India Archives - Bandha Works Jógaiskola

Csak a jóga (karimentes bejegyzés)

Dorka 2016. december 29. Bandhami, India, Mysore-i útinapló

Itt a karácsony. De én nem érzem 😀 Úgy érzem, hogy augusztus van és azon agyalok melyik nap menjünk a strandra. Úgyhogy most nem, a nem létező kari-hangulatomról fogok nektek nyafizni (azt majd a következőben), hanem inkább elmesélem milyen is az életünk itt, ahol egy hónapig nyomulunk bele a világba. Sokan el sem tudják képzelni hogy mit csinálunk itt egész nap ilyen sok napon át. Régen én sem tudtam volna elképzelni, hogy egy hónapig nyaraljak. Gondoltam; addig nem lehet turistáskodni, meg semmit-tenni meg napozni (azt amúgy sem tudok, 2,5 perc után annyira de annyira kellemetlenül érzem magam, mint egy grillcsirke). Hát most meg azt nem tudom elképzelni, hogy egy hétig semmit-tegyek. Ugyanis mi ide nem nyaralni járunk. Hanem telelni 😀 Nem, nem.

Az lesz a legjobb ha a mindennapjainkat írom le, így biztosan megértitek. Szóval minden reggel (kivéve szombatonként, meg teliholdkor meg újholdkor, meg nekem még van pár pihinapom) elmegyünk a shalába REGGELIZNI 😀 Neeeeem. Na jó ez csak nekem vicces, mert számomra egyértelmű, hogy jógázni megyünk reggelente. Szóval bocs :). Ez úgy néz ki, hogy felkelünk nagyon korán, és még itthon felkészülünk rá, hogy jógázunk. Ezt úgy képzeljétek el (azoknak mondom akik MÉG nem kezdték el a mindennapi gyakorlást), mintha valami fontos eseményre készülnél minden egyes nap. Amint megébredsz már eszedbe is jut, hogy ma is egy nagy és csodás napnak nézel elébe. Mint amikor utazol valahova, vagy hoppá, most jutott eszembe, vagy mikor karácsony reggelére ébredsz (és mondjuk, hogy szereted a karit). Amúgy nagyon jó így felkelni, hogy valami fontosat csinálsz már egyből reggel.

Persze ez még számomra is csak itt Indiában ilyen egyértelmű, a tanárommal Saraswathi Joissal 🙂 (Itt egy videó róla 🙂

Szóval miután felkészültünk arra, hogy jógázni fogunk (értsd: tisztálkodunk, magunkhoz vesszük az indítókávét, gyújtogatunk ((pl füstölőt meg ilyeneket, szeretek tüzeskedni)) és összekészítjük majd még egyszer leellenőrizzük a szükséges cuccokat; jógamatrac, jógaszőnyeg, kis törcsi, shala-belépőkártya) elindulunk. Idén van egy (mostmár) nagyon pöpec kis mocink, Enfike, úgyhogy azzal pöfögünk el a házhoz ahol végezzük a különböző cirkuszi mutatványainkat, ki-ki saját tudása szerint. Általában áll a sor a terem előtt, de én már a motorról is hallom Saraswathi hangját (nem is értem, hogy akik ott állnak az ajtóba miért nem hallják soha, Saraswathinak mindig üvöltöznie kell) “One more!” néha meg “Two more!” Egyesével lépünk be amint van hely. Bemegyek leteszem a matracom, Dani mindig előre enged engem 🙂 aztán irány az öltöző. Majd odaállok a matrackámra, és nyomatom az ászanákat. Naggggyon meleg van a teremben, ezért is kell még egy plusz jógaszőnyeg vagy törcsi, meg még egy kis törcsi. Mert annyira izzadsz mint nyáron a strandon télikabátban. Komolyan, hát nekem annyira ömlik a kis testemről a víz, úgy nézek ki, mintha legalábbis a zuhany alól léptem volna ki. Úgyhogy ezúttal nem csupán trendi kiegészítő a menő manduka törcsim, hanem komoly életmentő felszerelés. Nélküle kitörném a nyakam, mert a legeslegtrendibb matrac is tükörjéggé válik, ha egy tócsa van rajta. De ez egyébként egy jó dolog. Tisztulsz meg minden, de ami engem sokkal jobban érdekel, jobban mennek a különböző pózok ilyen melegben. De ez most már nem azért érdekel, mert bizonyítani akarom a tanáromnak vagy a matracszomszédomnak, hogy mennyire májer vagyok (na jó néha ez is bejátszik, de már csak pillanatokra). Azért annyira jó, mert már annyiszor csináltam ezeket a pózokat, hogy érzem, ha ennyire királyul csinálom akkor valami más is történik, nem csak az, hogy de jól megy. Tudok figyelni a légzésemre meg valahogy kapcsolódok magammal. A mai világban ezt én óriási dolognak tartom. Annyira kifelé élünk, és annyi mindennel kötjük le figyelmünket, hogy általában, ha magunkkal kell lennünk (TV meg internet meg minden nélkül) azt se tudjuk mihez kapjunk, hogy menekülhessünk a helyzetből. (Legalábbis nálam így volt) Hát itt nincs mese, nem futhatok el magam elől, és szembe kell néznem a szörnyecskékkel. És ez mit is takar… hát pl mindenféle szörnyű gondolatot gyakorlás közben persze. Pl olyanok jönnek, hogy mit keresek én itt, meg abba kéne hagyni, meg, viszket a bal fülem, megvakarjam-e vagy ne? Aztán meg a fájdalommal is szembenézek kb minden nap, (ez amúgy viszonylag hamar jön ám, mondjuk az első jógaórán) amiről nem mindig tudom eldönteni, hogy még jóleső, belefér fájás-e vagy annál kicsit több. És ha jön a fájás akkor mit csináljak? Egy idő után nagyjából, körülbelül, hozzávetőlegesen el tudom dönteni, hogy meddig enged a testem. És utána már sokkal de sokkal parább dolgok jönnek, olyanok hogy oké, most már 5 másodperce zsibbad a karom, vajon így marad örökre?! Meg, most egy kicsit nem érzem a lábam?! De én úgy vagyok vele, amíg mozog nem para 🙂 Ha az ember az idegrendszerének meg a kis lelkének mély tisztításába kezd az ne várja azt, hogy ez egy könnyű séta lesz. Ugyanakkor meg egészen izgalmas és fantasztikus a határaim kutatása, és azok a változások amiken keresztül megyek, mindenféle szinten. Sokkal izgibb mint mondjuk egy akciófilm. Szóval tök durva, minden nap, jógázni. Nagyon menő dolog, főleg itt.

Miután lenyomtam a kis sorozatomat, a friss levegőn megvárom Danit, én mindig jóval előbb végzek. Felpattanunk a mocira és irány a kokóárus (csak én hívom így, amúgy kókuszt árul) Felhörpintjük az isteni nedűt aztán benyomunk pár idlit reggeli gyanánt. Az idli egy ilyen puha fehér valami amit csípős csatnival adnak, a bolt meg egy garázsból kialakított bolt-szerűség, de szerintem az ÁNTSZ biztos bezárná (pont mint a lakótelepen ahol felnőttem, csak lakótelep nélkül). Nagyon népszerű hely. Itt sok az indiai fószer, de mostanság már a nyugati jógikból és jóginákból is akad bőven. Az IdliMan-nél (ez olyan mint valami szuperhős név, nem? :D) van az eddig általam kóstolt legfincsibb chai, ez egy ilyen fűszeres tejes tea. Egyébként nem sok köze van ahhoz a tejukához ami a fejünkben él, ez tök más. Miután mindent felzabáltunk, hazamegyünk és én a nagy riadalomra való tekintettel, hogy már majdnem megvilágosodtam, gyorsan szundítok egyet.

Aztán napközben meg többféle programunk is szokott lenni, van ami kötelező és van amit magunknak találunk ki, nehogy unatkozzunk. Általában énekléssel és szanszkrit szövegekkel kapcsolatos dolgaink szoktak még lenni, amiket néha már-már élvezek, néha viszont nehéz nyitva tartanom a szememet, és tökélyre fejlesztettem az éneklés közbeni észrevétlen ásítást is. Meg aztán van hogy bemegyünk a városba, mert mi amúgy ilyen vidék-feeling helyen lakunk, itt nyugi van. A városban csak pár órát tudok eltölteni, mert iszonyú zajos és sok ember van és por meg dudálás egyfolytába. Mondjuk ez otthon is így van, főleg így kari idején, bemenni mondjuk egy bevásárló központba, vagy csak metrózni is igazi kihívás egy ilyen kis szenzitív lénynek mint én. De gondolom mindenkinek. Csak otthon ilyenkor még a nap se süt (a westendbe meg főleg nem). És itt alapvetően mindenki nyugodt, nem érzed azt a fura kellemetlen vibrálást, mint a teszkóban a sorban állva (amúgy már elég rég nem járok teszkóba, de szerintem ez még mindig megvan). Szóval itt más. Tévedés ne essék, mindent el akarnak neked adni és van pár erőszakos fazon, de valahogy nem az a nagyon kellemetlen fajta egyik se. Olyan tisztelettudóan másznak bele a képedbe. Például nem tisztelik az intimszférát (szerintem csak nem tudják mi az) de soha egy újjal se ért hozzám senki, se véletlenül se sehogy. Csak végzi a dolgát. és ha nem veszel tőle semmit, békén hagy. Ha viszont veszel valamit, hát akkor mosolyognak, és még sokkal kedvesebbek mint előtte. Nyilván mert többszörös áron jutunk mindenhez (bár már kezdünk belejönni). De ha idejössz, akkor jobb ha belekalkulálod a vásárlásba a nyugati-felárat, mert ha rám néznek bizonyos ár alá nem mennek és kész. Megjegyzem még a legmagasabb árak se érik el az otthoni árakat. Úgyhogy mindenki boldog 🙂 Mi kincseket szerzünk áron alul, ők meg továbbfejleszthetik a kis üzletüket a nyereségből, vagy csak vacsoráznak egy jót.

Amiről még mindenképpen mesélni szeretnék, az az itt tapasztalt hihetetlenül magas szinten űzött spórolás. Ezt a trendi országokban manapság környezettudatosságnak meg a biológiai lábnyomunk kicsinyítésének vagy valami hasonló humbuknak hívják. Hát bármelyik green peace-es kutyafa.. akarom mondani kutyafüle ahhoz képest mint amit az itt élő emberek produkálnak. Egyrészt spórolnak, és egyszerűen nem pazarolnak. Így nevelkednek már nagyon nagyon sok éve. Benne van a kollektív tudatban, hogy a lámpát lekapcsolod ha nincs rá szükség. Olyannyira, hogy a boltokban is csak akkor van felkapcsolva ha valami komoly vásárló lép be. És csak annyi kaját veszel amit megeszel. Sok étteremben, nincsenek készletek felhalmozva. Mivel minden sarkon meg lehet kapni mindent az apró boltokban, csak akkor mennek megvenni mondjuk akár egy alapvető hozzávalót is, ha te éppen megrendelted azt az ételt. Pl ha kólát rendelek, az esetek 80%-ban valaki elszalad a boltba kóláért az étteremből. És ez a háztartásokban is így megy. Egyrészt nem kell messzire menni ha kell valami a vacsihoz, olyannyira nem, hogy egész nap körbe járnak pl fűszerárusok, akiktől az itt elengedhetetlen alapanyagot a csilit nagy mennyiségben meg lehet venni (szerintem itt ez olyan alapvető mint az oxigén). Meg persze minden más friss!! fűszert. Ugyanígy árulnak zöldségeket, gyümiket is ilyen mozgó árusok, akik kiabálnak, (már tudom, ha azt hallom, hogy PÓÓÓ vagy SZAPPÓÓÓ, az a fűszeres 🙂 ) Ja igen, és itt az emberek vegák. Nem akarok senkit se megtéríteni, meg bírálni, de többször futottam már bele abba, hogy a vegetarianizmus nem egészséges, beteg lesz aki nem eszik húst… Bocsi de ettől röhögnöm kell 😀 . Ebben a kerületben (Gokulam) kb csak vegák élnek. Nem azért mert úgy döntöttek, meg mert az jött divatba, nem. Egész életükben nem ettek, és nem is fognak húst enni(!) (és elég egészségesnek néznek ki) El sem tudják képzelni, pont úgy ahogy a húsevők se nagyon tudják elképzelni, hogy megesznek egy cuki kiscicát vagy kiskutyát, vagy hörcsögöt. Itt a kutyák is a cicák is és a marhák is biztonságban vannak. Szeretik őket, szabadon szaladgálnak (már amennyire egy tehén tud szaladni) sőt a zöld hulladékot (pl a zöldségek héja meg ilyenek) amiket az állatok megesznek azt szépen összegyűjtik és odaadják nekik. A kutyáknak meg Pl Síva, aki egy ilyen jógi-üzletember (Ő megér egy külön bejegyzést majd) mindennap főz (persze vega kaját, mert a kutyusok azt is szeretik ám, és a vega kutyák tök nyugodtak is). Olyat is rendszeresen látok, hogy a gyümit áruló ember a legszebb gyümölcseiből ad egy tehénkének, és láss csodát, nem vár cserébe semmit. Tök természetes, hogy önzetlen vagy az állatokkal. Na meg a másik, az itt élő húsevő emberek testközelből látják, tudják, hogy honnan jön az a husi. Nem elmennek a “szuper”márketbe és megveszik a rózsaszínű zsugorfóliázott pipicicit. Itt ha pipit akarsz főzni, akkor elmész egy henteshez ahol a húsfeldolgozás minden(!) lépését szépen láthatod. Most megkíméllek benneteket, nem írom le. Én láttam, hallottam, majd sírtam. Egy szó mint száz, a vegaság teljesen egészséges, és biztonságos 🙂 (persze kiegyensúlyozott táplálkozásról beszélek) Nem leszel beteg tőle. Nem ettől leszel beteg.

A másik nagyon durva dolog itten, a víz. Merthogy nem nagyon van. MOST tedd össze a két kezed hogy Magyarországra születtél, ahol a víz olyan természetes mint a levegő. Iszonyú szerencsések vagyunk. Iható a csapvíz, vannak forrásaink, rengeteg, és még termálvizeink is, nem is kevés, amik gyógyítanak. Bevallom őszintén, én meg a vízzel való spórolás az két külön dolog. Szégyenlem is magam miatta rendesen, de csak most, így hogy látom és ami még fontosabb tapasztalom. Ez biza nagyon nagyon nagy kincs. Nem lenne szabad magától értetődőnek venni, hogy van és kész. Na elmesélem hogy néz ki itt. Először is a csapból folyó víz nem iható, főzni se lehet vele, én még fogat se mosok vele. A itteniek se isszák meg, szóval komolyan nem tiszta (tényleg nem az, olyan sárgás). Van egy ilyen, tudjátok, olyan bugyborékolós ballon minden háztartásban amiben iható víz van. Ez pedig azt jelenti, hogy egyrészt azért el kell menni mindig ha kifogy (Dani megy érte, mert ő elég erős, hogy hazacipelje :). Másrészt ez a víz nem olyan mint otthon az ásványvíz, vagy akár a csapvíz, ez kb olyan mint a desztillált víz, nagyon nagyon kevés ásvánnyal. Szóval ha ki vagyok száradva és ezt iszom… nem sokra megyek vele. És mire átállítottam az agyam, hogy ebből a ballonból kell tenni, a kotyogóba, meg a fazékba, meg a fogmosás… Szóval jó kis lecke nekem aki nem valami spórolós a vízzel (akinek inge kérem szépen vegye magára).

És a fürdés 😀 hát az nagyon szórakoztató (problémás). Van egy nagy veder, amibe úgy engeded a meleg vizet, hogy te magad vagy a keverős vízcsap. Vagyis engeded a hideget majd a forrót, addig amíg nem jó a hőfok. (Nekünk szerencsénk van, mert itt mindig van meleg víz, ez se magától értetődő.) Azután, fogod a kiskancsót és te magad leszel a zuhanyrózsa is, vagyis nyakon öntöd magad. Számomra is meglepő, de tökre meg lehet szokni ezt a fürdést, sőt. És valami hihetetlen, hogy ily módon, milyen kevés víz szükséges ahhoz hogy 1 db ember tökéletesen tiszta legyen. (A hajmosás az még szórakoztatóbb :))

Éééééésss a legfantasztikusabb dolog ami azóta történt, hogy februárban itt voltunk. A vezetőség, egyem a szívüket, fogta magát és egész Mysore-ban betiltotta a nájlont(!!!). A szatyrot, a műanyag dobozt, és úgy egyáltalán az összes műanyagot. Nem tököltek, hogy vessünk ki rá adót, meg költsünk plakátkampányra, kérjük meg az embereket… hátha. Fogták és egyszerűen betiltották. Mellette elmondták az embereknek, hogy ezzel az élőlényeknek és a bolygónak tesznek jót. Ami csodálatos, hogy itt az emberek ezt elfogadják, és megértik. Az eredmény: nincs nagyon szemét az utcán (ami eddig elég szembetűnő és undi volt ) és mivel a szemetet az utcán égetik (közte a műanyagot is) ezért olyan szmog sincs, meg égett műanyag szag. Az emberek átálltak a régi régi dolgokra. Banánlevélbe meg hasonló menő lebomló cuccokba csomagolják a dolgokat, és mindenki textilszatyival jár. Hát, ennyi, igenis lehetnek a dolgok ilyen egyszerűek.

Na, ilyenek történnek itt, ilyen az élet India egy csodálatos részén Mysoreban. Rengeteget lehet tanulni, és nem is kell hozzá még a jógaiskolába se bemenni. Még egy előadást se kell meghallgatni, csak figyelni, és megpróbálni úgy élni ahogy azt itt teszik. Így válik a tudás belsővé, tapasztalás útján. Talán ez az amiről a Guruk tanításai is szólnak, hogy fektessünk sokkal nagyobb hangsúlyt az elmélet helyett a valódi gyakorlásra, hogy mindez mélyen beivódjon.

Ui: Boldog Karit mindenkinek 🙂

Az út Mysore-ba, rázós lesz…

Dorka 2016. december 19. Bandhami, India, Úti napló

Ani/Dani gondolatok:

Csillagidő: -307944.0

Föld bolygó…. azt hiszem (bár sokszor nem tudtam hol vagyunk, akár a Klingon is lehetne)
Vigyázat, ez most hosszú lesz.
Annyira bejött ez az írósdi, hogy folytatom, sokat segít abban, hogy jobb legyek. Jobban Én legyek, és hogy tisztábban legyek magammal. De most csak mesélek, semmi bölcsesség.
Szóval hogyan jutottunk el Mysore-ba: Először is az időutazást követően ugye miután asszem több mint 30 órát töltöttünk különböző járműveken földön és levegőben, megérkeztünk Bangalore-ba. Itt szállt re a repcsi, a második. Na hát igen itt szembesültem azzal, hogy már nem vagyunk Európában, és ekkor én nagyon jól tudtam, hogy valahova megyünk messzire ami tök ellenkező irányba lesz azzal ahol utána egy hónapig leszünk, és még nincsen semmilyen jegyünk se vonatra se buszra, a taxi meg szóba se jöhet mert túl messzire megyünk. Plusz még ugye itt volt a pénz válság (ez amúgy még tart most is, de nem olyan durva). India vezetősége egyik napról a másikra úgy döntött, hogy a két legnagyobb címletet egész egyszerűen visszakéri, és ha abból túl sok van nálad és nem tudod igazolni honnan és hogyan jutottál hozzá, akkor jól megnéznek maguknak. (Talán még egy lehetőségük volt az embereknek, hogy leadózzák vagy ilyesmi, de igazából nem tudom.) És mindez azzal jár hogy egy ember egy nap csak X mennyiségű pénzt vehet fel meg válthat és X=nagyon kevés. Tehát az automatákba nincs pénz, váltani lehet ugyan pár helyen, de maximum keveset és amit ott kapsz pénzt az a legújabb legnagyobb címlet (amúgy nagyon szépi :)) amivel nem nagyon tudsz fizetni mert nem tudnak visszaadni. MI felkészültünk, hoztunk többféle manit magunkkal, meg bankkártyát mindketten azon is manival és még egy pár mantrát elmormoltunk, hogy legyen elég rupink amire éppen kell. Hát ez így lett, mindig csak annyi volt amennyi éppen kellett 😀
Szóval ott állunk a reptérnél, azt szerencsére sikerült leszervezni, hogy a bazi nagy csomagjainkat elvigyék előttünk Mysore-ba. Még a reptéren gyorsan, bőrönd kinyit, télikabát berak, szandi kivesz aztán uzsgyi (meg persze az utazós fertőtlenítő-szettem, ami nélkül egy lépést nem mozdulok) Meg is találjuk a Mr. Daniel WELCOME TO MYSORE feliratot egy ilyen egzotikus fószernél és én közben reménykedem, hogy a csomikákat valóban oda viszi ahova mondja és mikor visszaérünk valóban ott lesznek mindenféle tartalommal amivel megtöltöttük. Igen ez egy komoly gyakorlat! Nekem mint igazán vérből gyanakodó és velejéig bizalmatlan magyar leánynak. Nekem aki ezt hozza otthonról, benne van a földünkbe (azt hiszem a pesti földbe méginkább) és véremmé vált. Engedd el…. aha, de benne van a jógamatracom ami bejárta velem a világot…. Engedd el…… jó jó, de a kedvenc cicanacim….Engedd el… de a télikabátom…… ENGEDD MÁR EL!!! ok jó lesz ez! Gondolatban vizualizálom ahogy mindent megkapunk szépen rendben. A fószer elhajt. Sóhaj, indulhatunk.
Mi meg ott állunk egy-egy nagyon cuki hátizsákkal, pár napra való ruhával és kb 4,5 zacskó az útról megmaradt ropival. Keressük meg a buszt. Az út közepén napozó kóbor kutyák, dudáló autók, gyönyörű színekbe öltözött nők, meg csadoros is van jópár, és egzotikus emberek mindenfele hawaii papucsban (ezt nem rég tudtam meg hogy így hívják), meg sok sok busz. Az emberek akiket Dani megkérdez amolyan kaller-kinézetűek, és meglepetésemre nagyon segítőkészek (otthon nem ez jellemző rájuk), megmutatják hol a busz, felszállunk.

Kifizetjük a jegyet, elindulunk, röpke másfél óra és bent is vagyunk a városban. Egy bazi nagy buszpályaudvarra tartunk amely Majestic névre hallgat. Út közben nézelődök, figyelem a forgalom egészen fura és kívülről nagyon félelmetes áramlását. Végig ez az érzésem: Most megy neki! Nem, most, vagyis most. Uram atyám majdnem neki ment… Kicsit hangos kicsit félelmetes, de nagyon szuper kis izgalommal tölt el. Majd megkérdezem Danit, hogy oké oké, megyünk a városba, de ugyan honnan mivel és hova és mikor érünk oda? Az én édesem, nagyon szeretne vonatozni Indiában, és közli, hogy a vasútállomás csak pár percre van gyalog a buszpályaudvartól.. Egy pillanatra feláll a szőr a hátamon, (na jó valójában most is) mert tudom, hogy vonatozni Indiába nem egy leányálom, de bízom a férjemben, és majd ő vigyáz rám, követem bárhová. Ő nagyon szeretne vonatozni, én meg tudom, hogy csak azért félek tőle mert még nem próbáltam és nem tudom, hogy mire számítsak. Valamiért ez a bizonytalanság elég nagy félelemmel tölt el szinte minden élethelyzetben, és ilyenkor jönnek ilyen bórzasztóan irreális gondolataim, mint például, hogy biztosan mindenki azon a vonaton (amit még nem tudunk hogy melyik és megy-e és lesz-e jegyünk) már most azt várja hogy mi felszálljunk és majd jól kirabolnak, meg kiraknak a préri közepén meg ilyenek… Tök para ilyen gondolatokkal menni az ismeretlenbe. De szerencsére nem tudok ebbe elmélyülni igazán mert megérkezünk. Közben besötétedett. Leszállunk a buszról, és halvány lila gőzöm sincs hogy hol vagyunk (ez egyébként nem egy ritka jelenség, általában nem tudom hogy hol vagyok) Mindenfelé klingonok (róluk azt kell tudni, hogy csúnyák és hangosak és nem tisztelik az intim szférádat). Este minden sokkal de sokkal félelmetesebb. Belekapaszkodom Daniba, összeszorítom a fogam és reménykedem, hogy nem ragad magával a hömpölygő tömeg, próbálok láthatatlanná válni, hamár teleportálni nem tudok. Ő elvileg tudja hol vagyunk és hova tartunk, a magabiztossága nagyon sokat segít abban, hogy ne essek kétségbe az ilyen komfortzónámon kívüli helyzetekben. Átsuhanunk egy aluljárón is ami egészen emlékeztet a Blahára, ez furamód némiképp megnyugtat. Majd meglátjuk végre a várva várt vasútállomást. Hát ez olyan vasútállomás kinézetű, csak az emberek vannak nagyon nagyon sokan. És sokan közülük fekszenek, ülnek, vacsoráznak a kövezeten, megfáradva a mindennapok harcaiban várják, hogy továbbállhassanak. A következő órában rájövök, hogy ez itt nem is olyan egyszerű. Itt a vonatra sokan hónapokkal előbb megveszik a jegyet. Mi is próbáltuk még otthon, de ha nincs indiai telefonszámod és indiai bankod akkor esélyed se nagyon van. Szóval beálltunk valami sorszerűségbe, minden ki volt írva(jeee), de csak tamilul (óóó 🙁 ). Én nagyon jól tudok nyomakodni, valamiért olyan kis kicsi vagyok, hogy az emberek észre se veszik ha előre nyomulok, úgyhogy csináltam Daninak helyet. Az, hogy megtegyünk kb 2 métert és az egyik ilyen ablakhoz lépjünk ahol feltehetőleg valami ügyfélszolgálat jellegű dolog zajlik, kellett vagy 15 perc. Na ott vagyunk. Dani tud vele beszélni, kézzel, lábbal, indiai angolul, közben érzem a tekinteteket magamon, de nem rosszallóak, inkább csak nem értik, hogy mit keresek én itt, mégis melyik világból, melyik bolygóközi járattal érkeztem pont most pont ide? Volt egy kósza gondolatom, hogy kiállok a “sorból” mert az intim szférám eléggé elkezdett hiányozni. Megfordultam, de világító szemek sokasága tapadt rám hirtelen. Na jó maradok Danival, mindenkinek jobb lesz. Kiderült, hogy van még hely arra a vonatra amivel menni akartunk ami nem innen megy, hanem 20 percre innen egy másik állomásról. Az is kiderült, hogy nincs a legfelsőbb osztályon hely se (egyébként ezen a vonaton eleve nincs is legfelsőbb osztály) úgyhogy mondtam Daninak, hogy ….(sóhaj) persze vonatozzunk 🙂 (én biztos nem megyek vissza a buszpályaudvarra). Mire megtárgyaltuk, hogy de jó lesz vonatozni, az ügyfélszolga szublimált…. Mellettünk egy szemmel láthatóan másik dologgal foglalkozó ablak volt ahol nem volt olyan tumultus, én a kettő között álltam, mondtam Dani, cseréljünk helyet kérdezd meg ezt a másik fószert, hátha segít. Átnyomtuk magunkat egymáson és segített. Egyébként itt mindenki annyira de annyira segítőkész, hogy komolyan néha eldobom az agyam. Itt ha mosolyogsz, visszamosolyognak, és nem úgy néznek rád mint egy félőrültre. A muki adott nekünk papírt, töltsük ki. Kitöltöttük. Jegyet akarunk Tiruvannámalajba. Oké no para, adom a jegyet, adjátok a manit, mondta, és adott jegyet az azon a vonaton lévő legmagasabb osztályra (belül, nemhogy egy kő, egy egész hegyecske gördült le a kicsi szívemről). Mostmár aztán jöhet bármi, nekünk van jegyünk 😀 Volt még időnk, úgyhogy kerestünk ennivalót. Hát ez Indiában mindig lutri, csak PURE VEG helyekre szabad menni, és jobb vigyázni.

Beültünk egy népszerűnek látszó, szuterénben fekvő kis helyre, illetve beálltunk a sorba. Valaki a nagy pénzét akarta felváltani, valaki zacskót akart szerezni, valaki meg éhes volt mint mi. Jó, Danikám kérj nekem egy jó dószát, addig leülök, megpróbálom feldolgozni az elmúlt röpke 2 órában történteket.
Jön Dani és a dósza, gondosan lefertőtlenítem mindkettőnk kezét, (van kanál is, de nem kockáztatunk) mostmár ehetünk. Nagyon finom, persze rohadt csípős a csatni, a szambar is meg a harmadik is ami nem tudom mi. Ja és a dószában is van egy csiliréteg, meg a töltelékben is fel fel bukkannak erősebb fajtájú paprikák. De tényleg finom. Megveregetjük a vállunkat, hogy jó helyre jöttünk. Ennyi csilit a bacik se bírnak ki. A következő program, hogy átjussunk a vasútállomásra ahonnan a vonatka indul. Dani rám néz és fel sem teszi a kérdést, az arcomra van írva, hogy nem sétálunk hanem riksázunk. Az első riksázás, persze a normál ár többszöröséért (utólag már világos, hogy átvertek, de még nem álltunk át, még nem tudunk úgy alkudni). Én meg össze teszem a két kezem, hogy nem kell sétálni. A hűvös menetszél egy kicsit csillapítja a kavargó gondolataimat és a gyomromban hatalmi harcot vívó csilik összecsapását.

Megérkezünk, az állítólagos vasútállomásra, körbenézünk. Többször meg kell bizonyosodnunk arról, hogy jó helyen vagyunk, mert az elménk, már másik dimenzióban van, teret váltottunk, nem tudom, hogy a melegtől, a sok utazástól, vagy a csilitől, de még valamiféle zene is felcsendül bennem. Még van időnk, úgyhogy kicsit sétálunk, szerzünk egy indiai telókártyát, amin net is van és valami nevetséges áron jutunk hozzá, egy ilyen telefonos garázsboltba. Eltöltünk ott is vagy fél órát, mert a teló amit Dani hozott nem működik, folyton lefagy pedig nincs hideg (nem a jó amit használ itthon, hanem egy másik amit régen használt, mert egyik sem dualsim-es és kell hogy elérjék a magyar számán is). Indiát nem bírja a Sony. Ott ül egy nő akivel pár szót beszélgetek. Értetlenül néz “Hungary???” mondom hogy EUROPE, mondja, hogy “ohhh”. Kérdezi, hogy munka miatt jöttünk? Mondom, hogy nem turisták vagyunk, utána nincs több kérdése… Ekkor eszembe jut a zene amit mostmár egyre erősebben hallok, és rájövök, hogy nem hallucináció, hanem az utcáról szól. Olyan utcabál féleség van egy kis utcában, de valami irreálisan sok hangfallal. Dani mint a hangok és hangtechnikák nagy ismerője elképed és röhög, én meg mondom, “igen jó nagy”. Visszaindulunk a vasútállomásra.

A következő pár órát még eltébláboljuk, mire jön a vonat (20 perc késés, akár otthon) ki is írják melyik vágányra, pont odaérünk, felszállunk. Én aztán nem számítottam semmi jóra eleget utaztam a MÁV különböző nosztalgiajáratain. Hát …. jól tettem…. Nem tudom milyen lehet az alacsonyabb osztály, de ez sem piskóta. Ilyen fekvős helyjegyünk van, és egy csapat kallerra akadunk akik megmutatják hol fogunk aludni ma éjjel. Őszinte leszek, pontosan olyan volt mint a Budapest-Belgrád vonat csak itt több volt a csótány. Én komolyan mondom, hogy egy percet nem aludtam!.(egyébként a belgrádi vonalon se) Szörnyű hangos, mert valamiért itt a vonatokon folyton nyomatják a hajókürtöt, vagy vonat dudát vagy nem tudom mi a neve. És én meg a csótik, egyszerűen nem tudunk barik lenni, én egyszerűen utálom őket (igazából egyet láttam sétafikálni de onnantól kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy meg akar enni engem!). Hát én gondolatban már megírtam egy könyvet, a végrendeletemet, elmondtam párszor (párszázszor) néhány mantrát, a szorzótáblát, a Himnuszt, és megpróbáltam felidézni a leghaszontalanabb információkat amik elmém birtokában vannak (ez utóbbi elég szórakoztató volt). Majd megszólalt a megváltó ébresztő hangja, Dani telója. Hát ő olyan mélyen aludt szembe (mindketten fent), hogy akrobatikus tudásomat összeszedve, kapaszkodva mindenbe ami kicsit is stabilnak tűnik, kicsit meg kellett rugdosnom, hogy felébredjen és kikapcsolja telót.
Megérkeztünk. Dani rámnéz. Igen riksa! Irány az ashram, ahol pár napot töltünk.
Hajnal van. Minden nyugodt, alig van valaki az utcán. Megérkezünk az ashramhoz ahol valami fantasztikus nyugalom árad szét. A nők sepregetnek, ébredezik mindenki, és lassan elkezdi végezni mindennapi dolgát. Csodák csodájára kapunk egy szobakulcsot is, amiért én annyira hálás vagyok, hogy ha nem lennék ennyire kimerült akkor agyonpuszilgatnám a kedves urat aki fogad minket (nagyon jó, hogy túl fáradt voltam). Megkeressük szépen a szobánkat és meg is találjuk. Kaptunk egy gyönyörűséges, fantasztikusan tiszta, fürdőszobával felszerelt egyágyas(!) szobát. Összekucorodunk a kis ágyon és álomba szuszogom magam. Reggel aztán az ügyintéző aki tényleg szobákat oszt és regisztrál minket, az nevetve mondja, hogy ad egy franciaágyas szobát nekünk. Annyira de annyira kedves, hogy úgy érzem, már ezért a találkozásért megérte ez a hosszú út. Ismerteti a napirendet, majd utunkra bocsájt minket.

Egyszerűen nem tudom szavakba önteni amit Tiruvannámalajban, az Arunachala hegy lábánál, Ramana Maharsi ashramjában lehet érezni. Szerintem ilyen lehet a Vulkán bolygó is. Az ember akiről az ashram el van nevezve annyira erősen jó, és annyira szuperkirályul tiszta lélek, hogy érzed, nincs mese. Ott, egyszerűen érzed ezt a fura erőt, amitől azt is érzed, hogy jobb ember vagy egy kicsit csak attól, hogy ott vagy, magadbaszívod az ottani levegővel, és megeszed a finom étellel amit szeretettel adnak neked. Meg azt is érzed, hogy nem fontos semmi, csak az hogy béke legyen a világban, és béke legyen benned is. Az itt eltöltött 3 nap annyira durván beleégett a lelkembe, hogy szerintem még a következő életemben is emlékezni fogok rá. Nem arra amit csináltunk, hanem az érzésre. Valójában semmi nem történ az ég egy adta világon. Hallgattunk gyerekeket és férfiakat mantrákat énekelni, és láttunk rengeteg embert aki ide zarándokol. Láttam egy nőt aki egyedül állt és egy hegynek énekelt olyan átéléssel, mintha csak a gyermekének énekelne hogy megnyugodjék (és ez nem töltött el semmilyen bizarr érzéssel). Voltunk egy barlangban ahol Ramana Maharsi 7 évet meditált, ahol csak attól, hogy ott vagyok, életem legkomolyabb koncentrációja tört rám, már már majdnem nevezhetném meditációnak. Mindkettőnkre nagyon nagy hatással volt az itt eltöltött idő. Dani szemében a csillogás elképesztő, azóta is tart nála.

Om Arunachala Om

Innen is el kellett indulnunk, persze nem tudtuk hogy jutunk Mysore-ba….. Találtunk egy utazási irodát, nem messze az ashramtól (gyakorlatilag egy ólban kialakított iroda).

Két napba telt mire sikerült buszjegyet intéznünk, vállvetve a utazási iroda főnökével, megharcolva egy makacs nyomtatóval. De végig biztatott minket, hogy no para mert Volvo… Hát gondoltuk, oké, Volvo, de ez vajon miért fontos. Végül sikerült, foglaltunk buszjegyet, hát én a vonat után már tényleg elvárások nélkül indultam a férjecském oldalán neki a nagy útnak, elvégre azt is túléltem, nem? 🙂

Irány a buszpályaudvar. A nyugodalmas zen-ből belecsöppentünk az elképesztő kÁosZbA. Buszok dudálnak egyfolytában, miközben emberek próbálják túlüvölteni, átláthatatlan az egész és sehol egy tábla vagy valami. Irány egy kaller kinézetű, biztos segít. Segít. Annyit mond “woter, woter” amire megfejtem, hogy onnan megy a busz ahol a watert árulják (talán). Közben vélhetően hermafroditák kis táborába futunk. Na ez az egyik ilyen feleslegesnek tűnő infó ami a fejemben van és a vonaton is eszembe jutott… hogy én egyszer láttam egy ismeretterjesztő filmet a hermafroditákról, és arról, hogy Indiában még tisztelik is őket. Hát még élőbe nem láttam ilyen jelenést, annyira meglepődtünk tőlük, hogy egy mukkot nem tudtunk mondani mikor hozzánk beszéltek.

Sokkolva állunk egy samosa árus és a “woter” között várva a Volvót, de valójában dunsztunk sincs hogy hogyan ismerjük majd fel. Itt a buszok vagy felismerhetetlenségig ki vannak dekorálva, vagy felismerhetetlenségig szét vannak szedve (értsd: se ablak, se ajtó, a horpadások tartják össze). Állunk várunk, majd Dani megszólal, “Ott van!”

És tényleg, mintha a mennyből érkezett volna a hófehér csodabusz. A VOLVO. Szinte vízszintesig dönthető ülésekkel, és légkondival, és ajándék vízzel 🙂 mint egy álom. Ezzel döcögünk el Bangalore-ig, hol utakon, hol utak nélkül. Onnan pedig egy másik majdnem menő busszal Mysore-ba. Ez már tulajdonképpen egy kellemes kis (12 órás) kiruccanásnak tűnt az eddigiekhez képest.

Így utólag visszatekintve, igazán örülök, hogy ennyi mindent sikerült megtapasztalnunk ilyen rövid idő alatt(ugyan még van mit feldolgozni), és büszke is vagyok magamra, hogy ilyen jól viseltem (anya büszke lehetsz rám te is, nem hisztiztem sokat). Ez volt a rövid (hosszú) története kalandos utunknak Mysore-ba, számomra pedig kirándulás a félelmek kicsiny boltjába, ami igazából, tényleg csak a fejemben létezik. Ezt tudom. Tudom az eszemmel és a lelkemmel is, mégis, annyira de annyira nehéz felül kerekedni rajta. Minden bizonytalan helyzetben jön a sötét köd ami elönti a gondolataimat. És már ugyan egyre jobb és jobb vagyok a tudatos “nem engedem magam át a régi berögződéseknek” dologban, de mégis vannak olyan szituk amikor igenis félek, nem vagyok ura a helyzetnek és gyenge vagyok. Ezt nagyon nehéz elfogadnom. De azt hiszem ezzel kell szembenéznem ahhoz, hogy továbbfejlődjek. Talán egyszer a csótikkal is összebarátkozom 🙂

Indiába? Egy hónapra? Minek?

Dorka 2016. december 11. India, KPJAYI, Úti napló

Most megpróbálom megosztani veletek az itt töltött napokat, élményeket, tapasztalatokat, meg ilyeneket…. Na jó, másról van szó. Őszintén igazából csak azt érzem, hogy akkor maradok épeszű, ha kiírom, leírom, megosztom, elmondom, lerajzolom, elénekelem és bármi ami segít megélni és feldolgozni azt a rengeteg színes szagos, intenzív, csodálatos, nagyszerű dolgot ami itt ér engem. Amiben biztos vagyok, hogy belőlem ilyen dolgokat vált ki India, és a mindennapos gyakorlás (nem csak ászanákról((fizikai gyakorlás)) van szó!) ez a kettő együtt kicsit (nagyon) feszegeti a határaimat minden téren. Ez talán nem törvényszerű, de legutóbb is és most is ez van, és sok barátom beszámol hasonlóról egy-egy ilyen utazás után és közben. Mindig Govinda Kai szavai csengenek ilyenkor a fülemben, aki rendszeresen gyakorol jógát vagy bármi spiri cuccot az talán megérti: “Egy nap gyakorlás Indiában felér egy hónap otthoni gyakorlással.” Hát igen, pont annyira fáj, annyira örömteli, annyira sikerül minden, és annyira romlik el egy nap alatt mint otthon egy hónap alatt.

Na szóval elkezdem valahol a storyt. Megérkeztünk Indiába. Első dolgok amikkel itt szembesülök:

MELEG: először is decemberben itt nagyon meleg van, sokkal melegebb mint otthon (30 fok), és anyukám azt mondta hozzak kabátot mert útközbe kell az (nem kellett) meg hazafele is jó lesz az a hidegbe (meglátjuk) és én szót fogadtam…Elég nagy herce hurcákat okozva a bazi nagy téli kabáttal. (Danny Dobai is hozott, ő is jó gyerek) Bocs anya, te vagy a legjobb, leggondoskodóbb, de legközelebb nem biztos hogy hozom a kabátot. Indiába be kell öltözni a nőknek, ha nem akarnak feltűnést kelteni (nem télikabátba de azért rendesen).

Tehát vázolom a helyzetet; rohadt meleg van és izzadsz, cipeled a télikabátot, túl vagy egy időeltolódáson, amit legalábbis egy durva időutazásnak éltél meg, nem érted a napszakot a nyelvet, és hogy mit bámulnak annyira az emberek rajtad.

NŐ: aztán rájövök, hogy nő vagyok és szőke. Ekkor átfut az agyamon, hogy miért nem fogadtam el anno 10 évvel ezelőtt hogy a szőke tincseim barnába hajlanak (azóta is ragaszkodom a szőkeségemhez, ez volt az első pillanat, hogy felmerült bennem a kétely) és még ráadásul egy nagy darabot ki is nyírtam a világító fejemből, amit itt aztán végképp nem ért senki. Ilyen lényt még nem láttak. A másik dolog, hogy ha valamit el kell intézni, az csakis Daninak megy. Nagy nehezen összeszedem a bátorságomat, hogy mondjuk vegyek valamit, vagy megkérdezzek valakitől valamit. A reakció a következő: 1. nem érti mit mondok és zavartan néz VAGY érti mit mondok és zavartan néz 2. A Danira néz zavartan, hogy én mit akarok, és miért nem ő kérdezi. Hát ez elsőre fura. Meg másodjára is, aztán már nem szólalok meg inkább.

De itt álljunk meg egy pillanatra. Valamiért ez a dolog nagyon nagyon erősen jó érzéssel tölt el. Igen, az hogy nőként nekem itt igenis nőnek kell kinéznem (szoknyát veszek, és csilingelő ékszereket és csillogó bigyókat ragasztok magamra és még élvezem is) és funkcionálnom, az ad egy nagyon nagy megnyugvást amit azelőtt otthon soha nem tapasztaltam (mert én erős nő vagyok…na persze). Valahogy helyre kerülünk ettől. Daninak nyilván férfiként kell viselkednie, hogy mondjuk ne haljunk éhen s legyen hol aludnunk 😀 És istenem micsoda férfi a férjem! <3 Mindent elintéz, mindig, lehet rá számítani, nem hagyja el magát és mindig kitalál valamit hogy valahogy megmeneküljünk a húzós helyzetekből. Erről megintcsak Govi szavai jutnak eszembe: “A jógás pároknak nagyon nehéz, mert a jóga annyira kiegyensúlyozza a női és a férfi oldalt az emberben, hogy egy idő után túl egyformák lesznek és csak barátaivá válnak egymásnak” Kicsit azt érzem, hogy otthon ehhez még jógázni sem kell. Eltorzultak a szerepek, és én elképesztően szerencsés vagyok azért, hogy a világ másik felén ilyen dózisban tapasztalhatom meg a másik oldalt. Ahol a nők nők, és a férfiak férfiak, és nem uralkodás és elnyomás érződik, egyszerűen mindenki tudja hol a helye. (Persze otthon is ismerek végtelenül normális családokat ahol ugyanez megvan de sajnos az én ismertségi körömben ez a kevesebb.)

DHARMA: Hát ez a sztori, ez, ez, ez sokmindent elmond. És akkor megérkeztünk Mysore-ba (az előtte lévő dolgokat majd máskor elmesélem). Szóval Adott Ani és Dani, azaz MI akik egy SZAR motorral próbálnak eljutni A-ból B-be(B ismeretlen). És adott Kiran akit még sose láttunk, átutaltunk neki egy rakás pénzt és nem találjuk, és nincs meg a száma, és adott Appi a rikshás (ami valójában egy Tuk-Tuk) akinél minden csomagunk van felhalmozva a kis járműre. Kerengünk körbe a városrészen ahol gondoljuk, hogy lakni fogunk, de egyszerűen nem találjuk a címet amit kaptunk. A rikshások általában nem tudják a címeket, csak úgy mennek aztán a forgalom valahogy odasodorja őket ahova az utas akar menni. Persze Kiran száma nincs meg, Appi alig beszél angolul, mi meg folyton lerohadunk valahol. MI furcsamód nyugodtak vagyunk (ez azt jelenti hogy Dani nyugodt, ezért én is 🙂 ) Appi elkezd telefonálgatni, és láss csodát, Kiran előkerül. A történet egyszerű, Kiran egy ügynök és egy kicsit nyomi és rossz címet adott meg nekünk, azért kellett rá várni, mert az előttünk lakók nem hagyták el időben a házat és mocskot is hagytak (nagyon nagy mocskot) és a háziakkal is meg velük is kellett veszekedni. Megérkeztünk, betettük a csomagjainkat, és elhagytuk a házat amíg kitakarítanak. Elvoltunk jó sok órán keresztül, ettünk, bevásároltunk, sétáltunk… Visszaértünk. A takarítók még nem végeztek (nem csodálom amúgy). Ekkor a háziasszonyka mondta, hogy menjünk be az ő lakrészükbe amíg végeznek (alul ők laknak, felül MI, meg egy lány egy másik lakrészben aki egyedül van itt már 3. hónapja és ezért szeret nagyon rövid idő alatt nagyon sokat beszélni). Beülünk. Kérünk teát? Kérünk. Közben megsúgom Daninak a titkot amit nyilván még nem vett észre. A háziak keresztények. Szembe az utolsó vacsora, és Jézuska, és mindenféle hímzett ima körös körül, de amolyan indiai módra. Még sose láttunk ilyet, úgyhogy jól körbenézünk. Közben Hilda hozza a finom chai teát nekünk, a legszebb csészéjébe és mosolyog és mesél és kérdez.

És neked mi a DHARMÁD?

Bizonyára sokaknak van róla fogalma, hogy ez mi ez, de ebben a kontextusban ez valami ilyesmit jelent: “Az emberre fejlettsége, adottságai, helyzete miatt más és más egyéni dharma hárul. Saját dharmája egyben kötelessége. Vannak egyetemes általános érvényű dharmák, de vannak személyre szabott egyéni dharmák is, amelyek az egyén tehetségéhez, egyéniségéhez, társadalmi helyzetéhez mérten feladatokat szabnak rá. A Dharma útját járva az egyén, hajlamától, jellemétől, képességeitől függően elindul a törvény szabta úton. A hindu filozófiai rendszer és vallás azt tartja, hogy az ember egyéni dharmáihoz igazodva csatlakozhat leginkább az általános erkölcsi alapelv követelményeihez, azok parancsait beteljesítve juthat el az egységes világtörvény megismeréséhez.”
Valójában a munkánkat kérdezte persze, de itt ez is mást jelent. Az emberek itt feltételezik, hogy a másik emberek a helyükön vannak és azt csinálják az életben ami a feladatuk, amiben kiteljesedhetnek, és nem ébrednek fel életük derekán azzal a gondolattal, hogy úr isten, mit keresek én itt vagy ott, ezen vagy azon a munkahelyen. Egyrészt megelégednek azzal amijük van, amit az élet ad nekik, másrészt olyan hivatást, dharmát végeznek ami a lényüknek megfelelő, amiben kiteljesednek, ahol önmaguk lehetnek. Pl (na jó ez szélsőséges példa lehet hogy csak bolond, de) van egy vigyorgó bácsi aki egész nap vigyorog és kéreget, és akkor is boldog az arca ha nem vigyorog és nem kéreget, és ha semmit nem kap még akkor is. És van egy kókuszárus (akiről egy videót is megosztottam) hát ő nem bolond és mégis boldog egész nap, mindennap. Nyugodt és örömmel végzi a munkáját tényleg minden nap.
Talán ez most így elképzelhetetlen, de azért képzeld el, hogy nyugodt, elégedett, igazán nő/férfi vagy aki a helyén van egész nap minden nap.

Neked mi a DHARMÁD?