Bandhami Archives - Bandha Works Jógaiskola

Csak a jóga (karimentes bejegyzés)

Dorka 2016. december 29. Bandhami, India, Mysore-i útinapló

Itt a karácsony. De én nem érzem 😀 Úgy érzem, hogy augusztus van és azon agyalok melyik nap menjünk a strandra. Úgyhogy most nem, a nem létező kari-hangulatomról fogok nektek nyafizni (azt majd a következőben), hanem inkább elmesélem milyen is az életünk itt, ahol egy hónapig nyomulunk bele a világba. Sokan el sem tudják képzelni hogy mit csinálunk itt egész nap ilyen sok napon át. Régen én sem tudtam volna elképzelni, hogy egy hónapig nyaraljak. Gondoltam; addig nem lehet turistáskodni, meg semmit-tenni meg napozni (azt amúgy sem tudok, 2,5 perc után annyira de annyira kellemetlenül érzem magam, mint egy grillcsirke). Hát most meg azt nem tudom elképzelni, hogy egy hétig semmit-tegyek. Ugyanis mi ide nem nyaralni járunk. Hanem telelni 😀 Nem, nem.

Az lesz a legjobb ha a mindennapjainkat írom le, így biztosan megértitek. Szóval minden reggel (kivéve szombatonként, meg teliholdkor meg újholdkor, meg nekem még van pár pihinapom) elmegyünk a shalába REGGELIZNI 😀 Neeeeem. Na jó ez csak nekem vicces, mert számomra egyértelmű, hogy jógázni megyünk reggelente. Szóval bocs :). Ez úgy néz ki, hogy felkelünk nagyon korán, és még itthon felkészülünk rá, hogy jógázunk. Ezt úgy képzeljétek el (azoknak mondom akik MÉG nem kezdték el a mindennapi gyakorlást), mintha valami fontos eseményre készülnél minden egyes nap. Amint megébredsz már eszedbe is jut, hogy ma is egy nagy és csodás napnak nézel elébe. Mint amikor utazol valahova, vagy hoppá, most jutott eszembe, vagy mikor karácsony reggelére ébredsz (és mondjuk, hogy szereted a karit). Amúgy nagyon jó így felkelni, hogy valami fontosat csinálsz már egyből reggel.

Persze ez még számomra is csak itt Indiában ilyen egyértelmű, a tanárommal Saraswathi Joissal 🙂 (Itt egy videó róla 🙂

Szóval miután felkészültünk arra, hogy jógázni fogunk (értsd: tisztálkodunk, magunkhoz vesszük az indítókávét, gyújtogatunk ((pl füstölőt meg ilyeneket, szeretek tüzeskedni)) és összekészítjük majd még egyszer leellenőrizzük a szükséges cuccokat; jógamatrac, jógaszőnyeg, kis törcsi, shala-belépőkártya) elindulunk. Idén van egy (mostmár) nagyon pöpec kis mocink, Enfike, úgyhogy azzal pöfögünk el a házhoz ahol végezzük a különböző cirkuszi mutatványainkat, ki-ki saját tudása szerint. Általában áll a sor a terem előtt, de én már a motorról is hallom Saraswathi hangját (nem is értem, hogy akik ott állnak az ajtóba miért nem hallják soha, Saraswathinak mindig üvöltöznie kell) “One more!” néha meg “Two more!” Egyesével lépünk be amint van hely. Bemegyek leteszem a matracom, Dani mindig előre enged engem 🙂 aztán irány az öltöző. Majd odaállok a matrackámra, és nyomatom az ászanákat. Naggggyon meleg van a teremben, ezért is kell még egy plusz jógaszőnyeg vagy törcsi, meg még egy kis törcsi. Mert annyira izzadsz mint nyáron a strandon télikabátban. Komolyan, hát nekem annyira ömlik a kis testemről a víz, úgy nézek ki, mintha legalábbis a zuhany alól léptem volna ki. Úgyhogy ezúttal nem csupán trendi kiegészítő a menő manduka törcsim, hanem komoly életmentő felszerelés. Nélküle kitörném a nyakam, mert a legeslegtrendibb matrac is tükörjéggé válik, ha egy tócsa van rajta. De ez egyébként egy jó dolog. Tisztulsz meg minden, de ami engem sokkal jobban érdekel, jobban mennek a különböző pózok ilyen melegben. De ez most már nem azért érdekel, mert bizonyítani akarom a tanáromnak vagy a matracszomszédomnak, hogy mennyire májer vagyok (na jó néha ez is bejátszik, de már csak pillanatokra). Azért annyira jó, mert már annyiszor csináltam ezeket a pózokat, hogy érzem, ha ennyire királyul csinálom akkor valami más is történik, nem csak az, hogy de jól megy. Tudok figyelni a légzésemre meg valahogy kapcsolódok magammal. A mai világban ezt én óriási dolognak tartom. Annyira kifelé élünk, és annyi mindennel kötjük le figyelmünket, hogy általában, ha magunkkal kell lennünk (TV meg internet meg minden nélkül) azt se tudjuk mihez kapjunk, hogy menekülhessünk a helyzetből. (Legalábbis nálam így volt) Hát itt nincs mese, nem futhatok el magam elől, és szembe kell néznem a szörnyecskékkel. És ez mit is takar… hát pl mindenféle szörnyű gondolatot gyakorlás közben persze. Pl olyanok jönnek, hogy mit keresek én itt, meg abba kéne hagyni, meg, viszket a bal fülem, megvakarjam-e vagy ne? Aztán meg a fájdalommal is szembenézek kb minden nap, (ez amúgy viszonylag hamar jön ám, mondjuk az első jógaórán) amiről nem mindig tudom eldönteni, hogy még jóleső, belefér fájás-e vagy annál kicsit több. És ha jön a fájás akkor mit csináljak? Egy idő után nagyjából, körülbelül, hozzávetőlegesen el tudom dönteni, hogy meddig enged a testem. És utána már sokkal de sokkal parább dolgok jönnek, olyanok hogy oké, most már 5 másodperce zsibbad a karom, vajon így marad örökre?! Meg, most egy kicsit nem érzem a lábam?! De én úgy vagyok vele, amíg mozog nem para 🙂 Ha az ember az idegrendszerének meg a kis lelkének mély tisztításába kezd az ne várja azt, hogy ez egy könnyű séta lesz. Ugyanakkor meg egészen izgalmas és fantasztikus a határaim kutatása, és azok a változások amiken keresztül megyek, mindenféle szinten. Sokkal izgibb mint mondjuk egy akciófilm. Szóval tök durva, minden nap, jógázni. Nagyon menő dolog, főleg itt.

Miután lenyomtam a kis sorozatomat, a friss levegőn megvárom Danit, én mindig jóval előbb végzek. Felpattanunk a mocira és irány a kokóárus (csak én hívom így, amúgy kókuszt árul) Felhörpintjük az isteni nedűt aztán benyomunk pár idlit reggeli gyanánt. Az idli egy ilyen puha fehér valami amit csípős csatnival adnak, a bolt meg egy garázsból kialakított bolt-szerűség, de szerintem az ÁNTSZ biztos bezárná (pont mint a lakótelepen ahol felnőttem, csak lakótelep nélkül). Nagyon népszerű hely. Itt sok az indiai fószer, de mostanság már a nyugati jógikból és jóginákból is akad bőven. Az IdliMan-nél (ez olyan mint valami szuperhős név, nem? :D) van az eddig általam kóstolt legfincsibb chai, ez egy ilyen fűszeres tejes tea. Egyébként nem sok köze van ahhoz a tejukához ami a fejünkben él, ez tök más. Miután mindent felzabáltunk, hazamegyünk és én a nagy riadalomra való tekintettel, hogy már majdnem megvilágosodtam, gyorsan szundítok egyet.

Aztán napközben meg többféle programunk is szokott lenni, van ami kötelező és van amit magunknak találunk ki, nehogy unatkozzunk. Általában énekléssel és szanszkrit szövegekkel kapcsolatos dolgaink szoktak még lenni, amiket néha már-már élvezek, néha viszont nehéz nyitva tartanom a szememet, és tökélyre fejlesztettem az éneklés közbeni észrevétlen ásítást is. Meg aztán van hogy bemegyünk a városba, mert mi amúgy ilyen vidék-feeling helyen lakunk, itt nyugi van. A városban csak pár órát tudok eltölteni, mert iszonyú zajos és sok ember van és por meg dudálás egyfolytába. Mondjuk ez otthon is így van, főleg így kari idején, bemenni mondjuk egy bevásárló központba, vagy csak metrózni is igazi kihívás egy ilyen kis szenzitív lénynek mint én. De gondolom mindenkinek. Csak otthon ilyenkor még a nap se süt (a westendbe meg főleg nem). És itt alapvetően mindenki nyugodt, nem érzed azt a fura kellemetlen vibrálást, mint a teszkóban a sorban állva (amúgy már elég rég nem járok teszkóba, de szerintem ez még mindig megvan). Szóval itt más. Tévedés ne essék, mindent el akarnak neked adni és van pár erőszakos fazon, de valahogy nem az a nagyon kellemetlen fajta egyik se. Olyan tisztelettudóan másznak bele a képedbe. Például nem tisztelik az intimszférát (szerintem csak nem tudják mi az) de soha egy újjal se ért hozzám senki, se véletlenül se sehogy. Csak végzi a dolgát. és ha nem veszel tőle semmit, békén hagy. Ha viszont veszel valamit, hát akkor mosolyognak, és még sokkal kedvesebbek mint előtte. Nyilván mert többszörös áron jutunk mindenhez (bár már kezdünk belejönni). De ha idejössz, akkor jobb ha belekalkulálod a vásárlásba a nyugati-felárat, mert ha rám néznek bizonyos ár alá nem mennek és kész. Megjegyzem még a legmagasabb árak se érik el az otthoni árakat. Úgyhogy mindenki boldog 🙂 Mi kincseket szerzünk áron alul, ők meg továbbfejleszthetik a kis üzletüket a nyereségből, vagy csak vacsoráznak egy jót.

Amiről még mindenképpen mesélni szeretnék, az az itt tapasztalt hihetetlenül magas szinten űzött spórolás. Ezt a trendi országokban manapság környezettudatosságnak meg a biológiai lábnyomunk kicsinyítésének vagy valami hasonló humbuknak hívják. Hát bármelyik green peace-es kutyafa.. akarom mondani kutyafüle ahhoz képest mint amit az itt élő emberek produkálnak. Egyrészt spórolnak, és egyszerűen nem pazarolnak. Így nevelkednek már nagyon nagyon sok éve. Benne van a kollektív tudatban, hogy a lámpát lekapcsolod ha nincs rá szükség. Olyannyira, hogy a boltokban is csak akkor van felkapcsolva ha valami komoly vásárló lép be. És csak annyi kaját veszel amit megeszel. Sok étteremben, nincsenek készletek felhalmozva. Mivel minden sarkon meg lehet kapni mindent az apró boltokban, csak akkor mennek megvenni mondjuk akár egy alapvető hozzávalót is, ha te éppen megrendelted azt az ételt. Pl ha kólát rendelek, az esetek 80%-ban valaki elszalad a boltba kóláért az étteremből. És ez a háztartásokban is így megy. Egyrészt nem kell messzire menni ha kell valami a vacsihoz, olyannyira nem, hogy egész nap körbe járnak pl fűszerárusok, akiktől az itt elengedhetetlen alapanyagot a csilit nagy mennyiségben meg lehet venni (szerintem itt ez olyan alapvető mint az oxigén). Meg persze minden más friss!! fűszert. Ugyanígy árulnak zöldségeket, gyümiket is ilyen mozgó árusok, akik kiabálnak, (már tudom, ha azt hallom, hogy PÓÓÓ vagy SZAPPÓÓÓ, az a fűszeres 🙂 ) Ja igen, és itt az emberek vegák. Nem akarok senkit se megtéríteni, meg bírálni, de többször futottam már bele abba, hogy a vegetarianizmus nem egészséges, beteg lesz aki nem eszik húst… Bocsi de ettől röhögnöm kell 😀 . Ebben a kerületben (Gokulam) kb csak vegák élnek. Nem azért mert úgy döntöttek, meg mert az jött divatba, nem. Egész életükben nem ettek, és nem is fognak húst enni(!) (és elég egészségesnek néznek ki) El sem tudják képzelni, pont úgy ahogy a húsevők se nagyon tudják elképzelni, hogy megesznek egy cuki kiscicát vagy kiskutyát, vagy hörcsögöt. Itt a kutyák is a cicák is és a marhák is biztonságban vannak. Szeretik őket, szabadon szaladgálnak (már amennyire egy tehén tud szaladni) sőt a zöld hulladékot (pl a zöldségek héja meg ilyenek) amiket az állatok megesznek azt szépen összegyűjtik és odaadják nekik. A kutyáknak meg Pl Síva, aki egy ilyen jógi-üzletember (Ő megér egy külön bejegyzést majd) mindennap főz (persze vega kaját, mert a kutyusok azt is szeretik ám, és a vega kutyák tök nyugodtak is). Olyat is rendszeresen látok, hogy a gyümit áruló ember a legszebb gyümölcseiből ad egy tehénkének, és láss csodát, nem vár cserébe semmit. Tök természetes, hogy önzetlen vagy az állatokkal. Na meg a másik, az itt élő húsevő emberek testközelből látják, tudják, hogy honnan jön az a husi. Nem elmennek a “szuper”márketbe és megveszik a rózsaszínű zsugorfóliázott pipicicit. Itt ha pipit akarsz főzni, akkor elmész egy henteshez ahol a húsfeldolgozás minden(!) lépését szépen láthatod. Most megkíméllek benneteket, nem írom le. Én láttam, hallottam, majd sírtam. Egy szó mint száz, a vegaság teljesen egészséges, és biztonságos 🙂 (persze kiegyensúlyozott táplálkozásról beszélek) Nem leszel beteg tőle. Nem ettől leszel beteg.

A másik nagyon durva dolog itten, a víz. Merthogy nem nagyon van. MOST tedd össze a két kezed hogy Magyarországra születtél, ahol a víz olyan természetes mint a levegő. Iszonyú szerencsések vagyunk. Iható a csapvíz, vannak forrásaink, rengeteg, és még termálvizeink is, nem is kevés, amik gyógyítanak. Bevallom őszintén, én meg a vízzel való spórolás az két külön dolog. Szégyenlem is magam miatta rendesen, de csak most, így hogy látom és ami még fontosabb tapasztalom. Ez biza nagyon nagyon nagy kincs. Nem lenne szabad magától értetődőnek venni, hogy van és kész. Na elmesélem hogy néz ki itt. Először is a csapból folyó víz nem iható, főzni se lehet vele, én még fogat se mosok vele. A itteniek se isszák meg, szóval komolyan nem tiszta (tényleg nem az, olyan sárgás). Van egy ilyen, tudjátok, olyan bugyborékolós ballon minden háztartásban amiben iható víz van. Ez pedig azt jelenti, hogy egyrészt azért el kell menni mindig ha kifogy (Dani megy érte, mert ő elég erős, hogy hazacipelje :). Másrészt ez a víz nem olyan mint otthon az ásványvíz, vagy akár a csapvíz, ez kb olyan mint a desztillált víz, nagyon nagyon kevés ásvánnyal. Szóval ha ki vagyok száradva és ezt iszom… nem sokra megyek vele. És mire átállítottam az agyam, hogy ebből a ballonból kell tenni, a kotyogóba, meg a fazékba, meg a fogmosás… Szóval jó kis lecke nekem aki nem valami spórolós a vízzel (akinek inge kérem szépen vegye magára).

És a fürdés 😀 hát az nagyon szórakoztató (problémás). Van egy nagy veder, amibe úgy engeded a meleg vizet, hogy te magad vagy a keverős vízcsap. Vagyis engeded a hideget majd a forrót, addig amíg nem jó a hőfok. (Nekünk szerencsénk van, mert itt mindig van meleg víz, ez se magától értetődő.) Azután, fogod a kiskancsót és te magad leszel a zuhanyrózsa is, vagyis nyakon öntöd magad. Számomra is meglepő, de tökre meg lehet szokni ezt a fürdést, sőt. És valami hihetetlen, hogy ily módon, milyen kevés víz szükséges ahhoz hogy 1 db ember tökéletesen tiszta legyen. (A hajmosás az még szórakoztatóbb :))

Éééééésss a legfantasztikusabb dolog ami azóta történt, hogy februárban itt voltunk. A vezetőség, egyem a szívüket, fogta magát és egész Mysore-ban betiltotta a nájlont(!!!). A szatyrot, a műanyag dobozt, és úgy egyáltalán az összes műanyagot. Nem tököltek, hogy vessünk ki rá adót, meg költsünk plakátkampányra, kérjük meg az embereket… hátha. Fogták és egyszerűen betiltották. Mellette elmondták az embereknek, hogy ezzel az élőlényeknek és a bolygónak tesznek jót. Ami csodálatos, hogy itt az emberek ezt elfogadják, és megértik. Az eredmény: nincs nagyon szemét az utcán (ami eddig elég szembetűnő és undi volt ) és mivel a szemetet az utcán égetik (közte a műanyagot is) ezért olyan szmog sincs, meg égett műanyag szag. Az emberek átálltak a régi régi dolgokra. Banánlevélbe meg hasonló menő lebomló cuccokba csomagolják a dolgokat, és mindenki textilszatyival jár. Hát, ennyi, igenis lehetnek a dolgok ilyen egyszerűek.

Na, ilyenek történnek itt, ilyen az élet India egy csodálatos részén Mysoreban. Rengeteget lehet tanulni, és nem is kell hozzá még a jógaiskolába se bemenni. Még egy előadást se kell meghallgatni, csak figyelni, és megpróbálni úgy élni ahogy azt itt teszik. Így válik a tudás belsővé, tapasztalás útján. Talán ez az amiről a Guruk tanításai is szólnak, hogy fektessünk sokkal nagyobb hangsúlyt az elmélet helyett a valódi gyakorlásra, hogy mindez mélyen beivódjon.

Ui: Boldog Karit mindenkinek 🙂

Az út Mysore-ba, rázós lesz…

Dorka 2016. december 19. Bandhami, India, Úti napló

Ani/Dani gondolatok:

Csillagidő: -307944.0

Föld bolygó…. azt hiszem (bár sokszor nem tudtam hol vagyunk, akár a Klingon is lehetne)
Vigyázat, ez most hosszú lesz.
Annyira bejött ez az írósdi, hogy folytatom, sokat segít abban, hogy jobb legyek. Jobban Én legyek, és hogy tisztábban legyek magammal. De most csak mesélek, semmi bölcsesség.
Szóval hogyan jutottunk el Mysore-ba: Először is az időutazást követően ugye miután asszem több mint 30 órát töltöttünk különböző járműveken földön és levegőben, megérkeztünk Bangalore-ba. Itt szállt re a repcsi, a második. Na hát igen itt szembesültem azzal, hogy már nem vagyunk Európában, és ekkor én nagyon jól tudtam, hogy valahova megyünk messzire ami tök ellenkező irányba lesz azzal ahol utána egy hónapig leszünk, és még nincsen semmilyen jegyünk se vonatra se buszra, a taxi meg szóba se jöhet mert túl messzire megyünk. Plusz még ugye itt volt a pénz válság (ez amúgy még tart most is, de nem olyan durva). India vezetősége egyik napról a másikra úgy döntött, hogy a két legnagyobb címletet egész egyszerűen visszakéri, és ha abból túl sok van nálad és nem tudod igazolni honnan és hogyan jutottál hozzá, akkor jól megnéznek maguknak. (Talán még egy lehetőségük volt az embereknek, hogy leadózzák vagy ilyesmi, de igazából nem tudom.) És mindez azzal jár hogy egy ember egy nap csak X mennyiségű pénzt vehet fel meg válthat és X=nagyon kevés. Tehát az automatákba nincs pénz, váltani lehet ugyan pár helyen, de maximum keveset és amit ott kapsz pénzt az a legújabb legnagyobb címlet (amúgy nagyon szépi :)) amivel nem nagyon tudsz fizetni mert nem tudnak visszaadni. MI felkészültünk, hoztunk többféle manit magunkkal, meg bankkártyát mindketten azon is manival és még egy pár mantrát elmormoltunk, hogy legyen elég rupink amire éppen kell. Hát ez így lett, mindig csak annyi volt amennyi éppen kellett 😀
Szóval ott állunk a reptérnél, azt szerencsére sikerült leszervezni, hogy a bazi nagy csomagjainkat elvigyék előttünk Mysore-ba. Még a reptéren gyorsan, bőrönd kinyit, télikabát berak, szandi kivesz aztán uzsgyi (meg persze az utazós fertőtlenítő-szettem, ami nélkül egy lépést nem mozdulok) Meg is találjuk a Mr. Daniel WELCOME TO MYSORE feliratot egy ilyen egzotikus fószernél és én közben reménykedem, hogy a csomikákat valóban oda viszi ahova mondja és mikor visszaérünk valóban ott lesznek mindenféle tartalommal amivel megtöltöttük. Igen ez egy komoly gyakorlat! Nekem mint igazán vérből gyanakodó és velejéig bizalmatlan magyar leánynak. Nekem aki ezt hozza otthonról, benne van a földünkbe (azt hiszem a pesti földbe méginkább) és véremmé vált. Engedd el…. aha, de benne van a jógamatracom ami bejárta velem a világot…. Engedd el…… jó jó, de a kedvenc cicanacim….Engedd el… de a télikabátom…… ENGEDD MÁR EL!!! ok jó lesz ez! Gondolatban vizualizálom ahogy mindent megkapunk szépen rendben. A fószer elhajt. Sóhaj, indulhatunk.
Mi meg ott állunk egy-egy nagyon cuki hátizsákkal, pár napra való ruhával és kb 4,5 zacskó az útról megmaradt ropival. Keressük meg a buszt. Az út közepén napozó kóbor kutyák, dudáló autók, gyönyörű színekbe öltözött nők, meg csadoros is van jópár, és egzotikus emberek mindenfele hawaii papucsban (ezt nem rég tudtam meg hogy így hívják), meg sok sok busz. Az emberek akiket Dani megkérdez amolyan kaller-kinézetűek, és meglepetésemre nagyon segítőkészek (otthon nem ez jellemző rájuk), megmutatják hol a busz, felszállunk.

Kifizetjük a jegyet, elindulunk, röpke másfél óra és bent is vagyunk a városban. Egy bazi nagy buszpályaudvarra tartunk amely Majestic névre hallgat. Út közben nézelődök, figyelem a forgalom egészen fura és kívülről nagyon félelmetes áramlását. Végig ez az érzésem: Most megy neki! Nem, most, vagyis most. Uram atyám majdnem neki ment… Kicsit hangos kicsit félelmetes, de nagyon szuper kis izgalommal tölt el. Majd megkérdezem Danit, hogy oké oké, megyünk a városba, de ugyan honnan mivel és hova és mikor érünk oda? Az én édesem, nagyon szeretne vonatozni Indiában, és közli, hogy a vasútállomás csak pár percre van gyalog a buszpályaudvartól.. Egy pillanatra feláll a szőr a hátamon, (na jó valójában most is) mert tudom, hogy vonatozni Indiába nem egy leányálom, de bízom a férjemben, és majd ő vigyáz rám, követem bárhová. Ő nagyon szeretne vonatozni, én meg tudom, hogy csak azért félek tőle mert még nem próbáltam és nem tudom, hogy mire számítsak. Valamiért ez a bizonytalanság elég nagy félelemmel tölt el szinte minden élethelyzetben, és ilyenkor jönnek ilyen bórzasztóan irreális gondolataim, mint például, hogy biztosan mindenki azon a vonaton (amit még nem tudunk hogy melyik és megy-e és lesz-e jegyünk) már most azt várja hogy mi felszálljunk és majd jól kirabolnak, meg kiraknak a préri közepén meg ilyenek… Tök para ilyen gondolatokkal menni az ismeretlenbe. De szerencsére nem tudok ebbe elmélyülni igazán mert megérkezünk. Közben besötétedett. Leszállunk a buszról, és halvány lila gőzöm sincs hogy hol vagyunk (ez egyébként nem egy ritka jelenség, általában nem tudom hogy hol vagyok) Mindenfelé klingonok (róluk azt kell tudni, hogy csúnyák és hangosak és nem tisztelik az intim szférádat). Este minden sokkal de sokkal félelmetesebb. Belekapaszkodom Daniba, összeszorítom a fogam és reménykedem, hogy nem ragad magával a hömpölygő tömeg, próbálok láthatatlanná válni, hamár teleportálni nem tudok. Ő elvileg tudja hol vagyunk és hova tartunk, a magabiztossága nagyon sokat segít abban, hogy ne essek kétségbe az ilyen komfortzónámon kívüli helyzetekben. Átsuhanunk egy aluljárón is ami egészen emlékeztet a Blahára, ez furamód némiképp megnyugtat. Majd meglátjuk végre a várva várt vasútállomást. Hát ez olyan vasútállomás kinézetű, csak az emberek vannak nagyon nagyon sokan. És sokan közülük fekszenek, ülnek, vacsoráznak a kövezeten, megfáradva a mindennapok harcaiban várják, hogy továbbállhassanak. A következő órában rájövök, hogy ez itt nem is olyan egyszerű. Itt a vonatra sokan hónapokkal előbb megveszik a jegyet. Mi is próbáltuk még otthon, de ha nincs indiai telefonszámod és indiai bankod akkor esélyed se nagyon van. Szóval beálltunk valami sorszerűségbe, minden ki volt írva(jeee), de csak tamilul (óóó 🙁 ). Én nagyon jól tudok nyomakodni, valamiért olyan kis kicsi vagyok, hogy az emberek észre se veszik ha előre nyomulok, úgyhogy csináltam Daninak helyet. Az, hogy megtegyünk kb 2 métert és az egyik ilyen ablakhoz lépjünk ahol feltehetőleg valami ügyfélszolgálat jellegű dolog zajlik, kellett vagy 15 perc. Na ott vagyunk. Dani tud vele beszélni, kézzel, lábbal, indiai angolul, közben érzem a tekinteteket magamon, de nem rosszallóak, inkább csak nem értik, hogy mit keresek én itt, mégis melyik világból, melyik bolygóközi járattal érkeztem pont most pont ide? Volt egy kósza gondolatom, hogy kiállok a “sorból” mert az intim szférám eléggé elkezdett hiányozni. Megfordultam, de világító szemek sokasága tapadt rám hirtelen. Na jó maradok Danival, mindenkinek jobb lesz. Kiderült, hogy van még hely arra a vonatra amivel menni akartunk ami nem innen megy, hanem 20 percre innen egy másik állomásról. Az is kiderült, hogy nincs a legfelsőbb osztályon hely se (egyébként ezen a vonaton eleve nincs is legfelsőbb osztály) úgyhogy mondtam Daninak, hogy ….(sóhaj) persze vonatozzunk 🙂 (én biztos nem megyek vissza a buszpályaudvarra). Mire megtárgyaltuk, hogy de jó lesz vonatozni, az ügyfélszolga szublimált…. Mellettünk egy szemmel láthatóan másik dologgal foglalkozó ablak volt ahol nem volt olyan tumultus, én a kettő között álltam, mondtam Dani, cseréljünk helyet kérdezd meg ezt a másik fószert, hátha segít. Átnyomtuk magunkat egymáson és segített. Egyébként itt mindenki annyira de annyira segítőkész, hogy komolyan néha eldobom az agyam. Itt ha mosolyogsz, visszamosolyognak, és nem úgy néznek rád mint egy félőrültre. A muki adott nekünk papírt, töltsük ki. Kitöltöttük. Jegyet akarunk Tiruvannámalajba. Oké no para, adom a jegyet, adjátok a manit, mondta, és adott jegyet az azon a vonaton lévő legmagasabb osztályra (belül, nemhogy egy kő, egy egész hegyecske gördült le a kicsi szívemről). Mostmár aztán jöhet bármi, nekünk van jegyünk 😀 Volt még időnk, úgyhogy kerestünk ennivalót. Hát ez Indiában mindig lutri, csak PURE VEG helyekre szabad menni, és jobb vigyázni.

Beültünk egy népszerűnek látszó, szuterénben fekvő kis helyre, illetve beálltunk a sorba. Valaki a nagy pénzét akarta felváltani, valaki zacskót akart szerezni, valaki meg éhes volt mint mi. Jó, Danikám kérj nekem egy jó dószát, addig leülök, megpróbálom feldolgozni az elmúlt röpke 2 órában történteket.
Jön Dani és a dósza, gondosan lefertőtlenítem mindkettőnk kezét, (van kanál is, de nem kockáztatunk) mostmár ehetünk. Nagyon finom, persze rohadt csípős a csatni, a szambar is meg a harmadik is ami nem tudom mi. Ja és a dószában is van egy csiliréteg, meg a töltelékben is fel fel bukkannak erősebb fajtájú paprikák. De tényleg finom. Megveregetjük a vállunkat, hogy jó helyre jöttünk. Ennyi csilit a bacik se bírnak ki. A következő program, hogy átjussunk a vasútállomásra ahonnan a vonatka indul. Dani rám néz és fel sem teszi a kérdést, az arcomra van írva, hogy nem sétálunk hanem riksázunk. Az első riksázás, persze a normál ár többszöröséért (utólag már világos, hogy átvertek, de még nem álltunk át, még nem tudunk úgy alkudni). Én meg össze teszem a két kezem, hogy nem kell sétálni. A hűvös menetszél egy kicsit csillapítja a kavargó gondolataimat és a gyomromban hatalmi harcot vívó csilik összecsapását.

Megérkezünk, az állítólagos vasútállomásra, körbenézünk. Többször meg kell bizonyosodnunk arról, hogy jó helyen vagyunk, mert az elménk, már másik dimenzióban van, teret váltottunk, nem tudom, hogy a melegtől, a sok utazástól, vagy a csilitől, de még valamiféle zene is felcsendül bennem. Még van időnk, úgyhogy kicsit sétálunk, szerzünk egy indiai telókártyát, amin net is van és valami nevetséges áron jutunk hozzá, egy ilyen telefonos garázsboltba. Eltöltünk ott is vagy fél órát, mert a teló amit Dani hozott nem működik, folyton lefagy pedig nincs hideg (nem a jó amit használ itthon, hanem egy másik amit régen használt, mert egyik sem dualsim-es és kell hogy elérjék a magyar számán is). Indiát nem bírja a Sony. Ott ül egy nő akivel pár szót beszélgetek. Értetlenül néz “Hungary???” mondom hogy EUROPE, mondja, hogy “ohhh”. Kérdezi, hogy munka miatt jöttünk? Mondom, hogy nem turisták vagyunk, utána nincs több kérdése… Ekkor eszembe jut a zene amit mostmár egyre erősebben hallok, és rájövök, hogy nem hallucináció, hanem az utcáról szól. Olyan utcabál féleség van egy kis utcában, de valami irreálisan sok hangfallal. Dani mint a hangok és hangtechnikák nagy ismerője elképed és röhög, én meg mondom, “igen jó nagy”. Visszaindulunk a vasútállomásra.

A következő pár órát még eltébláboljuk, mire jön a vonat (20 perc késés, akár otthon) ki is írják melyik vágányra, pont odaérünk, felszállunk. Én aztán nem számítottam semmi jóra eleget utaztam a MÁV különböző nosztalgiajáratain. Hát …. jól tettem…. Nem tudom milyen lehet az alacsonyabb osztály, de ez sem piskóta. Ilyen fekvős helyjegyünk van, és egy csapat kallerra akadunk akik megmutatják hol fogunk aludni ma éjjel. Őszinte leszek, pontosan olyan volt mint a Budapest-Belgrád vonat csak itt több volt a csótány. Én komolyan mondom, hogy egy percet nem aludtam!.(egyébként a belgrádi vonalon se) Szörnyű hangos, mert valamiért itt a vonatokon folyton nyomatják a hajókürtöt, vagy vonat dudát vagy nem tudom mi a neve. És én meg a csótik, egyszerűen nem tudunk barik lenni, én egyszerűen utálom őket (igazából egyet láttam sétafikálni de onnantól kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy meg akar enni engem!). Hát én gondolatban már megírtam egy könyvet, a végrendeletemet, elmondtam párszor (párszázszor) néhány mantrát, a szorzótáblát, a Himnuszt, és megpróbáltam felidézni a leghaszontalanabb információkat amik elmém birtokában vannak (ez utóbbi elég szórakoztató volt). Majd megszólalt a megváltó ébresztő hangja, Dani telója. Hát ő olyan mélyen aludt szembe (mindketten fent), hogy akrobatikus tudásomat összeszedve, kapaszkodva mindenbe ami kicsit is stabilnak tűnik, kicsit meg kellett rugdosnom, hogy felébredjen és kikapcsolja telót.
Megérkeztünk. Dani rámnéz. Igen riksa! Irány az ashram, ahol pár napot töltünk.
Hajnal van. Minden nyugodt, alig van valaki az utcán. Megérkezünk az ashramhoz ahol valami fantasztikus nyugalom árad szét. A nők sepregetnek, ébredezik mindenki, és lassan elkezdi végezni mindennapi dolgát. Csodák csodájára kapunk egy szobakulcsot is, amiért én annyira hálás vagyok, hogy ha nem lennék ennyire kimerült akkor agyonpuszilgatnám a kedves urat aki fogad minket (nagyon jó, hogy túl fáradt voltam). Megkeressük szépen a szobánkat és meg is találjuk. Kaptunk egy gyönyörűséges, fantasztikusan tiszta, fürdőszobával felszerelt egyágyas(!) szobát. Összekucorodunk a kis ágyon és álomba szuszogom magam. Reggel aztán az ügyintéző aki tényleg szobákat oszt és regisztrál minket, az nevetve mondja, hogy ad egy franciaágyas szobát nekünk. Annyira de annyira kedves, hogy úgy érzem, már ezért a találkozásért megérte ez a hosszú út. Ismerteti a napirendet, majd utunkra bocsájt minket.

Egyszerűen nem tudom szavakba önteni amit Tiruvannámalajban, az Arunachala hegy lábánál, Ramana Maharsi ashramjában lehet érezni. Szerintem ilyen lehet a Vulkán bolygó is. Az ember akiről az ashram el van nevezve annyira erősen jó, és annyira szuperkirályul tiszta lélek, hogy érzed, nincs mese. Ott, egyszerűen érzed ezt a fura erőt, amitől azt is érzed, hogy jobb ember vagy egy kicsit csak attól, hogy ott vagy, magadbaszívod az ottani levegővel, és megeszed a finom étellel amit szeretettel adnak neked. Meg azt is érzed, hogy nem fontos semmi, csak az hogy béke legyen a világban, és béke legyen benned is. Az itt eltöltött 3 nap annyira durván beleégett a lelkembe, hogy szerintem még a következő életemben is emlékezni fogok rá. Nem arra amit csináltunk, hanem az érzésre. Valójában semmi nem történ az ég egy adta világon. Hallgattunk gyerekeket és férfiakat mantrákat énekelni, és láttunk rengeteg embert aki ide zarándokol. Láttam egy nőt aki egyedül állt és egy hegynek énekelt olyan átéléssel, mintha csak a gyermekének énekelne hogy megnyugodjék (és ez nem töltött el semmilyen bizarr érzéssel). Voltunk egy barlangban ahol Ramana Maharsi 7 évet meditált, ahol csak attól, hogy ott vagyok, életem legkomolyabb koncentrációja tört rám, már már majdnem nevezhetném meditációnak. Mindkettőnkre nagyon nagy hatással volt az itt eltöltött idő. Dani szemében a csillogás elképesztő, azóta is tart nála.

Om Arunachala Om

Innen is el kellett indulnunk, persze nem tudtuk hogy jutunk Mysore-ba….. Találtunk egy utazási irodát, nem messze az ashramtól (gyakorlatilag egy ólban kialakított iroda).

Két napba telt mire sikerült buszjegyet intéznünk, vállvetve a utazási iroda főnökével, megharcolva egy makacs nyomtatóval. De végig biztatott minket, hogy no para mert Volvo… Hát gondoltuk, oké, Volvo, de ez vajon miért fontos. Végül sikerült, foglaltunk buszjegyet, hát én a vonat után már tényleg elvárások nélkül indultam a férjecském oldalán neki a nagy útnak, elvégre azt is túléltem, nem? 🙂

Irány a buszpályaudvar. A nyugodalmas zen-ből belecsöppentünk az elképesztő kÁosZbA. Buszok dudálnak egyfolytában, miközben emberek próbálják túlüvölteni, átláthatatlan az egész és sehol egy tábla vagy valami. Irány egy kaller kinézetű, biztos segít. Segít. Annyit mond “woter, woter” amire megfejtem, hogy onnan megy a busz ahol a watert árulják (talán). Közben vélhetően hermafroditák kis táborába futunk. Na ez az egyik ilyen feleslegesnek tűnő infó ami a fejemben van és a vonaton is eszembe jutott… hogy én egyszer láttam egy ismeretterjesztő filmet a hermafroditákról, és arról, hogy Indiában még tisztelik is őket. Hát még élőbe nem láttam ilyen jelenést, annyira meglepődtünk tőlük, hogy egy mukkot nem tudtunk mondani mikor hozzánk beszéltek.

Sokkolva állunk egy samosa árus és a “woter” között várva a Volvót, de valójában dunsztunk sincs hogy hogyan ismerjük majd fel. Itt a buszok vagy felismerhetetlenségig ki vannak dekorálva, vagy felismerhetetlenségig szét vannak szedve (értsd: se ablak, se ajtó, a horpadások tartják össze). Állunk várunk, majd Dani megszólal, “Ott van!”

És tényleg, mintha a mennyből érkezett volna a hófehér csodabusz. A VOLVO. Szinte vízszintesig dönthető ülésekkel, és légkondival, és ajándék vízzel 🙂 mint egy álom. Ezzel döcögünk el Bangalore-ig, hol utakon, hol utak nélkül. Onnan pedig egy másik majdnem menő busszal Mysore-ba. Ez már tulajdonképpen egy kellemes kis (12 órás) kiruccanásnak tűnt az eddigiekhez képest.

Így utólag visszatekintve, igazán örülök, hogy ennyi mindent sikerült megtapasztalnunk ilyen rövid idő alatt(ugyan még van mit feldolgozni), és büszke is vagyok magamra, hogy ilyen jól viseltem (anya büszke lehetsz rám te is, nem hisztiztem sokat). Ez volt a rövid (hosszú) története kalandos utunknak Mysore-ba, számomra pedig kirándulás a félelmek kicsiny boltjába, ami igazából, tényleg csak a fejemben létezik. Ezt tudom. Tudom az eszemmel és a lelkemmel is, mégis, annyira de annyira nehéz felül kerekedni rajta. Minden bizonytalan helyzetben jön a sötét köd ami elönti a gondolataimat. És már ugyan egyre jobb és jobb vagyok a tudatos “nem engedem magam át a régi berögződéseknek” dologban, de mégis vannak olyan szituk amikor igenis félek, nem vagyok ura a helyzetnek és gyenge vagyok. Ezt nagyon nehéz elfogadnom. De azt hiszem ezzel kell szembenéznem ahhoz, hogy továbbfejlődjek. Talán egyszer a csótikkal is összebarátkozom 🙂

A hónap bandhája: április

István 2016. május 4. Bandhami, Hónap bandhája

Április hónap bandhája foglalkozását tekintve angol szakfordító, de ha valami furcsa módón “megszünnének” a nyelvek a földön, akkor festőművészként is a társadalom igen hasznos és megbecsült tagja lehetne. Astanga identitását illetően fanatikus Mysore-os, abból is a nyitásra – reggeli 5 óra, vagy akár kicsit előbb is – érkező “mániákus” fajtából. Igen gyorsan állt rá a tradicionális heti hat (ászana) gyakorlásra, amit a mai napig is szorgalmasan fenttart. Azt, hogy milyen út vezetett a “hívő astangás” tudatállapotig, megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból. Fogadjátok szeretettel Anita megragadó történetét:

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Anita: Esküszöm 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Anita: Ha kívülről nézem, elég egyszerű a történet, belülről kicsit hosszabb és szövevényesebb. Astangás előismeretek nélkül mentem 2014 novemberének elején a Mandalába egy néhány órás bevezető minitanfolyamra, ahol némi jól megválogatott elméleti bevezető után púrvattánászanáig gyakoroltuk a sorozatot kétszer. Elfáradtam, de egész nap tíz centivel a föld fölött lebegtem a boldogságtól… Este a neten rákerestem az első sorozatra, és hála a kiválóan beállított keresőszavaknak :-), a Bandha oldala jött be az első linkek között, Guruji videójával. Ezt végignéztem és le voltam nyűgözve… Nagyon izgalmasnak, szépnek, komolynak és vonzónak tűnt az egész gyakorlás, olyasminek, amit régóta kerestem. Másnap reggel nekiálltam gyakorolni a Napüdvözleteket, és onnantól kezdve minden reggelem a Napüdvözletekkel kezdődött. Fizikailag nem voltam jó állapotban egy krónikus betegség miatt, annyira, hogy nem is mertem Neked megírni, mikor jelentkeztem egy-két nap múlva a kezdő tanfolyamotokra, hogy orvosi ajánlásra tápszert szedek, hogy végig tudjak csinálni egy munkanapot… A tanfolyamotok november 11-én kezdődött, és amíg tartott, a tanfolyami anyaggal együtt haladtam az otthoni gyakorlásban, heti hatszor, szombat pihenőnap. A fizikai gyengeségem és merevségem ellenére minden nap kíváncsi voltam, mit mutat a „tükör”, az aznapi gyakorlás, és boldoggá tett, hogy arra a tíz, aztán tizenöt, majd húsz percre valami a matracra húz, még akkor is, ha az az időszak elsősorban a sorozat és az ászanák memorizálásáról szólt. Vártam a gyakorlást, és természetes volt, hogy heti hatszor gyakorlok, hiszen a rendszer ezt mondja. (Érdekes, hogy az astangával kapcsolatban fel nem merült, hogy bármit is ne fogadjak el a rendszerben. Ez egyébként nem annyira jellemző rám…) Az eddigi gyakorlásom egyik legboldogítóbb időszaka volt ez az otthoni egy hónap. A tanfolyam ideje alatt átalakultak a reggeleim, és amikor decemberben Mysore stílusban kezdtem gyakorolni, a reggeli rutin már be volt járatva.

Ha belülről nézem… az nagyon hosszú lenne, és nem is biztos, hogy nagyon érdekes. A 90-es évek végén olvastam először a jógáról, rendszerként nagyon izgalmas volt, de akkor még csak egy-két ászanát gyakoroltam, amikor épp eszembe jutott. Mindenféle mást mozogtam, és önismereti, spirituális téren is máshol indultam el. 2001-ben nyugati asztrológiát kezdtem tanulni, és ott elhangzott egy elejtett félmondat a rádzsa-jóga átalakító erejéről. Vonzott az elejtett félmondat, és minden más félmondat is, ami attól kezdve a jógával kapcsolatban megtalált; próbáltam keresni rádzsa jóga témában, de nem találtam semmit. Aztán hosszú évek mellékvágánya következett munka területén, önismereti téren pedig mindenféle egyéb tanulmányok. Most már úgy látom, hogy az elejtett félmondat Patandzsali nyolcágú jógájára vonatkozhatott.

A jógához végül a hatha jógán és alkalmazott ágain, illetve a himalájai jógán keresztül jutottam vissza; utóbbi nagyon tetszett, és majdnem elköteleződtem mellette, amikor jött egy sor betegség és másfél év kihagyás, majd némi gerinctréning, és azután, in medias res, az astanga.

BW: Milyen volt az otthoni gyakorlás után “belecsöppeni” egy Mysore programba?

Anita: Az az igazság, hogy amikor először lementem, nagyon izgultam és annyira meg voltam érintődve attól, hogy ott vagyok a Mysore-teremben, a Bandha nagyon intenzív, jellegzetes energiájú terében, csupa ismeretlen, vérprofi jógamester között, hogy trikonászana B-nél elvesztettem a fonalat, és aztán Csilla őrködött felettem végig. Azért az első óráért a mai napig hálás vagyok neki… Ami magát a Mysore-stílusú gyakorlást illeti, tudtam, hogy ez a nekem való forma, mert önállóan gyakorolhatok, ahogy addig is, de ott a tanár a teremben, aki figyeli a gyakorlásom, és közbelép, ha úgy látja; illetve ez a módszer tűnt az astanga legautentikusabb gyakorlási formájának. Emellett fontosnak éreztem, hogy megmaradjon heti egy-két alkalom otthoni, önálló gyakorlás is.

BW: Változott-e ha igen miben a Mysore gyakorlásod a kezdeti izgalmakhoz képest?

Anita: Ó, rengeteget, már ez alatt a nagyon rövid idő alatt is – mert hát másfél év a „hosszú ideig tartó, folyamatos” gyakorláshoz képest semmi. Mindenesetre a változásokban nagy szerepe van annak, hogy korán kezdtem járni. Az ötös kezdés egészen más minőség, mint a korábbi fél 7-7 órás kezdés. Sokkal koncentráltabb vagyok, a fejem sincs tele gondolatokkal és érzésekkel, és beszélni se beszélek a gyakorlás előtt. Na ez az egyik dolog, ami fura lehet velem kapcsolatban: sem a gyakorlás előtt, sem a gyakorlás után egy ideig nincs beszéd, vagy legalábbis nem nagyon van. Sokszor nem is tudok és nem is akarok ilyenkor beszélgetni. Gyakorlás után egy negyed órával már igen, de előtte nem… hálás vagyok azoknak, akik ezt megértik és elfogadják. Ezért is az a legjobb, ha még öt előtt kicsivel el tudom kezdeni a gyakorlást, mielőtt a többség megérkezik. Komoly varázsa van annak, amikor 5 előtt benyitsz a Bandhába, ügyelve arra, hogy ne csapj zajt, mert ilyenkor már lehet, hogy Andris és Dani gyakorol… de ha még nem gyakorolnak, akkor is egy szentélybe érkezel, ahol a levegőben ott van a gyakorlás energiája és egyfajta várakozás… hát igen, sok minden történik a Bandha terében minden nap, és ezt reggel nagyon lehet érezni. A hardcore ötös társaság különösen halk, egymásra figyelő gyakorlókból áll, és ez olyan jó, mert nem zavarja meg semmi ezt a teret, és ideálisak a körülmények ahhoz, hogy kialakuljon a gyakorláshoz szükséges figyelem… Illetve ilyenkor már az is a gyakorlás része, ahogy leveted a cipőd, ahogy lemész a lépcsőn, ahogy szekrényt nyitsz, ahogy bemész a terembe. Aztán majd talán lesz olyan, hogy kihívás elé állítom magam azzal, hogy hétre megyek gyakorolni (ez nem ígéret…)

Az utóbbi hónapokban számomra az a legnagyobb változás, hogy jóval nyugodtabb, kiegyenlítettebb tudatállapotban gyakorlok, mint korábban. Ha valami nagyon fáj, vagy nagyon nem megy és háromszor-négyszer kell próbálnom, az persze kizökkent, de nincs már az, mint ami még tavaly ősszel is volt, hogy mindent érzek körülöttem (hogy milyen állapotban van a másik, ki jön be az ajtón és hasonlók). Ezt megtanultam kezelni; vagy el sem jut most már, vagy ha eljut is, legtöbbször lepereg. A saját gondolataim és érzéseim se zavarnak; vannak, persze, de nem foglalkozom velük, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint korábban.

Ami a gyakorlás fizikai teljesítmény oldalát illeti… korábban nagyon zavart, hogy, bár elméletileg mindenki tudja és mondja is, hogy nem fizikai gyakorlásról van szó, úgy éreztem, hogy ezek csak szavak, és van valamiféle „elvárás” azzal kapcsolatban, hogy hogy halad az ember az ászanázásban, és ez a bármiféle értelemben vett fejlődés mércéje. Az önálló gyakorlás után a közösségben gyakorlás magával hozta azt is, hogy szembesültem a többiek csodálkozásával: te csak eddig gyakorolsz? miért? Ez nekem fura volt: egyrészt abszolút nem érdekelt – annyira, hogy bennem fel se merült ez a kérdés, és nem is értettem, miért kérdés ez; másrészt otthon előbb az öt darab szúrja namaszkára, aztán meg az állók és az ülők eleje tett tökéletesen boldoggá. Nem érdekelt, hogy mi az utolsó ászanám és mikor kapom a következőt, fogalmam nem volt arról, hogy ez presztízskérdés. Aztán persze a kérdéseket kapva foglalkoztatni kezdett a saját fizikai teljesítményem (de változatlanul nem az, hogy mennyire haladok „gyorsan” a sorozattal… ami még így leírva is abszurdum). Sokáig zavart, sőt bosszantott és idegesített is, hogy csodálkoznak vagy örülnek, ha kapok új ászanát („te tényleg azt figyeled gyakorlás közben, hogy meddig gyakorlok?”). Aztán megtanultam nem foglalkozni ezzel. A saját fizikai teljesítményem sem izgat most már annyira, mint korábban, sokkal rendesebb vagyok magamhoz. Pedig az elmúlt hónapokban fizikailag is többet tettem bele a gyakorlásba, ha az otthoni mindennapos, sokszor egyórás csípőnyitásra és hátnyújtásra gondolok, amihez lassan visszatérek.

BW: Nagyon szimpatikus ez a fajta hozzáállásod az ászanagyakorláshoz! Hogy megy át ha átmegy ez a szemlélet a 7/24-es (heti hétszer, a nap huszonnégy órájában megvalósuló astanga gyakorlás) rendszerbe?

Anita: Köszönöm ezt a kérdést! ravasz és nagyon elgondolkodtatott… nem tudom, mennyire jutottam közel a 7/24-es gyakorláshoz ez alatt a másfél év alatt; azt gondolom, hogy ez élethosszig tartó feladat, és majd visszanézve kiderül, mennyire tudtam megvalósítani. Az biztos, hogy sokat változtam a gyakorlásnak köszönhetően már ennyi idő alatt is, az önmagamhoz és másokhoz való viszonyom is sokat változott, és ez remélhetőleg egy idő után meg fog látszani 7/24-ben is. A gyakorlásnak tényleg van transzformatív ereje… Előbb azt kellett helyre tennem, hogy hogy van az, hogy valami, ami ennyire első látásra szerelemnek, ennyire autentikusnak és saját útnak tűnt, rögtön az elején ilyen nehézségeket támaszt fizikailag és pszichésen. Nyilván ez komoly egóharc volt, de most azt mondom, hogy ez is jó volt úgy, ahogy volt és előnyömre vált. A nehézségek, akadályok tudatosabbá és állhatatosabbá teszik a gyakorlásomat, engem pedig nagyon meglágyítanak belülről… elfogadóbb és türelmesebb lettem, lassan már egészen jól idomulok már a nevemhez, mert az Anita név spanyol eredetű, a jelentése pedig „kegyelem, könyörület”. De ez hosszú téma… Az mindenesetre borzasztóan jólesik és meghat, amikor a környezetem visszajelzi ezeket a változásokat.

Fizikai szinten megváltam egy csomó tárgytól, bútoroktól, a könyvtáram kb. harmadától (ezzel a korábbi énképem kb. harmadától is), ruháktól, sok mindentől, és ezzel párhuzamosan belül is kitakarítódott sok minden. Talán ennek a nagytakarításnak is köszönhető, hogy egészen váratlanul találnak meg olyan dolgok is, amelyek régóta szerepeltek a titkos listámon, és kapok ajándékba az élettől olyan dolgokat, amelyekre nem is gondoltam volna. Megtanultam, hogy van, amikor nem elég a sokat emlegetett szimbolikus 12 év ahhoz, hogy ráláss valamire; nem biztos, hogy minden kerek lesz, de az embert még nagyon hosszú(nak tűnő) idő után is érhetik váratlan meglepetések, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Belül jobban elválik, hogy mi a fontos és mi nem az; sokkal nyugodtabb vagyok, koncentráltabb, és ha a munkát vesszük, hatékonyabb is. Egyenesebb és őszintébb is lettem, és az egyenességet általában jobban be tudom csomagolni úgy, hogy az mások számára könnyebben befogadható legyen. Ugyanakkor a nagyobb elfogadás és kedvesség nem jelenti azt, hogy bármit azonnal keblemre ölelek, és ez naivitás is lenne. Van egy-két alapérték, amit változatlanul hevesen védek vagy képviselek, és a hevesség meglepő lehet tőlem, de ha valaki ismer, az tudja, mi az az egy-két dolog. (Valahol egyébként ez nagyon vicces lehet, mert tényleg feltétlen reflexként hívható elő belőlem ez a reakció. Tesztelni viszont nem ajánlott… nem szoktam olyankor humoromnál lenni.). Számomra fontosabb a hitelesség, az őszinteség és a megfelelő formában tálalt igazság, mint az, hogy valamiféle félreértelmezett univerzális szeretet (vagy félreértelmezett ahimszá) nevében a szőnyeg alá söpörjek dolgokat. Aztán majd lehet, hogy megdolgozom belül ezt is, és robbanás nélkül is tudok hiteles, őszinte és egyenes lenni. A takarítás, a szanálás még tart, most már nem annyira fizikai szinten, hanem belül, de ez folyamatos munka, és valószínűleg élethosszig tartó.

BW: Most egy kicsit térjünk át a nyers, fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?

Anita: Ahogy változik a számomra a sorozat, úgy változik ez is. Tartósabb kedvencnek tűnik az utthita hasta, amit nagyon szeretek; jól megmutatja, hogy is állok aznap a belső stabilitással, meg szerintem nagyon szép póz is, és ritka, amikor nem megy (de olyankor is szeretem). Nagyon szeretem azokat az ászanákat is, amelyekben nagy csendet és ürességet tudok érezni, vagy tisztán megérzem a tudatállapotom változását, ahogy felveszem a pózt. A maricsászana B emiatt kezdettől kedvenc, egy időben az volt a „jutalom” a gyakorlásomban (nem, nem tartom tovább öt légzésnél, bár az tény, hogy le szokott lassulni a légzésem benne). És ilyen a szupta kurmászana is, bár ott még sok a fizikai küzdelem, de ha benne vagyok a pózban, az már jó, és ha rendesen meglesz, az azt hiszem ugyanolyan boldogság lesz, mint a maricsászana B… Azt is szeretem, amikor egy ászana elkezd változni, ilyenek az utóbbi időkben a praszáriták és a maricsászana C. És hogy mi jelent kihívást? a fizikai fájdalom kezelése, elfogadása kihívás. És amit el kellene hinnem, az is az. Nem vagyok nagyon hajlékony, ezért a csavarások nem mennek igazán jól, az elején a pársvakonászana B, később a maricsászana D. És a hátrahajlítás… most már egy fokkal könnyebb, de még mindig kell hozzá lelkierő,bár annak, hogy változik, örülök.

BW: Fizikai szintről befelé haladva találjuk a finom testet. Az átjáró a két réteg között akár lehet a bandha/bandhák (izomzárak) is. Milyen tapasztalásaid vannak ez a szinten? Kedvenc bandha – bandhaworks-ön kívűl -?

Anita: Igen, a Bandhaworks abszolút szívcsücsök, ami pedig a többi bandhát illeti, nekem jobbára még csak fizikai szinten működnek, amikor működnek, leszámítva néhány alkalmat vagy pózt, amikor érzem a felébredő energiaáramlást – bőven van mit fejlődnöm ezen a téren is. A fizikai gyakorlásban elsősorban az uddijána bandhát érzem legjobban, de ha a 7/24-es gyakorlásra gondolok, akkor most a dzsalandhara bandhát választanám, annak ellenére, hogy a másik két bandhát kellene elvileg a nap 24 órájában tartanunk. Egyrészt úgy tűnik, elég sajátos a viszonyom a beszédhez, másrészt szavakkal dolgozom, és nagyon érzékeny vagyok a szavakra (is). Ha nem a megfelelő szavakat mondod ki a megfelelő embernek a megfelelő időben, azt nem tudod visszacsinálni, mert az érzelmi nyoma ott marad a másikban. Legalább a másikhoz intézett első szavaid legyenek kedvesek… vagy legalább semlegesek. Állítólag a spirituális fejlődés egyik eszköze lehet az, ha az ember fele annyit beszél, mint amennyire késztetést érezne; de ha már „csak” érett személyiséget sikerül kialakítani, az sem kevés, és ebben a jókor kimondott szavak fontosak lehetnek, hordozzanak akár pozitív, akár negatív üzenetet. Úgyhogy tartsuk a dzsalandhara bandhát is 24 órán keresztül J

BW: Azt hiszem ennél jobb végszót avagy végszótlanságot keresve sem találhatnánk. A dzsalandhara bandha legyen Veled utadon! Köszönöm az interjút!

Anita: Én köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy engem választottál és végighallgattál!

A hónap bandhája: március

István 2016. április 2. Bandhami, Hónap bandhája

Az astanga vinyásza jóga a családos (grihasta) emberek számára kifejlesztett rendszer. Nem kell elvonulnod a világtól és aszkétikus életet élned egy barlangban – persze ha szeretnél ennek sincs akadálya -. Napi másfél-két óra gyakorlás mellett, a társadalom hasznos része lehetsz, “teljes értékű” életet élhetsz. Lehet jó állásod, barátaid, járhatsz szórakozni és akár még el is jegyezheted szíved választottját. Az e havi hónap bandhája is így tett, azaz így tettek, mivel ketten vannak. Heti hatszor gyakorolva, boldogan élik példaértékű astangás életüket. Fogadjátok szeretettel Anit és Danit 🙂

BW: Úgy tudom sokat köszönhettek a jógának, az önismereten túl, egymás megismerését is! Hogy is volt ez?
Dani: Hát ha nem is a tradicionális értelemben vett jógának de egy akró-jóga tábornak mindenképpen. Életem épp egy fordulóponton állt, mikor úgy döntöttem, hogy nincs mit veszítenem és elmegyek egy akró-jóga táborba, attól függetlenül hogy senkit nem ismertem ott és előtte egyszer próbáltam az akró-jógát. Igazából ez volt, ami igazán vonzott, az ismeretlen. Vagy talán Ani csak még nem tudtam 🙂
Ani: Igen a táborban találkoztunk, de akkor még nem tudtuk, hogy életünk hamarosan összefonódik. Sőt én azt hittem, egy másik lánynak csapja a szelet 🙂 Nem is gondoltam arra, hogy egy napon MI leszünk. Aztán a tábor után sokat találkoztunk, beszélgettünk; jógáról, zenéről, életről és mindenről. Néhány hónap múlva már minden szabadidőnket együtt töltöttük.

BW: Mi “vonzott” be Titeket az astanga jóga kipróbálására? Ismét az „ismeretlen” faktor, vagy valami egészen más?
Dani: Hát igazából először az újdonság. Egy ideje gyakoroltam más vinyásza alapú dinamikus jógát amit nagyon élveztem. Aztán volt alkalmam elmenni egy astanga bevezető workshopra aminek a végére arra jutottam hogy ez nekem túl ‘sok’ még, légzés, bandha, dristhi, mind egyszerre, ezért még jó ideig maradtam ez addigi hatha flow gyakorlásnál és úgy gondoltam hogy majd egyszer talán felnövök a feladathoz. Aztán egy szép napon az akkori tanárom mondta, hogy nagyon jó hogy szeretem ezt az irányzatot, de inkább astangázzak. Ezt jelnek vettem nem is kérdeztem meg hogy miért csak annyit mondtam jó. És onnantól astangázom. Ami nagyon megfogott az egyik híres Guruji mondás ‘Practice and all is comeing’ sok féle képpen lehet értelmezni, nekem akkor annyit jelentett, hogy csak gyakorolj és minden jön majd magától.
Ani: Én a jógával már jó ideje kapcsolatban vagyok és a gyakorlásomat a csodálatos Sivananda rendszernek köszönhetően mélyítettem el. Nagyon hamar rájöttem, hogy a mindennapos gyakorlás csakis otthon lehetséges a négy fal között és bármennyire is izgalmas, de ez egy magányos nehéz út. Hiszen reggel szeretek, akkor a legjobb gyakorolni, viszont akkor nincs óra ahová eljárhatnék. Marad az otthoni gyakorlás aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt. Számomra sokszor ez nagyon nehéz volt. Daninak hála hallottam azt a varázsaltos szót ami mindent megváltoztatott… Mysore. Nahát… Egy óra, ahova munka előtt lehet járni, van tanár aki figyelemmel követ, és csoportban gyakorolhatok, de mégis a saját tempómban. Hát ennek adok egy esélyt gondoltam, mégha nem is teljesen olyan mint az eddigi gyakorlásom. Ez éppen akkor volt mikor Govinda Kai vezette a reggeli Mysore-t a Bandha Works-ben. Mondtam Daninak: Megnézném én ezt a Govinda Kai-t… Másnap -legnagyobb meglepetésemre- ott voltam a matracon, és ez azóta tart. Govinda energiája, az újra csoportban gyakorlás, és persze az intenzív hátrahajlítás 🙂 óriási lendületet adott. Áldottnak érzem magam, hogy egyből Mysore-on kezdtem el gyakorolni, Govindával és a Sivananda rendszerből hozott gondolatvilággal. Így nekem ez kezdettől fogva spirituális gyakorlás és nem tornázgatás :).

BW: Miben más egy reggeli Mysore stílusú gyakorlás mint egy délutáni vezetett jógaóra?
Dani: Annyira más hogy elmondani sem lehet. Ki kell próbálni. Szóljon ez azoknak akik még nem voltak :). Hosszútávon nem is igazán tudom hogyan lehetne másképpen gyakorolni/fejlődni. Nagyon sokat segít megfigyelni azt hogy éppen mi történik velünk vagy éppen az egész csoporttal. Fizikai szinten miden nap ugyanazt gyakoroljuk a saját légzésünkre, ugyanakkor mégis hamar ráébredünk, hogy gyakorlásnak ez csak apró része, és az állandó dolgok segítenek felfedezni mélyebb szinteken a változókat. De mint mondtam, leírni nem lehet, viszont remélem elég misztikusan hangzik ahhoz hogy felkeltsem az érdeklődést.
Ani: Igen, ezt ki kell próbálni. Amit nekem a mysore ad egy vezetetthez képest: Minden nap más és más. Sokszor nehéz és sokszor könnyű. Megdőlnek a határaim. Néha csoda történik. Szavak nélkül ismerem azokat akikkel együtt gyakorlok nap mint nap. Ők, anélkül, hogy tudnák nagyon sokat segítenek. A csoport amiben minden reggel gyakorlom nagyon sok erőt ad, nem csak a jógában, hanem az egész naphoz. Megismerem magam, ami elég félelmetes. Néha még szeretem is magam 🙂 ami még félelmetesebb, de csodálatos… Szóval tényleg nehéz szavakba önteni, ki kell próbálni.

BW: Több szempontból is rövid idő alatt elszánt astanga gyakorlók letettek, heti hatszor görgetitek fel és össze a matracotokat reggelente. A gyakorlás eme intenzitása könnyen jött vagy azért erőfeszítéseket kell tennetek az ügy érdekében?
Dani: Mint azt már a tőlem a sokkal bölcsebb Pantajali is leírta, a jógához elengedhetetlen a hosszú kitartó gyakorlás. Természetesen ez nem jön egyik pillanatról a másikra, de én viszonylag egyszerűen gondolkodom e téren. Adott egy rendszer, egy tradíció amiben én hiszek és próbálok követni pillanatnyi legjobb megértésem szerint. Mióta tudomásomra jutott hogy heti 6 gyakorlás van tradicionálisan, azóta erre törekszem de egy pár éve szükséges volt ahhoz hogy ez könnyedén menjen sőt néha már-már függőség jeleit kezdem magamon felfedezni 🙂 Számomra nagyon sokat segít hogy van egy hely, egy közösség ahol minden reggel vár a matracom. Szerintem sokkal nagyobb kihívás ezt otthon egyedül megvalósítani főleg a kezdeti időszakban.
Ani: Nekem ez már nem ilyen egyszerű 😀
Az elején nagyon gyorsan haladtam, éreztem a változásokat, ahogy a testem és lelkem reagál erre az intenzív gyakorlásra. Csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik velem, bennem és körülöttem. Vártam minden egyes napot, hogy vajon mit hoz…
Aztán lelassult a fejlődésem, és egyre nehezebb lett. Nem tudom, hogy hogyan, de akkor is minden nap felkeltem, és gyakoroltam. Valami Isteni energia segít biztosan. Na meg Dani, például minden nap felkelt 😀 Meg hát bíztam benne, hogy könnyebb lesz egyszer. Practice and all is coming…. Sokszor gondolkoztam ezen, és azon hogy oké, de mikor coming-ol!? Aztán egyszer csak könnyebb lett. És mostanra valahogy a nehéz napok sem esnek olyan nehezemre, azokon a napokon is hálát érzek, és egyre több nap van, amikor meg a matracom repülőszőnyeggé változik és csak visz végig a sorozaton. Fantasztikus! Összességébe az elején nagyon szélsőséges volt a gyakorlás pozitív és negatív irányba is, mára egyre simább. Remélem ez a javuló tendencia nem nagyon fog változni 🙂

BW: Úgy tűnik tényleg komolyak a szándékaitok, nem csak egymással, az astangával is! Olyannyira, hogy nemrég tértetek haza a forrástól, Mysore-ból, ahol is egy hónapig a KPJAYI növendékei lehetettek. Hogy éreztétek magatokat, milyen benyomásokkal tértetek haza?

Dani: Nem is tudom hogyan lehetne ezt összefoglalni röviden…Nekünk az érkezés napján már olyan érzésünk volt mintha haza érkeztünk volna. Teljesen más kultúra de mégis annyira otthonos volt hogy pár nap után már abban sem voltunk biztosak hogy most járunk ott először. Csodás város Mysore, és nem csak azért mert ott található a KPJAYI 🙂 Rengeteg kedves ember, sok igazán őszinte mosollyal. Olyan emberek akik teljesen elégedettek a jelennel, nem vágyakoznak azért ami nincs. Csodás volt ezt látni és érezni. Ilyen közegben gyakorolni egy olyan shalában, ahol eddig a legtöbb energiát fektették ebbe a gyakorlásba, szerintem felbecsülhetetlen érték.
Ez az utazás számomra nem csak a fénykép albumba lesz maradandó. Egy hónap alatt olyan behatások értek ami nem csak a gyakorlásomban, hanem az életem más területén is érezhető változásokat hozott. Olyan érzés amikor tudja az ember, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan mint volt, Mégha kívülről úgyis nézhet ki. Mi is tudná talán legjobban kifejezni azt, hogy hogyan éreztük magunkat? Talán az hogy már most tervezzük a következő utat. 🙂
Ani: Én igyekeztem elvárások nélkül érkezni Indiába, volt bennem sok félelem, de nyitott szívvel próbáltam mindent fogadni.
Számomra Mysore egyszerűen varázslatos. Ezt nagyon nehéz röviden és egyáltalán szavakkal összefoglalni. A környezet, a klíma és a frontmentesség, a színek, az emberek, az állatok… mintha minden azért lenne, hogy segítse az elmélyülést.
Saraswathi-val gyakorolni számomra életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Govinda Kai azt mondta, hogy egy nap gyakorlás Mysore-ban felér egy hónap otthoni gyakorlással. Hát voltak kétségeim :), de így utólag, már értem, és én is ezt gondolom. A gyakorlásomban is érezhető volt, hiszen olyan dolgokra lettem hirtelen (azonnal) képes Saraswathi gondoskodó kezei alatt, amikről azt hittem soha nem fog menni. De az igazi változás az eddig nem létező fókuszáltságomban állt be. Persze eddig is voltak „pillanataim”, de ott hihetetlenül jól ment a befelé figyelés, pedig sok volt a zavaró tényező 🙂
A legnagyobb meglepetés számomra akkor történt, mikor hazajöttünk. Gondoltam, na jó akkor most valószínűleg minden visszaáll a régibe, mert ezek a csodák biztos csak Indiában működnek. De nem. Hihi 🙂 még mindig érzem, minden reggel a matracon is, és egész nap. Valahogy azóta sokkal jobban jelen tudok lenni. 🙂

BW: Térjünk egy kicsit át a fizikai síkra. Melyik a kedvenc ászanátok az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számotokra?
Dani: Konkrétan egy kedvencet nem tudok mondani. De nagy kedvenceim azok az ászanák, amikben találok egy egyensúlyi pontot, és a testem nagy része főleg a lábaim, a levegőbe vannak. És csak tudok ott ‘lógni’ a nagy üres térben, ezek engem megnyugtatnak. Egy pár példa: ubhaja pádángusthászana, upavista kónászana B, kukkutászana. Mindegyik kihívást jelent bizonyos szinten, de például az utthita haszta pádángusthászana-ban még nehéz megőrizni a nyugalmamat 🙂 Ennek ellenére évek óta tartó kapcsolatunk azért fejlődik, lehet eljön a nap mikkor ő lesz az új kedvenc 🙂
Ani: Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert a gyakorlás minden nap más és más. Mégis ha kedvencet kell mondani, akkor egyértelműen a hátrahajlítás. Mindig nagyon nagy hatással van rám, és ettől eléggé érzem, hogy élek 😀 De szeretem még a nagy terpeszes pózokat is, mert azokban olyan jó lélegezni. Ami kihívást jelent… hát minden kihívást jelent! Mindig lehet mindenben fejlődni, és az egyes ászanákhoz való viszonyom tényleg napról napra és percről percre változik. Ebben a percben eléggé nagy kihívást jelent a pashasana. Aki tudja, hogy hogyan lehet ebben a pózban lélegezni, azt ezúton kérem, hogy ossza meg velem 😀

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhádtok, melyik(ek) legyen(ek) a hónap bandhája? És miért?
Dani: Részemről legyen az uddijána bandha 🙂 Nekem nagy kedvencem, ahogy kezdem lassan felfedezni az erejét főleg azon keresztül, hogy bizonyos dolgok milyen nehezek nélküle. Legyen szó vinyászákról vagy bármelyik előre, vagy hátráhajlításról. Szóval univerzális, és megkerülhetetlen hosszútávon.
Ani: Nekem a kedvenc bandhám a Bandha Works 😀 😀 😀

BW: Azt hiszem Ani válaszánál jobb végszót keresve sem találhatnánk. Köszönöm szépen az interjút!