A hónap bandhája: november

Bata Timi

Hosszú idő elteltével ismét hónap bandhája interjú. A pár hónapos kihagyás oka, természetesen nem az izgalmas, elhivatott gyakorlók hiánya, szerencsére ezzel nagyon jól állunk, az utóbbi időben inkább az idő volt a szűk keresztmetszet . Az új bandhaworks létesítése minden energiánkat felemészti, ez jelenleg a priorítás, hogy meg tudjuk teremteni az alább is olvasható csodákhoz a megfelelő körülményeket.

November hónap bandhája három év Himalája-i tartózkodást követően, legyőzve félelmeit ellátogatott Dél-Indiába, az “ászanabajnokságok” földjére, ahol is megismerkedett az astanga vinyásza jóga esszenciájával és az út(irány) világossá vált. Habár a belő békét bizony nem adják ingyen a “sthira sukham asanam” még messze van, a lelkesedés és az ébresztő óra folyamatos hajnali csöngése töretlen. Fogadjátok szeretettel Timit astangás történetét:

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Timi: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen!

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Timi: Az első kérdésed máris nagyon izgalmas, köszönöm! Az astangához és a Bandha Workshöz vezető útra visszatekintve elég sok meghatározó mérföldkövön vagyok túl. A kezdet valahol ott gyökerezik, amikor először feltettem a Nagy Kérdést magamnak és a környezetemben elő felnőtteknek, hogy mi végre létezünk a Világon. Ez időben valamikor a gimnáziumi évek elején történik, majd valahonnan tudomást szerzek a Jóga varázslatos világáról: gyönyörű emberek, emberfelettinek tűnő testhelyzetekben, elképesztő erőt demonstrálnak. Mágnesként kezdett el vonzani az emögött álló tudás. A gimnáziumi érettségi műhelymunkám már a jóga (és más technikák) tudatmódosító hatásainak szenteltem, a pszichológia tudományának berkein belül. Majd az egyetemi évek alatt egy puszta véletlennek vélt találkozás kapcsán botlottam bele a Himálájai Jóga Tradíció ágazatába, ebben eltöltöttem kb. 3 évet, meg is indult a befelé figyelés folyamata, ám a kevés ászanázás következtében a hosszabb üléseket sem bírtam fizikailag, és a rengeteg belső folyamatot sem tudtam jól „kidolgozni” magamból. Kellett tehát a váltás, de a kényelmesnek vélt megvilágosodás útján nem voltam egy ászanabajnok, és meg kell vallanom, nem is vágytam rá, hogy meghaladjam a fizikai komfortzónám határait, sőt! Majd következtek a különböző stúdiók jógaórái és az eltérő irányzatok, az otthoni online videós gyakorlások, közben egyre elveszettebbnek éreztem magam, és zsigeri módon vágytam rá, hogy jöjjön végre valami Igazi. Érdekes, hogy ebben a fázisban egyszer már rátaláltam a Bandha Worksre, de olyan komolynak tűnt a dolog, ami az ajtó mögött zajlik, hogy nem is mertem benyitni. Szerencsére egy kedves barátnőm éppen azt újságolta akkoriban, micsoda új szerelem számára az astanga, én pedig jól elszörnyedtem tőle 🙂 Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a félelem mögött lehet valami izgalmas, amit ki kell próbálnom, így csöppentem be Hozzátok az első, vasárnapi, kétórás vinyásza órára, ami után egészen egyszerűen nem tudtam mozogni órákig. Rá kellett ébrednem, hogy a hőn áhított belső békét bizony nem adják ingyen, elkezdtem hát látogatni a délutáni half led órákat, majd következett a kezdő tanfolyam, és végül óriási erővel szippantott magába a hajnali Mysore. Eközben persze rengeteg, az astanga rendszere iránt táplált ellenállást küzdöttem le magamban nap mint nap.

BW: Úgy tűnik igen motivált vagy. Ez valamiféle kezdeti lelkesedésnek tekinthető vagy pár hónapos – azaz igen rövid – reggeli Mysore pályafutással a hátad mögött, közelebb kerültél a nagy kérdés megválaszolásához?
Timi: Hmm, a lelkesedés… Az alapvetően nem tartozott bele az induló csomagba. Azt éreztem, hogy ide valamiért jönnöm kell, de eszemben sem volt fejest ugrani a heti hat gyakorlásba, ugyanis elképzelni sem tudtam kinek van erre ideje, energiája, és egyébként is. Ha a tanfolyam után nem következik az ösztöndíj (amiért örök hála az egész Bandha-csapatnak!), kicsi a valószínűsége, hogy kiépül bennem a mostani lelkesedés. Az elején ezzel szemben minden erőbedobással voltam dühös és dacos, onnantól, hogy finom utalással előírtad a heti hat gyakorlást :-). Majd azért, amiért minden részecském szörnyen fájt, és egy végtelen vergődésnek tűnt az első hónap. Igyekszem tartósan az emlékezetembe vésni ezidőből azt a gyakorlást, amikor az ászanázás utáni relaxációban egyszer csak levált a testemről a dac, és elkezdett tőlem függetlenül létezni. Ez volt az első „váó-élményem”. Az esetet követték még hasonló tapasztalások, elég megrázó, sötét képekkel, sok könnyel áztatott délutánnal. Fokozatosan fedeztem fel magamban az élet iránti hála és tisztelet érzését, valamint a félelmek oldódása is megkezdődött lassan. Abban a szerencsés helyzetben voltam viszont, hogy gyógypedagógus lévén egy teljes nyári szabadságot tölthettem a saját magam megfigyelésével, így ez az igen rövid idő visszatekintve némileg időtlenné vált. A nagy kérdésre vonatkozó tapasztalataim még annyira zsengék, nehéz őket szavakkal megformálni, de megpróbálom. A Santinaval töltött Mysore hét jelentette ezen a téren az áttörést, nevezzük így. Óriási élmény volt, amilyen elképesztő energiával töltötte fel maga körül a teret, és ahogyan segített rácsatlakozni a felettünk álló tudásra, a mindent kitöltő és éltető forrásra. Erről korábban legfeljebb ábrándjaim voltak. Azóta hagyom magam általa formálódni és minél több időt tölteni tudatosan is ebben a varázslatban… így talán egy nap közelebb kerülök a válaszhoz. Számtalan megfoghatatlan változás zajlott le belül abban a néhány napban, de a legfontosabb talán, ami a jelenlegi lelkesedésem hátterét adja, a gyakorlás iránti elköteleződés, ami továbbra sem feltétlenül megy játszi könnyedséggel. Mostanában olyan a hajnali Mysore, mint Alice-nek Csodaország. Tiszta szerencse, hogy minden nap, még reggeli előtt, hat képtelenség megengedett :-).

BW: Mi történik “Alicel“ a reggeli után? Hogy épül be az astanga koncepció a reggeli gyakorlás utáni időszakba, az emberi kapcsolataidba, a világhoz való viszonyulásodhoz? Persze ha beépül egyáltalán!?
Timi: Végül is, előfordulhat, hogy nem beépül, hanem inkább új tereket nyit meg :-). Akárhogy is legyen, minden, ami a gyakorlás után történik, végtelenül érdekes, színes, vibráló, mintha ajándékba kaptam volna egy elmekaleidoszkópot, amin keresztül mostantól szemrevételezhetem a világot. Szeretek a gyakorlás utáni, a külvilág számára titokzatosnak ható tudatállapotban időzni mielőtt visszaintegrálódnék a napi tevékenységekbe és a feladatkörömbe. Utazótanári munkámból adódóan nagyon sok, eltérő korosztályú és szociális háttérből építkező emberrel kerülök összeköttetésbe nap mint nap, ami rengeteg információ- és érzelem-menedzselést követel meg. Ilyen rövid idő elteltével is az a benyomásom, az astanga gyökeres változást hoz az emberekhez való kapcsolódásban, segít ugyanis lefejteni az interakciókról a figyelemelterelő információkat, és kiszűrni a szavakba, gesztusokba, ruhadarabokba göngyölt lényeget. Kialakít egy erőteljes megoldásfókuszú figyelmet, miközben takarékra kapcsolja a pszichés megterhelést. A gyerekekkel való kapcsolataim minősége is megváltozott; azt hiszem, otthonosabban mozgok az alternatív világaikban, emellett pedig nyugodt, kiszámítható keretekkel rendelkező teret tudunk kialakítani a közös munkához. A „személyes” kapcsolataimban az a legmeglepőbb, ahogyan elfelejtem lefuttatni a jól bejáratott játszmákat :-). Érdekes még mostanában, hogy „ismeretlen” emberek is szívesen kezdeményeznek beszélgetést velem pl. az utcán, a vonaton… mintha átutazó ismerősök lennénk. A világhoz való viszonyulásom is formálódik, szinte minden napra jut olyasmi, amire rácsodálkozok magamban és másokban egyaránt, a jámák és a nijámák pedig iránytűként segítenek eligazodni az új tapasztalatok között. Igyekszem minden helyzetben figyelni a reakcióimat, tanulni belőlük; örülni annak, ha egy korábban nehezen értelmezhető helyzet egyszerűsödik, magától értetődővé válik, ezzel párhuzamosan pedig monitorozni, mikor kerülök újra és újra ugyanazokba a hibahurkokba, pl. mitől leszek türelmetlen vagy dühös és miért pörgök bele ismét ebbe az érzésbe. Ahogyan a gyakorlást, úgy a megfigyeléseimet is igyekszem felmenteni az értékelés alól. Azután pedig minden gyakorlás új kezdet és újabb lehetőséget tartogat magában a feloldódásra.

BW: Említetted a jámákat és nijámákat (astanga jóga első két ága) mint iránytűk az önismeret útján. Melyik a kedvenced – aminek a tartása nem okoz problémát – és melyik ami akár komoly kihívást jelent számodra?
Timi: Tekinthetjük úgy, hogy az önfegyelem terén nem jeleskedem, amiért kilépek a kérdésed kereteiből 🙂 De nem foglalhatok bátran állást amellett, hogy valamelyik alapelvhez maradéktalanul illeszkednének a gondolataim, szavaim és a tettekben megnyilvánuló viselkedésem is. Eleve úgy érzem, mindhárom létmegnyilvánulás más kontrollt kíván meg és előfordul, hogy az egyik annyi figyelmet igényel, amennyit még nem tudok neki szentelni a napi „funkcionálás” közben. Továbbá az irányelvek egyes alkomponenseivel még pirkadati fázisában tartunk, így a jámákat és nijámákat fokozatosan töltöm fel tapasztalati tudással. Ráadásképp következik az átfedések esete 🙂 Az egyes irányelveken belül komoly kihívásokkal is találkozom, ahogyan felszabadító élményeket is megcsillantanak magukból. A nem ártás terén például óriási szabadság, hogy stabillá vált a vegán életvitelem. Négy év vegetáriánizmusból egy évet töltöttem vegán próbálkozással, viszont sok belső konfliktust szült az akarásból gyökerező igyekezet. Aztán megérkezett az astanga, és lecsendesítette a hezitálást, anélkül, hogy erőfeszítést kellett volna kifejtenem. Talán azért is könnyű vegánként létezni, mert a legtöbb esetben ez egy egyirányú kontroll, a döntéseimmel (pl. vásárláskor) a lehető legkisebb ártást célzom meg, miközben általában nem lép fel túl sok értékelendő tényező, nem próbál (vagy nem tud) befolyásolni senki. Viszont sokkal nehezebb az ahimszát követni az emberekkel való kommunikációban, ahol egy dinamikus folyamatban kell helyt állni és adott esetben bekapcsolódik például az igazság kérdése is. Ideális esetben egy érzelmekkel túltelített információcserében ki tudom zárni mások és a saját érzéseimet is, kiszűrni, amit érdemes továbbvinni a helyzetből, és mindenki számára békésen, konstruktívan kezelni a szituációt. Máskor nagy kihívás tisztán kommunikálni, anélkül, hogy másokra erőltetném az igazat/m. Előfordul, hogy kifelé teljesül az erőszakmentes kommunikáció és az igazság is, belül azonban hullámot ver néhány ártó gondolat… Meg az is, hogy elszabadul az őskáosz, és csak utólag pislogok nagyokat, hogy honnan eredeztethető mindez. A szavak szintje egyébként is igen megtévesztő, mivel jórészt köszönőviszonyban sem állnak a valósággal, ráadásul mindenkinek saját szövésű szűrője van rájuk – ez az „egyet mondok, kettő lesz belőle” tanulsága. Az erőszakmentesség terén a saját magamhoz vagy inkább az Önvalóhoz való viszonyulást is megemlíteném, hagyni leépülni az egóvezérelte, ártó gondolatokat és szeretettel fordulni felé(m) ugyanannyira kihívás, mint amennyire kedvenc. Ha kicsit távolabbról tekintek a jámákra és nijámákra, nagyon érdekes, ahogyan önindítottan elkezdenek működni a mindennapokban, és ahogyan maguktól formálódnak bennem, például azzal, hogy bezárják a látszólagos szabadságot kínáló kiskapukat, és feltárják helyettük azokat az ajtókat, amelyeknek köszönhetően megkönnyebbülést, megnyugvást, szabadságot, hálát, valódi örömöt üdvözölhetünk az életünkben.

BW: Azon túl, hogy korán fekvő, kelő Mysore gyakorló lettél, nem hiányzik az életedből az éjszakai élet izgalma sem… Rendszeres látogatója vagy a Drámászana önismereti foglalkozásoknak is. Mi a legmeghatározóbb avagy leghangosabb élményed amit átéltél ezen események alkalmával? (Nyomdafestékkel ne foglalkozz mi álljuk!)
Timi: 😀 😀 … Ezzel el is értük az astanga-féle intimitás csúcsát (vagy még korai a feltételezésem?) A Drámászana világa valóban tartogat meghatározó élményeket, és nem is tudom hirtelen, hogyan éljek a felajánlott nyomdafestéketekkel :-). Magamat is meglepő és néha zavarba ejtő érzések, képek törnek fel abban a hatvan-végtelen percben. Van némi önismeretet, drámát megélt múltam, de nem számít összehasonlítási alapnak, itt valami egészen új fejezet vette kezdetét ezen az úton (is). A csípőnkben raktározott kőkemény feszültségekről már olvastam korábban, véletlenül, de nem tudtam mihez kezdeni ezzel az információval. Most már van szerencsém barátkozni velük. Ha címet is kellene adnom az átélt élményeknek, valahogy így tudnám megragadni őket: Panorámaturizmus az ŐsMéhben és Egybeolvadás az UniverzumFérfivel. Valójában egy folyamatnak tűnik a két esemény, némi időbeli megszakítással, ami nem is számít zavaró tényezőnek. Eddig csak képekben és érzésekben voltam/vagyok ebben az áramlásban, a szavak erdeje sokkal kaotikusabb, de talán nem realizálja túl az élményeket. Valahogy úgy tudnám leírni, mint egy utazást, először a Forráshoz, ami a testemben a saját méhem területének felel meg, tágabban viszont mindannyiunk bölcsőjébe vezet az út. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy nagyon sok, és erős fájdalmat éltem meg eddig fizikai szinten ebben a szervemben, és meglehetősen negatív hangulat jellemezte a viszonyunkat. Ami itt fogadott, valóban véres csatamezőre hajazott (ezt már korábban is láttam), és rettenetes fájdalmat hozott, nem csoda hát a hangerő. Amíg nem fogadtam el ezt az ősinek megélt fájdalmat, csak a merő tiltakozás volt jelen. Pedig ez a szenvedés valószínűleg mindannyiunkban bennünk van, a belső empirikus megfigyeléseim alapján :-). Ott sorakozott az összes női ősöm, bennük pedig az ő női őseik (szorozva a végtelennel), ez tarthatatlan kín. A szenvedés mellett, egyébként megdöbbentően közeli távolságban, mindenhol ott van az ősi kegyelem is, mint egy határtalan, eredendően létező fényforrás, amelynek csupán megengedni kell, hogy kitöltsön. Ez ellen ugye szorgosan dolgozunk a napi felesleges frusztrációink révén, így hát mégsem olyan „boldogan éltek, míg meg nem haltak“-típusú a történet, igyekszem ezért rendszeresen beépíteni a gyakorlás végére az erre irányuló fókuszt, hogy utat találjon magának ez a melengető, gyógyító energia… A dráma második felvonása ettől is kalandosabb 🙂 Az mondjuk ismerős érzés, ahogyan a női mozgató energiák áramlanak bennem, olykor (mindig) elég hektikusan, és az is megvan, hogy az ellenkező nemnek is van „ilyenje“, de hogy ez a kettő egyszerre uralja a testem, az csak ritkán, vagy nem is, nem tudom, erre nincs is alkalmas kifejezés a szótáramban… Ez az élmény, talán mondhatom, természetszerűen hoz magával felnőtt tartalmú képeket, és valószínűleg csak azért, mert elsőre nem kép-es ettől eltérőre, erre kondicionálódott a megértésem, pedig nem is fedik a valódi tartalmat. A női és férfi „infó“ adás-vételt egyébként is a világ egyik legmisztikusabb áramlásának élem meg, és a folyamatába is szerelmes vagyok, bármennyire is fájdalmas területről van szó, újfent. A valós tartalom pont ebben a fájdalomban gyökerezik, hiszen olyan ritkán, de az is előfordulhat, hogy soha nem találkozik őszinte valójában a két energia a hétköznapokban, a helyét pedig valamiféle tudattalan hiányérzet tölti ki. Ebben a drámászanányi időben, azt hiszem, közelebb kerülhettek egymáshoz, néha talán össze is értek, keveredtek, harcoltak, elfogadták egymást. A találkozások legmegindítóbb pillanatai éppenséggel csendben történtek, de a generálódott fájdalom hevesebben távozik, amitől ismét volt mit hallani. Ezen a ponton a szívem is bekapcsolódott a szereposztásba, akinek át kellett szűrnie és ki kellett magából engednie (vagy inkább löknie) a bennrekedt fájdalmat, ami szintén mindennapos munka, ha jobban belegondolok. A fináléban már csak a szív számított, ahogyan midig is az övé a láthatatlan főszerep. Azóta kissé tisztult, átláthatóbbá vált a fátyol, ami egyébként gondosan elfedi, és megakadályozza a tiszta érzések beengedésében. Ez a fátyol alapvetően jóindulatú védőrétegként került rá, mint egy magasfaktorszámú naptej a bőrre, mégis inkább az ózonréteget foltoznám be helyette.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Timi: Néhány héttel ezelőtt valószínűleg letudtam volna azzal a három szóval a kérdésed, hogy „egyik sem“ és „mindegyik“, valamint tovább ragoztam volna, miért is nem kifejezetten szeretek ászanázni. Talán mostanában kezdem megérteni, „mire jó ez az egész cirkusz“ (idézetek a fejemből), mit csinálok, vagy éppen mit nem, reggelente a matracon. Ilyen szemszögből a „szeretek – nem szeretek” keret is eleve nonszensszé válik. A fizikai erő és hajlékonyság kezdeti, épülő szakasza persze alapvető kihívást hordoz magában minden ászana tekintetében, jó ideig a „túlélés“ volt az elsődleges célom ászana-szinten. Néha már sikerül meghaldni ezt a testi érzetet, és azon túl, hogy az egyes ászanák mennyi fájdalmat vagy kényelmet hoznak aznap, megfigyelni, mi történik a nyers, fizikai tapasztalat mögött. Ettől kerül egy ászana „jófej“  vagy „rémálom“ kategóriába. Ugyanis még gyakran kapnak címkét, pedig nem érdemlik meg. Egy ideje például jó a tárogató marícsászanákban lenni (azt nem állítom, hogy bennük, rajtuk dolgozni is mindig kellemes). Ellenben, és nem tudom másképp megfogalmazni, azokban az ászanákban, amelyekben nem tudok egy képzeletbeli téri-vizuális kontrollt tartani a testem fellett (vagyis, mintha megszűnne a fizikai tér körülöttem), jó esetben csak szorongás, de fejenállás közben (vagy csak a gondolatától) sokáig halálfélelem tombolt az elmémben. Olyan ez az érzés, mintha egy szakadék fölött kifeszített zsinóron kellene végigsétálnom, vagy… konkrétan fejenállnom 🙂 Az úrdhva dhanurászana is nagyon hasonló kontrollvesztés-élmény. Arról még nem tudok beszámolni, hogy teljesen szertefoszlott volna ez a világvége-hangulat a levezetők végére, de sokat változott. Az is érdekes, ahogyan a hétköznapi eseményekben kezdem sorra felfedezni az ászanákat, pl.: „ez a vizsga most egy fejenállás“, „ez a sorban állás meg felér egy utthita hasztával“. Ilyenkor csak megfigyelőként vagyok jelen, kidolgozni vagy feldolgozni ezeket a tapasztalatokat a matracon lehet igazán, a valódi ászanák kitartása közben, még ha nem is tudatos módon, a fizikai korlátjaim meghaladásával. Talán jobb is, hogy nem tudatosan történik, mivel sokkal mélyebben gyökerező mentális sémák is felszínre törnek a gyakorlás közben, gyakran anélkül, hogy a tudat számára megragadható gondolatokban manifesztálódnának. Egy pszichodrámán alapuló önismereti úthoz viszonyítva előnyként élem meg az astangában, hogy nem szükséges ezért minden alkalommal a múltban időzni, újból és újból azonosulni egy érzelemmel, ami eleve nem is valódi alkotóelemem és mégis nehéz hozzá nem ragaszkodnom. Természetesen ez is egy szubjektív megélés. És ha már a dráma felé kanyarodtam, ide szeretném kapcsolni a Drámászanát, ami minden tekintetben kakukktojás a gyakorlást tekintve, mégis nagyon sokat változtat a hivatalos sorozat megtapasztalásában, a felfogásomnak egészen meglepő és ellentmondó módon ugyanis elkezdett tiszteletre tanítani az ászana-fájdalom iránt, ezáltal pedig minden típusú fájdalom iránt. Amikor valahol valami fáj (fizikai vagy lelki valójában), ott egészen biztosan, egy addig engem meghatározó dolog szeretne átalakulni vagy éppen megszűnni. Persze kizárólag abban az esetben távozhat, ha megengedem neki és nem is hívom meg többé. Az esetünkben hajnali teázásra. A Nem’is Annyira Bolond Kalapossal :-).

BW: Timi! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Timi: Ó, a bandha-munka! Még kiscsoportos vagy inkább bölcsis astangásként, megválaszolni a legfontosabb kérdést… Elég nagy kihívás :-). Mindhármukkal az ismeretségünk hajnalán tartunk, nyilvánvalóan. Ahogyan haladtunk előre a beszélgetésben, a kezdetén a múla bandhát, a közepén az uddijánát, a végére pedig a torokzárat képzeltem a bandhák koronázatlan királyának vagy királynőjének. Mostanra döntésképtelenné váltam, de az utolsó gondolat-érzés jogán mégiscsak a torokzárnak köszönöm meg a megtisztelő jelenlétét, akkor is, ha csak ritkán villan fel, vagy tudatosul bennem bármiféle megtapasztalás a nyomán. Hogy miért rá esett a választás, azt talán a nem akarásban és az elengedésben fedezem fel. Ha a torokzár környékén görcs van, azzal el is fojtok minden általa felkínált, csendes, igaz létidőt, amit aznap köszönhetnék neki. Milyen nehéz is megválni a görcsöktől! És mekkora ajándék, amikor elengedjük egymást… De, ha a beszélgetésünk legfontosabb pontján is megengedhetem Alice-nek, hogy felszólaljon az elmém hátsó zugából :-), akkor a „szív-bandhát“ szavaznám meg a hónap alternatív bandhájává – a segítsége nélkül ugyanis csak céltalanul bóklásznék hajnalonta egy végtelenített matracerdőben.

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Timi: Elvakultan 😀 Viccet félretéve: valójában azt sem tudom elképzelni, milyen lesz a gyakorlás egy hónap múlva, annyi meglepő dolog történik folyamatosan, kívül-belül! Nem szeretnék elvárásokat megfogalmazni magamban, csak bízom benne, hogy minden nap őszintén hálát tudok majd adni azért, amit kapok a gyakorláson keresztül és Tőletek egyaránt, ezáltal pedig egyre mélyül és stabilizálódik az astanga-szerelem. Ha megtanulok erre mindig odaadással figyelni, a többi – úgy tűnik – valóban jön magától.

BW: Köszönöm az interjút!
Timi: Én is köszönöm az interjút és a megszavazott bizalmat!

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 3. rész

Krishnamacharya

A bejegyzés elöző része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011

(részlet)

 

Hetedik fejezet

A cél: Madrász

Egy új kor hajnala

a bukás nem olyan rossz, mint ha nem is próbálkoznál. a remény az utolsó, amit elveszíthetünk.

 

Mire a Yoga Shala örökre bezárt, Krishnamacharya öt kisgyerek apja volt, akiket el kellett tartania, és nem volt állandó jövedelme. Mit fognak enni? Hogyan járnak tovább iskolába? A gurukula rendszer kihalt, az iskoláztatás nem volt ingyenes, és Krishnamacharyának lakást kellett bérelnie a család számára. Mindezeket a kiadásokat most, hogy a Yoga Shalából származó bevétel megszűnt, más módon kellett fedezni. Emlékszem, nagyanyám mondta, hogy sokszor Krishnamacharya nagyon keveset vagy egyáltalán nem evett, hogy gyermekei ne nélkülözzenek.

Az élet minden nappal egyre küzdelmesebbé vált a család számára. De Krishnamacharya mellett ott volt odaadó hitvese, Namagiriamma; vele volt tanára áldása, és egyik sem hagyta cserben soha. Nem szegte kedvét az előtte álló kihívások gondolata.

Mint kiderült, Namagiriamma nagyon körültekintő volt, és Krishnamacharya Yoga Shalában végzett szolgálata alatt tett félre pénzt. A család egy ideig ebből a megtakarításból tudott élni, míg Krishnamacharya az országban utazva tanított. Namagiriamma olyan jól vitte a háztartást, amíg ő távol volt, hogy nem kellett aggódnia a gyerekek jóllétéért; minden energiáját a tanításnak szentelhette, és annak, hogy keressen és támogassa őket. Krishnamacharya mindig számíthatott támaszaként Namagiriammára, különösen nehéz időkben.

1950-ben Krishnamacharya meghívást kapott Nageswara Raótól, egy nagyvállalat, a ma is működő Amrutanjan[1] tulajdonosától, hogy tanítson jógát. A látogatást rövidre tervezték, ezért egyedül utazott Madrászba[2], míg a család Mysore-ban maradt, hogy a gyerekek folytatni tudják az iskolát. Rao volt olyan kedves, hogy saját házában biztosított neki átmeneti szállást.

Ahogy elkezdett dolgozni Raóval, Krishnamacharya gyógyítói képességeinek híre nagyon hamar terjedni kezdett. Rao barátai, üzletfelei kérték fel, hogy dolgozzon velük, végül meghosszabbította ottlétét. Saját egyszobás apartmant is bérelt a Royapettah High Roadon, szemben a madrászi szanszkrit kollégiummal. Ebben a kicsi, egyszobás bérelt lakásban végezte napi szertartásait, jógagyakorlását, kezelte betegeit, főzött, étkezett és aludt. Ha nem tudta tanítványát itt fogadni, elgyalogolt a tanítványhoz. Szomszédai csodálkoztak, hogy valaki a 60-as évei vége felé ilyen gyorsan tud járni, és ilyen hosszú távolságokat tud megtenni szinte minden nap.

Két fia, Srinivasan és Sri Bhasyam, rövidesen csatlakozott hozzá az új lakásban. Srinivasan, aki már tanult valamennyi jógát, segédkezni kezdett apjánál, míg Sri Bhasyam, aki még nagyon fiatal volt, megkezdte jógatanulmányait.

Krishnamacharya tanítani kezdett a Vivekananda College-ban, az egyetem vezetője, Sundaram Iyer kérésére. Az egyetemet a Ramakrishna misszió alapította, amely a hagyományos indiai oktatást értékelte. Krishnamacharya órái számos tanítványt vonzottak, és 1952-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A hallgatóknak ászanát és pránájamát tanított, és a félév végén bizonyítványt kaptak.

(…)[3]

Ekkoriban volt az is, hogy egy kiemelkedő madrászi előkelőség, TR Venkatrama Shastri paralízist kapott. Shastri vezető ügyvéd volt, Tamilnádu állam jogi tanácsának egyik fő tagja. Családja hallott Krishnamacharya képességeiről, és segítségét kérték. Shastri állapotának javulása a Krishnamacharyával végzett kezelés alatt sokak számára a jóga potenciáljainak felfedezését jelentette. Az ennél az esetnél elért sikere közvetlenül vezetett egy másik fontos találkozáshoz.

A neves jogász, Alladi Krishnaswamy Iyer, aki részt vett az indiai alkotmány megfogalmazásában, súlyos stroke-ot kapott, amely ágyhoz kötötte; étkezni, beszélni sem tudott. Krishamacharya a legjobb jógikus és ájurvédikus eszközöket kombinálta személyre szabott kezelésében. Speciális ájurvédikus olajat készített, amelyet alkalmazott a betegnél, majd megkérte, hogy végezzen egyszerű pránajáma gyakorlatokat. Ahogy Iyer egészsége javult, Krishnamacharya egyszerű mozgások bevezetésével növelte mozgékonyságát. Hat hónapos gondos kezelés után Iyer meg tudott tenni néhány lépést, kommunikált, egyedül étkezett, még tollat is tudott fogni és írt. Korábban sokan lehetetlennek gondolták, hogy ezek közül bármit újra képes lesz megtenni.

Ennyi munkával és a madrászi közösség ösztönzésére Krishnamacharya úgy döntött, hogy tartósan itt telepszik le. Kicsivel nagyobb lakásba költözött, és 1956-ban családja is csatlakozott hozzá (Desikachar kivételével, aki Mysore-ban maradt, hogy befejezze az egyetemet). Egy kis paraván osztotta két helyiségre a lakást. Az egyik helyiség Krishnamacharya oktatótere, a másik helyiség a család szobája volt. Lehet, hogy nem ez volt a legideálisabb élethelyzet, de végső soron a család örült, hogy újra együtt van, és élhetik tovább életüket.

Ez a kis lakás vált Krishamacharya küldetésének új központjává. Itt tanította tanítványait, írta cikkeit a jógáról és készítette gyógyszereit, mindezt a Royapettah High Roadon lévő hevenyészett kis szobában. Egy könyvet is írt itt, a Yogasanagalut, kannadául, a Mysore-ban (ma Karnataka állam) beszélt nyelven.

Szó szerint fordítva a yogasanagalu szó jelentése ’jóga testhelyzetek’. A könyv folytatása volt korábbi munkájának, a Yoga Makarandának. A Yogasanagaluban Krishnamacharya három kategóriába sorolja a testhelyzeteket: kezdő, középhaladó és haladó[4]. Azt is tárgyalja, hogyan kell meghatározni, melyik kategória a legmegfelelőbb az egyes tanítványoknak. Egy szép bevezetés a jógába elmagyarázza a jamák és nijamák fontosságát a jógagyakorlásban, és Krishnamacharya ebben a részben feldolgozza Patandzsali astanga jógájának elméletét is. Az 1970-es években Krishnamacharya átdolgozta a Yogasanagalut, kiegészítve a testhelyzetek módosításával foglalkozó résszel. Észrevette, hogy a modern életmód révén az emberek kevésbé fittek, emiatt több módosításra van szükség a jógaórákon.

(…)

1964-ben a család nagyobb lakásba költözött Mandavelipakkamban. Most már elég helye volt mindenkinek, hogy taníthasson. A gyógyítók családja sok tanítványnak vált hasznára. Így, hogy rengeteg hely állt rendelkezésére, és az őt övező tisztelet a környéken megerősödött, Krishnamacharya napi órarendje hamar betelt. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden tanítvány az otthonába menjen gyakorolni.

Krishnamacharya diagnosztikai módszere nagyon szisztematikus és pontos volt. A tanítványnak ritkán kellett részletekbe menően elmagyaráznia panaszát. Krishnamacharya elvégezte megfigyeléseit és pontosan azonosította a problémát, időnként pusztán azzal, hogy megvizsgálta a tanítvány pulzusát.

Egyik tanítványa mesélte nekem, hogy Krishnamacharya mindig csukva tartotta a szemét az órákon, de ha a tanítvány akár csak egy kis hibát is vétett, tudta. Rögtön kinyitotta szemét, és azt mondta: „Ismételd meg”.

Egy másik tanítvány azt mesélte, hogy ment Krishnamacharyához, és nem végezte el a gyakorlást, amelyet tanára kért tőle. Ahogy belépett a szobába, Krishnamacharya kedvesen, de határozottan azt mondta: „Nos, hogy áll a gyakorlásod ezen a héten? Úgy tűnik, nem gyakoroltál. Menj haza, és gyere vissza jövő héten, miután gyakoroltál.”

Az egyes tanítványoknak kialakított gyakorlás eltérő volt, mert minden tanítvány nagyon más ember volt. A gyakorlás kialakításához a jóga által biztosított valamennyi eszközt felhasználta, soha nem alapozott önmagában egy eszközre. Mindig egyértelművé tette minden tanítványa számára, hogy a gyakorlást kizárólag neki szánta, és nem feltétlenül működik másnál. Minden módon tiszteletben tartotta a vinijóga[5] alapelveit úgy, ahogy azokat Patandzsali és Nathamuni leírta. Gondosan figyelembe véve az időpontot, a helyet, az életkort, a foglalkozást, a kapacitást és az egyes tanítványok célját, egyedi gyakorlást alakított ki, hogy a legjobbat hozza ki az adott emberből. Nem csupán a legjobb eszközöket választotta; a legmegfelelőbb módon alkalmazta is azokat.

Például ha gyerekeknek srsti kramát[6] tanított, úgy tanította, mintha maga is gyerek lenne. Az órák energikusak, vidámak és nevetéstől hangosak voltak. Hogy figyelmüket megragadja, minden ászanáról mesélt a gyerekeknek, és speciális hangok éneklésére kérte őket. Minden nap más testhelyzeteket tanított, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. És ami a legjobb volt: az óra végén minden gyereknek adott édességet. Emlékszem, ahogy a többi gyerekkel vártam a mandulából és cukorból készült finomságot.

A gyerekek srsti krama-központú órái nagyon különböztek attól a gyakorlástól, amelyet terhes nőknek ajánlott. Várandós nőkkel Krishnamacharya rendkívül óvatos és figyelmes volt, és úgy kommunikált velük, hogy növelje önbizalmukat. Gyakran tanított a várandósoknak különleges énekeket, amelyeket hasznosaknak véltek terhesség alatt, és mindig elmagyarázta nekik a jelentésüket. Megkérte őket, hogy ügyeljenek nagyon étrendjükre és életmódjukra, hogy óvják a babát.

Ezek azok a tulajdonságok, amelyek igazi tanárrá, igazi jógivá tették őt. Nem csupán arra volt képes, hogy a helyes dolgot tanítsa a helyes módon; nagyon fegyelmezett, éles megfigyeléssel képes volt megmondani azt is, hogy a tanítvány helyes módon gyakorol-e vagy sem. Feltehetően saját tapasztalata tanárával és mindennapos jógagyakorlása segítette abban, hogy ilyen finom érzéket alakítson ki tanítványai és a gyakorlás iránt.

Saját gyakorlása nagyon értékes volt a számára. Nagyon korán ébredt reggelente, hajnali 3 óra körül, ászanát és pránajámát gyakorolt. Reggel 5 órára elkezdte a személyes istenének felajánlott púdzsát (istentiszteletet, imádkozást), amelyet a Védák éneklése követett. Nagyon pontosan végezte a szertartások mindennapi gyakorlását. Soha nem végezte rossz sorrendben a rituálékat, és nem hibázott a mozdulatok koordinálásában és a mantrákban.

Reggeli gyakorlásának befejezése előtt az alázatosság és a tanárának való önátadás gesztusaként mindig ráhelyezte fejére jógamestere facipőjét. Számára ez volt mindennapi gyakorlásának legfontosabb része.

A délelőtti órák reggeli után, 7 órakor kezdődtek, és délig tartottak. A délutáni órák 3 órakor kezdődtek, és 6 órakor értek véget. Az órák tartalma sokszínű volt. Krishnamacharya a jóga és a jógaszövegek különböző aspektusait tanította számos tanítványának, köztük fiainak is. Környezete sokszor ámult azon a képességén, hogy naponta többször zökkenőmentesen váltott egyik témáról a másikra és egyik óráról a másikra. Az egyik órán jógaterápiáról volt szó, majd a következőn védántát tanított, amelyet egy az ájurvédáról szóló óra követett, majd egy szanszkrit nyelvtanóra stb. Majd este 6-kor, amikor az órák véget értek, elvégezte esti rituáléit. Ezután még dolgozott néhány tanítványával, vagy feleségével és unokáival töltötte az időt. Csodálatosan gazdag és sűrű időbeosztás volt ez egy hetvenéves ember számára.

Bármikor, amikor mások próbálták neki elmondani, milyen nagyszerű vagy inspiráló ember, vagy magasztalták őt, gyengéden, de határozottan megállította őket.

  • Ez nem az én művem – mondta. – Ezt a gurum Nélküle semmi vagyok.

Ez nem álszerénység volt a részéről, hanem szívből jövő alázatosság tanára és a tanítások iránt.

(…)

Krishnamacharya számos különböző filozófiai és gyakorlati témában megnyilvánuló jártassága tudósokat, politikusokat, művészeket, filozófusokat és mindenféle szakmai és kulturális háttérrel rendelkező embert vonzott. Gyógyulásért és tanácsért keresték fel, illetve azért, hogy különböző tanításokkal kapcsolatban konzultáljanak vele.

Például Rukmani Devi, egy neves táncos, a művészetek és kultúra területén dolgozó tudós megkérte Krishnamacharyát, hogy magyarázza el neki a Rámájana és a Mahábhárata bizonyos aspektusait, hogy megfelelően tudja azokat adaptálni tánccsoportja számára. Hamarosan jógaórákat kezdett venni Desikachartól. Annyira elégedett volt a gyakorlással, hogy megkérte Desikachart, hogy tanítson jógaórákat az általa alapított híres tánciskolában, a Kalakshetra Academyn. Ezek az órák röviddel Rukmani Devi halála után megszűntek, de nemrégiben újraindultak a Krishnamacharya Yoga Mandiramon keresztül.

Krishnamacharya szaktekintély volt az asztrológia területén is, és egy különösen érdekes esettel találkozott a 70-es években. Desikachar egyik fiatal amerikai barátja megkérte Krishnamacharyát, hogy elemezze a születési képletét. Amikor megmutatta neki a képletet, Krishnamacharya vetett egy pillantást a férfi arcára, nevetett, és azt mondta neki, hogy a Halak jegyében született. Ez nem az a jegy volt, amelyet a képleten lévő születési dátum jelzett. A férfi felháborodott ezen a kijelentésen, és kiviharzott Krishnamacharya szobájából. Néhány hónappal később azonban visszatért, és azt mondta neki: „Bocsásson meg, uram. Igaza volt, a Halak jegyében születtem. A születésemkor elhibázták a papírjaimat.”

Kiderült, hogy az ápoló, aki a dokumentációt kitöltötte, európai bevándorló volt, aki a háború alatt menekült Amerikába. Az európaiak (és az ázsiaiak) által használt dátumformátum meglehetősen eltér az amerikaiak által használt formátumtól. A hibát senki nem vette észre, de Krishnamacharyát nem csapta be.

Hírneve és tanítványai, kollégái magasztalása és bálványozása ellenére Krishnamacharya soha nem tévesztette szem elől küldetését. Továbbra is tanított és előadásokat tartott, verseket, esszéket, dolgozatokat írt a jógával, ájurvédával, a védántával kapcsolatos különböző témákban. 1975-re Krishnamacharya valamennyi gyermeke, Srinivasan kivételével (aki nőtlen maradt), megházasodott. 1970-ben Sri Bhasyam elhagyta az országot, később elvett egy francia nőt, és Franciaországban telepedett le, ahol családjával ma is él. Sri Shubha 1974-ben házasodott meg és Mysore-ba költözött, férje otthonába. Ez azt jelentette, hogy csak Krishnamacharya, felesége, Namagiriamma, Desikachar, az ő felesége, Menaka és két gyermekük, köztük magam[7] is (én 1975-ben születtem), maradtunk a csennai házban.

Desikachar hamar saját jogán is megbecsült jógatanárrá vált, és elköteleződött amellett, hogy apja tanításait terjessze egész Indiában és a világon. 1976-ban apja tiszteletére és munkájának folytatása érdekében megalapította a Krishnamacharya Yoga Mandiramot (KYM).

Ez valóban az aranykor volt. Apa és fia együtt dolgoztak, elkötelezett csapatként továbbadva a világ minden tájáról jött tanítványoknak az ősi jógamesterek munkáját. Krishnamacharya rendszeresen ellátogatott a KYM-be, hogy felügyelje a Desikachar és kollégái által végzett gyógyítói munkát, hogy előadásokat tartson, és erkölcsi támogatást nyújtson. Desikachar beleadta a szívét a KYM-be és munkájába.

Krishnamacharya számos verset is írt a jógáról ebben az időszakban. A Yoganjalisaram egy harminckét versszakból álló költemény, amely a jóga lényegét ragadja meg. A Dhyanamalika harmincnégy versszaka a meditatív gyakorlás mélyebb értelmét világítja meg.

Az 1970-es évek végén MV Murugappan, akinek családja ma az egyik legnagyobb indiai vállalatot vezeti, egészségi okokból látogatni kezdte Krishnamacharyát, és jó barátok lettek. Krishnamacharya szerette Murugappan egyszerűségét és szerénységét.

Murugappan sok tehenet tartott, és gyakran vitt házhoz friss tejet Krishnamacharyának, majd később Desikacharnak. Ő maga vitte házhoz a tejet, és személyesen adta át tanárának. Egy nap unokája megkérdezte tőle:

  • Nagyapa, annyi segédünk és sofőrünk van, miért nem küldöd el velük a tejet? Miért te magad viszed?
  • A tanáromnak viszem, és az a dharmám[8], hogy ezt én magam végezzem el – válaszolta neki Murugappan.

Az ehhez hasonló tettek mélyen megérintették nagyapámat. Saját értékeit fedezte fel Murugappan cselekedeteiben.

Nemrégiben találkoztam Murugappannal, és elmesélt egy másik érdekes történetet. Hallva, hogy tanára sok időt töltött a Kajlás-hegynél, ő maga is látni szerette volna ezt a helyet. Így tanára áldásával elutazott a Kajlás-hegyhez barátaival. Amikor visszatért, felkereste Krishnamacharyát, hogy meséljen neki az útjáról. Elmesélte neki, hogy alámerült a hegy lábánál lévő szent tóban, a Manaszarovar-tóban. Krishnamacharya megkérdezte tőle:

  • Hányszor merültél alá a tóban?
  • Csak egyszer, uram. Nagyon hideg volt – felelte Murugappan.

Krishnamacharya olyan hangosan kezdett nevetni, hogy Murugappan aggódva kérdezte tőle:

  • Valamit rosszul csináltam?
  • Megtetted azt a hosszú utat a Kajlás-hegyig és a Manaszarovar-tóig, és csak egyszer merültél alá. Hányszor ad esélyt az élet arra, hogy újra eljuss oda? – kérdezte Krishnamacharya.

Amikor ezt felidézte, Murugappan azt mondta:

  • Soha nem gondoltam erre így. Igaza volt. Legalább még egyszer alá kellett volna merülnöm a tóban.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit tanult ebből az esetből, rögtön azt válaszolta:

  • Megtanultam, hogy alaposan gondoljam át, hogyan élem az életem. Mert az élet nem ad második esélyt.

Továbbra is gyakran találkoztak, és Murugappan hamarosan testvéreit, unokatestvéreit és unokaöccsét is elhozta, hogy dolgozzanak Krishnamacharyával. Idővel Murugappan, Krishnamacharya és Desikachar családja szoros barátok lettek, és a családok közti barátság a mai napig fennáll.

1984-ben Krishnamacharya, aki akkor kilencvenhat éves volt, egy reggel a szokásos időben, jóval napfelkelte előtt ébredt. A sötétben kiment a fürdőszobába, és amikor visszatért és leült oda, ahol gondolta, hogy az ágy van, a padlóra esett, és eltörte a csípőjét. Szokása volt, hogy a változó évszakok szerint átrendezze a szoba bútorait, és elfelejtette, hogy előző nap áthelyezte az ágyat.

A sérülés drámai mértékben befolyásolta mindennapi életét. Attól kezdve nem tudott a korábbi fürgeséggel mozogni, és elvesztette féltve őrzött függetlensége jó részét is. A baleset gyökeresen megváltoztatta életét és személyes, spirituális munkájának fókuszát.

A kedvét azonban nem szegte. Feltétel nélkül hitt a jógában. Kialakított magának egy gyakorlást, amit a következő néhány hónapban végzett. Családja és orvosai meglepetésére hamarosan jól tudott mozogni, és még néhány lépést is tudott tenni.

A baleset után arra a döntésre jutott, hogy még inkább visszahúzódik. Kiköltözött a nagy házból egy ugyanazon a telken lévő épületbe. Guruja utasításait követve nem hagyta el családját és nem vette fel a szannjászát[9], de másik helyre költözött fizikailag és szellemileg is.

 

Kilencedik fejezet

Dicső naplemente

átkelés egy másik világba

semmi nem keletkezik és pusztul el, csak közeget vált

 

A csípőficam után Krishnamacharya mozgásképessége korlátozottá vált. Egy olyan embernek, aki egész életében fizikailag mozgékony volt, ez nagy csapást jelentett. Krishnamacharya azonban méltósággal fogadta ezt az új kihívást, és az élet ment tovább.

A Jóga szútra egyik üzenete az Ísvara pranidhána[10], a teljes elfogadása annak, ami életünkben történik. Krishnamacharya az Ísvara pranidhánát gyakorolta: elfogadta helyzetét, és élte tovább életét. A törés korlátozhatta ugyan mozgékonyságát, de semmilyen más módon nem befolyásolta. Rövid pihenő után újra tanítani kezdett.

Krishnamacharya gyógyulása nem lett volna ilyen gyors vagy sikeres Namagiriamma odaadása és figyelmes gondoskodása nélkül. Amíg férje ágyhoz volt kötve, napfelkelte előtt ébredt, hogy felkészítse őt az előtte álló napra. Krishnamacharya mindig is korán kelő volt, de ahhoz, hogy segíthessen napirendjét fenntartani, Namagiriammának még korábban kellett kelnie, hogy elkészülhessen, és utána férjére tudjon figyelni.

Krishnamacharya rendkívül független volt, de a csípőtörése után sok apró feladatban és tevékenységben felesége segítségétől függött. Néha emiatt nagyon frusztrálttá vált.

(…)

A nagyanyám odaadóan gondozta és ápolta nagyapámat ez alatt az idő alatt, még úgy is, hogy non-Hodgkin-limfómával küzdött, egy olyan típusú rákkal, amely a nyirokrendszert támadja meg. Emlékszem, sokszor kísértem el a kemoterápiás központba, és bár legtöbbször nagyon kevés energiája volt, csak az után pihent, hogy gondoskodott nagyapám szükségleteiről.

A jóga nem tudja meggyógyítani a rákot, és Krishnamacharya tudta ezt. Mindig hangsúlyozta: „Egy rendszer sem tud választ adni valamennyi problémánkra.” Gyógyító kezeléssel dolgozott nagyanyámon, pránajáma és egyes meditációs gyakorlatokat adott neki, amelyek segítettek aggodalmainak és szenvedéseinek kezelésében, és erősebbé tették. Namagiriamma lelkiismeretesen gyakorolt, nemcsak azért, hogy magáról, hanem hogy férjéről is gondoskodjon.

Határozottan az az érzésem, hogy utolsó éveiben jógagyakorlása éltette. Krishnamacharya egyik legrégebbi (és biztosan az első női) tanítványa, és nagyon hosszú ideje komoly jógagyakorló volt.

Namagiriamma szerepe Krishnamacharya gyógyulásában jóval nagyobb volt annál, hogy gondoskodott mindennapi szükségleteiről. Krishnamacharya mindig is nagyon független volt, de sérülése arra kényszerítette, hogy életében először másokra támaszkodjon. Voltak olyan pillanatok, amikor nagyon lehangolttá vált, mert nem tudott elvégezni dolgokat egyedül, és úgy érezte, hogy teher a családja számára, bár soha nem éreztük ezt. Namagiriamma egy ilyen alkalommal azzal nyugtatta: „Talán ez a helyzet is okkal történt, és az okot később fogjuk látni.”

1985-ben nagyanyám meghalt. Hetvenegy éves volt. Halála súlyos csapás volt Krishnamacharya számára. Utána hetekig nehezen fogadta el, hogy elment. Van egy mondás, hogy minden erős férfi mögött ott áll egy még erősebb nő. Namagiriamma Krishnamacharya elkötelezett társa volt az életben és abban a küldetésében, hogy megőrizze és terjessze a jóga tanításait. Bár nagyon csendes személyiség volt, a Krishnamacharyának nyújtott támogatását nem lehetett megkérdőjelezni.

Krishnamacharya megkezdte előkészületeit arra, hogy ő maga is átkeljen a másik világba. Saját országában vezető szerepe volt a jóga újjászületésében, és segítette, hogy a jóga tanításai és gyakorlatai világszerte elterjedjenek. Tanítványainak és azok tanítványainak köszönhetően az emberek a világ minden táján magukévá tették a jóga tudományát.

Krishnamacharya egy tanítványa munkájával különösen elégedett volt: fiáéval, Desikacharéval. Desikachar csaknem három évtizeden keresztül tanult Krishnamacharyával, hosszabb ideig, mint bármely más tanítványa. Krishnamacharya olyan tanárt látott benne, aki megértette a jógában rejlő potenciált, tanításainak gazdagságát és mélységét; olyan valakit, aki a jógában meghaladta az ászanagyakorlást és a fizikai teljesítmény iránti megszállottságot, amit ma olyan sok jógás körben látunk. Desikachar továbbvitte apja örökségét, nem csupán fiaként, hanem legközelebbi, legtovább vele tartó tanítványaként. Desikachar igazi antevasinnak bizonyult: olyan tanítványnak, aki végig marad.[11]

Krishnamacharya élete utolsó éveiben sok időt töltött azzal, hogy Desikachart azokból a szövegekből tanította, amelyeket a leginkább nagyra becsült, és a társadalom számára a leghasznosabbnak tekintett. Ezek között szerepelt a Jóga szútra, a Bhagavad Gíta, a Hatha Yoga Pradipika, a Yoga Yajnavalkya, a Yoga Rahasya, a Gheranda Samhita, a Siva Samhita, a Caroka Samhita, a Samkhya Karika, a Rahasya Traya Sara, a Rámájana, a Mahábhárata, a Paniniya Siksa, a legfontosabb upanisadok és még sok más mű. Tanított Desikacharnak ájurvédát, jógaterápiát, az asztrológia alapjait és a legfontosabb meditációs gyakorlatokat is.

Valamennyi nagy jógamester feldolgozta Patandzsali tanításait, megadva saját értelmezését és magyarázatát a szútrákhoz. Desikachar évek óta próbálta meggyőzni Krishnamacharyát arról, hogy írjon kommentárt a Jóga szútrához, míg végül beleegyezett. Mivel elég idős volt, és csak nehezen tudott hosszú ideig írni, úgy döntött, hogy lediktálja az egész könyvet Desikacharnak, szóban, szanszkritul átadva neki a tudást, ahogy évszázadokig átadták az ilyen tanításokat.

Ez a diktálási folyamat újabb lecke volt Desikacharnak. Így emlékezett rá: „Meglepett, mennyire pontosan emlékezett arra, hogy mit diktált előző nap. Becsukta a szemét, elkezdett szanszkritul diktálni, és néha, ha másik szövegre hivatkozott, az idézetnek még a pontos fejezet- és versszakszámát is idézte. Kíváncsi voltam, ezért később ellenőriztem, hogy egyezik-e a pontos fejezettel és versszakkal, és soha nem tévedett. Minden alkalommal tökéletesen idézett. Ámulatba ejt, hogy egyetlen ember ilyen sokat tudott végezni és ilyen sok minden tudott lenni.”

Krishnamacharya Jóga szútra kommentárja, a Yogavalli, az ő megértése szerint mutatja be Patandzsali tanításait. Értelmezései gazdagok és tiszta rálátásról tanúskodnak; úgy keltik életre a szútrákat, hogy érthetőbbé teszik azokat az olvasó számára. Például Krishnamacharya egyszerű, a hétköznapi életből vett analógiát használ arra, hogy megértsük a jóga mint szamszkára vagy előkészítő folyamat fogalmát. „Az elme – mondja – olyan, mint egy edény. Az imént használtam az edényt leves főzéséhez, de ugyanabban az edényben akarok tejet forralni. Mit teszek? Tisztára mosom az edényt, hogy tejet forralhassak benne. Ugyanez a helyzet a jógával. Az elménk az az edény, amelyet számos célra használunk. Benyomásokat hordoz múltbéli cselekedeteinkből, és nem szeretnénk, hogy ezek a benyomások befolyásolják jövőbeni tetteinket. Ezért előkészítő folyamaton kell keresztülmennünk, amely megtisztítja az elmét, és alkalmassá teszi jövőbeni tettekre.”

Patandzsali az I.23–I.29. szútrákban az Istenen való meditációt tárgyalja. Csupán néhány mester fejtette ki ezt a részt kommentárjaiban, valószínűleg azért, mert olyan időben éltek, amikor a jóga és a védánta, a vallási hagyomány, szorosabb kapcsolatban állt. A régi mesterek magától értetődőnek vették, hogy az emberek már tudják, hogyan meditáljanak Istenen, ezért nem érezték szükségét annak, hogy kommentálják ezt a részt. Ma azonban, amikor számos különböző kultúrából, hagyományból származó, különböző hitrendszerű ember gyakorol jógát, ez már nem feltételezhető. Krishnamacharya felismerte ezt, ezért egyértelmű útmutatót adott ahhoz, hogy hogyan meditáljunk Istenen, amelyet bárki tud követni, vallásos hátterétől függetlenül. Ez teszi a Yogavallit Krishnamacharya egyik legrendkívülibb ajándékává.

Miután befejezte a Yogavallit, Krishnamacharya egy másik kommentárt kezdett diktálni Desikacharnak, ezúttal a Védánta szútráról. A Védánta szútra minden vallási iskola alapvető szövege Indiában. Veda Vyasa, egy nagy szent állította össze, és ez a hatodik indiai darsana, vagyis filozófiai iskola. A Védánta szútra középpontjában Isten vagy Brahma megértése és megvalósítása áll, akit formától, névtől és természettől mentes legfelsőbb lényként mutat be. A Brahma szútrának is nevezett szöveget számos mester interpretálta az évszázadok során, ami a védánta számos eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó iskolákra bomlását eredményezte.

Krishnamacharya családja a Srí-vaisnava tradíciót követte, amely Nathamuni, Yamunacarya, Ramanuja és Vedanta Desikacarya védánta tanításaiból fejlődött ki. Valószínű, hogy Krishnamacharya leszármazottként kötelességének érezte, hogy kommentárt írjon a Védánta szútrához, különösen azért, mert többször is visszautasította a Parakala Math főpapi tisztségét. A kész munkának a Cit acit tattva mimamsa címet adta. Szó szerinti fordításban ennek jelentése: ’A csit, az acsit és a tattva vizsgálata’. A csit szó arra a tudatosságra utal, amely valamennyi létezőben jelen van; az acsit arra az anyagra utal, amely támogatja a tudatosságot, idetartozik a test, az elme, az érzékszervek stb.; a tattva pedig mindezek forrására utal, amit Istennek hívhatunk. A mímámszá szó jelentése vizsgálat vagy kutatás.

Krishnamacharya ezt a két mesterművet, a Yogavallit és a Cit acit tattva mimamsát hosszú és dicsőséges élete utolsó éveiben írta. Talán ez volt az az ok, amellyel Namagiriamma nyugtatta csípőtörése és személyes függetlenségének részleges elvesztése után. Sokan utolsó éveikben a pihenést vagy akár a világtól való visszahúzódást választják, különösen, ha gyengévé válnak, de Krishnamacharya – felesége inspirációjának köszönhetően – azt választotta, hogy kitart azon az úton, amelyet tanára sok évvel korábban kijelölt számára.

Krishnamacharya védikus éneklést is elkezdett tanítani nőknek. Ez abban az időben rendkívül vitatott dolog volt, mert tradicionálisan a védikus éneklést kizárólag férfiaknak tanították. Még jóval fiatalabb korában Krishnamacharya maga is írt egy esszét, amelyben védte azt a tiltást, hogy nőknek kántálást tanítsanak. Nézeteinek kiforrása során azonban véleménye is változott.

Krishnamacharya egyik tanítványa, Mala Srivatsan volt az egyik első nő, akit az a megtiszteltetés ért, hogy a védikus éneklés művészetét tanulhatta tőle. Mala számára személyes diadal is volt, hogy tanárával énekelhet. Évekkel korábban fordult először Krishnamacharyához, hogy asztmájára enyhülést találjon, és akkor nem képzelte volna, hogy egy nap képes lesz énekelni.

Krishnamacharya hamarosan más nőknek is tanítani kezdett éneklést, és ez a közösségben nagy felzúdulást keltett. Sokan azt gondolták, hogy elment az esze, vagy legalábbis a kor elhomályosította ítélőképességét. Krishnamacharya a kritikákra ősi szövegekből, többek közt a Rámájanából és a Yoga Yajnavalkya Samhitából idézve válaszolt, amelyek leírása szerint a nők énekelték a Védákat. Meg is hívta a téma szaktekintélyeit, hogy vitázzanak vele, és bizonyítsák be, hogy nincs igaza, de senki nem állt ki vele. Tovább tanította az éneklést nőknek, és senki nem vonta kérdőre újra.

Később így kommentálta: „Ezekben az időkben, amikor azokat, akiknek éneklést kellene tanulniuk (a férfiakat), nem érdekli, hogy megtanulják, bárkinek meg kell tanítanunk, aki meg akarja tanulni, különben kihal a tradíció.” Ma már nők százai gyakorolják és tanulják a védikus éneklést, és élvezik gyümölcseit. Valójában a KYM védikus éneklés tanszékén kivétel nélkül női tanárok tanítanak.

1988 volt. Közeledett Krishnamacharya századik születésnapja, és tanítványai különleges ünnepséget terveztek. A mindig szerény Krishnamacharya visszautasította ezt.

Remélve, hogy meggyőzheti apját arról, hogy gondolja meg magát, Desikachar úgy döntött, hogy emlékezteti őt egy évekkel azelőtti esetre, amikor apja még a Yoga Shalában tanított, és együtt dolgozott a mysore-i királlyal.

A király a Parakala Math főpapjának nyolcvanadik születésnapjára ünnepséggel kívánt tisztelegni, de a főpap elutasította, hogy bármilyen ünnepséget tartsanak azon a napon. A király hívta Krishnamacharyát, hogy segítsen meggyőzni a főpapot az ünnepség engedélyezéséről.

A főpap álláspontja az volt, hogy ha jóváhagyna ilyen eseményt, az olyan lenne, mint ha saját dicsőségét zengené, tehát az ego cselekedete volna. Krishnamacharya biztosította afelől, hogy nem erről van szó; az ünnepség inkább a hála kifejezése tanítványai részéről. Krishnamacharya érvelése meggyőzte a főpapot, és beleegyezett, hogy részt vegyen az ünnepségen.

Amikor Desikachar emlékeztette őt erre az esetre, Krishnamacharya egy feltétellel beleegyezett a részvételbe: azzal, hogy az ünnepség Istennek és nem neki tett felajánlás lesz. Tanítványai boldogan elfogadták ezt a feltételt.

Az ünnepség azonban nem járt dráma nélkül. Az előkészületek közben családunk orvosa, aki akkoriban nagyapám szükségleteiről gondoskodott, azt mondta apámnak: „Állítsák le az ünnepség előkészületeit. Nem hiszem, hogy megéri.”

Mindenki összezavarodott, senki nem tudott dönteni, hogy folytassák-e az előkészületeket vagy sem. Amikor Desikachar elmondta apjának az orvos szavait, Krisnamacharya határozottan azt válaszolta: „Ismerem az életerőmet. Elköteleztem magam amellett, hogy részt veszek ebben a tisztségben. Folytassátok az előkészületeket, ne állítsátok le.”

Desikachar elfogadta tanára szavait mint az utolsó szót a témában, és a születésnapi ünnepség előkészületei folytatódtak.

Az ünnepség minden részletét Krishnamacharya kérése szerint rendezték el. Száznyolc védikus tudós gyűlt össze, hogy a Védákat, a Rámájanát, a Mahábháratát, a Srimad Bhagavatamot, illetve a Srí-vaisnava hagyomány régi tanítóinak legfontosabb verseit énekeljék. Különleges szertartást végeztek Istennek tett felajánlásként és a társadalom védelme, szolgálata érdekében. Az állam kormányzója is nyilvános szerepet vállalt a mester tiszteletére 1988. november 14-én, aznap, amikor (az indiai naptár szerint) Krishnamacharya betöltötte századik évét.

Krishnamacharya számos ajándékot kapott erre a különleges alkalomra, többek közt egy arany medált is a Kanci Math shankaracaryájától (vezetőjétől). Ez az ajándék nagyon meghatotta Krishnamacharyát. A két férfi nagy tisztelője volt egymásnak, bár eltérő filozófiai iskolához tartoztak (a shankaracarya a saiva[12] hagyományhoz tartozott). A tisztelet azonban tiszteletet vált ki; ez történt a két nagy mester esetében is.

Krishnamacharya tanítványai is kértek mesterüktől ajándékot: saját padukáját (szandálját). Ugyanabban az évben később, a Navaratri utolsó napján (amely Indiában nagyon kedvező nap) Krishnamacharya szimbolikusan átadta erőit a padukának, és felkérte tanítványait arra, hogy óvják.

1989 januárjában Krishnamacharya magához hívta Desikachart, és átadott neki egy régi könyvet.

  • Ez a Rámájana egy példánya – mondta neki. – Mielőtt apám meghalt, nekem adta ezt a könyvet, és azt mondta: „ez az egyetlen vagyon, amelyet bírnod kell”. Ez a könyv egész életemben drága volt nekem. Az egyetlen vagyonom ennek a könyvnek az üzenete, és most neked akarom adni.

Desikachar számára megtisztelő és megrendítő volt, hogy megkapta apjától ezt a könyvet, de az ajándék feletti örömét beárnyékolta az az érzése, hogy Krishnamacharya élete végéhez közeledik.

Krishnamacharyának azonban nem csupán ajándéka volt Desikachar számára, hanem egy kérése is felé.

  • Az utolsó kívánságom – mondta – az, hogy maradj Madrászban, és ne költözz Mysore-ba. Azt akarom, hogy itt maradj, mert jó emberek élnek itt, mint MV Murugappan.

Ilyen mély volt Krishnamacharya szeretete Csennai és lakói, különösen MV Murugappan és családja iránt.

Desikachar több mint öt évig épített házat Mysore-ban, azzal a szándékkal, hogy apja halála után a család odaköltözik, de azonnal felhívta egy barátját Mysore-ban, hogy adja el a házat. Amikor a barát hitetlenkedett, Desikachar egyszerűen azt válaszolta: „Az az apám utolsó kívánsága, hogy itt maradjak Madrászban, ezért nem költözöm Mysore-ba.”

  1. február 28-án délután 4 óra körül Krishnamacharya örökre lehunyta szemét. Egy dicsőséges élet véget ért. Krishnamacharya azonban olyan gazdag örökséget hagyott hátra, amely számos elkövetkező ideig életben tartja szellemét. Élete befejeződött 1989-ben, de küldetését tanítványai munkája és a tanítások továbbviszik.
  • Amikor ezt mindet [az összes tárgyat] tanultam vele – mondta nekem apám egy alkalommal, amikor nagyapámról beszélgettünk –, sokszor gondolkodtam azon, hogy szükségem lesz-e valaha az összes tanításra. Jól tudtam dolgozni azokon a korlátozott eszközökön belül, amelyeket tanított nekem. Most, halála után látom az értékét az összes tanításnak. Amikor kétségeim vannak, vagy olyan helyzetben vagyok, amikor nem tudom őt megkérdezni, ahogy korábban tettem, szinte mindig megtalálom a válaszokat azokban a tanításokban, amelyeket megosztott velem. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen áldásban részesültem.

A paduka, amelyet Krishnamacharya tanítványainak adott, és amely a mester bölcsességét és szellemét szimbolizálja, ma azon a helyen pihen, amit Sannidhinek[13] nevezünk; az inspiráció és a gyógyulás nagyszerű forrása ma is.

Krishnamacharya jógatanítási módszere felölelte az emberi létezés valamennyi aspektusát. Saját életének példáján és tanításain keresztül újjászületett a régi mesterek üzenete: a jóga holisztikus gyógyító rendszer, amely jobbá teszi életünket. Krishnamacharya számára Patandzsali volt „a jógi”, Patandzsali jógája „a jóga”. Ha össze kellene foglalnunk Krishnamacharya munkáját egy sorban, azt mondanám: újjáélesztette „a jógi jógáját”.

[1] Az eredeti szövegben Amrutajan, ez valószínűleg elírás. https://en.wikipedia.org/wiki/Amrutanjan_Healthcare (a fordító megjegyzése)

[2] A mai Csennaiba (a fordító megjegyzése)

[3] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[4] Az eredetiben: beginner, intermediate, advanced (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011., 117. o.). Ez a felosztás nem ugyanaz, mint amit ma az astanga vinyásza jóga első, második és harmadik sorozataként ismerünk. A témában bővebb információ itt található: http://grimmly2007.blogspot.hu/2013/04/did-krishnamacharya-teach-ashtanga.html Részlet ebből a forrásértékű cikkből: „Nem találjuk meg a jelenlegi hat ászanasorozatot Krishnamacharya korai írásában, bár a Yogasanagaluban (1941) találunk három ászanacsoportot: kezdő, középhaladó és haladó [az eredeti cikkben: Primary, Intermediate és Proficient. A fordító megjegyzése] A kezdő és a középhaladó [primary és intermediate] nagyon közel áll a jelenlegi astanga első és második sorozatához.” (a fordító megjegyzése)

[5] Többjelentésű szó; a kifejezés Patandzsalinál a III. 6. szútrában szerepel. Más jelentésében a jógaterápia egyik formája, amelyben a gyakorlatokat az adott egyénhez és körülményeihez szabják. (a fordító megjegyzése)

[6] „A srsti kramában a hangsúly a fizikai, mentális, pszichológiai és érzelmi növekedésen van. A srsti kramát gyakran kezdik el gyerekeknél. A cél az erő és a hajlékonyság elnyerése, az elme élesítése és figyelmének javítása, a légzés erősítése, és az, hogy megkezdjék a légzés finom kontrolljának elsajátítását. Az, aki srsti kramát kap gyakorlásaként, nagyon fiatal és egészséges.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.)

[7] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[8] Indiában számos vallásban szereplő fogalom (hinduizmus, buddhizmus, szikhizmus, dzsainizmus stb.); többjelentésű szó, egy fogalommal nem fordítható le nyugati nyelvre. A dharma a hinduizmusban az egyetemes törvény; az emberi törvények, a vallás, az emberi kötelességek, viselkedés és a „helyes élet” alapja. További információ például:  http://www.hindupedia.com/en/Dharma (a fordító megjegyzése)

[9] Az indiai hagyományban a négy életszakasz (ásrama) közül az utolsó, a teljes lemondás szakasza. (a fordító megjegyzése)

[10] Isten iránti odaadás (a fordító megjegyzése)

[11]  A szerző egy korábbi fejezetben így határozza meg az antevasin kifejezést: „A tudás soha véget nem érő keresése az antevasin szóval foglalható össze, a tanítvány meghatározására használt egyik szanszkrit kifejezéssel. Szó szerinti fordításban jelentése ’az, aki végig marad’. Ez a meghatározás sokféleképpen értelmezhető. Leggyakrabban úgy értelmezik, hogy ’az, aki a tanárral marad az oktatás végéig’. Azt is jelentheti, hogy ’az, aki a tanítással marad végig.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 45. o.) A szó jelentései megtalálhatók itt is: http://www.spokensanskrit.de/index.php?beginning=0+&tinput=+antevasin&trans=Translate

(letöltve: 2017. május 23.)

[12] A hinduizmus egyik ága, amely Sívát tekinti az elsődleges istennek. (a fordító megjegyzése)

[13] „A Sannidhi szó szó szerinti jelentése ’jó hely’ vagy ’megfelelő hely’. Milyen hely lehet jobb arra, hogy Krishnamacharya szandálja megpihenjen, mint ez a jó hely, ahol életének utolsó néhány évét töltötte? Szinte olyan, mintha Krishnamacharya még mindig ott élne. Amikor a Sannidhiben vagyok, ugyanazokat az érzéseket érzem, amelyeket nagyapám inspirált bennem még életében: nyugodt derűt, tiszteletet, félelmet, és ami a legfontosabb: hitet.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 158. o.)

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Harmadik-negyedik nap

Sharath Europe Tour 2017

Harmadik naptól a reggelek rutinszerűen telnek. A világ minden részéről ideözönlött astangás arcok, fegyelmezetten várják a 6:30-as kapunyitást. A résztvevők köre igen színes. Van itt Svéd-Indiai Harvardon végzett pockos professzor, Norvég-Török astanga szimpatizáns jin jóga tanár, Orosz táncoslány, profi fotós Új-Delhiből. A sokszínű kulturális felhozatalt tovább édesíti, hogy a workshopnak helyet adó komplexum tisztaságát, látszólag, jópár menekült státuszú takarítóknak köszönhetjük.

A 7 órás kezdésig van idő elmélkedni is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek. Rátalálni egy hiteles astanga GURU-ra, hosszú éveket gyakorolni szigorú felügyelete alatt, csatlakozni általa az astanga PARAMPARÁ-hoz kivételes ajándék.

Mi is az a paramapara? Miért van kiemelkedő jelentősége a jógában?

parampara

A parampara a tudás, amelyet a tanár a tanítványára hagyományoz. A parampara szanszkrit szó jelentése a tudás átadásának legértékesebb formáját, a közvetlen és tapasztalati tudás átadását fejezi ki. Ez minden tanítói láncolat alapja: az évezredes tanítás megőrzésének láncolatában a tanár és tanítványa a láncszemek. A jógatanításnak a paramparaból kell származnia ahhoz, hogy hatékony, igaz és teljes legyen.

A tudást csak azt követően lehet átadni, hogy a tanítvány már éveket töltött egy tapasztalt guruval, egy olyan tanárral, akinek a tanítvány testét, szellemét, beszédét és belső lényét teljes mértékben átadta; a tanítvány csak ezt követően válik alkalmassá a tudás befogadására. A tudás átadásának a tanár és tanítványa között ily módon történő átadása a parampara.
A tanítvány dharmája, vagyis kötelessége az odaadó gyakorlás valamint az, hogy törekedjen a guru tanításainak megértésére. A tudás – és a jóga – tökéletessége több, mint egyszerűen megtanulni a gyakorlást; a tudás a tanítvány és a tanár közötti kölcsönös szeretetből és tiszteletből fakad, és ennek a kapcsolatnak a kiműveléséhez elkerülhetetlenül idő kell.
A tanár kötelessége az, hogy pontosan a gurujától tanult módon tanítsa a jógát, jó szívvel és nemes szándékkal, jó célra törekedve. A tanításban még szikrája se legyen ártó szándéknak. A tanár semmiben sem tévesztheti meg tanítványát és nem térhet el attól, amire őt magát megtanították.
A tanár és a tanítvány közötti köteléknek, amely egy bőséges spirituális örökség alapját képezi, Indiában több ezer éves hagyománya van. A tanár meg tudja szilárdítani tanítványait – erőssé tudja őket tenni akkor, ha meginognának. A tanár olyan, mint egy apa vagy egy anya, aki tanítványa minden egyes spirituális lépésénél jelen van és ügyel azokra.

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Második nap

Day2x

Hosszú a sor a GURU lábáig…

A workshop első két napján a résztvevők mindegyike első sorozatot gyakorolt. Holnaptól két óra lesz, 7-től vezetett első sorozat, majd utána vezetett második.
Praktikus okokból kifolyólag a mai napra tették a “búcsúzkodást” a szervezők, amikor is a GURU színe elé lehet járulni egyénileg. Valaki fényképezkedik Vele – legyen mit az otthoni oltárra kitenni (vagy facebook-ra, instagramra feltölteni…) – valaki pedig ilyenkor érinti meg a lábát.

Miért is érintjük meg a GURU lábát? (persze, csak ha belülről fakad)

A Guru lábának megérintése a tisztelet és nagyrabecsülés, de egyben tanulás kifejezése is. Az alázatosság megtanulásával a spirituális fejlődésünket segítjük elő. Az alázat tanulási helyzetet teremt számunkra. Végül is, amikor akár egy diksha (beavató), akár egy shiksha (tanító) Gurut elfogadunk, annak az az oka, hogy szeretnénk azt a Gurut utánozni. A lába megérintése által nem csak azt fejezzük ki, hogy Őt készen állunk meghallgatni, hanem azt is, hogy önmagunk átváltoztatására és megerősítésére is készen állunk.

Károly további élményeivel hamarosan jelentkezünk 🙂

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Első nap

day1

Az első napunk az új iskolában – Karcsi

A dán derengésen döngő léptekkel áthatolva és boldogan tartottunk az új iskolába. A nap sugarain túl az is felderengett számomra, hogy már csak pár lépés, és a méretes dildokat tartalmazó kirakathoz érünk ezért – és az egyébként is elkerülhetetlen új élményekre nyitottan – a Sonder Boulevard irányát javasoltam a jógakirálylánynak, aki kiszámítható módon nem engedelmeskedett. Aztán győzött a nyers erő. (Reggel még nem karmol.) Itt a volt vágóhídra bukkantunk (csak visszafelé fedeztük fel épületegyüttes és Auschwitz közötti feltűnő hasonlóságot). A létesítmény design-épületei (modern színház és kiállítótermek) árnyékában a bevándorló-hajléktalan lakosság krákogva ébredező tömege köszöntött bennünket, emellett sok dús hajú és kedves dán leányka mosolygott ránk, amint jógamatraccal a hátukon, zokniban és szandálban tekertek a sportközpont felé, ahol a benne tornázó kislányok miatt nem szabad az egyik termet lefényképezni és a wc-be is csak külön kóddal lehet bemenni.

Kérdésemre, mely szerint a Hypernő jóga-karrierje csúcsának elérése előtt érzi-e magát olyan szemforgatás a válasz, hogy szinte hallani a szemei mozgását. Semmitmondó, látszólag földszintes épület a sportcentrum, a tornatermek (és az uszoda, amit most valószínűleg nem fogunk használni) az utcaszint alatt helyezkednek el. Ritka szép dán gyermek (kb. öt-hat éves) szaladgál a sorban állók között, bazi nagy sebtapasszal a bal arcán, de így is jól áll neki a fésületlenség, ebben mindannyian egyetértünk. Szerencsére az ászanagyakorlás számára kibérelt kosárlabdapályára akadálytalanul bejutunk. Öltözés a lelátón, vagy az alatta elhelyezkedő, erre kijelölt öltözőben. Nemenként egy-egy wc, kód nélkül. Diszkrét ruhacserék, az elsődleges nemi szervek megmutatása majd az ászanagyakorlás után következik, persze nem tömegesen. A mi retinánkra egy szőkés rasztahajú cicafiú feneke vetült akkor. Szerencsére nincs büdi, sőt, a jóga során sem lesz az – és ez óriási jó hír, kívülről is tiszták az egybegyűltek.

A terem közepén egy kihagyott másfél-személyes helyre irányítom kétfősre csökkent képviseletünket (Bogi máshol talált számára megfelelőbb helyet, végül Laruga mellett jógazhatott jutalomból) és kényelmesen elhelyezkedünk. Kb. húsz oszlopban mintegy 24-en vagyunk egymás mellett. Nem szeretek jóga előtt üldögélni, és mivel az úri közönség ül, illetve melegít (némi sportkrém illat színesíti a légteret), inkább a félig-belső udvar üvegfala mellé állok. Az előttem lévő csaj követi példámat – nem az álldogálás a célja, hanem fényképezés. Nem mosolyog. Én is kicsit szorongok, végülis az első nap az új iskolában. Köszi Zsuzsa, hogy beírattál. Előkerül István; vidám és bennfentes, mint mindig. Nem mondom el, milyen információkat oszt meg, mert ha köztudomásúvá válna, elveszítené bennfentes jellegét. OK, itt van egy: Mr. Jois érkezésekor le fog ülni egy székre, kivéve, ha elkésik.

Egyébként nem késett el, és leült egy székre. A lányok, akik sokkal okosabbak, figyelmesebbek és érzékenyebbek nálam, elmondták nekem, hogy ekkor tapintható csönd ült a teremre. Hömpölygött, Sharath székétől indulva az első sorokon át a terem közepéig, majd végigért. Sajnos mindannyiunknak le kellett ülni, ez a szabály, pedig nem akartam. Azt is a lányok mondták nekem, hogy Mr. Jois közvetlenül és szerényen, alig észrevehetően sétált be a terembe. Felíratos hosszúújjas van rajta, a Stanford Univerityt reklámozza a híres jógi. Szimpatikus. A pasas, aki 20.500,- Ft-ot kért azért, hogy Zsuzsi nevét az enyémre cserélje (nem kapta meg), egy virágfüzért akaszt Sharath nyakába, amit a Mr. Jois azonnal levesz és visszaad neki. Ez is szimpatikus. (Ekkor már állt Mr. Jois.) Majd a híres jógaoktató (nem Mr. Jois, hanem a pasas) nagyon halkan a mikrofonba sistereg néhány angol szót, amelynek talán az a lényege, hogy Mr. Jois meghívott bennünket a szombat reggeli kettes sorozat megtekintésére a lelátókról, de ez nem biztos, csak bele akartam hallani. Bosszantó, hogy nem értem, mint mond. Majd Mr. Jois szól néhány szót, szintén nem érthető, néhányan nevetnek, de szerintem bármit mondana a híresség, akkor is nevetnének. Majd “please stand up, ékam inhale” – és ettől kezdve Mr. Jois érhetően beszél, és csak néhányszor pergeti viccesen az “r” betűt, és szintén szimpatikus, hogy az egyik exhale helyett inhale-t mond. Mondjuk én nem vettem be, kilélegeztem, remélem szabályos volt így.

Innentől a lányok benyomásai, mert az én pingponglabda simaságú agyvelőmön nem regisztrálódnak az ilyen finomságok. Jó ütemben számolt. (Az biztos, hogy kellemes reggeli torna volt, nem fárasztó cseppet sem. Tényleg öt légzés volt az urdhvadhanurászana és a navaszana is, de még az utthita hasta is. Csaturangával szórakozott, sajnos. Mondjuk ez az egyetlen ászana, amit naphosszat tudnék tartani, tehát nem ezért zavart, hanem mert eddig úgy tudtam, hogy egy légzésig tart a vinyászákban, és hülyén néz ki, hogy csak néhányan csináljuk szabályos ütemben. Ráadásul egyedül én vagyok sárga pólóban. A szakaszgyőztes:) Arra kér bennünket, menjünk vissza csaturangába. Ha szeretné, lehet róla szó, és engedelmeskedem.

Szóval a lányoknak tetszik az óra. Sétál és segít, a lányok szerint eléri ezzel azt, hogy mindenki úgy érzi, hogy volt egy perc, fél óra, másfél óra, amikor csak rá figyelt. Valóban figyel, nekem pl. azt javasolta egy alkalommal, hogy a lótuszt jobb lábam behajlításával kezdjem. Ahány ház, annyi szokás. Az óra végén sokan – szokás szerint – közvetlenül megköszönték az órát a tanárnak.

Mindhárman jólesô fáradtsággal, és a Sharath-i elsô benyomásokkal eltelve ballagtunk alig-alig beszélgetve a szállasunkra, amikor – újabb útvonalat felfedezve – egy kis utcában megdöbbentô (?), megható (?) leginkább mindkettô és meg egy kicsit tôbb érzeseket keltô esemény szemtanújává váltunk. Baba születik! A kismama csipôjét ringatva támaszkodott a falnál, a fájások átélésével, az intenzitás csökkenésére várva állt, míg az autó mellett – a születendô baba – Édesapja várta, hogy indulhassanak a kórházba.
Talán nagy szavak, de jólesô érzés volt, hogy míg mi átéltünk egy új kezdetet Sharath-tal, úgy kaptunk egy bepillantást egy baba születésének kezdetébe, az új élet indulásába…

Várjuk a folytatást!

István mikroblogról beszélt, mi azonban nem szeretnénk félrevezetni Benneteket, ezért a fentiek.

 

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Nulladik nap

FullSizeRender

Nagy örömünkre a Mysore-i KPJAYI igazgatója, Sharath Jois két év elteltével ismét Európába látogat. A menetrend a szokásos – két évvel ezelőtti – : Koppenhága, Stokholm, London.

A koppenhágai bandhás különítmény nagy része már a helyszínen várja a holnapi kezdést. Anita, Bogi és Karcsi a városban aklimatizálódik, én hamarosan érkezem.

Izgatottan várjuk a holnap reggelt 🙂

Sharath-Europe-2017

A hónap bandhája: június-július

Kornél_Zsófi_2

A hónap bandhája rovatunkban, havi rendszerességgel megismerkedhettek egy (vagy kettő) izgalmas jógás személyiséggel a Bandha Works Jógaiskola növendékei közül.

“A jóga veszélyes dolog, mert helyet csinál magának, és nem sokat foglalkozik azzal, hogy ennek mi az ára.”

Hónap bandhája mélyinterjú egy rendkívüli zenész-astangás párossal. Fogadjátok szeretettel Zsófit és Kornélt 🙂

 

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tegyétek a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogom ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Zsófi: Esküszöm!
Kornél: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen.

BW: Hogyan ismerkedtetek meg az astanga jógával?
Zsófi: Az az igazság, hogy kicsit a múlt homályába vész, hogy hogyan is kerültem az első (hot) astanga órára. Azt hiszem, hogy egy ismerősöm elvitt ebédelni az Atma centerbe és mivel nagyon ízlett a kaja – ott ettem először ilyesmit… – ezért meséltem róla egy nagyon kedves barátnőmnek. Ő pedig mondta, hogy szokott oda járni jógázni hozzád. Valamiért úgy gondoltam, hogy kipróbálom. Viszont nem mertem a te órádra menni, mert azt is hallottam, hogy nagyon szigorú vagy 😀 Ez valamikor 2012 őszén lehetett. Lejártam talán három-négy bérletet ott, az Atmában.
Arra emlékszem, hogy az első alkalommal teljesen ledöbbentem azokon az érzeteken, amik a testemet a gyakorlás utáni pihenés alatt elárasztották. Egy olyan áramlást éreztem meg, amit azelőtt még soha – azóta is ritkán. Arról már nem is beszélve, hogy az órák után kaptam levegőt és az emésztő rendszerem is teljesen tökéletesen működött egy pár napig, pedig akkoriban gyanús, hogy majdnem sikerült gyomorfekélyt csinálnom magamnak az életmódommal.
Aztán valahogy olyan benyomások értek sajnos, amik – főleg a mai gyakorlásból visszatekintve -, nagyon veszélyesek voltak. Voltam úgy vezetett második sorozaton, hogy nagyjából azt sem tudtam miről van szó, de csináltam, a lazaság megvolt, csak az erő és a koncentráció nem; olyan igazításokat kaptam, amik bőven túlmentek az ésszerűség és a jóérzés határain. Közben pedig mint táncos dolgoztam, úgyhogy ez így együtt kicsit sok volt. Szerencsére nem lett semmi komoly baj, de volt olyan pillanat, amikor lehetett volna. Úgyhogy egy idő után nem mentem oda többet.

2015 tavaszán rengeteg dolog változott meg az életemben. Újrakezdések sorozata. Akkor már másfél éve abbahagytam a táncot és úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem a kapcsolatot a saját testemmel. Mindig is nagyon fontos volt ez a kommunikációs csatorna magammal, ami akkorra teljesen beszennyeződött és eldugult. Ugyanazt a barátnőmet kérdeztem, hogy hol tanítasz. Hetekbe telt mire rávettem magam, hogy lemerészkedjek. Persze először délutáni órára. Kiderült, hogy nem is vagy azért annyira félelmetes, mint ahogy éveken keresztül képzeltem 😀 Először nagyon furcsa volt a Bandha légköre. Aztán egy idő után rájöttem, hogy azért mert itt történik valami… valami, ami komoly és fontos.
Kornél: Az én történetem sokak kevésbé cizellált, és egyértelműen ide, a Bandha Works-höz kötődik.
A változás Zsófihoz hasonlóan engem is közelről érintett meg 2015 első felében, és gyorsan hozzátenném, hogy ez azóta is tart… Zsófi volt az, aki kettőnk közül elsőként ‘tért meg’ az astangához. Én pár hónap késéssel csatlakoztam a törekvéshez, egészen pontosan 2015. május 25.-én, 17:00-kor, egy hétfő délutáni halfled óra volt az első alkalom amikor Dorka vezetése mellett  életemben először matracra álltam.
Nagyon furcsa volt ez, és borzalmasan izgultam, mert nem csak egy ‘idegen’ kultúra, ismeretlen emberek, szokások vettek körül, de még az is nehezített a dolgon, hogy egy kis rendszertelen kocogástól eltekintve, az ezt megelőző pár tíz évben nem igazán voltam gondoskodó a fizikai testemmel. Borzalmasan elfáradtam. Akkor még meglepő volt számomra, hogy egy felnőtt ember milyen mennyiséget tud izzadni, de mára már hozzászoktam.
Az órát követően egy kiadós folyadék és táplálék pótlás után, valami apróságon annyira kiborultam, hogy órákig nem tudtam abbahagyni a zokogást… Szóval ez volt a tisztulás folyamat első állomása. Az ászana gyakorlásomban viszonylag lassú a fejlődésem, de már nem fakadok sírva minden gyakorlás után. 🙂

BW: Nem ez az első interjú ahol a “megtértem az astangához” kifejezés elhangzik. Ez elég komoly kijelentésnek hangzik 🙂 Sokakat akár meg is rémiszthet… Mivel a statisztikák szerint nem csak a bandhás gyakorlók olvassák a blogunkat, kifejtenétek kicsit bővebben eddigi élményeiteket az astanga működési mechanizmusával kapcsolatosan? Rendszeresen jöttök reggelente gyakorolni, 1,5-2 órát furcsa “indiai” testhelyzeteket vesztek fel. Mi történik Veletek ezután a következő gyakorlásig?
Zsófi: Azt hiszem, hogy ez mindenkinél különböző, hogy mi történik a gyakorlás alatt és után. Persze vannak közös pontok. Kornéllal sokat beszélgettünk ezekről az élményekről. Érdekes látni, hogy Ő hogyan éli meg. Nekem nagyon sokat számít, hogy van ezt kivel megosztanom ennyire mélyen és mindennapi szinten.
Én az első időszakban rettenetesen kimerült voltam egész nap. Ez elég sokáig eltartott, meg kellett erősödjek. Persze közben éreztem, hogy megint kezdenek élni a tagjaim, a sejtjeim és nagyon hálásak azért, hogy végre törődöm velük.
Volt a női öltöző falán egy plakát, ami egy fát ábrázolt a jámákkal és nijámákkal, azt lefotóztam a telefonommal és beállítottam háttérképnek. Akkoriban nem nagyon néztem utána, hogy “hivatalosan” mit takarnak ezek a kifejezések. Ízlelgettem őket, kerestem a saját értelmezésemet, mi az erőszakmentesség, az igazmondás, a tisztaság és megelégedettség… Ez rengeteget változtatott azon, ahogyan a világot kezdtem látni magam körül. Elkezdtem sokkal szelídebben fordulni az emberek felé. Régebben rengeteget idegesítettem magam jóformán mindenen, nagyon tudtak zavarni bizonyos típusú személyiségek, megnyilvánulások – persze első sorban a sajátjaim. Elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a közösségnek, hogy segítettek – és segítenek a mai napig – túllépni ezeken a korlátaimon. Olyan ez a hely, mint egy kis laboratórium. Nyilvánvaló módon felmerültek ugyanazok a helyzetek, feszültségek bennem, mint amik minden társaságban felmerülnek. Viszont itt adott egy olyan közeg, ahol azt érzem, hogy mindannyian dolgozunk magunkon, nem a másikban keressük a hibát, hanem a saját határainkat kutatjuk minden nap, reggel a gyakorlás közben és jó eséllyel a nap további részében is. Számomra az elfogadás nagyon fontos része ennek a gyakorlásnak. Elfogadni, hogy ma jól, megy, holnap meg nehezebb lesz, hogy a másik izzadt testrésze átlóg a matracomra, hogy rágurultam valakire, aki épp hidat csinált, hogy valaki feszült mellettem és ettől én is az leszek, hogy kapok új ászanát, hogy nem kapok új ászanát, hogy segítenek vagy most egyedül kell megoldanom, tudok koncentrálni vagy már megint egész véletlenül kihagytam azt az ászanát, amit nem igazán szeretek; hogy miért kell annyi ideig tartani az utpluthih-t…? Ez persze folyamatosan kihívás, nem hinném, hogy lehet “készen lenni” az elfogadással.

Fontos pont volt még a légzésemre való figyelés. Rájöttem, hogy gyakorlatilag nem veszek levegőt – gyakorlás közben még csak-csak, de a nap további részében szinte egyáltalán nem. Rengeteg folyamatot beindított befogadás-elengedés témában testileg és lelkileg egyaránt, hogy elkezdtem erre figyelni.

Volt egy időszak, amikor sok jóga és védanta filozófiával kapcsolatos könyvet, írást olvastam – azt hiszem túl sokat egyszerre. Közben elkezdtem szanszkritot tanulni, mert ez egy olyan kulcs, ami nélkül nagyon nehéz megérteni bármit, ami ehhez a kultúrához kapcsolódik. Nehéz volt összeegyeztetni az európaiként szocializálódott elmémet az olvasottakkal. Persze nem feltétlenül a megértés szintjén, hanem akkor, amikor felmerült a kérdés, én mit gondolok, miben hiszek? Ha nem hiszek az örökkévaló, “magányos” purusában vagy az elefánt fejű akadályelhárító Ganesában akkor már nem is csinálhatok meg egy napüdvözletet jóérzéssel? Nyilván szó sincs erről, de akkor hogy van ez?! Nagyon érdekel ez a téma. Mit testesítenek meg az istenségek és milyen kapcsolatban vannak a mindennapi életünkkel, kinek mennyire van szüksége ezekre a képekre magában? Még nem találtam választ magam számára, hogy hogyan egyeztethető össze az európai lét a jóga gyakorlásával – ha a jóga gyakorlását a valódi értelmében vesszük, mint életmódot, mint világszemlélet. Mennyire tartoznak hozzá a szertartások, egy adott világszemléleti mód, ami Indiában valahogy benne van a “levegőben”, itthon pedig értelemszerűen nincs? Patanjali csak annyit ír, hogy Isvara tisztelete szükséges a jóga gyakorlásához… nem túl bőszavú a témában. Minden esetre a jóga nem valláshoz, hanem belső hithez kötött dolog, úgy tűnik számomra. Most egyelőre ott tartok, hogy gyakorolok. És nagyon szeretem a gyakorlásom. Hála a jó égnek közben sosem jutnak eszembe ezek a kérdések – vannak helyette más elterelő gondolataim persze. A végén pedig hálát adok azért, amit kaptam.

Rajtam rengeteget alakított ez a rendszer. Viszont azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy az astangával egy időben kezdtem el egy terápiát, ami nagyon sokat segített a gyakorlásban és azon kívül felmerülő dolgok helyretételében és feldolgozásában. Éppen ezért nehéz elválasztani, hogy pontosan mi az, ami a “furcsa indiai testhelyzetek” hatása. De azt hiszem összességében ez egy belső munka, amit vagy megtesz az ember vagy nem. Én egyelőre nem hiszek azokban a csodákban, amik azt ígérnék, hogyha mondjuk sokat állok fejen, majd minden jóra fordul. Ez is csak gyakorlás kérdése, mint bármi más.
Kornél: Elöljáróban csak annyit szeretnék mondani, hogy nekem nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni. Sokszor még Zsófinak is nehezen tárul fel az az ajtó ami a belső folyamataimra nyílik, sőt! Fantasztikus képességet fejlesztettem ki magamban arra, hogy ezeket én magam is elrejtsem saját magam elől. Arról nem beszélve, hogy a sokszor inkább érzeteknek nevezhető dolgokat ezúttal gondolatokká kell formálnom, amelyeket egy nyilvános fórumon készülök megosztani “idegen” emberekkel. Egy nagyon intim, egyszemélyes út ez, amin járva az ember nagyon magányos tud lenni – reggelente két órán keresztül mindenképp, de sok esetben két gyakorlás között is. Kicsit megrémít ennek a feltárásnak a súlya, de sebaj, terítsük ki a lapokat az asztalra.

Valamikor réges-rég, még a kétezres évek elején egy igazi spirituális és szellemi guru elindított engem egy úton, amely sokáig nagyon fontos helyet foglalt el az életemben. Ő egy másik országban él, és sajnálatos módon akkoriban nem találtam olyan megfelelő hazai tanítót, aki átsegített volna a fejlődéssel együtt járó nehézségeken, és életem egy igen markáns törésének okán ez a törekvés valahogy a háttérbe szorult – felfalta azt a napi küzdelmek értelmetlen sora.

Később, pár évvel a Bandhás indulásom előtt mentő ötletként már gondoltam a jógára, de a pillanat, hogy az elhatározást tetté érleljem, még sokáig váratott magára. Az elsődleges motiváció a jógához való közeledésemben a tanulás volt. Figyelem, önfegyelem, koncentráció, fókusz, elmélyülés ezek voltak a hívószavak, és persze, hogy beljebb és beljebb ássak önmagamban. Kezdetekben a fizikai testem kondicionálása csak másodlagos szempont volt, de mára már megértettem ennek a helyét a rendszerben és sejtem hová kellene pozicionálnom azt az életemben. Sokszor erővel kell helyet szorítani ennek, és nem egyszer van olyan, amikor ez egyáltalán nem megy, azt is elmondhatom, hogy egyre többször adódik olyan periódus, amikor hosszú hetekre teljesen magátólértetődővé válik  a gyakorlás.

Így az elmúlt két esztendőre visszatekintve – kevés területtől eltekintve, gyakorlatilag a sarkából fordult ki az életem. (A jó hír az, hogy a változás szó mögött javarészt jó dolgok sorakoznak – persze belülről megélve ezeket.) Azt, hogy mely területek változásáért felelős kifejezetten az astanga rendszere, nehéz lenne ebben a hatás-dömpingben pontosan definiálni, de tény, hogy a jógával való találkozás pár hónap eltéréssel egybeesik az életem fordulópontjával. A spirituális énemhez vezető út megtisztításának ügyében nem túl sok konkrét eredmény listázható, de volt már nem egy olyan gyakorlásom, amikor hosszú percekre sikerült elmélyednem a légzésem megfigyelésében. Mostanra például az is természetesnek mondható, hogy a relaxációból pihenten, frissen kelek fel. Persze sajnos sokszor történik meg az, hogy a napi teendők, félelmek, nyomasztó gondolatok sora elvonja a figyelmemet a gyakorlás valódi értelméről. Ezzel együtt kitartó vagyok, és hiszek az astangában és a jóga hatásmechanizmusában. Meggyőződésem, hogy a változás nem egy áttörés eredménye lesz, hanem hasonlóan az ászana gyakorláséhoz, a spiritualitás területen is a napi parányi eredmények hosszú sorának eredője az ami relevánsnak mondható. Amit bátran ki merek jelenteni, hogy az astanga teljesen addiktív dolog az életemben: ha valamiért nem jutok hozzá a napi gyakorláshoz, akkor minden bajom lesz – a fizikai és szellemi síkon egyaránt elmondható ez. Vannak valódi, az astangához kötődő konkrétumok is, például majd két éve nem dohányzom, több mint egy éve nem eszem húst, és részint ezek eredményeként pár hónappal ezelőtt egy olyan kijelentést tettem, amely engem is meglepett: azt bírtam mondani, hogy “jól érzem magamat a testemben”. Ezt utoljára gyermekkoromban éreztem – persze akkor ez természetesnek tűnt. 🙂

Hogy mi történik két gyakorlás közöt? Első sorban próbálok ember lenni, és próbálok azon elvek mentén létezni, amelyeket a tanítóink ránk hagyományoztak. Azt gondolom, hogy egy jobb ember vagyok ma, mint amilyen voltam két évvel ezelőtt – persze az is igaz, hogy a környezetemben élőknek lényegesen több időre van szüksége ahhoz, hogy a bennem végbemenő változásokat lekövethessék, és jó esetben megértsék. Ezek elfogadása pedig természetesen egy újabb kérdéskör. Mindez sokkal egyszerűbb volna, ha minden ismerősöm jógázna. 🙂

Aztán persze itt van még a másik nagy függőség, a zene tanulás, és a hangszeren való gyakorlás. A zene nem egyenlő a hangszeres tudással. Sok kiváló hangszeres van, akit nem a muzsika kreatív ereje és a belső összefüggése varázsol el. Ők első sorban technikájukat pallérozzák, és ebben egyesek hihetetlen magas szintre jutnak el. Ezzel szemben sok olyan zenész van, aki magát a rendszert fürkészi egyre mélyebbre ásva annak megismerésében. Életét ezek felderítésének szentelve folyamatosan a nagy egész definícióját keresi. Szerintem elég szembetűnőek a jógával párhuzamba állítható analógiák. A technikai tudás elmélyítése és csiszolása egyértelműen megfeleltethető az ászana gyakorlásnak, míg a belső zenei kincs fejlesztése pedig nagyon hasonló a befelé való figyelem kialakításával. És akkor nem beszéltünk még a zene egyéb kimeríthetetlen területéről, mint például az elmélet, a szolfézs, a hallásunk fejlesztése (fókusz, dristi), légzés stb. Ezekből a párhuzamokból természetszerűen fakad, hogy a jóga óriási hatással van a muzsikus énemre. Fegyelemre, koncentrációra és kitartó figyelemre tanít, segít jól mérlegelni fontos és kevésbé fontos között, erőt ad ahhoz, hogy könnyebben megszabadulhassak dolgoktól – hogy csak egy pár dolgot említsek. Azt hiszem, hogy nagyon sokat változott a játékom és a zenéhez való hozzáállásom a rendszeres jógagyakorlással.

Kornél2

BW: Az idei év elején Ti is eljutottatok az astanga jóga forrásához, négy hetet és egy napot töltöttek Mysore városában, a KPJAYI-ban. Milyen hatással volt ez a jógatokra a zenétekre az életetekre?
Zsófi: Nehéz erre a kérdésre röviden válaszolni. Sok szempontból nagy jelentősége volt annak az útnak – párkapcsolatilag, zeneileg, gondolatilag, művészileg -, amit lehetetlen itt mind összeszedni. Kettőt említenék most. Először is nagyon átformálta a gyakorlásomat. Illetve a gyakorláshoz való viszonyomat. Nem tudom megmondani, hogy hogyan történt, minek a hatására, és azt is nagyon nehéz lenne megfogalmazni, hogy miben áll ez a változás. Minden esetre máshogy gyakorolok azóta – nem feltétlenül fizikai síkon, bár lehet, hogy úgy is, azt ti jobban látjátok 🙂 Azt hiszem, hogy átléptem egy újabb határt a rendszer felé való elköteleződésemben és bizalmamban. De egyelőre ez az élmény még túl közel van ahhoz, hogy tisztán lehessen látni. Egy másik téma, ami végig kísérte az egész indiai utat, a Guru kérdése volt. Nem igazán tudok elfogadni senkit ebben a szerepben. Van egyfajta távolságtartás, büszkeség vagy dac. Közben pedig ott van egy nagyon tisztán és mélyről jövő igény arra, hogy ezt a helyet betöltse valaki az életemben. “Amikor a tanítvány készen áll – a Mester megjelenik.” Úgy látszik ez a tanítvány még nem áll készen… és még le kell hántania magáról a meggyőződéseit, a gondolatait, a hiúságát, hogy be tudjon kapcsolódni abba a folyamba, ami végtelen messziről jön és ezt a rengeteg csodát hozza nekünk – a paramparába.
Kornél: Az ember életében kisebb és nagyobb mércével mérve, egyaránt vannak sarokpontok, lépcsők, elágazások. Ezeket elhagyva van lehetőség felfelé lépni, épülni, gyarapodni. Az első jógaórámat követően, nagyjából három hónapon keresztül a gyakorlásom heti átlag két alkalommal, a délutáni, vezetett órákra korlátozódott. Ez alól egyetlen kivétel volt, amikor is Dorka biztatására lementem egy Govinda által vezetett mysore gyakorlásra. Fogalmam sem volt a sorozatról, az ászanák sorrendjéről, napüdvözleteket csináltam kb. egy órán keresztül. Ekkor be kellett látnom, hogy még nem itt tartok – (vagy a jóga nem tart itt az életemben) – maradtam tehát a délutáni órák mellett. Szeptemberben, három hónap után részt vettem egy Bandhás kezdőtanfolyamon, amely a korábban már említett első óra után a második igazán mély hatás volt a gyakorlásomra. A mysore gyakorlás még mindig nem volt tervben, de a délutáni foglalkozásokon egyre sűrűbben lehetett engem felfedezni. Nem sokkal a tanfolyam befejezését követően egy new york-i utazásra készültünk. Az erre való felkészüléshez nyújtott segítségedért a mai napig nagyon hálás vagyok neked István. Gyakorlatilag kimondatlanul is, de “kötelezővé” tetted számomra a reggeli órák látogatását. A félelmeim hamar elszálltak és maradt az érzés, hogy itt jó nekem. Ezzel a kis “kiképzéssel” nagy lépést tettem akkor az astanga irányába. Aztán persze jött Eddie Stern NY-ban. Nagy hatás volt ez is, de sokkal inkább azt találtam meg ebben, hogy ő is egy ember, és nem csupán egy “ikon”, akit messziről lehet csak csodálni. Nagyon szimpatikus ember és óriási löketet adott a hétköznapi “munkának”.
A következő ilyen nagy lépcsőt, a 2016-os pannonhalmi elvonulás jelentette. Ettől a pillanattól gondolom azt, hogy valójában jógázom – nagyon sokat kaptam ettől a három naptól.
2016 szeptembere szerintem sokunk életében nagyon emlékezetes marad. Lucia Andrade egy teljes hónapig tartó kurzusa az első olyan időszak az életemben, amikor valóban hat napot gyakoroltam egy héten. A fejlődés elég kézzelfogható volt, ráadásul  itt vált számomra teljesen magától értetődővé, hogy bizony az astanga az életem része. A kurzust követően már teljesen egyértelmű volt, hogy januárban utazunk Mysore-ba…

A mysore-i út számomra sok tanulsággal és tanulással járt. Az első nagy csomagot már az indulás előtt megkaptam. Korábban soha nem engedtem meg magamnak azt, hogy egy teljes hónapra (vagy akár csak pár hétre) kivonjam magamat a hétköznapi életemből. Egyrészt a környezetem által támasztott elvárások tartottak vissza egy ilyen “radikális” elvonulástól, másrészt az a félelem, hogy “ha én nem leszek itt, akkor bizony minden összedől majd…” Nos, mielőtt elindultunk volna, ezeket a dolgokat tisztába kellett tennem mások- és magam felé egyaránt. Nem volt kis feladat, viszont nagyon sokat tanultam meg ebből magamról és a relációkról egyaránt. Nagyszerű érzés, amikor az ember képes lesz felülemelkedni bizonyos félelmein és elengedi azokat.

Bár korábban jártam már Mumbai-ban, Delhi-ben és Agrában is, Mysore mégis meglepett. Sokkal élhetőbb, tisztább és kedvesebb hely a korábban látogatott indiai városokhoz képest.

Ha akarom, akkor sok-sok racionális érvet tudok felsorakoztatni amellett, hogy Mysore-ban semmi olyan nincsen, amit az ember ne találhatna meg máshol is. Kétségkívül az élmény maga az elmélyülés, az hogy az ember saját maga számára megteremti annak a lehetőségét, hogy befelé forduljon. Ez itt valahogyan sokkal könnyebb, ez tény. Ennek oka nagyon sokrétű lehet, és bizonyára az elvonulással nagyon szoros kapcsolatban van. Ezzel együtt nem tudom szem elől téveszteni azokat az élményeket, amelyekhez valamiért csak ott jutottam hozzá.

Az egyik ilyen például, hogy a harmadik hét közepétől tudtam előre ugrani, amely képességem varázsütésre múlt el amikor leszálltunk BUD-en. Nyilván ott más a gravitáció mint nálunk… A másik, amit szívesen megosztanék veletek, amikor a gyakorlásom és a relaxáció után a matracra hajolva becsukott szemmel egy gyönyörű kék, csillámokkal teli zselébe mártottam bele az arcomat. Fogalmam sincs róla, hogy mi lehetett, de hazautazás előtti napokban visszatérő élmény volt ez, amely sajnos Mysore előtt és óta elkerül. Ha valakinek volt már hasonló élménye, akkor szívesen beszélgetnék vele erről.

Ami a KPJAYI-t illeti, nagy élmény volt, hogy Saraswathi shalájában gyakorolhattam. Sokat tanultam abból, ahogyan ezek az emberek közelítenek a jógához. Például abból, hogy a tradíció része az életüknek, és nagyon nagy tisztelet övezi azt, de maga a jóga és a hozzá tartozó életmód nem egy kemény, elvárásokat támasztó és azoknak megfeleltető vagy megfelelni akaró valami, hanem csak egyszerűen az életük része. Fantasztikus látni és érezni rajtuk azt a természetességet, amellyel az astanga integrálódik az életükbe – látszólag mindenféle erőfeszítés nélkül. Hasonló ez ahhoz, ahogyan például a természettel, az állatokkal növényekkel élnek együtt. Ez természetesség számomra még nagyon messze van. Például az, hogy Saraswathi épp az aktuális indiai slágereket hallgatja iszonyatos minőségben a telefonja hangszóróján, miközben 30-40 ember gyakorol nála, nekem nagyon idegen volt, és nem is nagyon tudtam megszokni. A Bandha számomra kezdettől fogva olyan, mintha egy templomba lépnék – persze a templom is más Indiában mint nálunk (még a katolikus is). Nekem személy szerint a visszafogottság, a csend ma még jobban segít a gyakorlásban, a gondolatok fékentartásában. Talán ezért is éreztem annyira jól magamat, amikor a hazatérés után első alkalommal álltam matracra a BW-ben – mindenhol jó, de legjobb otthon… Ami viszont minden bizonnyal a legfőbb eredmény, hogy a jógagyakorlás Mysore után egy olyan helyre jutott az életemben, ahol elfogadás van. Nincsenek kérdések, hogy ez jó nekem avagy sem, csinálom, mert egyértelműen csinálnom kell. Ahogyan korábban is mondtam már: a jóga továbbra is keresi a helyét az életemben, de az már nem kérdés, hogy meg fogja találni. A jóga veszélyes dolog, mert helyet csinál magának, és nem sokat foglalkozik azzal, hogy ennek mi az ára.

Az mysore-i tartózkodás alatt sokat foglalkoztunk indiai klasszikus zenével. Ravi Shankar Mishra bambuszfuvola (bansuri) művész tanított bennünket a hindusztáni zene alapjaira. Nagy élmény volt. Nem gondolom, hogy ez egy egyszerű és direkt folyamat, de hiszem, hogy a zenei élmények és inspirációk sok hanggal és melódiával, zenei ötlettel gazdagították a belső zenei szótáramat. Ennek eredményeit nem hetek vagy hónapok múltával várhatja az ember, hanem évek kellenek ahhoz, hogy valóban tettenérhetők legyenek a zenében amit írok, vagy improvizálok.

BW:  Kornél: “A jóga veszélyes dolog, mert helyet csinál magának, és nem sokat foglalkozik azzal, hogy ennek mi az ára.” Ez egy szuper gondolat, nagyon egyetértek. Ezt kb. Patandzsali sem fogalmazhatta volna meg szebben 🙂 Milyen árat fizetettek az astanga jóga fejében, a mindennapi életetek oltárán? Volt-e olyan ami hiányzik, ami kéne vissza?Zsófi: Sok minden változott az életmódomban a jóga hatására. Viszont nem igazán tudok olyat mondani, amit bánok vagy hiányozna a régi formában. Én ezt a folyamatot eleve nem érzem ennyire drasztikusnak, mint ahogy fogalmaztok. Valószínűleg azért, mert az én életemben nem helyet kellett csinálnia magának, hanem megadta azt a rendszert, ami mindig is hiányzott. Kicsit “haza találtam” ide és ez összességében inkább nyugalmat ad, mint feszültséget szül. Egy dolog van, amit néha (sokszor) sajnálok: az alvás. Nem igazán alakult még ki olyan rendszer, amiben ez jól működik. Képtelenek vagyunk korán lefeküdni, hajnalban pedig már kelni kell… Ráadásul az utóbbi időben ha sokat alszom, akkor rettenetes az egész napom, mindenem fáj. Úgyhogy a jóleső, lustálkodós, sok alvást néha visszasírom. Miközben valójában sokkal jobb a nap, ha korán kelek és gyakorolok. 🙂
Kornél: Részemről nagyon sok ilyen van, kezdjük talán a legkézenfekvőbbel, amit már Zsófi is említett, az alvással. Amióta a mysore gyakorlás a mindennapok ritmusává vált, azóta az alvás számomra valamiféle ellenség képét öltötte magára. A zenészségből fakadóan sokszor kényszerülök arra, hogy éjszaka közepén vessek véget a napomnak. Ez kivétel nélkül mindig nagyon rosszul érint, hiszen a másnap reggel két lehetőséget tartogat számomra: alvásnak színlelt lelkiismereti fetrengésből kifolyólag nem tudok felkelni, vagy megmutatva a világnak felkelek, gyakorolok, majd egész napra használhatatlanná válok. Szóval a felhőtlen, felelősségmentes reggeli ébredés és a hosszú, délelőttbe nyúló alvás elkerül mostanában.

Aztán itt van még egy másik kézenfekvő dolog. Egy magamfajta aktív, kreatív embernek a napjából kiragadni nettó másfél, de inkább utazással együtt bruttó két és fél órát igen nagy veszteség. Ennyi idő alatt nagyon sok mindent tudok csinálni, ha fókuszban, koncentrációban ott vagyok. Ráadásul, ami számomra egy jelenleg is megoldatlan probléma, hogy a mysore gyakorlás tradicionális időpontja egybeesik azzal, amelyben én a leghatékonyabb és legkreatívabb tudok lenni. Így sok esetben a jóga gyakorlás az alkotástól veszi el az arra legmegfelelőbb időt. Ezen is  dolgoznom kell még, elég sokat, de rajta vagyok.

Van emellett egy másik fájdalmasnak mondható tényező, mégpedig az, amellyel azt hiszem mindenki szembesül aki a jóga útjára lép: vannak emberek, akik azt hiszik, hogy meghibbantam, vagy hogy bekebelezett valami vallási szekta és ezért viselkedem szokatlanul. Az esetek túlnyomó részében egyáltalán nem, vagy csak kicsit zavaró ez a megítélés, de sajnos vannak olyan kapcsolatok amelyek eredendően fontosak. Sajnos ezekben is sokszor felüti fejét az értetlenség. Persze ahogyan ezt már korábban is mondtam, a környezetnek több idő kell. Aztán van még egy dolog, ami nagyon hiányzik: a kolbász… 🙂

Zsófi2

BW: Térjünk át a fizikai síkra. Melyik a kedvenc ászanátok az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számotokra?
Zsófi: Azzal együtt, hogy az ashtanga jógának vannak más nagyon fontos ágai is, azt hiszem azok közül, akik ezt az irányzatot választottuk kevesen vannak, akik nem szeretnek ászanázni 🙂 Én nagyon szeretem, ahogy kapcsolódom a fizikai testemmel: az izmaimmal, az ízületeimmel, a légzésemmel, szeretem azt a hőt, amit ez a fajta munka csihol. Persze nem mindig egyszerű megtalálni az egyensúlyt és elkerülni, hogy cirkuszi mutatvány kerekedjen a dologból. Épp a napokban meséltem Anyukámnak az eka pada sirsasanaról és teljesen kiakadt, hogy ennek ugyan mi értelme van, ettől hogyan leszek boldogabb?! Valóban, kívülről elég extrémnek tűnhetnek ezek a dolgok… de valahogy az az erőfeszítés, amit teszünk az úton, amíg megtanulunk egy-egy testhelyzetet, átformál minket. Én legalábbis nagyon így érzem. Éppen ezért nem tudok kedvencet mondani. Szeretem őket, az egyiket azért mert könnyebben megy, a másikat, mert rengeteget tanít vagy épp teret ad, hogy lélegezzek. Nehéz pontok persze vannak. Ardha baddha padmottanasana, pascimattanasana, janusirsasana B, supta padangushtasana, urdvamukha pascimattanasana, krounchasana. Tehát előrehajlítás, de annak is csak bizonyos változatai. Lehet, hogy egy régebbi izomszakadás miatt, de szerintem inkább arról lehet szó, hogy ezek a pozíciók nagyon hasonlítanak azokra a nyújtásokra, amiket régen is kellett csinálnom és valami nagyon furán van a fejemben velük. Bekapcsol az a fajta megfelelési és teljesítménykényszer, amit azt hiszem minden táncos nagyon jól ismer… Úgyhogy ezért nem tudom egyelőre igazán jól érezni magam bennük (értsd: pánik, ellenállás, irtózatos félelem a fájdalomtól), de folyamatosan dolgozom a légzéssel és a felmerülő érzésekkel, gondolatokkal. Sokszor van, hogy az ember már azt gondolja, hogy rég elfelejtett történéseket, sérelmeket, de aztán kiderül, hogy a testünk bizony mindent elraktároz és emlékszik. Az ashtanga felszínre hozza ezeket és idővel kipucolja, elégeti. Persze nem egy könnyű menet, mert könnyek, vívódás, fájdalmak árán. Nagyon szeretem, hogy itt erre van lehetőség. Hálás vagyok az ászanáknak, hogy segítenek feldolgozni a felhalmozódott mérgeket.
Kornél: Hát azt hiszem most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor ki kell ábrándítanom az ismeretlen olvasót, amennyiben a korábbiak alapján egy fantasztikus adottságokkal bíró jógi képe alakult volna ki rólam. Bár óriási utat tettem, mégis azt kell mondjam, biztos vagyok benne, hogy nem az ászana gyakorlásban kifejtett kimagasló tevékenységemért lehetek a “Hónap Bandhája” rovat interjúalanya.

Számomra ez egy nagyon rögös út, és a fejlődésem is igen lassú. Részint alkatomból, másrészt koromból is fakad, hogy egyáltalán nem vagyok hajlékony. Ezzel szemben igazán erősnek sem mondanám magamat. A legegyszerűbb pózokkal is alapvető küzdelmeim vannak, de ezen viszonylag hamar felülemelkedve a saját korlátaimat keresem – amelyek egyébként jól látható közelségben vannak, így viszonylag könnyű rájuk találni reggelente :-).

Szóval mindezek tudatában azt tudom mondani, hogy minden ászana egy óriási kihívás számomra. Ráadásul sok esetben arról, amelyekről egyik nap azt hiszem, jobban megy, másnap kiderül, hogy katasztrofális.

Első sorozatot gyakorolok, sokáig csak návászanáig, de május végén kaptam három új ászanát, a közelmúltban pedig még kettőt, így most baddhakónászanáig vagyok hitelesítve. Ezek közül az ardha badha padmottánászana, és a marichi a kedvenceim. Az újdonsült ászanákat is egyre jobban kedvelem, míg a fordított pózok, szarvangászana és sirsászana kifejezetten a kedvenceim közé tartoznak. Nagyon jó érzés nekem ezekben lenni – kicsit gyanús is egyébként – biztosan rosszul csinálok valamit.

Nézzük a sötét oldalt. Van két pozitúra, amelyekkel nagyon nehezen birkózom: az utkatászana és a vírabhadrászanák után sokszor konkrétan csillagokat látok, majdnem elájulok. A másik mumus pedig a hátrahajlítás. Sajnos nem tudok elképzelni, hogy valaha is sikerülni fog. De nem adom fel!

Azt hiszem, hogy a fizikai adottságaimat eddig is a mentális erőmmel, kitartásommal próbáltam meg pótolni. Tudom, hogy ezentúl is nagy szerep jut ennek, de egy újdonsült felfedezés magammal kapcsolatban, hogy a testem mostanra mintha elkezdte volna megadni magát. Sokkal könnyebben és rövidebb idő alatt engedelmeskedik a “főnök” parancsainak – és ez biztató. Persze az is lehet, hogy itt is csak az történik velem, amit zenész körökben mi csak úgy mondunk: “a rendszeres gyakorlás már sokakon segített…”

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Zsófi: Megmondom őszintén, hogy két évnyi intenzív gyakorlás után sem vagyok biztos benne, hogy amikor bandháról beszélünk, akkor pontosan mit értünk alatta. Mostanában kezdenek valamiféle érzeteim lenni ezzel kapcsolatban és azt hiszem, hogy néhány ászanát, amit gyakorolok nem is lehetne kivitelezni nélkülük, de nem annyira biztos még a tudatos működtetésük. Ha már választani kell a sok homályos folt közül, akkor mindenképp a múla bandha a legtisztábban érzékelhető számomra. Ráadásul a múla bandhával való kapcsolatom visszanyúlik régebbi időkre, ugyanis a forgásokban rengeteget segített. Persze táncos körökben nincs neki ilyen szép neve 🙂 egyszerűen csak annyi, hogy húzd felfelé a gátizmot és képzelj egy felfelé irányuló tengelyt, ami onnan lentről egészen végig húzódik a gerinced mentén. Még ha nem is ugyanaz, de talán hasonló dolog…
Kornél: Nekem nincsen kedvenc bandhám, mindegyiket szeretem, és nagyra becsülöm. Ezzel együtt részemről legyen a hónap bandhája a múla bandha. A választásom azért esett rá, mert úgy érzem, hogy az udijána banhával való viszonyom lényegesen közelebbi, amíg a dzsalandhara bandha technikájnak elsajátításától fényévekre vagyok. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a fejlődésben a múla bandha lehet a következő állomás.  Bízom benne, hogy ha itt és most ezt emelem ki hármójuk közül, úgy ez talán segíteni fog az elkövetkező időszakban a figyelmem fókuszálásában.

BW: Elérkeztünk az interjú utolsó kérdéséhez. Az eddigi tapasztalataitok alapján kinek ajánljátok az astanga jógát és van-e esetleg olyan akinek nem?
Zsófi: Aki nem szeretne változást az életében, jól érzi magát a bőrében, könnyen koncentrál, nem stresszel, megfelelően lélegzik és egyáltalán kellemesen, könnyeden él testileg, lelkileg, szellemileg… hát annak talán nem ajánlanám, mert felesleges 😀 Viccet félre téve, én a legtöbb embernek ajánlom, mert szerintem fantasztikus, ahogy átformálja az életet, a testet, a nézőpontot, ahonnan látjuk a világot. Persze bizonyos szempontból ez a hátránya is, hiszen valamilyen mértékű elköteleződést mindenképp kíván és letérít a megszokott vágányokról. A napokban láttunk egy dokumentumfilmet a jógával kapcsolatban végzett tudományos kísérletekről, ahol felsoroltak egy csomó hatást, amit a légzéssel összehangolt, koncentrált, mozgó meditáció – jóga – kivált. Egészen döbbenetes eredményekről beszéltek, majd az egyik 60 felé járó jógi megjegyezte, hogy ezek a kísérletek és adatok nagyon hasznosak, de valójában a jóga önmagát bizonyította az elmúlt évezredekben és aki csinálja, annak nincs szüksége ilyen fajta bizonyítékokra, mert egyszerűen tapasztalja magán a hatásokat. Egy másik nő pedig azt a gondolatot vetette fel, hogy a tudományos kísérletek eredményei valójában annyiban hasznosak, amennyiben egy érthető nyelven közvetítik a nyugati kultúra számára azt az információt, amit tapasztalat alapján sok helyen évezredek óta ismernek. Egy szóval, csinálni kell és kiderül, hogy kinek ajánlott és kinek nem.

Talán nagyon idős és/vagy nehezen mozgó embereknek nem az astangát ajánlanám – bár mysore stílusú gyakorlásban ők is nyugodtan művelhetik-, de maga a jóga egy megfelelő oktatók keze alatt mindenképpen hasznos lehet. Azoknak viszont kifejezetten ajánlom, akik szeretnek mozgásban lenni – ez egy nagyon lendületes, folyamatos, pörgős, de közben nyugodt és koncentrált gyakorlási mód. Nekem többek között ez a kettősség is teszi különlegessé. A “nem vagyok hajlékony”, “nem vagyok elég erős” és hasonló kifogások értelmetlenek! Éppen ezen dolgozunk, az iskolába sem úgy megy az ember, hogy már tudja az anyagot! 😉
Kornél: Bárkinek és mindenkinek ajánlom a jógát, azon belül is – mivel más irányzatokat nem próbáltam – az astangát. Igazából részemről ez nem is egy ajánlás. Sokkal inkább valamiféle segítségnyújtásként gondolok erre, amikor valaki érdeklődő tekintettel kérdez a jóga felől. Mivel az elmúlt két évben nem csak mentálisan, de fizikailag is jelentős átalakuláson mentem (megyek) keresztül, az ismerőseim nagyon gyakran jegyzik meg, hogy mennyire átalakultam, megváltoztam. Ebből is fakad, hogy az esetek többségében a másik féltől jön a kérdés, hogy mi az oka ennek.

A hétköznapjaim részévé vált a jóga, így nem tudok úgy viselkedni, tenni-venni, lenni, hogy ennek hatása ne látszódna rajtam, vagy érződne a személyiségemen. Ez, amellett hogy sokakat megrémít, vannak akiknél kíváncsiságot vált ki. Ezt lehet valójában meglovagolni, amikor az ember “ajánlani” szeretné a jógát. Én kötelességemnek érzem, hogy a lehető legtöbb ember tudjon erről a lehetőségről, ezért viszonylag sokat beszélek róla. Hiszem, hogy minél több ember jógázik a bolygón, annál élhetőbb lesz ez a világ.

Elsőre elolvasva az utolsó kérdést, mindkettőnkben egyszerre fogalmazódott meg ugyanaz, a legkézenfekvőbb válasz, egy idézet, amelyet minden astangi ismer. Arra gondoltunk, hogy méltó befejezése lehetne ennek az interjúnak, ha közös válaszként Gurudzsit idéznénk:

“Anyone can practice. Young man can practice. Old man can practice. Very old man can practice. Man who is sick, he can practice. Man who doesn’t have strength can practice. Except lazy people; lazy people can’t practice ashtanga yoga.” Sri K. Pattabhi Jois

BW: Köszönöm szépen az interjút 🙂

Interjú Harmony Slater-el

Harmony Ashtanga

Hamarosan első alkalommal hazánkba érkezik Harmony Slater Kanadából, a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Jóga Intézet, Mysore) legmagasabb szintű képesítésével – Certified – rendelkező tanára. Ennek apropóján készítettünk vele egy izgalmas interjút. Nyolc kérdés és nyolc válasz a nyolcágú jógarendszerről. Hitről, kételyről, gurukról és még sok minden másról.

BW:
Az életrajzod olvasva azt láthatjuk, hogy már most egy hosszú és izgalmas utat tettél meg jóga „karriered” során. Astangás nézőpontból szemlélve, szerinted, előny vagy hátrány az, hogy a nyolcrétű ösvényre lépés előtt meditációs technikák elsajátításával kezdted meg utad, illetve diplomákat szereztél teológiából és filozófiából? Ezek az ösvény másik végének tűnnek, ahhoz képest, amit most tanítasz.
Harmony: Azt hiszem előny volt a filozófia és a buddhista meditációs technikák iránti érdeklődésemen keresztül rátalálni a jóga nyolcrétű ösvényére. Hamar megértettem, hogy az ászana-gyakorlás egy fegyelmezett életmód része.  Az Astanga Jóga testi és légző „gyakorlatai” egy olyan módszert nyújtanak számunkra, amely az Én-Felismeréshez, vagy a bennünk levő Tiszta Tudat felfedéséhez vezet. Ez pedig nagyon is összefügg azzal, amit most tanítok, és azzal, ahogy megpróbálom felhívni a tanulóim figyelmét az ászanagyakorlás benső működésmechanizmusaira.

BW: Tradicionálisan az astanga jógát parampara (guru–shishya tradíció) rendszerben oktatják. Tud-e hatékony lenni manapság ez az ősi oktatási metódus, amikor rengeteg a tanítvány, Guru-ból viszont kevés van? Milyen a kapcsolatod a Guruddal, Paramaguru Sharath Joisszal?
Harmony: Ez egy remek kérdés! Természetesen óriási előny egy tanítói láncolat tanárától tanulni. Ha személyesen nem találkozhatsz a tradíció Gurujával, de olyan emberrel gyakorolsz és attól tanulsz, aki időt töltött vele, akkor biztos lehetsz abban, hogy helyesen sajátítod el a módszert.

Paramaguru R. Sharath Jois 25 évet töltött tanulással nagyapja, Sri K. Patthabi Jois (Guruji) mellett, aki 25 éven keresztül tanult Sri T. Krishnamacharyatól, aki Yogeshwara Ramamohana Brahmacharitől tanult. Ezen guruk mindegyike éveket töltött abban a tradícióban, amit tanult, és azt állítja, hogy továbbadja az elsajátított tanításokat és gyakorlatokat.

Sharath Joisnak van néhány régebbi tanítványa, akiket publikusan is elismer tanárként, s akik ezeket a tanításokat az ő jóváhagyásával adják tovább. Ha nem tudod otthagyni a munkád, a családod vagy az otthonod, hogy közvetlen vele gyakorolj, akkor egy olyan tanárral való gyakorlás, aki vele vagy az ő tanárával (Guruji) gyakorolt éveken keresztül, egy nagyon hiteles élményt fog nyújtani erről az irányzatról. Ezek a tanárok a láncolaton belül oktatnak. Részei az átadás fonalának – a paramparának.

A kapcsolatom Paramaguru Sharath Joisszal folyamatosan fejlődik már tizenhárom éve. Nem volt mindig egyszerű a viszonyunk, ahogy a legtöbb kapcsolatban, ebben is voltak feszült időszakok.

Azért jöttem Mysore-ba, hogy a nagyapjától, Sri K. Patthabi Joistól tanuljak, így gyakorlásom első éveiben Guruji volt a kiemelt személy számomra. Halála után néhány évembe telt elfogadni Sharath-ot tanáromnak, de miután meghoztam ezt a tudatos döntést, a kapcsolatunk megszilárdult.

Nem lehet lenyűgözni Sharath-ot puszta fizikai adottságokkal vagy bájjal. Nem célja, hogy tanítványokat gyűjtsön maga köré, vagy megszerettesse magát az emberekkel. Sokszor kerestem a társaságát a helyeslésére vagy az útmutatására vágyva, és ő mindig visszatolta ezek felelősségét nekem. Az ő tanítási módszere erősebbé tett és önbizalmat adott tanári és anyai készségeimben és abban a képességemben, hogy meg tudok hozni fontos döntéseket az életemben.

Mostanában úgy érzem, hogy a kapcsolatunk édes, és kölcsönös tisztelettel teli. Nagyon hálás vagyok neki és nagyapjának. Paramaguru Sharath Jois valóban továbbadja ezt a gyakorlást, és a leghitelesebb módon oktatja, ahogy ő is tanulta Gurujától. Nagyon mély, személyes tapasztalattal rendelkezik a gyakorlásról, amit képes tisztán továbbadni. Megtiszteltetés és áldás számomra, hogy ilyen sok időt tölthettem Mysore-ban a jelenlétében, és hogy Certified Tanárrá válhattam az Astanga Jóga Paramparában.

Guruji and Harmony
Guruji Sharath Jois and Harmony
SaraswhathiJi and Harmony

BW: A minap izgalmas kérdést intézett hozzám az egyik tanítvány: hogy lesz valakiből Guru? Te ezt hogy látod? És még megtoldanám a kérdést annyival: hogy lesz valakiből Paramaguru? Mit is takar a Paramaguru megnevezés?
Harmony: Guruji (Sri K. Patthabi Jois) mindig emlékeztetett arra minket, hogy ő soha nem nevezte magát „Gurunak”, hanem mi, a tanítványai voltunk azok, akik így nevezték el. Gyakran mondogatta, hogy „Én tanítvány vagyok, ti hívtok Gurunak”.
Úgyhogy azt gondolom, ez azt jelenti, hogy a tanítványok döntik el, kit fogadnak el Gurunak, és a tanárnak magának kevés beleszólása van ebbe a kinyilatkoztatásba.
Számomra a Guru egy olyan személy, akinek megvan a képessége ahhoz, hogy felébressze a tudatosságomat. Aki segít nekem fejlődni spirituálisan, és képletesen értve felnyitja a szemem, hogy lássam a tudatlanság rejtett birodalmát vagy a vakság területeit. Indiában van egy mondás: édesanyád az első Gurud. Ezzel egyetértek. Anyaként tapasztalom, mennyire fontos, hogy szeretettel és türelemmel irányítsam, oktassam és segítsem fiamat a tanulásban, növekedésben és a világ felfedezésében, miközben értékeket és tanulságokat adok át neki, hogyan legyen jó ember. Ezen tanítások legnagyobb része nem szóbeli.
És valójában ez egy Guru feladata, hogy illusztrálja az életén keresztül, hogyan legyünk jó emberek a világban, és rámutasson azokra a területekre magunkban, amelyek fejlesztésén még dolgoznunk kell; érdekes módon ezek a tanítások is gyakran nem szóbeliek.
A „Parama” jelentése legfőbb vagy legmagasabb, a „Guru” kifejezés pedig tanárt jelent. Olyan embert jelöl, aki kicsit fontosabb, mint egy egyszerű tudományt vagy művészetet oktató személy. Spirituális vezetőt vagy inspiráló egyént neveznek így, egy különleges embert, akire a tanítvány bizonyos módon hasonlítani szeretne.

Az Advayataraka Upanishad 16. versszakában így olvasható:

„A gu szótag jelentése sötétség, a ru szótag őt jelöli, aki eloszlatja azt, a sötétség eloszlatásának képessége okán nevezik őt gurunak.”

Tehát a Guru az, aki megszünteti a sötétséget vagy a tudatlanságot egy másik személyben, hogy felfedje a tudás fényét, ami mindig is ott rejtőzött benne.
Amikor Sharath Jois ellátogatott a Himalájába néhány évvel ezelőtt, megkapta a Paramaguru, vagyis „Tekintélyes Tanár” címet az ott élő Szent Bábáktól (szannjászik), mivel tanítványok nagy táborát oktatja, akik mind felnéznek rá, mint mesterükre.

BW: Nagy változásokról hallani Mysore-ból. Úgy hírlik, Paramaguru Sharath Jois új shalába költözik, és hogy idén – sok év után először – nem is lesz „idény” Mysore-ban, mivel még nem készült el az új intézmény. Lehet erről valamit bővebben tudni?
Harmony: Amennyire én tudom, Sharath azt mondta, hogy a következő idényben nem fog tanítani, hogy segítsen a lányának az iskoláztatásban, és hogy több időt töltsön a családjával. Tehát ilyen módon nem lesz elérhető egy „szokásos idény” keretein belül 2017-2018-ban.

Volt néhány megjegyzése arra nézve, hogy építeni szeretne egy új, nagyobb shálát a tőle tanulni vágyó tanítványoknak, de arról nincs hír, hogy ez a projekt elkezdődött volna, vagy hogy mikor lesz befejezve. Minden más ebben a témában puszta spekuláció, mivel Sharath nem tett semmilyen biztos kijelentést a terveihez kapcsolódóan vagy arra vonatkozóan, hogy visszatér-e, vagy sem ezután az idény után a tanításhoz.

Harmony
Harmony ashtanga
Harmony yoga

BW: Az astanga vinyásza jóga egy igen intenzív rendszer, heti hatszor gyakorlunk ászanát, lehetőleg a kora reggeli órákban. Sok esetben ez komoly lemondással jár a gyakorlók részéről. Időben kell lefeküdni, nem mindegy mit, és mikor eszünk stb. Számos gyakorlónál eljön a pillanat, amikor elkezd kételkedni a gyakorlást illetően. Volt-e ilyen az életedben? Mit javasolsz a kételkedő gyakorlóknak?
Harmony: A Jóga szútrák első fejezetének 30. versszakában Patandzsali a kételyt (samshaya) a kilenc akadály közé sorolja, amely a jóga gyakorlója előtt feltűnik.

Teljesen normális az elme azon hajlama, hogy kételyeket támasszon abba az irányba, miért is gyakorolunk, és hogy fenntartható-e ez, vagy sem. A kétely a jóga növekedését akadályozza az emberben. Azonban egy remek kiindulási pont lehet, vagy hátraléphetünk egyet, és még tisztábban láthatjuk a gyakorlás iránti motivációnkat.

Az Astanga Jóga Módszer egy teljes életmódot felölelő tudomány. Nagyon sokat követel a gyakorlóktól.

Tapasztalatom szerint nagyon sok minden természetesen esett ki az életformámból. Nem kellett kényszerítenem magam a változásra vagy az elengedésre, a személyiségem átalakulása, a vágyaim és szokásaim spontán módon nyilvánultak meg belülről. Néhány év múltán az életem teljesen másként nézett ki. Ez a folyamat nem egy egyszeri váltás volt, sokkal inkább egy állandó, fokozatos elengedése a múltnak, hogy magamba fogadjak egy új teret, egy tisztább megértést, és a jóga mélyebb megélését.

Azokban a pillanatokban, amikor elgondolkozom azon, vajon megérte-e ez a fájdalmas folyamat, amin keresztülmentem, a sok áldozatot és lemondást, az a tény nyugtat meg, hogy sejtszinten tudom, hogy ettől a gyakorlástól jobb ma az életem. Egy boldog, kiegyensúlyozottabb személy vagyok, mentálisan, érzelmileg és fizikálisan egészségesebb. A fiam anyja legjobb változatát kapja minden nap, és az Astanga Jóga módszere nélkül talán ma nem lennék itt, hogy ezt az üzenetet közvetítsem felétek.

Néha el kell engednünk a szabályokhoz való ragaszkodásunk azért, hogy teret adjunk az életünk kibontakozásának. Ez a „gyakorlás szabályaihoz” való túlzott ragaszkodásra is igaz. Meg kell tanulnunk beilleszteni a gyakorlást egy teljes és gazdag életbe, tele emberekkel, tevékenységekkel és olyan dolgokkal, amelyeket szeretünk. Nem kell magunkat feláldoznunk a sadhana oltárán, inkább örömmel kell megtanulni, hogyan adjunk, majd kapjunk újra és újra, ahogy minden élményünket elkezdik kiszínezni abból az időráfordításból származó előnyök, amelyeket egy megértésünkön túli erőnek szentelünk.

BW: Az astanga vinyásza jóga tradícióban a gyakorlók először az ászanákkal ismerkednek meg, majd, jó esetben, jönnek a jamák, nijamák. Mi van a többi ággal, mikor gyakorlunk pránájámát, meditációt? Hogyan működik ez az irányzat?
Harmony: Guruji mindig arról beszélt, hogy az Astanga Jóga módszerébe az ászanákon keresztül vezet az út. Azt mondta, hogy csak azután gyakorolhatók a jamák és nijamák, miután a tanulók elkezdenek tudatosabban tartózkodni a testükben és elkezdik növelni az érzetek iránti tudatosságuk. Az elme természetszerűleg fog olyan viselkedésekhez vonzódni, amelyek nem károsak, igazak, és nem korlátozzák a személy energiáit.

A dharmával (az univerzum egyetemes törvénye) szorosan összhangban levő elme és test eredménye, hogy az egyén a természetesség, megelégedettség, fegyelmezettség és befelé figyelés állapotában létezik, illetve önmagát egy nagyobb valami részeként látja, nem csupán egyedülálló tapasztalatként. Ezek a jamák és nijamák – a jóga első két ága.

Az ászana gyakorlásunk közben tudatosítjuk a légzésünket. Elkezdjük mélyíteni és hosszabbá tenni a légvételt a vinyászán keresztül, és ez a pránájáma – a prana, vagy levegő kiterjesztése – kezdete. Paramaguru Sharath Jois arra oktatja a tanulókat, hogy gyakoroljanak egy egyszerű, váltott orrlyukú légzést az első sorozat végén. Ez a pránájáma gyakorlat remek kiindulási pontja a negyedik ágnak. Haladóbb pránájáma gyakorlatokat hosszabb Kumbhakákkal (légzés visszatartással) a gyakorlás egy későbbi fázisában tanulnak meg a gyakorlók, általában a középhaladó vagy a haladó sorozat elsajátítása után.

A jóga ezen ágazatában nincsen egy hivatalos meditációs módszer. Sharath gyakran hangoztatja a tanítványoknak, hogy az egyik leghatásosabb módja annak, hogy lecsendesítsük és fókuszáljuk az elmét, és ezáltal felkészítsük a koncentráció mélyebb állapotaira, a Dzsapa (mantra ismétlés). Azt mondja a gyakorlóknak, hogy ismételjenek el egy általuk választott, vagy a tanáruk által javasolt mantrát 108-szor. Ez a gyakorlat remek kiindulópontja az elme irányításának és a koncentrálásnak, ami aztán befelé fordíthatja a figyelmet.

Pattabhi Jois és Sharath Jois azt tanítja a Dhjánáról (meditáció) – ahogy az a Jóga Szútrákban is írva van -, hogy ez az az állapot, ami meghaladja az elmét és spontán módon keletkezik, amikor a gyakorló megszilárdította magában az első négy ágat.

A Pratjáháraval kezdődik, a jóga ötödik ágával, ami az elme érzékektől való visszavonulását jelenti, s melynek tetőpontján a gyakorló mindent Egynek lát. A Dharanát, a koncentráció mély állapotát a Dhjána követi, a meditáció zavartalan folyamata, majd a Szamádhi, az egyén teljes beleolvadása a Felsőbb Énbe.

Family yoga
Harmony 7th series
RED HArmony

BW: Az astanga jóga alapvetően egy önismereti rendszer, nem vallás. Mi a jelentősége mégis a rendszeren belül található – ötödik nijama – „Ishvara Pranidhana”-nak, az „Isten iránti odaadás”-nak? Most akkor a gyakorlóknak hinniük kell valamiben? Hogy is van ez?
Harmony: Ez egy nagyon jó kérdés. A Jóga Szútrák nem beszélnek Istenről, vagy arról, hogy hinni kéne egy istenben, vagy bármilyen más istenségben. Érdekes módon Patandzsáli jóga-megközelítése egészen tudományos. Azonban a jóga gyakorlójaként valamiben hinnünk kell. Ezen felül gyakorlásunk során ápolnunk kell magunkban két tulajdonságot: az alázatot és a jóindulatot.

Lehet, hogy valaki a gyakorlás erejében hisz, vagy minden tudat és élőlény összekapcsolódásában. De irányulhat ez a hit egy univerzális energia vagy egy ősi rezgés felé, illetve megnevezhető Isten vagy egy bizonyos istenség is a hit tárgyaként. Mindazonáltal, függetlenül attól, hogy miben hisz, a gyakorlónak tisztán kell látnia magát valami óriási részeként, ami túlmutat a teljes megértésen és irányításon.

Természetesen sok egyéb lehetőség is van, és maga Patandzsáli azt írja az első fejezet 27. versszakában, hogy „Az Om az a szótag, ami a legjobban kifejezi Ishvarát”, a 28. versszakban pedig ezt: „Az Om elmélkedéssel és érzéssel végzett ismétlése a koncentráció mélyebb állapotát idézi elő”.

Látható tehát a Jóga Szútrákban, hogy a valamihez való kapcsolódás érzése – amely egy része az Om ősi hangzásának, mely a mindennapos Dzsapázás során végzett ismétlés közben következik be – az, ami az Ishvara Pranidhana művelésének módszereként van előírva.

BW: Certified tanárként járod a világot és terjeszted az astanga jóga tanításait úgy, ahogy Mysore-ban tanultad. Mi a tapasztalatod, mindenhol azonos hatást fejt ki a tradícó, vagy vannak helyi sajátosságok? Hasonló dolgok foglalkoztatják az egyes országok gyakorlóit, vagy függ a helyi kulturális környezettől a felmerülő kérdések, kételyek mibenléte? Tudnál egy példát is mondani, mi volt az eddigi legérdekesebb kérdés, amit a témában feltettek Neked?
Harmony:

Az Astanga Jóga tanításai nagyjából azonos hatást fejtenek ki minden emberre, mivel több a hasonlóság, mint a különbség abban, ahogy emberi létünk megéljük. Ha a tanítvány nyitott arra, hogy felengedje a mélyen elrejtett érzelmeit, emlékeit és meggyőződéseit a felszínre, és megvizsgálja azokat, a gyakorlást mint eszközt használva mindehhez, akkor ez a módszer működni fog. Ha a tanulót gátolja a kultúrája, vagy személyes háttere, vagy félelme, akkor hosszabb időbe is telhet, míg működni fog, úgyhogy az arányok változóak az egyes gyakorlók körében.

A kérdések és kételyek, amelyekkel az egyének szembe kerülnek, nagyon hasonlóak.

Az élet gyors és tevékenységekkel teli, és tapasztalatom szerint a legtöbb tanuló ilyen kérdéseket tesz fel: „Fenntartható ez a gyakorlás?”, „Nekem való ez a gyakorlás?”, „Hogy tudok felkelni ilyen korán minden reggel?”, „Hogyan tudom fenntartani a gyakorlásomat úgy, hogy közben a családommal is foglalkozom?”.

 A válasz mindegyik felsorolt kételyre: „Igen, van, lesz mód rá”. Néha az út nem egyenes, és néha meg kell változtatnunk a gyakorlásról szóló elképzelésünket: mit jelent és hogyan néz ki a „gyakorlás”. Az Astanga módszer arról szól, hogy megtanuljuk, hogyan legyünk rugalmasak, nem csupán a testünkben, hanem a gyakorláshoz való hozzáállásunkban is. Gyakran a szabályokhoz való túlzott ragaszkodás az akadály.

Az egyik legérdekesebb kérdés, amit valaha feltettek nekem a következő: „Elérem a megvilágosodást ezzel a gyakorlással?”

Azt válaszoltam rá: „Gyakorolj tovább és meg fogod tudni”.

BW: Köszönöm szépen az interjút! Várunk szeretettel Budapest-en!

Az interjú készítésében közreműködött Dobai Dani. Angolról magyarra fordította Farkas Évi.

“Keep practicing and you’ll find out” – interview with Harmony Slater

Harmony Ashtanga

Soon Harmony Slater, a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Yoga Institute, Mysore) Certified – which is the highest level of qualification – yoga teacher is going to visit Hungary for the first time ever. Because of this, we conducted an interesting interview with her. Eight questions and eight answers about the eight limbs of yoga – about belief, doubt, Gurus and so much more.

BW: From reading your biography one can see that you already have gone a long and exciting way in your yoga “career”.
From an ashtanga point of view is it an advantage or disadvantage that you have first started in mediation practices and got degrees in religious studies and philosophy, prior to getting on the eight limbed path? These seem as the other end of the path compared to what you teach now.
Harmony: I believe that it was an advantage in some way to come to the eight limbed path of yoga the through my interest in philosophy and Buddhist meditative practices. I understood early on that the asana practice is a part of a larger lifestyle discipline. That these “exercises” of body and breath that the Ashtanga practice gives us is a method leading towards Self-Realization or a complete unveiling of Pure Awareness within ourselves. This is actually very much inline with what I teach now, and how I try to impart the inner workings of the asana practice to my students.

BW: Traditionally ashtanga yoga is thought in a parampara (guru-shishya tradition)  system of study.
Can this ancient method of teaching be effective in today’s world, when there are many students but only a few Gurus?
How is your relationship with Your Guru, ParamaGuru Sharath Jois?
Harmony: This is a great question!
Definitely there is a great benefit in learning yoga from a teacher within a lineage.
If you cannot reach the Guru of this tradition personally, practicing and learning from someone who has spent time with him assures that you are learning the method correctly.

Paramaguru R. Sharath Jois spent 25 years learning with this grandfather Sri K Pattabhi Jois (Guruji), who spent 25 years learning with Sri T. Krishnamacharya, who learned from Yogeshwara Ramamohana Brahmachari.
Each of these Gurus spent years practicing within the tradition they were taught, and claim to transmit the teachings and practice in the way they were taught.

Sharath Jois has a few Senior Students that he publicly recognizes as teachers who able to transmit these teachings in a way that he endorses.  If you cannot leave your job, or your family, or your home to practice with him directly, spending time learning from a teacher who has committed a lot of years practicing directly with him or his teacher (Guruji) will give you a very authentic experience of this practice.
These senior teachers are teaching within the lineage.  They are a part of the line of transmission – the parampara.

My relationship with Paramaguru Sharath Jois has grown steadily for over thirteen years.
It has not always been an easy connection or relationship, like most relationships it has had periods of tension.
I came to Mysore because I wanted to learn from his grandfather, Sri K Pattabhi Jois, so in the early years of my practice Guruji was the prominent figure. It took me a few years after his death to really accept Sharath as my teacher and our student-teacher relationship really solidified after this conscious choice on my part.
You cannot impress Sharath with your physical abilities or charm. He does not seek to gather students around him or make people like him. Many times I have gone to him looking for approval or guidance, and he has always pushed this responsibility back onto me. His methods of teaching have made me stronger, and have given me more confidence in my own abilities as a teacher, a mother, and in my capacity to make important life decisions.

These days I feel that our relationship is very sweet and filled with mutual respect. I am ever grateful for him and his grandfather. Paramaguru Sharath Jois truly transmits this practice and teaches it in the most authentic way, as it has been taught directly from his own Guru. He has had a very deep personal experience with the practice which he is able to transmit with clarity.  It is an honour and a blessing for me to have been able to spend so much time in Mysore in his presence and to be recognized as a Certified Teacher within the Ashtanga Yoga Parampara.

Guruji and Harmony
Guruji Sharath Jois and Harmony
SaraswhathiJi and Harmony

BW: The other day I was asked and interesting question by one of the students: How does someone become a Guru?
How do you see this? I would extend the question by adding how does someone become Paramaguru? What exactly does this title mean?
Harmony: Guruji (Sri K Pattabhi Jois) always would remind us that he never called himself a “Guru” but that it was us, who were his students, that named him as such. He would say, “I am a student, you call me Guru”.
So I think this lends itself to the fact that it is the students that decides who they want to take as their Guru, and the teacher himself, or herself, has very little to do with such pronouncements.
For me, a Guru is someone who has the ability to awaken my awareness. Who can help me grow spiritually, and figuratively can open my eyes to see those hidden realms of ignorance or areas of blindness. In India, there is a saying: Your Mother is your first Guru.  I would agree. As a mother, I can see how important it is to lovingly and patiently instruct, teach, and help my son to learn, grow, and discover the world around him, while imparting values and lessons on how to be a good human. Most of this teaching is non-verbal.
Really, this is the role of a Guru, to illustrate through his or her own life, how to be a good human in the world, and point out the areas within ourselves where we still need to do the work to grow; and interestingly, this teaching is often also non-verbal.
Parama means “supreme” or “highest” and Guru refers to the “teacher.”  It points to someone a little more significant then a mere instructor of science or art. It is a name given to someone who acts as a spiritual guide or inspiration, a special person to whom the student wishes to emulate in some way.
The Advayataraka Upanishad states in Verse 16:
“The syllable gu means darkness, the syllable ru, he who dispels them, because of the power to dispel darkness, the guru is thus named.”
A Guru then is someone who removes darkness or ignorance in another to reveal the light of knowledge that was always hidden within.
The one who is exalted or praised by the many, comes to be seen as one who is worthy of this recognition.
When Sharath Jois visited the Himalayas a couple years ago, he was given the title of “Paramaguru” or “Great Teacher” by the Holy Babas (renunciates) living there, as he was teaching such a large group of so many students who all looked up to him as their guide.

BW: We can hear of major changes from Mysore. Its seems that Paramaguru Sharath Jois is moving to a new shala and that this year -after manny years- there will be no ‘season’ in Mysore since the new shala is not completed yet. Is there any further information about these changes?
Harmony: As far as I know, Sharath has said that he is taking next season off from teaching to help his daughter with schooling and to spend more time with his family. So in this way, I don’t believe he will open for a “regular season” in 2017-2018.
He has made some comments about needing to build a new and bigger shala space for all of the students coming to learn from him, but there is no news about if this project has been started or when it would be completed. Anything more on the subject is simply speculation, as he has not made any definitive comments about his plans or whether or not he will be returning to teach after this season.

Harmony
Harmony ashtanga
Harmony yoga

BW: Asthanga vinyasa yoga is a very intensive practice. We practice asanas 6 times a week mostly in the very early hours of the day. In many cases this takes serious commitment from the practitioners. We have to go to rest early, its important when and what we eat etc… For many practitioners there comes a moment when they start to have doubts about the practice. Did you have such a moment in Your life? What is your advice to practitioners who start to have doubts?
Harmony: In the Yoga Sutra chapter 1 verse 30, Patanjali lists doubt (samshaya) as one of the nine obstacles that arises for a practitioner of yoga.
It is a very normal tendency of the mind to have doubts about why we practice and whether it is sustainable or not. Doubt acts as an obstacle to the growth of yoga within you. It can however, be a good place to start from, or to take a step back to become more clear about your motivation for practice.

This Ashtanga Yoga Method is a full life-style discipline. It demands a lot from the students that practice.
In my experience, many things just naturally fell-away from my lifestyle. I didn’t have to force myself to change or let-go, this transformation of my personality, my desires and habits started to manifest spontaneously from within. After a few years, life looked very different. This process hasn’t been a one-time shift, but rather, it is a constant gradual shedding of the past to embrace a new space, or a clearer understanding, and a deeper experience of yoga.

In moments where I have wondered whether all of the sacrifice and renunciation has been worth the painful processing I have undergone, I am comforted by the fact that I know at a cellular level that my life is better today because of this practice. I am a happier, more well-balanced person, healthier mentally, emotionally, and physically. My son gets the best version of his mother on any given day, and without this Ashtanga Yoga method I may not actually be here to express this message to you.

Sometimes we have to relax our insistence upon the rules to make space for our lives to unfold. This goes for too much insistence upon the “rules of practice” as well. We have to learn to integrate practice into a full and abundant life, filled with people, activities, and things that we love. We are not to sacrifice ourselves on the altar of sadhana, but rather, joyfully we learn how to simultaneously give and receive again and again, as the the benefits of making time to surrender daily to a power that is beyond our own understanding, start to color every experience.

BW: In the ashtanga vinyasa yoga tradition the practitioners first study asanas and than the yamas and niyamas will follow. How about the rest of the limbs, when do we practice pranayama, meditation? How does this tradition work?Harmony: Guruji would always talk about entering the Ashtanga Yoga Method through the practice of Asana. He would say that only after students start to more consciously inhabit their own bodies and increase their awareness of sensation, can the Yamas and Niyamas be practiced. The mind will naturally be drawn towards behaviour that is not-harmful, truthful, not-stealing, restraining one’s energy, and not-hoarding.
The results of a mind and body aligning more closely with dharma (the cosmic law of the universe) is that one abides in a state of naturalness, contentment, discipline, introspection, and seeing oneself a part of something greater then just the individual experience. These are the Yamas and Niyamas – the first two limbs of yoga.

Within our Asana practice we become aware of how we are breathing. We start to deepen and lengthen the breath through the vinyasa and this is the beginning of pranayama – the expansion of the prana or breath. Paramaguru Sharath Jois is now teaching students to practice a simple alternate nostril breathing exercise at the end of Primary series.
This pranayama exercise is an excellent starting point for the fourth limb. More advanced pranayama exercises with longer Kumbhakas (breath retention) is introduced at a later stage of practice, usually when the student has completed Intermediate Series or Advanced Series.

There is no formal meditation technique prescribed in this method of yoga.
Sharath often tells students that one of the most effective ways to calm and focus the mind to prepare it for the experience of deeper states of concentration is Japa (mantra recitation). Students have been told to recite a mantra of their choice or one recommended by their teacher for 108 repetitions. This practice is an excellent starting point for directing and concentrating the mind, which can start to shift the focus inward.

Pattabhi Jois and Sharath Jois teach that the experience of Dhyana (meditation), as it is defined in the Yoga Sutras, is a state that transcends the mind and arises spontaneously when the practitioner is firmly established in the first four limbs.
It begins with Pratyahara, the fifth limb of yoga, which is a complete withdrawal of the mind-stuff from the senses and culminates in seeing all things as One. Dharana, a deep state of concentration is followed by Dhayana, an unbroken stream of meditation, and Samadhi, the complete absorption of the individual into the Supreme Self.

Family yoga
Harmony 7th series
RED HArmony

BW: Ashtanga yoga is primarily a self-knowlagde system and not a religion. In this light what is the significance of the 5th niyama -“Ishvara pranidhana”- surrender to the higher being? So practitioners need to believe in something? How should this be understood?
Harmony: This is a really good question. The Yoga Sutras do not talk about “God” or needing to believe in a God or Personal Deity of any kind. Interestingly, Patanjali is quite scientific in his approach to Yoga.
However, as a practitioner of Yoga we need to believe in something. We also need to cultivate the qualities of humility and graciousness through our practice.
One might believe in the power of the practice itself, or the interconnectedness of all consciousness or all beings. Alternatively, it might be a belief in a universal energy or a primordial vibration, or it could be called God or a particular deity. However, regardless of what one chooses to believe, the practitioner has to correctly see herself or himself under the immensity of something beyond their complete understanding or control.
There are many other options of course, and Patanjali himself writes in chapter 1 verse 27 that “Om is the syllable that best represents Ishvara” and in verse 28 he writes, “the repetition of Om with contemplation and feeling brings about deeper states of concentration.”
So, you see in the Yoga Sutras, it is feeling of being connected to something, a part of the primal sound Om that comes from repeating Om as a daily practice of Japa (mantra recitation) that is prescribed as the method for cultivating Ishvara Pranidhana.

BW: As a Certified teacher you travel around the world to share the teachings of ashtanga yoga as you have learned it in Mysore. Do the teachings have a similar effect everywhere or, are there local differences? What is your experience?
Do people have similar questions and doubts or, this varies according to the local cultural environment? Could you give an example of the most interesting question you have been asked in the topic?
Harmony: The teachings of Ashtanga Yoga pretty much have the same effects on all humans, as there is more similarities in our experience of being human then there are differences.
If the student is open to allowing their deeper hidden emotions, memories, and beliefs to come to the surface for examination using the practice as a tool for this revelation, then this method will work. If a student is more inhibited by their culture or background or fear, then it can take longer to work, so the rates are variable between individual students.

The questions and doubts that people face are very similar.
Life is fast and busy and in my experience mostly students ask questions like, “is this practice sustainable?” “is this practice for me?” “how can I get up so early in the morning?” “how can I maintain my practice and raise a family?”
The answer to all of these doubts is “yes – where there is a will, there is a way.” Sometimes the way isn’t linear, and sometimes we have to alter our notion about what it means to “practice” or what it looks like to “practice”. The Ashtanga Method is about learning how to become flexible, not only in our bodies, but in our approach to practice also. Sometimes, too much insistence upon the rules is actually the obstacle.

One of the most interesting questions I have been asked was, “will this practice make me enlightened?”
I responded, “keep practicing and you’ll find out.”

BW: Thank you very much Harmony! See you soon in Budapest!

 

This interview could not have been completed without the contribution of Évi Farkas and Dani Dobai.

Astanga jóga: “Segít a nőknek, hogy erősebbek legyenek”

govinda_interju

Agresszívnak és ijesztőnek tűnik, de az astanga éppen a fájdalom meghaladásáról és a félelmeink legyőzéséről szól, állítja Govinda Kai, a világ egyik legismertebb astanga jógaguruja. A budapesti workshopon jártunk.

„Hagyd kint a cipődet és az egódat!” – olvasom a Bandha Works Jógaiskola ajtaján. Vasárnap reggel 7 óra van. Az utcán még a tegnapi bulikból hazafelé tartó emberek császkálnak, itt viszont olyan sokan vannak a jógateremben, hogy az újonnan érkezőknek várniuk kell, amíg valaki befejezi az egy-másfél órás, önállóan végzett gyakorlást; van, aki hajnali 5 óta jógázik.

Az Egyesült Államokból érkezett jógaguru, Govinda Kai workshopjára jöttem. Csak azt fogadják, aki vállalja, hogy heti hat nap megjelenik a reggeli gyakorláson. Ide teljes elköteleződés kell.

Azt eddig is tudtam, hogy az astanga jóga nem a kisimult vonásokról és a divatos jógaruhákról szól. Mintha nem is egy jógaórára, hanem egy kínzókamrába érkeztem volna. Ritmikus, erős légzés, feszülő izmok, kidülledt szemek, az arcokon fájdalom. A hangok a legijesztőbbek, szinte tapintható az erőfeszítés és a fizikai fájdalom a levegőben.

Govinda Kai

Govinda Kai az egyik gyakorlótól a másikhoz lép. Ha valakit bele kell igazítani egy ászanába, vagy segítségre szorul, azonnal ott terem. Én oda sem merek nézni, mert félek, hogy ketté fog törni egy kb. 45 kilós lányt, aki már így is egy fizikai törvényeket meghazudtoló pózban nyög. „Mit látsz?” – kérdezi tőlem Govinda. Az első szó, ami beugrik: „Fájdalmat!” Meg belső erőt is, teszem hozzá.

Govinda Kai a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Jóga Intézet) legmagasabb szintű képesítésével rendelkező tanára (ezt az elismerést az egész világon mindössze 40-en kapták meg). 1959-ben született San Franciscóban. Élete első jógaórájára 19 évesen ment el, később részt vett Sogyal Rinpoche tibeti buddhizmus kurzusain és elvonulásain. Az 1990-es években talált rá az astanga jógára. Szinte folyamatosan úton van, a világ különböző jógastúdióiban tart workshopokat.

Kívülről ez nagyon ijesztőnek tűnik. Mi az astanga jóga igazi lényege?

Igen, ez így van, az astanga jóga kívülről nézve agresszívnak és nagyon is fizikainak tűnik, mindenki izzad és nyög, fájdalmaik vannak. Nem a fizikai gyakorlásról szól igazán. Ez egy módszer, aminek az a célja, hogy egységet és harmóniát teremtsen az elme és a szív között. Az egység legnagyobb akadálya maga az elme, ezért a gyakorlatok mindenekelőtt az elmére fókuszálnak. Az elme szomorú mintákat követ. Mindig ismétel, ezért alakítanak ki szokásokat az emberek. A szokásokkal az a baj, hogy a legtöbb ember nem tudatos ezekkel kapcsolatban. Amit el akarunk érni, az az, hogy megszakítsuk a mintákat az elmében, és felszabadítsuk az elmét. Az extrém fizikai gyakorlás elvezet a minták megtöréséhez.

Govinda Kai

Hogyan lehet megküzdeni a fizikai fájdalommal?

Védekező álláspontban élünk a hétköznapokban. Megszoktuk, hogy a komfortzónánkban maradjunk, ne kockáztassunk, tartózkodjunk a fizikai és érzelmi fájdalomtól. Az astanga órán azonban minden védelem eltűnik. A minta megtörésének az a legjobb módja, ha egyenesen szembemész a félelmeddel, legyen ez fizikai fájdalom vagy érzelmi-fizikai kényelmetlenség. Menj bele egyenesen! Ha kényelmetlenül érzed magad, és a figyelmed a légzésre koncentrálod, megszakíthatod az elme mintáit. Hajlasz, nyújtasz, izzadsz, lélegzel, ahogy normálisan nem tennéd, de a tisztulás mentális és érzelmi szinten is megindul. Azt hiszed, a fájdalom nagyobb nálad. De a légzéssel rájössz, hogy te vagy a nagyobb.

Mit ad a női gyakorlóknak az astanga?

A nők az astanga gyakorlásával képesek létrehozni egy olyan szintű egyensúlyt és harmóniát, ami elérvezet a férfi minőségükhöz, a férfi energiáikhoz. Ez egy gyönyörű folyamat, amely során erősebbek lesznek, és nem lehet csak úgy a háttérbe szorítani őket. A magyar kultúra macsó kultúra. Azt látom, hogy sok nőnek nagyon sok rossz tapasztalata van a munkahelyén és a férfiakkal, és nem tudják megvédeni magukat. Sokan élnek át traumákat a családon belül és a férfi főnökeik miatt. Ha egy nő tud kapcsolódni a férfi energiáihoz, jobban tud kapcsolódni a női oldalához is. Az eredmény pedig egy olyan figyelemre méltó nő, aki erős, de ugyanakkor tud lágy és nőies is lenni. Az astanga gyakorlás által egyébként a férfiak nőiesebbek, hajlékonyabbak, rugalmasabbak lesznek. Mert azok a férfiak, akik csak erősek, és nem tudnak lágyak lenni, inkább agresszív, kemény pasik, sőt inkább fiúk, akik egy férfitestben élnek. Azok, akik elérik a lágy oldalukat is, sokkal erősebbek, mert nem érzik azt, hogy bármit is bizonyítaniuk kellene.

bandhami

Addiktív az astanga?

Van egy ilyen jellemzője, de nem úgy addiktív, mint például a cukor. Ez egy másfajta függőség, sokkal tudatosabb természetű. A függőség inkább a kezdőkre jellemző nem csoda, ez egy nagyon erőteljes élmény és megtapasztalás. Viszont minél haladóbb szinten van valaki, annál kevésbé határozza meg magát a gyakorlás által.

Amikor kolostorba akartál vonulni, a tanítód, Sogyal Rinpoche tibeti láma azt mondta, hogy fontos, hogy jelen legyél a világban. San Franciscót választottad. Hogy lehetünk guruk a városban?

A város az élet anyagiasabb oldalát jelképezi: beton, keménység, stressz, zaj, forgalom. Ha sok időt töltesz a természetben, a város nagyon rossznak tűnik. Amit Sogyal kért tőlem, az egy magasabb szintű integráció. A kolostorban és a természetben valószínűleg nyugodt életem lett volna, de ha nem vagyok képes ezt az energiát átvinni a városba, akkor nem vagyok teljes. A spirituális életmód arról szól, hogy kifejlesztesz egy belső harmóniát és stabilitást, és ezt fenn is tartod, függetlenül attól, éppen hol vagy. Ez olyan, mint egy teszt, amelyből kiderül, milyen erős a spirituális tudatod. Elvonulni és élvezni a természetet nagyon könnyű. De egy város közepén, a zajban, stressz közepette fenntartani ezt a állapotot, már sokkal nehezebb.

Sting és Gwyneth Paltrow is a magántanítványod volt. Mit tanultál a celebektől?

A legfontosabb, amit megtanultam, hogy ők is normális emberek. Nem jobb az életük, mint bárki másé. Sok pénzük van és híresek, bent vannak az újságokban, az emberek megőrülnek értük, de az életük ugyanolyan. Sőt, több problémájuk van. A túl sok pénz stresszessé és bonyolulttá teszi az életet.

gky

Honnan tudod, hol vannak a gyakorlók fizikai határai? Olyan, mintha belelátnál az emberekbe.

A gyakorlás célja a tisztulás. Ha kitisztítod a tested, sokkal érzékenyebb és kiegyensúlyozottabb leszel. Az intuíciód is erősebb lesz, nem vonják el a figyelmed a gondolataid és jobban tudsz figyelni az emberekre. Érzed az érzelmeiket, a stressz-szintjüket, értelmezed a mikro-arckifejezéseiket. Olyan ez, mintha szavakat olvasnál egy könyvből. Varázserőnek tűnik, de semmi más, mint figyelem, egyfajta érzékenység.

Az Astanga jóga rendszerének megalkotása Sri K. Pattabhi Jois indiai jógamester nevéhez fűződik. A gyakorlás során a mély, tudatos légzésnek központi szerepe van. Az astanga egyik különlegessége a Mysore stílusú óra, ahol az oktató nem vezeti a tanítványokat, nem diktálja a légzést vagy az ászanákat. A résztvevők saját ritmusukban gyakorolnak, közben személyre szabott fizikai igazításokat és verbális instrukciókat kapnak. 

Nézz bele egy astanga jógaórába!

12318

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved