Astanga ikonok: Russell Case 1. rész

Russell Case

Russell, milyen a jóga előtti háttered?

Tudom, hogy most egy kicsit akadékoskodok, de kíváncsi lennék, mit értesz ez alatt. Először is, nincs olyan, hogy a jóga előtt, jóga alatt, vagy jóga után – legalábbis néhány tudatállapotunkban, és-, vagy ezek fejlődésében, mindannyiunk számára.

Másodsorban, úgy érted, mi volt, mielőtt tanítani kezdtem?

Sokáig művészeti iskolába jártam, elég sokáig. A New Orleans Center for Creative Arts iskolába jártam, ami a chicagói művészeti intézet alá tartozik. Itt marxizmust, performansz művészetet, absztrakt expresszionizmust és retinális festészetet (olyan képek, amelyek inkább a szem által befogadott, semmint az elme által felfogott látványnak szólnak) tanultam 16 éves koromtól 27 éves koromig. Igy mikor megszereztem a mesterdiplomám Mark Rothko new yorki művészeti iskolájából 2003-ban, Guy Donahaye mysore tanitványaként már számtalan módon fel voltam vértezve, hogy a teret definiáljam.

Emiatt szeretem a történelmet terek összefüggéseként értelmezni; a bátyám, David ezt foucault-iánusnak tartja. 1993-ban kezdtem astangázni Chicagóban. Azelőtt Louisianába jártam gimnáziumba, ahol a hálószobámban jógáztam. Ez fejenállásból, napüdvözletekből, babapózból és lótuszból állt. Emlékszem, hogy negyedikben egy progresszív tesitanárral olyan hátrahajlításokat gyakoroltunk az órán, mint a salabászana.

Minden vallási jelkép, amit a családi házunkban tartottunk, buddhista volt, mert az édesanyám perzsa párnákat forgalmazó céget futtatott. Amikor 5 éves voltam, akkor szabadult az édesapám állami őrizetből (elég edzett volt emiatt), és szerettünk olyasmiket gyakorolni együtt, mint a napüdvözlet. Ehhez egy sodrófát használtunk, amit a hegesztőkészlete segitségével készitett. Addig nyüstöltem gyerekkoromban ezt a sodrófát, mig a csavarok ki nem estek belőle. Arról nem is beszélve, hogy a saját csavaraid veszted el…de nagyon eltértem a kérdéstől.

A jóga lényegében elmélyedés valamiben.

Egyszer megkérdeztem Richard Freemant, milyen volt az első jógaórája. Azt válaszolta, hogy akkor történt, mikor a chicagói egyetem kampuszán elővett egy üveg varázsitalt, a barátaival mindannyian cseppentettek belőle a nyelvükre, majd a tibeti Halottak Könyvét olvasták. Ekkor Taiwanban autóztunk épp, épp csodálkoztam ezen a válaszon: “Ez volt az első jógaórád?” – kérdeztem. “Igen” – válaszolta szemöldökráncolva.
Szóval az én első jógaórám 1989-ben volt az Allerton Parkban. Mi is cseppentettünk a nyelvünkre, sétálgattunk és egymást szemét figyeltük, ahogy a napfényben oszcillál aztán Ken Russell filmeket néztünk egész éjjel mig kiabálni nem kezdtünk az ijedtségtől.

wcw

KÉP: Ken Russell Ördögök című filmje, 1971

Mi vezetett az astangához? Hogyan találtál rá Gurujira és milyen volt vele gyakorolni?

Érdekes ezt szemügyre venni. Egyszer New Yorkban voltam egy szenior tanárral, aki arról beszélt, hogy milyen keresőnek lenni. Emlékszem, hogy egy kicsit elkedvetlenített, mikor ezt mondta, számtalan barátnővel a háta mögött. Azt hiszem, neki ez jelentette a keresést. A bátyám ajándékozott nekem egy példányt Tao te Kingből, amikor gimnazista voltam. Van benne egy rész, ami így szól:

A legfőbb jó olyan,
mint a viz,
Mindent táplál,
anélkül, hogy ezt akarná.
(8. fejezet)

Ezzel azt akarom mondani, hogy valójában engem is vezetnek. Csodálatos módon.

Elvezetődtem az astanga jógához. Nagyon sok tapasztalatom volt gyerekként az önfegyelemmel, jógapózokkal, testneveléssel és meditativ elmélyüléssel, ennek ellenére 1993-ban a chicagói művészeti iskolában dolgoztam mint recepciós ellenállva az astanga jógának. A tanulmányi titkár és én jóban voltunk, és őt nagyon érdekelte az ájurvéda. Azt találgatta, ha valaki az irodába lépett, hogy mit szerethet az adott ember az ajurvédikus felépítése alapján. Ő beszélt rá, hogy menjek astangázni, de teljesen őrültnek tartottam. 1800 dollárba került szemeszterenként, ami körülbelül 75 dollár egy alkalomra. Ez pont kijött a diákhitelemből. Nos, meggyőzött róla, hogy érdemes járnom, úgyhogy azt hiszem, egyrészt elvezettek az astangához másrészt benne is vezettek. Ezután három és fél évig minden szemeszterben felvettem az astanga órát.

Ezt az órát Suddha (Adolph) Weixler tartottak. Egy ötvenes éveiben járó osztrák férfi, nagyon szigorú és rendkivül csendes. Teljesen elvarázsolt, döbbenetes volt. Ahogy David Williams fogalmazott: “ Ott, ahol én felnőttem, az emberek öregek és betegek lettek, nem öregek és bölcsek.” Suddha viszont pont ilyen volt. Higgadt, visszahúzódó, hajlékony és nagyon erős. Pont olyan embernek tűnt, amilyen szerettem volna lenni, ha felnövök.

Azon az órán egyre többet hallottam Gurujiről. A gyakorlók sokat kérdezték Suddhát mindenféléről Gurujivel kapcsolatban:

“Igen, tényleg csak 10-en vagyunk egy teremben”
“Igen, tényleg nagyon erős”
“Suddha, azt hallottam, hogy ez a pali ráállt egy tanítványára és megsérült a háta?”
“Suddha, azt hallottam, Pattabhi Jois elszakította valaki hamstringjét”

Mindennek ellenére Suddha sugárzott minden egyes alkalommal, mikor Mysore-ból visszatért. Egyszer megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, de nagyon kényelmetlen volt számára ez a fajta dicséret.

7 évig élt Rishikeshben cölibátusban a Sivananda asramban, nagyon komolyan véve a jámákat és a nijámákat. 93-ban még mindig cölibátusba élt, bár mostanra van egy barátnője és egy Porschéja. Tehát a jóga működött számára.

Amikor Guruji áldását adta sok-sok évvel később, hogy astanga jógát oktassak, Suddha írt nekem egy levelet, amiben kifejezte, hogy mennyire meg van elégedve velem, és azt hiszem, semmi nem adott még ekkora büszkeséget az életben.

Bárhogy is, de tudtam, hogy el szeretnék jutni Indiába, hogy Gurujit megismerjem. Még akkor is, mikor 2001-ben Guy Donahaye-jal gyakoroltam New Yorkban, Suddha azt írta, “kerülj olyan közel a forráshoz, amennyire csak tudsz”. Guy teljesen egyetértett ezzel.

Ezek az astangik attól a fajta energiától duzzadtak, amit mindig is kerestem – az akaraterő és a személyiség energiájától. Egyfajta kisugárzás. Minden alkalommal nagyon izgatott leszek, amikor Guruji régi tanítványaival megismerkedhetek. Ez Lestat-ra emlékeztet Anne Rice Interjú a vámpírral című könyvéből. Minden alkalommal, amikor Lestat találkozott egy ősi vámpírral, valamelyik másik évszázadból, az őserejük és a szépségük megrémisztette őt. Ilyen érzés Annie Groverrel, Kathy Cooperrel, Ricky Heimannal vagy Joanna Pelletierrel és Louise Ellis-szel találkozni. A szépségük rémisztő.

Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964

KÉP: Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964

Guruji 2001-ben New Yorkba látogatott, amit kihagytam, és ezt nagyon bánom. A hülye internet ekkor még nem működött igazán. Ott voltam a városban, de fogalmam nem volt, hogyan jussak el oda, hogyan regisztráljak rá vagy bármi ilyesmi. 2002-ben visszatért, úgyhogy végre gyakorolhattam vele a Puck épületben.

Az első nap reggelén metrón váltottam a kettesről a hatosra, hogy a városba jussak. Regel 4:30. Várok. Nagyon sokat várok, még mindig. És ekkor megpillantok valakit. Valakit, az ősiek közül. Elég nyilvánvaló. Olyan, mint Suddha, vékony, csöndes, türelmes. Ősi…bár ki tudja, hány éves? Van nála egy jógamatrac. Most már talán nehezen érthető ez, de akkoriban még senki nem sétálgatott jógamatraccal a vállán. Nálam is volt egy, úgyhogy egymásra pillantottunk.

“Guruji?” – kérdezte.
“Igen” – válaszoltam.
“Fogjunk egy taxit.”

Nem vitatkoztam, noha nem volt taxira pénzem, de olyan erőt sugárzott a lénye, hogy csak mentem utána.
​Azt mondta, Domnak hivják és egy a “certified” tanárok közül. Ötletem sem volt, ez mit jelenthet, de nagyon zavarba hozott.
Aztán azt kérdezte:

“Gyakoroltál már valaha Gurujival?”
“Még nem” – mondtam.
“Akkor ez az első napod, hogy astanga jógát gyakorolsz.”

Kiszálltunk a taxiból és a Puck épület felé igyekeztünk fehér ruhás emberek sorai mellett. Eddie (Stern) sok tanítványa és számos Jivamukti gyakorló segített a regisztrációban és a matracok helyének megkeresésében. Élénken emlékszem Stacey Plattre és Spirosra, valamint Barry Silverre. A matracom Russell Kai és Michael Gannon között volt az első sorban és én ott álltam tátott szájjal, mintha valami rock koncertre mennék, csakhogy a rocksztárok ott állnak körülöttem, hogy bámuljam őket. Mintha a Mommas and the Poppas-szal várakoznék Jimi Hendrixre a Monteray-ban.

Abban az időben Joseph Dunham utazott Gurujivel és mint utazási menedzser felügyelte az útjait. Egy hatalmas sportdzseki volt rajta, és tartott egy rövid bemutatást Guruji ezen állomásához. Lenyűgöző volt, mint valami CEO. Aztán Guruji elmondta a mantrát és megkezdődött az óra.

Micsoda hangja van!

Hallottam már videón, de azon keresztül nem jött át igazán. Valóságosan fölfakad a hang, mint egy forrás. És parancsol. Hú, jelen időt használtam. Nagyon is élő még számomra Guruji!

Az óra alatt csak próbáltam egyenletesen lélegezni és egyszer még a parsvakónászanám is megigazitotta. Nagyon szerencsésnek éreztem magam. Csak egy kicsit igazitott a kéztartásomon, de máig ott érzem ezt az igazitást, valahányszor ezt az ászanát gyakorlom. A lábához hajoltam az óra után és nagy öröm töltött el. Mindennap vagy 300 ember állt sorba, hogy a lábához hajoljon, ennek ellenére úgy éreztem, lát engem. Képes volt erre, meglátni az embert.

Az első mysore-i utamon nagyon lázas voltam egy nap, de megpróbáltam gyakorolni. Eljutottam az álló ászanák végéig, aztán végem volt. Mikor mentem el a shalából, Guruji odajött és magas hangon megkérdezte: “Megállsz?” Mire azt válaszoltam: “Guruji, a fejem…” és apró mozdulatokat tettem a fejem körül, mintha bolond lennék. “Oooo ké” mondta. Hazamentem a biciklimen, égett az egész testem…de nagyon felvillanyozódtam.

Észrevett!

A saját tapasztalatodon keresztül, mint tanítvány és mostmár mint tanár, mi Guruji tanításának a lényege?

Azt hiszem, az akarás. “Semmi félelem”…és a humor.

A tanítása az élni akarás volt. A kitartás akarása. Annak az akarás, hogy szivosak legyünk, de közben boldogok is. Most ha kéne valakit mondanom, aki a legjobban megtestesítette ezt számomra a többi gyakorló közül, akkor Noah Williamset mondanám. Úgy tűnik, Los Angelesen kivül nem nagyon ismeri őt az astanga közösség, valószínűleg mert nincsenek közösségi oldalai. A mostani fiataloknak ismerniük kell Noah-t. Legenda.

Csak annyi, hogy nézhettem csodás könnyedségét, hajlékonyságát és erejét hatalmas inspiráció volt számomra. Pont ugyanannyi idősek vagyunk, ugyanakkor kezdtünk gyakorolni, de ő gyakorlatilag megtestesiti az örökölt karma fogalmát. A srác Tim Millertől egy sarokra nőtt föl. Mysore-ban sosem gyakorolhattam együtt Timmel, Eddie-vel vagy Richarddal, úgyhogy nem tudok arról beszélni, milyenek ott gyakorlás közben, de Gurujit egyszer megkérdezték, melyik tanítványa emlékezteti a legjobban magára, mikor fiatal volt és Guruj ezt mondta: “Noah”.

Amikor Guruji mondott, hogy csináljunk meg valamit, Noah képes volt rá.

2007-ben Guruji meghívott a pránajáma órájára. Abban az időben nagyon kevés certified tanitvány kapott meghívót, csak azok, akik a harmadik sorozat végén jártak, Hamish, Kino, Alex, Lino…ez a csapat. Nem tudom pontosan, mit történt, de azt gondoljuk (néhányan, akik bizalmat megelőlegezve kaptunk meghívást, rajtam kivül például még Nick és Harmony), azt a néhány újgenerációs tanítványát hívta, akikről azt gondolta, eljutnak majd addig — talán azért hívott, hogy taníthasson minket, még a halála előtt, gondoltunk. Emlékszem, az előttem lévő sorban Johnny Smith panaszkodott Noah-nak: “Azt hittem, csak azok lehetnek itt, akik befejezték a haladó A sorozatot?” Noah csak megvonta a vállát én pedig próbáltam jó mélyre süllyedni a talajban mögöttük.

Aznap egyébként tényleg furcsa napom volt. Rendesen fölkeltem a vezetett órára 3 órával a kezdete előtt, és elkezdtem gyakorolni a két órás hátrahajlitó sorozatomat. Nem vagyok túl jó benne, de a fejembe vettem, hogyha versenyeznem kell Noahval, akkor bele kell adjak apait-anyait. De ezt persze egy pont után fel kell adnod. Csak Russell Case lehetsz, senki más, nem számít, ez mekkora csalódás.
Amikor befejeztem az utolsó eka pada rádzsa kapotászanára vezető pózt, észrevettem, hogy valószinűleg késő van. Mintha valami nem lenne jó. Megkérdeztem a szobatársam, hány óra, és rájöttem, hogy lekéstem a vezetett órát. Hihetetlen volt. Nagyon dühös voltam.

Az órám nem csörgött. Lógattam a fejem és gyakoroltam otthon, aztán megalázva elsétáltam a shalába, mert épp aznap kellett kifizetni a tandíjat, és el kellett érnem Gurujit az irodában, hogy odaadhassam a díjat. Bementem, és egy igazi izzadás bajnokságot találtam ott. “Szerencsés, egy nehéz óráról maradtál le” – néztek rám az emberek. Michael Gannon épp Guruji előtt térdelt, ő pedig szidta “Elfelejted az összes pózodat?!”

Úgyhogy azt gondoltam, én majd megúszom.

Besétáltam Gurujihoz, és letettem elé a pénzt. Volt egy pénzszámolója abban az időben, amit David Swensontól kapott, igy ez mindent egyszerűbbé és gyorsabbá tett.

“Guruji, van ma konferencia?” kérdeztem.
“Nem, pránajáma” mondta.
Nyugtáztam a válaszát, majd vártam, mig számolt.
“Tiz harminckor” mondta.
Teljesen elképedve bámultam rá, még a számat is eltátottam.
“Guruji, azt szeretnéd, hogy menjek a pránajáma órádra?” kérdeztem.
“Igen, jössz” válaszolta.

Ez hihetetlen volt számomra, hogy nemcsak hogy kihagytam a vezetett második sorozatot és úgy sétáltam be az irodájába, mintha a női pihenőnapokat töltöttem volna, tisztán és szárazon, de hogy mindennek ellenére először is emlékezett rám, aztán pedig azt mondta, hogy menjek a “legbelső szentélybe”.

Fél tizenegykor besétáltam a többi zöldfülűvel együtt, és csak bámultunk egymásra szájtátva, mintha azt kérdeznénk, mi a fenét keresünk is? Nem viccelek…csodálatos volt – a felsőjét levetve, erőtől duzzadt és páncélnak tűnt a mellkasa és közben fityegtek rajt az ékszerek. Folyt a takony az orromból, próbálva tartani a számolását. Teljesen megháborodottnak éreztem ezek közt az emberek között. Guruji szeretett néhány tanítványára rákiabálni – például Linora. Fabio hozott egy puskát nekünk újaknak, hogy tudjuk követni a mantrát, és Guruji egyik nap csak úgy beleállt Linoba, amiért nála is volt egy.

“Ah…Guruji…tudod…semmiség….Vande gurunam, Guruji. Gyerünk.” Soha nem ijedtem meg mástól ennyire abban a szobában, mint ettől. Soha ne próbáld kint tartani a lélegzeted, miután kilélegeztél.

Egy hónappal később besétáltam Guruji irodájába, hogy ismét fizessek. Ürügyet kerestem, hogy beszéltessem. Ha rátaláltál a kulcsszóra, ő csak mondta és mondta…például ha felhoztad Desikachart valóságosan lázba jött. Ezt mondtam neki, keresve a szavakat…

“Guruji…ez az új pránajáma dolog, amit csinálunk, nagyon ijesztő…félek.”
Felnézett rám.
“Nadi Shodhana, Guruji.”
“Mit félsz?!?” kérdezte. Ez fontos volt Guruji számára…a félelem megmérgezi az elmét.
“Csinálod!”
“Van feleséged.” mondta Guruji.
“Hm?” kérdeztem.
“A feleség jó felügyelő…nincs félelem.”

Elnevettem magam és mikor felnéztem rá, láttam, hogy elmosolyodott és rám kacsintott.

3

KÉP: Kyle McLachlan David Lynch Dűne című fimjében, 1984

Kábé így kezdődött a kapcsolatunk…egymásra mosolygással. 2003-ban még mindig segített az embereknek hátrahajlítani és ott tartotta őket a fejükkel a földön – mostmár túl sokan vagyunk. Akkoriban azt akarta, hogy ebből a pozícióból egyedül állj föl! Én nem tudtam megcsinálni. Próbálkoztam, de neki mindig oda kellett jönnie segíteni fölállni, mig egy nap megunta és csak úgy elengedett, én meg a fejemen landoltam…és elkezdett csorogni a nyálam (David Swenson úgy hivta, hogy a “Pattabhi nyáladzás”) A földön elterülve röhögtem. Annyira fájt, hogy muszáj volt nevetnem magamon. Aztán segitett fölállni. Rámnézett és gúnyosan mosolygott, undorodva. Megfogtam a vállát és felemeltem a fejem az övével szembe és a szemébe néztem, mire megtört és kacagni kezdett.

A humora, amivel a félelemérzetet kezelte, egy csodálatosan lefegyverző dolog volt. Ha azt mondta, hogy csináld, de te nem tudtad megcsinálni, akkor megnevettetett.

“Guruji…Amma jó felügyelő volt?”
“Hmmhm…igen…Saraswathi….nem.”

Amikor tanítok, és igazából a saját gyakorlásomban is, nagyon fontos az energia minősége. Szeretek a technikai dolgokról hallani, mint a medencéhez kapcsolódó dolgok, a combközelítő izom…szuper. De inkább a reggeli mellett szeretek ezekről beszélni, nem mikor gyakorlok. Számomra a jógagyakorlás nagyon érzelmes dolog. Keresztül törni a manomaya koshát (a manoyama kosha egy a test öt rétegéből, röviden az elmét érthetjük alatta a jógafilozófiában, amely az “én” és a “te” különválasztásáért felelős – a ford.) mindennek eleje és vége. Vágj utat a merev elméden keresztül. Vágj utat a merev testeden keresztül. Semmi sem nehezebb. Könnyű nevetni a fájdalmamon…megadni magam neki nagyon nehéz.

És kérlek ne beszélj nekem a Taittiriya Upanisádról, amikor gyakorlok. Tényleg nem akarom hallani. Eltereli a figyelmem és a legjobb értelemben hidegen hagy.

Soha nem kaptam ‘story time’-ot Gurujitől…”Relax!” ennyit kaptam. Ezt üvöltötte.
És néha tőlem is hallod az óráimon, ahogy ezt üvöltöm. De a legtöbbször csend van a termemben és csak igazitok és figyelek. A kezeim figyelnek rád. Ezt láttam Gurujitől. És ezt érzem ParamaYogi Guru Sharath Joistól is. Megfigyelést. A kézzel való megfigyelést. A mysore terem olyan, mint Foucault panoptikonja. Mindig megfigyelnek.

4

KÉP: Az Illinois-i Állami Fegyház beltere – panoptikon felépités

Nem félni. Megadni magad. Relax…hitt benne Guruji, hogy a gyakorlás segíthet megismerni önmagunkat vagy Istent?

​Ó, igen! Teljesen. Guruji sokszor beszélt Isten ismeretének és a gyakorlásnak az egységéről, rendszeresen és gyakran beszélt róla.
Ez emlékeztet egy sztorira… (És mielőtt még forgatnád a szemed egy újabb sztori hallatán hadd mondjam el…minden Isten.)

Egyszer voltam Finnországban. 2006 októbere volt, azt hiszem, Taiwanra mentem egy összejövetelre. Juha, Hanne, Tanja, Lino, Ilo és Petri megszerveztek egy körút állomást Helsinkiben. A finnek csodálatosak…400 ember egy tornateremben és mégis hallhattad volna, ha egy szög is leesik. Azta! Ezek az erdei emberek csöndesek – suttognak.

(Nagyon kedveltem Petrit és gyakoroltam vele New Yorkban, mikor Guynak és Lorinak megszületett Ruby babájuk. Petri nagyon jól érzi magát a bőrében és leginkább egy emberi párducra hasonlít – nagyon szép ember. Minden reggel egy évig ingáztam egy órát, és minden reggel összenyomódtak a nemi szerveink a dropbacknél. Tényleg, azt kérdeztem magamtól…”Istenem, minek vagyok itt?”)

5

KÉP: Tim Feldmann hátrahajlítást tanít

Szóval befejeztük a gyakorlást Helsinkiben. Saraswathi, Sharath és Guruji székeken ülnek és a legcsöndesebb, legfélénkebb és legvisszahúzódóbb embercsoportra néznek valaha a világon. Mindenki le van fagyva és őt nézi. Guruji csak ül ott…teljes nyugalomban.

Felemelem a kezem.

“Guruji…elpusztitja az astanga jóga a szamszkárákat?”

​Guruji ült ott egy darabig…(nagyon jó az időzítése)…aztán odahajolt Sharathoz és suttogott neki valamit. Sharath (ParamaYogiGuru) rám nézett: “Igen.”

A tömeg nevetésben tört ki, aztán Guruji rákezdett a hetvenkétezredik nádi elődadására, ami, számomra mindigis, teljesen érthetetlen volt.

Guruji sokat beszélt a pratjahára fogalmáról. Ült ott a székén (vagy a trónján) és ütötte a falat, “Pratjahára mindenben meglátni az Istent! Ez a fal – Isten! Minden Isten!”

Lassanként bekúszik a fejünkben ezeknek a fogalmaknak az értelme. Megvalósitjuk a jámákat és a nijámákat, a fejünk sokkal tisztább lesz a gyakorlásra, és kevésbé tereli el a válás, a rágalmazás, a pereskedés, a szép jógaruhák vagy más oda nem való. A testünk könnyed és erős, és az olyan kurzusok, mint Goenka 10 napos vipassanája nevetségesen könnyűek lesznek…vakációk, tényleg.
Addig gyakoroljuk a pránajámát, amíg már nem félünk a haláltól. A citta visszahúzódik az érzékszervektől. Azaz elkezdjük megfigyelni, hogy kedveljük, vagy nem kedveljük a dolgokat, amelyekre egykedvűséggel tekintünk. Mindössze azok, amik. Ez a prátjahára és spontán módon jön a gyakorlással.

Remélhetőleg.

Bhagavad Gita, 6. Fejezet: Sankhya-yoga
7. vers
“Annak, aki meghódította az elmét, a Felsőlélek elérhető, mivel nyugalomra talált. Az ilyen embernek a boldogság és boldogtalanság, a hőség és a hideg, a tisztelet és a tiszteletlenség ugyanaz.”

Szeretem ezt a festményt a Frickben, amit Bellini festett. Szent Ferenc extázisát ábrázolja. (Erre jó példa még Szent Teréz extázisa, amit Bernini festett.)

6

KÉP: Szent Ferenc extázisa, Giovanni Bellini, 1480

Szent Ferenc a barlangjából jön kifelé, látszik rajta, hogy az aszkétizmus tapasának hosszú szenvedésén van túl. Felemeli a kezét, mintha éppen ekam-belégzésre emelné. A szája nyitva, a homloka nyugodt és az arca ernyedt. Mivel minden, ami előtte van, a kristálytiszta részletekig, tele van istenanyaggal.

Tényleg minden az.

A diákok számát tekintve, akik a világ minden tájáról most Mysore-ba utaznak, azzal összehasonlítva, amit te Gurujival átéltél, természetszerűleg nehezebbnek tűnik, hogy az ember személyes tanár-diák kapcsolatot alakitson ki Sharath-tal. Mit gondolsz erről? Mit keressenek a diákok, amikor a Forráshoz utaznak?

Van erre egy valós válasz és egy metafizikai…és aztán van az, ami ténylegesen történik.

A parampara vonalat két dologra alapozzuk: upi és shat. Mellette ülve. Ami azt jelenti, upanisád.
“Mellette ülve.” Úgy tanulunk, hogy a tanárunk mellett ülünk. Sharath mellett ülni azt jelenti, hogy érezzük őt. Mysore-ba menni azt jelenti, hogy érezzük az intelligenciáját, a kritikus felfogását és elámulunk ezen.
A tanárod mellett ülni fizikálisan átalakít.
Magas érzékenységű faj vagyunk, akiket nagyban befolyásol a környezete.

Érzed ezt, igaz? – Amikor valaki agya annyira éber, hogy szinte mindig béta hullámok mintázatán keresztül állandó döntéshozás alapján működik…ezt lehet érezni.
Az amigdalájuk talán megvastagodott a kortizol stressz hormon konstans hullámaitól amit talán a túl sok trauma és az erőszaknak való kitettség okozott. A hipotalamusz és az érzelmi emlékközpont küzd a rossz vérkeringéssel. Ez leir egy harci veteránt. Egy professzionális box harcost. Egy vöröshajú vezérigazgatót. Érzed ennek az embernek a fájdalmát, igaz?

Aztán próbálj meg Richard Freeman mellett ülni.

Richard mellett ülni egy kész stimuláció a bolygóidegnek. Ahogy lélegzik, te is lélegzel. Ahogy az arcizmai elernyednek, a tiéd is. Ahogy a szeme megpihen, a tiéd is. Ahogy a torkod és a szád elernyed, az agyad frekvenciája is alacsonyabb lesz. Az agyhullámod ténylegesen kiszélesedik. Betából alfába aztán a téta álomszerű állapotába kerülsz. Az agyközpont dopamint szór az amigdalára. Ezalatt a hormonrendszer oxitocint juttat a keringésbe és egyre többször, egyre rendszeresebben és egyre több ideig kerülünk eufórikus állapotba. Úgy képzelem, ilyen lehetett Ramana Maharshi mellett ülni.

7

KÉP: Ramana Maharshi

Azért megyünk Mysore-ba, hogy “mellett üljünk”.
Azért gyakorlunk ászanát, hogy megtanuljuk, hogyan kell ülni.

A metafizikai válasz, hogy hozzá vagy láncolva a szamszkárákhoz, amelyeket az agyat létrehoz.
Nem tudok rajta segíteni, hogy ilyen rossz volt a gyerekkorom, vagy hogy olyan döntésekhez vezetett hogy terapeutikus módszerekkel kell elhalmoznom magam. Nagyon is kételkedem benne, hogy én itt bármilyen döntést tudjak hozni.
Egyszer feltettem ugyanezt a kérdést Richardnak, arról beszélve, hogy a diákok elöntik Mysore-t, és hogy ennek alapján lehet-e elég személyes időt tölteni a tanároddal.

“Richard…mostmár egészen más. Nincs már olyan különleges személyes lehetőségünk, ami neked, Timnek, Eddie-nek volt Gurujivel. (Itt tértem volna a tárgyra, de ügyesen kicselezett, elterelte a témát, és elmagyarázta nekem a koshákat) Hogy lehet nekem is ilyen különleges kapcsolatom? Hol találom?”

Azt mondta “Russell…te csak öt rétegnyi szemét vagy.”

Ami pedig történik, az az, hogy ez a különleges atléták generációja (persze ezt nem fair mondani egy hordányi ideges, merev és önkéntes először utazónak) elmegy Mysore-ba, hogy meglobogtassa a zászlóját, és arra verje a dobját, hogy demonstrálja a saját hitét, szakértelmét és ambícióját.

Erre a tanár felel.

Néha kegyetlenül, néha kedvesen válaszol. Néha mosolyog, néha gúnyosan felhorkant. A kedved válaszokat kedvelem, így megpróbálom azokat keresni. Furcsa napokon, tesztelem az átjárhatóságot a kettő közt és megjutalmaznak érte…(de a legtöbbször totál hülyét csinálok magamból.)

Azt hiszem, rendkívül óvatosnak kell lenned a motivációiddal…főleg ebben a gyakorlásban. Minden érzelmed, félelmed és vágyad rögtön ott van az elméd felszínén. A citta vize habzik és a gondolataidtól kavarog. Egy mysore termi tanár látja ezt.

És ez a pali, Sharath, már akkor látja, mikor besétálsz az ajtón – akkor látja, amikor mégcsak regisztrálsz.
Az a motivációd, hogy a család tagja legyél. Fel akarod venni a nevét és meg akarod tudni a telefonszámát és el akarod adni a pólóit? Mert én akartam mindezt és megtanultam minden leckét, ami ezzel jár. Vagy csak meg akarsz tanulni rendesen ülni, lélegezni és azért szeretni a családod, akik, és amik igazán ők?

Ahogy a nagy Chaiwala Spiros mondja…”Mind csak Lények vagyunk.”

8

KÉP: Chaiwala Spiros New York Cityben, 2016 június

Azok számára, akik ezt még nem tapasztalhatták meg, miért mondják tanárok azt, hogy “Sharath számomra az utat mutató fény. Egy igazi példakép.” Tudnál erről beszélni a saját szempontodból?

Egyszer kérdeztem Sharathot a szamszkáráimról. Tudod, sok trauma ment végig a családomon, sok rossz házasság, drogabúzus. Nem születhetsz le csak úgy Dalai Lamának amikor ginivó kamionvezetők 1000 éves láncolatából származol.

“Sharath, a szamszkáráim szörnyűek, hogyan tudok igazán jógivá válni?” kérdeztem.
Néha teljesen lefegyverző…
Egy kicsit felhorkantva azt mondta: “Ha! Az én szamszkáráim is szörnyűek.”

Ezt elég jó volt hallani tőle. Nem számít, hogy a nagyapja egy generációs jógamester és vele nőtt fel Mysore-ban. Nem számít, hogy senki élő ember nem vitte véghez az astanga jóga láncoltában, amit ő. Talán arra gondol, hogy mit vihetett volna véghez, ha teljesen erre a szándékra szánva jön a világra, mint Ramesh nagybátyja, vagy olyan fizikai teste van, mint Mark Yeonak.

Egyszer asszisztáltam Manju P. Joisnak ausztráliában. Manju egy kincsesbánya a régi időkről való történeteket illetően, hogy mi hogy volt az édesapjával és a családjával. Egy elég rizikós téma volt őt a fiatalabb testvéréről kérdezni, de ennek ellenére persze családtag volt és Manju szerette őt, úgyhogy nagyon nyugodtan és csöndben elmesélte, hogy a kis Ramesh ászana és szanszkrit zseni volt és mindent ő örökölt volna, ha életben marad. Olyan volt, mint egy kis Adi Shankar, csak egész nap kézen állva.

Mark Yeo más tészta. Mark és én egy időben kezdtük az astangát. Adelaide-ben tanult David Roche shalájában Andrew Hillam-mel. Mark malajziai hosszútáv maratonfutó volt, emlékeim szerint. Fél évig mögötte gyakoroltam a shalában és végignéztem, ahogy az 5. Sorozat első hét ászanáját elsajátitja. Ott voltam aznap is, amikor kezdte. Káprázatos volt végignézni, ahogy kivitelezi a gyakorlást. Látni a kinjait, ahogy egyik póz szögesen ellentétes irányba csavarja a testet, mint a másik — láttam, hogy ez az astanga jóga gyakorlás, amikor a legmagasabb szinten gyakorolják, a legkinzobb formája a fizikai szenvedésnek.

Sharath számára azonban, ez egy édes érzés a saját helye felől. Tudja, hogy kicsoda ő.
Ez önmagában többet ért, mint bármi egy igazi jógatanártól. Őszinteségből és megértésből tanit. És elhiheted, keményen dolgozik!
Tudom, hogy az édesanyja most nagyon próbálja befolyásolni, hogy a nyaranta tartson szünetet, de emlékezzünk, hogy Guruji olyan 100 körüli diákot tanított naponta a főszezonban.

12 diákkal ülni 4:30-tól délig a régi shalában teljesen más volt, mint 100 diákkal ülni és figyelni rájuk ugyanennyi időt – ami Sharathnak az elmúlt éveket jelentették. Ennek tetejébe, először gyakorol…nem alszik többet, mint 4 óra.

Igen, ez a pali egy igazi példakép.

És van vizioja is. Érti, hogy mi, a diákjai és az autorizált tanárok, fel tudjuk használni a segítségét és a tapasztalatot, ahogy megtanuljuk tőle, hogyan tanítsunk (hogy ne ragadtassuk el magunkat és tegyünk tönkre testeket és életeket, mikor hazatérünk), úgyhogy kiépített egy tanitvanyi rendszert, és ez cserébe sok munkát levesz a válláról (szó szerint). Nagyon okos.

Ismeri az elhivatottságot. Megérzi benned.

Mint amit a “Guruji” könyben Guy Donahaye (az előző mentorom) leir, amikor Norman Allen elmeséli, hogy mászott lefelé Guruji lakshmipurami otthonának a lépcsőin, mert annyira kimerült volt, de mégis teljesen elhivatott, hogy másnap ismét megjelenlen és gyakoroljon Gurujival…csakhogy ParamaYogi Guru R. Sharath Jois ezt mindennap megtette, 20 éven keresztül. Emiatt ezt megérzi — azt, hogyha egy diákja sokat áldozott azért, hogy vele gyakorolhasson.

Guruji és Sharath családjának filozófiája az adi Shankaracharya tradicióhoz kötődik. Minden Egy. Hogyan engedi a gyakorlás, hogy ebbe belekóstoljunk?

Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen.

Azt hiszem, végeredményben tényleg a szenvedés iránti együttérzéshez kötődik.

A ma reggeli órámon, amit a Stanfordon tartottam, kipróbáltam valami mást. Egy friss gyakorló orosz lánynak súlyos derékfájása volt, egy nyirokcsomó műtétből volt felépülőben, és mégis volt gimnasztikai potenciálja. Nem tartott számára sokáig, hogy kinyíljon és megerősödjön. A hátrahajlításon dolgoztunk ma reggel, miután befejezte a gyakorlását. A falhoz tettem a karjait urdhva dhanurászanában, hogy kinyíljon a válla.

(Sharath említette, hogy lehetünk egy kicsit kreatívabbak a kezdőkkel és a sérültekkel. Kicsit megvonta a vállát, majd azt mondta “Használhatják a falat.”)

Összenyomtam a térdeit és le pedig a lábfejét a lábujjaimmal, közelebb tolva a combokat egymáshoz, hogy jobban hozzáférjen a fal segitsegevel a vállaihoz. Miután kijött a pózból, rámnézett, és azt mondta “Fáj az alhátam.”

Visszanéztem rá és a hüvelykujjamat felmutatva jeleztem, hogy ez rendben van. Tényleg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Vannak fizikai érzések, amelyek hozzátartoznak ehhez a tapasztalathoz, és keresztüljutni egy fájdalomküszöbön kritikus a fejlődés szempontjából. Ahogy BKS Iyengar mondta: “A jóga egy fájdalmas művészet.”

Szóval nézem őt és azon gondolkodom, hogy segíthetném át ezen a tapasztalaton…és a cél nélküli lelkesedés tűnt a legjobb módnak ebben az esetben. És ez az együttérzés…mert azt szeretnéd, ha a diák megtanulná, hogyan viselje el a fájdalmat, hogy megszabaduljon a fájdalomtól.
Voltam ott, ahol ő van most. Most pedig a saját tanárom helyében találom magam, ahogy szeretném őt keresztülvinni valamin, amitől én is szenvedtem. (megjegyzés: Néhány héttel később mondtam, hogy lazítsa el a fenékizmait, és az tényleg segített.)

A jógagyakorlás ezen a ponton annak a megértéséről szól, hogy mindannyiunk megtapasztalja a szenvedést és felismerjük, hogy mindannyian megszabadulni szeretnénk a szenvedéstől. A kaivalyát keressük. Nemcsak a közömbösséget, hanem az egyedüllétet. Egységet.

Szóval van ez a dolgunk…több rétegű én…

A koshák (öt rétegnyi szemét): test, energia, elme, bölcsesség és üdvösség…és ezekhez mind rögtön hozzá tudunk férni.

9

KÉP: James Joyce.
Ahogy James Joyce mondta a maszturbációról…csodálatos, hogy hozzáférhető.

Azt gyakoroljuk, hogy nyitogassuk ezek a nagyon finom és érzékeny rétegeket a mindennapjaink részeként, hogy mikor beüt a nagy szar, egyensúllyal tudjunk szembenézni a szörnyeteggel. Szóval Guruji astanga jógája egy eszköz, ami által kiállhatjuk a raga-dveshát (vágy és viszolygás). Ha szembe kell néznünk egy horrorisztikus érzéssel, mint amilyen a lábikraizom nyúlása, és megtapasztaljuk, hogyan tudjuk magunkat keresztülvinni rajta a légzéssel, talán többször térünk majd vissza ehhez a légzéshez, krízisek idején. Talán néhány hónappal később azt is elkezdjük megérteni, hogy a borzalom nem volt tartós…és ez az a lecke, amely engedi, hogy a saját és mások szenvedését is időszakosnak lássuk.

Az agyunk néhány részének mérete valójában megváltozik, amikor végigmegyünk egy ilyen folyamaton.

Akik hosszú ideje meditálnak, valójában az agyuk miatt szinte kötelezően több együttérzést tanúsítanak mások felé. Az elülső agykérgük aktivizálódik, amikor látják mások fájdalmát. Ezért a vékony amigdala a felelős, amit nem stimuláltak túl erőszakkal. Az átlagemberek agykérge egy kissé aktivizálódik, akkor, amikor látnak valakit, aki hozzájuk közeláll, szenvedni. Látod, akik meditálnak, valójában kiterjesztik a saját identitáskörüket. Te is beletartozol.

Érdekes módon a hátsó agykérgünk működése leáll, amikor flowban vagyunk. De mikor tudatunknál vagyunk, vagy amikor pénzt kapunk, aktivizálódik. Úgyhogy amikor a gyakorláson keresztül flowba kerülünk, megkezdjük az utunkat az empátia és az alacsonyabb öntudatosság felé.

brain

Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter

Astanga ikonok: Hamish Hendry (GB)

Hamish ashtanga

Sokak kedvenc astanga tanára egy végtelenül szerény, az elektronikus közösségi médiákat messziről kerülő, angol Úriember: Hamish Hendri (certified astanga oktató*). A bandhából jópáran csak miatt utaznak Londonba, hogy aztán beüljenek a sorba, kivárják míg bejutnak a piciny, fülled, párás helységben (kisebbe mint az amúgy sem nagy bandha) és Vele gyakorolhassanak. Fogadjátok szeretettel Hamish időtálló, aktuális gondolatait. *legmagasabb fokozat

Hamish, 1986 óta gyakorlod a jógát. Milyen volt a jóga világa, amikor elkezdted, és miben változott meg? 

Amikor elkezdtem astanga jógát gyakorolni, a jóga világa még kicsi volt. Azt hittem, az astanga sosem lesz népszerű, mert annyira nehéz. Mekkorát tévedtem! Nem voltak jógamatracok, hat láb (180 cm) hosszú csíkokra vágott német szőnyegeket használtunk – ha szerencséd volt, akkor derékszögűre sikerültek. És sehol sem voltak még a menő jóganadrágok.

19 éves koromban csak a felfedezés járt a fejemben. Minden könyvet elolvastam a jógáról, amihez csak hozzá tudtam jutni. (Az Amazon csak nyolc évvel később indult.) A tanáraim, Derek (Ireland) és Radha (Warrell) a szárnyaik alá vettek, és igyekeztem mindenben megfelelni nekik. Odaadással fordultam feléjük, amit azóta is a jóga egyik meghatározó elemének tartok. Erről bővebben később.

Néhány évbe telt, amíg eljutottam Mysore-be, főleg azért, mert nem volt elég pénzem. Amikor fiatal vagy, és egyik napról a másikra élsz, normálisnak tűnik, ha nem aggódsz a jövőd miatt. Vidéken, dombok és tanyák között nőttem fel. Az első utam Mysore-ba megdöbbentő és tanulságos volt; őrült indiai városi életet láttam. Guruji mindannyiunk által jól ismert pillantása elég volt ahhoz, hogy rögtön tudjam; a történetem Mysore-ban fog folytatódni.

Megváltozott Mysore? Persze, ahogy minden megváltozik. Nyilván több diák van, ez elkerülhetetlen. De nagyszerű, hogy találkozhatunk új emberekkel, és láthatjuk, hogy Guruji munkáját már az egész világon ismerik. Azt hiszem, a legszembetűnőbb különbség az, hogy amikor először jártam ott, még nem voltak oklevelek, csak egy legendákban létezőnek tűnő igazolás, amivel nagyjából egy tucat ember rendelkezett. Senki sem azért ment Mysore-be, hogy papírt szerezzen. Azért mentél, hogy jógázni tanulj Guruji-tól. Hogy megérintsd a lábát. 

A jóga nem változott, csak az emberek változtak. Az embereknek továbbra is ugyanazok a problémáik, a megvilágosodás vagy elérhető számukra, vagy nem. Minden más csak körítés.

2016 nyarát nevezhetnénk „rosszkedvünk nyarának” is, látva a multikulturalizmus elleni mozgalmakat, a szélsőséges politikusok feltűnését és az erőszakos, egész világot megrázó támadásokat. Úgy tűnik, hogy valóban a Kali Yuga-ban élünk, a küzdelem és a nézeteltérés korában. Ezekben az időkben milyen értelmet találhatunk a befelé összpontosító jógagyakorlatokban? 

Az emberek mindig szenvedtek, a halál végül mindig elragadta őket, sokszor nagyon korán. A világon mindig voltak nehézségek, a híreknek és a közösségi médiának köszönhetően viszont ma úgy érezzük, hogy közelebb kerültek hozzánk. Mind a béke, mind a háború szavai könnyebben jutnak el az emberekhez.

A jóga viszont személyesen nekünk is tud segíteni. Ha a belső világunk rendezett, a külső világunk is könnyebbé válik. Fizikai szempontból a jóga egészséget és gyorsan alkalmazkodó elmét biztosít, és ez segít megküzdeni a stresszel. Van egy mondás: „A jóginak mindene megvan, amire szüksége van.” Hogy ez mit jelent, az rajtad múlik. Mindenre felkészülni? Mindenhez alkalmazkodni? Vagy nincs semmi olyan, amit szükségesnek tartanál? Én azt mondanám, a lehetséges jövőre mindhárom módon felkészülhetsz. Mi vagyunk a leginkább alkalmazkodóképes állatfaj, ez a túlélésünk kulcsa. Személyes alkalmazkodásunkat a megrögzött gondolataink akadályozzák meg, a félelem a változástól. Ha megvan mindened, amire valóban szükséged van – menedék, étel, víz, az alapvető szükségletek – a jógának köszönhetően azt fogod érezni, hogy a kevesebb valójában több. Hálás leszel azért, hogy élsz.

Kezdeményezőként kellene élnünk a világban? Ez egy nehéz kérdés, amiről mindig Patandzsali 2.34. szútrája jut az eszembe, amely azt mondja: sérelmet nem követhetünk el, sérelmet nem okozhatunk és abba nem is nyugodhatunk bele. Tehát ki kell állnunk a gyengék és elnyomottak mellett. Az Ahimsa az első jáma, a legfontosabb és egyben a legnehezebb. Ha megpróbáljuk követni, akkor békét teremtünk magunk körül.

Mi a szerepe a tanár-diák kapcsolatnak? 

Ez a szerep létfontosságú, nélküle nagyon nehéz a jógát elsajátítani. Nem azért mondom ezt, mert jógatanár vagyok, és pénzt akarok keresni. (Bár mindannyiunknak szüksége van pénzre a túléléshez). De egyúttal diák is vagyok, sokkal régebb óta, mint hogy tanár lennék. Igen, az elején néhány ászanát könyvekből tanultam meg. De amint találtam egy tanárt, az utam megváltozott. Megtaláltam a fókuszt. Azt éreztem, hogy valaki törődik a lelki fejlődésemmel. Minden kapcsolat a bizalomról szól, de a tanár-diák kapcsolatnak az alázat is része, és ez elengedhetetlen a tanuláshoz. Meg kell értenünk, hogy bármennyire is a középpontban érezzük magunkat, valójában jelentéktelenek vagyunk az univerzumban. A tanár a szeretet segítségével segít lebontani az egót. Ez a kapcsolat néha nehéz lehet, mert nem mindig azt tükrözi vissza feléd, hogy „Te vagy a legszebb a vidéken.”

Ahogy azt a BG 2.54-ben mondják: „Ahogy beszélnek, ahogy ülnek, ahogy járnak.” Kövesd ezt. Kövesd az útjukat, kövesd a céljukat. De ne másold minden mozdulatukat – a saját utadat magadnak kell megtalálnod. A tanár csak a fényt mutatja, a kulcsokat adja át neked. Ha az út világos, és a kulcs nálad van, minden más rajtad múlik.

Mennyire fontos a tanárképzés, a szanszkrit nyelv és a jógafilozófia elsajátítása? 

Ez három külön kérdés! A válasz mindháromra igen; fontosak, de különböző okokból. Az első, a tanárképzés gazdagabbá tehet, és néhány diák esetében magabiztosságot is adhat. Megértem a továbbtanulás vágyát. Sajnos, csak kevés módszer létezik arra, hogy elmélyülhessünk a jógában anélkül, hogy tanárképzésben vennénk részt. De talán mégis megoldható. Az önképzés az egyik megfelelő eszköz, ezzel élhetünk, esetleg megkérhetünk egy-két barátot is, hogy tanuljunk közösen. Azt hiszem, kevesen akarnak valóban tanítani azok közül, akik elvégzik a tanárképzést, és kevesen találnak munkát kezdőként azok közül, akik viszont igen. Alig néhányan buknak meg a vizsgán – ha van egyáltalán ilyen –, de a vizsga csak az első lépés. 3000 font kifizetése talán garantálhatja, hogy tanár legyen belőled? A tanárrá válás legjobb módja, ha segédtanárként teszed. Személyes és sokkal intenzívebb. 

A szanszkrit gyönyörű nyelv, csodálatos hangzással. Ahogy minden nyelvre, erre is igaz, hogy kihívást jelenthet az elsajátítása. Ráadásul nem igazán használhatod úgy, hogy belépsz egy kávézóba, és azt mondod: Kaphi Bhadram. De nagyon kedves dolog néhány mantrát megtanulni, mert segítenek koncentrálni, és emlékeztetni arra, hogy van, ami több az életünknél. Az ászanák szanszkrit neveinek megtanulása viszont nagyon hasznos, mert mindenki tudni fogja, miről beszélsz.

Végül a jógafilozófia. Könnyű sok jógafilozófiáról szóló könyvet elolvasni, de nehéz az olvasottakat az életünkbe is átültetni. Akárhány könyvet is olvasol el, nem fognak segíteni, ha nem gyakorolsz. A gyakorlás az, ami megváltoztatja az elmédet, a gondolkodásmódodat. Ez az, ami a jógát megkülönbözteti minden mástól. A gyakorlás mindent megad, amire szükséged van. De filozófia nélkül a gyakorlás is csak hajlítások sorozata.

Mondj nekünk pár szót az általad kiadott Pushpam Magazine-ról. Miben különbözik a többi jógamagazintól, amelyek elárasztották az újságárusok standjait? Mit szeretnél elérni vele? 

A Pushpam gondolata az AYL diákjai számára készített, a saját tapasztalatainkat leíró kis jegyzetek ötletéből nőtte ki magát, ami aztán önálló életre kelt. Nem egyedül én vezetem, nálam az a munkamódszer működik, ha megosztom a hatalmat.

Mint csoport, nagyon rugalmasak vagyunk – azért mert jógázunk. Nem köt minket túl sok berögződés, csak néhány irányelvünk van. Először is, az olvasónak nem szabad haragot éreznie sem a szerző, sem a cikkben említett személyek iránt. Informálni szeretnénk az olvasókat, de úgy, hogy a későbbiekben is fennmaradjon az érdeklődésük. Igyekszünk nem túl részletesen beszélni sem az elméletről, sem a gyakorlatról. Kiegyensúlyozott nézőpontot szeretnénk nyújtani.

Reméljük, hogy valami szépet alkotunk, és ebben a tervezőink, Emma (Heatherington) és Matt (Roach) fantasztikus munkát végeznek. Nagyszerű, hogy szabad kezet adhatunk nekik, és nagyszerű látni, hogy ez örömmel tölti el őket. Néhány szokásos gyakorlatot nem követünk: nincsenek hirdetések, nem írunk arról, hogyan kell egy-egy ászanát gyakorolni és nem mutogatunk tapadós jóganacikat. Ez néhány diáknak talán csalódást okozhat, de nem célom mindenkinek a kedvére tenni. Ez kell ahhoz, hogy őszintén vállalhassam azt, amit csinálok. 

Kezdetben keresnünk kellett a szerzőket, de ma már sok cikket kapunk és van néhány igazán jó szerzőnk. Olyanok, akik egyetemi szinten tanulták a jógafilozófiát és emellett maguk is gyakorlók. Mindkettő szükséges. Van olyan szerzőnk is, akinek az írást és az olvasást is magának kellett elsajátítania. Vannak olyanok, akiknek nem az angol az anyanyelvük. Próbálunk hitelesek maradni. Fantasztikus interjúkat készítettünk okleveles tanárokkal, amiknek a nem rögzített részei persze – elnézést, de így van – még szórakoztatóbbak voltak. Az volt a célunk, hogy megmutassuk az emberi mivoltukat.

Van egy nagyszerű séfünk, Tom (Norrington Davies), aki korábban a Guardian-nek és a Telegraph-nak dolgozott, de most nekünk ír. Bár, azt hiszem, valójában csak azt szerette volna, hogy a macskájáról készült fotók megjelenjenek egy magazinban. Próbálunk valami könnyedet minden lapszámba belecsempészni, a másodikban például közzétettünk egy origami Ganésát. Nagyszerű kapcsolatokat építettünk a magazinnak köszönhetően, és sokat tanultunk saját magunkról. A barátaink is rengeteget segítettek. Zoë (Slatoff-Ponte) minden szanszkrit szöveg ellenőrzésében közreműködött. Chrisről (Patmore) kiderült, hogy remek korrektor – erről korábban, én bolond, azt gondoltam, hogy egyszerű feladat. A fotósaink visszafogott szépségű, nem tolakodó képei büszkeséggel töltenek el minket. De a legnagyobb köszönet Gennyt (Wilkinson Priest), a szerkesztőnket illeti, aki nélkül semmi sem jöhetett volna létre. Genny elég jól ismer ahhoz, hogy pontosan tudja, mikor kell ösztönöznie, mikor van szükségem arra, hogy fogja a kezem, és elég bölcs ahhoz, hogy engedjen, ha igazam van. 

A célunk az, hogy gyakorlásra ösztönözzük az önállóan gyakorló diákokat, különösen a nehéz időkben. Ilyenkor van igazán szükséged a jógára, és ekkor tanulhatsz belőle a legtöbbet. 

Hogy a következő számban miről olvashattok majd, az titkos. De az is megeshet, hogy még fogalmunk sincs róla.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Saraswathi Jois Budapesten MÁSODIK nap

day2s

A nap, amikor kívül-belül ünneplőbe öltöztünk

Tudnillik’ ma van az év legjobb napja! A hajnal a nem mindennapi gyakorlásra való ráhangolódáson kívül a jógaiskolánk új helyszínének, tűzceremónia keretén belüli felszentelése révén még különlegesebbé válik. Elképzelésem szerint ennyi előrelátható esemény önmagában kimeríti az ünnepi csúcshangulat fogalmát, de még előző nap délután hivatalosan kiértesülünk róla, hogy Saraswathi Jois is tiszteletét teszi a ceremónián, lányával, Sharmilával karöltve. Szóval léteznek további fokozatok. A tűzceremóniát az elbűvölő személyiségű és sziporkázó humorérzékkel megáldott védikus pap, Baktai Ádám vezényli, áldásos munkájának köszönhetően most már tényleg minden adott a gyakorlásunk támogatásához. Majd a mindig lelkes „Főnök” köszönetnyilvánító szavait követően elindulunk, hogy a gyakorlással feltegyük a koronát erre a jeles napra – „ki itt, ki ott”.

ádám

Átcsöppenünk tehát Oda, minden kissé szürreális, régóta tart a nap, pedig még el sem kezdődött. Nyitómantra, ekam-inhale, már gyakorlunk is, a tempó a tegnapihoz hasonló, a két és fél légzés tűnik reálisnak az öt helyett. A testünk érzi az előző napi gyakorlás hatásait és a reggeli ülését is. Szeretnék visszaemlékezni részletekre, de a többórás intenzív élménysorozat teljesen egybefonódik. A közös pránájáma szépen lecsendesít, az azt követő mantaréneklés pedig varázslatosan rezeg és összekapcsol mindenkit, akárcsak a minap. A végén egyébként érkezik egy füles, miszerint „Good practice today”, erre azért mégis lehet támaszkodni, úgy tűnik sikerült meghaladni a tegnapi vattacukorfelhős tudatállapotot. Szerencsére az elvarázsolt világunkat lezáró ajtókon túl is a szívünket tovább melengető napsütés köszönt.

Élménybeszámolta: Bata Timi

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Második nap

Day2x

Hosszú a sor a GURU lábáig…

A workshop első két napján a résztvevők mindegyike első sorozatot gyakorolt. Holnaptól két óra lesz, 7-től vezetett első sorozat, majd utána vezetett második.
Praktikus okokból kifolyólag a mai napra tették a „búcsúzkodást” a szervezők, amikor is a GURU színe elé lehet járulni egyénileg. Valaki fényképezkedik Vele – legyen mit az otthoni oltárra kitenni (vagy facebook-ra, instagramra feltölteni…) – valaki pedig ilyenkor érinti meg a lábát.

Miért is érintjük meg a GURU lábát? (persze, csak ha belülről fakad)

A Guru lábának megérintése a tisztelet és nagyrabecsülés, de egyben tanulás kifejezése is. Az alázatosság megtanulásával a spirituális fejlődésünket segítjük elő. Az alázat tanulási helyzetet teremt számunkra. Végül is, amikor akár egy diksha (beavató), akár egy shiksha (tanító) Gurut elfogadunk, annak az az oka, hogy szeretnénk azt a Gurut utánozni. A lába megérintése által nem csak azt fejezzük ki, hogy Őt készen állunk meghallgatni, hanem azt is, hogy önmagunk átváltoztatására és megerősítésére is készen állunk.

Károly további élményeivel hamarosan jelentkezünk 🙂

Olvasónapló: The Only Way Out Is In

Anthony “Prem” Carlisi

Anthony „Prem” Carlisi, certified astanga oktató és több, mint 30 éve elkötelezett gyakorló, ezzel a kis történettel ajánlja figyelmünkbe The Only Way Out Is In című személyes hangvételű könyvét az astanga jóga, az ayurveda és a tantra összhangjáról:

„Volt egyszer egy bölcs asszony a hegyekben, aki egy napon egy drágakőre lelt egy folyóban. Másnap találkozott egy utazóval, aki nagyon éhes volt, így kinyitotta a táskáját, hogy elővegye és megossza vele az ételét. Az éhes utazó meglátta a drágakövet a táskában, és kérte, hogy adja neki. Az asszony tétovázás nélkül neki adta. Az utazó szerencséjén örvendezve tovább állt. Tudta, hogy a kő olyan sokat ér, hogy most már egész életére biztonságban lesz. Azonban néhány nap múlva visszatért az asszonyhoz és visszaadta neki a követ. Gondolkodtam, mondta, tudom, hogy milyen sokat ér ez a kő, de visszaadom, abban a reményben, hogy valami még értékesebbet adsz nekem. Mi lenne az? Kérdezte az asszony. Add nekem azt, ami képessé tett belül arra, hogy nekem add ezt a követ.” (ismeretlen szerző)

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

prof_krishnamacharya

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

nammalwar

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathramuni

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

young_krishnamacharya

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul… (folytatás)

© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved