Az Új-Delhi felé tartó repülőgépen ülök, nézem az alattunk pihenő felhőket az ablakból. „Jesszus, megyek Indiába!” – a gondolatra elmosolyodom, újra.
Amikor elkezdtem astangázni a Bandhában, a honlapon olvastam egy idézetet David Williamstől: „A jóga felforgatja az egész életed, mert elkezded magad igazán jól érezni(…) Az is előfordulhat, hogy otthagyod az állásodat és elmész Indiába.” Nos, az állásomat nem hagytam ott, de épp India felé tartottam egy egyhónapos vinyásza krama kurzusra Matthew Sweeney-vel. Még a gyakorlásom kezdetén találtam rá Matthew holdsorozatára, amikor órákat bújtam az internetet astangáról olvasgatva. Megtetszett a szemléletmódja – főként az, hogy a női ciklust is tekintetbe vette a gyakorlás kapcsán (tudom, ő férfi, és mégis) –, és beépítettem a rutinomba heti egyszer ezt az inkább yin energiát támogató sorozatot. Nagyon jó hatással volt az egész gyakorlásomra, és nagyon szimpatikus volt mindaz, amit Matthew Vinyasa krama című könyvében olvastam, így elég hamar jött az ötlet, hogy szeretnék részt venni az egyik intenzív kurzusán. Jelentkeztem, és a „You are in” válaszemail után már csak 13 hónapot kellett várni a nyitóceremóniára… Igen, jó egy évre előre betelnek a helyek.
De a március eljött, én pedig végre nekivágtam – természetesen a járvány világméretűvé válásának küszöbén. Ha egy héttel később kezdődik a kurzus, törölni kellett volna. Ez az egész helyzet elkerülhetetlenül rányomta a bélyegét a kint töltött időre, de most nem erről szeretnék írni.
Rishikesh arcai
Megmondom őszintén, kicsit paranoiásan álltam az első indiai utamhoz. Rengeteg úti naplót olvastam, több Indiát megjárt ismerősömet kifaggattam, és a vélemények változóak voltak. Szóval jól megpakoltam az úti patikámat, még saját párnahuzatot is raktam el, és mindenre felkészülve elindultam. Egy nappal a kurzus kezdete előtt érkeztem, de azon a napon ki sem bújtam a szobámból. Nem ismertem senkit, zaj volt, hideg volt, és küzdöttem a jetlaggel. A recepción a majmokra is figyelmeztettek mosolyogva, de nem vettem komolyan. Lazán nyitva hagytam a szobám ajtaját, és amikor a fürdőszobából kilépve egy közepes méretű emberszabású nézett vissza rám az asztalom mellől, hát, kicsit betojtam. Próbáltam kitessékelni, miközben hidegvérrel kutatott a táskámban, majd egyszer csak megunta, fogta a mézet az asztalról, és szépen kilibbent. Na, ezek után már zártam az ajtót.
Az első néhány napban a legkevésbé kockázatos ételeket választottam, és mindent palackos vízzel mostam el. Fárasztó volt ez a túlzott óvatosság. Aztán úgy az 5. nap környékén a kurzustársaimmal egy ashram étkezdéjébe mentünk vacsorázni lent a városban. Zsúfolt kis hely volt, nagyon „helyi”, nem olyan, mint a turistacsalogató étkezdék fent Tapovan negyedében. Csak thali-t lehetett kérni „spicy” vagy „non-spicy” verzióban. Azt elég gyorsan megtanultam, hogy a „non-spicy” náluk korántsem azt jelenti, hogy „not spicy at all”… Éhes voltam, megettem mindent, finom is volt, de úgy voltam vele, ha itt nem szedek össze valamit, akkor seholsem. Utólag visszagondolva csak nevetek magamon. Semmi bajom nem volt az egy hónap alatt, de az elején meg kellett másznom azt a mentális hágót… A közlekedéshez sem volt egyszerű hozzászokni. Kívülről nem úgy tűnt, mintha bármilyen szabályrendszert követnének. A dudálás viszont állandó volt – mint megtudtam, ez egy kódrendszer náluk, mást jelent, ha egyet vagy kettőt, ha röviden vagy hosszan dudálnak. Valamelyik a „köszönöm, hogy elengedtél”, de már nem emlékszem, melyik. Nem hiszem, hogy túlélnék egy napot itt autóval…
Rishikesh először elijesztett, hogy aztán lassan, de biztosan magához édesgessen. A hangszórókból torzan harsogó mantrák, a rámenős tuktuk sofőrök, a lopkodós majmok, a hatalmas por és a tömeg már mit sem számított egy hét után. Gyönyörűek az épületek, az ashramok, a száriba öltözött nők, a méltósággal hömpölygő Gangesz és a Himalája pedig teljesen megigézett. Az erkélyemről a hegyre láttam rá, és nem lehet leírni szavakkal, milyen érzés volt minden reggel erre a festői látványra kilépni az ajtón. Egész életemben el tudnám viselni. ☺
És itt tényleg MINDEN a jógáról szól – persze vannak turistákra építő helyek, kurzusok, de mégis mindent átjár egy különleges, békés hangulat. Rengeteg lehetőség van különböző jógaórákhoz, meditációkhoz, szatszangokhoz csatlakozni, és bár rengeteg tervem volt, sajnos a vírushelyzet miatt már nem volt lehetőségem ezekre, mert szépen-lassan minden bezárt… Két hét után már ott tartottunk, hogy nem mehettünk ki az utcára, csak 9 és 11 között bevásárolni. Hazautazni is csak a magyar konzulátus közbenjárásával tudtam, mert a reptér le volt zárva… Természetesen mindez csak megerősítette bennem azt, hogy még vissza szeretnék jönni ide a jövőben, egy nyugodtabb időszakban. Mindenesetre elsősorban a kurzus miatt utaztam most ide, ami szerencsére így is teljes értékű volt.
Himalája, napfény, önkutatás
Csak egy viszonylagos képem volt arról, mire számítsak a kurzuson. Valójában azt hittem, hogy akik először vesznek részt ilyenen, azok az első sorozatban és a holdsorozatban mélyülnek majd el. Korábban ez nagyjábból így is volt, de pont a mi csoportunk volt az első, akiknek Matthew megtanította a még friss és ropogós napfénysorozatot, amit nemrégiben állított össze. Ez az astanga első sorozatának és a saját tapasztalatainak a „keveréke”. Bizonyos mértékben könnyebb, mint az astanga, mert kevesebb előre- és hátraugrás van benne, kivette a „legnehezebb” ászanákat (pl. supta kurmasana), és vannak hasonfekvő hátrahajlítások az urdhva dhanurasana előtt. Ugyanakkor van benne drop back (akinek még nem megy, fallal), és kézenállás falnál – itt azt kell gyakorolnunk, hogy kontrollal tudjunk leérkezni a talajra, amihez elég masszív core munka szükséges. Ez a sorozat körülbelül két órát vesz igénybe, de kaptunk mellé „pre-practice” rutint is pránájámával és core izomzat erősítéssel, így a reggeleink úgy néztek ki, hogy 7:15 és 8 között ezeket gyakoroltuk önállóan, majd 8-kor megjött Matthew (azért ilyen későn, mert előtte ő gyakorolt), közösen elénekeltük a mantrát, és kezdődött a self-practice. Általában fél 11 körül értem vissza a szobámba, farkaséhesen…
Az első 4 nap a holdsorozatról szólt, szétszedtük majd újra összeraktuk, hogy mindenki jobban megismerkedjen vele. Sok minden új megvilágítást kapott számomra ezeken az alkalmakon, tényleg más személyesen tőle tanulni, mint könyvből vagy videóból. Csak hogy egy dolgot kiemeljek, az ujjayi légzést sokkal „puhábban” kellett végeznünk, természetes légzésszünetekkel a be- és kilégzés végén. Ezek után heti egyszer-kétszer kellett holdaznunk, a többi alkalmon pedig a napfény- és az oroszlánsorozat volt terítéken (mindenki eldönthette, a két dinamikus sorozat körül melyiket szeretné gyakorolni a kurzus ideje alatt). Elég gyorsan kiszúrta, hogy a vállam mobilitásának vannak korlátai, úgyhogy kaptam extra vállnyitós feladatokat is, amiket be kellett építenem a rutinomba. Plusz 8-10 perc a 3 órához, de ki számolja… 30 év ászanagyakorlás és majdnem ugyanennyi tanítási tapasztalat után tényleg már ránézésre tudta, kinek mire van szüksége. Nem az erős igazítások híve, inkább szóbeli instrukciókkal dolgozik, és szükség esetén megnyom egy-egy pontot a tudatosítás érdekében. A délutáni alkalmak változatosak voltak: ászanaklinika, beszélgetés az astangáról és a jógáról úgy általában, tanítás az advaita védantáról, pránájáma és meditáció. Rengeteg olyan hasznos „eszközt” kaptunk, amelyek az otthoni gyakorlásunkat is segíthetik. A legfontosabb üzenet mégis annyi volt: „Be aware.” Tudom, ezért kár volt elmenni Indiáig! ☺ De valójában pont ez az, amiért eljöttem. Nem változott meg gyökeresen az életem az úttól, én magam sem változtam meg – hiszen magamat mindenhová magammal viszem, és az jó nagy csomag ☺ –, de az új szemszög, az itthoni kötöttségektől távoli lét hozzásegített ahhoz, hogy jobban megértsem önmagam. Ha csak egy kicsivel is.
Ebben a néhány hétben a megvalósult álmom közepén találtam magam. Azzal foglalkozhattam egész nap, ami a legjobban érdekel, csak a gyakorlásra koncentrálhattam, és a shala lélegzetelállító volt – a lábaink alatt terült el a város, a Gangesz, és farkasszemet néztünk a Himalájával. Itt gyakorolni maga volt a csoda.
Már kint is megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy mi lesz, ha hazajövök. Matthew azt tanácsolta nekünk, hogy legalább fél évig tartsuk fenn ezt a gyakorlást, hogy jobban megértsük ezeket a sorozatokat. Kitért arra is, hogy valószínűleg nem lesz könnyű dolgunk, hiszen legtöbbünknek Mysore-stílusú astangagyakorlása van, és egy tradicionális iskolában nem igazán van lehetőség más sorozatot gyakorolni, érthető okokból. Ezért marad az otthoni self-practice – azért ez elég nagy dilemmát okozott/okoz nekem. Szeretem az astanga tradíciót, a shalámat, a közösséget, és még annyira az elején vagyok ennek az útnak! Épphogy csak a felszínt kapargatom. Rögtön köteleződjek el egy másik metódus iránt? Hatalmas dilemma. Mindenesetre ez a #maradjotthon helyzet ilyen szempontból kicsit levette a terhet a vállamról, mert amíg itthon vagyok, folytatom a vinyásza kramát, aztán majd meglátjuk… Abban biztos vagyok, hogy ez nem lesz az astanga gyakorlásom „kárára”, sőt. Bárhogy is alakul végül.
Írta és fényképezte: Téklesz Rita
