Dattatreya 24 guruja

DattaTREYA

Mysore-ban lenni kiváltság, mindig különleges időszak. Azon kívűl, hogy a forrásnál tanulmányozhatjuk az astanga jóga tudományát, megismerkedhetünk a helyi emberek életvitelével, szokásaival, kultúrájával. A hindu hitvilágban számos istenformát imádnak, függően a családi tradíciótól és az egyéni ambicióktól. A következő blogbejegyzésben egy kevésbé ismert legendás jógival ismerkedhettek meg aki hamarosan beköltözik a BandhaWorks falai közé is. Fogadjátok szeretettel Lord Dattatreyát!

(A szövegben szereplő idegen szavak, kifejezések fordítását lábjegyzetekbe írtam. Igyekeztem egyszerűen és röviden fogalmazni, a teljesség igénye nélkül, csak az adott szövegkörnyezethez illeszkedő jelentéseket említeni, hogy minél gördülékenyebb lehessen az olvasás.)

Yayati egy rajarishi[1] volt, a Yadu nemzetség őse, melyhez Krishna is tartozott. Királynője Devayani, Shukracharya rishi lánya. A király egyetlen gyengesége a vágy volt, és ez lett a veszte. Igen fájlalta, hogy megöregszik, és szerette volna elcserélni valakivel öregségét. Felkereste hát legidősebb fiát, Yadut, és könyörgött neki, hogy segítse ki szorult helyzetéből.

Yadut a spirituális élet érdekelte. Eltűnődött a helyzeten. Látván apja megszállottságát a fiatalság és a vágy iránt, felismerte ezek mulandóságát. Yadu-t betöltötte a vairagya[2], de nem akart idő előtt megöregedni, mert úgy gondolta, hogy ahogy az öregkor előrehaladtával az emberben természetes úton merül ki a vágy és ezzel együtt a karma. Emellett pedig a fiatalság a spiritualitás, a sadhana[3] ideje, előkészítő időszak a magasabb tudatosság fejlesztéséhez.

Bár szomorú volt, hogy csalódást kell okoznia az apjának, de Yadu tudta, hogy vissza kell utasítania. Ezt követően az apja kitagadta. Yadu számára, aki már meglehetősen kiábrándult volt ekkorra, áldást jelentett ez a fordulat. Elhagyta a palotát és egy erdőbe vonult, hogy találjon egy gurut, aki beavatja őt a magasabb valóság rejtélyeibe.

Vándorlása során egy hamuval bekent, boldogságtól sugárzó, meztelen aszkétára bukkant. Erős vonzódást érzett iránta. “Ó, Rishi” – kérdezte – “Ki vagy te?” “Én egy Avadhoot vagyok.” – mondta Dattatreya. “Mi az az Avadhoot?” – kérdezte Yadi ártatlan alázattal.” Aksharatvat, maradandóság; Varenyatvath.[4] E kettő iránti őszinte vágyódás alkotja egy Avadhoot lényegét.” – mondta Datta Prabhu[5]. – “Aki elvágta magát minden múlandó dologtól. Aki megszabadult az avidya[6]-tól és saját Atmanja[7] boldogságában él. Ő az Avadhoot.”

“Uram” – szólt Yadu. – “Én is meg kívánok szabadulni az avidya-tól. Én is ismerni akarom az akshara-t, az örökkévalót. Kérlek, taníts engem!” Yadu kérésére Dattatreya elmagyarázta a tanítványi lét jelentőségét a spirituális keresés során, és nekifogott, hogy példákat hozzon az életéből, hogy hogyan is tanult huszonnégy különböző szituációból. Az élet maga a guru annak a számára, aki igazán tanítvány.

Dattatreya elmagyarázta Yadu-nak, hogy a tanítványi állapot az elme nyitottságában, fogékonyságában és rugalmasságában áll; a lemondás képességében a változó elképzelésekről, a sorozatos élményekről, a belső igazság eléréséért. Ez a képesség a formákon túli lényegbe lát. Tanítványnak lenni egy olyan tudatállapot, ami egy intenzív sóvárgást táplál az igazság megtapasztalása iránt, úgy, ahogy az van, és nem elégszik meg annak különféle tükröződéseivel. Dattatreya ebben a szellemben reagált az egész világra maga körül, a tanítványi lét szellemében, ami egy gyermek tökéletes ártatlanságával tanul minden létezőtől.

Föld
A Földtől Dattatreya megtanulta a megbocsájtás, az önzetlenség minőségeit és az erőt a terhek elviseléséhez. Nagyon gyakran ütközünk akadályokba a spirituális úton, mert a sadhak[8] kötődik a múlthoz. Egy trauma egy egész életre meghatározhatja valakinek a reakcióját hasonló szituációkra. Semmi sem tűnik frissnek és ártatlannak. Minden a félelem és a gyanú szemein keresztül látszik a múltbéli kondícionáltságunk miatt. Ezt a minőséget pedig nem csak a külvilágba projektáljuk, hanem önmagunkra is. Az alkalmatlanság érzése, az önbizalom hiánya, a gyenge önbecsülés valójában a hit vagy a bizalom hiánya önmagunkban. Ezek a mértékei saját önmegtagadásunknak.

A hálátlan világgal övezett Föld szilárdan és büszkén áll. Nincs lezüllve. Nem büntet és nem utasítja el önmagát. Dharitri[9], aki megtart, a Dharma tükröződése, a végtelen, ami minden létezőt felölel. Mérhetetlen gyengédséggel tartja ölében a világot, megfeledkezve a személyét érő támadásokról. Dattatreya számára ő a hit szimbóluma, az egyben tartás képességéé, önmagának és mindennek az egybefogása, ami vele kapcsolatos, mély részvéttel adja át magát minden őt igénylő szituációnak, rendíthetetlen szilárdsággal, mint az istenit őrző fizikai test.

Levegő
A levegő Dattatreya számára az elevenség szimbóluma, prána különböző öltözetekben. Mindent átjárásával, hamisítatlan illatok szállításával, úgy, hogy ő maga nem illat, a tiszta tudatra emlékeztette, mely minden megnyilvánulásban jelen van, és érintetlen a benne végbemenő mozgásoktól és a változásoktól. Az elengedés tapasztalatát hozta, és a mozgásban jelen rejlő állandóságot.

Ég
Az Atman a testben lakik, de nem maga a test. Az ég megtartja a világot, mint egy öltözetet vagy ejtőernyőt, de nem maga a világ. Korlátozottnak tűnik, de valójában korlátlan. Az ég volt a harmadik tanító. A mélyebb elme olyan mint az ég: óriási és láthatatlan, gondolatokat és érzelmeket tart fenn mint felhőket, végesnek látszik, de valójában lehetőségeiben végtelen.

Víz
A negyedik tanítója a víz volt. Hétköznapiságában rejlik rendkívülisége. Minden életet támogat. Néhány egyszerű organizmus képes levegő nélkül élni. De víz nélkül nincs élet. Táplálja a földet, így nagyszerű erdők növekedhetnek. Meghatározza az éghajlatot. Hatalmas a stabilitása. Tisztít és felfrissít. Dattatreya számára a részvétel szimbóluma, ahogy a jógi feltűnés nélkül folyik bele a világba, táplálva és felüdítve azt.

Tűz
Az ötödik guru a tűz volt, ami minden tömeget, minden anyagit elpusztít. Csakúgy mint a tudatosság belső tüze, ami mindent a maga lényegiségére (bhamsa) porlaszt. A tűz könyörtelenül megtisztítja, ami belekerül, így Dattatreyát az avidya-ból fakadó tökéletlenségektől való szabadságra emlékeztette.

Hold
A Hold nőni és fogyni látszik, mégsem történik benne valódi változás. Csakúgy mint ahogy a hangulatváltozások az emberben a test és az elme minőségei, nem pedig az Atman részei.

Nap
A Napból, ami elpárologtatja a vizet az óceánból, majdéltető eső formájában adja vissza azt, Dattatreya felismerte, hogy az érzékszerveken keresztül felfogható az érzékelés tárgyainak lényegisége anélkül, hogy a külső tárgyak formája hatalmukba kerítenék. Fényét kanálisok, folyók, folyamok, pocsolyák tükrözik vissza, és a víz minőségétől és tartalmától függően különbözőképpen jelenik meg, de ő maga ugyanaz. Csakúgy mint ahogy az Atman különböző testekben mintha felvenné a test miőségeit, valójában azonban mindenhol ugyanaz. A Nap megismertette vele az egómentes mindenütt jelenvalóság minőségeit.

Galamb
A galamb által, melynek fészkéből elragadta fiókáit a vadász, és keservében halálra sírja magát, Dattatreya felismerte a szamszkára veszélyeit. A szamszkárába való túlságos bevonódás a spiritualitás pusztulásához vezet. A galamb esetében a családhoz való kötődés volt a felelős a spiritualitás megromlásáért. A családhoz való ragaszkodás volt a felelős a madár pusztulásáért. A mi szamszáráink is előítéleteinkkel, vágyainkkal, szenvedélyeinkkel, melyek  velünk születtek és a családunkban adódtak, tönkre teszik a spiritualitást bennünk. Előítéleteink, az elme merevsége és az intellektuális zűrzavar elfojtják a magasztosabb iránti sóvárgást.

Óriáskígyó
A kilencedik guru egy óriáskígyó volt. Látván, hogy bármit megeszik, ami az útjába kerül, nem kezd élelem utáni keresésbe, Dattatreya megtanulta a lemondás értékét.

Óceán
Az óceán minden folyót befogad, a Föld minden vizét. Némelyik tiszta, némelyik szennyezett, mégis érzéketlen marad ezek iránt és megőrzi lényegi ‘óceánságát’. A zavargástól való szabadság volt a lecke az óceántól.

Szentjánosbogár
Látván a szentjánosbogarat a ragyogó fényességtől való elvakultságában a vesztébe rohanni, a jógi rájött, hogy a vágy pusztuláshoz vezet.

Méh
A tizenkettedik guru a méh volt. Virágról virágra szállva, csupán közvetlen szükségletéhez véve mézet, sértetlenül és épségben hagyva a virágokat, a bhiksa gondolata született meg Dattatreya-ban. Nem raktározni a jövőre, elvenni, amit önként adnak és jóindulatot ajánlani fel cserébe, ez a bhiksa eszméje.

Elefánt
A tizenharmadik tanító egy elefánt fomájában érkezett, aki saját csapdájába esett az által, hogy egy lány elefánt fából faragott képét bálványozta. Dattatreya megtanulta, hogy amikor valaki nagy szenvedéllyel van a legmagasabb igazság iránt, nem szabad az érzéki vágyakkal becsapnia magát. Még egy fotó, egy nőről való gondolat is eltéríthet valakit az egyhegyűségtől a keresésben.

Méz-gyűjtő
A tizennegyedik guru a méz-gyűjtő volt. A méh azzal tölti az idejét, hogy mézet készít, melyet a méz-gyűjtő élvez. Dattatreya felismerte, hogy legtöbbször az ember azzal tölti az életét, hogy vagyont gyűjtsön abban a homályos reményben, hogy az majd boldogságot és biztonságot ad neki. Ezek a javak nem csak hogy nem adnak belső biztonságot, de az emberek nagy része még ahhoz is túl elfoglalt a gyűjtögetés közben, hogy élvezze azokat. Mások élvezik őket. Micsoda pazarlása ez az idő, energia és érzelem befektetésnek, érezte Dattatreya. Az értékes időt nem arra kellene fordítani, hogy megkaparintsuk, hanem hogy elérjük belső önmagunkat.

Szarvas
Egy alkalommal a jógi egy szarvast figyelt meg. Élénk és fürge lábú, óvatos és éber. A vadász, akinek nem sikerült elfognia, észrevette, hogy az állatot érdekli és elvonja a figyelmét a zene. Megismervén gyenge pontját, elvonta a figyelmét és elfogta a szarvast. Bármely sebezhetőség gyengeség a spirituális úton. Az éberség elvesztésável jár. Ekagrata[10], avagy az egyhegyűség elvesztésével. A sadhak, aki nagy erőfeszítéssel emelte fel magát, egy szempillantás alatt radzsaszba és tamaszba[11] merül. Mindig tudatában kell lennünk a gyenge pontunknak és ébernek maradnunk az úton, így nem téveszthetünk irányt.

Hal
A halat elfogják, mert a csali a gilisztával elcsábítja. Nem szabad az érzékszerveinkbe és a hozzájuk kapcsolódó vágyainkba vetni bizalmunkat, legyen az íz, illat, látvány, hang vagy érintés. Erre az akadályra hívta fel a jógi figyelmét a hal, amit megfigyelt.

Pingala
A tizenhetedik tanító egy kurtizán volt, Pingala. Egy alkalommal Pingala nagy aggodalmak és nyugtalanság közepette várta a szeretőjét. Hosszan várt, de a szeretője nem érkezett meg. Egyszerre mélyen megundorodott saját magától és azt gondolta, “A vágyam és reménykedésem miatt van, hogy szenvedek.” A szenvedés tetőpontján befelé fordította tudatosságát és nagy átalakulás zajlott le benne. “Bárcsak ugyanezzel a buzgalommal kerestem volna az isteni kedvesemet, nem lennék most ebben az állapotban.” Gondolta magában.

Így keletkezett benne hatalmas vairagya. Hátrahagyva a vágyait, viveka[12] kardjával szétvágva a húsba vetett reménységeit spirituális útra tért. Dattatreya-t megihlette Pingala élete, a leckék, amiket tanult a szenvedéséből, a könnyedség, mellyel eldobta tudatlanságát, mint egy ruhát, és a magasságok, melyben tudata szárnyalt, szabadon a vágyaktól, viveka és vairagya ikerszárnyain.

Veréb
Dattatreya egy kis verebet figyelt, ahogy csőrében élelemmel repült és látta, hogy összetalálkozik egy nagy madárral. A nagy madár üldözőbe vette, a kis veréb eldobta ez élelmet és elmenekült, míg a nagy madár lecsapott az élelemre. Felismerte a bölcsességet a madár ösztönös tettében. Amikor az ellenség erősebb, nem szabad ragaszkodnunk a szerzeményeinkhez. Ez nem csak a fizikai javaink vonatkozásában igaz. Amikor egy erős érzelem annyira elhatalmasodik valakiben, nem bölcs dolog harcolni az elmével ebben az állapotban. A legjobb hagyni lecsengeni úgy, hogy közben egy közömbös nézőpontból megfigyeljük, így a vele kapcsolatos energia megállapodik. A sadhaknak módszeresen fel kell építenie az alapjait és stabilizálnia kell, mielőtt kész lesz arra, hogy az elme óceánjának óriás hullámaival szembesüljön. Azt mondják, “A megfontoltság a bátorság legfontosabb része”, és hogy “A bolond beront oda, ahová az angyalok félnek belépni.” Tudatában kell lennünk a korlátainknak a sadhana korai szintjein, különben idő előtt kiégünk a türelem hiánya miatt.

Gyermek
A tizenkilencedik guru egy kisgyermek volt, akit Dattatreya játszani látott, nyugodtan, a múlttól érintetlenül. A gyermek pillanatról pillanatra él. Nem emlékszik az előző pillanatban ért sérelme fájdalmára, nem álmodozik a jövőről. Teljes lényében jelen van minden pillanatban. A játékban nincs feszültség, nincs verseny, csak valódi vidámság, öröm és ünnep, mint a fák virágzása. A spirituális út is lehet fényes és ünnepi. A sadhaknak ébernek kell lennie, hogy ne adja meg magát az egó nehézkességének. Ezért a tanítvány egyik sajátossága a santosh, elégedettség.

Lány
A huszadik tanító egy fiatal lány volt, akinek váratlan látogatói érkeztek, amikor egyedül volt otthon. Mivel a hagyomány szerint a váratlan látogató atithi[13], isteniként tekintenek rá, így tisztelettel leültette őket és a belső szobába ment, hogy ételt készítsen nekik. Míg a rizst aprította, az üveg karperecei egymásnak ütődtek és zajt csaptak. Egymás után törte el őket, hogy a zaj ne zavarja a vendégeit, míg csak kettő maradt a karján. Amikor ezek is zajt csaptak, eltör még egyet, így már csak egy maradt neki.

Dattatreya azon nyomban megértette, hogy a spirituális úton egyedül kell járni. Még egy közeli, csendes társ is teremthet mentális zajt, ami megakadályozza a nagy nyugalom létrejöttét.

Íjász
Az íjász egyhegyű koncentrációja a szattva gúna és a kereső higgadt ekagrata-jának fontosságára emlékeztette Dattatreya-t. Ez a Mundaka Upanishad-ra idézi: “Om az íj, Atman a nyíl és a célpont Brahman.” Az íjász Dattatreya huszonegyedik guruja volt.

Kígyó
A huszonkettedik tanító a kígyó volt, aki két dolgot tanított neki. Az egyik a sokadalomtól való távol tartózkodás. A második pedig az, hogy a bizalmasság és az ismerősség tompítja a tudatosságot és kötődést teremt. A lecke az elmére is alkalmazható. Kerüljük a nyüzsgést magunkban, a belső piacteret, és kerüljünk közelebb egy zavartalan tudatállapothoz. Ne kapaszkodjunk semmi ismert dologba, se gondolatba vagy érzelembe. Ez segíteni fogja a sadhakot, hogy minden pillanatban teljesen megőrizze tudatosságát, a tegnapoktól függetlenül.

Pók
A huszonharmadik guru egy pók volt. A pók saját nyálából szövi a hálóját, és amikor elkészül vele, visszakebelezi magába. Ez a Brahmanra emlékeztette Dattatreyát, az istenségre, amely önmagától elvágva kiárasztja magából a kozmoszt majd egy akaal[14] végén visszagyűjti magába.

Darázs
A huszonnegyedik guru a darázs volt, ‘bhramara keelaka’. Azt mondják, hogy a darázs elejt egy rovart, a fészkében tartja, és addig szúrkálja a fullánkjával, míg a rovaron teljesen eluralkodik a félelem, egyhegyűvé válik a félelemmel.  A rovar szinte meditál a darázson, a terrorán, végül egészen átveszi kínzója tulajdonságait és maga is darázzsá alakul át. “Brahma vidya brahmeva bhavati”, “Tudni, hogy Brahman Brahmanná lesz.” A szituáció nagyon emlékeztet a Sambrahma jógára, amit Kamsa gyakorolt. Krishnától való félelme annyira egyhegyűvé tette az elméjét, hogy elérte a megszabadulást.

Mindezt hallva Yadu megvilágosult, és tiszteletét téve a gurunak, Dattatreyának, útjára indult.

Dattatreya huszonnégy tanítójának története minden tanítvány számára óriási jelentőségű. Nagyon gyakran az emberek csak elemzik és boncolgatják a gurujuk beszédét és cselekedeteit, gururól gurura járnak, az egó szemén keresztül néznek. Mert nem váltak tanítvánnyá, nincs meg az a tudatosságuk, hogy a szavakon túl a csendbe lássanak, a formán túl a formátlanba, a felszínen túl a középpontba. Így aztán mindig hiányolnak valamit, újra és újra.

Egy kereső számára nagyon fontos a tanítványi lét. Tanítványnak lenni nem egy érzelmi intenció vagy a gurutwam[15] intellektuális megértése. Tanítványnak lenni egy tudatállapot. Olyan, mint egy virág kinyílása. A kinyílás nincs kiszámítva, eltervezve. Nem választ magának időpontot. Spontán nyílik ki, amikor a rügy állapotnak vége, és ahogy kinyílik a napfény minden oldalról belé áramlik. A Nap nem választja a virágot. A Nap sugarai természetesen vannak jelen. Amikor a virág kinyílik, egy találkozás történik, egy egyesülés.

Dattateya kapcsolata egyik tanítójával sem didaktikus előadásból, intellektuális okfejtésből vagy megértésből áll. Egy ártatlan elme intuitív villanásai voltak ezek, egy elvárásoktól és előítéletektől mentes elméé. Olyan tudatossága volt tanítványként, hogy a grutwam minden irányból belé áramlott; a pókokból, kígyókból, kurtizánokból, gyermekekből, stb. Minden létező a tanítójává vált, mert egy tanítvány volt, és mivel tanítvány volt, ő volt az Adi Guru[16]. A tanítványi lét és a grutwam egyesülése nem fizikai; mentális vagy érzelmi. Egy tudatállapot; két nagy folyó egyesül, hogy meglássák, a víz egy. Ez a tanítványi lét kivételes és minden sadhak számára inspirációként szolgálhat, aki a legmagasabb igazságot keresi.

Forrás: http://www.yogamag.net/archives/1992/cmay92/24gurus.shtml

Fordító: Kapronczai Erika

[1] A rajarishi királyi szentet jelent a hindu mitológiában. A rajarishi-nek nem kell lemondania királyi pozíciójáról, eléri az önmegvalósítást, de utána is ellátja uralkodói feladatait.

[2] Szanszkrit kifejezés, szenvtelenséget jelent. A materialista élethez való kötődéstől megszabadult állapot. A teljes elengedés tudatállapota.

[3] A sadhana spirituális gyakorlatok és az egó feladásának tudománya, gyakorlata a meditáció, a jóga, az éneklés vagy az ima tevékenységein keresztül.

[4] Dattatreya magyarázza el az Avadhuta Upanishadban, hogy ki is az az Avadhoot és mik a jellemzői. Az Avadhoot, vagy Avadhuta az a személy, aki minden földi kötődésen és gondon túljutott. Ezért Aksharatvat, elpusztíthatatlan, és Varenyatvath, odaadóan vágyott, örökkévaló.

[5] Krishna/Vishnu hívők neve mögé szokás rakni a megszólításban, mestert is jelent.

[6] Szanszkrit kifejezés, érzékcsalódást, tudatlanságot jelent.

[7] Szanszkrit szó, a belső ént, egyéni lelket jelöli.

[8] Bizonyos sadhana követője, gyakorlója a végső cél megvalósítása érdekében. Míg tanítvány, azaz követő az illető, addig sadhak, vagy sadhaka, ha pedig már elérte a célt, siddha.

[9] Szanszkrit szó, jelentése: Föld.

[10] Szanszkrit kifejezés, az elme egyhegyűségét, egy pontba koncentráltságát, abszolút figyelmét jelenti. Ekagrata-n keresztül a jógi képes minden zavaró körülményt kizárni a tudatából. Segíti az elmét nyugodtan és stabilan tartani.

[11] A hindu filozófia Samkhya iskolája szerint az anyagi világ három gúnából, minőségből épül fel. Ez a radzsasz (rajas), mozgékonyság, a tamasz (tamas), nehézkesség és a szattva (sattva), fény.

[12] Szanszkrit kifejezés, helyes megértést, megkülönböztető tudást jelent. Valós és valótlan, végtelen és múlandó közti megkülönböztetés képessége.

[13] Atithi Devo Bhava, a vendég Istennel egyenértékű. Ősi hindu szentírásból származó kifejezés, mely meghatározza a vendéglátó-vendég kapcsolatot hindu társadalomban.

[14] Időszak, korszak.

[15] Guruság, a gurunak levés minősége.

[16] Első spirituális mester.

DATTATREYA FELSZENTELÉSE MYSOREBAN

Dattatreya3.1

DATTATREYA IKONGRÁFIÁJA

  • A három fej szimbolizálja, hogy Dattatreya Brahma-Vishnu-Shiva inkarnáció.
  • A tehén, mely mindig vele van, a Föld Anyát és a Dharmát reprezentálja. Ő a kívánság teljesítő tehén, ‘Kamdhenu’.
  • A négy kutya a négy védát jeleníti meg, melyek a spirituális bölcsesség külső tárházai.
  • A szigony azt jelöli, hogy meghaladta a három gúnát, melyek az illuzórikus világot alkotják: szattva – fény, radzsasz – mozgékonyság és tamasz – nehézkesség.
  • A ‘Sudharshana chakra’, a korong azt mutatja, hogy túl van az idő körein, a múlton, jelenen és jövőn, és hogy uralja az időt.
  • A kagyló a végtelen hangot, az ‘AUM’-ot jeleníti meg, mely a szellem megtestesülése, valamint az életelv bennünk és a kozmoszban.
  • A hamu mutatja a szenvtelenségét és tisztaságát. A hamu jelzi minden teremtett dolog múlandó természetét és minden anyag végső állapotát.
  • Mindig van nála egy kolduló edény is, mely arra tanít minket, hogy meg kell osztanunk a vagyonunkat és élelmünket másokkal.
  • A Japa-mala, rózsafüzér, amit visel, arra emlékeztet bennünket, hogy elemi feladatunk az Úr szent neveinek éneklése és a róla való meditáció.

Olvasónapló: Kezdd onnan, ahol állsz – az első szilárd alap a tested

yogis

Pal Pandian Sziddhák, az alapok mesterei (Ford.: Kasza Borbála) című könyve olyan gazdag ismeret anyagot tartalmaz, hogy megér egy újabb részletet:

[…]

Az élet egyszerűsége a puszta létezésben rejlik.

birtoklás és a puszta létezés közti választás lehetőségével mindig úgy élünk, hogy az utóbbitól tartózkodunk. Amikor választásaink súlya ránk nehezedik, és gyógyíthatatlan rendellenességekhez vezet, nehezebbekhez, mint amiket már eleve hurcolunk, akkor keresni kezdünk.

Közvetlenül lenni és ahogy van, áramlásban lenni ennek az örökké áramló folyamnak, elvezet az igazság valódi birodalmába, amely nagyban különbözik a szokásos világi létünktől. Úgy nyilvánul meg, hogy összeköti belső létszikránkat a nagyobb szikra minden arcával, a világgal.

Nem nehéz megtapasztalni ezt a folyékony érzékenységet a testben. Először lazítsd a tested és engedj el annyi feszültséget, amennyit csak tudsz! A tested tedd rugalmassá, élénkké, és maradj így lazán! Most érzékelheted a tested belső melegét, úgy érezheted, hogy ez egy enyhe meleg folyadék. Egyszerűen figyelj, és engedd, hogy ez a meleg folyadék-természet rezonálni kezdjen! Hirtelen tudatába kerülsz tested élő jelenlétének. Ez a te lényeglátó érzékenységed, amely tested minden sejtjét átjárja. Ez az érzet, a szüntelenül áramló meleg életenergia olyan, mint amikor az egész test laza, és ezt tudatosan szemléljük. Ennek az érzékenységnek a természete határozottan megkülönböztethető. Tiszta, érintetlen, nem cenzúrázott, töredékeire nem hullott, torzulatlan; mentes az előírásoktól és az ideáktól. Ez a valódi lét-tapasztalat, ahogyan az van az elme által érintetlen állapotában.

Ha sikerült megérezni, akkor visszavezettük magunkat ehhez az érzékenységhez, itt és most a testünkön belül. Élővé vált számunkra, hiszen a legközelebbi és legbensőbb környezet, amit ismerünk, az a testünk.

BELÉPÉS…

Ezért van az, hogy saját testünket használjuk kapuként; ez a legstabilabb környezetünk, amelyet ismerünk. A lélegzetünkkel ellentétben, amelyet érzékelünk ugyan, de megérinteni nem tudunk, és elménkhez sem hasonlít, amely túl gyors ahhoz is, hogy kövessük.

A leghaladóbb meditációs táborokban is gyakori panasz az, hogy meditáció során az elme nem csendesedik el. Mindenfelé vándorol megállás nélkül. Haszontalan gondolatok sokasága állandóan támadja az elmét.

Meditáció címen általában kitűzünk egy célt – azt, hogy lecsillapítjuk az elmét, azaz megpróbálunk visszatartani, korlátozni egy tevékenységet. De álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el – amikor a meditációs párnádon ülsz, érzékeny vagy-e egyáltalán arra, hogy milyen is az? Puha, lágy vagy éppen kemény? Valójában nem hibádzik semmi az elmével kapcsolatban. Az a saját természete szerint működik. Amíg az intellektus, vagy az érzelmek, vágyak nem elégedettek teljes mértékben, az elme össze-vissza rohangál. Mivel egész nap teljesen más dolgokkal vagyunk elfoglalva, a belső érzéseink a külvilág dolgaitól, azok támogatásától függnek. Így amikor erőszakkal a kötelességtudat vagy a gyakorlás miatt felveszünk egy meditatív testhelyzetet, és megparancsoljuk az elmének, hogy nyugodjon meg és gondolatmentes állapotban időzzön, mit gondolsz, mi lesz ennek az eredménye?

Amíg nem ébredt fel a bennünk rejlő belső érzékenység, hogyan is csendesedhetne el azonnal elménk pusztán a szóbeli parancsunkat követően – a bal agyféltekére jellemző berögződött megközelítés hatására?

Ezért a bölcs Sziddhák azt hangsúlyozzák – hogy kezdd onnan, ahol állsz. Az első szilárd alap a tested, és az embernek szüksége van arra, hogy az újra felfedezett érzékenységet tápláló utazáshoz hozzászoktassa magát. Ahhoz, hogy érzékeljük a test jelzéseit, nyilvánvalóan le kell lassítanunk. A lassítás elegendő arra, hogy megszokd ezt, és elkezdj arra figyelni, amit eddig nem vettél figyelembe. Ez az utazás a hajnala egy fokozatos, progresszív és csodálatos kibontakozásnak, amely nagyban különbözik egy egyéjszakás felfedezéstől vagy bármiféle tervezett küldetéstől. Ez a haza vezető utazás.

A fogékonyságunktól függően testünk kapuja megnyit egy lehetőséget, amely egyébként hiányzik a világi és korlátolt látásmódumkból. Gondolkoztál-e már azon, hogy testednek tényleg léteznek-e azok a fizikai korlátai, amelyekről azt hiszed, hogy igen?

Ezt a határtalanságot egyszerű, hétköznapi jelenségen keresztül is érzékelhetjük, például amikor a horizontot megosztó Napot nézzük. Figyeld a Napot! Engedd, hogy magával ragadjon a forma, a látvány, érezd létezését, és maradj vele! Apránként, ahogy örömöd leled abban, hogy eggyé válsz a tested által érzékelt jelenségekkel, azok feltárulnak és kiterjednek. Ez a kiterjedés feloldja az elképzelt korlátokat, amelyeket létezőnek hittél, és felismered saját lényeglátó érzékenységedet, amely kitágul, és szétterjed a térben.

Nem csak a tárgyakat érzékeljük ezen az érzékenységen keresztül, hanem a mozdulatokat is. A lényeglátó érzékenységnek ez az aspektusa lassan, de biztosan természetesen tükröződik a hétköznapi létezés minden pillanatában. Ezt nem lehet a dolgoktól elszigetelten gyakorolni néhány sötét, meditációs teremben végzett gyakorlatként.

Ha az életmódoddá teszed ezt a megközelítést, akkor nem fogsz többé azon gondolkodni, hogy mit látsz, és hogyan viszonyulsz ahhoz, egyszerűen csak érzékeled annak minőségét. Ha következetesen fenntartod ezt az érzékenység hullámot minden tevékenységedben, az érzékelt tárgyak minőségére jellemző energiát élesen felismered majd. Így, amikor egy kutyával találkozol, nemcsak egy kutyát látsz, hanem felismered a “kutyaságát”, mint élő minőséget, a saját testedben lévő energiában.

Ezen keresztül elkezded érzékelni a téged körülvevő dolgok, mozgások minőségét a testben jelen lévő energia érzeteként, majd felismered azt is, hogy ennek az érzékenységnek megvan a saját folyékony intelligenciája. Ez a folyékony intelligencia a szíve az örökké áramló életnek, amelyen keresztül a dharma, az életben eleve benne rejlő rend működik.

Ez a jóga művészete. Azt üzeni, hogy a jóga a létezésünk része, nem pedig elszigetelt gyakorlat. A jóga szó jelentése kapcsolat vagy egyesülés. A jóga tudatosítja a bennünk rejlő kapcsolatot, az összeköttetést, amelyben az Egy több arcúként rezeg.

Az emberi természetre jellemző több megnyilvánulás közül a test egyedül állandó. A prána vagy vitális erő dinamikus; az elméhez hasonlóan alig megfogható. Mi van akkor, ha a test szilárdságával felruházzuk az elmét, az elme élességét és világosságát pedig összhangba hozzuk a testtel? Az elme most, ahogy a testet tükrözi, stabil, minősége pedig könnyű és tiszta, ahogy a test-tudatot áthatja.

A test-elme kifejezi a mindenben ott lakozó csendes szellemet. Akadálymentes belső kapcsolatot hoz létre minden bennünk rejlő emberi képességgel – az érzékenység az igazi kapocs.

A test könnyűvé válik, mégis stabil marad. Az életenergiát pedig megszabadítjuk a szokásos korlátaitól. Az elme teljesen tudatában van annak, ami az adott pillanatban történik, csak ekkor és ezután tud a felébredt érzékelés áramlani, egyenletesen és folyamatosan, mint lényeglátó érzékenység.

A töredékes tudat lomha, tehetetlen testben nyilvánul meg és nyughatatlan, felületes elmében tükröződik.

Tehát, ne téveszd szem elől soha a mindig jelen lévő áramlást! A tehetetlenség szintén átváltozhat a kiegyensúlyozott ellentétébe; stabilitássá és állhatatossággá. Vagy a nyughatatlanság és a felszínesség is átalakulhat az őt kiegészítő eredetiségbe és élességbe bármikor, amikor valaki ráébred a benne rejlő érzékenységre.

Így a jóga tulajdonképpen az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatra való érzékennyé válás. Ezt nevezik tiszteletteljesen jamának és nijamának. A jóga megmutatja tudatos kapcsolatodat a lélegzeteddel, érzelmeiddel, az elméddel és a tiszta magoddal, a lelkeddel. A jóga a kapcsolatok művészete!

[…]

Olvasónapló: Az egó darabokra töréséről

yogi_s

Egy legendás történet KÓNGANAVAR Sziddháról Pal Pandian Sziddhák, az alapok mesterei (ford.: Kasza Borbála) című, frissen megjelent könyvéből:

 

Kónganavar Sziddha már fiatalon komolyan vette a vezeklést, más néven tapaszt, melynek eredményeképp több sziddhi, különleges képesség birtokába jutott.

Egyszer, amint a közeli erdőben sétált, egy feje fölött repülő daru ürüléke landolt a fején. Kónganavar felpillantott a darura és a harmadik szemével azonnal hamuvá égette, majd folytatta az útját.
Ezekben az időkben, ha zarándokok ételért koldultak, a családfenntartók szívesen adtak nekik. Egyszer Kónganavar Sziddha egy faluba érkezett, megállt egy ház előtt és koldulótálkáját nyújtva így kiáltott:
– Egy Sziddha érkezett. Ajánljatok fel neki némi eleséget.
Nem érkezett válasz. Továbbra is a kapuban állva még egyszer felkiáltott:
– Itt vagyok!
De senki nem került elő étellel a kezében. Ehelyett ezt hallotta:
– Várj!
Így hát folytatta a várakozást.
Ez idő alatt a feleség a férjének szolgálta fel az ebédet. Magától értetődően megkérte a Sziddhát, hogy várjon, és addig nem is jött ki, amíg a dharmája szerinti kötelességének nem tett eleget.
Végül megjelent az asszony. Ám mivel Kónganavar Sziddha nem sejtette, mi tartott ennyi ideig, rettentő haragra gerjedt. Dühében újra megpróbálta használni különleges képességét, de meglepetésére ez nem volt hatással az asszonyra. Az csak nevetett és azt kérdezte:
– Engem is darunak nézel?
– Honnan tudta? – csodálkozott magában. Hogyan lehet az, hogy a sziddhijeim nem hatottak rá? Mi ennek az oka?
Kónganavar Sziddha egóját darabokra törte ez az egyszerű eset. Abban a pillanatban elengedte az összes sziddhikre és természetfölötti erőre irányuló vágyát.
Az asszony így szólt:
– Amikor valaki a saját dharmáját követi, semmi sem árthat neki, illetve nem lehet rá rossz hatással. Ez a bölcsességhez vezető igazi út.

Kónganavar ezután megvalósította a dnyánát, a tudást, azaz felismerte isteni Önvalójának természetét, és a Sziddha rendszer tanításait magyarázta.

Olvasónapló: A látók asztrológiája

Astrology of the Seers

Részlet David Frawley A Guide to Vedic/Hundu Astrology – Astrology of the Seers című könyvéből:

Asztrológia mint spirituális tudomány

Az asztrológiának spirituális tudománynak kellene lennie. A születési diagramunk a lelkünk és egyedi megtestesülésünk tükre. Belső lényünk növekedését és fejlődését látjuk a csillagokban életről életre. Ez nem azt jelenti, hogy pusztán az asztrológiai képlet olvasásával rátalálhatunk az igazságra vagy a felszabadulásra. Ez azt jelenti, hogy az asztrológia kulcsot ad a szellem kibontakoztatásához és felhasználható belsőnk feltárásához.

A csillagok és a bolygók nem csupán külső entitátok; irányjelző fényekként léteznek a saját elménkben. Azt is mondhatnánk, hogy a saját belső fényeink csillagokként és bolygókként öltenek testet, hogy vezéreljék a világ fejlődését. A külső a belsőből jön, és nem fordítva, még ha a külső hatással is van a belsőre. A teremtés egyanazon sugarai működnek kívül az égbolton és belül saját, magasabb elménk egén. A csillagok meghatározzák aktivitásunk területét az életben. Visszatükrözik azokat az energiákat, melyeket lelkekként ebbe az életbe vetítünk. Ahogyan mi a visszatükröződésük vagyunk, úgy ők a mi visszatükröződéseink. A csillagok megformálják a kozmikus embert csakúgy, mint mi, emberi lények megformáljuk magunkban a naprendszert.

Lelkünk maga egy csillag, a Nap, a kozmikus fény egy pontja. A saját lelkünk − amit gyakran “kauzális lénynek” hívunk, mert ez a kauzális, vagyis az okozati erő életünk és gondolataink mögött − tartalmazza az egész univerzum megteremtéséhez szükséges erőt. A lelkünk fénye közvetlenül kapcsolódik a kozmikus fényhez, az egy Isteni fényhez, ami a Napban és minden csillagban benne van.

Mivel az asztrológia az univerzum visszatükröződése, az élet minden területének a vizsgálatához használhatjuk. Tanulhatunk belőle az egészségünkről, vagyoni helyzetünkről, karrierünkről és kapcsolatainkról; materiális, mentális és spirituális meghatározottságainkról. Megmutatja az energiák teljes szerkezetét, ami szerint cselekednünk kell az életben. Ekként a legátfogóbb tudományunk. A legmagasabb szinten művelt asztrológia már a jóga része, a szellem tudománya. Az a célja, hogy elvezessen minket a külső erők mögött húzódó forráshoz. Ez a forrás nem az egekben van, sem a fizikai, vagy szubtilis világokban. Nem valami misztikus vagy idegen erő, hanem az, amik valójában vagyunk, amikor szabad az elménk a elkülönült én torzításától.

A bolygók megmutatják azokat az energiákat, amiken dolgoznunk kell annak érdekében, hogy lecsendesítsük az elménket. Pédául a harag, ami a Mars egy tipikus alacsony szintű energiája, az igazság ereje, ami kinyilvánítja azt, ami helyes és nem tágít tőle. Haragként jelenik meg, amikor az igazságot én-központú nézettel vagy érzelemmel azonosítjuk. A bolygók minden alacsony szintű jelzése pusztán a magas szintű erők küzdelme egy korlátolt állapotban. Ezek a felvilágosult elme drágakövének különböző oldalai, melyek sokkal inkább helyreállítást, mintsem elnyomást igényelnek.

A spirituális tudomány lényegi alapelve az önismeret. Ahogy a nagy bölcsek több ízben mondták, “az önismeret minden tudás alapja.” Az önismeret pedig valami sokkal több, mint pszichológiai elemzés. Nem a külső személyiségünk vagy feltételekhez kötött énünk, hanem belső tudatosságunk és feltétlen énünk ismerete. Az emlékek elemzése lényünk egy felszínes szemléletébe börtönöz minket. Ám az önismeret az előző életek ismereténél is többet jelent. Hisz ez csupán egy kiterjesztett emlékezet, ugyanúgy beszorultan a forma fedésében és az idő korlátaiban.

Az önismeret annak az ismerete, akik mi valójában vagyunk, az igazi lényünk, ami a tudatosság fénye. Ez az Én, amihez képest minden megtestesülés csupán álarc. Nem lehet az által rátalálni, hogy megismerjük, kik voltunk, és miért váltunk ezzé vagy azzá; úgy találhatunk rá, ha levetkőzünk minden különálló identitást és helyreállítjuk a szívünkben nyugvó világot. Ehhez szükséges minden életet látnunk magunkban. Ez a látás az isteni jelenlét felismerése mindenhol.

A helyesen művelt asztrológia megmutatja nekünk a bennünk lakozó világot. Egy eszköz ahhoz, hogy elmozdítsuk a tudatunkat az emberi agy fizikai korlátaitól a teremtés sugarain keresztül az egész univerzum felöleléséig. Egy eszköz a meditációhoz, amiben a bolygók képviselik azokat a minőségeket, melyeket meg kell valósítanunk magunkban. A bolygók a kozmikus személy végtagjai, melyeket újra össze kell illesztenünk, hogy visszaforduljunk a kegyelem eredeti állapotához. Az asztrológia megértésével tudatunk a bolygókon és a csillagokon keresztül szárnyalhat az Igazság központi Napjához mindannyiunk belső szívében.

Minden világ, bolygó, csillag, galaxis és bármi más ezeken túl a teremtés hét sugarának a megnyilvánulása. A teremtésnek ugyanez a hét sugara a lelkünk fénye is. Az egész természet nem más, mint ezeknek a kauzális fényeknek különféle kombinációja különböző szinteken. A naprendszerünk arra lett tervezve, hogy kinyilvánítsa ezeket a kreatív energiákat a kettősség erejével Napként és Holdként, valamint az ötszörös változatossággal az öt fő bolygóként, Marsként, Merkúrként, Jupiterként, Vénuszként és Szaturnuszként.

Minden bolygó egy tanítás. A kozmikus lény egy lényegi aspektusát jeleníti meg megnyilvánulásában. Az egyes bolygók a kozmikus lény egy-egy szemléletét mutatják. A bolygók által megjelenített energiák integrálásán keresztül visszaszerezzük igazi teljességünket mint kozmikus lények. Ezért minden bolygó egy kapu a felszabaduláshoz. Ha nem értjük meg egy bolygó energiáját magunkban, meg fog kötni minket, bánathoz és konfliktusokhoz fog vezetni. Ha túl sokat vagy túl keveset veszünk egy bolygó energiájából, kiegyensúlyozatlanságot és rendetlenséget okozunk magunkban és magunk körül mind fizikilag és lelkileg. Ha egy bolygó energiájához megosztóan vagy felületesen viszonyulunk, szétesést fog okozni bennünk. Ha ezt az energiát a mélyebb énünk részeként kezeljük, nagyszerű és magas szintű felfedezéshez vezet minket.

A bolygók óriási energiák. Mi pedig részei vagyunk ennek a különös univerzumnak és rendelkezünk hatalmas erejével önmagunkban. Nagy erő lakozik a lelkünkben, hogy az élet hihetetlen energiáival bánni tudjon. Az egónknak össze kell törnie vagy el kell távoznia. Önvizsgálattal és odaadással a bolygókat és csillagokat uralni képes erő elő tud jönni. Ezáltal elménk csillagköde összeáll, koncentrálódik és végül felizzik a Nap közvetlen felfogásaként.

Minden bolygó egy bizonyos fajta jógát képvisel, a tudat kiterjesztésének egy meghatározott módját. Egy bolygó jellemző sugarát visszakövetve az eredetéig meg fogunk érkezni az igazság fényéig annak magasabb és szubtilis potencialitásában. A bolygók különböző fény-ajándékok, hogy visszavezessenek minket spirituális otthonunkba. A megközelítésük szöge eltér, de a céljuk egy. Ebben a visszatérő irányban energiáik fokozatosan egyesülnek.

A különböző lelkek különböző bolygók sugarai alá esnek. Különböző bolygó-családokhoz tartoznak. Az adott bolygóhoz tartozó teremtő sugár fejlesztésén dolgoznak, hogy előmozdítsák evolúciós előrehaladását, némelyik alacsonyabb, a másik magasabb szinten. A lélek és az univerzum fejlődése ily módon egybeesik. Minden lélek egy vezérlő erő a kozmikus evolúcióban és ha felszabadul, felszabadítja a világ egy részét.

A különböző országok, fajok és vallások szintén különböző bolygó-sugarak alá esnek. Mindannyian részei vagyunk az istenek játékának, ami a bolygók játéka. Bár nem csak bábok vagyunk ebben a játékban, mégis gyakran elfogadjuk ezt a kozmikus rabszolgaságot, míg tudatlanok maradunk nagyszerű belső lehetőségeinkkel kapcsolatban. Belül irányítói vagyunk ennek a játéknak, vezérlő intelligenciájának. Évmilliók kozmikus evolúciójának eredményeképpen minden intelligencia a csillagokban rejlik, bennünk pedig mint saját természetes intuíciónk és spontán ösztönös megérzéseink van jelen.

Azt mondják, hogy bizonyos ősi látók a Jupiter bolygó családjába tartoztak, míg mások a Vénuszéba, a Brahmin vagy papi kaszt két bolygójáéba. Az ősi Egyiptom és Amerika olyan naptárat követett, melyben a Vénusz volt a középpontban. Az ősi India és Kína pedig olyat, melyben a Jupiter. Az ő kultúráik ezeken a bolygókon alapultak és az ő teremtő sugaraik voltak irányadóak a számukra.

Az ősi rishiket különböző csillagképekkel azonosították, elsősorban a Göncölszekér csillagaival, melyet a hét bölcsnek hívtak, valamint a Fiastyúk csillagaival, melyeket a bölcsek feleségeinek tartottak. Ez megint csak a kozmikus fény miatt volt, amit a tudatuk erejével lehoztak a Földre. A csillagok a bolygóink. Lények más világokból, más naprendszerekből, más Napok által létrehozva. Mi is így hozunk létre világokat cselekedeteink erejével. Nincs szükség más világokba utazni; folyamatosan küldjük a gondolatainkat a kozmikus elmébe, ahol kifejtik hatásukat ezen a számunkra adott világunkon túl. Amikor ráébredünk az igazságra, rátalálunk a bennünk lakozó teremtő Napra. A belső vagy isteni Napunkban egy egész világnak adhatunk életet, nem a karma vakságán keresztül, hanem lelkünk természetes kiáradása által.

Néhány lélek testbe születik. Más lelkek csillagokként vagy bolygókként öltenek testet, hogy irányítsák a fejlődés folyamatát. Bizonyos lelkek világokká válnak; mások lényekké a világokban. Nem feltétlenül az előrehaladottság jele bolygóvá vagy csillaggá válni. Néhány világi lény archetipikus lény és nincs bennük fejlődési lehetőség, bár hatalmas és magas rangú kozmikus erőket képviselnek. Egy ilyen létezés sokkal inkább karmikus jutalom vagy a fejlődési folyamat egy állomása, mint a felszabadulás megnyilvánulása. Az ilyen lelkek a világok félistenei lesznek, belül lakozó szellemeik.

A legnagyobb kihívás és belső növekedés a materiális világokban valósulhat meg, mint például a Földön. Ahol a korlátok és a tudatlanság a legnagyobb, az igazság a legerőteljesebben képes megjelenni kontrasztként. Ezért van az, hogy egy emberi lénynek igazságra lelni a legnagyobb csoda és a legmagasabb teljesítmény, amiben még az istenek sem érnek fel hozzájuk.

A halálkor a lélek visszatér a bolygó sugarak és a képviselt elemeik mentén. Beleolvadunk az egyik ilyen sugárba, általában a Holdon vagy a Napon keresztül. Az aktuális fejlődési állapotunktól függően megőrizhetjük a tudatunkat ez alatt az utazás alatt − attól a ponttól vagy nyílástól függ, amin keresztül elhagyjuk a testet. Az alsó nyílások alacsonyabb, míg a felsők magasabb szintű világokba visznek minket. A bolygókon keresztül átvezető kapukra lelhetünk más naprendszerek és Napok bolygóihoz.

A Hold tipikusan az asztrál világokba átvezető kapu, a szubtilis vagy álom síkok világaiba. Ez magában foglalja az általános vallásos hitek mennyországait és poklait az alacsonyabb asztrális síkon, csakúgy mint a vallásos miszticizmus művészetét magasabb asztrális síkokon. Ilyen világokból elkerülhetetlen az újraszületés a fizikai világba.

A Nap, amit a fejünk tetején vagy a korona csakránkon keresztül érünk el, kapu a kauzális világokhoz, a tiszta intelligencia világaihoz. Ezek nem általános értelemben vett világok, mert formátlanok és kizárólag gondolatokból állnak. A kauzális a kozmikus törvény birodalma. Ott van az individuális lélek igazi otthona, ahol megőrzi a karmikus maradványokat és amiben megláthatja egy másik születés anyagait.

Ez a bolygó sugaraiba olvadás egy fénybe olvadás. Megtapasztalhatjuk egy határozott fényközpontként vagy bizonyos világokként. A fejletlen lelkek számára kevés tapasztalható ebből a halál után, inkább egy hosszú alvásként élik meg ezt a szakaszt. Néhány lélek azonnal visszatér a fizikai világba a Földön zajló spirituális munka részeként és szubtilis síkon lehetnek halál utáni élményei.

A bolygók egy asztrális síkon léteznek, akkor is, ha fizikai síkon halottak a számunkra. Alváskor is az ő tartományukban járunk. Az emberi lények lelkei asztrális szinten különböző világokba és naprendszerekbe utaznak az idők kezdete óta, és többnyire öntudatlanul, minden éjjel.

Kultúránk büszke technikai vívmányaira, amik lehetővég tették, hogy Holdra szálljunk. Azt viszont nem értjük, hogy rendszeresen járunk a Holdon, bár egy asztrális, nem pedig fizikai szinten. Legtöbbünk ritkán jut túl rajta, mert az alacsonyabb szintjén a Hold az emlékezetünk, a múltunk, avagy karmikus raktárunk. A földi élet elmúlt benyomásai a Holdon vannak elraktárazva. Az életünk során szerzett tapasztalataink táplálják a Holdat és segítenek neki a fejlődésben. A Hold birodalma feltételekhez kötött terület, melyben csapdába van ejtve az elménk. A Hold szférájában találhatók azok a világok, melyeket közös karmikus fixációink teremtettek, mint a mennyországunk és a poklunk. A csoda nem az, hogy űrhajóval a Holdra szállunk. A csoda az, hogy néhányan közülünk belül túl is jut rajta.

Éjszaka, amikor alszunk, elménk kiterjed egy asztrális vagy álom testbe, ami magába öleli az ébrenléti tapasztalataink egész területét. Aztán a mély alvás során visszatérünk az kauzális testünkbe, ami magába öleli mind az ébrenléti mind az álombéli élményeinket. Az ébrenléti állapot olyan, mint a Föld. Az álmodás állapota olyan, mintha keresztül hatolnánk az atmoszférán a bolygók szférájába. A mély alvás pedig olyan, mint a visszatérés a csillagokhoz az égben. Ebben az ébrenléti és alvási folyamatban összegyűjtjük a csillagokat magunkban, belsőnkbe fogjuk az egész univerzum fényét és tudatosságát.

A tudatnak ugyanez a kiterjesztése történik egy maradandóbb módon, amikor meghalunk. Ha nem kapcsolódnánk a fizikai formához, a halált természetes visszatérésként élnénk meg a kozmikus tudatossághoz és szabadsághoz. Az igazi pihenés csak mély alvásban lehetséges, amikor az elménk átmenetileg feloldódik a fény forrásában, a lélek belső Napjában.

Az asztrál test, amikor teljesen kifejlődött, a teljes fizikai univerzumot tartalmazza. Azon belül bármerre mehet, de nem avatkozhat bele a természetes működésekbe. Hasonlóképpen a kauzális test tartalmazza mind a fizikai, mind az asztrális univerzumokat. Nap mint nap elnyeljük és sugározzuk a csillagok fényét. Egyáltalán nem különleges vagy idegen ez a lényünk számára; sokkal inkább teremtő fények, amin keresztül természetesen és spontán vissza és előre haladunk a lélek táncában a véges és a végtelen között.

Tudatlanságunkban tudatunk mégis marad a testhez és az érzékekhez kötötten. Táplálékává válunk a Holdnak, ahogy korábban. Elakadunk saját visszatükrözött fényünkben a külső világban és elveszítjük igazi szoláris képességünket a független tudatosságra. Rabul ejtettek vagyunk időben és anyagban, és a tudatunk megosztott. A világ átalakítása helyett töredezett energiáink táplálják a negatív erőket a világban. Ez fenntartja a kozmikus energiák alacsony szintű működését és korai fejlődési szintek primér erőihez láncolva tart bennünket. Az energiánk az alacsonyabb lunáris körbe van kerítve, a vágy birodalmába.

A legnagyobb problémánk az életben a saját egónk, amin keresztül azonosítjuk magunkat a külső világgal. Eltulajdonítjuk a természet egy bizonyos részét magunknak, hogy “Én ez vagyok” vagy “ez az enyém.” De természetből csak egy van, a természet világában pedig egy törvény, a kozmikus energiáknak egyetlen megvalósulása. Amikor dühös vagyok, akkor nem “Én” vagyok valójában dühös. A düh a kozmikus tűz energiájának csak egy aspektusa. Ha a sajátunknak tartjuk, az azt jelenti, hogy félreértjük és a rombolás erejévé alakítjuk. A probléma az, hogy nem értjük meg az adott energia kozmikus jelentőségét és ennél fogva egy korlátolt formában próbáljuk használni. Bármit is használunk én központúan, az korlátolt lesz és ártalmas a maga korlátoltságában, hiszen maga a korlátoltság eleve roncsolt.

A bolygók csak adják az energiát. Mi alakítjuk ezeket az energiákat pozitívvá vagy negatívvá az által, ahogy használjuk őket. Ami negatívvá teszi, az az egó, ami az energia kisajátítása. Például ha nem lenne egó, ami a Marsból jövő energiára kapcsolódik, akkor a bolygó energiája tűzként nyilvánulna meg, nem pedig haragként. Ez a tűz növelné az életerőnket és emelné érzékelésünket. Megengedné nekünk, hogy szabad döntésünk szerint cselekedjünk, de nem tenné ártalmassá a cselekedeteinket.

Ahhoz, hogy spirituális tudománnyá tegyük az asztrológiát, ahogy azt eredetileg szánták, meg kell értenünk a bolygók spirituális jelentéseit. Meg kell értenünk, hogy a kozmikus energia melyik aspektusát képviselik. Ismernünk kell a helyüket, szerepüket a teremtés tervében. Harmonizálásuk és integrálásuk által képesek leszünk felszabadítani energiáikat magunkban.

Az asztrál testünk, a fény, amivel az aurába láthatunk, csillagok és bolygók befolyásában alakul ki. A születési diagramunk olyan, mint egy fotó az asztrál testünkről. A fizikai testünk egy durvább másolat, az asztrális alakmás külső mefelelője. Az asztrológia természetszerűen az asztrális tudomány, az asztrál test tudománya. Ez aza asztrál test az elme, beleértve az emlékezetet, a képzeletet, intellektust és értelmet. Az asztrológia lehetővé teszi, hogy feltérképezzük az elme szélesebb hatáskörét, mind az ösztönös és intuitív területeket, valamint az előző életek befolyásait.

Ahogy ki tudjuk olvsni a fizikai test állapotát a születési diagramból, úgy a kauzális testet is láthatjuk benne, bár több nehézséggel jár. Ez sokkal inkább a Nappal függ össze. Az asztrológiát felhasználhatjuk egy kauzális tudományban egy magasabb felfogás megvalósításához. Ezen a szinten felfedezhetjük lelkünk mozgását életről életre és igazi szándékunkat lélekként, hogy minek a beteljesítésére rendeltettünk aktuális megtestesülésünkben. Az igazi lényünk minden testet meghalad mint tiszta tudatosság. Az asztrológia, mint bármi a teremtés birodalmából, egyszerűen csak vissza tud mutatni vagy tudtunkra tudja hozni ezt az igazságot.

Tulajdonképpen nem létezik valóságos külső világ. A külső világ pusztán az elménk érzékelési benyomásainak kombinációja. Az elme lencséjén meggörbült tudatosság fényéből lesznek az érzékek tárgyai. Amikor rájövünk erre, megszabadulunk a vágytól és felfedezzük igazi énünket minden lényben. Ez szintén alapvető célja az asztrológiának − nem a csillagok és bolygók mint befolyásoló erők elfogadása, amit vakon követnünk kell. Az asztrológia megmutatja nekünk azt a módot, ahogy ezek a befolyásoló erők működnek bennünk, így irányítást szerezhetünk az egész univerzum felett.

Lehet azt mondani, hogy az asztrológia bármennyire is igaz, nem spirituális tudomány, nem egy út a felszabaduláshoz, hanem egyszerűen csak egy okkult tudomány. Csak a tudatlan teljesen tárgya a születési diagramjának, mondhatják sokan; a bölcset nem érdekli az ilyesmi. Az asztrológia, ahogy általában gyakorolják, bizonyára nem spirituális. Be van zárva a világiasság, egó és személyiség varázslatába. Persze létezik az asztrológiának egy magasabbrendű formája, ami visszatükrözi magasabbrendű Énünket. Ez nem csak isteni, de univerzális is és az egész kozmoszban tükröződik. A spirituális asztrológia védikus víziója ebből ered.

Egy igazi spirituális kultúra létrehozásához az asztrológiának ez az újraértékelése mély szükségszerűség. Nélkülözhetetlen az élet nyelvének megértéséhez és a magasabbrendű emberi örökség visszanyeréséhez az ősi spirituális elődeinktől.

Olvasónapló: Az ihlető testmozgásról

aszana4

Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve (részlet)

Bevezetés

A Borzippai

Ez úgy történt, – mesélte több alkalommal Hábi-Szádi fiának Tahtúrnak, – hogy Indiában jártomban megtanúltam a brahminoktól bizonyos testmozgást, amelyről ők azt állították, hogy ihlet szállja meg tőlük az embert s olyasmiket lát és hall, amit nem láthatott, vagy hallhatott azelőtt.

Ihlető testmozgás

De csakis akkor, kizárólag csak akkor, – magyarázták ők nekem, – ha már túllépett a szerelmi forróságok idején. Jól megjegyeztem magamnak e dolgot, s vártam tehát. S mikor szervezetem, s vele életem alkonyúlni kezdett, s mikor már úgyis egyes tudós ulemmák hatása alá kerűltem, végre rászántam magam e gyakorlatra. Ez röviddel anyám halála után történt. Nyugtalan voltam, nem találtam meg a lelkem nyugalmát semmiben. Mestereim azzal próbáltak vígasztalni, hogy hiszen mindenki így van ezzel, s hogy lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell kűzdenünk.

A lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell küzdenünk

Csakhogy nálam ez rendkívűl nehezen ment. Gondolataim szerteszaladtak, sehogy se tudtam őket rendbeszedni, egyszóval nem tudtam én még mihez tartsam magam, s ettől az ihletettségtől sokmindent reméltem. Csakhogy e testmozgások semmiféle ihletet sem okoztak. – Mért nem? hogy van ez? – kérdeztem magamtól. – Talán még mindig nem vagyok méltó e gyakorlatra? – jutott eszembe a kellő gondolat. S íme, csakugyan. Egy gyönyörűszép parszi nőt pillantottam meg Hajderabad egyik városának egyik utcájában. Utána mentem. A hölgy bizonyos ligetek felé vette útját, oda, ahol nemrégen kóbor leopárdot fogtak a mahrattok hálóval. Ide is utána mentem s mikor egy gliciniás bokorhoz érkezett, eléje szaladtam, földig hajoltam előtte és így szóltam:

– Szép hölgy, nekem csodálatosan szépnek és okosnak tetszel, talán azért is, mert annyira hasonlítasz szegény feleségemhez. – A szép hölgy az árnyékban becsukta napernyőjét és így felelt:
– Úgy tudom, hogy szegény feleséged meghalt.
– Honnan tudod? – kiáltottam fel. – Kitaláltad? Jó szemed van, biztosan látszik is rajtam. Igen meghalt, – folytattam aztán elborúlva. – S azóta járom a világot s mindeddig a legszentebb tudománynak, a Gondolatnak akartam szentelni életemet.
– Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezi a hölgy.
– Amint megláttalak, rögtön tisztába jöttem vele, hogy mégse vagyok én még méltó bizonyos ihletett látomásokra, amelyek megvilágosítják az ember elméjét. Épp ezért arra kérlek, eszközöld ki atyádnál, hogy meglátogathassalak benneteket, – mondottam néki. A hölgy mosolygott.
– Az könnyű dolog lesz, – felelte.
– Oh, – mondtam én.
– Mert ne hidd, hogy nem ismerlek, – azt mondja. – Ismerlek én. Atyám Dsehár gépészmérnök.
– Oh istenem Dsehár? – kiáltottam fel. – Hisz az nékem jóbarátom.
– Lásd, ugy-e? – mosolygott rám a hölgy, de mint a napfény, mikor előbúvik a lomb mögül. – Atyám mutatott már téged nekem. A tető-feljáróban van ugyanis a műhelye s én egy alkalommal ott álltam és néztem, hogy dolgozik a találmányain. Mikoris apám így szólt: – Jó erősen nézz ki a kisablakon, mert ott jön az én jóbarátom, Hábi-Szádi, a gondolat embere.
Így szólt a hölgy, aztán biccentett nekem és elindúlt még mélyebben befelé a gliciniás ligetbe. Én pedig utána bámultam.
Ő viszont még vissza is fordúlt.
– Mit csinál a kisfiad Tahtúr? – kérdezi, mialatt napernyőjét újra kinyitja.
– Hát még róla is tudsz? – kiáltok fel én. – Oh szegény kis Tahtúr fiam. A nagyanyja neveli, a nagyanyja neveli, – feleltem néki. – Én pedig bolygok.

Mindez kora délelőtt történt. Délután pedig elmentem akkori mesteremhez, egy Hamuján nevezetű ulemmához, aki hosszú vándorlások után megint visszatért régi világába, Indiába, miután bejárta Tibetet s azóta a rejtélyes lélektan tanulmányozására szánta rá magát. De látott ő már sokminden egyebet is, ami e világon termett. Bejárta Észak-Amerikát, tizennyolc évet töltött Európában, sok időt töltött egy Schőndorff nevű német tudós társaságában s az ő révén tanúlmányozta Shakespeare-t, a híres angol költőt, továbbá Schopenhauer bölcselőt és némiképp még egy Bergson nevűt is, épp ezért, ítélete bizonyos dolgokban megbízhatóbbnak tetszett előttem, mint többi mestereimé. Elmentem hozzá és így szóltam:

– Boldogtalan vagyok, – mondtam néki.
– Mért vagy boldogtalan? – kérdezte Hamuján.
Erre elmeséltem kalandomat s hozzátettem, hogy ezekszerint, úgy látszik, méltatlan vagyok még az ihletett látomásokra s hogy ezért vagyok szomorú. Az ulemma nagyot nevetett.
– Kinevetsz? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy kinevetlek, – felelte ő. – Mert nem tudod, hogy mit akarsz. A gondolatot szereted-e, vagy az életet.
– Én tudom, hogy mit akarok, csak a szemem, meg a szívem nem tudja még, – válaszoltam én.
– Akkor várnod kell, míg a szemed és a szíved is megtudja, – mondá az ulemma. Aztán a fülemhez hajolt és szinte súgva mondta:
– A legnagyobb szenvedély dönti el.

Az élet útját a legnagyobb szenvedély szabja meg

– Mit? – kérdeztem én.
– Hogy melyik útat választja az ember, – felelte ő. – Némelyik megpróbálja, családot alapít s aztán hirtelen, mintha megőrült volna, eltűnik. Ismertem egy ilyen embert, Naszr ibn Takkár nevűt. Vagyonos volt, családos, aztán hirtelen fogta magát, elment Anatóliába, tehénganajt gyűjteni a parasztoknak. Itt egy kunyhóban lakik, a sakálok közelében, mert azt mondja, hogy néki nyugalom kell. Mikor egy nagyúr egyszer arra vitt autón s a véletlen összehozott vele az országúton, ahol éppen a száraz tehén-lepényeket szedegette tüzelőnek, Naszr ibn Takkár így szólt hozzánk, akit mint nagykereskedőt régen ismertünk: – Lelkemnek nyugta az én legfőbb kincsem, az ér legtöbbet nekem, ezért ne csodálkozzatok rongyaimon és ne vegyétek rossznéven, ha máris visszavonúlok magányomba. – S ezzel mellén keresztbetéve karjait, mélyen meghajolt előttünk és elment.

Ezt mesélte nekem ama Hamuján s e szavai nagyon megrendítettek engem. Máris valami hidegség szállott meg tőle s azon igyekeztem egész éjszaka, hogy szívemnek ezt a hidegét meg is őrizzem. És mondhatom, ez majdnem sikerült is nekem.
Valami tiltakozás nőtt ugyanis nagyra bennem ezen az éjszakán, végzetes ellenkezés az ellen, amit eddig valóságos életnek neveztem.
– Vannak akiknek a valóságos élet nem is való, akiknek sokkal inkább való a pótléka, példáúl a művészet, vagy az életről való gondolat, – határoztam el.

Akiknek nem az élet, csak a pótléka való

S annál is inkább, minthogy én Dsehárt kéjelgő, könnyelmű s amellett zabolátlan embernek ismertem s épp most vállaljak vele valamiféle közösséget? Iszonyodtam ettől.
– Kedves ember, de végzetesen izgága, garázda és zabolátlan, – gondoltam magamban, – s épp olyankor kerüljek össze vele, mikor zűrzavaraimtól akarok megszabadúlni?
De másnap, a déli forróság idején mégis elmentem hozzá. Így szóltam:
– Testvér, találkoztam a lányoddal, és, úgy látszik, nagyon hatott reám. Talán túlságosan is. Az ilyen ember mint én, annyi mindent vár az ilyen találkozástól! Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha irányt mutatott volna az életemnek.
Dsehár, szokása szerint egy besötétített szobában heverészett és majdnem egészen meztelenül. Őrölt beléndek-maggal fűszerezett pisztáciás süteményeket evett.

A beléndek

Erről azt állította, hogy nemcsak a tagjai könnyebbülnek meg tőle, hanem a lelke is. Nagy távolságokat jár be tőle képzeletében – s olyan súlytalan, minden fáradtsága megszűnik tőle. Engem is mindig kínált vele, mondván, hogy ne töprengjek annyit, vessem én is bele magam az ártatlan élvezetekbe, meglátom, mennyivel jobban fogom érezni magam. (Ő útálta a tudós ulemmákat, de a brahminokat is ugyanúgy.) Most is kínálni kezdett. Elémtette a türkizekkel díszített és ezüsttel berakott süteményes tálat és így szólt:

– A mindenit neki. Mért nem eszel már te is ebből? – S mikor állhatatos konoksággal a fejemet ráztam, ezt kérdezte:
– Kora reggel találkoztál a lányommal? – Bólintottam.
– Persze, mikor én nem vagyok itthon, – felelte sajátmagának. És nagyot nevetett. – És mondd csak, a gliciniás ligetben, ugy-e, ott, ahol leopárdot fogtak a mahrattok? – Megint bólintottam.
– Ez is természetes – mondotta ő igazán könnyedén. – Fene tudja, mi leli az én lányomat, – folytatta, – már húsz éves és mégsem akar férjhez menni. Viszont bolondúl a hindukért, hallottál már ilyet? Minthogy ő modern szellem. Amerikától tanúlja a módját. – Nem értettem e szavait és ezt meg is mondtam neki.
– Nem is kell, hogy értsd, – azt mondja. – Én ilyenkor a beléndektől fecsegek, – folytatta, – ezt is tudom. Egy szó, mint száz: ne törődj az én lányommal, az a tanácsom. Barátom vagy, tehát azt mondom, hogy ne törődj vele. – Mintha kezdeném érteni a dolgot.
– Miért ne törődjem vele? – kérdeztem tőle. – Talán, mert mást szeret?
– Mondjuk, hogy azért, – felelte Dsehár.
– De hátha engem is hajlandó volna egy gyűszűnyi keveset szeretni.
– És ezzel te beéred?
– Tapasztalt ember vagyok testvér, – feleltem én. – Megjártam Abesszíniát s azóta talán többet is tudok az életről, mint addig tudtam. Ezenfelül pedig szürkül már a szakállam is.
– No és, – kérdezi ő.
– Vagyis rájöttem testvér, hogy mi lett volna fontos nekem egész életemben. Nem az, hogy engem szeressenek oly nagyon, hanem, hogy én szeressek oly nagyon. Sőt, mondok még valamit. A magány és az áldásthozó szenvedés legmélyére kell eljutni ahhoz, hogy az ember odáig érkezzen el, addig a pontig, ahol én vagyok.

Az a fontos, hogy én szeressek

Mert én már azt mondom: legyen akár tisztátlan életű, csak én szeressem. És most hallgass ide rám. Éppen Abesszíniában történt velem, a feleségem halála után, hogy egy erdei ösvényen egy elvadúlt, csúnya koldús állta utamat, aki hirtelen dühvel rázta felém a botját. Adtam néki alamizsnát, aztán azt gondoltam: hátha Allah úgy rendelné, hogy ezt szeressem, hátha úgy rendelné.

– Mit akarsz Allahtól? – jegyezte meg Dsehár megvetőn.
– Ezt csak úgy mondom, szokásból, – feleltem én. Dsehár pedig elrévedve hallgatott, a szemei tompa kifejezésűek voltak. Végül is így szólt:
– Akármit beszélsz is, én csak egyet mondhatok neked: óvakodj a lányomtól. És hogy mely okoknál fogva? Én annyi mindenféléről nem fogok nyilatkozni előtted, még ha a lukutatétől meg beléndektől fecsegek is. Hogy mely okoknál fogva óvakodj tőle? Nézd csak. Te magános töprengő vagy s ha estefelé a házak között bolyongsz és felnézel a lámpafényes ablakokba, nyílván azt gondolod, hogy íme, milyen barátságosak azok a fények ott fenn, ott nyílván egyszerű emberek laknak, akiknek egyszerű az életük is, mert nem töprengenek. Ezek tehát nem keresik az életük célját, mert céljuk az, hogy éljenek. Holott hát jóbarátom! figyelj csak ide! Ezek mögött az egyszerű fények mögött olyan bonyolúltságok vannak olykor, legtöbbször, amelyekről nem is álmodol.
– Példáúl milyen bonyolultságok? – kérdeztem én.
– Példáúl vegyünk engemet, meg a lányomat. Mi vagyok én neked? ki ez a Dsehár meg a lánya? hát nem mind a ketten épp ilyen egyszerű emberek vagyunk számodra? Azt hiszed, nem tudom? Mert mi vagyok én hozzád képest? Igaz, Grenoble-ban tanúltam, no de csak gépészmérnök vagyok, miféle egetrázó gondolataim lehetnek nekem? Gebr vagyok, vagyis parszi s bár néha felveszem a hármas övet, de azért hitehagyott ember vagyok, akit övéi eltaszítottak maguktól, parázna özvegyember, aki, amellett, hogy van egy felnőtt lánya, a fürdős lányokat úgy eszegeti… de nemcsak a fürdős lányokat! tiltakozom! az útjába eső ringyókat és az útjába nem eső titkos hölgyeket egyaránt. Mert mi az nekem? Úgy eszegetem valamennyit, mint más a lukutatét… – mondotta még s itt elnevette magát. Nagyot nevetett.
– Csakhogy én lukutatét is zabálok, meg asszonyokat is, – folytatta s megvillogtatta nagyon hegyes és vakítóan fehér fogait. – Egyszerű az életem igaz-e? Falom a magamét, meg a másét, mint az állat s a célom csakis az, hogy éljek. Ezzel szemben micsoda bonyolúltságok vannak itt is! Gyönyörű leányom, Sztratíra úgy tesz, mintha nem tudná, hogy én mit művelek. Csakhogy én tudom, hogy ő tudja és úgy teszek, mintha nem tudnám és azt se, hogy ő mit művel. Csakhogy én azt is tudom. Viszont ő is sejti, hogy én tudom. S így aztán boldogan élünk egymás mellett és így is beszélgetünk egymással. Képzelheted. Igaz, hogy néha már a szemünk is majd kiugrik, annyit hazudunk egymásnak.
– Hogy lehet így élni? – kérdeztem én. – Nem kell ebbe belebolondúlni? Különben is, hiszen te olyan vagy, mint a tigris, hogy bírod ezt kitartani?
– Hja barátom, jó barátom! Tegere qui sis interim adiuvat, vagyis néha eltitkolni, hogy mi vagy, az lesz jó neked, – így valahogy mondotta Syrus, aki hagyományaitok szerint hamita rabszolga volt és tudott arabul is. Igaza volt Syrusnak. Mindennek van héja és te se jársz meztelenűl, de a lelked se járjon meztelenűl az emberek között. Egyszer Bombayban leszálltam az autóbuszról és épp ott volt egy fa. Így szóltam tehát magamhoz: – ennek a fának is van kérge, amely megvédi őt a kűlvilágtól és te kéreg nélkűl akarsz élni?

A fának is van kérge

Neked is meg kell védened magad, hogy a lelked tövéig ne hatolhasson emberi tekintet. És Sztratírának is! Ezt az utasítást adtam ki magamnak és azóta így élünk, – mondotta Dsehár.
– Szóval állandóan leplezők vagytok? – kérdeztem én.
– Nem én vagyok a leplező. Az igazi nagy leplező, a példaképem már nem is él szegény.
– Ki volt az? – kérdeztem tőle.
– Azt nem mondom meg, – felelte Dsehár. Majd így folytatta:
– Egyszóval te belebolondúlnál a leplezésbe. Megértelek. Sztratíra szép lány, ebben is igazad van. Mégis arra kérlek, légy sajátmagadhoz barátságosabb és ne igyekezz a közelébe jutni, – fejezte be intelmeit a gépész.

•••

– Nem, nem, mindez megintcsak visszarángatna a zűrzavarba, a viszontagságokba, a bizonytalanságba és kicsinyességbe, – gondoltam magamban. – Az ember azt reméli, hogy a szerelem, még hozzá az alázatos szerelem, a megtört lelkeké majd megmenti mindettől, – de nem! Csakis a gondolat menthet meg minket a hétköznapok zűrzavarától s az az ünnepi fény, amely nyomában olykor az emberi szívekben támad s az a fegyelem, amelyet benne csakis a gondolat képes megvalósítani. – Erre a végső elhatározásra jutottam.
Egyszóval, úgy látszik, mégiscsak úrrá lett szívemben az önmegtartóztatásnak az a végzetes hidege, amelyet mesteremben, Hamujánban is annyira csodáltam. S ezt meg is mondottam neki. Ő nem igen bízott bennem még akkor sem, de én annál biztosabb voltam már akkor a dolgomban. S annál biztosabb lehettem, minthogy a következő történt velem:

Úgy látszik, a gúnyos természetű Dsehár felhasznált engem a lánya ellenében és elmondta neki, mennyire rajongok érte, mert két nappal a nála tett látogatásom után éjjel egy órakor autó állt meg a lakásom előtt és háziasszonyom, egy hindu kereskedő özvegye alig hogy magára kapta száriját s rémülten jött jelenteni, hogy egy arannyal átszőtt ruhájú férfi keres engem. A férfi mélyen meghajolt előttem s átadott egy lepecsételt, szantálillatú borítékot, amelyben egy Pandiász nevű hindu hercegnek sajátkezű levele volt neszkhi-irással írva s elég téveteg perzsa nyelven. Egyébként igen udvarias levél volt. Hogy ő nem látogathat meg engem a háziasszonyom kasztja miatt, de minthogy fontos és sürgős beszéde volna velem, tehát arra kér, jönnék el talán, ha nekem is úgy tetszik, most éjszaka udvarmesterével hozzá, mármint az autóján. Körűlbelül ennyi állt a levélben. S ami még fontosabb, utóiratúl az volt odatéve: – oh Hábi-Szádi, isteni mester, valaki nagyon rajong érted, tehát kezedben van most az életem. – Udvarmestere azt is közölte velem ugyancsak perzsáúl, hogy ura saját öltözetét adatta rá, hogy ezzel is kifejezze tiszteletét.
– Hol van a herceg nyári laka? Nem a gliciniás ligeteken túl? – kérdeztem én.
– Oh igen uram, közvetlenűl azokon túl, – felelte a díszes öltözetű fiatalember.
– Ott, ahol a mahrattok leopárdot fogtak? – folytattam a kérdezősködést.
– Oh igen ott, ott, éppen ott, – felelte lelkendezve. – A mi parkunkban fogták a nyerges lovak istállója mellett, én is láttam, igen vad leopárd volt, – tette hozzá villogó szemmel.

Erre hát leűltem s megírtam válaszomat a hercegnek, ugyancsak perzsa nyelven. (A kűldöncöt hellyel kínáltam meg, de ő állva maradt, mondván, hogy ura utasította őt, hogy semmiképp sem űlhet le jelenlétemben.) Ilyesmit írtam a hercegnek:

Fenség, nálunk az a szokás, hogy a kedvességet és udvariasságot ugyanúgy szoktuk viszonozni. S a gondolkodók nálunk bölcselettel szokták leróni köszönetüket. Ezt teszem én is. Tehát:
Tegnap a városban s a városon kívül bolyongtam s egy temetési menetbe keveredtem. Gondoltam: velük megyek én is. A menet a kereskedők utcáján vonúlt s a kereskedők elhúnyt társuk iránti kegyeletből sorra vállukra vették a színes halotti láda rúdját, gépiesen, szórakozottan s egyik a másik után felváltva vitte néhány pillanatig, aztán eloszoltak, mentek ügyes-bajos zaklatottságaik után. De én tovább mentem a halottal egészen a hegyi temetőig.
A halottat letették megásott sírjába s ahogy nálunk, muzulmánoknál szokás, oldalt, ferdén ráfektették a gyolcsba bugyolált halottra a léceket, ezeket gyeppel, mohával gondosan teletömködték, hogy föld röge ne férhessen be hozzá, – mondom, nagyon gondosan! egymást nógatva, nehogy valahol rés maradjon… A földön ültünk valahányan s mikor elvégezték dolgukat, mikor már be is hantolták a sírt, felemelkedtek és elmentek dolgaik után, de én még ott maradtam. Én is felálltam ugyan, de egy bokor mögé húzódtam. Következett a benedikció.
Az imám egyedűl maradván a halottal ott űlt még egy ideig fejfája mellett s elrecitálván Koránunknak idevonatkozó szavait így szólt hozzá: – most elhagytak téged testvérem véglegesen, én szólok hozzád utoljára az emberek közűl, most aztán igazán magadra maradtál! ezentúl tehát Allah kezében vagy és Mohammedünk sugárzásában, áldott legyen az ő neve! Ámin. – Ezzel mellén keresztbe kulcsolván karjait meghajolt a fejfa előtt, aztán felemelkedett és ő is elment.
Ekkor én léptem oda az ismeretlen halotthoz és meghajolván előtte a következő himnuszt mondtam el sírja felett:

A halál és szerelem himnusza

– Halál és szerelem, ti előttetek eloszlik napjaink zűrzavara s az ember azt gondolja magában: – meddig élek, meddig énekelhetek még e napsütötte földön, a fáradalmak, civódások és vérengző marakodások országútján? mikor úgyis csak néhány pillanat ez azon óriások gondolatában, akiknek szeszélye létezésünket vezérli, amilyen az Idő és a Sors. Halál és szerelem, tőletek megdermed a lélek s ámúlva tekint eddigi küzdelmeire, minthogy előttetek aprósággá törpűl mindaz, amit a rövidlátás mutatott neki örömnek és fájdalomnak. Előttetek megrettenve kezd eszmélkedni az ember s oly nagyarányú akarna lenni ezentúl mint az a hadvezér, aki csekélységnek mondotta a kabilok vesztét ahhoz képest, hogy azt kiálthatta ki a világnak: – győzelem és győzelem! Helyes ez? nem helyes? ki tudja megmondani. Teli vagyok kételyekkel.

Megszabadúlni a zűrzavartól és kicsinyességtől

De te nem kételkedel többé oh ismeretlen halott gyeppel torlaszolt sírodban, a kétely eloszlott felőled s a léleknek az a visszás zűrzavara, amelyben a mi napjaink telnek. Oh áldott békesség! Békességnek tava, – minek a zűrzavar?
Ezt mondottam a sírnál, aztán én is elmentem onnan. – Vajon emlékezni fogok-e ezekre a pillanatokra, vajon képes leszek-e minden órámban hallgatni e pillanatok intelmeire? – kérdeztem magamtól.

S mármost mért is írom én néked mindezt kegyelmes Herceg?
Mert éppen előző napon láttam én valakit és épp abban a ligetben, amely távoli, tómelletti nyári lakod felé vezet, vagyis azon a tájon, ahol leopárdot fogtak a mahrattok. S mikor megláttam az illetőt, ugyanazt gondoltam, amit az ismeretlen sírja előtt. Minek élek és meddig élek még? – kérdeztem magamtól akkor is és máris megfogadtam, elképzeltem, hogy én semmiért se tudnék haragudni rá, mert mindaz, amiért haragudhatnék, csekélység ahhoz képest, amit iránta érzek.
Ezt gondoltam akkor, de másnap s épp e temetés után már némi módosulás állott be efajta gondolataimban. Mert: én ugyan igyekeztem útamon túljutni a nap viszontagságain s a rövidlátáson is, amelyet azok sugallnak, de be kellett látnom, hogy mesteremnek, a nemzetségedből való Hamuján ulemmának van igaza, minthogy úgy a szerelem, mint a halál mementója csak ideig-óráig szerzi meg nekünk zűrzavarainktól, hétköznapjaink túlbecsüléséből való megszabadúlásunkat.

Szerelem helyett gondolat

A percek ugyanis újra behálóznak minket saját kicsinyességünk hálójával. Én a gondolat embere vagyok Fenség és az is akarok maradni, vissza kell tehát térnem hozzá, vagyis abba a világba, amelyhez majdnem hűtlen lettem s amely lelkem nyugságát sokkal többször és tartósabban teszi számomra lehetővé.
Épp ezért elhatároztam, hogy soha többé nem megyek a glicíniás ligetbe, arra a tájra, ahol a mahrattok elfogták a leopárdot. Épp ezért kegyes meghívásodnak sem tehetek eleget. Ha tehát mindezek után mégis találkozni óhajtanál velem, méltóztassál e célból más helyet megjelölni. Földig hajol Előtted: Hábi-Szádi, bölcselő.

Körülbelűl ennyi volt a herceghez írt levelemben. Kinn már javában hajnalodott, mire készen voltam vele. S a fiatal udvarmester mindezideig ott állt díszruhájában a két gyertyám előtt s valahányszor reátévedt pillantásom, mindig mosolyogni láttam. Magam pedig e gyertyák lángjába néztem és azt gondoltam: – néha mégiscsak győz az akarat, igen győz! – S úgy éreztem, hogy most végre nyugodt vagyok és rendíthetetlen, mert minden vágyakozást végre csakugyan száműztem a szívemből.

•••

S íme csakugyan.
Másnap délben keltem s mondhatom tisztúltabb elmével. Aztán elvégeztem azokat a tornagyakorlatokat, amelyekre valamikor a brahminok tanítottak s amelyeknek állításuk szerint soha nem hallott nevek és soha nem látott világok rajzása szokott következménye lenni. S íme máris mi történt velem.

Először is mintha keresztény templomból harangzúgást vélnék hallani. E harang megint a halálra figyelmeztetett engem, hogy szinte felkiáltottam: – minek figyelmeztetsz? nehogy elbízzam magamat? – Mert kongásából ez a szó hallatszott ki egészen világosan: – kölcsönkapott fény, kölcsönkapott fény! – Aztán valami ódon faltöredék, valami toronyféle állott szemeim elé, majd hirtelen ezt a szót súgta valaki kétszer is a fülembe, hogy: Borzippa.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó, mivelhogy én ezt még soha és sehol nem hallottam.
Felöltöztem tehát és anélkül, hogy bármi ételt vennék magamhoz, elmentem Hamuján filozófust meglátogatni. S elmondottam néki persze úgy a harangzúgást, mint ezt a furcsa szót.
Szavaim annyira meglepték, hogy szinte belesápadt.
– Te, úgy látszik, csakugyan nekemvaló vagy, – mondta bevezetésűl.
– Ezelőtt harmincöt-negyven évvel ugyanis én is ezt a szót álmodtam, – folytatta Hamuján, – azzal az érzéssel, hogy ez valami város, amelyet régen ismerek, holott nem hallottam se a nevét, se a hírét soha. És mégis az volt az érzésem, hogy valamiképp odavaló vagyok talán, vagy ott is születtem? Elmentem tehát az angol konzulhoz, akit nemrégen keleti filozófiára tanítottam és megkértem rá, írjon Angliába, ott biztosan akad ember, aki tud erről valamit. Néhány hónap múlva meg is jött a válasz, hogy Borzippa egy őskori város volt, az akkori csillagászok és mágusok világának központja és bizonyos romjai mindmáig megmaradtak.Bolyongásaim közben aztán el is vetődtem Hillah városába, amely a régi Borzippa közelében épűlt s persze meglátogattam azokat a romfalakat is, a tornyot, amelyet te ma reggel láttál és íme azok tényleg megfeleltek álmom képeinek. Minthogy pedig szüleim kóbor emberek voltak, én magam pedig úgyszólván talált gyerek, akit hindú parasztok neveltek fel s miután most te is ilyet álmodtál, mégis azt kell hát hinnem, hogy talán csakugyan onnan származom s netán ama régi emberekhez is van valami közöm, – no de mindegy. Arra kérlek tehát, nevezz engem ezentúl gondolataidban Borzippainak, de ne közöld ezt senki mással, mert az én nevem mindenki számára továbbra is: Hamuján, a gondolkodó. És most folytassuk a tanítást.

Ezt felelte nekem a Borzippai és ez a bevezetés Tahtúr fiam ahhoz, amit majd hallani fogsz.

Olvasónapló: The Only Way Out Is In

Anthony “Prem” Carlisi

Anthony “Prem” Carlisi, certified astanga oktató és több, mint 30 éve elkötelezett gyakorló, ezzel a kis történettel ajánlja figyelmünkbe The Only Way Out Is In című személyes hangvételű könyvét az astanga jóga, az ayurveda és a tantra összhangjáról:

“Volt egyszer egy bölcs asszony a hegyekben, aki egy napon egy drágakőre lelt egy folyóban. Másnap találkozott egy utazóval, aki nagyon éhes volt, így kinyitotta a táskáját, hogy elővegye és megossza vele az ételét. Az éhes utazó meglátta a drágakövet a táskában, és kérte, hogy adja neki. Az asszony tétovázás nélkül neki adta. Az utazó szerencséjén örvendezve tovább állt. Tudta, hogy a kő olyan sokat ér, hogy most már egész életére biztonságban lesz. Azonban néhány nap múlva visszatért az asszonyhoz és visszaadta neki a követ. Gondolkodtam, mondta, tudom, hogy milyen sokat ér ez a kő, de visszaadom, abban a reményben, hogy valami még értékesebbet adsz nekem. Mi lenne az? Kérdezte az asszony. Add nekem azt, ami képessé tett belül arra, hogy nekem add ezt a követ.” (ismeretlen szerző)

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved