aki akarja a görcsösségét elengedni. Fizikai síkon: aki akar megszabadulni a vázrendszere problémáitól. Talán nincs, akinek ne ajánlanám. Amúgy is mindenkinek ajánlgatom, kérés nélkül is. :)))

BW: Köszönöm az interjút!

Astanga ikonok: David Swenson

DS
Amerikában, a Texas államban lévő Houstonban nőttem fel és 1969-ben, 13 évesen kezdtem először jógázni. A bátyám, Doug, a kaliforniai Encinitasban az Önmegvalósítás Közössége nevű asram mellett szörfözött és szörfözés után mindig látta az ott élőket jógázni, meditálni és hasonló dolgokat csinálni. Mindez hamar felkeltette az érdeklődősét a jóga és az egészséges ételek iránt, és amikor visszatért Texasba, ezeket az új ötleteket mind magával hozta. A bátyám volt a példaképem, mindig is hasonlítani akartam rá. Lehet, hogy ha egy Harley-Davidsonnal jön haza, akkor az életem teljesen más irányt vesz, de így én is elkezdtem jógázni és megnövesztettem hosszúra a hajam. Abban az időben még nem voltak jóga stúdiók, ahogy jógás ruhák vagy matracok sem. Csak jóga volt. Ha szerencséd volt, könyveket találhattál, de ezeket a könyveket többnyire amerikaiak írták és csak később jelent meg Swami Satchitananda Belső jóga című könyve, majd B.K.S. Iyengar jógás könyvei. A bátyámmal a szabadban, a fák alatt gyakoroltunk fehér pamut karate-szerű nadrágokban, de időnként Speedo úszónadrágokat húztunk, mintha fürödni mentünk volna. Kimentünk a parkba, leterítettünk egy törölközőt egy fa alá és könyvekből gyakoroltuk az ászanákat. Nem szabad elfelejteni, hogy Texasban voltunk és abban az időben ez nagyon furcsa dolognak számított. Egy nap a bátyámmal a parkban jógáztunk, amikor hirtelen a rendőrség szirénázó autóját hallottuk közeledni. Egy rendőr odaszaladt hozzánk és elég durva hangnemben vont kérdőre minket, hogy mit csinálunk. Mondtuk, hogy csak lélegzünk és nyújtunk, és szépen kértük, hogy ne lőjön le minket. Kiderült, hogy az egyik szomszéd hívta ki őket, azzal, hogy „hippik valami szertartás keretében sátánt imádnak a parkban”. Abban az időben mindkettőnknek hosszú haja volt és pont aznap egy fa alatt tényleg elég furcsa mozdulatokat végeztünk. Persze az esetet követően sem estünk kétségbe, folytattuk a jógagyakorlásunkat.

dawid and doug swenson
David és Doug a parkban

doug-lauri-david-park
David, Laurie és Doug Swenson

Középiskolában is hosszú volt még a hajam. Átlagos középiskola volt, nem magán vagy kiemelt. A dolgozók és a tanárok is nagyon konzervatív emberek voltak, akik folyton azt mondogatták nekem, hogy „a fiúknak nem lehet hosszú haja”. 13 éves voltam és még négy év állt ott előttem. Szerencsére az édesapám védőügyvéd volt és miután meghallotta, mit mondtak nekem, bement az iskolába és a tanári karnak érdekképviseleti előadást tartott. Elmagyarázta nekik, hogy „Jézusnak hosszú haja volt, Mózesnek hosszú haja volt, Einsteinnek hosszú haja volt, sőt még Amerika alapító atyjainak is hosszú volt a hajuk, úgyhogy a fiaim jó társaságban vannak. Nem fogom rákényszeríteni őket, hogy vágassák le rövidre a hajukat”. De még ennek ellenére éveken át magamnál hordtam egy rövid hajú parókát arra az esetre, ha találkoznék az igazgatóval. Hátul akkor is kilógott a hajam, amikor rajtam volt a paróka, úgyhogy nem igazán értette senki, mire jó az egész. Vegetáriánus lettem, jógáztam és növesztettem a hajam. Egyszer az egyik tanárom odajött hozzám és annyit mondott csak, hogy „fiam, nagyon rendes srácnak tűnsz, de úgy hallottam kommunista vagy!” Nem zavart már, mert tudtam, hogy ők nem tudnak másként gondolkodni.

Nagyon szerettem a szüleimet, viszont a középiskola harmadik éve után írtam nekik egy levelet: „Kedves Anya és Apa, szeretlek titeket, de már nem akarok még egy évet ebben az őrült iskolában tölteni. Otthonról is elköltözöm, 16 éves vagyok, már el tudom tartani magam.” Kaliforniába mentem, ami 1500 mérföldre van Texastól. A szüleim nagyon szomorúak voltak és persze aggódtak. Végül belátták, hogy a gyerekeiket önállóan gondolkodó, értelmes embereknek nevelték és nem erőltették, hogy menjek haza. Megállapodtunk, hogy be kell fejeznem az iskolát és el kell látnom magam, hogy ha egyedül szeretnék élni, mert nem fognak pénzt küldeni. Abban az időben már egyébként is dolgoztam és el tudtam tartani magam, úgyhogy ez nem volt gond. Amikor megérkeztem az új iskolába Kaliforniában, azt mondták, hogy mivel csak 16 éves vagyok, ezért magammal kell hoznom egy felnőttet, aki jogilag felelős értem, mert különben nem fognak felvenni. Ez okozott némi problémát, de gyorsan találtam valakit, akit megkérhettem: a főbérlőm, Rudy Olivares Mexikóból származott, 22 éves volt és ő is szörfözött. Mindent aláírt és beiratkozhattam. Sosem jártam még olyan iskolába azelőtt, voltak művészeti órák, szörfórák, zeneórák… Szuper volt, nagyon szerettem azt az iskolát.

Egy nap az egyik barátom, aki tudta, mennyire szeretek jógázni, említette, hogy a közelben talált egy új és érdekes jóga irányzatot… Csak annyit mondott, hogy dinamikus és valahogy teljesen más. Kora reggel felsétáltam egy régi templomhoz, kinyitottam az ajtót és bekukkantottam – olyan volt, mintha a falak lélegeztek volna. De nem a falak voltak, hanem az emberek és úgy gyakoroltak, ahogy én még senkit nem láttam azelőtt. Hallottam, ahogy lélegeznek és néztem, hogy a légzéssel együtt mozognak. Ez volt az első alkalom, amikor Astanga jóga órát láttam. Teljesen le voltam nyűgözve. Nem volt fűtés a teremben, mégis, ahogy a kora reggeli nap besütött, pára száll fel az emberekből gyakorlás közben. Félelmetesen jó volt. Egy hippi pár járkált körbe és igazította az embereket. Az egyikük odajött hozzám is és lelkesen bemutatkozott: „Helló, az én nevem David!” Ők voltak David Williams és Nancy Gilgoff. David volt az első amerikaiak egyike, aki jógát tanult. 1972-ben Norman Allennel körbeutazták Indiát és asramokban laktak. Manjuval, Pattabhi Jois fiával való találkozásuk után mentek el Mysore-ba és mikor visszatértek Kaliforniába, David elkezdett tanítani.

Az első alkalommal a napüdvözleteket tanították meg nekem és a záró sorozat ászanáit. Elfáradtam, forró volt a testem, és amikor lefeküdtem savászanába, láttam a felszálló gőzt. Sosem felejtem el azt a napot, valami nagyon különleges történt velem.

Vidám és kedves közösség volt. Igazából mindenki hippi volt, aki abban az időben jógázott. Nagyon szórakoztató volt velük lenni. 1975-ben David és Nancy hozta el először Pattabhi Joist Amerikába. Előre felkészítettek minket, hogy ki fog érkezni, hogy megadjuk a kellő tiszteletet. Pattabhi Jois a fiával, Manjuval érkezett. Pattabhi Jois már 60 éves volt akkor, Manju pedig közel 30. Pattabhi Jois alig beszélt angolul még. Amikor megérkeztek és bemutatta a fiát, így kezdte: „Ő a fiam Svámidzsí”. Manju ránézett az apjára, majd felénk fordult és ő viszont folyékony angolsággal csak ennyit mondott: „Nem vagyok Szvámidzsí. A nevem Manju és azért jöttünk, hogy összetörjük a hátatokat.” Kicsi volt, mint Miki egér, de nagyon erős is egyben. Egy egész lépcsősoron fel tudott menni kézenállásban. Négy hónapig maradtak akkor Amerikában és egész idő alatt minket tanítottak. Fogalmunk sem volt róla, hogy mit csinálunk, de imádtuk az egészet!

david-swenson
David Swenson Lahainában, Maui, Hawaii

Pattabhi Joisnak is tetszett, mert nagyon sok lelkes, fiatal és energiával teli diákot talált ott, míg Indiában senki nem akart jógázni. A fiatal indiaiak mérnökök akarnak lenni, doktorok, ügyvédek, mi pedig egyszerűen csak jógik. És ő ennek nagyon örült!

A viszonylag hosszú ott tartózkodása alatt Pattabhi Jois egy iskolai programban is részt vett. Elvittem őt és David Williamst egy általános iskolába 6-8 éves gyerekeknek jógabemutatót tartani. Amikor én voltam kisfiú, nem jöhettek hippik iskolákba jógát tanítani, 1975-ben viszont már én voltam az, aki a bemutatót tartotta. Szóval, az alatt a jó pár hónap alatt, amíg Pattabhi Jois velünk volt, történt néhány érdekes dolog.
Mivel Kalifornia nagyon közel van Mexikóhoz, így rengetegen jönnek át onnan és próbálnak letelepedni, többnyire illegálisan. Abban az időben a rendőrök mindenkiről azt hitték, akinek barna bőre volt, hogy illegális bevándorló. Egy nap jóga óra után épp útban voltunk hazafelé. Tényleg tipikus hippiknek néztünk ki; öreg kocsi, a tetején szörf deszkákkal. Pattabhi Jois hátul ült. Hirtelen felbukkant a rendőrség és jelezte, hogy álljunk félre. Amikor benéztek az ablakon, észrevették, hogy egy sötét bőrű ember is van velünk. Udvariasan rá is kérdeztek: „Elnézést, ön illegálisan jött át Mexikóból?”. Pattabhi Jois mosolyogva válaszolt: „Igen, Mexikó nagyon jó!”. Próbáltuk elmagyarázni, hogy nem Mexikóból jött, de Pattabhi Jois folyton csak azt ismételgette, hogy „Igen, igen, Mexikó”. Ez így ment jó pár percig, de szerencsénkre a rendőrök végül rájöttek, hogy ennyi hippi úgysem tudna megszervezni egy illegális határátkelést, úgyhogy elengedtek minket.

Aztán Pattabhi Jois visszatért Indiába, Manju pedig úgy döntött, hogy Amerikában marad. Elvette az egyik diáklányt és így le tudott telepedni. Gondolom, Pattabhi Jois felesége nem volt túl boldog, amikor mindezt megtudta.

Nem sokkal azután, hogy Pattabhi Jois visszatért Indiába, én pedig Texasba, David Williams felhívott Hawaii-ról (időközben odaköltözött) és megkért, hogy vegyem át az óráit, mert újra vissza akart menni Indiába. 1976 volt, elmentem Hawaii-ra tanítani. A parkban, adományokért tartottam az órákat, nem volt fix a díjuk. Mielőtt David elment, figyelmeztetett, hogy ezek az önkéntes hozzájárulások nem szoktak jóra vezetni. A diákok is többnyire hippik voltak és nem volt pénzük. Kitettem egy kosarat az adományoknak, és amikor belenéztem óra után, nem találtam mást, csak mangót, banánt vagy egy fél füves cigit… Pénzre lett volna szükségem, de csak ezek jutottak. Jógaterem még nem volt, mi magunk építettük fel. Nem volt pénzünk, de építettünk egy termet. Rendes padlóra nem futotta, szőnyeget is akkor tudtunk szerezni, amikor egy hotel kidobálta a régi szőnyegeit az átalakítás után. Abból a szőnyegből vágtunk magunknak jógamatracokat is. Nyolc fala volt a termünknek, négy fából készült, ahol tudtunk kézenállást gyakorolni. A másik négy csak függöny volt, hogy ne jöjjenek be a bogarak. Egy kis fát állítottunk középre, ez tartotta volna a tetőt. De mivel nem volt pénzünk, így tető csak később lett.

hawai-3Yogis
Hawaii: Danny Paradise, David Williams, David Swenson

Elkezdtünk gondolkodni, hogy miből is kéne tetőt készíteni. Kerítettünk egy átlátszó műanyagot és azt szereltük fel. A várost, ahol voltunk Hawaii-on úgy hívták, hogy Lahaina, ami ’Könyörtelen Napot’ jelent. Mivel a tető átlátszó volt, így a termet ’Örökös Napsütésnek’ neveztük el. Ha nem értél oda kora reggel, borzasztó meleg volt. Manapság, mikor azt hallom, hogy valaki a meleg miatt panaszkodik az órámon, visszaemlékszem erre; ahhoz a teremhez képest szinte mindent hűvösnek érzek. Körülbelül 40-50 ember jött gyakorolni minden nap. Reggelente leterítettük a földre a szőnyeget – rendes padló nem volt – majd óra után újból felszedtük, betömködtük a földön a lyukakat, amik a hátraugrások után maradtak és összesöpörtük a port. Nagyon jól éreztük magunkat! Mindenki hippi volt és fákon lévő kis házikókban lakott. Mire David elment Indiába, megtanultam a harmadik és a negyedik sorozatot is.

David Williams mindenkivel elbeszélgetett az első órája előtt. Általában azt mondták az emberek, hogy csak jógázni szeretnének, mire David válasza a következő volt: „A jóga nem való mindenkinek, rendkívül összetett rendszer. Azt szeretném, ha jól átgondolnád a döntést, mielőtt elkezded. A jóga felforgatja az egész életedet, mert elkezded magad igazán jól érezni. Az is előfordulhat, hogy a partnered vagy a feleséged nem jógázik, de a jóga nagyon fontos lesz neked. Tönkreteheti a kapcsolataidat, lehet, hogy ott hagyod az állásodat és elmész Mysore-ba. Ezért kérlek, nagyon fontold meg, hogy el akarod-e kezdeni”. Mire David a kis beszédének a végére ért, az emberek már készítették is elő az óra árát és lelkesen nekikezdtek a gyakorlásnak. Lehet, hogy a jóga stúdióknak úgy kéne hirdetniük magukat, hogy „Jógázni tilos!”.

Szóval David Williams elutazott Indiába, én pedig maradtam, mint szenior tanár. Nem sokkal később az egyik diák odajött hozzám azzal, hogy mennyire kedveli az óráimat. Ami röviden annyit jelentett, hogy „nincs pénzem, de nagyon szeretném folytatni a gyakorlást.” Mondtam neki, hogy semmi gond, jöjjön csak az órákra továbbra is. Lehet, hogy a forró Hawaii-i levegőben még az információ is gyorsabban terjed – két héten belül már senki nem fizetett az órákért. Egyre többen lettünk, de egy centet sem hoztak. Ekkor döntöttem úgy, hogy muszáj keresnem egy állást, mert kezdtem nagyon rosszul állni anyagilag. Hozzá kell tennem, hogy Hawaii egy olyan hely, ahol alapvetően nem elfogadott, hogy dolgozni kell. Sok próbálkozás után csak találtam egy embert, akinek volt egy kis bioélelmiszereket árusító boltocskája, aminek „Mr Rendes Étel” volt a neve. A tulajdonos azonban nem volt annyira rendes, drogfüggő volt. Elmesélte, hogy New Yorkban elkövetett némi törvénysértést, ami miatt gyorsan el kellett kezdenie valamit, ami legális, és ezért megnyitotta ezt a bioboltot. Érdeklődtem, hogy van-e esetleg állás számomra. Csupán a nevemet kérdezte meg és azonnal fel is vett. Ezen kicsit meglepődtem, de aztán kiderült, hogy Hawaii-on a nagy bulizósoknak (party-goers) mind van valamilyen becenevük, mint például „Csillag Gyermek”, „Tüzes Eső”… Szóval, amikor az üzletvezető megtudta, hogy engem szimplán Davidnek hívnak, nagyobb esélyt látott rá, hogy bejövök majd dolgozni. Elkezdtem végre pénzt keresni. Nem túl sokat persze, de eleget, hogy megéljek belőle. Mikor David és Nancy visszatértek, elhatároztam, hogy én is elmegyek Mysore-ba. De nem volt pénzem rá, kölcsön kellett kérnem. Volt egy jó és egy rossz hírem David és Nancy számára; a jó az volt, hogy sokan jártak az órákra, a rossz pedig, hogy senki nem fizetett. Mondták, hogy nem gond, és másnap mindenki elkezdett fizetni megint. Később rájöttem, hogy az emberek csak azt mondták, hogy nincs pénzük a jógára, de ugyanakkor eljártak rock koncertekre és nem tagadtak meg maguktól semmi más földi jót sem.

jois-mysore

1977-ben utaztam Mysore-ba. Amikor megérkeztem, Pattabhi Joisnak összesen két tanítványa volt rajtam kívül. 60 éves elmúlt, de olyan volt, mint egy tinédzser, tele energiával. Hárman voltunk, mégis, úgy tanított minket, mintha legalább húszan lettünk volna. Minden nap három, négy vagy öt új ászanát kaptunk. Egyszer aztán úgy döntött, hogy a napi egy gyakorlás már nem elég, úgyhogy elkezdtünk naponta kétszer gyakorolni. Az első és a második sorozatot reggel, az első, harmadik vagy a negyedik sorozatot pedig este. Mindent úgy csináltunk, ahogy ő mondta. A reggeli gyakorlás után hazamentünk, ettünk, aludtunk, aztán mentünk is órára megint. Nem sokkal később hozzátett mindehhez egy óra pránájámát is, aztán elkezdte tanítani a satkarmákat (tisztító technikák). Kettőt mutatott meg, a naulit és a netit. Hagyományosan a netit három szőtt pamutszállal kell csinálni úgy, hogy a végüket bele kell mártani viaszba és ezután az orron keresztül át kell húzni a szájon pedig ki. Igazából ez nem egy kellemes procedúra. Időnként gumicsöveket használtunk, amiknek szintén viasz volt a végén, és amikor a viaszos részhez értünk, az olyan érzés volt, mintha egy bicikli lánca lett volna az orrunkban. Mondtuk Gurujinak, hogy a gumicsővel is mindent az előírásoknak megfelelően akarunk csinálni. Ennek megfelelően megkért minket, hogy szerezzünk csövet bicikli pumpákból, elküldött egy bicikliboltba, ahol meg is vettük ezeket. Borzasztó koszos volt mindegyik, úgyhogy napokig forraltuk és tisztogattuk őket. Végül aztán Guruji saját maga ’netizett’ rajtunk. Annyira szerettük Gurujit, hogy megengedtük neki, hogy azt tegyen velünk, amit akar. Mintha a kutyái lettünk volna egy kísérletben.

Az ott töltött négy hónapom alatt rengeteget tanultam; a sorozatok ászanáit és pránájámát. Mielőtt visszatértem volna Amerikába, megálltam Sri Lankán, szerettem volna pihenni egy kicsit. A legolcsóbb szobát vettem ki, ahol egy szörfös volt a lakótársam. Kölcsönadta a deszkáját és elkezdtem szörfözni. De minden rosszul sült el: a korallzátonyban elvágtam a lábam és nagyon csúnyán begyulladt. Borzasztó olcsó helyen laktunk: először kullancs csípett meg, aztán vérhas fertőzést kaptam. Hamar elvesztettem, a türelmemet és felültem az első Amerikába tartó gépre. Mint egy szörny, úgy érkeztem meg. Mikor hazamentem Texasba, hirtelen nagyon összezavarodtam. Mi értelme van az életemnek? Éltem Hawaii-on, Indiában, jógáztam, tanítottam… de valahogy az örömöt hamar beárnyékolták a problémák: először is szereznem kellett munkát, de a legalapvetőbb dolog, amiről fogalmam sem volt: mit csináljak ezután?

Egy farmra mentem, hogy lovakra vigyázzak, de a fejem tele volt kérdésekkel. Egyszer aztán nem bírtam tovább, leültem és írtam egy levelet Gurujinak: „Kedves Guruji! Végigvettük az összes ászanát, pránájámáztunk is, de hol a szamádhi?! És lenne még pár kérdésem: „Ki Isten? Ki vagyok én? És egyébként is, mi a dolgom ezen a bolygón?” Elküldtem a levelet, de sosem válaszolt rá. Egy darabig kicsit mérges voltam, aztán rájöttem, hogy a válaszokat nekem kell megtalálnom. El is kezdtem a keresgélést. Tenyérjóslást és asztrológiát tanultam. Böjtöltem. Egyszer 40 napon át nem ettem mást, csak szőlőt és csak szőlőlevet ittam. Meditáltam, rengeteget olvastam. Aztán, amikor abbahagytam a szőlőevést, éreztem, hogy nagyon éhes vagyok. Elmentem egy Krisna templomba, mert ott ingyen ételt osztogattak. Tele voltam kérdésekkel, amiket ők sorra megválaszoltak és a válaszokat különböző ősi kéziratokkal és szövegekkel támasztották alá. Szóval, úgy gondoltam, belevágok: leborotváltam a hajam, hátul csak egy tincset hagytam meg és elkezdtem szerzetesként élni. Teljes cölibátusban. Minden nap két órán keresztül: “Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma Haré Haré…”

Azt mondták, az ászana csak illúzió, májá, ami még jobban köt majd az anyagi világhoz. Azt követelték, hogy tagadjam meg az egészet és csak a bhakti jógával foglalkozzam. Mondtam, hogy rendben, és úgy tettem, ahogy kérték. Utaztam a nagyvilágban és Haré Krisna központokat nyitottam, szerzetes lettem. Lassan rájöttem, hogy ez mekkora üzlet világszerte. Annyi pénzt kellett keresnünk, amennyit csak lehetséges volt, de az üzleti partnereinknek nem volt szabad tudnia, hogy krisnások vagyunk. Mit gondoltok, mit kellett tennem? Parókát kellett hordanom. Nem értettem, hogy az emberek miért ragaszkodnak a parókához már megint.

Az egyik napra különösen jól emlékszem. Lementem az utcára a krisnás ruhámban és copfommal. Az édesanyám odajött hozzám és azt mondta, hogy mivel senki nem fog tőlem könyvet venni, ezért ő vesz egyet. Mikor visszamentem a templomba, elkezdtek velem kiabálni, hogy nem szereztem elég pénzt aznap. Akkor értettem meg, hogy valami nagyon nem stimmelt ott. Voltak páran, akik elég spirituálisnak tűntek, de sokan biztosan nem a spiritualitástól szenvedtek. Néhányan kedvesek voltak, néhányan rosszindulatúak, voltak szerények és önzőek, de igazából bármit is csináltam az életemben addig, egyedül a szüleim szerettek önzetlenül. Pedig ők nem olvastak folyton imádságokat, nem hordtak speciális ruhákat, mégis mindent megadtak, amit tudtak, szerettek engem. És mikor összehasonlítottam ezeket a spirituális embereket a templomban azokkal, akik normál életet éltek, elhagytam a Haré Krisna központot. Úristen, 5 évet töltöttem ott! Kiléptem a krisnásoktól, de nem volt pénzem, mert mindet, amit kerestem, nekik adtam. Kereshettem munkát megint. Aztán hirtelen belém hasított egy gondolat és rájöttem, hogy mit kell tennem: „David, épp most fejezted be a krisnás üzleti tanfolyamot. Jól megtanítottak, hogyan kell értékesíteni. Gondolj csak bele, David, ha el tudtad adni a Bhagavad Gítát egy cowboynak Texasban, akkor ezután bármit el tudsz adni bárkinek.” Képgalériát nyitottam. Tudtam, hogy ez sokkal egyszerűbb lesz, mint Bhagavad Gítát árulni. Jógázni is elkezdtem újra. Impozáns öltönyökben jártam és képekkel kereskedtem. Elég sikeres voltam, de ott motoszkált valami. Egy idő után rájöttem, hogy vissza akarok menni Hawaii-ra.

Maui szigetén egy galériában találtam állást. Ismét eljártam jógaórákra Nancy Gilgoffhoz. Aztán csoda történt. 1989-ben Pattabhi Jois Hawaii-ra jött. 12 év telt el azóta, hogy elküldtem neki azt a levelet, és hogy utoljára láttam. Nancy meghívta egy szemináriumra, majd az első napon odavitt hozzá: „Guruji, David is eljött”, de Guruji csak annyit válaszolt, hogy „Túl sok diák, nem emlékszem mindenkire”. Gondoltam, 12 év alatt biztos sokat változtam, hosszú hajam volt, másként öltözködtem, nem olyan szörnyű, hogy nem emlékszik rám. Másnap a gyakorlás végén vártam, hogy Guruji segítsen a hátrahajlításoknál. Odajött, a csípőmre tette a kezét, én pedig elkezdtem hátrahajolni. Abban a pillanatban, ahogy hozzám ért, elkiáltotta magát: “Óóó! David Swenson!” Ötször kellett hátrahajolnom és minden egyes feljövetelnél ott álltam közvetlenül a Tanárom arcával szemben. Mosolygott és ragyogtak a szemei. A szemembe nézett és énekelni kezdett: “Haré Krisna, Haré Ráma…” Még most sem tudom, hogy megkapta-e tőlem azt a levelet vagy sem, de már nem is számított. Tettem egy óriási kört és végül visszatértem arra a helyre, ahonnan elindultam.

Mint Paulo Coelho Az alkimista című könyvében. Santiago, a pásztorfiú, hatalmas utat tesz meg, majd visszatér oda, ahonnan elindult és végül megtalálja a rejtett kincseket. Akkor jöttem rá igazán, hogy minden, amit kerestem, végig ott volt előttem. Megértettem, hogy a szüleim voltak a tanáraim, akik megtanítottak a feltétel nélküli szeretetre. A bátyám vezetett be a jógába először, David Williams és Nancy Gilgoff tanítottak meg astangázni és rajtuk keresztül ismertem meg Pattabhi Joist. Ahogy Pattabhi Jois mondta: „Gyakorolj és minden jön magától!”. Rájöttem, hogy minden, amit keresek, a gyakorlásban rejlik. Csak eszközként kell használnom, hogy segítsen megérteni önmagamat. Abban a pillanatban rájöttem, hogy mi tesz spirituálissá egy gyakorlást. A meditáció, az imádság, az ászanák csupán eszközök. Eszközök, amiknek segítségével fel lehet szántani a talajt és termővé tenni. Ez a gyakorlás lényege, termővé teszi a talajt. Csak mert valaki képes bonyolult ászanákat végrehajtani és folyton imádkozik, még nem jelenti azt, hogy spirituális is egyben. Ez csak azt jelenti, hogy termővé tette a talajt a maga számára és az nő ki ebből, amit elvet bele. Ezért minél intenzívebben gyakorlunk, annál óvatosabbnak kell lennünk. Ha egót ültetünk, akkor még egy átlagos embernél is nagyobb egót növeszthetünk. A spiritualitást nem a gyakorlás határozza meg, hanem a koncentráció, a gyakorló szándéka és cselekedetei.

Befejezésként pedig a következőt szeretném hozzátenni: létezik egy definíció, miszerint „a jógi az, aki egy kicsit jobbá teszi a környezetét”. Senki nem mondta, hogy az a jógi, aki meghatározott gyakorlatokat végez, vagy bonyolult ászanákra képes. Egy jógi pusztán a jelenlétével jobbá teszi a világot. Minden cselekedetünk ebben a világban energia hullámokat hoz létre, amely hullámok lehetnek pozitívak vagy negatívak. És így végezetül feltehetjük magunknak a kérdést: „Vajon a jelenlétünk által jobb hely lesz ez a világ?”

Guruji & Swenson
“O! David Swenson! Veeery old student!” David és Jois

Forrás:
Guy Donahaye and Eddie Stern: Guruji – A Portrait of Sri K. Pattabhi Jois
http://wildyogi.info/en/issue/david-swenson-%E2%80%9Chow-it-all-began%E2%80%A6%E2%80%9D
https://yogainternational.com/article/view/ashtanga-yoga-qa-with-david-swenson
http://www.yogajournal.com/article/lifestyle/yj-interview-with-david-swenson/
http://www.ashtanga.net/about-us.html
http://www.yogajournal.com/article/philosophy/practice-and-all-is-coming-2/
http://thecatholicyogi.com/2014/02/23/david-swenson-on-what-it-means-to-be-a-yogi/

A hónap bandhája: július

Csilla

Július hónap bandhája az egyik legrégebbi tanítványunk, és több szálon kedves a szívünknek. Közösségi munkája kiemelkedő, rengeteget segít nekünk, hogy a Bandha Works zökkenőmentesen tudjon üzemelni. Az utóbbi időben élete igen izgalmas, fordulatokkal teli, hirtelen lett nagycsaládos, de ennek ellenére vagy éppen ezért maradéktalanul fenn tudja tartani reggeli astanga gyakorlását, ami példaértékű. Fogadjátok szeretettel Csillát!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Csilla: 🙂 mint mindig…

BW: Hogyan találtál rá az astanga vinyásza jógára?
Csilla: Így utólag visszagondolva, nem is volt nehéz dolgom. Csak egy kicsit lassan vettem észre, hogy merre is kellene haladnom. Míg másnak ez az első gyakorlás után egyértelmű, hogy megtalálta ami hiányzott az életéből, nekem kellett hozzá 3 év. Akkoriban rengeteget dolgoztam, munka után pedig egyenesen a futópályára vezetett az utam, hogy valahol levezessem a feszültséget. A „mozgás” mindig része volt az életemnek, apukámnak hála kevés olyan sport van, amit ne próbáltunk volna ki, aztán meg ne gyakoroltuk volna. A vadvízi eszkimófordulótól az egykerekű bicikliig mindent. Sajnos nem tudta, hogy astanga jógázni kellett volna elküldjön 🙂 Szóval a sok sport miatt kezdtem úgy érezni, hogy valami nyújtást is be kellene iktatni a mindennapokba. Az agni jógát néztem ki – 2 perc alatt a Kálvin téren a metróból feljőve – meleg is van, közel is van, jó lesz. A második alkalommal korán érkeztem az órára, így láttam meg, hogy van olyan is, ahol nem kell olyan sokáig várni, hogy jöjjön a következő póz. Kellett egy újabb negyed év, mire összeszedtem a bátorságom, hogy elmenjek a kezdő tanfolyamodra és utána az első astanga órára. Persze ez még csak az első lépés.

BW: Azon kívül, hogy az astangában gyorsan jönnek az ászanák egymás utánban, mit lehet még szeretni benne?
Csilla: Még csak most van két hónapja, hogy néhány szerencsés magánéleti változás miatt lehetőségem van a reggeli mysore órák látogatására az építési területek helyett. A „gyakorlás elmélyítése tanfolyamotok” első alkalma is nagyon nagy változásokat indított el bennem, tudtam, hogy az astanga gyakorlást így kell igazából kipróbálnom. Előtte is éreztem – na meg persze a környezetem is… ha lehet, inkbb jóga után találkozzunk, akkor olyan kedves vagy – sok pozitív változást, de ennek a két hónap reggeli gyakorlásnak – ami persze még nem hosszú idő – a hatása elképesztő. Egész más így gyakorolni, minden mozdulatnak, dristinek, légzésnek, bandhának tényleg akkor és ott kell lennie, hogy kiválthassa ezt az érzést. Az ember ezért 4:30 kor felkel és küzd, mert nekem ez még sokszor nagy harc a saját testemmel, és talán még nagyobb az elmémmel. De nagyon megéri, és várom, hogy még miket tartogat ez az út számomra, amire talán még sem fel léptem.

BW: Könnyen feldolgozta a család, hogy Te mész szinte elsőnek aludni, még a gyerekek előtt? Hogy tudod így ellátni az otthoni kötelezettségeidet?
Csilla: Nagy szerencsém van velük. Nem titok, hogy nem régóta élünk így együtt. Mindannyiunknak sok az újdonság, mindenkinek tekintettel kell lenni a másikra. Ébredés, evés, dúdolás, fekvés, ha őszinték vagyunk, nem könnyű egy astangással együtt élni. De minden nap kifaggatnak, hogy ma már ment-e a kukkutászana, miközben két másodperc alatt meg is mutatják nekem, hogy pedig ez nagyon egyszerű és már az ászanában vigyorognak rám. Igyekszem kihasználni a hajnali nyugodt órákat, így egyelőre tartható a napi rutinunk. Ehhez persze nem árt egy ilyen megértő társ.

BW: Az ászana gyakorlás tekintetében nem rossz reggel gyakorolni, amikor még nem olyan hajlékony a testünk, mint délután?
Csilla: Igyekszem minél jobban kitolni azt a pontot, amikor már “erőlködni” kell a sorozatban…ez most reggel az ardhabaddhapadmottánászana, délután a garbhapindászana. Itt nem tudom a légzés ritmusára felvenni a pózt és ez még kizökkent sajnos.

BW: Úgy tűnik szigorúan veszed (nagyon helyesen) a vinyászaszámolás tartását. Miért fontos ez?
Csilla: Az az igazság, hogy tényleg nincs astanga triszthána nélkül.
Amióta elkezdtem valóban így gyakorolni, összhangba hozni a légzést a mozdulatokkal és az ászanákkal, és nem nézelődni, hanem tartani a dristiket, megéreztem, hogy mennyivel többet jelent ez a puszta testi gyakorlatoknál. Egyrészt azokért a furcsa, hosszabb-rövidebb pillanatokért – amikor talán már sikerül egy “más” állapotban lenni -, másrészt a tanítói láncolat iránti tiszteletből is fontosnak tartom, hogy úgy gyakoroljak, ahogy tanultam tőletek, ahogy nektek tanították.

BW: Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
Csilla: A kedvencem az utthitahaszta pádángusthászana. Kihívást sajnos minden ‘padmát’ tartalmazó ászana okoz De bízom benne, hogy lesz egyszer olyan, amikor már nem könnyezem meg a bal féllótuszokat.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Csilla: Legyen az uddijána bandha, mert ez már sokszor kihúzott a bajból 🙂 Nagyon érdekes megtapasztalni a bandhák erejét. Nekem fizikai szinten ez a “legmegfoghatóbb”, mert tényleg erőlködésmentessé válik vele (számomra nehéz) ászanákat megtartani. És valami plusz belső erő érzetet is ad, lehet, hogy ebből már valami több lesz? Egyszer…

BW: Végezetűl mit javasolnál azoknak az astangásoknak, akik délután gyakorolnak de a napirendjükbe beleférne a kora reggeli gyakorlás is?
Csilla: Nálatok astangázni mindig jó… már délutáni órákra járóként is függő voltam, de amióta reggel mysore stílusban gyakorlok rengeteg változást tapasztalok, és nem csak fizikai szinten, bár az is nagyon érdekes, hogy mennyire más lett fontos ebben. Az a közel két óra reggelente a saját kis ‘harcaimmal’ szép lassan megváltoztatja az életem egész ritmusát, sokkal nyugodtabban élek, megszerettem a csendet, el tudtam engedni embereket, akiket el kellett, tudok nemet mondani arra, ami nekem nem jó, talán kicsit jobban jóban lettem magammal is.
Szerintem aki teheti próbálja ki, mert bár kicsit korán kell kelni, de ott gyakorolni a többiek között, a Ti segítségetekkel nagyon sok plusz energiát ad.

Én talán elindultam az astanga jóga útján… nekem nincs visszaút 🙂

BW: Köszönjük az interjút!

A hónap bandhája: június

Dávid Bandha Yoga Jedi

Június hónap bandhája fiatalon szembesült a kegyetlen mulandósággal, de hála egy kiváló orvosnak és a nagyszerű családjának kapott még egy kis időt, hogy rátaláljon az örökkévalósághoz vezető útra. A viszontagságos kezdet ellenére (vagy éppenséggel pont ezért) rendkívül vidám, élettel teli és felettébb szorgalmas fiatalembert ismerhettünk meg Dávid személyében. Fogadjátok Őt szeretettel.

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Dávid: A szavamat adom, hogy így lesz!

BW: Hogyan találtál rá az astanga vinyásza jógára?
Dávid: Körülbelül kettő és fél évvel ezelőtt az egyik kedves ismerősöm ajánlotta az Atma centert. A lánya – Blanka – akkor már ott jógázott, véletlenül pont nálad. Úgyhogy gondoltam megnézem, mi fán terem az astanga jóga…és ez lett belőle 🙂

BW: Két és fél év távlatában szerinted mi fán terem az astanga? Hogy működik ez az irányzat?
Dávid: Az igazi mélységei szerintem csak az előtt tárulnak fel, aki nyitottá válik a gyakorlásra. Még az elején vagyok, de szerintem egyszerű a recept. Csinálni kell, és működik. A hatásait egyértelműen érzem azokon a napokon, amikor gyakorolok, és egyértelműen mások azok napjaim, amikor nem.

BW: Úgy tudom, az astanga mellett egyéb keletről érkezett rendszereket is gyakorolsz. Mit lehet ezekről tudni, hogyan kapcsolódnak össze, ha egyáltalán összekapcsolódnak?
Dávid: Igen, jól tudod. Jó pár éve karatézom. Ez nekem természetes, mert a családom minden tagja gyakorolja ezt a harcművészetet. A karate nem indiai hanem japán származású, de ott is vannak meditációhoz kapcsolódó részek. Tulajdonképpen úgy tekintek rá, mint mozgó meditációra. Az edzésen kialakult helyzetek pedig szerintem olyan szituációk, amelyekből megtanulhatom, hogy hogyan viselkedem egy-egy szélsőséges helyzetben. A kényelmes helyzetekben nem derül ki, hogy milyen vagyok valójában, csak azokban, amelyek felfordítják a világomat.
Az összekapcsolódás a jógával az önmegismerés szempontjából szinte azonos. Ha úgy “használom” a jógát vagy a karatét, mint egy fitnesz edzést, akkor nem jutunk el a belső lényegükhöz. Sajnos a karate most háttérbe szorult a munka, a főiskola és a jóga hármassága miatt, de szerencsére csak annyi történt, hogy az egyik ruhát egy másikra cseréltem. Nekem valahogy mindkettőben megjelenik a művészi szépség, csak másképp. Szerettem volna megismerni, hogy miről szól a jóga és az időbeosztás miatt választanom kellett. S mivel ez csak akkor derül ki ha csinálom, így belevágtam.

BW: Az astanga jóga második ága a nijama (spirituális elvek), ezen belül található az Ísvara pranidhána (Isten iránti odaadás). Úgy tudom Neked erre “bejáratott” rendszered van?
Dávid: Az a helyzet, hogy keresztény családból származom, most mégis a Buddhista Főiskolára járok tanulni. Gyerekkoromban az volt a meglátásom, hogy Isten “bácsi” az összes vallásban ugyanaz a valaki, de mivel senki sem tudja az igazi nevét, így inkább mindenki adott neki egyet: Isten, Allah, Brahman, Krisna stb. Vagyis, mindenki ugyan arról beszél. Most már inkább úgy látom, hogy az Isten a bennünk lévő egységhez és harmóniához való közelítésünk. Azt hiszem, hogy Ő ez az állapot. Ami mindig bennünk van, de nem érezzük a zavaró gondolatoktól, a fecsegésektől és a külső ingerektől. Abban a tevékenységben találjuk meg, amiben ezt az egységet érezzük. Egységet magunk és minden más között.
Úgy érzem, hogy a világban minden összefüggésben vagy egymással, ezért minden, amit teszek, mondok, vagy gondolok, hatással van minden másra is. Ezért azt is gondolom, hogy az istennek való odaszentelődés lehet bármi, amiben ezt az egységet megtaláljuk. Bármit gyakorolunk, mindig van egy pont, amikor a tanulás vagy a gyakorlás átlép egy fizikai vagy egy logikus pontot, ami még szavakkal leírható. Ezeken túl tudjuk megtapasztalni azt, ami a lényeg. A szavakon, a gondolatokon, a fizikai és a logikus dolgokon túl találjuk meg az Istenhez való odaszentelődés értelmét. Amikor a gyakorlásunkban már elmélyülünk. Minél inkább erre helyezzük a figyelmünket, ez annál érezhetőbb. Legyen az bármi: jóga, harcművészet, szolgálat, kártyatrükk gyakorlás…bármi. S ha így élünk, akkor azt hiszem, az életünk kiteljesedik. Így gondolom!

BW: Te is a reggeli Mysore csapatot erősíted, sőt az egyik legkorábban érkező jógi vagy közülük is. Hogy bírod ezt a “terhelést” napról napra, mi a titka – ha van ilyen – a korai reggeli gyakorlásnak?
Dávid: Azt hiszem annak köszönhető, hogy meg szerettem volna tudni, hogy mi van a jógában. Ezért eldöntöttem, hogy adok neki egy fél évet, amikor annyit gyakorolok amennyire csak lehetőségem van. Abban is megállapodtam magammal hogy tartom magamat ehhez a döntésemhez. Amikor nagyon nehéz felkelni fél ötkor vagy ötkor, ez átlendít a nyekergésen. Az első 2,5 hónap nagyon nehezen ment, azután már kicsit könnyebb lett. Azt hiszem, a figyelmem átállt. Az életem berendezkedése megváltozott. Valahogy a szokásaim közé került a gyakorlás, ami önmagában nagyon érdekes változás. Azokról a változásokról nem is beszélve, amiket a gyakorlás egyéb területen generált. Szerintem ennek a hozzáállásnak nem titka, hanem ára van. Sok lemondással jár az, ha valaki ennyit gyakorol. De a kényelmetlenség csak a változás időszakában tart. Ha egy ember elköteleződik valami felé, akkor az élete ahhoz rendezkedik be. De a véleményem az, hogy megéri. Legalább is nekem megéri.

BW: A Mysore stílusú gyakorlások által sok minden kiderül a gyakorlóról… Alapból is egy jóvágású srác vagy, de Rád ez duplán érvényes! Mit kell tudni a mellkasodat “díszítő” hatalmas forradásról?
Dávid:  🙂 Köszönöm. A mellkasomon lévő vágásról azt érdemes tudni, hogy egy nyitott szívműtétet jelez, amit akkor csináltak, amikor hat éves voltam. A szülésnél közrejátszott „kis” rendellenesség következményeként keletkezett foltot stoppolták be a szívemen. Akkor még nem fogtam fel, hogy mi történik velem, de ahogy így visszagondolok, a szüleim nem is tudom, hogy mit élhettek át, mivel a varrást a szíven belül kellett megcsinálni. A gyengébb idegzetűek kedvéért nem cizellálom. Amikor ez történt, édesanyám nővér volt. Pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Ezért ahogy kiderült, hogy műteni kell, azonnal átkérte magát a szívsebészetre, hogy a közelemben legyen. Elmondása szerint legalább kétszer olyan gyorsan gyógyultam, mint azok a gyerekek, akikkel nem lehetett ott ennyit az édesanyjuk. Arra emlékszem – meg sok másra is –, hogy amikor kijöttem az altatásból, anyu bejött hozzám, hogy megnyugtasson. Ami nem annyira jött be, mivel anyu egy maszkban volt, és a doki kicsit elmérte a dózist – egy hatéves gyerek fizikumánál elég nehéz pontosan eltalálni – ezért ébredéskor mindenből duplát láttam. Úgyhogy egy maszkos kétfejű és négykezű ember fura hangon próbált beszélgetni velem. Hát nem nyugodtam meg… Egyébként a műtétért Ő is és én is nagyon hálásak vagyunk Dr. Hartyánszky Istvánnak, mert nagyon jól megcsinálta. Amikor kicsi voltam nagyon zavart a forradás, de aztán azt mondták, hogy majd ez lesz a szexepilem. Most már megszoktam és szerencsére nem jelent akadályt az ászanákban vagy az életben sem.

BW: Az “elmélet” után térjünk át egy kicsit a gyakorlatra. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
Dávid: A kedvenc ászanám a pascsimattánászana. Azért ez, mert ebben fejlődtem a legtöbbet. Sosem gondoltam volna hogy a nyújtott lábaimon a sípcsontom egyszer majd az arcom útjában fognak állnak. De így lett, és ennek most nagyon örülök. Amelyik pedig a leginkább kihívást jelent a számomra az a návászana és a pádángusthászana. Hogy úgy mondjam ezek az ászanák egyenlőre nem annyira kedvesek hozzám:-)

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Dávid: A személyes kedvencem a bandhák közül a dzsálándhára bandha! Ha szavaznom kellene, akkor erre a bandhára szavaznék. Még pedig azért, mert ezt még úgy ahogy meg tudom csinálni A többiben is van gyakorlatom, de azokban nagyon ügyetlennek érzem még magamat.

BW: Végezetül, kinek ajánlanád az astanga jóga rendszerét?
Dávid: Azoknak ajánlanám, akik szeretnék magukat jobban megismerni. Akik a mozgó meditációban inkább lelnek otthonra, mint a statikus ülésben. Azoknak, akik szeretnének változtatni az életükön, de nem tudják, merre induljanak. Vagy akik a meglévőt szeretnék magasabb szintre emelni. Azoknak szerintem ez kiváló irány.

BW: Köszönöm az interjút!

Az ágak összefonódása

A jóga fája

Az astanga szó magyarázatakor a legtöbben mindig hangsúlyozzák, hogy nyolc ágról és nem nyolc lépcsőfokról van szó. A lépcsőfokok ugyanis egymás után következnek, amikor megérkezünk a következőre, a korábbiakat már el is felejthetjük. Ezzel szemben amikor például egy tölgyfa növekszik, akkor a régebbi, alsó ágak támogatják az újabbakat, biztosítják számukra a stabilitást és a tápanyagellátást. Sőt egyes növényfajok, például a jázmin esetében az ágak párhuzamosan nőnek és teljesen összefonódnak. Így van ez az astanga jóga nyolc ágával is.

Korábbi bejegyzésekben már vizsgáltuk, hogy az első két ág (jama és nijama) hogyan segíti a harmadikat (ászana). Hasonló összefüggések figyelhetőek meg az astanga minden egyes eleme között, egyik sem létezhet a többi nélkül. Nem lehet egyetlen ágban tökéletességet elérni a többi nélkül, csak együtt, egyszerre az összesben érhetjük el a legmagasabb szintet.

Azonban komoly szemléletmódbeli különbségek vannak még azon irányzatok között is, akik az ág-modellt fogadják el. Vannak iskolák, amelyek hangsúlyozzák, hogy fokozatosan kell az ágakat növeszteni (tölgyfa hasonlat), illetve olyanok is előfordulnak, akik szerint mind a nyolcat egyszerre kell elkezdeni (jázmin hasonlat). Az astanga jóga kezdetben a tölgyfa elméletet javasolja. Bár való igaz, hogy az ágak csak együttesen kifejlődve érhetik el a tökéletességet, és például a nijamák mindig csak részlegesen megnyilvánultak lesznek, amíg el nem érjük a szamádhit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy kezdő számára ne lenne szükséges időbeli különbség az ágak gyakorlásának beépítésében a szádhanájába. Az astanga hagyományában azt javasolják, hogy induljunk az ászanákkal, és mihamarabb kezdjünk el dolgozni a jamákon és a nijamákon is. Ha ezekben elértünk egy “küszöbszintet”, akkor lassan léphetünk tovább a légzőgyakorlatok felé. Hiszen mi haszna lenne elkezdeni a légzés kint- és benntartásokat, ha nem tudjuk használni a bandhákat, sőt még padmászanában vagy sziddhászanában sem tudunk kényelmesen ülni? Ugyanez igaz a haladóbb meditációs gyakorlatokra is. Pattabhi Jois a meditáció iránt érdeklődő kezdő tanítványoknak mindig csak nagy nevetéssel és ezzel a pár szóval válaszolt: “Meditation = mad attention”.

Természetesen, ha már készen állunk, és elkezdjük elsajátítani a pránájáma gyakorlatokat, akkor kétségkívül tökéletesedni fog az ászana gyakorlásunk is, hiszen mélyebb, egyenletesebb és szabályozottabb lesz a légzésünk a testtartásokban. Ugyanez történik a pratjáhára gyakorlatok hatására is: kevésbé fognak megzavarni a külső körülmények, amíg a matracon tartózkodunk. Ahogy a dháraná, a dhjána és a szamádhi is belép az életünkbe, végül fokozatosan megtapasztalhatjuk az ászana valódi potenciálját és összeáll a kép. Ehhez azonban sok idő, kitartó gyakorlás és elszántság kell.

Tehát igaza van azoknak az iskoláknak is, akik a jázmin elvet követik, csakhogy nem mindegy, hogy milyen gyakorlóról van szó. A kezdőknek a tölgyfához hasonlóan, fokozatosan, egyesével kell az ágakat elsajátítani. Később, amikor már közel a cél, integrálni kell mind a nyolc ágat, engedni, hogy összefonódjanak és együtt törjenek az ég felé és közös erővel ledöntsenek minden béklyót. Szükség van tehát kezdetben a tölgyfa erős törzsére és ágaira, azonban ahhoz, hogy elég magasra érjünk, elengedhetetlen a jázmin indáinak nyúlánk és hajlékony természete is.

Astanga Ikonok: Saraswathi

Saraswathi Ashtanga Jois

Ha valóban igaz az a feltevés, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, akkor az astanga társadalom két legmeghatározóbb alakja, Guruji és Sharath mögött egy igazán rendkívüli nő áll, Saraswathi (nevét a tudás és tanulás istennőjéről kapta). Nem csak saját gyermekeinek, hanem gyakorlók millióinak édesanyja, tanára és valódi inspiráció mindannyiunk számára.

Saraswathi 1941-ben született és 10 éves korától 22 éves koráig szorgalmasan tanult édesapjával, Sri K. Pattabhi Jois-szal. Ő volt az első lány, akinek a felvételét engedélyezték a mysore-i Szanszkrit Egyetemre, hogy a jóga mellett a szanszkrit nyelv alapjait tanulmányozhassa. Éveken keresztül segédkezett Guruji mellett, de 1975 óta saját órákat is tart. 1986-ban egy kisebb forradalmat indított, amikor nőket és férfiakat egyszerre kezdett el tanítani. Saraswathi a mai napig szeretettel fogad minden Mysore-ba érkező diákot. Ő az összetartó kapocs a Jois családban, aki egyszerre gondoskodott édesapjáról és gyermekeiről, Sharmiláról és Sharathról, és a mai napig felügyeli, hogy rendben menjenek a dolgok.

Saraswathi Yoga

Életében mindig is a jóga volt a legmeghatározóbb tényező. Ugyan játékosan már egészen kicsi korától elkezdte felfedezgetni a különböző jóga pózokat, rendszeresen és komolyan tíz éves korában kezdte meg a gyakorlást. 22 éves korában, amikor édesanyja hirtelen nagyon beteg lett és kórházba kellett szállítani, Saraswathi azonnal átvállalta a háztartással kapcsolatos teendőket, ápolta édesanyját, illetve gondját viselte édesapjának és fiatalabb testvéreinek is. Eleinte mindez az ászana gyakorlás rovására ment, viszont így a jóga többi ága nagyobb hangsúlyt kapott.

26 évesen kötöttek házasságot és költöztek a Calcuttához közel lévő Jamshedpurba férjével, M.S. Rangaswamy-val. Előre elrendezett frigy volt és a tradíció szerint a feleségnek követnie kell a férjét. Távol a családjától Saraswathinak nem volt sok lehetősége sem gyakorolni, sem rendszeresen tanítani, de kis gyerekekkel továbbra is foglalkozott. Férje nagyon elfoglalt volt és sokat utazott, ezért amikor terhes lett, visszaköltözött a szülői házba. Először, 1969-ben egy kislánynak, Sharmilának, majd 1971-ben egy kisfiúnak, Sharathnak adott életet és édesapja mellett folyamatosan segédkezett a tanításban. A gyerekek jövőjéről és tanulmányairól is gondoskodni kellett, aminek a folyamatos utazások nem tettek volna jót, így Saraswathi úgy döntött, hogy Mysore-ban marad, a férje pedig mindig meglátogatta őket, amikor csak elfoglaltsága és ideje engedte. Sharath nagyon gyengécske volt kicsi korában, nem szeretett iskolába járni és sokat betegeskedett. Mindenféle betegséget összeszedett, tüdőgyulladást, hasmenéses rohamokat… 7 éves volt, amikor Lakshmipuramban az új iskola építési munkálatai folytak. Sharath a téglákon játszott, leesett és eltörte a lábát. Fekvőgipszet kapott és 3 hétig nem mozoghatott. A hemoglobin szintje hirtelen nagyon alacsony lett és reumás lázat kapott. Annyira legyengült, hogy ezután még 4 hónapon keresztül nem tudott kikelni az ágyból. 4 és 14 éves kora között szinte folyamatosan történt vele valami, de Saraswathi sosem tágított mellőle. Anyagilag is nehéz időszak volt, és Saraswathi ekkor döntött úgy, hogy elkezd saját órákat is tartani. Nem hirdethette magát, mert Guruji szerint ez nem lett volna helyes, viszont egy diákja, egy amerikai hölgy, Sally Walker feladott helyette egy hirdetést az egyik Hindu újságban és ajándékként az orvosuk is reklámozta őt a Mysore Star magazinban. Ezt követően számos diák jelentkezett; azonban ahogy a tanítványok létszáma, úgy az irigység is egyre nőtt. Olyanok is voltak, aki túl drágának tartották az órákat. Később, mikor Guruji már külföldön is tartott órákat, Saraswathi maradt a Shalaban gondoskodni tanítványairól. 11 éven keresztül csak nőket tanított, majd 1986-től férfiakat és nőket vegyesen. Sokan kritizálták emiatt a radikális változtatás miatt, de ő mindezzel nem törődve elhatározta, hogy legjobb tudása szerint fogja ezentúl is tanítani az érdeklődő diákokat.

Saraswathi Mysore Ashtanga

Édesanyja kezdte el Sharath-ot is tanítani, hogy gyorsabban gyógyuljon és erősödjön. Sharath eleinte vonakodott, mert inkább a krikettet preferálta, de az erős családi befolyás hatására a rendszeres gyakorlás meghatározóvá vált az ő életében is, és viszonylag hamar nagyapja segítségére tudott lenni a tanításban. Saraswathi mindkét gyermeke saját feladatának tekinti, hogy ugyanúgy terjesszék az astanga jógát, ahogy azt nagyapjuk tette. Sharath a mai napig Mysore-ban, Sharmila pedig Bangalore-ban él és tanít.

Saraswathi

2002-ben, amikor az iskola Gokulamba költözött, Sraswathi ismét édesapjával együtt tanított. Hajnali 5-től segédkezett, majd 8-9.30 között saját óráit tartotta minden reggel.

Jelenleg a Main Shalától pár perc sétára található saját iskolájában tanítja a Mysore-be érkező kezdő tanítványokat, illetve régi, haladó diákjait is. A mysore-stílusú órái már hajnali 4:30-kor elkezdődnek, de még emellett is marad ideje, hogy délutánonként a Main Shala termében az indiai gyakorlókat oktassa.

Saraswathi Jois, az elszántság és határozottság asszonya, akinek kitartása és elkötelezettsége forradalmat indított az Astanga jóga világában. Egy nő, akinek a jelenléte a KPJAYI jógaiskolában erőteljes és meghatározó, mégis békét, nyugalmat és szeretetet árasztó. Egy nő, aki nem a szavak, hanem a tettek embere, aki oly sokakat ösztönöz, hogy túllépjenek saját korlátaikon.

Saraswathi from Change For Balance on Vimeo.

Gondolatok

„Ne siess, adj időt a gyakorlásnak… Minél jobban sietteted, annál kevésbé érted meg, miről is szól valójában. Mindennek megvan a maga ideje. Ezért hagyd, hogy minden a maga idejében jöjjön. Egy virágnak, egy fának is szüksége van a megfelelő időre és feltételekre, hogy kifejlődhessenek. Miért lennénk mi emberek különbözőek? Fejlődni a jógában annyit jelent, mint fejlődni az életben; és amikor ezt elkezded érezni, rájössz, hogy ez valóban így igaz.”

„Az Istent vagy az Istennőt ne a külvilágban keresd. Tanulj meg befelé figyelni és fedezd fel az isteni energiát magadban.”

„Egy kevésbé rugalmas testben sokkal nagyobb lehetőség rejlik, ami a jóga tanulást illeti. Ha valaki nagyon hajlékony, akkor könnyen a bhóga (élvezet) csapdájába eshet.”

„Hallgass a szívedre és hagyd, hogy vezessen az életben.”

„Mindenki az édesapám sikereit emlegeti. Igen, valóban nagyszerű, amit elért, de vajon belegondolnak az emberek, hogy mi mindenen kellett keresztülmennie mindezért?”

„Először is tisztelned kell a tanáraidat, akik elhozták neked ezt a jógát. Guru – múla, az alap. Ha nem adod meg a kellő tiszteletet, akkor Istenhez sem érhetsz el. Ez nagyon fontos. Sokan változtatnak a módszeren, az egójuk miatt teszik. Keresd meg a számodra legmegfelelőbb tanárt és maradj vele. Ha folyton váltogatod, az nem helyes, össze fogsz zavarodni. Ha az elméd elég erős, kitartasz a tanárod mellett. Addig keresd, amíg meg nem találod, a szívedben fogod érezni, amikor találkozol az igazival.”

Női szemszögből

Az anyaságról: „Tíz évembe telt, hogy rendesen megtanuljam az ászanákat, és aztán két gyerekbe, hogy elfelejtsem őket, de velük a tapasztalat, amit így a jógában szereztem messze felülmúl mindent, amit ászanagyakorlás valaha adhatott volna.”
Nagymamának lenni: „Most, hogy nagymama is vagyok, már a jógát is nagyszerűen csinálom.”
A női ciklusról: „Egy nőnek meg kell tanulnia figyelni a ciklusára és ilyenkor pihenni, nem pedig erőltetni a gyakorlást a menstruáció napjai során.”

Terhesség alatt gyakorolni: „Terhes nőknek is ajánlott és jót tesz a gyakorlás. A légzés oxigént visz a vérbe és a babához is. A baba is mozog, és az anyuka is rugalmas marad. A terhesség első szakaszában és a szülés után azonban érdemes 3 hónapot kihagyni és pihenni. Egy kicsit azért persze szabad gyakorolni, de semmi ugrálás. Az ülő ászanák és a légzés a legjobb. Persze az egyéntől is függ, ajánlott konzultálni az orvossal.”

Nőnek lenni: „A férfiak fizikailag erősebbek, mint a nők, de a nők tehetségesebb jógik.”
Az élet különböző szakaszaiban a jógagyakorlásunk természetesen folyamatosan változik, és sokkal többé válik, mint csupán az ászanák gyakorlása. Nőnek, anyának lenni, és felelősségteljesen vezetni a háztartást sok energiát igényel, és ez az energia sokfelé irányul. A jóga gyakorlásunk biztosítja azt az erőt és bátorságot, hogy szeretettel el tudjuk fogadni a változást. Ami azonban mindig változatlan marad, az a tiszta tudat és az egyensúly, ami az astanga jóga gyakorlásának köszönhető. Az éveken át tartó gyakorlás adja a keretet, hogyan éljük életünket nap, mint nap.

Forrás:
Guy Donahaye and Eddie Stern: Guruji – A Portrait of Sri K. Pattabhi Jois
http://aysnyc.org/index.php?option=com_content&task=view&id=175&Itemid=37
http://kpjayi.org/biographies/saraswathi
http://www.saraswathiastanga.com/saraswati.html

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved