Két Certified tanár beszélget: Tim Miller és Hamish Hendry

Tim Miller Astanga

Az Ashtanga Yoga London alapítója, Hamish Hendry ül le Tim Miller-rel beszélgetni félelmekről, dharmáról és Gurujiról.

Hamish Hendry – A napokban a Bhagavad-gítát olvastam, azon belül az egyik kedvenc részemet a második fejezetben. Arról szól, hogy a dharma gyakorlása segít túljutni a félelmeinken. De mitől is félnek az emberek? Ha a szútrákban keresed a választ, akkor a haláltól való félelmet találod. Én a halált egy nagyon érdekes témának tartom.

Tim Miller – A haláltól való félelem nagyon a hatalmába tud keríteni minket. Azonban, vannak ennél felszínesebb, sekélyesebb félelmeink is. Számomra például, mivel introvertált vagyok, maga a gondolat, hogy emberek előtt kell beszélnem félelemmel tölt el. Minden egyes alkalommal a pánik kerülget.

Hamish Hendry – Ott van még az egó megszűnésétől, vagy a változástól való félelem is. 

Tim Miller – Szerintem a félelem azokhoz a dolgokhoz köthető, ami ismerős számunkra.

Hamish Hendry – Szerinted ez a gyakorlást nézve is igaz? 

Tim Miller – Én úgy gondolom, hogy ezért fontos, hogy az embernek legyen egy tanára. Nagyon ügyesen ragaszkodnak dolgokhoz fizikailag, mentálisan és természetesen emocionálisan is, így nehéz túljutni ezen a ragaszkodáson valamiféle külső segítség nélkül. Tanárként a mi feladatunk az, hogy kimozdítsuk az embereket a komfort zónájukból. Guruji remekül csinálta ezt, ő a legtöbbet hozta ki az emberből.

Hamish Hendry – Imádtam ahogy azt kiabálta, hogy meg tudod csinálni és hirtelen az ember rájött arra, hogy te jó ég tényleg meg tudom csinálni.

Tim Miller – Ha pedig nem követte valaki egy instrukcióját, elismételte azt kétszer olyan hangosan.

Hamish Hendry – Nagyszerű eredményeket ért el így.

Tim Miller – Igen, tehetsége volt ahhoz, hogy úgy javítson ki másokat, hogy közben ösztönözze és inspirálja őket. Ezt nagyon nehéz egy nyugati embernek elsajátítania. A gyakorlásom során, egyik nap Guruji felügyelete alatt elkezdtem az ötödik sorozatot. Az első ászanát (Kanda Pidasana) meg tudtam csinálni, mivel a csípőm elég nyitott volt. Viszont a következő póz (Kracacasana) egy spárgában történő mély hátrahajlás. Próbálkoztam és meg tudtam csinálni a spárgát, de utána be kellett volna hajlítanom a hátul lévő térdemet és elkapnom a lábamat. Guruji próbálta a padlónak nyomni a hátul lévő lábamat, de az nem mozdult. Mindenféle borzasztó, hörgő hangot adtam ki. Guruji rám kiabált, hogy nem helyes a légzésem és hogy bezzeg Richard Freemannek nincs ezzel az ászanával problémája.  Eddig sikerült eljutnom. Még Guruji is észrevette, hogy ez nem egy olyan póz, amit ebben az életben kivitelezni tudnék. Megvannak a testemnek a korlátjai.

Hamish Hendry – A gyakorlók ezt hajlamosak elfelejteni. Küzdenek, hajtják magukat a minél több, újabb ászanáért, akkor is, ha ezek végrehajtására a testük nem képes. De te úgy tűnik boldogan megálltál akkor, ott.

Tim Miller – Így van. Igazából, boldogan megálltam volna már a harmadik sorozatnál.

Hamish Hendry – Én a negyedik sorozat elején tartok, és tudod mit?  Nagyon elégedett vagyok ezzel (és nem megyek tovább) részben azért, mivel így is nagyon sokáig tart a gyakorlásom.

Tim Miller – Tényleg nagyon hosszú. Különben az ahogyan az első sorozat össze van állítva nekem nagyon logikusak tűnik. A második és a harmadik sorozatban van egy-egy pont, ahol az előrehaladás, vagyis az átmenet két ászana között rettentően nehézkes. Viszont úgy tűnik, hogy a negyedik sorozatban több ilyen nehezebb pont van. Számomra így a sorrend szinte olyan, mintha úgy lett volna rendszerezve, hogy az összes ászana nevét beletették volna egy kalapba, majd véletlenszerűen húzták volna ki őket. Amikor fiatal az ember akkor könnyebben veszi az e féle kihívásokkal teli átmeneteket a sorozaton belül.

Hamish Hendry – Sok fiatal jár hozzád gyakorolni?

Tim Miller – A legtöbbjük a negyvenes éveiben van, sokan vannak az ötvenes, hatvanas éveikben. Van pár gyakorlóm, akik több mint húsz éve járnak hozzám. Nem tudok tőlük megszabadulni, valahogyan mindig visszajönnek.

Hamish Hendry – Néhány tanár nagyon ügyel arra, hogy megtartson egy bizonyos távolságot maga és a diákjai között. Én azonban szeretem jól megismerni a gyakorlóimat, mert úgy gondolom, hogy többet tudok nekik segíteni, ha tudok az érzéseikről, arról, hogy min mennek éppen keresztül, vagy például arról, ha éppen rossz napjuk van.

Tim Miller – Guruji egy jó példakép volt ebből a szempontból, megmutatta, hogy mi az, amit egy tanár nyújthat a diáknak. Mindig is nagyon nyitott, nagylelkű és szeretetteljes volt. Végtére is mindenki azt keresi, hogy úgy érezze, hogy szeretik, elfogadják és törődnek vele. Arra törekszem, hogy én is ezt tudjam nyújtani az embereknek.

Hamish Hendry – Ha összehasonlítod azt ahogyan most tanítasz azzal, ahogyan 30 évvel ezelőtt tanítottál, szerinted mi az, amiben változtál? Én például úgy gondolom, hogy már sokkal ösztönösebben tanítok.

Tim Miller – Szerintem a legjobb dolog, amit egy tanár adhat az a saját tapasztalata. Ma sokkal jobb tanár vagyok mint 30 évvel ezelőtt voltam. Az idő múlásával egyre nyitottabb szemlélettel közelítem meg a gyakorlást, valamint egyre több együttérzéssel. Úgy gondolom, hogy ez annak köszönhető, hogy az idő múlásával sokat kellett foglalkoznom a saját testem változásaival. Szerintem a fiatal tanárok hajlamosak a kelleténél szigorúbbak lenni. Idővel rájön az ember arra, hogy nem kell keménykezűnek lennie ahhoz, hogy meggyőzzön másokat arról, hogy ért ahhoz, amit csinál.

Hamish Hendry – Valóban. Elmész egy órára és a tanár elszántan a legnehezebb pozíciókat akarja végrehajtatni veled, s ezáltal a jóga inkább egyfajta testedzéssé válik, nem pedig belső munkává.

Tim Miller – Elég gyakori az, hogy egy haladó gyakorlót különleges figyelemmel vagy kritikával illet a tanár, azért, hogy ezáltal megteremtse a saját domináns szerepét. Azonban, én nem gondolom, hogy szükség lenne ilyen attitűdre. Ha egy olyan ember jön el hozzám, aki haladó szinten gyakorol, én értékelem a belefektetett idejét és energiát. Kijavítom, amit tudok és így igyekszem segíteni, de nem gondolom, hogy másképpen kellene hozzáállnom, hacsak nem arrogáns attitűddel érkezik. Szórakoztató volt nézni, ahogy Guruji foglalkozott azokkal az emberekkel, akik kicsit túlságosan nagyra voltak magukkal.

Hamish Hendry – Ő mit csinált ilyenkor?

Tim Miller – Emlékszem voltak olyan gyakorlók, akik erősek, hajlékonyak voltak, s úgy tűnt nagyon élvezték, amit csinálnak. Amikor viszont egy-egy ászanában megremegtek, elvesztették a stabilitásukat, vagy kevésbé egyenletesen vették a levegőt, Guruji gyakran rájuk kiabált. Valamint amikor valaki felugrott kézenállásba az ászanák között, az sem tetszett neki, így igyekezett kihangsúlyozni azt, hogy a gyakorlás nem cirkusz, így nem való az ilyesfajta mutatványok bemutatására. 

Hamish Hendry – A kedvenc idézetem a Bhagavad-gítából a kilencedik fejezetben van, az amelyik az egyszerűségről és a természethez való kapcsolódásról szól. Neked melyik a kedvenced?

Tim Miller – Jobb, ha a saját dharmádat éled tökéletlenül, mint másét tökéletesen. 

Hamish Hendry – Néhányan azzal próbálkoznak, hogy imitálnak más tanárokat, vagy hajlékonyabb gyakorlókat, de valójában ők nem lehetnek ugyanazok az emberek. Muszáj önmagunknak lennünk.

Tim Miller – Az első fejezetben Arjuna az ellenfél csapatait szemléli, leteszi a fegyvert, mivel letaglózza, hogy a saját nagyapját, unokatestvéreit, rokonait látja az ellenfél oldalán. Krishna azt mondja, hogy ne csüggedjen, hanem harcoljon hiszen ez az ő dharmája. Gyakran az élet dolgai minket is olyannyira leterhelnek, hogy úgy érezzük, hogy sehogyan sem tudjuk folytatni azt, ami a feladatunk lenne.

Hamish Hendry – Viszont folytatnunk kell. Ez az, ami nekem igazán tetszik az első fejezetben. Szerintem mindenki keresztülmegy nehezebb időszakokon, s ezért jógázunk valójában. Kell lennie valamiféle szomorúságnak az életünkben, ami miatt átlépünk a shala ajtaján.

Tim Miller – Szerintem ez a szenvedés az, ami a leginkább ösztönöz minket a gyakorlásra. 

Forrás: puslpam on yoga magazin
Fordította: Csermelyi-Vörös Rózsa

Astanga ikonok: Paul Gold

Paul Gold Ashtanga

Paul, kérlek mesélj nekünk a jógagyakorlás előtti életedről. 

Az első jóga órámon 1996-ban vettem részt. Mielőtt elkezdtem volna, csak sodródtam az árral. Egyetemi pályára készültem, történelemszakon, de miután 1993-ban elvégeztem a mesterképzést, a doktori képzést már nem vállaltam, mert úgy éreztem, hogy a tudományos pálya túl zárt világ nekem. A diplomám megszerzése után filmkészítést tanultam Vancouverben, majd független produkciókon dolgoztam Torontóban. A munka legnagyobb része érdektelen és alulfizetett volt. Készítettem egy rövidfilmet egy barátommal, amiből végül nem lett semmi, és nem volt képes kirobbantani az alkotói válságból sem, amibe belekerültem.

Akkoriban egy dühös fiatalember voltam. Pontosan úgy bosszantottak a dolgok és ugyanolyan éretlen is voltam, mint Holden-Caulfield a Zabhegyezőben. Ma már tudom, hogy a felnőtt világ ellentmondásai és kétértelműsége zavart. Középiskolás korom óta füveztem, ezzel próbáltam úrrá lenni az összezavarodottságon. Sokat szívtam, de nem azért csináltam, hogy beálljak, és jól érezzem magam; gyógyszerként használtam, és a szabadidőm jelentős részét ezzel töltöttem. Miután elkezdtem astangázni, rövidesen elvesztettem az érdeklődésemet iránta és abbahagytam.

A jóga felé vezető úton 1995 nyarán, egy szakítást követően indultam el. A kapcsolat már régóta nem működött és sokkal korábban véget kellett volna érnie. Őszinte leszek, amikor végül összeomlott, szenvedtem. Emiatt határoztam el, hogy elkezdek dolgozni magamon. Miközben tudtam, hogy nem akarok újabb zavaros kapcsolatba kezdeni, beismertem azt is, hogy vannak bizonyos válaszmintáim, amelyek meghatározott reakciókhoz vezetnek. Nem számított, hogy ezek tanult minták voltak-e, vagy a környezet váltotta ki őket; egyszerűen csak le akartam számolni velük és újra akartam tanulni magam. Szóval felfedezésbe fogtam.

Nekiálltam a „Művész útja” programnak, ami a ’90-es években egy népszerű, kreatív önfejlesztő kurzus volt. Elkezdtem naplót írni és ellátogattam egy terapeutához (Kanadában volt társadalombiztosítás, ennek keretein belül lehetőségem volt igénybe venni – orvosi végzettségű – segítőt). Ezen kívül egy barátom ajánlására és azért, hogy kimozduljak az alkotói válságból, egy bohóc-tanfolyamot is elkezdtem, amit Richard Pochinko egyik tanítványa tartott, az ő módszere alapján. Ez nagyon intenzív volt; három hónapon át három-négy éjszaka hetente, három óra hosszan, plusz a házi feladat. Elképesztő volt, egy igazi művészet-alapú terápia.  Pochinko bohóc módszere szerint először a személyes, természetesen jelentkező érzelmekre és impulzusokra kell koncentrálni, és aztán ugyanezeket kell felhasználni az előadásban – pontosan erre volt szükségem. 

Mivel folyamatosan dolgoztam magamon, egyre nyitottabb lettem és könnyebben teremtettem kapcsolatokat, mint valaha. Ezért, amikor egy étteremben megláttam egy helyi jógastúdió prospektusát, arra gondoltam, hogy „Jóga…hm. Azt hiszem, ezt megnézem magamnak.”

Hogyan talált az astanga utat az életedbe? 

Teljesen kezdőként nem astanga, hanem kripalu órákra jártam. A jógastúdióban volt néhány astanga óra is, de ezeket haladóként tüntették fel a prospektusban – három csillaggal, szemben az egy csillagos kripalu órákkal – ezért tartottam tőlük. Úgy gondoltam, hogy mivel nagyon merev vagyok, a kevésbé erőteljes órák valók nekem. És tényleg; nagyon, nagyon merev voltam. Mielőtt elkezdtem jógázni, imádtam síelni, képes voltam akár egész nap hódombról hódombra száguldozni. Ettől viszont a csípőm, a combhajlítóim és a hátam alsó szakasza nagyon beszűkült, hajlottak voltak a lábaim, és képtelen voltam teljesen kiegyenesíteni a végtagjaimat. Csak hogy a dolgok fizikailag még izgalmasabbak legyenek: olyan csuklóm van, ami nem hajlik. Ha ehhez még hozzáadjuk a basszusgitározás miatt beszűkült vállat is, nagyjából el lehet képzelni, hogy az ászanák micsoda arzenálját jelentették az ellenállásnak, a fájdalomnak és az intenzív érzéseknek. 

A kripalu órák lassúak és kímélők voltak, de arra alkalmasak, hogy egy nagyon alapszintű elme-test tudatosságot szerezzek. Egy kicsit a testem is kinyílt. Tényleg nagyon szelíd órák voltak, relaxáltunk, csináltunk pár ászanát, újra relaxáltunk, aztán gyógyteát ittunk és narancsot ettünk. Az egész igazán kedves volt.

Amikor már magabiztosabbnak éreztem magam, részt vettem az első, vezetett astanga órámon. Más volt, mint bármi, amit addig átéltem. Imádtam a vinyásza-számolást és azt, hogy az ászanák közötti átkötő mozdulatok miatt sokkal fókuszáltabb állapotba került az elmém, aminek eredményeként az óra után nagyobb békét és megértést tapasztaltam, mint korábban. Csak az számított, hogy megpróbáljam túlélni az órát, az agyamnak nem volt lehetősége arra a luxusra, hogy közben bármi másra rácsodálkozzon, vagy összpontosítson. A gyakorlás tulajdonképpen a kikényszerített meditáció egy formája volt. Az említett megértés és béke abból származott, hogy másfél órán keresztül semmi másra nem tudtam figyelni, csakis arra, amire a tanár utasított. Ez a tapasztalat aztán értékes nézőpontokkal gazdagította az életem. Rájöttem, hogy ami uralja a tudatomat, vagy elfoglalja a gondolataimat, az eltűnik, amint elkezdek lélegezni és mozogni a teremben. Ezért annak ellenére, hogy szörnyen merev voltam és fizikailag nagyon nehezen éltem meg az órákat, mégis komoly érdeklődést kezdtem érezni a vezetett astanga órák iránt és hetente néhány alkalommal ellátogattam. 

Akkoriban Torontóban még nem volt Mysore program. Mysore órákra akkor kezdtem járni, amikor elérhetővé váltak (és amikor elég korán fel tudtam kelni…). Amikor képtelen voltam időben felkelni, feltettem a The Clash vagy a The Beastie Boys valamelyik lemezét és otthon gyakoroltam. Rachelle néha átjárt hozzám és gyakran talált alsónadrágban, miközben épp gyakoroltam (1996-ban nem voltak jógaruhák).

Amikor elkezdtél gyakorolni, észrevettél-e saját magadon valami változást, ami ennek az eredménye volt? Korábban például említetted, hogy ingerlékeny és dühös voltál.

Persze. 

Mint mondtam, fizikailag nem voltak jó képességeim, sem tehetségem. Épp ezért fizikai síkon nem is volt semmilyen elvárásom. Az önismeret érdekében kezdtem jógázni, és azért, hogy megtaláljam a középutat. A gyakorlás közvetlen tapasztalata az volt, hogy sérüléseket szerzek, ha túl kemény vagyok magamhoz. Különösen akkor kellett uralkodnom magamon – a haladás utáni vágyon és az irigységen –, amikor elkezdtem Mysore stílusban gyakorolni az ászanákat. Ez időnként nagyon nehéz és kifejezetten frusztráló volt, de az erőltetés – beláttam – nem volt nekem való. Tehát mindent megtettem, amire képes voltam, és nem estem bele abba a csapdába, hogy a fejlődést a gyakorolt ászanák számának növekedésével azonosítsam. 

Ezen a ponton a diákok egy része kiszállna az astanga gyakorlásából, de valamilyen oknál fogva én kitartottam. Talán annak a példája vagyok, hogy létezik valamilyen karmikus hajlam a gyakorlásra. Ki tudja? A testem szépen lassan kinyílt, ahogy az ászanák mélysége helyett inkább a légzésre összpontosítottam. 

Ami a személyes életemben tapasztalható változásokat illeti: miközben küzdöttem a matracon, és csak az tudtam végrehajtani, amire épp képes voltam, fejlődtem az alázat és a türelem terén. Rákényszerültem arra, hogy elfogadjam a saját korlátaimat, és nem tartott sokáig, hogy rájöjjek; ha ugyanezt az elfogadást nem terjesztem ki a matracon kívül másokra is, akkor önző vagyok és képmutató. 

Az astanga jóga megtanított arra, hogy kicsit visszavegyek és másoktól is kevesebbet várjak. Ez szinte minden kapcsolatomat átalakította. Kevesebbet ítélkeztem, kevésbé voltam dühös és még kevésbé ingerlékeny. Sokkal elfogadóbb lettem.

Aztán egyszer csak úgy érezted, hogy kész vagy meglátogatni a Forrást? Milyen tapasztalatokat szereztél? 

Azokban az években – 1998–2001 között –, amikor Rachelle-lel Los Angelesben éltünk, nagyon komolyan astangáztam. Los Angelesbe pár héttel az esküvőnk után költöztünk, mivel felvettek az Amerika Filmintézetbe filmkészítés szakra. 

Miután elhelyezkedtünk a nyugat-hollywoodi apartmanunkban, észrevettem, hogy a közelben van egy délutáni Mysore-óra, amit Jorgen Christiansson vezetett. Ez az osztály csak rövid ideig létezett, mégis rengeteget tanultam. Nagyon sok félelmemet legyőztem, és míg erősebben elkezdtem bízni a módszerben. Viszont miután Jorgen visszaköltözött a város nyugati oldalára, új tanárt kellett találnom, mivel az iskola miatt minden nap Hollywoodban kellett lennem, ahonnan a város nyugati oldalára lehetetlen lett volna átjárni. 

Szerencsére elkezdtem Noah Williams óráira járni, aki éppen akkor indított el egy reggeli Mysore programot Silver Lake-ben. Amíg el nem költöztem Los Angelesből, Noah mellett tanultam és később mellette is dolgoztam segédtanárként. Noah és Kimberly voltak azok, aki arra ösztönöztek minket Rachelle-lel, hogy látogassunk el Mysore-ba. 

Előbb azonban meg kellett várnunk, hogy megszerezzem a diplomámat, ami 2000 tavaszán történt meg. Az első Mysore-i utunkat 2001 legelejére terveztük, 2000. december 31-én érkeztünk meg a városba. Nagyon fáradtak voltunk, mivel előtte három hetet utaztunk Észak-Indiában, de időben odaértünk, és izgatottan vártuk, hogy végre gyakorolhassunk Gurujival. Mintha csak a végzet akarta volna –a shala festés miatt zárva volt, ezért tovább kellett várnunk. Elfoglaltuk tehát a zajos, földszinti szobánkat a Kaveri Hotelben, és kitaláltuk, hogy a régi postahivatalnál, Lakshmipuramban tudunk gyakorolni. Aztán lófráltunk, amíg a shala újra nem nyitott.

Mik voltak az első benyomásaid Gurujiról és Sharathról? 

Abban az időben az órákat Lakshmipuramban tartották, és a shala neve még Ashtanga Yoga Research Institute volt. 

Nagyszerű volt végre találkozni Gurujival. Rengeteget hallottam róla, és nagyon izgalmas volt találkozni vele, olyan, mint élőben látni egy rocksztárt. Nagyon tiszteltem őt és hálás voltam, hogy vele gyakorolhatok. Sharath segédkezett mellette és akkoriban kezdett el vezetni egy saját kis osztályt is. Arra emlékszem, hogy Sharath valamikor a délelőtt folyamán távozott, és utána Guruji egyedül tanította az osztály fennmaradó részét. Guruji már jócskán a nyolcvanas éveiben járt, és hihetetlen volt számomra, amit csinált. A saját nagyszüleimre gondoltam, akiknek ugyanebben a korban nem volt sem ennyi erejük, sem ennyi kitartásuk vagy ügyességük. 

Az első mysore-i utam óriási tanulság volt. Az ott töltött idő nagy részét utáltam. A nyugati oktatási rendszer terméke voltam, egy olyan rendszeré, ami a jól elvégzett munkáért az oktató elismerését kínálja. Ebben a rendszerben én nagyszerű diák voltam, rengeteg figyelmet és pozitív visszajelzést kaptam az oktatóktól. Tiszta kitűnő voltam, az egyetemen felkerültem a külön elismeréssel jutalmazottak listára, sőt az afölötti listára is ráfértem.

Amikor elkezdtem jógázni, szintén nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Elkötelezett és komoly diák voltam, és ilyenként is ismertek el. Idővel felkértek arra is, hogy segédkezzek, később, amikor Los Angelesben éltem, már órákat is tartottam. Fejlődtem a gyakorlásban is, az első Mysore-i utam előtt megtanultam az első és a második sorozatot is. Abban reménykedtem, hogy ahogy megérkezek Mysore-ba, Guruji felismeri az odaadásomat és ugyanazt a reakciót fogom kiváltani belőle, mint tíz éves korom óta minden tanáromból. De nem így lett, és ez nagyon felbosszantott.

Ezért az ott töltött idő nagy részében morogtam magamban és Rachelle-nek is. Láthatatlannak éreztem magam és ez csak akkor változott meg, amikor már hazaértünk. Csak az első jetleges reggeli gyakorláson jöttem rá, hogy tudattalanul alkalmaztam a jógagyakorlásra is a megerősítés és elismerés utáni vágyamat. Mivel Guruji nem ebben a paradigmában működött, ezért utáltam, mert így mégis honnan tudhattam volna meg, hogy jó vagyok-e? 

Miután hazaértem, akkor értettem meg, hogy a gyakorlás hozzám tartozik és független bárki más megerősítésétől vagy elismerésétől. Rájöttem, hogy a gyakorlás képes lehet megnyitni minket, és lehetőséget adni a fejlődésre és a tudatosságra, de ugyanúgy lehet csak egy újabb olyan út is, ahol a személyiségünkből eredő tendenciákat és hajlamokat (más néven a szarságainkat…) alkalmazzuk. Guruji megadta nekem ezt az áttörést. Azt hiszem, tudta, mire van szükségem, és úgy olvasott bennem, mint egy könyvben. 

Miután megtanultam ezt a leckét Gurujitól, mint tanár, mindig arra törekedtem, hogy felhatalmazzam a diákjaimat arra, hogy ne érezzék úgy, hogy függenek az én megerősítésemtől, vagy bármely más tanár elismerésétől. Arra késztetni a diákokat, hogy kivívják a tanáruk jó véleményét, nagyszerű módszer az üzleti életben, de szörnyű hátrányt jelent a diákok fejlődésében. Sajnos ezt újra és újra megtapasztaltam… nagyon szomorú volt látni, amikor a más tanároktól érkező tanulók az idejük nagy részét vagy azzal töltötték, hogy megpróbálják kivívni az elismerésem, vagy azzal, hogy bocsánatot kérjenek, amiért nem csinálták „helyesen” az ászanákat.

Az alapján, amit mondtál, úgy tűnik, hogy a diákok befelé fordulásához elengedhetetlen, hogy a figyelmet a légzésre irányítsák és koncentráljanak. Ez ellentmondásos lehet a nyugati hallgatók számára. Bármerre nézünk, azt láthatjuk, hogy a testtartást nevezik a legfontosabbnak. Mit gondolsz, hogyan tud ez utóbbi ellen egy diák a legjobban védekezni? 

Mindannyiunknak megvannak a hajlamai és a mintái, amiket behoz a gyakorlásba, és ezek a minták vitathatatlanul meg is jelennek. Elkerülni nem lehet őket; tehát a tökéletesség hajszolásának nyomásától kell megszabadítanunk magunkat. A tökéletesség iránti törekvés a gyakorlást inkább előadássá teszi, nem feltárássá vagy párbeszéddé. 

Nem óvhatjuk meg magunkat attól, hogy hibázzunk, viszont az idő múlásával lassan felépíthetjük a tudatosságot. Ez egy folyamat, ami a jelenben való létezés eredményeként következik be. 

Sharath arra buzdít bennünket, hogy a jámákat és a nijámákat alkalmazzuk a szőnyegen is, hogy elmélyítsük a gyakorlást és az életünket. Valószínűleg ez a legjobb módja annak, hogy a gyakorlásunk ne váljon puszta testmozgássá, vagy „cirkusszá” – ahogy Guruji hívta. Az ászanák akkor nem lesznek létfontosságúak, ha van valamilyen nagyobb célja vagy oka a gyakorlásunknak.

Óvatosságra intenék viszont mindenkit; a tökéletességre törekvés ugyan leggyakrabban az ászanákra irányul, de megjelenhet másban is. A jógagyakorlók képesek ugyanúgy az őrület határáig hajszolni a helyes vinyásza-számolást, a tökéletes légzést, a tökéletes étrendet, vagy akár a jámák és nijámák megvalósítását is.

Mik a főbb pontok, amiket most, hosszú távú gyakorlóként ismersz, de két-három év gyakorlás után még nem tapasztaltál? 

Az egyik kulcsfontosságú pont most, közel húsz év gyakorlás után az, hogy mennyi mindent van lehetőségem közvetlenül megtapasztalni a matracon. Amikor elkezdtem gyakorolni és amikor még csak két-három éve astangáztam, még mások tapasztalataira kellett hagyatkoznom, hogy a kérdéseimre és az aggodalmaimra választ találjak.

Az önbizalomnak van egy olyan szintje, ami csak évek alatt fejlődik ki. „Beérésnek” szeretem nevezni. Ez a napról napra, hónapról hónapra, évről évre történő gyakorlás eredménye, nem hamisítható, sehogyan sem rövidíthető le, nem váltható ki semmilyen tanárképzéssel. 

Mostanában amikor nehézségeket élek át a matracon, felhasználhatom a múltbeli tapasztalataimat, hogy segítsenek a fájdalom, vagy sérülés (szerencsére jelenleg csak kevés ilyen van), egy új ászana elsajátítása, a fáradtság és – a hosszú időn át tartó folyamatos gyakorlás következtében időszakonként vissza-visszatérő – unalom leküzdésében. A gyakorlásban a mézeshetek időszaka ugyanis általában nem tart sokáig. A múltbeli tapasztalataim ezért sok mentális és érzelmi energiát takarítanak meg nekem.

Kevésbé tapasztalt gyakorlóként nagyon aggódtam amiatt, amiket éreztem, fogalmam sem volt arról, hogy az az intenzitás, amit tapasztalok, normális-e. Ez komolyan aggasztott. Nagyon féltem például attól, hogy kifordul a térdem. Most már sokkal komfortosabban viszonyulok az általam tapasztalt érzetekhez. Nem aggódok, amikor intenzívebbek.

Másik példa: amikor kezdő voltam, sok ászana esetében meg voltam győződve arról, hogy sosem leszek képes végrehajtani őket. A maricsjászana D erre a tökéletes példa. Amikor először sikerült, megtapasztaltam, hogy egy korábban lehetetlennek tartott dolog lehetségessé, majd egyre és egyre kényelmesebbé válik. Óriási élmény volt. Azóta minden alkalommal, amikor nehézségekbe ütközik egy ászana elsajátítása során, azoknak az ászanáknak a sorára gondolok, amiket korábban lehetetlennek tűnt megcsinálni és most mégis képes vagyok rá. Ez egy hosszú lista, rajta van a kapotászana, a karandavászana, az éka pada bakászana, a virancsjászana B és a vipparitta salabhászana. 

Ami a fáradtságot és az unalmat érinti, péntekenként gyakorlás után néha úgy érzem, hogy sikítani tudnék a gondolattól, hogy vasárnap újra a matracra álljak. A múltban néha kihagytam egy-egy gyakorlást, hogy tovább aludjak vagy kényelmesen megreggelizzek.  A kihagyott napokat azonban szinte mindig megbántam, mert a gyakorlás mindig magában hordozza az áttörések elérésének és önmagunk mélyebb megismerésének lehetőségét. Ez volt a gyakorlás jelentette kaland egyik eleme. Nem tudtam, mi fog történni, amikor a matracra állok, azt viszont pontosan tudtam, mi lesz, ha alszok vagy reggelizek. Ha nem gyakoroltam, nem volt átütő felismerés. Amikor úgy éreztem, hogy túl fáradt vagyok a gyakorláshoz, vagy fájt valamim, vettem egy forró zuhanyt, ráálltam a matracra, és azt mondtam magamnak: csak a légzésre figyelj, és tedd meg, amire most képes vagy. Nagyon gyakran meglepődtem, mi minden sikerült ilyenkor. Ahogy telt az idő, magamévá tettem az érzést, hogy ha gyakorlok, sokkal jobban érzem magam, mintha nem gyakorolnék, és ez elég motivációt adott ahhoz, hogy ráálljak a szőnyegre. 

Ha bármilyen tanácsot adhatnék azoknak, akik csak most kezdték a gyakorlást, vagy csak rövid ideje folytatják, a következőket mondanám:

1. Fókuszálj a saját gyakorlásodra, és ne aggódj amiatt, hogy mások mire képesek. Azt, hogy mennyit fejlődtél, ahhoz mérd, ahonnan elindultál, és ne ahhoz az elképzeléshez, ahol szerinted tartanod kellene. 

2.  Tudatosítsd magadban, hogy a jóga hogyan befolyásolja az életed más területeit is, például az alvást, a temperamentumodat, az emésztésedet, vagy a bátorságodat. A gyakorlás rengeteg formában hozhat előnyt, ha odafigyelünk ezekre.

3. Találj egy olyan okot a gyakorlásra (ld. a 2. pontot), ami nem az ászanákban való előmenetelhez kapcsolódik. Ez segíteni fog a fejlődésben akkor is, amikor nehézségekbe ütközöl és/vagy frusztációkkal küzdesz.

Miért tapasztalják sokan, hogy a gyakorlás a fizikai síkról áthelyeződik egy spirituális síkra?

A spirituális síkra való áttérés a módszerből következik. Az ászanák fizikai gyakorlása olyan eszköz, ami megnyitja és erősíti a testünket és fegyelmezi az érzékeinket. Az ászanák, a légzés, a bandhák, a drishti és a vinyásza-számolás megtanítják, hogyan kell koncentrálni és előkészítik a testet, hogy megfelelő talaja legyen az astanga jóga további ágainak. 

Guruji azt tanította, hogy az ászana-gyakorlás előkészíti a Patandzsali által leírt jámák és nijámák jobb megértését és megvalósítását. Ugyan az ászanák Patandzsali rendszerében a jóga harmadik ágát alkotják (az első kettő a jámák és a nijámák), mégis sokunknak sokkal hasznosabb, ha az ászana-gyakorlással kezdünk. 

Az ászana-gyakorlás eredményeképp létrejövő erős elme, test és érzékek nélkül a jámákat és a nijámákat súlyos teherként élhetjük meg, vagy úgy gondolhatunk rájuk, mint egyszerű szabályokra és előírásokra, amik nincsenek összhangban a kulturális hátterünkkel, vagy csak intellektuális szinten képesek hatni. Az életstílusunkban és a viselkedésünkben a tartós változások eléréséhez az intellektuális megértésen túl közvetlen gyakorlati tapasztalatokra van szükségünk. 

Amikor elkezdtem gyakorolni, lelkes húsevő voltam, és nem igazán érdekelt, hogy vegetáriánussá váljak. Ha azt mondták volna, hogy vegetáriánusnak kell lennem, valószínűleg képtelen lettem volna végrehajtani, sőt valószínűleg azt váltotta volna ki belőlem, hogy elfordulok az egésztől és felhagyok a gyakorlással. Az ászanák gyakorlásával azonban egyre erősödő kapcsolatot kezdtem el érezni magam és más élőlények között. Ez a kapcsolat arra késztetett, hogy átgondoljam, a táplálkozásommal okozok-e kárt (vagy halált) más élőlényeknek. A mindennapi gyakorlás során ez a kapcsolódás egyre erősödött, egészen addig, amíg a húsevés már képmutatónak és tarthatatlannak kezdett tűnni. 

A vegetáriánus életmódra való áttérés tehát az ászana-gyakorlás eredménye volt, de lehetővé tette, hogy megtapasztaljam a jámák egyikét, az ahimszát. Oldalakon keresztül sorolhatnám, hogy tapasztaltam meg a jámákat és a nijámákat a gyakorlás során. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az a mód, ahogy a fizikai gyakorlás terepet ad az astanga jóga többi ága iránti elköteleződésnek és azok megtapasztalásának, nagyon alapos és nagyon mélyre megy. Ez adja meg a módszernek azt a képességet – jobban, mint bármi más –, hogy meghaladja a fizikai síkot és áthelyeződjön a spirituálisra.

Paul, egy zárógondolat esetleg a gyakorlásról? 

Az egyik dolog, amit a gyakorlás által elérhetünk, az az, hogy megismerjük a korlátainkat. Nem kényszeríthetjük testünket. A testünk olyan, amilyen, és semmilyen erőltetés nem tudja megváltoztatni addig, amíg a változásnak nem jött el a maga ideje. Nem gyorsíthatjuk az ászanák elsajátításának folyamatát. Ha sürgetjük, vagy kiégünk, vagy a sérülést kockáztatjuk. Efölött egyszerűen nem gyakorolhatunk kontrollt; az elhatározásunk ereje korlátozottan tud csak érvényesülni. 

Azoknak, akik konkrét célokat tűznek maguk elé, például azt mondják: „a teljes első sorozatot meg akarom tanulni hat hónap alatt”, a testük – attól függően, milyen állapotban van, mikor elkezdik – egészen durva visszajelzést is küldhet. Az egyetlen elhatározás, ami működik, az ez: „A matracon vagyok, lélegzem és megteszem, amit tudok.” Lélegezni mindig képesek vagyunk, függetlenül attól, hogy hogyan érezzük magunkat, ahogy arra is, hogy figyeljünk, mi jön a felszínre, és megtegyük, amire épp képesek vagyunk. A többi lassan megjön magától, csak idő és ismétlés kérdése.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Astanga ikonok: Taylor Hunt (USA)

Taylor Hunt Ashtanga

Taylor, meg tudnád osztani velünk a jóga előtti háttered?

A jóga előtti hátterem többnyire az üzlet világa volt. Az apám élelmiszerszállító cégében dolgoztam itt, Columbusban (Ohio). Eladásért felelős alelnökként az eladói osztályért és a nagyobb tételekért feleltem. Egy évvel azelőtt, hogy jógázni kezdtem volna, elbocsátottak az apám cégétől az alkohol-, és drogfüggőségem miatt. Majdnem 24 éves voltam és az addigi életem a drogok által túlpörgetett homályban telt. Viszont nagyon keményen dolgoztam a cégnél és sok anyagi javát fölhalmoztam. De belül összetörtem és boldogtalan voltam amiatt, ahogy élem az életem. Sokáig tudtam tartani a látszatot, de az életem lassan összehullott a függőségnek köszönhetően. Sokat küzdöttem, hogy megtaláljam az utam. Nem tudtam, ki vagyok és nem szerettem azt az embert, akivé váltam. Mindezalatt elvonóról elvonóra jártam azért küzdve, hogy józan maradjak. Végül teljesen egyedül találtam magam, minthogy a családom és a barátaim megkértek, hogy maradjak távol tőlük. Még mindig emlékszem arra a rengeteg szomorúságra és fájdalomra amit akkor tapasztaltam az életemben. Nem gondoltam volna, hogy érdemes vagyok a megmentésre vagy hogy lehetőségem lenne józannak maradni és emiatt majdnem elvettem a saját életem. Teher voltam saját magam számára, a társadalom és a körülöttem lévők számára. Azt gondoltam, a világ jobb hely lenne nélkülem és az utolsó évet azzal töltöttem, hogy elég szert toljak a halálhoz. Nyilván nem sikerült. Ezután egy újabb elvonóban teljesen detoxikáltak. Egy ember üres héja voltam, a világgal haragban, a halálomon. Ahogy ürült ki a szervezetemből a drog és egy hónapot az elvonón töltöttem, kezdett visszatérni az élni akarásom. Elkezdtem terápiára járni és lett egy szponzorom, aki segített megértenem, hogy lehet józannak maradni. A dolgok lassan változni kezdtek. Körülbelül fél évvel azután, hogy elkezdtem a terápiát megismertettek az astanga jógával, mint eszköz, amely segíthet a gyógyulásban. Ez 9 éve történt.

Keresztül tudnál minket kalauzolni az első szikrától, hogy küzdj a függőség ellen a jógáig? Rögtön elkötelezted magad a gyakorlás mellett vagy volt egy időszak, míg hozzászoktattad magad?

Amikor először megismerkedtem a jógával, már a gyógyulás útjára léptem egy 12 lépéses programon keresztül. A személyiségem nagyon kemény volt és heves természetű voltam ebben az időszakban. Teljesen elköteleztem magam amellett, hogy józan maradjak és mindent megtettem, amit a programom szponzorja és a barátaim javasoltak. Mindennap olvastam a program szakirodalmából, minden reggel és este imádkoztam, mindennap beszéltem a szponzorommal és találkozókra jártam. Tudtam, hogy a drogfüggők körében mindössze 10 százalékban gyógyulnak meg az emberek és minden lehetséges dolgot elkövettem, hogy fenntartsam a józanságom. Józanná válni a legnehezebb dolog volt, amit valaha véghez vittem. Nagyon nehéz munka volt, ami rengeteg változást igényel. Fél évvel azután, hogy józan lettem, összefutottam egy barátommal a boltban és megkérdezte, nem szeretném-e kipróbálni a jóga óráját. Azt válaszoltam, hogy nem érdekel. A következő hetekben egyre többször kezdtem vele összefutni a bevásárlóközpontban, a benzinkúton és még pár helyen. Minden egyes alkalommal rákérdezett, hogy nem szeretnék-e eljönni az órájára. Mikor már vagy hatodjára történt meg ez, felhívtam a szponzorom és meséltem neki erről a nőről, aki rá akart bírni, hogy jógázzak. Az, amit erre mondott örökre megváltoztatta az életem. Azt mondta, ha józan akarok maradni, másképp kell majd csinálnom bizonyos dolgokat az életemben, mint eddig. És szerinte a jóga is ezek közé a dolgok közé tartozott. Azt is mondta, hogy úgy tűnik, egy magasabb erő akarja, hogy kipróbáljam a jógát vagy nem futnék össze folyton ezzel a nővel. Hangosan felnevetett, majd letette a telefont. A következő hétvégén elmentem az első jóga órámra és utáltam az egészet. Szégyelltem magam, hogy egy pózt sem tudok megcsinálni és még soha életemben nem izzadtam annyit. De a legrosszabb az volt, hogy amikor először gyakoroltam, egy halom érzelem szabadult föl, amelyek elárasztottak. Haragudtam magamra, amiért függő vagyok, amiért annyi embert megbántottam, amiért olyan dolgokat tettem és mondtam beállva, amilyeneket soha nem tennék vagy mondanék. Igen, mérges voltam, hogy nem tudom megfogni a lábujjaim, de amitől igazán féltem, az az volt, hogy ránézek a múltamra, és nem tudok föltakarítani a romokat, amiket hátrahagytam. Gyakorlás után a matracon fekve próbáltam visszatartani a sírást. Visszatekintve látom, hogy a jóga azon az első napon is működött, csak a működése nagyon ijesztő és kényelmetlen volt. Nem voltam biztos benne, vajon valaha jógázni fogok-e még. Felhívtam a szponzorom, aki lebeszélt a jelképes jógaszikláról való leugrásról. A tapasztalásom annyira nyers és erőteljes volt. Előttem volt az egész hét, hogy elgondolkodjak rajta, de a hétvégén csak ott találtam magam ismét a jógaórán. Ugyanazt a sorozatot gyakoroltuk végig, mint az előtte való héten, de ahelyett, hogy ismét tele lettem volna kétségekkel és haraggal, ami most felszínre jött, az a szeretet volt. Azt éreztem, hogy kapcsolódom a feljebbvalóhoz. Emlékszem arra a nyugalomra, ami ekkor átjárt és ahogy patakzottak a könnyeim. Időtlen idők óta az első olyan alkalom volt, amikor szeretetet éreztem saját magam irányába. Sok-sok éve csak gyilkoltam magam, de azon a napon olyan volt, mintha valaki a fülembe súgná: “úgy vagy tökéletes, ahogy vagy”. Őszintén szólva, soha életemben nem éreztem még így magamat. Mindig is elvesztegetettnek láttam a saját életem, és küszködtem azzal, milyen érzéseim vannak saját magam irányába. Életemben először, nem akartam valaki más lenni. Önmagam akartam lenni. Onnantól kezdve heti hatszoros rendszerességű volt a jógagyakorlásom. Megtaláltam az igazi helyem az életben és attól kezdve soha nem néztem vissza.

Taylor Hunt Ashtanga
Taylor Hunt astanga yoga

Ez csodálatos, Taylor. Fizikailag olyan, mintha a gyakorlás szinte kicsavarna minket, mint egy mosógép. De ez igaz a gyógyulásra, spiritualitásra is. Spirituális gyakorlásként gondoltál a jógára a saját utad során?

Mindig is az volt számomra! Amikor jógázni kezdtem a halál küszöbén voltam és a függőség betegségében szenvedtem. Tényleg szenvedtem. Számomra a spiritualitás azt jelenti, ahogyan bánok saját magammal és a körülöttem lévő emberekkel. A gyakorlás megmutatta számomra, hogyan tudok jobban bánni másokkal, hogyan tudok őszintébben élni, helyesen cselekedni, asszertívabbnak lenni, sok minden más mellett. Ebből a szempontból a gyakorlás tényleg kitakarította az életem és előhozta azokat a dolgokat, amiken változtatnom kellett. Tényleg meg kellett tanulnom, hogyan vigyázzak magamra és legyek szeretettel saját magam iránt. Abba kellett hagynom, hogy saját magam legrosszabb ellenségeként viselkedem és megtanulnom, hogyan legyen barátságban magammal. A gyakorlás mindezt megtanította nekem. Egy tiszta képet mutatott arról, hogyan éltem addig az életem és hamarosan elkezdtem látni, ahogy ez a kép jobbra fordul. Az együttérzés, empátia és odafigyelni magamra, az érzéseimre, nem olyan dolgok, amiket könnyen tanultam meg. Az elején a gyakorlás arra is megtanított, hogyan lépjek kapcsolatba ismét a társadalommal. Nagyon furcsán viselkedtem emberek közti szituációkban akkoriban és újra kellett tanulnom, hogyan kell barátnak, partnernek, alkalmazottnak lenni. Emlékszem, olvastam egyszer egy idézetet, ami így szólt:

A testem a templomom az ászanák az imáim

Ezt nagyon át tudtam érezni és a jóga még mindig rendkívüli kapcsolatot teremt számomra egy magasabb erővel.

Mesélsz az első utadról Indiába?

Miután már néhány éve gyakoroltam, ajánlották, hogy tanuljak az astanga jóga forrásánál, minthogy azon gondolkodtam, Mysore stilusú oktatásba kezdek. Elérkeztem egy pontra a gyakorlásomban, ahol több irányításra volt szükségem. Eldöntöttem, hogy elmegyek és hat hónappal később egy Indiába tartó gépen ültem. Mumbaiba repültem és volt egy 12 órás átszállásom. Egy barátom azt mondta, fogadjak egy riksát és nézzek körbe a városban, hogy gyorsabban teljen az idő. Késő éjjel volt de én éber voltam az időeltolódásnak köszönhetően. Soha nem láttam még ennyi embert egy helyen, teljes kulturális sokkban voltam. Nagyon más volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Visszatértem a reptérre, hogy a repülőutam utolsó felvonására készülődjek.
Először Goára utaztam Mysore előtt, hogy könnyebb legyen az átállás. Gyakoroltam Rolf Naujokattal néhány hétig, mielőtt Mysore-ba utaztam volna. Találkoztam néhány csodálatos emberrel ott, például Senollal. Nélküle valószínűleg elvesztem volna. Ő volt az idegenvezetőm az út során, megismertetett mindennel Goán és segített ismerkednem az indiai kultúrával. Közeli barátok lettünk. Ugyanakkor utazott tovább néhány másik ember is Mysore-ba, mikor én, ezért együtt vettük meg a tömegközlekedési jegyünket.
Amikor megérkeztem Mysore-ba, regisztráltam a K. Pattabhi Jois Astanga Jóga Intézetben, amit az ott tanulók csak shalaként emlegettek. Amikor először beléptem a shalába, éreztem, ahogy gombóc gyűlik a torkomba. Elérzékenyültem. Pattabhi Jois, és a felesége, Amma képe lógott a falon és úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék. Hogy kerültem ide? Volt egy erőteljes megérzésem afelől, hogy befejezetlen munkám van itt. Besétáltam Sharath irodájába és emlékezett rám, hogy gyakoroltam vele néhány hónappal korábban New Yorkban. Nagyon rácsodálkoztam, és rögtön éreztem a tanár-diák kapcsolódást.
 Az első gyakorlásom is hihetetlen volt. Nagyon intenzívnek hatott, ugyanakkor úgy éreztem, hogy a gyakorlók közösségként támogatják egymást. Mindenki hatalmas áldozatot hozott azért, hogy ott legyen a gyakorlók között és érezhető volt ez a fajta elköteleződés. Mélyebbre tudtam menni ezáltal a gyakorlásomban, mivel olyan módon támogattak, mint eddig még soha. Minimum transzformativnak kell, hogy nevezzem ezt a tapasztalatot. Nagyon sok astangival találkoztam az államokból, Aliyát is beleértve. Mindketten a családunk nélkül voltunk Mysore-ban, szóval jól esett beszélni erről valakivel, nagyon hiányzott a családom. Makayla, a lányom mindössze 8 hónapos volt ekkor. Nehéz volt Mysore-ban lenni és a gyakorlásomon dolgozni, miközben annyira hiányzott a családom. A gyakorlók ottani köre tényleg azért jön össze, hogy támogassa egymást. Két hónapot töltöttem Mysore-ban az első utamkor, a gyakorlásom gyorsan fejlődött és megváltoztatta az életem menetét.

Új gyakorlók számára, vagyok éppen azoknak, akik elmélyítik a gyakorlásukat, a légzés és koncentráció, a csavarások és hátrahajlítások felkavarhatnak és előhozhatnak intenzív érzelmeket. Néhány olyat is, amelyekkel nem könnyű bánni. Hogy kezeled ezt a saját tanítványaiddal?

Amikor a gyakorlásom nagyon intenzívvé kezd válni, a legfontosabb számomra, hogy ne hagyjam abba, bármi is jöjjön a felszínre. Nem szabad megijedni azoktól a dolgoktól, keresztül kell küzdeni magunk. Néha elérzékenyülök és könnyes szemmel gyakorlok, de nem állok meg a gyakorlásban csak mert feljönnek az érzelmek. Elköteleződésből gyakorlok. A jót és a rosszat is elfogadom magamban és mindennap dolgozom rajtuk. Néhanapján nagyon könnyű lenne nem gyakorolni, de a családomnak és a tanítványaimnak is tartozom annyival, hogy megőrzöm a gyakorlásom integritását. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy eljutok a 30. születésnapomig, régen mindig ezzel viccelődtem. Annak az embernek, akivé váltam, közvetlen kapcsolatban áll az astanga jógagyakorlása a függőségből való felépülésével. A mindennapi létezésem része, olyan, mint a fogmosás. Az érzelmek mindig jönni fognak a gyakorlás során, de manapság már jobb ember és tanár vagyok, hogy szembenézzek velük. Sok olyasmit tettem az életemben, amire nem vagyok büszke. Hogy józan maradjak, szembe kellett nézzek ezekkel a dolgokkal és jóvá kellett tegyem őket. Ma már egyszerűen csak nem hallgatok a sztorira, ami a fejemben megy. Például azokra az érzésekre, amelyek azt sugallják, hogy nem vagyok elég jó vagy a kifogásokra, hogy ne gyakoroljak. Nem engedem az életnek, hogy közbeszóljon. Mint tanár, arra kérem a tanítványaimat, hogy hasonlóképpen tegyenek. Az, hogy legyen egy támogató közösségünk a gyakorlásra, nagyon fontos. Néha a jógagyakorlásod sötét helyekre visz, szóval jobb nem egyedül csinálni.

Mit tapasztaltál a Sharath-tal való gyakorlás során?

Őszintén nem is tudom, hol kezdjem. Olyan sok fájdalommal és olyan mélyről jöttem a jógához. A Sharath-tal való gyakorlás felnyitotta a szemem és megnyitotta a szívem. Egy csodálatos ember és jó példa számomra, hogyan éljek. Igazán inspiráló a jelenléte, alázatos, következetes és önazonos. Csodálatos látni, mennyire elkötelezett ez iránt a tanítoi láncolat és a tanítványai iránt. Amikor először találkoztam vele, tudtam hogy ő lesz a tanárom, éreztem. Tudja, mire vagy képes és megmutatja a saját határaid, majd túlvisz rajtuk, hogy elérd a saját potenciálod. Minden egyes utammal Indiába új réteget fedezek fel magamban és képes vagyok egyre több ragaszkodásomat elengedni. Minden egyes út után rendkívül nehéz otthagyni Mysore-t. Nagyon fontos, hogy legyen egy tanítód és nagyon hálás vagyok az időért, amit vele tölthettem Mysore-ban. Az élet nagyon leegyszerűsödik, mikor Indiában vagy és helyreteszi a prioritásaid.

Sok gyakorló keresztülmegy olyan periódusokon, amikor nehéz a gyakorlás és nem tudnak szembenézni az erős érzelmekkel. Mit tanácsolsz ezeknek a gyakorlóknak, hogy kitartsanak?

Amikor olyan tanítványaim vannak, akik nehéz időszakon mennek keresztül, megpróbálom elérni, hogy fókuszáljanak néhány dologra. Először is, győződjenek meg arról, hogy helyes a gyakorlásuk szándéka. Hogyha nagyon keményen dolgozol a gyakorlásodon, de a szándékod csak a pózokra vonatkozik, nem látod a lényeget. A gyakorlás lényege, hogy lecsendesítsük az elmét és ez egy transzformációs folyamat. Amikor nehézség jön, helyes szándékkal kell magunk elé célt kitűznünk a gyakorlásunkban, ami elérhető közelségű. Néha azt látom, hogy a gyakorlók túl sok ászanát akarnak, főképp, amikor egy nehéz időszakon mennek keresztül. Ez azt mutatja, hogy csak menekülnek maguk elől, ahelyett, hogy azon dolgoznának, ami feljön, és elengednék, ami már nem használ nekik. Mint tanár, közbe kell lépnem és a helyes irányba terelnem a tanítványaim, arra kérve őket, hogy fogadják el az alacsonyabb fizikai teljesítményt, de a kevesebbet gyakorolják helyes szándékkal. Ez megelőzi a sérülést is. Sajnos nem mindig vagyunk saját magunk jóakarói és ezért gondolom úgy, hogy szükséges egy stabil tanítói jelenlét a jógagyakorlásunkhoz. 
Amikor egy tanítványom nehéz időszakon megy keresztül, a másik, amire megkérem, hogy térjen vissza a gyakorlás alapjaihoz. Amikor gyerekként sportoltam, és nagyon elszaladt velünk a ló, az edzőnk mindig visszavitt minket a sportág alapjaihoz. Ez a jógában sincs másként. Amikor kellemetlen érzelmekkel kell megküzdenünk, fájdalmas emlékekkel vagy csak szétesik a gyakorlásunk, a legjobb, ha visszatérünk az alapokhoz: légzés, bandhák, drishti, vinyászaszámolás. Mint tanár, mindig a hagyományhoz szeretném visszavezetni a gyakorlókat és úgy gondolom, ezek a hagyományos eszközök nagyon jók arra, hogy elkötelezettek maradjunk egy nehéz időszakban is.

Taylor Hunt Ashtanga
Taylor Hunt Astanga

Taylor, megosztanál bármi egyebet a gyakorlás kapcsán?

Azt hiszem, az utolsó dolog, amit elmondanék, hogy mennyire hálás vagyok ennek a gyakorlásnak és az astangás közösségnek. A gyakorlás életet adott nekem, egy olyan életet, amilyenről soha nem gondoltam volna, hogy még lesz. Amikor gyakorolni kezdtem soha nem is ábrándoztam egy ilyen életről, onnantól kezdve, hogy azért küszködtem, hogy rátaláljak magamra, egészen addig, hogy tanítsam és megosszam másokkal ezt a metódust. Nem volt egyszerű út, és a java még csak most jön! Az életemet a gyakorlásnak köszönhetem és azoknak a tanároknak és gyakorlóknak, akik előttem elsajátították ezt a rendszert. És természetesen Sharath Joisnak, akitől mérhetetlen útmutatást kapok. Ahogy olvasgattam az Ashtanga Parampara interjúkat, rájöttem, mennyire különbözőek vagyunk, ugyanakkor a gyakorlás iránti szeretetben összetartozóak. Senki sem tökéletes és mindünknek van, amivel meg kell küzdenie. De a gyakorlás által azokká válhatunk, akiknek lennünk kell. Köszönöm, hogy megoszthattam a saját történetem másokkal.

Forrás: ASHTANGAPARAMPARA
Fordította: Horváth Eszter

Astanga ikonok: Hamish Hendry (GB)

Hamish ashtanga

Sokak kedvenc astanga tanára egy végtelenül szerény, az elektronikus közösségi médiákat messziről kerülő, angol Úriember: Hamish Hendri (certified astanga oktató*). A bandhából jópáran csak miatt utaznak Londonba, hogy aztán beüljenek a sorba, kivárják míg bejutnak a piciny, fülled, párás helységben (kisebbe mint az amúgy sem nagy bandha) és Vele gyakorolhassanak. Fogadjátok szeretettel Hamish időtálló, aktuális gondolatait. *legmagasabb fokozat

Hamish, 1986 óta gyakorlod a jógát. Milyen volt a jóga világa, amikor elkezdted, és miben változott meg? 

Amikor elkezdtem astanga jógát gyakorolni, a jóga világa még kicsi volt. Azt hittem, az astanga sosem lesz népszerű, mert annyira nehéz. Mekkorát tévedtem! Nem voltak jógamatracok, hat láb (180 cm) hosszú csíkokra vágott német szőnyegeket használtunk – ha szerencséd volt, akkor derékszögűre sikerültek. És sehol sem voltak még a menő jóganadrágok.

19 éves koromban csak a felfedezés járt a fejemben. Minden könyvet elolvastam a jógáról, amihez csak hozzá tudtam jutni. (Az Amazon csak nyolc évvel később indult.) A tanáraim, Derek (Ireland) és Radha (Warrell) a szárnyaik alá vettek, és igyekeztem mindenben megfelelni nekik. Odaadással fordultam feléjük, amit azóta is a jóga egyik meghatározó elemének tartok. Erről bővebben később.

Néhány évbe telt, amíg eljutottam Mysore-be, főleg azért, mert nem volt elég pénzem. Amikor fiatal vagy, és egyik napról a másikra élsz, normálisnak tűnik, ha nem aggódsz a jövőd miatt. Vidéken, dombok és tanyák között nőttem fel. Az első utam Mysore-ba megdöbbentő és tanulságos volt; őrült indiai városi életet láttam. Guruji mindannyiunk által jól ismert pillantása elég volt ahhoz, hogy rögtön tudjam; a történetem Mysore-ban fog folytatódni.

Megváltozott Mysore? Persze, ahogy minden megváltozik. Nyilván több diák van, ez elkerülhetetlen. De nagyszerű, hogy találkozhatunk új emberekkel, és láthatjuk, hogy Guruji munkáját már az egész világon ismerik. Azt hiszem, a legszembetűnőbb különbség az, hogy amikor először jártam ott, még nem voltak oklevelek, csak egy legendákban létezőnek tűnő igazolás, amivel nagyjából egy tucat ember rendelkezett. Senki sem azért ment Mysore-be, hogy papírt szerezzen. Azért mentél, hogy jógázni tanulj Guruji-tól. Hogy megérintsd a lábát. 

A jóga nem változott, csak az emberek változtak. Az embereknek továbbra is ugyanazok a problémáik, a megvilágosodás vagy elérhető számukra, vagy nem. Minden más csak körítés.

2016 nyarát nevezhetnénk „rosszkedvünk nyarának” is, látva a multikulturalizmus elleni mozgalmakat, a szélsőséges politikusok feltűnését és az erőszakos, egész világot megrázó támadásokat. Úgy tűnik, hogy valóban a Kali Yuga-ban élünk, a küzdelem és a nézeteltérés korában. Ezekben az időkben milyen értelmet találhatunk a befelé összpontosító jógagyakorlatokban? 

Az emberek mindig szenvedtek, a halál végül mindig elragadta őket, sokszor nagyon korán. A világon mindig voltak nehézségek, a híreknek és a közösségi médiának köszönhetően viszont ma úgy érezzük, hogy közelebb kerültek hozzánk. Mind a béke, mind a háború szavai könnyebben jutnak el az emberekhez.

A jóga viszont személyesen nekünk is tud segíteni. Ha a belső világunk rendezett, a külső világunk is könnyebbé válik. Fizikai szempontból a jóga egészséget és gyorsan alkalmazkodó elmét biztosít, és ez segít megküzdeni a stresszel. Van egy mondás: “A jóginak mindene megvan, amire szüksége van.” Hogy ez mit jelent, az rajtad múlik. Mindenre felkészülni? Mindenhez alkalmazkodni? Vagy nincs semmi olyan, amit szükségesnek tartanál? Én azt mondanám, a lehetséges jövőre mindhárom módon felkészülhetsz. Mi vagyunk a leginkább alkalmazkodóképes állatfaj, ez a túlélésünk kulcsa. Személyes alkalmazkodásunkat a megrögzött gondolataink akadályozzák meg, a félelem a változástól. Ha megvan mindened, amire valóban szükséged van – menedék, étel, víz, az alapvető szükségletek – a jógának köszönhetően azt fogod érezni, hogy a kevesebb valójában több. Hálás leszel azért, hogy élsz.

Kezdeményezőként kellene élnünk a világban? Ez egy nehéz kérdés, amiről mindig Patandzsali 2.34. szútrája jut az eszembe, amely azt mondja: sérelmet nem követhetünk el, sérelmet nem okozhatunk és abba nem is nyugodhatunk bele. Tehát ki kell állnunk a gyengék és elnyomottak mellett. Az Ahimsa az első jáma, a legfontosabb és egyben a legnehezebb. Ha megpróbáljuk követni, akkor békét teremtünk magunk körül.

Mi a szerepe a tanár-diák kapcsolatnak? 

Ez a szerep létfontosságú, nélküle nagyon nehéz a jógát elsajátítani. Nem azért mondom ezt, mert jógatanár vagyok, és pénzt akarok keresni. (Bár mindannyiunknak szüksége van pénzre a túléléshez). De egyúttal diák is vagyok, sokkal régebb óta, mint hogy tanár lennék. Igen, az elején néhány ászanát könyvekből tanultam meg. De amint találtam egy tanárt, az utam megváltozott. Megtaláltam a fókuszt. Azt éreztem, hogy valaki törődik a lelki fejlődésemmel. Minden kapcsolat a bizalomról szól, de a tanár-diák kapcsolatnak az alázat is része, és ez elengedhetetlen a tanuláshoz. Meg kell értenünk, hogy bármennyire is a középpontban érezzük magunkat, valójában jelentéktelenek vagyunk az univerzumban. A tanár a szeretet segítségével segít lebontani az egót. Ez a kapcsolat néha nehéz lehet, mert nem mindig azt tükrözi vissza feléd, hogy “Te vagy a legszebb a vidéken.”

Ahogy azt a BG 2.54-ben mondják: „Ahogy beszélnek, ahogy ülnek, ahogy járnak.” Kövesd ezt. Kövesd az útjukat, kövesd a céljukat. De ne másold minden mozdulatukat – a saját utadat magadnak kell megtalálnod. A tanár csak a fényt mutatja, a kulcsokat adja át neked. Ha az út világos, és a kulcs nálad van, minden más rajtad múlik.

Mennyire fontos a tanárképzés, a szanszkrit nyelv és a jógafilozófia elsajátítása? 

Ez három külön kérdés! A válasz mindháromra igen; fontosak, de különböző okokból. Az első, a tanárképzés gazdagabbá tehet, és néhány diák esetében magabiztosságot is adhat. Megértem a továbbtanulás vágyát. Sajnos, csak kevés módszer létezik arra, hogy elmélyülhessünk a jógában anélkül, hogy tanárképzésben vennénk részt. De talán mégis megoldható. Az önképzés az egyik megfelelő eszköz, ezzel élhetünk, esetleg megkérhetünk egy-két barátot is, hogy tanuljunk közösen. Azt hiszem, kevesen akarnak valóban tanítani azok közül, akik elvégzik a tanárképzést, és kevesen találnak munkát kezdőként azok közül, akik viszont igen. Alig néhányan buknak meg a vizsgán – ha van egyáltalán ilyen –, de a vizsga csak az első lépés. 3000 font kifizetése talán garantálhatja, hogy tanár legyen belőled? A tanárrá válás legjobb módja, ha segédtanárként teszed. Személyes és sokkal intenzívebb. 

A szanszkrit gyönyörű nyelv, csodálatos hangzással. Ahogy minden nyelvre, erre is igaz, hogy kihívást jelenthet az elsajátítása. Ráadásul nem igazán használhatod úgy, hogy belépsz egy kávézóba, és azt mondod: Kaphi Bhadram. De nagyon kedves dolog néhány mantrát megtanulni, mert segítenek koncentrálni, és emlékeztetni arra, hogy van, ami több az életünknél. Az ászanák szanszkrit neveinek megtanulása viszont nagyon hasznos, mert mindenki tudni fogja, miről beszélsz.

Végül a jógafilozófia. Könnyű sok jógafilozófiáról szóló könyvet elolvasni, de nehéz az olvasottakat az életünkbe is átültetni. Akárhány könyvet is olvasol el, nem fognak segíteni, ha nem gyakorolsz. A gyakorlás az, ami megváltoztatja az elmédet, a gondolkodásmódodat. Ez az, ami a jógát megkülönbözteti minden mástól. A gyakorlás mindent megad, amire szükséged van. De filozófia nélkül a gyakorlás is csak hajlítások sorozata.

Mondj nekünk pár szót az általad kiadott Pushpam Magazine-ról. Miben különbözik a többi jógamagazintól, amelyek elárasztották az újságárusok standjait? Mit szeretnél elérni vele? 

A Pushpam gondolata az AYL diákjai számára készített, a saját tapasztalatainkat leíró kis jegyzetek ötletéből nőtte ki magát, ami aztán önálló életre kelt. Nem egyedül én vezetem, nálam az a munkamódszer működik, ha megosztom a hatalmat.

Mint csoport, nagyon rugalmasak vagyunk – azért mert jógázunk. Nem köt minket túl sok berögződés, csak néhány irányelvünk van. Először is, az olvasónak nem szabad haragot éreznie sem a szerző, sem a cikkben említett személyek iránt. Informálni szeretnénk az olvasókat, de úgy, hogy a későbbiekben is fennmaradjon az érdeklődésük. Igyekszünk nem túl részletesen beszélni sem az elméletről, sem a gyakorlatról. Kiegyensúlyozott nézőpontot szeretnénk nyújtani.

Reméljük, hogy valami szépet alkotunk, és ebben a tervezőink, Emma (Heatherington) és Matt (Roach) fantasztikus munkát végeznek. Nagyszerű, hogy szabad kezet adhatunk nekik, és nagyszerű látni, hogy ez örömmel tölti el őket. Néhány szokásos gyakorlatot nem követünk: nincsenek hirdetések, nem írunk arról, hogyan kell egy-egy ászanát gyakorolni és nem mutogatunk tapadós jóganacikat. Ez néhány diáknak talán csalódást okozhat, de nem célom mindenkinek a kedvére tenni. Ez kell ahhoz, hogy őszintén vállalhassam azt, amit csinálok. 

Kezdetben keresnünk kellett a szerzőket, de ma már sok cikket kapunk és van néhány igazán jó szerzőnk. Olyanok, akik egyetemi szinten tanulták a jógafilozófiát és emellett maguk is gyakorlók. Mindkettő szükséges. Van olyan szerzőnk is, akinek az írást és az olvasást is magának kellett elsajátítania. Vannak olyanok, akiknek nem az angol az anyanyelvük. Próbálunk hitelesek maradni. Fantasztikus interjúkat készítettünk okleveles tanárokkal, amiknek a nem rögzített részei persze – elnézést, de így van – még szórakoztatóbbak voltak. Az volt a célunk, hogy megmutassuk az emberi mivoltukat.

Van egy nagyszerű séfünk, Tom (Norrington Davies), aki korábban a Guardian-nek és a Telegraph-nak dolgozott, de most nekünk ír. Bár, azt hiszem, valójában csak azt szerette volna, hogy a macskájáról készült fotók megjelenjenek egy magazinban. Próbálunk valami könnyedet minden lapszámba belecsempészni, a másodikban például közzétettünk egy origami Ganésát. Nagyszerű kapcsolatokat építettünk a magazinnak köszönhetően, és sokat tanultunk saját magunkról. A barátaink is rengeteget segítettek. Zoë (Slatoff-Ponte) minden szanszkrit szöveg ellenőrzésében közreműködött. Chrisről (Patmore) kiderült, hogy remek korrektor – erről korábban, én bolond, azt gondoltam, hogy egyszerű feladat. A fotósaink visszafogott szépségű, nem tolakodó képei büszkeséggel töltenek el minket. De a legnagyobb köszönet Gennyt (Wilkinson Priest), a szerkesztőnket illeti, aki nélkül semmi sem jöhetett volna létre. Genny elég jól ismer ahhoz, hogy pontosan tudja, mikor kell ösztönöznie, mikor van szükségem arra, hogy fogja a kezem, és elég bölcs ahhoz, hogy engedjen, ha igazam van. 

A célunk az, hogy gyakorlásra ösztönözzük az önállóan gyakorló diákokat, különösen a nehéz időkben. Ilyenkor van igazán szükséged a jógára, és ekkor tanulhatsz belőle a legtöbbet. 

Hogy a következő számban miről olvashattok majd, az titkos. De az is megeshet, hogy még fogalmunk sincs róla.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 3. rész

Krishnamacharya

A bejegyzés elöző része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011

(részlet)

 

Hetedik fejezet

A cél: Madrász

Egy új kor hajnala

a bukás nem olyan rossz, mint ha nem is próbálkoznál. a remény az utolsó, amit elveszíthetünk.

 

Mire a Yoga Shala örökre bezárt, Krishnamacharya öt kisgyerek apja volt, akiket el kellett tartania, és nem volt állandó jövedelme. Mit fognak enni? Hogyan járnak tovább iskolába? A gurukula rendszer kihalt, az iskoláztatás nem volt ingyenes, és Krishnamacharyának lakást kellett bérelnie a család számára. Mindezeket a kiadásokat most, hogy a Yoga Shalából származó bevétel megszűnt, más módon kellett fedezni. Emlékszem, nagyanyám mondta, hogy sokszor Krishnamacharya nagyon keveset vagy egyáltalán nem evett, hogy gyermekei ne nélkülözzenek.

Az élet minden nappal egyre küzdelmesebbé vált a család számára. De Krishnamacharya mellett ott volt odaadó hitvese, Namagiriamma; vele volt tanára áldása, és egyik sem hagyta cserben soha. Nem szegte kedvét az előtte álló kihívások gondolata.

Mint kiderült, Namagiriamma nagyon körültekintő volt, és Krishnamacharya Yoga Shalában végzett szolgálata alatt tett félre pénzt. A család egy ideig ebből a megtakarításból tudott élni, míg Krishnamacharya az országban utazva tanított. Namagiriamma olyan jól vitte a háztartást, amíg ő távol volt, hogy nem kellett aggódnia a gyerekek jóllétéért; minden energiáját a tanításnak szentelhette, és annak, hogy keressen és támogassa őket. Krishnamacharya mindig számíthatott támaszaként Namagiriammára, különösen nehéz időkben.

1950-ben Krishnamacharya meghívást kapott Nageswara Raótól, egy nagyvállalat, a ma is működő Amrutanjan[1] tulajdonosától, hogy tanítson jógát. A látogatást rövidre tervezték, ezért egyedül utazott Madrászba[2], míg a család Mysore-ban maradt, hogy a gyerekek folytatni tudják az iskolát. Rao volt olyan kedves, hogy saját házában biztosított neki átmeneti szállást.

Ahogy elkezdett dolgozni Raóval, Krishnamacharya gyógyítói képességeinek híre nagyon hamar terjedni kezdett. Rao barátai, üzletfelei kérték fel, hogy dolgozzon velük, végül meghosszabbította ottlétét. Saját egyszobás apartmant is bérelt a Royapettah High Roadon, szemben a madrászi szanszkrit kollégiummal. Ebben a kicsi, egyszobás bérelt lakásban végezte napi szertartásait, jógagyakorlását, kezelte betegeit, főzött, étkezett és aludt. Ha nem tudta tanítványát itt fogadni, elgyalogolt a tanítványhoz. Szomszédai csodálkoztak, hogy valaki a 60-as évei vége felé ilyen gyorsan tud járni, és ilyen hosszú távolságokat tud megtenni szinte minden nap.

Két fia, Srinivasan és Sri Bhasyam, rövidesen csatlakozott hozzá az új lakásban. Srinivasan, aki már tanult valamennyi jógát, segédkezni kezdett apjánál, míg Sri Bhasyam, aki még nagyon fiatal volt, megkezdte jógatanulmányait.

Krishnamacharya tanítani kezdett a Vivekananda College-ban, az egyetem vezetője, Sundaram Iyer kérésére. Az egyetemet a Ramakrishna misszió alapította, amely a hagyományos indiai oktatást értékelte. Krishnamacharya órái számos tanítványt vonzottak, és 1952-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A hallgatóknak ászanát és pránájamát tanított, és a félév végén bizonyítványt kaptak.

(…)[3]

Ekkoriban volt az is, hogy egy kiemelkedő madrászi előkelőség, TR Venkatrama Shastri paralízist kapott. Shastri vezető ügyvéd volt, Tamilnádu állam jogi tanácsának egyik fő tagja. Családja hallott Krishnamacharya képességeiről, és segítségét kérték. Shastri állapotának javulása a Krishnamacharyával végzett kezelés alatt sokak számára a jóga potenciáljainak felfedezését jelentette. Az ennél az esetnél elért sikere közvetlenül vezetett egy másik fontos találkozáshoz.

A neves jogász, Alladi Krishnaswamy Iyer, aki részt vett az indiai alkotmány megfogalmazásában, súlyos stroke-ot kapott, amely ágyhoz kötötte; étkezni, beszélni sem tudott. Krishamacharya a legjobb jógikus és ájurvédikus eszközöket kombinálta személyre szabott kezelésében. Speciális ájurvédikus olajat készített, amelyet alkalmazott a betegnél, majd megkérte, hogy végezzen egyszerű pránajáma gyakorlatokat. Ahogy Iyer egészsége javult, Krishnamacharya egyszerű mozgások bevezetésével növelte mozgékonyságát. Hat hónapos gondos kezelés után Iyer meg tudott tenni néhány lépést, kommunikált, egyedül étkezett, még tollat is tudott fogni és írt. Korábban sokan lehetetlennek gondolták, hogy ezek közül bármit újra képes lesz megtenni.

Ennyi munkával és a madrászi közösség ösztönzésére Krishnamacharya úgy döntött, hogy tartósan itt telepszik le. Kicsivel nagyobb lakásba költözött, és 1956-ban családja is csatlakozott hozzá (Desikachar kivételével, aki Mysore-ban maradt, hogy befejezze az egyetemet). Egy kis paraván osztotta két helyiségre a lakást. Az egyik helyiség Krishnamacharya oktatótere, a másik helyiség a család szobája volt. Lehet, hogy nem ez volt a legideálisabb élethelyzet, de végső soron a család örült, hogy újra együtt van, és élhetik tovább életüket.

Ez a kis lakás vált Krishamacharya küldetésének új központjává. Itt tanította tanítványait, írta cikkeit a jógáról és készítette gyógyszereit, mindezt a Royapettah High Roadon lévő hevenyészett kis szobában. Egy könyvet is írt itt, a Yogasanagalut, kannadául, a Mysore-ban (ma Karnataka állam) beszélt nyelven.

Szó szerint fordítva a yogasanagalu szó jelentése ’jóga testhelyzetek’. A könyv folytatása volt korábbi munkájának, a Yoga Makarandának. A Yogasanagaluban Krishnamacharya három kategóriába sorolja a testhelyzeteket: kezdő, középhaladó és haladó[4]. Azt is tárgyalja, hogyan kell meghatározni, melyik kategória a legmegfelelőbb az egyes tanítványoknak. Egy szép bevezetés a jógába elmagyarázza a jamák és nijamák fontosságát a jógagyakorlásban, és Krishnamacharya ebben a részben feldolgozza Patandzsali astanga jógájának elméletét is. Az 1970-es években Krishnamacharya átdolgozta a Yogasanagalut, kiegészítve a testhelyzetek módosításával foglalkozó résszel. Észrevette, hogy a modern életmód révén az emberek kevésbé fittek, emiatt több módosításra van szükség a jógaórákon.

(…)

1964-ben a család nagyobb lakásba költözött Mandavelipakkamban. Most már elég helye volt mindenkinek, hogy taníthasson. A gyógyítók családja sok tanítványnak vált hasznára. Így, hogy rengeteg hely állt rendelkezésére, és az őt övező tisztelet a környéken megerősödött, Krishnamacharya napi órarendje hamar betelt. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden tanítvány az otthonába menjen gyakorolni.

Krishnamacharya diagnosztikai módszere nagyon szisztematikus és pontos volt. A tanítványnak ritkán kellett részletekbe menően elmagyaráznia panaszát. Krishnamacharya elvégezte megfigyeléseit és pontosan azonosította a problémát, időnként pusztán azzal, hogy megvizsgálta a tanítvány pulzusát.

Egyik tanítványa mesélte nekem, hogy Krishnamacharya mindig csukva tartotta a szemét az órákon, de ha a tanítvány akár csak egy kis hibát is vétett, tudta. Rögtön kinyitotta szemét, és azt mondta: „Ismételd meg”.

Egy másik tanítvány azt mesélte, hogy ment Krishnamacharyához, és nem végezte el a gyakorlást, amelyet tanára kért tőle. Ahogy belépett a szobába, Krishnamacharya kedvesen, de határozottan azt mondta: „Nos, hogy áll a gyakorlásod ezen a héten? Úgy tűnik, nem gyakoroltál. Menj haza, és gyere vissza jövő héten, miután gyakoroltál.”

Az egyes tanítványoknak kialakított gyakorlás eltérő volt, mert minden tanítvány nagyon más ember volt. A gyakorlás kialakításához a jóga által biztosított valamennyi eszközt felhasználta, soha nem alapozott önmagában egy eszközre. Mindig egyértelművé tette minden tanítványa számára, hogy a gyakorlást kizárólag neki szánta, és nem feltétlenül működik másnál. Minden módon tiszteletben tartotta a vinijóga[5] alapelveit úgy, ahogy azokat Patandzsali és Nathamuni leírta. Gondosan figyelembe véve az időpontot, a helyet, az életkort, a foglalkozást, a kapacitást és az egyes tanítványok célját, egyedi gyakorlást alakított ki, hogy a legjobbat hozza ki az adott emberből. Nem csupán a legjobb eszközöket választotta; a legmegfelelőbb módon alkalmazta is azokat.

Például ha gyerekeknek srsti kramát[6] tanított, úgy tanította, mintha maga is gyerek lenne. Az órák energikusak, vidámak és nevetéstől hangosak voltak. Hogy figyelmüket megragadja, minden ászanáról mesélt a gyerekeknek, és speciális hangok éneklésére kérte őket. Minden nap más testhelyzeteket tanított, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. És ami a legjobb volt: az óra végén minden gyereknek adott édességet. Emlékszem, ahogy a többi gyerekkel vártam a mandulából és cukorból készült finomságot.

A gyerekek srsti krama-központú órái nagyon különböztek attól a gyakorlástól, amelyet terhes nőknek ajánlott. Várandós nőkkel Krishnamacharya rendkívül óvatos és figyelmes volt, és úgy kommunikált velük, hogy növelje önbizalmukat. Gyakran tanított a várandósoknak különleges énekeket, amelyeket hasznosaknak véltek terhesség alatt, és mindig elmagyarázta nekik a jelentésüket. Megkérte őket, hogy ügyeljenek nagyon étrendjükre és életmódjukra, hogy óvják a babát.

Ezek azok a tulajdonságok, amelyek igazi tanárrá, igazi jógivá tették őt. Nem csupán arra volt képes, hogy a helyes dolgot tanítsa a helyes módon; nagyon fegyelmezett, éles megfigyeléssel képes volt megmondani azt is, hogy a tanítvány helyes módon gyakorol-e vagy sem. Feltehetően saját tapasztalata tanárával és mindennapos jógagyakorlása segítette abban, hogy ilyen finom érzéket alakítson ki tanítványai és a gyakorlás iránt.

Saját gyakorlása nagyon értékes volt a számára. Nagyon korán ébredt reggelente, hajnali 3 óra körül, ászanát és pránajámát gyakorolt. Reggel 5 órára elkezdte a személyes istenének felajánlott púdzsát (istentiszteletet, imádkozást), amelyet a Védák éneklése követett. Nagyon pontosan végezte a szertartások mindennapi gyakorlását. Soha nem végezte rossz sorrendben a rituálékat, és nem hibázott a mozdulatok koordinálásában és a mantrákban.

Reggeli gyakorlásának befejezése előtt az alázatosság és a tanárának való önátadás gesztusaként mindig ráhelyezte fejére jógamestere facipőjét. Számára ez volt mindennapi gyakorlásának legfontosabb része.

A délelőtti órák reggeli után, 7 órakor kezdődtek, és délig tartottak. A délutáni órák 3 órakor kezdődtek, és 6 órakor értek véget. Az órák tartalma sokszínű volt. Krishnamacharya a jóga és a jógaszövegek különböző aspektusait tanította számos tanítványának, köztük fiainak is. Környezete sokszor ámult azon a képességén, hogy naponta többször zökkenőmentesen váltott egyik témáról a másikra és egyik óráról a másikra. Az egyik órán jógaterápiáról volt szó, majd a következőn védántát tanított, amelyet egy az ájurvédáról szóló óra követett, majd egy szanszkrit nyelvtanóra stb. Majd este 6-kor, amikor az órák véget értek, elvégezte esti rituáléit. Ezután még dolgozott néhány tanítványával, vagy feleségével és unokáival töltötte az időt. Csodálatosan gazdag és sűrű időbeosztás volt ez egy hetvenéves ember számára.

Bármikor, amikor mások próbálták neki elmondani, milyen nagyszerű vagy inspiráló ember, vagy magasztalták őt, gyengéden, de határozottan megállította őket.

  • Ez nem az én művem – mondta. – Ezt a gurum Nélküle semmi vagyok.

Ez nem álszerénység volt a részéről, hanem szívből jövő alázatosság tanára és a tanítások iránt.

(…)

Krishnamacharya számos különböző filozófiai és gyakorlati témában megnyilvánuló jártassága tudósokat, politikusokat, művészeket, filozófusokat és mindenféle szakmai és kulturális háttérrel rendelkező embert vonzott. Gyógyulásért és tanácsért keresték fel, illetve azért, hogy különböző tanításokkal kapcsolatban konzultáljanak vele.

Például Rukmani Devi, egy neves táncos, a művészetek és kultúra területén dolgozó tudós megkérte Krishnamacharyát, hogy magyarázza el neki a Rámájana és a Mahábhárata bizonyos aspektusait, hogy megfelelően tudja azokat adaptálni tánccsoportja számára. Hamarosan jógaórákat kezdett venni Desikachartól. Annyira elégedett volt a gyakorlással, hogy megkérte Desikachart, hogy tanítson jógaórákat az általa alapított híres tánciskolában, a Kalakshetra Academyn. Ezek az órák röviddel Rukmani Devi halála után megszűntek, de nemrégiben újraindultak a Krishnamacharya Yoga Mandiramon keresztül.

Krishnamacharya szaktekintély volt az asztrológia területén is, és egy különösen érdekes esettel találkozott a 70-es években. Desikachar egyik fiatal amerikai barátja megkérte Krishnamacharyát, hogy elemezze a születési képletét. Amikor megmutatta neki a képletet, Krishnamacharya vetett egy pillantást a férfi arcára, nevetett, és azt mondta neki, hogy a Halak jegyében született. Ez nem az a jegy volt, amelyet a képleten lévő születési dátum jelzett. A férfi felháborodott ezen a kijelentésen, és kiviharzott Krishnamacharya szobájából. Néhány hónappal később azonban visszatért, és azt mondta neki: „Bocsásson meg, uram. Igaza volt, a Halak jegyében születtem. A születésemkor elhibázták a papírjaimat.”

Kiderült, hogy az ápoló, aki a dokumentációt kitöltötte, európai bevándorló volt, aki a háború alatt menekült Amerikába. Az európaiak (és az ázsiaiak) által használt dátumformátum meglehetősen eltér az amerikaiak által használt formátumtól. A hibát senki nem vette észre, de Krishnamacharyát nem csapta be.

Hírneve és tanítványai, kollégái magasztalása és bálványozása ellenére Krishnamacharya soha nem tévesztette szem elől küldetését. Továbbra is tanított és előadásokat tartott, verseket, esszéket, dolgozatokat írt a jógával, ájurvédával, a védántával kapcsolatos különböző témákban. 1975-re Krishnamacharya valamennyi gyermeke, Srinivasan kivételével (aki nőtlen maradt), megházasodott. 1970-ben Sri Bhasyam elhagyta az országot, később elvett egy francia nőt, és Franciaországban telepedett le, ahol családjával ma is él. Sri Shubha 1974-ben házasodott meg és Mysore-ba költözött, férje otthonába. Ez azt jelentette, hogy csak Krishnamacharya, felesége, Namagiriamma, Desikachar, az ő felesége, Menaka és két gyermekük, köztük magam[7] is (én 1975-ben születtem), maradtunk a csennai házban.

Desikachar hamar saját jogán is megbecsült jógatanárrá vált, és elköteleződött amellett, hogy apja tanításait terjessze egész Indiában és a világon. 1976-ban apja tiszteletére és munkájának folytatása érdekében megalapította a Krishnamacharya Yoga Mandiramot (KYM).

Ez valóban az aranykor volt. Apa és fia együtt dolgoztak, elkötelezett csapatként továbbadva a világ minden tájáról jött tanítványoknak az ősi jógamesterek munkáját. Krishnamacharya rendszeresen ellátogatott a KYM-be, hogy felügyelje a Desikachar és kollégái által végzett gyógyítói munkát, hogy előadásokat tartson, és erkölcsi támogatást nyújtson. Desikachar beleadta a szívét a KYM-be és munkájába.

Krishnamacharya számos verset is írt a jógáról ebben az időszakban. A Yoganjalisaram egy harminckét versszakból álló költemény, amely a jóga lényegét ragadja meg. A Dhyanamalika harmincnégy versszaka a meditatív gyakorlás mélyebb értelmét világítja meg.

Az 1970-es évek végén MV Murugappan, akinek családja ma az egyik legnagyobb indiai vállalatot vezeti, egészségi okokból látogatni kezdte Krishnamacharyát, és jó barátok lettek. Krishnamacharya szerette Murugappan egyszerűségét és szerénységét.

Murugappan sok tehenet tartott, és gyakran vitt házhoz friss tejet Krishnamacharyának, majd később Desikacharnak. Ő maga vitte házhoz a tejet, és személyesen adta át tanárának. Egy nap unokája megkérdezte tőle:

  • Nagyapa, annyi segédünk és sofőrünk van, miért nem küldöd el velük a tejet? Miért te magad viszed?
  • A tanáromnak viszem, és az a dharmám[8], hogy ezt én magam végezzem el – válaszolta neki Murugappan.

Az ehhez hasonló tettek mélyen megérintették nagyapámat. Saját értékeit fedezte fel Murugappan cselekedeteiben.

Nemrégiben találkoztam Murugappannal, és elmesélt egy másik érdekes történetet. Hallva, hogy tanára sok időt töltött a Kajlás-hegynél, ő maga is látni szerette volna ezt a helyet. Így tanára áldásával elutazott a Kajlás-hegyhez barátaival. Amikor visszatért, felkereste Krishnamacharyát, hogy meséljen neki az útjáról. Elmesélte neki, hogy alámerült a hegy lábánál lévő szent tóban, a Manaszarovar-tóban. Krishnamacharya megkérdezte tőle:

  • Hányszor merültél alá a tóban?
  • Csak egyszer, uram. Nagyon hideg volt – felelte Murugappan.

Krishnamacharya olyan hangosan kezdett nevetni, hogy Murugappan aggódva kérdezte tőle:

  • Valamit rosszul csináltam?
  • Megtetted azt a hosszú utat a Kajlás-hegyig és a Manaszarovar-tóig, és csak egyszer merültél alá. Hányszor ad esélyt az élet arra, hogy újra eljuss oda? – kérdezte Krishnamacharya.

Amikor ezt felidézte, Murugappan azt mondta:

  • Soha nem gondoltam erre így. Igaza volt. Legalább még egyszer alá kellett volna merülnöm a tóban.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit tanult ebből az esetből, rögtön azt válaszolta:

  • Megtanultam, hogy alaposan gondoljam át, hogyan élem az életem. Mert az élet nem ad második esélyt.

Továbbra is gyakran találkoztak, és Murugappan hamarosan testvéreit, unokatestvéreit és unokaöccsét is elhozta, hogy dolgozzanak Krishnamacharyával. Idővel Murugappan, Krishnamacharya és Desikachar családja szoros barátok lettek, és a családok közti barátság a mai napig fennáll.

1984-ben Krishnamacharya, aki akkor kilencvenhat éves volt, egy reggel a szokásos időben, jóval napfelkelte előtt ébredt. A sötétben kiment a fürdőszobába, és amikor visszatért és leült oda, ahol gondolta, hogy az ágy van, a padlóra esett, és eltörte a csípőjét. Szokása volt, hogy a változó évszakok szerint átrendezze a szoba bútorait, és elfelejtette, hogy előző nap áthelyezte az ágyat.

A sérülés drámai mértékben befolyásolta mindennapi életét. Attól kezdve nem tudott a korábbi fürgeséggel mozogni, és elvesztette féltve őrzött függetlensége jó részét is. A baleset gyökeresen megváltoztatta életét és személyes, spirituális munkájának fókuszát.

A kedvét azonban nem szegte. Feltétel nélkül hitt a jógában. Kialakított magának egy gyakorlást, amit a következő néhány hónapban végzett. Családja és orvosai meglepetésére hamarosan jól tudott mozogni, és még néhány lépést is tudott tenni.

A baleset után arra a döntésre jutott, hogy még inkább visszahúzódik. Kiköltözött a nagy házból egy ugyanazon a telken lévő épületbe. Guruja utasításait követve nem hagyta el családját és nem vette fel a szannjászát[9], de másik helyre költözött fizikailag és szellemileg is.

 

Kilencedik fejezet

Dicső naplemente

átkelés egy másik világba

semmi nem keletkezik és pusztul el, csak közeget vált

 

A csípőficam után Krishnamacharya mozgásképessége korlátozottá vált. Egy olyan embernek, aki egész életében fizikailag mozgékony volt, ez nagy csapást jelentett. Krishnamacharya azonban méltósággal fogadta ezt az új kihívást, és az élet ment tovább.

A Jóga szútra egyik üzenete az Ísvara pranidhána[10], a teljes elfogadása annak, ami életünkben történik. Krishnamacharya az Ísvara pranidhánát gyakorolta: elfogadta helyzetét, és élte tovább életét. A törés korlátozhatta ugyan mozgékonyságát, de semmilyen más módon nem befolyásolta. Rövid pihenő után újra tanítani kezdett.

Krishnamacharya gyógyulása nem lett volna ilyen gyors vagy sikeres Namagiriamma odaadása és figyelmes gondoskodása nélkül. Amíg férje ágyhoz volt kötve, napfelkelte előtt ébredt, hogy felkészítse őt az előtte álló napra. Krishnamacharya mindig is korán kelő volt, de ahhoz, hogy segíthessen napirendjét fenntartani, Namagiriammának még korábban kellett kelnie, hogy elkészülhessen, és utána férjére tudjon figyelni.

Krishnamacharya rendkívül független volt, de a csípőtörése után sok apró feladatban és tevékenységben felesége segítségétől függött. Néha emiatt nagyon frusztrálttá vált.

(…)

A nagyanyám odaadóan gondozta és ápolta nagyapámat ez alatt az idő alatt, még úgy is, hogy non-Hodgkin-limfómával küzdött, egy olyan típusú rákkal, amely a nyirokrendszert támadja meg. Emlékszem, sokszor kísértem el a kemoterápiás központba, és bár legtöbbször nagyon kevés energiája volt, csak az után pihent, hogy gondoskodott nagyapám szükségleteiről.

A jóga nem tudja meggyógyítani a rákot, és Krishnamacharya tudta ezt. Mindig hangsúlyozta: „Egy rendszer sem tud választ adni valamennyi problémánkra.” Gyógyító kezeléssel dolgozott nagyanyámon, pránajáma és egyes meditációs gyakorlatokat adott neki, amelyek segítettek aggodalmainak és szenvedéseinek kezelésében, és erősebbé tették. Namagiriamma lelkiismeretesen gyakorolt, nemcsak azért, hogy magáról, hanem hogy férjéről is gondoskodjon.

Határozottan az az érzésem, hogy utolsó éveiben jógagyakorlása éltette. Krishnamacharya egyik legrégebbi (és biztosan az első női) tanítványa, és nagyon hosszú ideje komoly jógagyakorló volt.

Namagiriamma szerepe Krishnamacharya gyógyulásában jóval nagyobb volt annál, hogy gondoskodott mindennapi szükségleteiről. Krishnamacharya mindig is nagyon független volt, de sérülése arra kényszerítette, hogy életében először másokra támaszkodjon. Voltak olyan pillanatok, amikor nagyon lehangolttá vált, mert nem tudott elvégezni dolgokat egyedül, és úgy érezte, hogy teher a családja számára, bár soha nem éreztük ezt. Namagiriamma egy ilyen alkalommal azzal nyugtatta: „Talán ez a helyzet is okkal történt, és az okot később fogjuk látni.”

1985-ben nagyanyám meghalt. Hetvenegy éves volt. Halála súlyos csapás volt Krishnamacharya számára. Utána hetekig nehezen fogadta el, hogy elment. Van egy mondás, hogy minden erős férfi mögött ott áll egy még erősebb nő. Namagiriamma Krishnamacharya elkötelezett társa volt az életben és abban a küldetésében, hogy megőrizze és terjessze a jóga tanításait. Bár nagyon csendes személyiség volt, a Krishnamacharyának nyújtott támogatását nem lehetett megkérdőjelezni.

Krishnamacharya megkezdte előkészületeit arra, hogy ő maga is átkeljen a másik világba. Saját országában vezető szerepe volt a jóga újjászületésében, és segítette, hogy a jóga tanításai és gyakorlatai világszerte elterjedjenek. Tanítványainak és azok tanítványainak köszönhetően az emberek a világ minden táján magukévá tették a jóga tudományát.

Krishnamacharya egy tanítványa munkájával különösen elégedett volt: fiáéval, Desikacharéval. Desikachar csaknem három évtizeden keresztül tanult Krishnamacharyával, hosszabb ideig, mint bármely más tanítványa. Krishnamacharya olyan tanárt látott benne, aki megértette a jógában rejlő potenciált, tanításainak gazdagságát és mélységét; olyan valakit, aki a jógában meghaladta az ászanagyakorlást és a fizikai teljesítmény iránti megszállottságot, amit ma olyan sok jógás körben látunk. Desikachar továbbvitte apja örökségét, nem csupán fiaként, hanem legközelebbi, legtovább vele tartó tanítványaként. Desikachar igazi antevasinnak bizonyult: olyan tanítványnak, aki végig marad.[11]

Krishnamacharya élete utolsó éveiben sok időt töltött azzal, hogy Desikachart azokból a szövegekből tanította, amelyeket a leginkább nagyra becsült, és a társadalom számára a leghasznosabbnak tekintett. Ezek között szerepelt a Jóga szútra, a Bhagavad Gíta, a Hatha Yoga Pradipika, a Yoga Yajnavalkya, a Yoga Rahasya, a Gheranda Samhita, a Siva Samhita, a Caroka Samhita, a Samkhya Karika, a Rahasya Traya Sara, a Rámájana, a Mahábhárata, a Paniniya Siksa, a legfontosabb upanisadok és még sok más mű. Tanított Desikacharnak ájurvédát, jógaterápiát, az asztrológia alapjait és a legfontosabb meditációs gyakorlatokat is.

Valamennyi nagy jógamester feldolgozta Patandzsali tanításait, megadva saját értelmezését és magyarázatát a szútrákhoz. Desikachar évek óta próbálta meggyőzni Krishnamacharyát arról, hogy írjon kommentárt a Jóga szútrához, míg végül beleegyezett. Mivel elég idős volt, és csak nehezen tudott hosszú ideig írni, úgy döntött, hogy lediktálja az egész könyvet Desikacharnak, szóban, szanszkritul átadva neki a tudást, ahogy évszázadokig átadták az ilyen tanításokat.

Ez a diktálási folyamat újabb lecke volt Desikacharnak. Így emlékezett rá: „Meglepett, mennyire pontosan emlékezett arra, hogy mit diktált előző nap. Becsukta a szemét, elkezdett szanszkritul diktálni, és néha, ha másik szövegre hivatkozott, az idézetnek még a pontos fejezet- és versszakszámát is idézte. Kíváncsi voltam, ezért később ellenőriztem, hogy egyezik-e a pontos fejezettel és versszakkal, és soha nem tévedett. Minden alkalommal tökéletesen idézett. Ámulatba ejt, hogy egyetlen ember ilyen sokat tudott végezni és ilyen sok minden tudott lenni.”

Krishnamacharya Jóga szútra kommentárja, a Yogavalli, az ő megértése szerint mutatja be Patandzsali tanításait. Értelmezései gazdagok és tiszta rálátásról tanúskodnak; úgy keltik életre a szútrákat, hogy érthetőbbé teszik azokat az olvasó számára. Például Krishnamacharya egyszerű, a hétköznapi életből vett analógiát használ arra, hogy megértsük a jóga mint szamszkára vagy előkészítő folyamat fogalmát. „Az elme – mondja – olyan, mint egy edény. Az imént használtam az edényt leves főzéséhez, de ugyanabban az edényben akarok tejet forralni. Mit teszek? Tisztára mosom az edényt, hogy tejet forralhassak benne. Ugyanez a helyzet a jógával. Az elménk az az edény, amelyet számos célra használunk. Benyomásokat hordoz múltbéli cselekedeteinkből, és nem szeretnénk, hogy ezek a benyomások befolyásolják jövőbeni tetteinket. Ezért előkészítő folyamaton kell keresztülmennünk, amely megtisztítja az elmét, és alkalmassá teszi jövőbeni tettekre.”

Patandzsali az I.23–I.29. szútrákban az Istenen való meditációt tárgyalja. Csupán néhány mester fejtette ki ezt a részt kommentárjaiban, valószínűleg azért, mert olyan időben éltek, amikor a jóga és a védánta, a vallási hagyomány, szorosabb kapcsolatban állt. A régi mesterek magától értetődőnek vették, hogy az emberek már tudják, hogyan meditáljanak Istenen, ezért nem érezték szükségét annak, hogy kommentálják ezt a részt. Ma azonban, amikor számos különböző kultúrából, hagyományból származó, különböző hitrendszerű ember gyakorol jógát, ez már nem feltételezhető. Krishnamacharya felismerte ezt, ezért egyértelmű útmutatót adott ahhoz, hogy hogyan meditáljunk Istenen, amelyet bárki tud követni, vallásos hátterétől függetlenül. Ez teszi a Yogavallit Krishnamacharya egyik legrendkívülibb ajándékává.

Miután befejezte a Yogavallit, Krishnamacharya egy másik kommentárt kezdett diktálni Desikacharnak, ezúttal a Védánta szútráról. A Védánta szútra minden vallási iskola alapvető szövege Indiában. Veda Vyasa, egy nagy szent állította össze, és ez a hatodik indiai darsana, vagyis filozófiai iskola. A Védánta szútra középpontjában Isten vagy Brahma megértése és megvalósítása áll, akit formától, névtől és természettől mentes legfelsőbb lényként mutat be. A Brahma szútrának is nevezett szöveget számos mester interpretálta az évszázadok során, ami a védánta számos eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó iskolákra bomlását eredményezte.

Krishnamacharya családja a Srí-vaisnava tradíciót követte, amely Nathamuni, Yamunacarya, Ramanuja és Vedanta Desikacarya védánta tanításaiból fejlődött ki. Valószínű, hogy Krishnamacharya leszármazottként kötelességének érezte, hogy kommentárt írjon a Védánta szútrához, különösen azért, mert többször is visszautasította a Parakala Math főpapi tisztségét. A kész munkának a Cit acit tattva mimamsa címet adta. Szó szerinti fordításban ennek jelentése: ’A csit, az acsit és a tattva vizsgálata’. A csit szó arra a tudatosságra utal, amely valamennyi létezőben jelen van; az acsit arra az anyagra utal, amely támogatja a tudatosságot, idetartozik a test, az elme, az érzékszervek stb.; a tattva pedig mindezek forrására utal, amit Istennek hívhatunk. A mímámszá szó jelentése vizsgálat vagy kutatás.

Krishnamacharya ezt a két mesterművet, a Yogavallit és a Cit acit tattva mimamsát hosszú és dicsőséges élete utolsó éveiben írta. Talán ez volt az az ok, amellyel Namagiriamma nyugtatta csípőtörése és személyes függetlenségének részleges elvesztése után. Sokan utolsó éveikben a pihenést vagy akár a világtól való visszahúzódást választják, különösen, ha gyengévé válnak, de Krishnamacharya – felesége inspirációjának köszönhetően – azt választotta, hogy kitart azon az úton, amelyet tanára sok évvel korábban kijelölt számára.

Krishnamacharya védikus éneklést is elkezdett tanítani nőknek. Ez abban az időben rendkívül vitatott dolog volt, mert tradicionálisan a védikus éneklést kizárólag férfiaknak tanították. Még jóval fiatalabb korában Krishnamacharya maga is írt egy esszét, amelyben védte azt a tiltást, hogy nőknek kántálást tanítsanak. Nézeteinek kiforrása során azonban véleménye is változott.

Krishnamacharya egyik tanítványa, Mala Srivatsan volt az egyik első nő, akit az a megtiszteltetés ért, hogy a védikus éneklés művészetét tanulhatta tőle. Mala számára személyes diadal is volt, hogy tanárával énekelhet. Évekkel korábban fordult először Krishnamacharyához, hogy asztmájára enyhülést találjon, és akkor nem képzelte volna, hogy egy nap képes lesz énekelni.

Krishnamacharya hamarosan más nőknek is tanítani kezdett éneklést, és ez a közösségben nagy felzúdulást keltett. Sokan azt gondolták, hogy elment az esze, vagy legalábbis a kor elhomályosította ítélőképességét. Krishnamacharya a kritikákra ősi szövegekből, többek közt a Rámájanából és a Yoga Yajnavalkya Samhitából idézve válaszolt, amelyek leírása szerint a nők énekelték a Védákat. Meg is hívta a téma szaktekintélyeit, hogy vitázzanak vele, és bizonyítsák be, hogy nincs igaza, de senki nem állt ki vele. Tovább tanította az éneklést nőknek, és senki nem vonta kérdőre újra.

Később így kommentálta: „Ezekben az időkben, amikor azokat, akiknek éneklést kellene tanulniuk (a férfiakat), nem érdekli, hogy megtanulják, bárkinek meg kell tanítanunk, aki meg akarja tanulni, különben kihal a tradíció.” Ma már nők százai gyakorolják és tanulják a védikus éneklést, és élvezik gyümölcseit. Valójában a KYM védikus éneklés tanszékén kivétel nélkül női tanárok tanítanak.

1988 volt. Közeledett Krishnamacharya századik születésnapja, és tanítványai különleges ünnepséget terveztek. A mindig szerény Krishnamacharya visszautasította ezt.

Remélve, hogy meggyőzheti apját arról, hogy gondolja meg magát, Desikachar úgy döntött, hogy emlékezteti őt egy évekkel azelőtti esetre, amikor apja még a Yoga Shalában tanított, és együtt dolgozott a mysore-i királlyal.

A király a Parakala Math főpapjának nyolcvanadik születésnapjára ünnepséggel kívánt tisztelegni, de a főpap elutasította, hogy bármilyen ünnepséget tartsanak azon a napon. A király hívta Krishnamacharyát, hogy segítsen meggyőzni a főpapot az ünnepség engedélyezéséről.

A főpap álláspontja az volt, hogy ha jóváhagyna ilyen eseményt, az olyan lenne, mint ha saját dicsőségét zengené, tehát az ego cselekedete volna. Krishnamacharya biztosította afelől, hogy nem erről van szó; az ünnepség inkább a hála kifejezése tanítványai részéről. Krishnamacharya érvelése meggyőzte a főpapot, és beleegyezett, hogy részt vegyen az ünnepségen.

Amikor Desikachar emlékeztette őt erre az esetre, Krishnamacharya egy feltétellel beleegyezett a részvételbe: azzal, hogy az ünnepség Istennek és nem neki tett felajánlás lesz. Tanítványai boldogan elfogadták ezt a feltételt.

Az ünnepség azonban nem járt dráma nélkül. Az előkészületek közben családunk orvosa, aki akkoriban nagyapám szükségleteiről gondoskodott, azt mondta apámnak: „Állítsák le az ünnepség előkészületeit. Nem hiszem, hogy megéri.”

Mindenki összezavarodott, senki nem tudott dönteni, hogy folytassák-e az előkészületeket vagy sem. Amikor Desikachar elmondta apjának az orvos szavait, Krisnamacharya határozottan azt válaszolta: „Ismerem az életerőmet. Elköteleztem magam amellett, hogy részt veszek ebben a tisztségben. Folytassátok az előkészületeket, ne állítsátok le.”

Desikachar elfogadta tanára szavait mint az utolsó szót a témában, és a születésnapi ünnepség előkészületei folytatódtak.

Az ünnepség minden részletét Krishnamacharya kérése szerint rendezték el. Száznyolc védikus tudós gyűlt össze, hogy a Védákat, a Rámájanát, a Mahábháratát, a Srimad Bhagavatamot, illetve a Srí-vaisnava hagyomány régi tanítóinak legfontosabb verseit énekeljék. Különleges szertartást végeztek Istennek tett felajánlásként és a társadalom védelme, szolgálata érdekében. Az állam kormányzója is nyilvános szerepet vállalt a mester tiszteletére 1988. november 14-én, aznap, amikor (az indiai naptár szerint) Krishnamacharya betöltötte századik évét.

Krishnamacharya számos ajándékot kapott erre a különleges alkalomra, többek közt egy arany medált is a Kanci Math shankaracaryájától (vezetőjétől). Ez az ajándék nagyon meghatotta Krishnamacharyát. A két férfi nagy tisztelője volt egymásnak, bár eltérő filozófiai iskolához tartoztak (a shankaracarya a saiva[12] hagyományhoz tartozott). A tisztelet azonban tiszteletet vált ki; ez történt a két nagy mester esetében is.

Krishnamacharya tanítványai is kértek mesterüktől ajándékot: saját padukáját (szandálját). Ugyanabban az évben később, a Navaratri utolsó napján (amely Indiában nagyon kedvező nap) Krishnamacharya szimbolikusan átadta erőit a padukának, és felkérte tanítványait arra, hogy óvják.

1989 januárjában Krishnamacharya magához hívta Desikachart, és átadott neki egy régi könyvet.

  • Ez a Rámájana egy példánya – mondta neki. – Mielőtt apám meghalt, nekem adta ezt a könyvet, és azt mondta: „ez az egyetlen vagyon, amelyet bírnod kell”. Ez a könyv egész életemben drága volt nekem. Az egyetlen vagyonom ennek a könyvnek az üzenete, és most neked akarom adni.

Desikachar számára megtisztelő és megrendítő volt, hogy megkapta apjától ezt a könyvet, de az ajándék feletti örömét beárnyékolta az az érzése, hogy Krishnamacharya élete végéhez közeledik.

Krishnamacharyának azonban nem csupán ajándéka volt Desikachar számára, hanem egy kérése is felé.

  • Az utolsó kívánságom – mondta – az, hogy maradj Madrászban, és ne költözz Mysore-ba. Azt akarom, hogy itt maradj, mert jó emberek élnek itt, mint MV Murugappan.

Ilyen mély volt Krishnamacharya szeretete Csennai és lakói, különösen MV Murugappan és családja iránt.

Desikachar több mint öt évig épített házat Mysore-ban, azzal a szándékkal, hogy apja halála után a család odaköltözik, de azonnal felhívta egy barátját Mysore-ban, hogy adja el a házat. Amikor a barát hitetlenkedett, Desikachar egyszerűen azt válaszolta: „Az az apám utolsó kívánsága, hogy itt maradjak Madrászban, ezért nem költözöm Mysore-ba.”

  1. február 28-án délután 4 óra körül Krishnamacharya örökre lehunyta szemét. Egy dicsőséges élet véget ért. Krishnamacharya azonban olyan gazdag örökséget hagyott hátra, amely számos elkövetkező ideig életben tartja szellemét. Élete befejeződött 1989-ben, de küldetését tanítványai munkája és a tanítások továbbviszik.
  • Amikor ezt mindet [az összes tárgyat] tanultam vele – mondta nekem apám egy alkalommal, amikor nagyapámról beszélgettünk –, sokszor gondolkodtam azon, hogy szükségem lesz-e valaha az összes tanításra. Jól tudtam dolgozni azokon a korlátozott eszközökön belül, amelyeket tanított nekem. Most, halála után látom az értékét az összes tanításnak. Amikor kétségeim vannak, vagy olyan helyzetben vagyok, amikor nem tudom őt megkérdezni, ahogy korábban tettem, szinte mindig megtalálom a válaszokat azokban a tanításokban, amelyeket megosztott velem. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen áldásban részesültem.

A paduka, amelyet Krishnamacharya tanítványainak adott, és amely a mester bölcsességét és szellemét szimbolizálja, ma azon a helyen pihen, amit Sannidhinek[13] nevezünk; az inspiráció és a gyógyulás nagyszerű forrása ma is.

Krishnamacharya jógatanítási módszere felölelte az emberi létezés valamennyi aspektusát. Saját életének példáján és tanításain keresztül újjászületett a régi mesterek üzenete: a jóga holisztikus gyógyító rendszer, amely jobbá teszi életünket. Krishnamacharya számára Patandzsali volt „a jógi”, Patandzsali jógája „a jóga”. Ha össze kellene foglalnunk Krishnamacharya munkáját egy sorban, azt mondanám: újjáélesztette „a jógi jógáját”.

[1] Az eredeti szövegben Amrutajan, ez valószínűleg elírás. https://en.wikipedia.org/wiki/Amrutanjan_Healthcare (a fordító megjegyzése)

[2] A mai Csennaiba (a fordító megjegyzése)

[3] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[4] Az eredetiben: beginner, intermediate, advanced (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011., 117. o.). Ez a felosztás nem ugyanaz, mint amit ma az astanga vinyásza jóga első, második és harmadik sorozataként ismerünk. A témában bővebb információ itt található: http://grimmly2007.blogspot.hu/2013/04/did-krishnamacharya-teach-ashtanga.html Részlet ebből a forrásértékű cikkből: „Nem találjuk meg a jelenlegi hat ászanasorozatot Krishnamacharya korai írásában, bár a Yogasanagaluban (1941) találunk három ászanacsoportot: kezdő, középhaladó és haladó [az eredeti cikkben: Primary, Intermediate és Proficient. A fordító megjegyzése] A kezdő és a középhaladó [primary és intermediate] nagyon közel áll a jelenlegi astanga első és második sorozatához.” (a fordító megjegyzése)

[5] Többjelentésű szó; a kifejezés Patandzsalinál a III. 6. szútrában szerepel. Más jelentésében a jógaterápia egyik formája, amelyben a gyakorlatokat az adott egyénhez és körülményeihez szabják. (a fordító megjegyzése)

[6] „A srsti kramában a hangsúly a fizikai, mentális, pszichológiai és érzelmi növekedésen van. A srsti kramát gyakran kezdik el gyerekeknél. A cél az erő és a hajlékonyság elnyerése, az elme élesítése és figyelmének javítása, a légzés erősítése, és az, hogy megkezdjék a légzés finom kontrolljának elsajátítását. Az, aki srsti kramát kap gyakorlásaként, nagyon fiatal és egészséges.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.)

[7] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[8] Indiában számos vallásban szereplő fogalom (hinduizmus, buddhizmus, szikhizmus, dzsainizmus stb.); többjelentésű szó, egy fogalommal nem fordítható le nyugati nyelvre. A dharma a hinduizmusban az egyetemes törvény; az emberi törvények, a vallás, az emberi kötelességek, viselkedés és a „helyes élet” alapja. További információ például:  http://www.hindupedia.com/en/Dharma (a fordító megjegyzése)

[9] Az indiai hagyományban a négy életszakasz (ásrama) közül az utolsó, a teljes lemondás szakasza. (a fordító megjegyzése)

[10] Isten iránti odaadás (a fordító megjegyzése)

[11]  A szerző egy korábbi fejezetben így határozza meg az antevasin kifejezést: „A tudás soha véget nem érő keresése az antevasin szóval foglalható össze, a tanítvány meghatározására használt egyik szanszkrit kifejezéssel. Szó szerinti fordításban jelentése ’az, aki végig marad’. Ez a meghatározás sokféleképpen értelmezhető. Leggyakrabban úgy értelmezik, hogy ’az, aki a tanárral marad az oktatás végéig’. Azt is jelentheti, hogy ’az, aki a tanítással marad végig.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 45. o.) A szó jelentései megtalálhatók itt is: http://www.spokensanskrit.de/index.php?beginning=0+&tinput=+antevasin&trans=Translate

(letöltve: 2017. május 23.)

[12] A hinduizmus egyik ága, amely Sívát tekinti az elsődleges istennek. (a fordító megjegyzése)

[13] „A Sannidhi szó szó szerinti jelentése ’jó hely’ vagy ’megfelelő hely’. Milyen hely lehet jobb arra, hogy Krishnamacharya szandálja megpihenjen, mint ez a jó hely, ahol életének utolsó néhány évét töltötte? Szinte olyan, mintha Krishnamacharya még mindig ott élne. Amikor a Sannidhiben vagyok, ugyanazokat az érzéseket érzem, amelyeket nagyapám inspirált bennem még életében: nyugodt derűt, tiszteletet, félelmet, és ami a legfontosabb: hitet.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 158. o.)

Eddie Stern-nél – és Elena-nál – jártunk…

Eddie Stern

Eddie Stern egy derűs New York-i jógatanár, aki 1991-től 2008-ig Gurudzsitól tanulta az astanga jógát, még tőle kapta a ’Certified’ (legmagasabb szintű astangás elismerés) címet. Továbbá szintén a KPJAYI elődjében, az AYRI-ban, mantraéneklést, filozófiát és védikus szertartásokat tanult (mondhatni, ő „a legfiatalabb szeniortanár”).

A NYC Broome Street-i Ganésa templom alapítója, illetve társ-szerkesztője és kiadója a Namarupa magazinnak, a leghíresebb hindu filozófiával és művészettel foglalkozó lapnak.

Deepak Chopra íróval dolgozik a The Urban Yogis projekten, aminek keretein belül lakhelyén jógát és meditációt tanít (halmozottan) hátrányos helyzetű és erőszaknak kitett fiataloknak, illetve betegeknek, tehát magas egészségrizikójú csoportoknak. Az astanga alapművének, Sri K. Pattabhi Jois „Jóga Málá”-jának angol nyelvre fordítója. Utazó tanár, így szerencsénk volt ahhoz, hogy a nem túl messzi Milánóban tőle tanulhattunk.

Rózsa

Mivel a program „nulladik napján” érkeztünk Milánóba, meg volt beszélve a La Yoga Shala Milano  vezetőtanárával, a fantasztikus Elena De Martin-nal – aki KPJAYI autorizált 2-es tanárnő -, hogy szerda este az órája előtt bemehetünk személyesen regisztrálni, fizetni, kapunk kártyát, mysore időpontot, és szívesen körbevezetnek, hogy reggel már képben legyünk. Nagyon otthonos és hangulatos a shála, érzésre hasonlít a Bandhára. Elena, a segítői és a shála-kiskutya, Giri nagy örömmel fogadtak minket, és mikor körbevezettek, bekukkantottunk a „kis shálá-ba” is (ui. két jógaterem van, egy nagy és egy kicsi, ezek egyszerűen összenyithatóak egy nagy gyakorlótérré); ott kiemelkedő élményben volt részünk. Láthattuk Eddie-t gyakorolni fél percre, épp návászanába ugrott, mikor benéztünk! J Kis létszámú esti mysore volt, és az utazással járó jet lag kiegyenlítése miatt Eddie aznap inkább este gyakorolt, első sorozatot, egyszerűen ott a többiekkel együtt, akik amúgy is arra az órára járnak. Micsoda kiváltság, nagyon remek érzés volt.

Másnap kezdetét vette a program, mi 8.15-re voltunk beosztva (tekintve, hogy több, mint 60 gyakorlót kellett koordinálni a szervezőknek, voltak, akik csak 9 óra után kezdtek, és nem volt „shala time”, nem kértek korábbi érkezést) – ez nekünk egy laza vakációs mysore időpont volt. A big shala-ba belépve erős bizsergést éreztem, rögtön emelkedett hangulatba kerültem, pedig még le sem tettem a matracom. Mély empátiát és szerető figyelmet éreztem a levegőben, és észrevettem, hogy van, aki harmadik sorozatot gyakorol, és nem is egy gyakorló, azta! Nagyon inspiráló hangulat volt. Sokan voltak, a big shala hátuljában lett először hely kezdeni a napüdvözleteket, aztán hívtak előrébb, ahogy valaki a sorozata és a hátrahajlítás után átment levezetni és relaxálni a kis shala-ba, ami most egybe volt nyitva a naggyal. Nagyon boldogan és figyelmesen gyakoroltam, szinte repkedtem, minden ment, mint a karikacsapás. Kaptam igazítást – szerintem Eddie varázslással vagy mantrák belső recitálásával igazít, mert fizikai erőt, izommunkát alig fejt ki, legalábbis én magamon nem éreztem erősnek a kezét, mégis könnyedén, gyorsan és nagyon mélyen belekerültem az igazított ászanákba.  Instruált szóban is, de csak egy-egy halk szóval, és ezeket kiváló időzítéssel mondta, ami sokat segített, illetve, volt, hogy a hátam mögül megéreztem a tekintetét, és automatikusan egy századmásodperc alatt beigazítottam magam – válaszként egy halk „yes”-t hallottam. Mindent lát a zsúfolt teremben is, az apróságokat is, és finoman, lágyan szól; pont a megfelelő időpillanatban a megfelelő szavak ezek. Fantasztikus. Dropback előtt természetesen „köszönt”, felveszi a szemkontaktust, ezzel jelzi, hogy kezdhetjük. A tekintete olyan tiszta és nyugodt, hogy az első nap még úgy éreztem, nem vagyok méltó ahhoz, hogy belenézhessek a szemébe. De azért bátorkodtam, és nagyon jól tettem. A hátrahajlítást úgy gyakoroltuk, mint ahogy nekem még sosem sikerült, illetve, eleve nem gondoltam magamról, hogy sikerülhet így. Nem instruált szóban, de éreztem, hogy az utolsó hátrahajlításnál mindkét kezem fogja, de alig, szinte csak jelzésértékűen, és egy tizedmásodperc múlva már egyszerre értem el két kézzel a lábaim, és olyan stabilan tartottam, mintha meg sem lepődtem volna, és húsz éve ezt gyakorolnám minden nap. Pedig azért de, meglepődtem. A halk „yes” ezúttal is megérkezett válaszul. A levezetésnél sok-sok légzést töltöttem fejenállásban, ami az időtlenség érzését adta, mintha megállt volna az idő. Mikor elhagytam a termet, az ajtóból a szokásos módon megköszöntem a gyakorlást – Eddie, mikor ezt észrevette, felnézett az igazításból, és viszonozta a köszönésem, ami koronát tett erre a délelőttre. Belül ünnepi díszbe öltöztem, nagyon felemelő érzés volt a gyakorlás.

Az esti lecke nagyon érdekes, részletekbe menő és tartalmas volt, a téma: egyes Jóga szútrák magyarázata a számkhja filozófia alapvetései alapján, sok szanszkrittal és érdekes ábrákkal. Nehéz anyag, tartalmában és nyelvezetében fajsúlyos, most nem is térek ki rá, mert ez elvileg egy könnyed élménybeszámoló – ami nagyon szimpatikus volt, hogy látszott, Eddie alaposan felkészült, a legbonyolultabb és nagyon nehezen megfogható kérdésekre is részletesen és türelmesen válaszolt. Természetesen a leckék elején és végén mantráztunk, aminek kifejezetten nagyon örültem, gyönyörűen hangzott, hiszen minden ott lévő beletette a szívét.

Másnap folytatódott a megvalósult álom, reggel mysore, este Ganésa púdzsa – nem semmi, igaz? A reggeli momentumok megint csak nagyon motiválók voltak, hálával és örömmel telve gyakoroltam. Belém vésődtek az előző reggeli igazítások és korrekciók, még éreztem magamon őket, és ezzel a többiek is így lehettek – úgy éreztem, maximálisan koncentrált volt mindenki a teremben. Giri pedig sorban odabújt az éppen relaxálókhoz. 😊 A hangulatot tényleg nehéz körül írni, ezt tapasztalni érdemes. Este a púdzsa nagyon különleges volt – az elején tanultunk magáról a púdzsáról, majd Eddie előkészült, amit megnézhettünk. Elmagyarázta, mit miért és hová rak, mit gyújt meg, hogyan és mikor, majd elvégezte magát a szertartást, és időnként az ő irányításával beléptünk mi is mantrákkal, illetve pránájámáztunk, sőt, együtt dzsapáztunk hangosan, mind. Nagyon ünnepélyes volt, a szép nagy Ganésa szobor előtt. Nagyon feltöltődtem a jóval és a tisztasággal.

Mire észbe kaptunk, már jött is a hétvégi intenzív workshop. Reggel vezetett órával kezdtünk, amin igen sokan voltunk, a matracok egymáshoz közel sorakoztak, de a Mysore-i tradícióhoz híven – ahogy ezt Elena előre jelezte – mégis mindannyian elfértünk. A nyitómantra előtt volt egy kis magyarázat a vinyászák és maguk az ászanák mint állapotok- amik stabilak és kényelmesek – viszonyáról a sorozatban, illetve a légzés és a folyamatosság jelentőségéről. Majd belevágtunk a közös mozgó meditációba. Itt még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Eddie mindent lát, több méterről is, és mintha mindenütt ott lenne egyszerre, és pár szóval varázsol. Nagyon nyugodt légkört varázsolt ezúttal is. Ráadásul pont úgy jött ki, hogy velem szemben gyakorolt Elena. 😉 A mi óránk után pedig Eddie tartott még egy kezdőknek való vezetett órát is, arra is nagy volt az érdeklődés. Délután lecke volt, folytattuk a csütörtök este tanultakat, illetve nagy örömömre megint volt közös dzsapa és mantratanulás, hogy az agyunk pihenjen is, illetve kérdés-válasz szekció.  Nagyon hasznos praktikus tanácsok is elhangzottak a mindennapi élettel kapcsolatban is a filozófián túl. Tartalmas 3-4 óra hossza volt, az biztos. Utána kicsit beszélgettünk Eddie-vel, és megköszöntük, hogy ennyi mindent és ilyen komplexen megtanít nekünk. Érdekes módon meglepte, hogy „egészen Budapestről odautaztunk csak(!) ezért”, és nagyon megköszönte. Végtelenül szerény ember, és alapvetően csendes, türelmes és derűs. A beképzeltség halvány jelét sem vettem észre rajta, pedig lenne mit hangoztatnia, de nem teszi. Ahogy erről írok most, elérzékenyülök. 😊

Elérkezett a vasárnap, ismét a reggeli vezetett órával – ezúttal a dristiken volt a nagyobb hangsúly, különösen a názágrá dristi fontosságáról volt szó a gyakorlás fényében, tehát a előzőhöz képest megint új élmény volt a vezetett első sorozat. De a hangulat változatlanul varázslatos maradt. Az esti leckén még tovább eveztünk az Elme és az idegrendszer birodalmában, és szokásosan mantrát tanultunk, illetve volt közös dzsapa, egy kis nádi sódana légzés, és volt tér kérdezni is.  A zárómantra után a program legvégén türelemmel vártunk, és így sok más gyakorló után mi is külön el tudtunk köszönni Eddie-től, és búcsúzóul egy nagy ajándékot kaptam – egy őszinte ölelést. 😊 😊 😊 Ez az én szeretetnyelvem, sokat jelent nekem; ez többet ért, mint ha 5 óra hosszát beszélgettünk volna jógapszichológiáról (na jó, azért az sem lett volna mindennapi). Ezek az apró momentumok örökre megmaradnak– az ölelés, és ahogy a nulladik nap este láthattam gyakorolni. Remélem, még találkozunk. Remélem, Elena-val is, hisz vele és általa is nagyszerű élményeket szereztem. Nemcsak Eddie programjának háziasszonyaként és szívélyes vendéglátóként – ugyanis, másnap reggel még búcsúzóul elmentünk hozzá gyakorolni, hogy egy kicsit jobban megismerjük, és teljes legyen a kaland. Nagyon megérte. 😊

Eddie Stern
Eddie Stern
Eddie Stern

Annamari

Mit tud adni egy négynapos workshop Eddie Sternnel? Nekem rengeteget adott. Hitet, stabilitást, kitartást, belső erőt, egyensúlyt, nyugalmat. Kezdjük az elején…
Mikor megláttam, hogy Eddie Milánóban lesz, valami rögtön megmozdult bennem. Nem volt kérdés, hogy mennem kell. Minden simán alakult. A repjegy, a szállás (nagyon szuper apartman közel a milánói shalahoz), és persze Elena, a milánói shala vezetője, aki kezdetektől rugalmasan kezelte az összes kérésünket, kérdésünket. Csak annyit kellett megígérni neki cserébe, hogy biztosan megyünk. Mentünk.
Már a legelső személyes benyomás a Shalaban jelezte, hogy tartalmas és élménydús négy napnak nézünk elébe. Engem (bevallom) meglepett ez a rendezettség, ahogy az olaszok közel 80 embert kordináltak zökkenőmentesen, óramű pontossággal. Elena igazi háziasszonyként instruált mindenkit, hogy mikorra menjen, épp hova pakolja a matracát vagy melyik felszabadult helyre költöztesse azt. Engem különösen jó érzéssel töltött el, hogy a kezdetektől fogva a nevünkön szólított. Otthonosan éreztem magam, egy család részeként.
Persze ott volt Eddie is. Meg sem kellett szólalnia, a közelében lenni is már érzékelhető megnyugvással töltött el. Az a soksok jógával és filozófiával eltöltött év érződött minden megnyílvánulásában. Nagy meglepetésemre már a legelső reggelen induláskor valami ismerős izgalom kerített hatalmába. Ilyesmit utoljára Indiában éreztem, a Main Shala lépcsőin történő várakozások alkalmával. Ez szinte a teljes első gyakorlásom végigkísérte, valami fura bizsergés legbelül. Természetesen volt bennem “félsz”, hogy az izgalom miatt nem tudok megállni a matracon és Ganesha ölébe esek (pont a csodaszép szobor előtt gyakoroltam), de ez nem történt meg, a kritikus pillanatokban érkezett az igazítás.
Eddie nyugalmat sugárzott végig. Nevetett, mosolygott, figyelt, kommunikált. Ott volt, jelen volt, mindenkihez volt valami kedves gesztusa. Én meg csak gyakoroltam. Olyan békesség szállt meg már az elején, amit az elmúlt hónapokban elfelejtettem. Gyakoroltam. Nem azért, hogy sikerüljenek tökéletesre az ászanák, nem azért, hogy megmutassam (valakinek vagy magamnak), hanem a gyakorlás öröméért. Ez annyiban változott a következő három napban, hogy még könnyedebbé, elvárások nélkülivé váltam a matracon. A sok elmélet és történet, amelyeket a délutánok alkalmával Eddie elmesélt, mindezt felerősítették. Vannak időszakok, amikor kérdések törnek fel a gyakorlással kapcsolatban. A miértek, a bűntudat kezelése, az elengedések, a határok, stb. . Annyi kérdés, hogy szinte kezelhetetlenné válik. Ez a négy nap Eddievel egy varázsütésre helyre rakta ezeket. Nem az általam feltett kérdéseket válaszolta meg, hanem csak beszélt és magyarázott. Nyugodtan, alázattal, türelemmel. A válaszok pedig megérkeztek. Hirtelen a bizonytalanságomból bizonyosság lett, nyugtalanságom lecsendesedett és valami belül nagyon megerősödött. Biztos vagyok benne, hogy a körülöttem lévő gyakorlók is hasonlóan élték meg és kaptak választ kérdéseikre. Eddie fantasztikus tanár, hitelesen és alázattal képviseli mindazt, amit tanít. Akár kezdők, akár már több éve astangázók voltak jelen, mindenkit meg tudott szólítani.  A rengeteg üzenete közül napi szinten eszembe jut, hogy gyakoroljunk rendszeresen, kitartással. Vessünk el jó magokat, hogy azok növekedjenek bennünk az előttünk álló évek során. Csodálatos élmény volt vele gyakorolni.
Eddie Stern
Eddie Stern
Eddie Stern

További infók érdeklődőknek:

Bio: https://www.thehouseofyoga.com/teachers/eddie-stern#full-bio

Eddie shala-jának honlapja: http://ayny.org/

Tanulmányait Pattabhi Jois örökösével, Sharath-tal (http://kpjayi.org/biographies/r-sharath/) folytatja

Eddie az astangáról: https://www.youtube.com/watch?v=VGrGRBi0u28

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 2. rész

Krishnamacharya

A bejegyzés első része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Harmadik fejezet

Északi kitérő

A jógamester születése
az igazság a hegyekben lakik

Az Alvar Tirunagariban történtek örökre megváltoztatták Krishnamacharya életét. Világos volt számára, hogy sorsa az, hogy szerepet vállaljon a jóga hagyományának feltámasztásában, ugyanúgy, ahogy őse, Nathamuni felélesztette a Srí-vaisnava-sampradayát évszázadokkal korábban. Ez azonban nem volt egyszerű feladat egy tizenhat éves fiatalembernek, és Krishnamacharya felismerte, hogy ha sikerrel akar járni, folytatnia kell a tanulást, hogy tudása és hitelessége felépüljön.

Visszatért Mysore-ba, folytatta tanulmányait, és rövid időn belül számos tárgyban alapos tudásra tett szert. Vidvan (professzor) szinten vizsgázott különböző sásztrákból (hagyományos tárgyakból), ami akkoriban rendkívüli teljesítmény volt. Még ezen a legmagasabb szinten sem volt azonban elégedett. India ősi tanításai mélyről fakadnak, és felismerte, hogy ezek a tanítások mind – a jógát is beleértve – összefüggenek egymással. Ha nem ismeri India filozófiai tanításainak teljes spektrumát, nehezen teljesíti feladatát. Ezen a ponton Krishnamacharya úgy döntött, hogy idejét teljes egészében a tanulmányoknak szenteli, és minden más törekvést mellőz.

Abban az időben az volt a szokás, hogy a vidvan szintű vizsga letétele után professzori állást vállalnak, de Krishnamacharyát ez nem érdekelte. Egyedül a tudás érdekelte, és igyekezett mielőbb megszerezni ezt a tudást. Néhány más tárgy mellett a logikát (tarka), a nyelvtant (vyakarana) és a samkhyát kívánta intenzívebben megismerni. Elsődleges fontosságú volt számára az is, hogy a Jóga szútrát mélységeiben tanulmányozza; élénken éltek emlékezetében apja tanításai a jógáról e szent szöveg alapján.

Krishnamacharya továbbra is a Parakala Mathban szolgált, míg mélyebb védánta tanulmányait folytatta Vagisa Brahmatantra főpap mellett. Nem sokkal később azonban Váránasziba (korábbi nevén Benáresz) kívánt menni, hogy ott folytassa tanulmányait a város híres tudósainak irányítása alatt. Váránaszit az ország egyik legfőbb szent helyének tekintették, és a tudományok székhelye is volt. Csaknem minden nagy tudós és akadémikus megfordult itt, hogy tanuljon.

A főpap engedélyt adott Krishnamacharyának, aki 1906-ban el is indult Váránasziba. Itt szanszkrit nyelvtant (vyakarana) tanult Siva Kumara Sasztritól, aki a nyelv nagy mestere volt és az Úr Narasimha, Visnu egyik inkarnációjának buzgó híve.

Egy érdekes történet kapcsolódik Krishnamacharya életének ehhez a szakaszához. Siva Kumara Sasztri magához kérette Krishnamacharyát egy este, és megtanította neki a szanszkrit nyelv összes ritka és titkos aspektusát azon az egyetlen éjjelen. Különös módon másnap a mester örökre elvesztette beszédképességét. Úgy tűnik, egy arra érdemes tanítványra várt, akinek átadhatja ezeket a titkos tanításokat, és miután ezt megtette, hangját elvesztette, mintha haszontalanná vált volna. Ez után a tapasztalat után Krishnamacharya logikát (tarka) tanult egy Trilinga Rama Sasztri nevű mestertől, mielőtt 1909-ben visszatért volna Mysore-ba.

Mysore-ban még mélyebbre merült a tudás óceánjában. Az új főpappal, Sri Krsna Brahmatantrával – akivel hosszú sétákat is tett Mysore körül – folytatta védánta tanulmányait, tanulmányozta az Upanisadokat, a Bhagavad Gítát és más nagyon fontos Srí-vaisnava szövegeket, többek közt Vedanta Desika Rahasya Traya Sara című művét is.

Ezzel egy időben Krishamacharya beiratkozott a mysore-i egyetemre, ahol különböző tárgyakat tanult. Itt szerezte meg a veda kesari címet (ez az egyik legmagasabb titulus, amelyet egy Védákban járatos személy megszerezhet) és a mimamsa vidvan (a mímámszá tudósa; a mímámszá az indiai filozófia hat iskolájának egyike) címet is.

1914-ben tudásszomja visszavitte Váránasziba (…)[1].

[Itt] a Queen’s College-ban folytatta tanulmányait.

(…)

[Tanárai] Sri Vamacarana Bhattacarya és az egyetem vezetője, Sri Ganganath Jha voltak. (…)

A következő évben Krishnamacharya sikeres vizsgát tett tanárként (upadhyaya). Sikereivel és bizonyítványaival tanársegédi állást kapott, és Ganganath Jha rábízta saját fia tanítását is.

(…)

Amíg Váránasziban tanult és tanított, apja előadásai és az általa tartott jógaórák emléke gyakran járt a fejében. Továbbra is gyakorolta azokat az ászanákat és pránajáma gyakorlatokat, amelyeket apja tanított neki.

Egy napon egy helyi szent, aki látta, ahogy Krishnamacharya jógát gyakorol, egy Sri Baba Bhagvan Das nevű ismert jógihoz irányította őt. Krishnamacharya találkozott a jógival, és kifejezte vágyát, hogy jógát tanuljon, és letegye a legmagasabb vizsgákat. Sri Baba Bhagvan Dasra nagy hatást gyakorolt Krishnamacharya lelkesedése és végzettségei, így hozzájárult ahhoz, hogy magánúton letegye a vizsgát számkhja filozófiából és jógából a patnai egyetemen.

Krishnamacharya kitüntetéssel tette le a vizsgát. Tanárai Váránasziban (…) csodálták azt a képességét, hogy ennyi tudást ilyen rövid idő alatt képes magába szívni.

Krishnamacharya jóga iránti tudásvágya azonban nem csillapodott. Ganganath Jha segítségét kérte, aki nemcsak az egyetem vezetője volt, de jógácsárja, vagyis jógamester is. Azt mondta neki, hogy követni akarja apja tanácsát, hogy mélységeiben megismerje a Jóga szútrát. Ganganath Jha azt tanácsolta neki: „Ha igazán bírni akarod a jógát, el kell menned Nepálon túlra, Tibetbe. Ott él egy Rama Mohana Brahmachari nevű jógi. Ő az egyetlen, aki maradéktalanul meg tudja neked tanítani a Jóga szútra jelentését.”

Krishnamacharya azonnal indulni akart, de akkoriban nem volt egyszerű India határain túlra utazni. Még várnia kellett, és némi szerencsére is szüksége volt.

(…)

Tanára és az egyetem más munkatársai engedélyével, vonatjeggyel a zsebében északnak indult a Himalája felé. Simlán, a brit alkirály nyári székhelyén keresztül utazott, hogy megszerezze az India elhagyásához szükséges papírokat. Ganganath Jha egy levelet adott neki, amelyben bemutatta az alkirálynak ifjú tanítványát mint a különböző indiai iskolák tanításaiban járatos jelöltet. A levélben kérte az alkirály segítségét a Tibetbe utazást lehetővé tévő úti okmányok megszerzésében. Az alkirály cukorbetegségben szenvedett, és Krishnamacharyának várnia kellett, amíg állapota javul. (…)

Egy napon Krishnamacharya meghívót kapott az alkirálytól. Bizakodóan megjelent a megjelölt órában, és az alkirály rögtön megkérdezte:

  • Mennyire ismered a jógát?

Krishnamacharya késlekedés nélkül, büszkén felelt:

  • Annyit talán nem tudok, amennyire Indiának szüksége van, de eleget tudok ahhoz, hogy idegeneket tanítsak.

Az alkirályra mély benyomást tett a fiatalember magabiztos válasza, így jógaórákat kezdett tőle venni. Körülbelül hat hónap múlva cukorbetegsége kontrollálttá vált. Az alkirály annyira elégedett volt Krishnamacharyával, hogy elintézte átkelését a Himaláján és útját Tibetbe, ő maga állva a költségeket. Két segítőtársat is küldött vele, hogy kísérjék el a fáradtságos úton. Mielőtt Krishnamacharya elindult, az alkirály megkérte, hogy háromhavonta térjen vissza hozzá, hogy folytathassa tanulmányait az ifjú tanárral.

(…)

Tibet felé tartva Krishnamacharya meglátogatta a Muktinarayana szentélyt[2], fürdött a Gandaki folyóban, és talált egy saligramát. A saligrama kövek fosszilis kövek, amelyekre a bennük látható lenyomatok jellemzőek. Templomokban, kolostorokban és otthonokban világszerte Visnu látható, természeti jelképeként tisztelik őket. Kvázi vallásos szerepben is használják őket például házavatóknál, házasságkötéskor és temetési szertartásoknál. Csak egy himalájai folyamban, a Gandaki folyóban találhatók meg. Úgy tartják, hogy az, aki naponta felajánlásokat tesz a saligrama kőnek, megszabadul a halálfélelemtől, és átkel a születések és halálok áradatán. Útban mestere felé egy ilyen szent kő fellelése csakugyan kedvező előjel volt a fiatal Krishnamacharya számára.

Innen folytatta útját; huszonkét nap és csaknem 340 km megtétele után végül elért a Manaszarovar-tóhoz. Itt talált rá mesterére.

Gyakran csodáltam[3], hogyan tette meg Krishnamacharya ezt az utat, amely még ma, a túrázók részére rendelkezésre álló speciális felszerelésekkel is nehéznek és kimerítőnek számít.

Nemrégiben Mysore-ban jártam, ahol Krishnamacharya egyik tanítványával, Pattabhi Joisszal találkoztam, hogy interjút készítsek vele ehhez a könyvhöz. Amikor a beszélgetést a Kajlás-hegy felkeresésére tereltem, Pattabhi Jois könnyezni kezdett, és azt mondta: „Senki nem lenne képes ma megtenni azt az utat. Krishnamacharya akkor tette meg, amikor nem volt rendes cipő, nem volt csomagolt élelem. Csak az az elhatározása vitte őt oda, hogy megtalálja a guruját. Az ilyen hit ritka manapság.”

Hosszú és fárasztó útja végén sem pihent meg, amikor elérte a Manaszarovar-tavat, hanem elindult, hogy megtalálja tanára lakhelyét. Végül talált egy barlangot, amelynek bejáratánál egy nagyon magas, hosszú szakállú remete állt. A remete facipőt viselt; nagyon békés arccal figyelt. Krishnamacharya azonnal tudta, hogy ő a tanára.

Leborult a remete előtt, s kérte, hogy fogadja el tanítványának. Az ember hindiül kérdezte, miért jött el Tibetbe. Amikor Krishnamacharya elmondta történetét és mély indíttatását arra, hogy megtanuljon mindent, ami a jógáról megtanulható, a remete behívta a barlangjába. Bent találkozott tanára feleségével és három gyermekével. Gyümölccsel és teával kínálták őt és kísérőit, majd a kísérők elindultak hazafelé.

Eljött a pillanat, amelyet Krishnamacharya régóta várt. Végre megtalálta mesterét, és öröme határtalan volt. Mestere elvitte a híres Manaszarovar-tóhoz, és megmutatta neki a közeli helyeket. Krishnamacharya meglepődve tapasztalta, hogy még mindig nem érez hideget vagy fáradtságot. „Talán a gyümölcstől volt vagy a gurum kegyelméből” – emlékezett később erre a tapasztalatra.

Mestere első utasítása az volt, hogy fürödjön le, és végezzen ácsamanát, mielőtt az első pránajáma elveket megtanítaná. Az ácsamana egyszerű napi rituálé, amelyet számos indiai végez. Ennek során három korty vizet isznak, és különböző mantrák recitálása mellett megérintik a test különböző részeit. Bár e gyakorlat mögött számos vallásos és spirituális ok húzódik meg, gyakorlati szerepe is van, amelyek közül a legegyszerűbb az, hogy pránajáma előtt megnedvesítik a torkot. Ha a torok száraz, előfordulhat, hogy a gyakorló köhögni kezd. A test különböző részeinek megérintésével figyelmünket feléjük fordítjuk, és észrevesszük, ha nincsenek rendben.

A mester nyolc napig semmi mást nem tanított Krisnamacharyának, csak pránájamát. Arra is utasította őt, hogy csak gyümölcsöt egyen. Krishnamacharya habozás nélkül elfogadta guruja útmutatásait.

Később megértette, hogy guruja azért utasította őt így, hogy türelmet tanítson neki, amely a jóga tanulásának és gyakorlásának folyamatában nagyon fontos erény. A hagyományos oktatási rendszerekben a tanár mindig próbára tette a tanítványt, mielőtt elfogadta volna, így győződve meg arról, hogy a tanítvány rendelkezik azzal a hittel és elkötelezettséggel, amely szükséges ahhoz, hogy a tanárral tanuljon. Ha nincs hit és nincs elkötelezettség, a tanárnak és a tanítványnak is elvesztegetett idő, ha tovább folytatják az oktatást.

Nyolc nap után Rama Mohana Brahmachari elfogadta Krishnamacharyát, aki guruja családjának részévé vált. Étrendje attól kezdve csapatiból (indiai kenyérfélébő) és halvából (ghível, cukorral vagy mézzel édesített zöldség- vagy gyümölcskrémből) állt.

Néhányan azt gondolhatják, hogy a guru próbatétele értelmetlen. Kirshnamacharya már bizonyította elkötelezettségét azzal, hogy megtette ezt a nehéz utat. Amikor erről kérdeztem apámat**, azt mondta:

  • Először is, nem kérdőjelezed meg a tanár próbatételi módszereit. Másrészt talán azt vizsgálta, hogy Krishnamacharya tanulás iránti vágya egóalapú volt-e, vagy azzal a szándékkal kívánt tanulni, hogy tudását a társadalom szolgálatába állítsa.
  • Gondolod, hogy Krisnamacharya esetében ez egóalapú volt? – kérdeztem.
  • Ha így lett volna, a tanára nem fogadta volna el – vágta rá apám azonnal.

** A szerző, Kausthub Desikachar apja, T.K.V. Desikachar (a fordító megjegyzése)

Krisnamacharya hét és fél évig tanult gurujával. Rama Mohana Brahmachari kívülről megtaníttatta vele az egész Jóga szútrát, a Yoga Kurantát (egy nepáli nyelven írott szöveget) és más fontos jógaszövegeket. Krishnamacharya szerint a Yoga Kuranta rengeteg információt tartalmazott arról, hogyan kell az ászanát és pránajámát az egyes személyek különböző igényeihez adaptálni, és hogyan használjanak különböző segédeszközöket (mai szóval élve jógaeszközöket) a gyógyulási folyamat elősegítése érdekében. Krishnamacharya maga írta ezt erről a mára elveszett szövegről, és szavai ellentmondanak annak a népszerű elképzelésnek, hogy a Yoga Kuranta volt az alapja az astanga vinyásza jógának.

Krishnamacharya nem felejtette el az alkirálynak tett ígéretét, hogy háromhavonta visszatér Simlába. Guruja engedélyt adott neki az utazásra, és még fiát, Ramachandra Brahmacharyát is elküldte vele kísérőként.

Rama Mohana Brahmachari csak akkor tanította meg az egyes szövegek mélyebb jelentését, amikor tanítványa valamennyit tudta kívülről. Krishnamacharya ezzel egy időben tanulta a haladó jógagyakorlatokat is, a jóga számos más eszközével együtt (nem csupán ászanát és pránajámát), például a csikitsza krámát (terápiás eszközt) is. Ez volt az az időszak életében és tanulmányaiban, amikor azzá a jógamesterré kezdett érni, akivé később vált.

Hihetetlen tapasztalat lehetett ez Krishnamacharyának. A Himalája nagyon magányos és békés hely. Csak a legbátrabbak keresik fel, és azok is csak a nyári hónapokban kísérelik meg, amikor az utak még járhatók és az időjárás elviselhető. Nem sokat változott Krishnamacharya ideje óta; talán csak magányosabb hely volt akkor, mint most.

Gyakran tűnődtem azon, hogyan maradhatott életben Krishnamacharya ilyen helyen ilyen sokáig. „A gurum kegyelméből – emlékezett később – Az ő áldása, az általa tanított gyakorlás és a gondoskodás, amelyben családja részesített, segített ezekben az években. Örökké hálás vagyok nekik ezért.”

Arra is szoktam gondolkodni, milyen intenzív tanulási időszak lehetett ez a számára. Képzeld el, hogy a tanároddal és a családjával élsz több mint hét évig. Nincsenek nyomtatott könyvek, jegyzetfüzetek vagy számítógépek, amiből tanulni tudnál, vagy amire jegyzetelhetnél. Mindent a gurudtól tanulsz, és memorizálod, amit tanít neked. És közben ez a maximalista mester folyamatosan néz, megfigyel, értékel és korrigál. Ha szünetre van szükséged, nem vonja el tévé, rádió, bárok, éttermek a figyelmedet. Ha ki akarsz szabadulni, elmész valamelyik hatalmas hegyre, amelyek egyben mindennapi életed és gyakorlásod hátterét is adják. Ez nagyon kedvező környezetet jelentett a jóga tanulmányozásához, egy olyan tárgyéhoz, amely sok fegyelmezett gyakorlást, meditációt és önvizsgálatot igényel, de ilyen körülmények között csak néhányan akarnának élni, ha egyáltalán lehetne.

Miután csaknem nyolc évet töltött tanulással és tanára szolgálatával, mestere magához szólította Krishnamacharyát.

  • Elégedett vagyok az előrehaladásoddal – mondta neki Rama Mohana Brahmachari – Most térj vissza a társadalomba, éld a házas ember életét, és terjeszd a jóga üzenetét. Ez a guru daksina, amit kérek azért, hogy tanítottalak.

A guru daksina, a tanárnak járó fizetség, rendkívül fontos eleme volt az oktatásnak. Amikor a tanár a daksinát kérte, az azt jelezte, hogy a tanítvány képzése véget ért. Az, amit a tanár kért a tanítványtól, gyakran a tanítvány erőforrásaitól függött. A fizetség nem mindig pénzben történt. Lehetett egy tehén, egy ház, vagy valami más. Bizonyos esetekben, ahogy Krisnamacharyánál is, lehetett akár egy feladat is. A tanár soha nem kért többet, mint amit a tanítvány adni tudott, és a tanítvány soha nem távozott anélkül, hogy meg ne fizette vagy ne teljesítette volna a daksinát. Szentségtörésnek tekintették, ha a tanítvány nem fizette meg a járandóságot.

Tanára szavait követve Krishnamacharya 1922 végén visszatért Indiába. Hosszú tibeti tartózkodásáról csak mestere tanításait, emlékeit, tanára fából készült szandálját és különböző ászanák rajzait vitte magával, amelyeket tanára lánya rajzolt.

A tanár fából készült szandálja jelképezi magát a tanítást. A tanárra emlékeztet, és arra a szerénységre, amelyet a tanítványnak tanára és a tanítások felé tanúsítania kell. Krishnamacharya soha nem felejtette ezt el. Attól kezdve életének minden napján, amikor felkelt és elvégezte reggeli rituáléit, alázatosan ráhelyezte mestere szandálját a fejére. Ez szerénységet is kifejezett, de ilyen módon ápolni tudta a mesteréve töltött értékes percek emlékét is.

Krishnamacharya tudta, hogy ideje hazatérnie, és megosztania azt, amit mesterétől tanult. Tudta azt is, hogy rendkívüli feladat áll előtte. Az, hogy egész életére jógatanár legyen, nagy kihívás volt; meggyőzni az embereket arról, hogy a jóga nem csupán testhelyzetek gyűjteménye, hanem sokkal nagyobb mélysége és potenciálja van, még nehezebbnek tűnt. Bár jógatanulmányai befejeződtek, mesterként fel kellett építenie hitelességét, ami további tanulmányokat igényelt. Úgy döntött, hogy visszatér Váránasziba, és folytatja tanulmányait, mielőtt teljes egészében elköteleződne a jóga mellett. Különböző végzettségeket kívánt megszerezni a kalkuttai, az allahabadi, a patnai és a barodai egyetemeken.

(…)

Krishnamacharya híre gyorsan terjedt. Sokan elismerték a különböző sásztrákban megszerzett tudását és tekintélyét. Számos alkalommal hívták segítségül szakértelmét, hogy döntsön el vitákat a különböző tanítások alapján.

(…)

[Az egyik ilyen vita után] Krishnamacharya nagybátyjával találkozott Váránasziban. Ő hozta a hírt, hogy a Parakala Math főpapja, Vagisa Brahmatantra, elhunyt, és Krishnamacharyát kérték arra, hogy vegye át a főpapi tisztséget.

Ez nagyon kényes helyzet volt. Ha felkértek valakit főpapnak, különösen, ha az illető tiszteletben álló spirituális mesterek hosszú sorának leszármazottja volt, általában nem utasíthatta vissza a pozíciót – az rendkívül helytelen lett volna. Krishnamacharyát azonban tanára arra kérte, hogy alapítson családot és tanítson jógát. Főpapként nem lehetett volna családja, mert a pozíció azt követelte meg, hogy maradjon egyedülálló, és főpapként nem szentelhette volna életét a jógának sem. Életét akkor a Srí-vaisnava-sampradaya hagyománynak kellett volna szentelnie.

Krishnamacharyának ezúttal is csodára volt szüksége, és a csoda egy ősi indiai idézet formájában érkezett el, amelyre emlékezett.

                  siveruste gurustrata, gurariste na kascana

                  ha cserbenhagyod az isteneket, a tanárod még meg tud védeni

                  ha cserbenhagyod a tanárod, senki nem lesz képes megóvni.

Megnyugvást merítve ebből az üzenetből Krishnamacharya visszautasította a magas pozíciót, és folytatta útját.

(…)

Krishnamacharyát számos uralkodó megkörnyékezte, akikre mély hatást gyakorolt szakértelme és tudása, és közössége gyakran kitüntette őt. 1924 augusztusában Mahamahopadhyaya Sri Gurulinga Shastri vitát rendezett a három filozófiáról (mata traya), a három istenképmásról (murti traya) és a három helyről (szthana traya). Krishnamacharya egy Sri Rudhra Bhatta nevű szenvedélyes vitázóval vitázott. Mindkét fél érveinek meghallgatása után a bírák Krishnamacharyát választották győztesnek. Bizonyítványokat adtak át neki, és úgy dicsérték, mint az egyetem alapítása óta az egyetlen olyan tanítványt, aki ilyen mértékű tudást szerzett meg.

Krishnamacharya ekkor tekintette befejezettnek hivatalos képzését. Nem csupán jógamesterével töltött hosszú tanulmányi időt, de az összes indiai filozófiai iskola legmagasabb fokozatát is megszerezte. Jártas volt emellett az ájurvédában, az asztrológiában, a zenében, számos nyelvben és más kiegészítő tanításokban is.

Ideje volt elhagyni Váránaszit és visszatérni végleg Mysore-ba. Mysore volt az a város, ahol felnőtt, és ahol sorsa örökre megváltozott.

Ötödik fejezet

Fejedelmi kezdet

Az aranykor megalapozása

csináld jól elsőre – lehet, hogy nem kapsz második esélyt

Felvértezve a legjobb indiai egyetemeken szerzett végzettségekkel, Krishnamacharya készen állt arra, hogy elkötelezze magát mestere parancsa teljesítése mellett. Életét a jógának kívánta szentelni.

De abban az időben, amikor keveseket érdekelt a jóga, talál bárkit is Mysore-ban, akinek megtaníthatja, amit ő megtanult? Krishnamacharya nem aggódott ezen, mert erősen hitt abban, hogy ha követi tanára utasítását, minden úgy történik, ahogy történnie kell.

Mysore maharádzsája (királya), Sri Krishnaraja Wodeyar, Váránásziba érkezett hatvanadik születésnapjának megünneplésére. Vele utazott édesanyja és rokonokból, udvaroncokból, miniszterekből és más arisztokratákból álló kísérete. A király hallott Krishnamacharya eredményeiről, és tudott arról, hogy vissza kíván térni Mysore-ba, ezért meghívta a palotába. Krishnamacharya elfogadta a meghívást, és hamarosan a maharádzsa és családja jógatanára lett. Mestere valóban megáldotta őt egy igazi jótevővel.

Amikor Krishnamacharya megmondta családjának és barátainak Mysore-ban, hogy a jógának szenteli életét, meg voltak döbbenve. Néhányan azt is mondták neki, hogy megbolondult. Újra és újra ugyanazt a megjegyzést hallgatta: „A sásztrákban szerzett képesítéseiddel bármelyik oktatási intézmény vezetője lehetsz, vagy akár miniszter is az udvarban. Miért vesztegeted az idődet azzal, hogy jógatanár legyél?”

Krishnamacharya családja és barátai azért aggódtak ennyire döntése miatt, mert a jóga akkoriban nem volt népszerű. Nagyon keveset lehetett vele keresni, és nem tekintették tiszteletreméltó hivatásnak. Krishnamacharya számára azonban ezek lényegtelenek voltak. Tanára csupán azt a guru daksinát kérte tőle oktatásáért cserébe, hogy legyen jógatanár és családos ember. Semmi mást nem kívánt tőle. Ezért 1925-ben teljesítette tanára második kérését, és elvette Namagiriammát, egy nála csaknem huszonöt évvel fiatalabb lányt.

A gyermekházasság nagyon gyakori volt azokban az időkben Indiában. Bár a lányokat nagyon fiatalon férjhez adták, az igazi családi élet csak az után kezdődött a házaspár számára, hogy a fiatal nő felnőtt, és készen állt arra, hogy ilyen felelősséget vállaljon. Ezt a fajta megállapodást egy lány és egy idősebb férfi között mindkét fél számára praktikusnak tartották. A lány apja jellemzően már elég idős volt, mire gyermekei kamaszkorba értek, és mivel úgy gondolták, hogy egy lánynak védelemre van szüksége, a család előre szerette volna biztosítani a jövőjét. Így ha az apa meghalt, a férj a helyébe lépett, hogy gondoskodjon róla.

A fiúk helyzete más volt. Akkoriban az indiai társadalom úgy gondolta, hogy a fiúk lehetnek önállóak, és gondoskodhatnak magukról. A fiatalember elindult, keresett egy tanárt és tanult csaknem huszonöt-harminc éves koráig, hogy méltó férjként és családfenntartóként mutatkozhasson be. Krishnamacharya, amikor visszatért Mysore-ba, majdnem harminchét éves volt, és bőven rendelkezett azokkal a képesítésekkel, amelyeket Namagiriamma szülei lányuk leendő férjében kerestek.

Amíg jógát tanított Mysore-ban, Krishnamacharyának még kétszer ajánlották fel a Parakala Math főpapi pozícióját. Udvariasan visszautasította mindkét ajánlatot. Egy olyan családba született embertől, amely régóta elkötelezett a Srí-vaisnava-sampradaya tradíció szolgálata iránt, példátlan dolog volt visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Ezt az ajánlatot nemcsak megtiszteltetésnek tekintették, hanem kötelességnek is. Krishnamacharya döntése sokakat megzavart környezetében, de ez nem térítette el. Tudta, hogy tanára áldása meg fogja védeni, akkor is, ha az előtte álló út nem könnyű.

Bár háromszor utasította vissza, hogy főpapként szolgáljon, Krishnamacharya nem adta fel a Srí-vaisnava-sampradayát személyes vallási gyakorlatának és tanulmányainak részeként. Az alvarok számos tanítását egyezőnek találta a jóga azon tanításaival, amelyeket a Himalájában kapott mesterétől. Idővel integrálta az alvarok üzenetét a jóga üzenetével.

Például a Jóga szútra tanításánál úgy beszélt az Isten iránti odaadásról, mint az egyik útról, amelyet Patandzsali ajánl a jóga állapotának eléréséhez. Azok számára, akik hisznek Istenben, ez a legegyszerűbb út, mondta tanítványainak. Ha teljes egészében Istennek szenteljük magunkat, a prapatti vagy „teljes önátadás” értelmében (ahogy a Srí-vaisnava-sampradaya említi), gyakorlásunkban minimális mértékben lesz csak szükségünk a jóga más eszközeire.

Krishnamacharya azonban tudta, hogy ez az út nem mindenki számára vonzó: csak azok lesznek hajlandók megkísérelni, akik hisznek Istenben. Ezért nem ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai kövessék ezt az utat, de felajánlotta lehetőségként azok számára, akiket vonzott. Ilyen módon tiszteletet mutatott a jóga iránt, amely azt kívánja a tanártól, hogy tartsa tiszteletben minden tanítványa hitét és útját.

Eközben továbbra is dolgozott a maharádzsának. Rendkívül kompetens gyógyítónak és tanácsadónak bizonyult, és hamarosan az uralkodó egyik legmegbízhatóbb tanácsadójává vált. A maharádzsa bátorításával és segítségével alapította meg Krishnamacharya a Yoga Shalát (Jógaiskolát) a mysore-i palotában.

A Yoga Shala célja az volt, hogy a nyilvánosság számára népszerűsítse a jógát és előnyeit. Voltak órák fiatal fiúknak és lányoknak, valamint felnőtteknek, illetve az egészségeseknek és azoknak, akik Krishnamacharya terápiás tanácsát kérték. A fiatal fiúkat és lányokat külön, egy nagy csarnokban instruálta, és egy közeli, kisebb szobában tartott magán konzultációkat. Néhány tanítványát arra képezte, hogy instruktorokká váljanak, különösen ászanában és pránájamában.

Krishnamacharya sok mindent tanított tanítványainak a Yoga Shalában, és az, hogy mit tanított – Nathamuni és Patandzsali tanításaival összhangban –, attól függött, hogy mi állt a csoport vagy az egyén érdeklődése középpontjában. Az ifjoncok csoportjának, akik reggel és este keresték fel, gördülékeny, összefüggő sorozatokban összekapcsolt dinamikus testhelyzeteket tanított. A tanítványoknak tudniuk kellett az összes ilyen sorozatot**. Krishnamacharya Yoga Shalájának két tanítványát saját jogukon is nagy jógiknak tekintik: Pattabhi Joist és B.K.S. Iyengart.

Krishnamacharya fiatal tanítványai gyakran mutatták be előrehaladásukat a királynak, aki végül megkérte Krishnamacharyát, hogy könyvben rögzítse a fiatal tanítványainak tanított testhelyzeteket. Így írta meg Krishnamacharya 1934-ben első könyvét, a Yoga Makarandát (’A jóga nektárja’). A Yoga Makaranda részletezi azokat az ászanasorozatokat, amelyeket ezeknek a fiatal fiúknak és lányoknak tanított a Yoga Shalában az 1930-as években. E sorozatok közül számosat ma „astanga vinyásza jóga”-ként gyakorolnak, de Krishnamacharya Yoga Shalájából származnak.

Krishnamacharya ebben az időben beutazta Mysore állam minden részét, és azon erőfeszítései részeként, hogy a jógát újra megismertesse az indiaiakkal, a jógához kapcsolódó különböző témákról tartott előadásokat. Előadásain olyan tanítványai segítettek neki a különböző testhelyzeteket és sorozatokat bemutatni, mint B.K.S. Iyengar és Pattabhi Jois. Később saját gyermekei, Desikachar, Sribhasyam és Sri Shubha kísérték el előadásaira és mutatták be a pózokat a közönségnek.

A B.K.S. Iyengarral és Pattabhi Joisszal folytatott beszélgetésekből, illetve tanítványai és barátai által írott anekdotákból világos, hogy Krishnamacharya szigorú és rendkívül igényes tanár volt. Egy eset, amelyet Iyengar mondott el, jól illusztrálja ezt.

  • Az egyik bemutatón – mesélte Iyengar – ketten voltunk tanítványok, akiknek testhelyzeteket kellett végezniük. Néhányban én voltam jó, míg Keshava Murthy számos másban volt jó. Krishnamacharya egyik kedvenc tanítványa volt. A bemutató előtti napon azonban megszökött, és az egész felelősség az én nyakamba szakadt. Guruji [Krishnamacharya] odaadta nekem a testhelyzetek listáját, amelyekről másnap szó volt. A tényleges bemutató előtt azonban teljesen megváltoztatta a listát. Megdöbbentem, de szólni se tudtam. Valahogy megoldottam mindent, kivéve az utolsót, a Hanumanasanát, ami nehéz volt, mert a rövidnadrágom elég szoros volt. Amikor ezt mondtam neki, kivitt a pódium szélére és széttépte a nadrágomat oldalt, hogy kicsit lazább legyen. „Most már meg tudod csinálni” – mondta. Ilyen intenzív ember volt a tanárom, Krishnamacharya.

Meglepődtem ezen a történeten.[4] Mindig is nagyon kedves embernek ismertem a nagyapámat. Mivel az unokája voltam, talán nem mutatta ezt az oldalát nekem, talán változott élete során. Amikor nemrégiben Púnában jártam B.K.S. Iyengar 85. születésnapi ünnepségén, újra megkérdeztem őt Krishnamacharya fegyelmező szemléletmódjáról; szerettem volna tudni, hogy ez pozitívan vagy negatívan hatott-e rá.

  • Ha Guruji nem lett volna ilyen intenzív – válaszolta Iyengar erős és tiszta hangon –, nem lennék ma az, aki vagyok. Az intenzitás, amit átadott nekem, segített abban, hogy haladjak a jóga útján. Ezt neki köszönhetem. Annak ellenére, hogy akkor nehéz volt, hogy ezt kaptam, most élvezem a gyümölcseit.

Patthabi Jois hasonlóan vélekedett Krishnamacharyáról. Amikor néhány tanítványommal utazva 2003-ban találkoztam vele, egyik tanítványom megkérdezte tőle, hogy Krishnamacharya szigorú volt-e vele.

  • Nagyon szigorú – válaszolta azonnal. Egy pillanatnyi szünet után folytatta: – De csak a dharma (kötelesség) kedvéért. Azt akarta, hogy a legjobbak legyünk. Ezért volt szigorú. Azt akarta, hogy tökéletesen csináljuk a vinyászákat. Ha hibáztunk, addig ismételtette velünk, amíg jó nem lett. De a gyakorlótermen kívül nagyon kedves ember volt. Ételt adott nekünk, és tanította a sásztrákat.

Lehet, hogy Krishnamacharya szigorú volt a tanítványaival, de szigorúsága, a fegyelem hangsúlyozása és intenzitása a tanítások iránti szeretetéből eredt. Tanára a legjobbat várta tőle, ezért ő ugyanezt követelte fiatal tanítványaitól és a tanároktól, arra inspirálva őket, hogy a legnagyobb kaliberű tanárokká váljanak.

Krishnamacharya nem ugyanazt tanította az egészséges felnőtteknek és a királyi család tagjainak a Yoga Shalában, mint ifjú tanítványainak és a képzés alatt álló tanároknak. Amikor egészséges felnőttekkel dolgozott, inkább a raksama krámára[5] összpontosított; néhány egyszerű ászanát, de főként pránájamát tanított, illetve néhány meditatív gyakorlatot is. Minden tanítványának testre szabott gyakorlást állított össze ezen elemek kombinációjával.

Emellett minden tanítvány, képességeitől függően, különböző szinten teljesített; Krishnamacharya tiszteletben tartotta ezt, és tanítványait is arra tanította, hogy így tegyenek. Ahogy a gyerekeket is előbb kúszni, majd járni tanítjuk, és csak akkor tanítjuk futni, ha ezeket a lépéseket már elsajátította, a tanítványokat is lépésenként kell vezetnünk céljuk felé. Időnként ezek a lépések nagyobbak, máskor kisebbek. Ez szintén a tanítványon múlik.

Azoknál a felnőtteknél – beleértve a királyi család tagjait is –, akik csikitsza krámáért[6] vagy gyógyulásért keresték fel, körültekintően alkalmazta a jóga összes számos eszközét, hogy elősegítse az adott probléma enyhülését. Azoknál, akik fizikai korlátokkal éltek, használt bizonyos segédeszközöket is. Sokan építkeztek azóta Krishnamacharyának arra a módszerére, amely speciális segédeszközöket (a jóga mai kifejezésével élve „jógaeszközöket”) alkalmazott.

Nemcsak fizikai vagy pszichológiai gyógyulásért keresték fel Krishnamacharyát, hanem spirituális gyógyulásért is. Ilyen esetekben mindig ügyelt arra, hogy megismerje a tanítvány spirituális és vallásos hitrendszerét, mielőtt megkísérelt velük dolgozni. Szilárdan hitt abban, hogy nem erőltethetjük saját hitünket másokra, különösen nem a vallás vagy spiritualitás területén, amelyek nagyon személyesek. Az egyes hagyományok jellegzetes alakjai vagy tanításai emellett becsesek lehetnek az egyik számára, a másik számára azonban nem. Ha például muszlim tanítvánnyal dolgozott, arra tanította, hogy meditáljon Allahon. Ha a tanítvány keresztény volt, arra kérte, hogy Krisztuson vagy Márián meditáljon. Soha nem kérte volna az Úr Ganésha hívét arra, hogy Máriára vagy Allahra összpontosítson, mert ezek az alakok valószínűleg nem jelentettek volna semmit az adott személy számára, vagy akár sérthették is volna.

Ha a tanítvány ateista volt, soha nem beszélt neki Istenről a gyakorlás során. Ehelyett arra kérte, hogy meditáljon természeti jelenségeken, például a napon, a holdon vagy egy hegyen. Egyik tanítványa, egy nyugati keresztény, arra kérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa meg neki a Narayanáról[7], India egyik legfőbb istenéről szóló mantrát. „Narayana az én kultúrámból és tradíciómból származik – mondta neki Krishnamacharya – Meg kell találnod a saját Narayanádat a saját tradíciódban. Csak akkor fog működni.” A tanítványt mélyen megérintette ez a válasz.

„A vallás vagy spiritualitás személyes gyakorlás. Soha nem erőltethető másra, hacsak a másik nem keresi és nem alkalmas ugyanarra[8]” – ez volt Krishnamacharya határozott véleménye a témában. Mivel tisztelte az egyes tanítványok személyes spirituális gyakorlatát, a legkülönbözőbb hátterű emberek bizalmát elnyerte. Megértette, hogy a tanár szerepe az, hogy vezesse a tanítványt saját spirituális útjának felfedezésében. A tanár nem erőltetheti rá ezt az utat a tanítványra, mert azzal azt kérné a tanítványtól, hogy köteleződjön el valami mellett, amiben nem hisz. Ezzel nemcsak a gyógyulási folyamat hatékonysága romlik, de negatív hatása is lehet a tanítványra, és valószínűleg elszakítaná  a tanítvány és a gyógyító közötti bizalom kötelékét is.

Karrierjének ezen a pontján, sikeres, tiszteletben álló jógaiskolájával és családjával Krishnamacharya megállapodhatott volna, és élvezhette volna az életet. Ezzel azonban nem teljesítette volna tanára arra vonatkozó útmutatását, hogy terjessze a jóga üzenetét. Krishnamacharya ezért folytatta utazásait tanítványaival egész Indiában, előadásokat tartva a jógáról és előnyeiről.

Krishnamacharya bölcsességének mélysége és tanítványainak bámulatos ügyessége megragadta a közönséget, és azt az igényt is felkeltette bennük, hogy közelebbről megismerjék saját kulturális örökségüket. B.K.S. Ilyengar egy a Darsanam című folyóiratnak 1991-ben készült interjúban a következő benyomást osztotta meg tanáráról: „T. Krishnamacharya vékony és erős testtel volt megáldva. Szeme és teste ragyogott. Az elméje erős volt. Túl fiatal és éretlen voltam ahhoz, hogy vele tanuljak és megértsem a képességeit. A gurum erkölcsisége, tanultsága, mély meglátásai és tapasztalata különböztette meg őt a többi mestertől.”

Az előadások után gyakran rohanták meg és kérték, hogy a tanítványai lehessenek. Két dolgot kért a tanításért cserébe: azt, hogy töltsenek elfogadható időt a képzésben, és köteleződjenek el a gyakorlás mellett. Emlékeztette őket arra, hogy a tudás nem a tanítások tanulmányozásával, hanem a tanítások gyakorlásával szerezhető meg.

Még a Yoga Shalában végzett folyamatos munkája és az egész országban tartott előadásainak sűrű időbeosztása mellett is mindig talált időt a kertészkedésre. Ő maga készítette elő a trágyát és viselte szakértő gondját a fáknak és gyógynövényeknek. A tanítványainak előírt gyógyszerek többségét saját nevelésű gyógynövényeiből ő maga készítette el otthon. Mindig ez volt a régi tanárok és ájurvédikus orvosok gyakorlata. Sajnos az ájurvédában ma használt gyógynövények és más összetevők jellemző módon tömegtermeléssel készülnek, olyan elkészítési móddal, amely az ájurvéda alapjaival szöges ellentétben áll.

Növekvő híre és a király megbecsülése, támogatása ellenére Krishnamacharya élete egyszerű, szerény és független maradt. A király sokszor próbált magasabb fizetséget ajánlani neki úgy, hogy egy kosár gyümölcsben néhány drágakövet rejtett el. A nagyanyám mesélte, hogy Krishnamacharyának mindig volt valamilyen titokzatos érzéke ezekhez a dolgokhoz, és visszaküldte a királyi hírnökkel az érintetlen kosarat, az uralkodónak címzett üzenettel: „Uram. Köszönöm a gyümölcsöt, de attól tartok, nem fogadhatom el, mert töviseket is küldött velük.”

A királynak csalódást okozott, hogy Krishnamacharya nem fogadta el ezeket az ajándékokat, de szeretete a jógamester iránt és bizalma benne minden egyes nappal csak nőtt. Számos alkalommal konzultált vele. Még amikor lovat kellett választania saját használatára, akkor is kikérte tanácsát, hogy biztos lehessen abban, hogy a kiválasztott ló a legmegfelelőbb a számára.

(…)

Krishnamachraya mysore-i és India-szerte tett utazásai végül felhívták rá a nyugati orvosok és tudósok figyelmét is. Indián kívül kezdett terjedni a rendkívüli erővel bíró indiai jógi híre, aki meg tudta állítani a szívverését.

A kaliforniai Wenger professzor és a Párizsból származó Dr. Therosse Brosse 1935-ben felvette Krishnamacharyával a kapcsolatot, remélve, hogy megvizsgálhatják néhány történet hihetőségét, amelyeket csodákat véghezvivő jógikról hallottak. Krishnamacharya beleegyezett a közös munkába. A tanúként jelen lévő más tudósok körében bemutatta Wenger professzornak és Dr. Brosse-nak, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind pedig az elektromos aktivitása tetszés szerint módosítható. Azt is bebizonyította, hogy több mint két percig képes megállítani szívverését. Erre a kísérletre 1936. január 23-án került sor. A Dr. Brosse által kiállított bizonyítvány szerint „… nemcsak azt bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind az elektromos működése tetszés szerint módosítható, amit a Nyugat nem tekint lehetségesnek, de lehetővé tette számunkra azt is, hogy megalapozzuk a jógikus állapotoknak az előre látottnál mélyebb elemzését.” Krishnamacharya emlékezett arra, hogy egy Németországból érkezett specialista azt mondta a bemutató után: „halottá nyilvánítottam volna”.

Köszönhetően Krishnamacharya fáradhatatlan erőfeszítéseinek, az emberek szerte Indiában elkezdtek komolyabban jógával foglalkozni, és nem csupán az ilyen „csodák” miatt, hanem azért, mert a jóga előnyei egyértelműen valóságosak voltak.

Krishnamacharya azzal is felbolydulást keltett az országban, hogy nőknek tanított jógát. Akkoriban nem tekintették megfelelőnek azt, hogy nőknek tanítsanak jógát és más különleges tanításokat.

Ennek okát Nathamuni említi a Yoga Rahasyában. A szöveg azt mondja, hogy a nők hajlamosabbak a pletykálkodásra, mint a spirituális gyakorlásra. Ha ezt szó szerint vesszük, úgy tűnik, hogy maga a szöveg is ellentmondásos, mert egy korábbi fejezetben Nathamuni kifejezetten támogatja a nők jógagyakorlását. Úgy érzem, annak oka, hogy nem engedték a nőket jógát tanulni, valójában sokkal árnyaltabb volt. Azokban az időkben nagyon máshogy éltek az emberek. India betörések folyamatos fenyegetettségében élt, a férfiak nap közben gyakran az erdőben voltak, ahol gyakoroltak vagy élelemre vadásztak, míg a nők otthon maradtak magukban, és együtt nevelték a gyerekeket, vigyáztak a tehenekre vagy dolgoztak a kertben. Így a nők mindig más nők társaságában voltak, ami lehetőséget adott nekik különböző dolgok, többek közt – ahogy arra a régi mesterek jutottak – saját gyakorlásuk megbeszélésére is, amelynek titkosnak kellett volna maradnia. Valószínűleg ezért nem tanítottak a nőknek sok különleges gyakorlatot, és ezért érvényesítették a későbbi mesterek ezt a szokást, és zárták ki a nőket a jóga tanulásából és gyakorlásából.

Krishnamacharya azonban úgy gondolta, hogy a nőknek ugyanúgy szükségük van a jóga által nyújtott nyugalomra, mint a férfiaknak. Azt is felismerte, hogy a nők vezető szerepet fognak játszani a modern társadalomban, és úgy gondolta, hogy a jóga nagyon is előnyükre fog válni. Felesége, Namagiriamma és sógornője, Jayaammal is az első nők közé tartozott, akiknek jógát tanított. 1936-ra Krishnamacharyának már három gyermeke volt: Pundarikavalli, első lánya, aki 1931-ben, Alamelu, második lánya, aki 1933-ban, és Srinivasan, harmadik gyermeke és első fia, aki 1936-ban született. Mindegyiküknek tanított jógát, beleértve lányait is.

1937-ben aztán látogató érkezett a mysore-i palotába. A látogató egy külföldi hölgy volt, aki férjével, a maharádzsa közeli barátjával érkezett a palotába egy királyi esküvőre. Amikor a hölgy hallott a palotában tartott jógaórákról, megkérdezte a királyt, hogy részt vehet-e, és a király megkérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa a hölgyet.

Krishnamacharya szkeptikus volt a hölgy szándékait és érdeklődését illetően, és azt válaszolta, hogy tanítani fogja, de bizonyos feltételeket el kell fogadnia. Arra utasította a hölgyet, hogy csak bizonyos ételeket és gyümölcsöket egyen, és fejezze be a gyakorlását napfelkelte előtt, majd ismételje meg tanára előtt este.

Szörnyűek voltak ezek a feltételek, figyelembe véve, hogy a hölgy esküvőre érkezett, amelyet pazar lakoma kísért. Már az esküvő előtt is több vidám este volt, kora hajnalig tartó tánccal és koktélozással, de a hölgynek korán nyugovóra kellett térnie, hogy napfelkelte előtt befejezhesse gyakorlását, így lemaradt az összes kellemes estéről. Hűségesen követte Krishnamacharya utasításait, és nem hagyott ki egyetlen nap jógagyakorlást sem. Krishnamacharya nagyon elégedett volt; hamarosan könnyített a feltételeken, és a hölgy nagyon különleges tanítványává vált.

A külföldi hölgy neve Indra Devi volt, aki korunk egyik legdinamikusabb jógamesterévé vált, olyan távoli országokba juttatva el a jógát, mint – egyebek mellett – Kína, az Egyesült Államok és Argentína. Szoros kapcsolatot tartott fenn mesterével annak haláláig.

Szerettem volna interjút készíteni Indra Devivel ehhez a könyvhöz, de sajnos 2002-ben elhunyt, mielőtt levelem elért volna hozzá. Más forrásokból próbáltam információt gyűjteni Krishnamacharyával való kapcsolatáról, de nem sok első kézből származó adatot találtam. Egy Los Angeles-i jó barátom, Larry Payne sietett segítségemre. A ’80-as évek elején szervezett egy konferenciát a jógáról, tisztelegve Krishnamacharya tanításai előtt. Apám és Indra Devi is részt vett ezen, és Larry mindent videóra vett. Nagyvonalúan felajánlotta, hogy másolatot küld a videóból, hogy forrásként felhasználhassam ehhez a könyvhöz.

Hallgattam, ahogy Indra Devi szenvedélyesen beszél a jógáról, az útjáról és leginkább a tanáráról. Az egyik anekdota, amelyet elmondott, különösen mély benyomást gyakorolt rám. Manapság néhány körben úgy gondolják, hogy bele kell erőltetnünk magunkat egy testhelyzetbe. De az, amit Indra Devi elmondott a gyakorlásáról és Krishnamacharya tanításáról, ellentmond ennek.

  • Emlékszem, az elején, az egyik órán mindenki a Pascimatanasanát végezte. Illetve hát majdnem mindenki. Tudják, [ez az a póz, amikor] a lábak a talajon nyújtva, belégzés – kilégzésre megérinted a lábujjadat. A kezem annyira messze volt a lábujjaimtól, hogy megkértem az egyik tanulótársamat, hogy toljon meg hátulról. Sri [Krishnamacharya] azt mondta: „Nem, nem, nem! Megsérülhet egy izom. Nemsokára meg tudod csinálni.” És emlékszem, ott voltam a földön, felnéztem rá és azt mondtam: „[talán majd] a következő inkarnációmban

Számomra ez a jóga tanításainak szívéből jövő üzenet, amelyet Krishnamacharya itt olyan egyszerűen és hathatósan mutatott be. Mindig hangsúlyozta: „A jógát kell hozzád igazítani, és nem fordítva.”

Krishnamacharya gyógyítói híre egész Indiában elterjedt. Gyógyítóként elért rendkívüli hatásossága részben a jóga és az ájurvéda tanításainak gondos kombinálásából eredt. Az ájurvédát a bengáli mestertől, Krishnakumartól tanulta. A két tradíció hasonló tanításokon osztozik; úgy vélik, hogy Patandzsali alkotta meg a jógát és az ájurvédát is.

Krishnamacharya mindkét tudományban tanúsított alapos tudása lehetővé tette, hogy hatékonyabb és teljesebb gyógyító kezelést nyújtson a legkülönfélébb problémákkal érkezők számára. Ha például valaki májproblémával kereste fel, nemcsak a jóga gyakorlatait ajánlotta neki a betegség kezelésére, de a megfelelő ájurvédikus készítményeket is javasolta neki. Mivel mindkét iskola mestere volt, biztonságosan tudta kombinálni a két hagyományt, és hatásosabb kezelést tudott nyújtani.

Krishnamacharya számára mindig a gyógyítás volt munkája legfontosabb szempontja. Úgy gondolta, hogy ha az ember nem egészséges, nem tudja teljesíteni kötelességeit az életben. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai és betegei minden nap gyakoroljanak. A jóga ereje csak napi gyakorlás mellett nyilvánul meg. Krishnamacharya maga soha nem hagyta ki saját napi gyakorlását. Személyes gyakorlása értékes volt a számára, különösen gyógyítóként. Azt vallotta: ha mi gyógyítóként nem vagyunk egészségesek, hogyan tudnánk másokat gyógyítani?

(…)

Krishnamacharya tudta a jógáról, hogy feltölti, felfrissíti, megnyugtatja a gyakorlót, és teret biztosít ahhoz, hogy tanulmányozzuk életünket. Ezért ragaszkodott a napi gyakorláshoz; nem csupán azért, hogy egészségesek maradjunk, hanem azért is, hogy legyen tere általános egészségünk felbecslésének. Hektikus, zaklatott modern időnkben ezért válik tanítása még inkább relevánssá.

Napról napra egyre több ember látogatta a Yoga Shalát. Sokan egyéni kezelésre jöttek, mert hallottak Krishnamacharya gyógyító erejéről. Mások azért érkeztek, hogy tanítványai legyenek, néhányan pedig azért, hogy megtanulják mellette, hogyan tanítsanak. A Yoga Shala hatása és híre egyre nőtt, és hamarosan külföldiek és indiaiak egyaránt megfordultak itt.

A mysore-i király kérésére Krishnamacharya felkereste a szomszédos Hyderabad államot, hogy a nizám, az uralkodó családját tanítsa. Tanításaiba foglalta a helyiek saját szúfi filozófiáját, amelyet a Himalájában tett útja során tanulmányozott. Bizalmuk egyre nőtt benne, és a mysore-i maharádzsa kiváló követévé vált.

A maharádzsa, akit lelkesített a jóga üzenetének terjesztése, továbbra is különböző városokba küldte Krishnamacharyát, Mysore állam határain belül és kívül egyaránt. Járt Madrászban, Bombayben[9], Púnában és más jól ismert városokban szerte Indiában. Híre terjedt, és minden városban, ahova ellátogatott, egyre több tanítványt szerzett a jógának.

Egy Púnában 1938-ban tartott előadássorozaton a Deccan Gymkhana sportklub egyik tagja, Dr. V.B. Gokhale jóga iránti erős érdeklődése vezette Krishnamacharyát arra, hogy megkérje tanítványát, B.K.S. Iyengart, hogy maradjon Púnában, és tanítson. Iyengar egész hátralévő életére Púnát választotta otthonául, és megalapította a mára világhírű Ramamani Iyengar Memorial Yoga Institute-ot.

Ugyanebben az évben, 1938-ban június 21-én megszületett Krishnamacharya negyedik gyermeke, második fia, T.K.V. Desikachar. (…)

Az 1940-es évek elején Krishnamacharya továbbra is sűrűn utazott és tanított. 1940 júliusában Bombay kormányzója, Roger Lumley őexcellenciája, meghívta Krishnamacharyát, hogy tanítson neki jógát. 1941 márciusában Baroda[10] maharádzsája hívta meg Krishnamacharyát. Három hónapig maradt ott, ászanát és pránajámát tanított a maharádzsának a Laxmi Vilas palotában. A divannak[11], V.T. Krishnamacharinak, őfensége magántitkárának, illetve Sriman Mansingraosubrao Ghorpadénak, a maharádzsa apósának is tartott órákat.

(…)

1946-ra Kirshnamacharyát egész Indiából hívták már tanítani, így ájurvédikus kutatóintézetekből is, hogy megnyerjék útmutatását és támogatását. Hívták Madrászba, hogy segítsen beépíteni a jógát az ájurvédikus főiskola tantervébe. Eközben a mysore-i orvosi egyetem útmutatását kérte a testnevelés jógikus rendszerére vonatkozó további ismeretekkel kapcsolatban. Dr. Lakshmipathy az indiai orvostudománynak szentelt tanulmányi bizottságból meghívta Madrászba, hogy segítsen az ájurvéda tanmenetének kialakításában.

Krishnamacharya életének erre az időszakára sok mindent elért. Újra fel tudta kelteni az érdeklődést a jóga tanításai iránt, nemcsak Mysore-ban, hanem India nagy részén is. Az emberek az egész országban élvezték a jóga és a jógatanítások előnyeit, és még többet szerettek volna tudni. Utazásain, tanításain, előadásain, bemutatóin és gyógyító praxisán keresztül újjáélesztette a jógahagyományt. A mysore-i maharádzsa nagylelkű támogatása nélkül ez nem lett volna lehetséges.

Ez a támogatás azonban hamarosan megszűnt. Az ország politikai térképe örökre megváltozott, amikor India 1947-ben elnyerte függetlenségét a brit uralom alól. A helyi kormányzók hatalma megszűnt, és a maharádzsa többé nem tudta támogatni azokat a kezdeményezéseket, amelyeket támogatni kívánt, például a Yoga Shalát. Mysore újonnan kinevezett fő minisztere nem tekintette fontosnak a jógát, és azonnal elrendelte, hogy az iskola három hónapon belül zárjon be.

A Yoga Shala tanítványai tiltakozást szerveztek a fő miniszter háza elé. Ahogy kiszaladt hozzájuk, a fő miniszter elesett és megsérült. Senki nem tudta meggyógyítani, végül Krishnamacharyát hívták. A fő miniszter annyira csodálta Krishnamacharya gyógyító kezelésének sikerét, hogy megkísérelte pénzzel jutalmazni a jógamestert. Krishnamacharya visszautasította a pénzt: „Nem akarok pénzt. Ha köszönetet akar mondani, segítse a Yoga Shala tanítványait.” Ez azonban nem szerepelt a fő miniszter kijelölt programjában – forráshiány miatt a Yoga Shala 1950-ben bezárt.

Krishnamacharya közel hatvankét éves volt, öt gyerekkel. Visszavonulhatott volna, hogy csendesen éljen, ahogy sokan tették az ő életkorában. Neki azonban nem ez volt a szándéka vagy célja. Elvesztette ugyan a mysore-i palota anyagi támogatását, de nem vesztette el mestere áldását vagy saját küldetése iránti szenvedélyét.

Az aranykor távolról sem ért még véget. Épp hogy elkezdődött.

A bejegyzés folytatását itt találod: Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 3. rész

[1] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[2] Ismertebb nevén Muktinath templom, Nepálban. (a fordító megjegyzése)

[3] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[4] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

**A szerző itt a sequence szót használja; feltételezhető, hogy az egyes ászanákhoz tartozó vinyászák sorozatáról van szó, nem pedig az astanga vinyásza jóga hat sorozatáról, már csak azért is, mert a Yoga Makarandában nem sorozatba rendezve szerepelnek az ászanák, hanem önállóan, a hozzájuk tartozó vinyászaszámolással. (A fordító megjegyzése)

[5] „A raksana szó jelentése ’megőrzés’ vagy ’fenntartás’. A raksana kráma középpontjában az egészség megőrzése, a stressz enyhítése és a megújulás áll. Ez a gyakorlás ideális a legtöbb családfenntartó, mozgalmas társadalmi és szakmai életet élő felnőtt számára. Ebben az életszakaszban elsődleges igényünk egészségünk megőrzése, hogy teljesíteni tudjuk kötelességeinket.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o. – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[6] „A csikitsza szó jelentése ’terápia’, és a csikitsza kráma középpontjában a jóga gyógyulási folyamatban történő alkalmazására áll. Ha ezen a kategórián belül dolgozunk, fizikai, mentális, emocionális vagy pszichés egészségünkkel tapasztalunk problémát. Van valamilyen baj/betegség, amelytől meg akarunk szabadulni. A fókusz itt azon van, hogy visszatérjünk a nyugalom és egészség állapotába.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.) – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[7] Visnu másik neve (a fordító megjegyzése)

[8] ugyanarra a gyakorlásra (a fordító megjegyzése)

[9] Madrász mai neve Csennai, Bombay ma Mumbai (a fordító megjegyzése)

[10] A mai Gujarat része (a fordító megjegyzése)

[11] kormányzati tisztviselő, a király után a legmagasabb rangú hivatalnok (a fordító megjegyzése)

Édes Amma

Three Guru Jois

Nem tudom, hogy hányan tudják, hogy Amma, Guruji felesège is Krishnamacharya tanítványa volt. Tőle tanulta az astanga jógát ès ő is ugyanúgy megkapta Krishnamacharya áldását, hogy tudását továbbadja.
Amma volt a tudás kútja. Ha abban a szerencsèben részesült az ember, hogy el tudta csípni egy alkalmas pillanatban, amikor két szónál többet is lehetett vele váltani, érdekesebbnél érdekesebb történeteket osztott meg saját gyakorlásának tapasztalatairól.
A legédesebb és legkedvesebb emberek egyike volt, akivel valaha találkoztam. Még most is megmelengeti a szívemet, ha felidézem magamban a mosolyát.

Egy alkalommal – ezt sohasem fogom elfelejteni – Guruji hozzájárulását kértem, hogy egy hetet Goán tölthessek, megadva fáradt testemnek a szükséges pihenést. Guruji épp arról beszélt, hogy nem kellene elmennem, amikor betoppant Amma és megkérdezte, hogy mi zajlik éppen.
Elmondtam neki Goára “menekülésem” tervét, mivel Guruji arcán az egyet nem értés jelei mutatkoztak. Amma hirtelen kannadára (a helyi nyelvet hívják így) váltva Gurujihoz fordult, röviden mondott neki valamit, aztán visszaváltva angolra azt mondta: “igen, persze, hogy mész, sokat úszol majd, pihensz”.
– Csak egy hét! – vágta rá rögtön Guruji.

Érthető, hogy miért beszél Sharath olyan szeretetteljesen és nagy kedvel a nagymamájáról. Mindig hiányozni fog mindannyiunknak, akik részesülhettünk abban a csodában, hogy ismerhettük.

Forrás: Ashtanga Yoga Atlanta
Fordította: Müller Fruzsi

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

prof_krishnamacharya

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

nammalwar

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathramuni

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

young_krishnamacharya

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 3. rész

Guruji Sri K.

(Elöző részek: Első, második.)

Guruji öröksége

Gurudzsiről szóló cikksorozatunk utolsó befejező bejegyzése következik, amely szeretett jógamesterünk hagyományát, örökségét célzott bemutatni. Patthabi Jois neve a jóga világban a diákoknak köszönhetően vált híressé, azáltal, hogy tovább adták egymásnak, hogy kinél tanulták ezt a különleges jógastílust, az astanga vinyásza jógát. Gurudzsi kijelentette, hogy amit ő oktat, azt mesterétől Krisnamacsarjától tanulta. Azt nyíltan elismerte, hogy finomított a pózok sorozatán, amiket Krisnamacsarjától kapott, és egy tisztább, szisztematikusabb sorozatba rendezte őket. Ez, ahogy állítja azután történt, hogy ő maga megfigyelte, és megtapasztalta a gyakorlást, annak érdekében, hogy a test hatékonyabb nyílását, lazulását érjük el, és ezzel kikövezzük az utat a jóga valódi megéléséhez, elvégezte a megfelelő módosításokat.

Ami szokatlan a Gurudzsi által oktatott astanga jógában az az, hogy a diák fokozatosan kerül bevezetésre egy meghatározott sorozat ászanáiba, lépésről-lépésre. Minden egyes diáknak először a napüdvözletet tanítja meg, mivel Patthabi Jois szerint ez az alapja a gyakorlásnak. Majd ezt követően kapja meg a sorozat többi pózát a tanuló, de csak akkor, hogyha egy bizonyos fejlődést mutat a már megtanult ászanákkal. Pattabhi Jois bizton állította, hogy ez a módszer belülről ébreszti fel a lélek fogékonyságát, de ehhez első lépésként meg kell tisztítani a testet a fizikai kiegyensúlyozatlanságtól. Szerinte nincs értelme nehéz pózok kivitelezésének, ha nincs felkészülve az illető teste/tudata/idegrendszere.

A kezdők ezért először a gyakorlás alapvető összetevőivel ismerkednek meg, amely a napüdvözletekből és az álló pózokból áll, annak érdekében, hogy ezzel a test felkészüljön a sorozat ülő pozícióinak kivitelezésére, amely azután következik. A rendszer sajátossága, hogy az elején nagyon megterhelő lehet fizikailag, mivel nagy belső hő termelődik, és a gyakorló hevesen izzadhat. Ez általában az első időszakban jellemző, mivel a tisztulási folyamat részeként megtisztul a test, az elme és az idegrendszer, hogy felszabadítsa a belső kiegyensúlyozatlanságot, megnyissa a testet és az elmét a Jóga mélyebb befogadására. Ennek a rendszernek megfelelő gyakorlás az egyik legmegterhelőbb fizikailag a modern jógaiskolák közül, de Gurudzsi szerint a cél nem fizikai, hanem spirituális jellegű – ezért nem kell atlétának lenni, hogy az ember gyakorolja az astangát, de mindenesetre az erő és a hajlékonyság természetesen ered a gyakorlásból.

A rendszerben hat különböző sorozat van, átlagosan 25 ászana mindegyikben. Egy kézzel meg lehet számolni azokat, akik a harmadik sorozatot követő sorozatokat gyakorolják a világon, gumiember módjára végrehajtható erős hátrahajlítások, csavarások és nyújtásokból áll, amelyek mélyen hatnak a belső szervekre, a testre a tudatra és az idegrendszerre. Az Ashtanga Yoga Research Institute (AYRI, a mai KPJAYI), ahol Gurudzsi volt az igazgató, az a tanítási metódus, hogy minden diáknak lassan és fokozatosan építi fel a gyakorlását. Senkinek nem tanítanak haladó ászanákat, csak ha már 3-5 év folyamatos gyakorláson van túl, valamint odaadást és következetességet mutat. A két utolsó sorozatot egyfajta mítosz lengi körül, különösen az utolsót, mivel eddig egy ember van a világon akinek Gurudzsi azt megtanította, és az nem más mint R. Sarath Jois, Gurudzsi unokája, és a KPJAYI jelenlegi igazgatója, Gurudzsi örökségének továbbadója. A szóbeszéd szerint bizonyos “gyakorlatok” közé tartozik a saját szívverés megállítása, és más szélsőséges fizikai kontroll kivitelezése az izmokon és a belső szerveken.

Ezek a haladó sorozatok persze messze túlmutatnak azon amit általában az egészség központokban, fitnesz termekben és jóga stúdiókban tanítanak a világban, de érdekesség, hogy a power jógaként és fitnessz jógaként népszerűvé vált stílusok, amelyek elterjedtek a termekben 10-20 évvel ezelőtt, mind az első sorozatból alakultak ki, amely az AYRI-ból került ki. Ez a sorozat a Jóga Csikitsza (jóga az egészségért), amely átrendezi és kiegyensúlyozza a fizikai testet azzal, hogy először felébreszt egyfajta tudatosságot az egészséggel kapcsolatban, majd elkezdi az energiát áramoltatni a testben, a bokák, sarkak, csípő és a gerinc nyitásával, tespedésből való felébresztéssel a megfelelő áramlásért és jóllétért.

A második sorozat a Nádi Sódhána (Idegtisztító) mélyebben dolgozik azáltal, hogy megnyújtja a gerincet, és tovább erősíti a szerveket. Ebben a sorozatban sok hátrahajlító pózt, csavarást, lábat a fej mögé tevő ászanát találunk, egyszerűbb kartámaszokat, majd egy sor fejenállás variáció hozza a következő fordulatot a sorozat végén, amely új energiaáramlást indít be a test középső tengelyén, és fokozza az agy vérellátását.

Az utolsó négy sorozat a Haladó A, B, C és D – a Stíra Baga (Az erő központosítása). Ezeknek a pózoknak a célja a test/elme/idegrendszer központosítása és belülről eredő megszilárdítása. Ezen haladó pózok megfelelő alapok nélküli kivitelezése sokkal nagyobb kárt okozhat a test/elme/idegrendszer hármasában a pózok puszta intenzitásából eredően, mint amekkora hasznot nyerünk, általa. Ezért, csak évek óta tartó gyakorlást követően, tanárunk által jónak látott időben kezdjük el csinálni. Ezt a sorozatot a “Rísi” sorozatnak is nevezik, mivel a Védákban szereplő híres bölcsek közül többek neve is felbukkan benne. Az A és B sorozatban található pózok egyre nehezebb erősségű, a lábakat a fej mögé tévő variációkból állnak, fárasztó kartámaszok, mély csavarások és hátrahajlításokból áll. Átlagosan minimum 2-3 év alatt lehet elsajátítani az egyes sorozatokat. A diákok egy része nem is próbál ki az első sorozaton kívül mást, de minden gyakorlóban közös a gyakorlás iránti szeretet, az egészségük, jóllétük rohamos javulása, amely úgy tűnik mintha a bőrükön, szemükön keresztül tündökölne, és amely világosan látszik az arcukon.

Természetesen az astangások között is felbukkannak különböző “vétkekkel”, rossz szokásokkal rendelkezők, amikor először kezdenek astangázni. A legtöbbeknek ezek a szokások elmúlnak a belső forrás felé irányuló egyre nagyobb fogékonyság által – hiszen amikor felfedezzük ezt a belső forrást, erőt, a külső benyomások és ingerek egyre érdektelenebbé válnak. Gurudzsi mindig is arra ösztönözte diákjait, hogy adjanak nagyobb figyelmet a létezés iránti belső fogékonyságuk erősítésében, az étkezés, egészség, táplálék stb. tekintetében. “Találd meg azt, ami számodra a legjobban működik.. A tiszta test természetesen tudja, hogy mi a jó neki! Hallgass a belső hangra, és fokozatosan meg fogod tanulni, hogy mi az ami jó és mi az ami kevésbé hasznos számodra.” Ezeknek a gyakorlatsoroknak a legnagyobb előnye az, hogy az ember a jóllétét és egészségét tudja javítani, mindamellett, hogy kialakul egy újfajta megközelítése az életének, a belső mélységek felé kialakuló nagyobb fogékonyság által. Mindazoknak akik azt gondolják, hogy ez a rendszer arra való, hogy szép testet építsünk – szálkásat, csinosat, mutatósat, mint egy görög istenét.

Sri K Pattabhi Jois

Pattabhi Jois azt mondja:

“A jóga nem fizikai gyakorlás, ez nem jó megközelítés. A hatha jógát lehet kizárólag külső testgyakorlásra használni, de nem ez a jóga alapvető haszna. A jóga nagyon mélyre tud hatni, olyan mélyre, hogy megérinti az ember lelkét. Ha a jógát megfelelően gyakorolják, hosszú időn keresztül, az idegrendszer megtisztul, és megtisztul az elme is. Amikor megfelelően gyakorlod az ászanákat, hosszú időn keresztül, a prátjahára, a dáraná és a djána alapjai természetesen alakulnak ki, és előidézi az elme tisztaságát valamint az önmagunk belső lényege iránti megnövekedett fogékonyságot.” Gurudzsi diákoknak szóló üzenete egyértelmű: “Gyakorolj, gyakorolj, és minden más jön magától!” Ezzel a kijelentésével a jóga magasabb szintű megtapasztalására utal, amit a gyakorlás magával hoz. Gyakorlás nélkül majdnem hogy lehetetlen a jóga egy sokkal mélyebb szintű megértése. A jóga nagyobb lényegét nehéz névvel illetni és formába önteni, de helyes gyakorlás által felébred a belső lény iránti érzékenység, és megtapasztalhatjuk ahogy megéli és érzékeli a test/elme/érzékszervek működését, ahelyett, hogy beleakadna. Gurudzsi nagyon fontosnak tartja az ászana gyakorlást ebben a folyamatban, hiszen az elménk és a testünk is kötött minták mentén működik, és a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt a folyamatot megtörjük az az, hogy legyen egy következetes ászana gyakorlásunk, amely felszabadítja a belső feszültség rétegeit, és megkönnyíti a belső tisztaság, egészség és szabadság kialakulását. Senki nem állítja, hogy ez a folyamat könnyű, de azoknak akik kitartanak a gyakorlásuk mellett, azoknak a jutalma nem marad el. Lehet vitatkozni ennek a rendszernek a hatékonyságával, érdekes azonban, hogy milyen gyorsan nő az astangások száma az egész világon, így kijelenthetjük, hogy előnye biztosan van a gyakorlásnak, legyen az akár fizikai vagy spirituális.

Pattabhi Jois sosem volt egy nagy szónok. Hagyományos brahman nevelést kapott, így nem szerette a jógával kapcsolatos nézeteit nagyközönség előtt hangoztatni. Sokszor elmondta, hogy hosszú időbe telik a jóga mélyebb rétegeinek megértése, nincsenek egérutak. Egy könyvet írt csupán, a Jóga Málát. A talán leghíresebb idézete, amely összefoglalja a tradíciót: “Astanga jóga 1% elmélet, 99% gyakorlat.” Gurudzsinél nem voltak tanárképzők, vagy haladó tanfolyamok a tanulók számára. Az egyetlen elvárása a diákokkal szemben az volt, hogy gyakoroljanak, és tanulják meg azt a rendszert amit oktatott. Aztán évek múlva, amikor a diák nagyobb tudást, és a tanultak megértését mutatja, megkaphatta Gurudzsi áldását az oktatásra. Azok akik megfelelő képzettség nélkül oktatják a rendszerét Gurudzis azt mondja: “Legyenek ilyen tanárok is, és reménykedjünk, hogy a diákjaik egy napon megtalálják azt, akit valójában megérdemelnének.”

guruji5

Ortodox Brahminként és az Advatia hagyományok – amely Sri Sankaracsarja terjesztett el – követője lévén, a hitelesség és az elköteleződés a rendszer megtanulásának kiemelkedő jelentőségű Gurudzsi számára. Megjeleníti megingathatatlan hitét a Védák tanításában: “Minden benne van. Csak meg kell nyitnunk a saját fejünkben már meglévő tudásunkat, és akkor megérthetjük az őseink nagyszerűségét.” Patandzsalit idézi Gurudzsi, amikor a rendszert astanga jógának nevezi. Patandzsali jóga szútráinak második fejezetében, a Szádhana Pádában találjuk először meg az Asta-anga, a nyolc ág elnevezést, amely arra utal, hogy nyolc lépcsőfokon vezet el a jóga fokozatos megvilágosodása felé, és érjük el a végső transzcendentális állapotot, a Szamádhit. Gurudzsi többször kijelentette, hogy a jóga lényege a teoretikus tudáson túlmutat: a gyakorlás megtapasztalása által tudjuk a tudatosságunkat valami jelentősebb felé fordítani mint amit gondoltunk. “A gyakorláshoz idő kell. Amikor te magad tapasztalod meg, akkor te magad fogsz rájönni, hogy mi az igaz.” Ezért szokott mosolyogni azokon, akiknek egyértelmű véleményük van a jógáról anélkül, hogy megfelelő alappal rendelkeznének ahhoz, hogy azt befogadják. A gyakorlás valódi hatásainak és eredményeinek az egyes gyakorlók életében az egyéni megtapasztalás útján fedezhető fel, az azonban elmondható, hogy ez a stílus egy egészen új kapcsolatot hozott létre a jóga és az emberek között. Pattabhi Jois szerint az astanga sohasem a fizikai testről szólt, hanem sokkal inkább arról a belső megtapasztalóról, amely egyre láthatóbbá és szabadabbá válik a folyamatban.

Bármikor feltették neki a kérdést, hogy tisztázza mik a nézetei a jóga és a gyakorlás kapcsolatában és hogy mire való, egyértelmű a véleménye:
“Az ászanák és a pránajáma gyakorlása, a test és az érzékek irányításának megtanulása, annak érdekében, hogy a belső fény felgyulladhasson. Ez a fény ugyanolyan az egész világon, és az embernek lehetősége van arra, hogy megtapasztalja ezt a fényt, a belső Ént a megfelelő jógagyakorlás által. Ez a jógagyakorlás természetes velejárója, hogy az ember megtanulja az elméjét irányítani, mivel megtapasztalja annak a támogatását. Persze az elme irányítása rendkívül nehéz, azonban minden lehetséges a megfelelő gyakorlás által. Ennek megfelelően mindenekelőtt gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell, hogy a jóga mély megértése elérhetővé váljon számunkra. Ezt követően képesek leszünk megtörni az elme megszilárdult mintáit, és megtapasztalhatjuk annak mélyben rejlő támogatását. A filozófia is fontos, de ha nem vagyunk kapcsolatban és összeköttetésben az igazsággal és a gyakorlattal, akkor mire való? A véget nem érő fecsegés csak elfárasztja az elmét! A gyakorlás az alapja a filozófia igazi megértésének. Ha a dolgok nem válnak gyakorlattá és nem tudjuk megtapasztalni őket, akkor mi a hasznuk? „Jóga hinam katham móksam bhaváti druvam.” Jóga nélkül (gyakorlati megtapasztalás) hogyan lehet a felszabadulás iránti törekvés lehetséges?” [Narapuma Magazine, 2004]

Befejezésként következzen egy részlet Sandra Anderson Gurudzsival készült interjúból:
(…)
SA: Milyen rendszerben tanítja az ászanákat és a pránajámát?

PJ: Én kizárólag astanga jógát tanítok, az eredeti rendszert, amely Patandzsali Jóga Szútráiból ered. (…) „Taszmin száti szvasá prásvaszajor gáti viccsédá pránajáma.” (II.49.) Először az ászanát kell tökéletesíteni, aztán kezdhető el a pránajáma gyakorlása: a belégzés és a kilégzés irányítása, a légzés szabályozása, a légzés visszatartása. Az ászana tökéletesítését követően jöhet a pránajáma tökéletesítése. Ez a jóga módszere.

SA: Milyen a tökéletes ászana, hogyan lehet kivitelezni?

PJ: „Stíra szukham ászanam” (II. 46) A tökéletes ászana azt jelenti, hogy szilárdan és boldogan három órán keresztül benne tudsz lenni, minden gond nélkül. Miután a lábaidat kiszeded az ászanából a tested továbbra is boldog.

Abban a rendszerben amit én tanítok, nagyon sok ászana van, amely a véráramlással, a légző szervekkel és a tekintet fókuszálásával dolgoznak. Hajlékonynak kell lenni, és a testünk három részét, a fejet, a nyakat és a törzset egy egyenes vonalba kell tartani. Ha a gerincünk görbe, az hat a légzés minőségére. Ahhoz, hogy megfelelően tudj lélegezni, a gerincednek egyenesnek kell lennie.

A Múladárából (gyökércsakra) 72.000 nádi (csatornák, amelyeken keresztül a prána áramlik a finom testben) ered. Az idegrendszer innen nő ki. Ezek a nádik mind szennyezettek, meg kell őket tisztítani. A jóga rendszerében az ászanák és a légzés segítségével meg tudjuk tisztítani a nádikat minden nap. Megtisztulnak a nádik azzal, hogy a megfelelő pózban vagy, hogy minden nap gyakorolsz, ki- és be lélegzel, amíg végül hosszú idő után az egész tested erős lesz, az idegrendszered meggyógyul. Amikor az idegrendszer tökéletes, akkor a test erős. Amint megtisztul az összes nádi, a prána (a finom energia) be tud lépni a központi nádiba, a Susumnába. Ehhez az kell, hogy tökéletesen tudd irányítani az ánuszt. Gyakorolnod kell a bandhák (energia zárak) használatát: a Múlabandhát, az Uddijána Bandhát és a többit az ászana és pránajáma gyakorlása során. Ha az én tanításaimat követkve gyakorolsz, a bandhák jönnek maguktól.
Ez az astanga jóga eredeti tanítása. Nem adtam hozzá semmit. Ezeket a modern tanításokat én nem ismerem… Én egy idős ember vagyok!

SA: Ez a módszer fizikailag nagyon megterhelő. Hogyan tanít olyan valakit, aki rossz fizikai állapotban van?

PJ: Nem lehetetlen rossz testi állapottal dolgozni. A jóga írások szerint a jóga gyakorlása hajlékonnyá, de olyan erőssé is tesz mint egy elefánt. Jógi arcod lesz. A jógi arca mindig mosolyog. Azt jelenti, hogy hallod a nádát, a belső hangot, szemeid tiszták. Elkezdesz tisztán látni, irányítod a bindut (életerőt). A belső tűz kibontakozik és a test megszabadul a betegségektől.

Három fajta betegség van: a testi, a mentális és az idegrendszeri. Amikor az elme beteg, akkor az egész test is beteg. „Manajéva manusánam káránám bandha moksajoho” Az elme az oka a kötöttségnek és a felszabadulásnak is. Ha a tudat beteg és szomorú, az megbetegíti a testet, nincs tovább. Ezért először meg kell gyógyítani az elmét. Elme gyógyszer – ez a jóga.

SA: Hogyan tud az elme gyógyszere lenni pontosan?

PJ: Jóga gyakorlás, és a megfelelő légzéstechnika. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ennyi. Gyakoroljunk, hogy az idegrendszer tökéletes legyen, a vér megfelelően áramoljon, ami nagyon fontos. Jó véráramlással, nem lesznek szívproblémáid. A Bindu irányításával nem pazaroljuk az életenergiát, az is nagyon fontos. Az ember a bindu tartalékaiból él, amikor a bindu elfogy, akkor meghal. Ezt mondják az írások.
A mindennapi gyakorlással a vér megtisztul, és az elme fokozatosan az irányításunk alá kerül. Ez a jóga módszere.

„Jógasz csitta vritti niródaha.” (I.2) Ez azt jelenti, hogy a jóga tudománya, az elme folyamatainak lecsendesítése.

SA: Legtöbbször, amikor jóga gyakorlás kerül szóba, az ászanákról és a pránajámákról beszélgetünk. Mennyire fontos az astanga jóga első két ága, a jámák és a nijámák?

PJ: Nagyon nehezek. Ha gyenge a tested, akkor gyenge elveid is vannak.
Öt jáma van: Ahimsza, szatja, asztéja, brahmacsarja, aparigraha. Az ahimsza lehetetlen, az igazat mondani, az is nagyon nehéz. Az írások azt mondják, mond az igazságot, amely édes, ne mond azt, amelyik bánt. De ne hazudj, akármilyen édesen hangzik is. Nagyon nehéz. Csak az édes igazságot mond, mert aki a kellemetlen igazságot mondja, az halott ember.
Szóval a gyenge elme gyenge testet is jelent. Ezért kell egy jó alapot építeni az ászana és pránajáma gyakorlással, hogy a test, az elme és az idegrendszer jól működjön. Aztán tudsz az ahimszával, szatjával és a többi jámával, nijámával foglalkozni.

SA: Mi a helyzet az astanga jóga többi ágával? Tanít meditációt?

PJ: A meditáció a Djána, a hetedik lépcsőfoka az astangának. Amikor az egyik lépcsőt tökéletesítettük, akkor jöhet a következő. A djána kivitelezéséhez egyenes háttal kell ülnöd, becsukott szemekkel, az orrcsúcsra fókuszálva. Ha ez nincs meg, akkor nem vagy elmélyülve. Ha a szem nyitott, az elme is az.

A jóga 95% gyakorlat, és csak 5% elmélet. Gyakorlat nélkül nem működik, nem lesz semmi haszna. Szóval muszáj gyakorolni, követni kell a megfelelő rendszert, lépésről-lépésre. És akkor fog működni.

(…)

Az előadások hangzatosak; adsz egy jó előadást, és mindenki azt gondolja, hogy milyen nagyszerű vagy. De az előadások 99,5%-ban nem hasznosak. Sok éven keresztül kell az ászanákat és a pránajámát gyakorolni. Az írások azt mondják: „Hosszú időn keresztül alázatosan, megszakítás nélküli gyakorlás hozza a tökéletességet.” Egy év, két év, tíz év… az egész életed során gyakorolsz.

GuruJi

Forrás: Alexander Medin: Sri K. Pattabhi Jois and the Ashtanga Research Intitute
Sandra Anderson “An Interview with K Pattabhi Jois: Practice Makes Perfect”

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul… (folytatás)

© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved