Russell, milyen a jóga előtti háttered?
Tudom, hogy most egy kicsit akadékoskodok, de kíváncsi lennék, mit értesz ez alatt. Először is, nincs olyan, hogy a jóga előtt, jóga alatt, vagy jóga után – legalábbis néhány tudatállapotunkban, és-, vagy ezek fejlődésében, mindannyiunk számára.
Másodsorban, úgy érted, mi volt, mielőtt tanítani kezdtem?
Sokáig művészeti iskolába jártam, elég sokáig. A New Orleans Center for Creative Arts iskolába jártam, ami a chicagói művészeti intézet alá tartozik. Itt marxizmust, performansz művészetet, absztrakt expresszionizmust és retinális festészetet (olyan képek, amelyek inkább a szem által befogadott, semmint az elme által felfogott látványnak szólnak) tanultam 16 éves koromtól 27 éves koromig. Igy mikor megszereztem a mesterdiplomám Mark Rothko new yorki művészeti iskolájából 2003-ban, Guy Donahaye mysore tanitványaként már számtalan módon fel voltam vértezve, hogy a teret definiáljam.
Emiatt szeretem a történelmet terek összefüggéseként értelmezni; a bátyám, David ezt foucault-iánusnak tartja. 1993-ban kezdtem astangázni Chicagóban. Azelőtt Louisianába jártam gimnáziumba, ahol a hálószobámban jógáztam. Ez fejenállásból, napüdvözletekből, babapózból és lótuszból állt. Emlékszem, hogy negyedikben egy progresszív tesitanárral olyan hátrahajlításokat gyakoroltunk az órán, mint a salabászana.
Minden vallási jelkép, amit a családi házunkban tartottunk, buddhista volt, mert az édesanyám perzsa párnákat forgalmazó céget futtatott. Amikor 5 éves voltam, akkor szabadult az édesapám állami őrizetből (elég edzett volt emiatt), és szerettünk olyasmiket gyakorolni együtt, mint a napüdvözlet. Ehhez egy sodrófát használtunk, amit a hegesztőkészlete segitségével készitett. Addig nyüstöltem gyerekkoromban ezt a sodrófát, mig a csavarok ki nem estek belőle. Arról nem is beszélve, hogy a saját csavaraid veszted el…de nagyon eltértem a kérdéstől.
A jóga lényegében elmélyedés valamiben.
Egyszer megkérdeztem Richard Freemant, milyen volt az első jógaórája. Azt válaszolta, hogy akkor történt, mikor a chicagói egyetem kampuszán elővett egy üveg varázsitalt, a barátaival mindannyian cseppentettek belőle a nyelvükre, majd a tibeti Halottak Könyvét olvasták. Ekkor Taiwanban autóztunk épp, épp csodálkoztam ezen a válaszon: “Ez volt az első jógaórád?” – kérdeztem. “Igen” – válaszolta szemöldökráncolva.
Szóval az én első jógaórám 1989-ben volt az Allerton Parkban. Mi is cseppentettünk a nyelvünkre, sétálgattunk és egymást szemét figyeltük, ahogy a napfényben oszcillál aztán Ken Russell filmeket néztünk egész éjjel mig kiabálni nem kezdtünk az ijedtségtől.
KÉP: Ken Russell Ördögök című filmje, 1971
Mi vezetett az astangához? Hogyan találtál rá Gurujira és milyen volt vele gyakorolni?
Érdekes ezt szemügyre venni. Egyszer New Yorkban voltam egy szenior tanárral, aki arról beszélt, hogy milyen keresőnek lenni. Emlékszem, hogy egy kicsit elkedvetlenített, mikor ezt mondta, számtalan barátnővel a háta mögött. Azt hiszem, neki ez jelentette a keresést. A bátyám ajándékozott nekem egy példányt Tao te Kingből, amikor gimnazista voltam. Van benne egy rész, ami így szól:
A legfőbb jó olyan,
mint a viz,
Mindent táplál,
anélkül, hogy ezt akarná.
(8. fejezet)
Ezzel azt akarom mondani, hogy valójában engem is vezetnek. Csodálatos módon.
Elvezetődtem az astanga jógához. Nagyon sok tapasztalatom volt gyerekként az önfegyelemmel, jógapózokkal, testneveléssel és meditativ elmélyüléssel, ennek ellenére 1993-ban a chicagói művészeti iskolában dolgoztam mint recepciós ellenállva az astanga jógának. A tanulmányi titkár és én jóban voltunk, és őt nagyon érdekelte az ájurvéda. Azt találgatta, ha valaki az irodába lépett, hogy mit szerethet az adott ember az ajurvédikus felépítése alapján. Ő beszélt rá, hogy menjek astangázni, de teljesen őrültnek tartottam. 1800 dollárba került szemeszterenként, ami körülbelül 75 dollár egy alkalomra. Ez pont kijött a diákhitelemből. Nos, meggyőzött róla, hogy érdemes járnom, úgyhogy azt hiszem, egyrészt elvezettek az astangához másrészt benne is vezettek. Ezután három és fél évig minden szemeszterben felvettem az astanga órát.
Ezt az órát Suddha (Adolph) Weixler tartottak. Egy ötvenes éveiben járó osztrák férfi, nagyon szigorú és rendkivül csendes. Teljesen elvarázsolt, döbbenetes volt. Ahogy David Williams fogalmazott: “ Ott, ahol én felnőttem, az emberek öregek és betegek lettek, nem öregek és bölcsek.” Suddha viszont pont ilyen volt. Higgadt, visszahúzódó, hajlékony és nagyon erős. Pont olyan embernek tűnt, amilyen szerettem volna lenni, ha felnövök.
Azon az órán egyre többet hallottam Gurujiről. A gyakorlók sokat kérdezték Suddhát mindenféléről Gurujivel kapcsolatban:
“Igen, tényleg csak 10-en vagyunk egy teremben”
“Igen, tényleg nagyon erős”
“Suddha, azt hallottam, hogy ez a pali ráállt egy tanítványára és megsérült a háta?”
“Suddha, azt hallottam, Pattabhi Jois elszakította valaki hamstringjét”
Mindennek ellenére Suddha sugárzott minden egyes alkalommal, mikor Mysore-ból visszatért. Egyszer megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, de nagyon kényelmetlen volt számára ez a fajta dicséret.
7 évig élt Rishikeshben cölibátusban a Sivananda asramban, nagyon komolyan véve a jámákat és a nijámákat. 93-ban még mindig cölibátusba élt, bár mostanra van egy barátnője és egy Porschéja. Tehát a jóga működött számára.
Amikor Guruji áldását adta sok-sok évvel később, hogy astanga jógát oktassak, Suddha írt nekem egy levelet, amiben kifejezte, hogy mennyire meg van elégedve velem, és azt hiszem, semmi nem adott még ekkora büszkeséget az életben.
Bárhogy is, de tudtam, hogy el szeretnék jutni Indiába, hogy Gurujit megismerjem. Még akkor is, mikor 2001-ben Guy Donahaye-jal gyakoroltam New Yorkban, Suddha azt írta, “kerülj olyan közel a forráshoz, amennyire csak tudsz”. Guy teljesen egyetértett ezzel.
Ezek az astangik attól a fajta energiától duzzadtak, amit mindig is kerestem – az akaraterő és a személyiség energiájától. Egyfajta kisugárzás. Minden alkalommal nagyon izgatott leszek, amikor Guruji régi tanítványaival megismerkedhetek. Ez Lestat-ra emlékeztet Anne Rice Interjú a vámpírral című könyvéből. Minden alkalommal, amikor Lestat találkozott egy ősi vámpírral, valamelyik másik évszázadból, az őserejük és a szépségük megrémisztette őt. Ilyen érzés Annie Groverrel, Kathy Cooperrel, Ricky Heimannal vagy Joanna Pelletierrel és Louise Ellis-szel találkozni. A szépségük rémisztő.
KÉP: Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964
Guruji 2001-ben New Yorkba látogatott, amit kihagytam, és ezt nagyon bánom. A hülye internet ekkor még nem működött igazán. Ott voltam a városban, de fogalmam nem volt, hogyan jussak el oda, hogyan regisztráljak rá vagy bármi ilyesmi. 2002-ben visszatért, úgyhogy végre gyakorolhattam vele a Puck épületben.
Az első nap reggelén metrón váltottam a kettesről a hatosra, hogy a városba jussak. Regel 4:30. Várok. Nagyon sokat várok, még mindig. És ekkor megpillantok valakit. Valakit, az ősiek közül. Elég nyilvánvaló. Olyan, mint Suddha, vékony, csöndes, türelmes. Ősi…bár ki tudja, hány éves? Van nála egy jógamatrac. Most már talán nehezen érthető ez, de akkoriban még senki nem sétálgatott jógamatraccal a vállán. Nálam is volt egy, úgyhogy egymásra pillantottunk.
“Guruji?” – kérdezte.
“Igen” – válaszoltam.
“Fogjunk egy taxit.”
Nem vitatkoztam, noha nem volt taxira pénzem, de olyan erőt sugárzott a lénye, hogy csak mentem utána.
Azt mondta, Domnak hivják és egy a “certified” tanárok közül. Ötletem sem volt, ez mit jelenthet, de nagyon zavarba hozott.
Aztán azt kérdezte:
“Gyakoroltál már valaha Gurujival?”
“Még nem” – mondtam.
“Akkor ez az első napod, hogy astanga jógát gyakorolsz.”
Kiszálltunk a taxiból és a Puck épület felé igyekeztünk fehér ruhás emberek sorai mellett. Eddie (Stern) sok tanítványa és számos Jivamukti gyakorló segített a regisztrációban és a matracok helyének megkeresésében. Élénken emlékszem Stacey Plattre és Spirosra, valamint Barry Silverre. A matracom Russell Kai és Michael Gannon között volt az első sorban és én ott álltam tátott szájjal, mintha valami rock koncertre mennék, csakhogy a rocksztárok ott állnak körülöttem, hogy bámuljam őket. Mintha a Mommas and the Poppas-szal várakoznék Jimi Hendrixre a Monteray-ban.
Abban az időben Joseph Dunham utazott Gurujivel és mint utazási menedzser felügyelte az útjait. Egy hatalmas sportdzseki volt rajta, és tartott egy rövid bemutatást Guruji ezen állomásához. Lenyűgöző volt, mint valami CEO. Aztán Guruji elmondta a mantrát és megkezdődött az óra.
Micsoda hangja van!
Hallottam már videón, de azon keresztül nem jött át igazán. Valóságosan fölfakad a hang, mint egy forrás. És parancsol. Hú, jelen időt használtam. Nagyon is élő még számomra Guruji!
Az óra alatt csak próbáltam egyenletesen lélegezni és egyszer még a parsvakónászanám is megigazitotta. Nagyon szerencsésnek éreztem magam. Csak egy kicsit igazitott a kéztartásomon, de máig ott érzem ezt az igazitást, valahányszor ezt az ászanát gyakorlom. A lábához hajoltam az óra után és nagy öröm töltött el. Mindennap vagy 300 ember állt sorba, hogy a lábához hajoljon, ennek ellenére úgy éreztem, lát engem. Képes volt erre, meglátni az embert.
Az első mysore-i utamon nagyon lázas voltam egy nap, de megpróbáltam gyakorolni. Eljutottam az álló ászanák végéig, aztán végem volt. Mikor mentem el a shalából, Guruji odajött és magas hangon megkérdezte: “Megállsz?” Mire azt válaszoltam: “Guruji, a fejem…” és apró mozdulatokat tettem a fejem körül, mintha bolond lennék. “Oooo ké” mondta. Hazamentem a biciklimen, égett az egész testem…de nagyon felvillanyozódtam.
Észrevett!
A saját tapasztalatodon keresztül, mint tanítvány és mostmár mint tanár, mi Guruji tanításának a lényege?
Azt hiszem, az akarás. “Semmi félelem”…és a humor.
A tanítása az élni akarás volt. A kitartás akarása. Annak az akarás, hogy szivosak legyünk, de közben boldogok is. Most ha kéne valakit mondanom, aki a legjobban megtestesítette ezt számomra a többi gyakorló közül, akkor Noah Williamset mondanám. Úgy tűnik, Los Angelesen kivül nem nagyon ismeri őt az astanga közösség, valószínűleg mert nincsenek közösségi oldalai. A mostani fiataloknak ismerniük kell Noah-t. Legenda.
Csak annyi, hogy nézhettem csodás könnyedségét, hajlékonyságát és erejét hatalmas inspiráció volt számomra. Pont ugyanannyi idősek vagyunk, ugyanakkor kezdtünk gyakorolni, de ő gyakorlatilag megtestesiti az örökölt karma fogalmát. A srác Tim Millertől egy sarokra nőtt föl. Mysore-ban sosem gyakorolhattam együtt Timmel, Eddie-vel vagy Richarddal, úgyhogy nem tudok arról beszélni, milyenek ott gyakorlás közben, de Gurujit egyszer megkérdezték, melyik tanítványa emlékezteti a legjobban magára, mikor fiatal volt és Guruj ezt mondta: “Noah”.
Amikor Guruji mondott, hogy csináljunk meg valamit, Noah képes volt rá.
2007-ben Guruji meghívott a pránajáma órájára. Abban az időben nagyon kevés certified tanitvány kapott meghívót, csak azok, akik a harmadik sorozat végén jártak, Hamish, Kino, Alex, Lino…ez a csapat. Nem tudom pontosan, mit történt, de azt gondoljuk (néhányan, akik bizalmat megelőlegezve kaptunk meghívást, rajtam kivül például még Nick és Harmony), azt a néhány újgenerációs tanítványát hívta, akikről azt gondolta, eljutnak majd addig — talán azért hívott, hogy taníthasson minket, még a halála előtt, gondoltunk. Emlékszem, az előttem lévő sorban Johnny Smith panaszkodott Noah-nak: “Azt hittem, csak azok lehetnek itt, akik befejezték a haladó A sorozatot?” Noah csak megvonta a vállát én pedig próbáltam jó mélyre süllyedni a talajban mögöttük.
Aznap egyébként tényleg furcsa napom volt. Rendesen fölkeltem a vezetett órára 3 órával a kezdete előtt, és elkezdtem gyakorolni a két órás hátrahajlitó sorozatomat. Nem vagyok túl jó benne, de a fejembe vettem, hogyha versenyeznem kell Noahval, akkor bele kell adjak apait-anyait. De ezt persze egy pont után fel kell adnod. Csak Russell Case lehetsz, senki más, nem számít, ez mekkora csalódás.
Amikor befejeztem az utolsó eka pada rádzsa kapotászanára vezető pózt, észrevettem, hogy valószinűleg késő van. Mintha valami nem lenne jó. Megkérdeztem a szobatársam, hány óra, és rájöttem, hogy lekéstem a vezetett órát. Hihetetlen volt. Nagyon dühös voltam.
Az órám nem csörgött. Lógattam a fejem és gyakoroltam otthon, aztán megalázva elsétáltam a shalába, mert épp aznap kellett kifizetni a tandíjat, és el kellett érnem Gurujit az irodában, hogy odaadhassam a díjat. Bementem, és egy igazi izzadás bajnokságot találtam ott. “Szerencsés, egy nehéz óráról maradtál le” – néztek rám az emberek. Michael Gannon épp Guruji előtt térdelt, ő pedig szidta “Elfelejted az összes pózodat?!”
Úgyhogy azt gondoltam, én majd megúszom.
Besétáltam Gurujihoz, és letettem elé a pénzt. Volt egy pénzszámolója abban az időben, amit David Swensontól kapott, igy ez mindent egyszerűbbé és gyorsabbá tett.
“Guruji, van ma konferencia?” kérdeztem.
“Nem, pránajáma” mondta.
Nyugtáztam a válaszát, majd vártam, mig számolt.
“Tiz harminckor” mondta.
Teljesen elképedve bámultam rá, még a számat is eltátottam.
“Guruji, azt szeretnéd, hogy menjek a pránajáma órádra?” kérdeztem.
“Igen, jössz” válaszolta.
Ez hihetetlen volt számomra, hogy nemcsak hogy kihagytam a vezetett második sorozatot és úgy sétáltam be az irodájába, mintha a női pihenőnapokat töltöttem volna, tisztán és szárazon, de hogy mindennek ellenére először is emlékezett rám, aztán pedig azt mondta, hogy menjek a “legbelső szentélybe”.
Fél tizenegykor besétáltam a többi zöldfülűvel együtt, és csak bámultunk egymásra szájtátva, mintha azt kérdeznénk, mi a fenét keresünk is? Nem viccelek…csodálatos volt – a felsőjét levetve, erőtől duzzadt és páncélnak tűnt a mellkasa és közben fityegtek rajt az ékszerek. Folyt a takony az orromból, próbálva tartani a számolását. Teljesen megháborodottnak éreztem ezek közt az emberek között. Guruji szeretett néhány tanítványára rákiabálni – például Linora. Fabio hozott egy puskát nekünk újaknak, hogy tudjuk követni a mantrát, és Guruji egyik nap csak úgy beleállt Linoba, amiért nála is volt egy.
“Ah…Guruji…tudod…semmiség….Vande gurunam, Guruji. Gyerünk.” Soha nem ijedtem meg mástól ennyire abban a szobában, mint ettől. Soha ne próbáld kint tartani a lélegzeted, miután kilélegeztél.
Egy hónappal később besétáltam Guruji irodájába, hogy ismét fizessek. Ürügyet kerestem, hogy beszéltessem. Ha rátaláltál a kulcsszóra, ő csak mondta és mondta…például ha felhoztad Desikachart valóságosan lázba jött. Ezt mondtam neki, keresve a szavakat…
“Guruji…ez az új pránajáma dolog, amit csinálunk, nagyon ijesztő…félek.”
Felnézett rám.
“Nadi Shodhana, Guruji.”
“Mit félsz?!?” kérdezte. Ez fontos volt Guruji számára…a félelem megmérgezi az elmét.
“Csinálod!”
“Van feleséged.” mondta Guruji.
“Hm?” kérdeztem.
“A feleség jó felügyelő…nincs félelem.”
Elnevettem magam és mikor felnéztem rá, láttam, hogy elmosolyodott és rám kacsintott.
KÉP: Kyle McLachlan David Lynch Dűne című fimjében, 1984
Kábé így kezdődött a kapcsolatunk…egymásra mosolygással. 2003-ban még mindig segített az embereknek hátrahajlítani és ott tartotta őket a fejükkel a földön – mostmár túl sokan vagyunk. Akkoriban azt akarta, hogy ebből a pozícióból egyedül állj föl! Én nem tudtam megcsinálni. Próbálkoztam, de neki mindig oda kellett jönnie segíteni fölállni, mig egy nap megunta és csak úgy elengedett, én meg a fejemen landoltam…és elkezdett csorogni a nyálam (David Swenson úgy hivta, hogy a “Pattabhi nyáladzás”) A földön elterülve röhögtem. Annyira fájt, hogy muszáj volt nevetnem magamon. Aztán segitett fölállni. Rámnézett és gúnyosan mosolygott, undorodva. Megfogtam a vállát és felemeltem a fejem az övével szembe és a szemébe néztem, mire megtört és kacagni kezdett.
A humora, amivel a félelemérzetet kezelte, egy csodálatosan lefegyverző dolog volt. Ha azt mondta, hogy csináld, de te nem tudtad megcsinálni, akkor megnevettetett.
“Guruji…Amma jó felügyelő volt?”
“Hmmhm…igen…Saraswathi….nem.”
Amikor tanítok, és igazából a saját gyakorlásomban is, nagyon fontos az energia minősége. Szeretek a technikai dolgokról hallani, mint a medencéhez kapcsolódó dolgok, a combközelítő izom…szuper. De inkább a reggeli mellett szeretek ezekről beszélni, nem mikor gyakorlok. Számomra a jógagyakorlás nagyon érzelmes dolog. Keresztül törni a manomaya koshát (a manoyama kosha egy a test öt rétegéből, röviden az elmét érthetjük alatta a jógafilozófiában, amely az “én” és a “te” különválasztásáért felelős – a ford.) mindennek eleje és vége. Vágj utat a merev elméden keresztül. Vágj utat a merev testeden keresztül. Semmi sem nehezebb. Könnyű nevetni a fájdalmamon…megadni magam neki nagyon nehéz.
És kérlek ne beszélj nekem a Taittiriya Upanisádról, amikor gyakorlok. Tényleg nem akarom hallani. Eltereli a figyelmem és a legjobb értelemben hidegen hagy.
Soha nem kaptam ‘story time’-ot Gurujitől…”Relax!” ennyit kaptam. Ezt üvöltötte.
És néha tőlem is hallod az óráimon, ahogy ezt üvöltöm. De a legtöbbször csend van a termemben és csak igazitok és figyelek. A kezeim figyelnek rád. Ezt láttam Gurujitől. És ezt érzem ParamaYogi Guru Sharath Joistól is. Megfigyelést. A kézzel való megfigyelést. A mysore terem olyan, mint Foucault panoptikonja. Mindig megfigyelnek.
KÉP: Az Illinois-i Állami Fegyház beltere – panoptikon felépités
Nem félni. Megadni magad. Relax…hitt benne Guruji, hogy a gyakorlás segíthet megismerni önmagunkat vagy Istent?
Ó, igen! Teljesen. Guruji sokszor beszélt Isten ismeretének és a gyakorlásnak az egységéről, rendszeresen és gyakran beszélt róla.
Ez emlékeztet egy sztorira… (És mielőtt még forgatnád a szemed egy újabb sztori hallatán hadd mondjam el…minden Isten.)
Egyszer voltam Finnországban. 2006 októbere volt, azt hiszem, Taiwanra mentem egy összejövetelre. Juha, Hanne, Tanja, Lino, Ilo és Petri megszerveztek egy körút állomást Helsinkiben. A finnek csodálatosak…400 ember egy tornateremben és mégis hallhattad volna, ha egy szög is leesik. Azta! Ezek az erdei emberek csöndesek – suttognak.
(Nagyon kedveltem Petrit és gyakoroltam vele New Yorkban, mikor Guynak és Lorinak megszületett Ruby babájuk. Petri nagyon jól érzi magát a bőrében és leginkább egy emberi párducra hasonlít – nagyon szép ember. Minden reggel egy évig ingáztam egy órát, és minden reggel összenyomódtak a nemi szerveink a dropbacknél. Tényleg, azt kérdeztem magamtól…”Istenem, minek vagyok itt?”)
KÉP: Tim Feldmann hátrahajlítást tanít
Szóval befejeztük a gyakorlást Helsinkiben. Saraswathi, Sharath és Guruji székeken ülnek és a legcsöndesebb, legfélénkebb és legvisszahúzódóbb embercsoportra néznek valaha a világon. Mindenki le van fagyva és őt nézi. Guruji csak ül ott…teljes nyugalomban.
Felemelem a kezem.
“Guruji…elpusztitja az astanga jóga a szamszkárákat?”
Guruji ült ott egy darabig…(nagyon jó az időzítése)…aztán odahajolt Sharathoz és suttogott neki valamit. Sharath (ParamaYogiGuru) rám nézett: “Igen.”
A tömeg nevetésben tört ki, aztán Guruji rákezdett a hetvenkétezredik nádi elődadására, ami, számomra mindigis, teljesen érthetetlen volt.
Guruji sokat beszélt a pratjahára fogalmáról. Ült ott a székén (vagy a trónján) és ütötte a falat, “Pratjahára mindenben meglátni az Istent! Ez a fal – Isten! Minden Isten!”
Lassanként bekúszik a fejünkben ezeknek a fogalmaknak az értelme. Megvalósitjuk a jámákat és a nijámákat, a fejünk sokkal tisztább lesz a gyakorlásra, és kevésbé tereli el a válás, a rágalmazás, a pereskedés, a szép jógaruhák vagy más oda nem való. A testünk könnyed és erős, és az olyan kurzusok, mint Goenka 10 napos vipassanája nevetségesen könnyűek lesznek…vakációk, tényleg.
Addig gyakoroljuk a pránajámát, amíg már nem félünk a haláltól. A citta visszahúzódik az érzékszervektől. Azaz elkezdjük megfigyelni, hogy kedveljük, vagy nem kedveljük a dolgokat, amelyekre egykedvűséggel tekintünk. Mindössze azok, amik. Ez a prátjahára és spontán módon jön a gyakorlással.
Remélhetőleg.
Bhagavad Gita, 6. Fejezet: Sankhya-yoga
7. vers
“Annak, aki meghódította az elmét, a Felsőlélek elérhető, mivel nyugalomra talált. Az ilyen embernek a boldogság és boldogtalanság, a hőség és a hideg, a tisztelet és a tiszteletlenség ugyanaz.”
Szeretem ezt a festményt a Frickben, amit Bellini festett. Szent Ferenc extázisát ábrázolja. (Erre jó példa még Szent Teréz extázisa, amit Bernini festett.)
KÉP: Szent Ferenc extázisa, Giovanni Bellini, 1480
Szent Ferenc a barlangjából jön kifelé, látszik rajta, hogy az aszkétizmus tapasának hosszú szenvedésén van túl. Felemeli a kezét, mintha éppen ekam-belégzésre emelné. A szája nyitva, a homloka nyugodt és az arca ernyedt. Mivel minden, ami előtte van, a kristálytiszta részletekig, tele van istenanyaggal.
Tényleg minden az.
A diákok számát tekintve, akik a világ minden tájáról most Mysore-ba utaznak, azzal összehasonlítva, amit te Gurujival átéltél, természetszerűleg nehezebbnek tűnik, hogy az ember személyes tanár-diák kapcsolatot alakitson ki Sharath-tal. Mit gondolsz erről? Mit keressenek a diákok, amikor a Forráshoz utaznak?
Van erre egy valós válasz és egy metafizikai…és aztán van az, ami ténylegesen történik.
A parampara vonalat két dologra alapozzuk: upi és shat. Mellette ülve. Ami azt jelenti, upanisád.
“Mellette ülve.” Úgy tanulunk, hogy a tanárunk mellett ülünk. Sharath mellett ülni azt jelenti, hogy érezzük őt. Mysore-ba menni azt jelenti, hogy érezzük az intelligenciáját, a kritikus felfogását és elámulunk ezen.
A tanárod mellett ülni fizikálisan átalakít.
Magas érzékenységű faj vagyunk, akiket nagyban befolyásol a környezete.
Érzed ezt, igaz? – Amikor valaki agya annyira éber, hogy szinte mindig béta hullámok mintázatán keresztül állandó döntéshozás alapján működik…ezt lehet érezni.
Az amigdalájuk talán megvastagodott a kortizol stressz hormon konstans hullámaitól amit talán a túl sok trauma és az erőszaknak való kitettség okozott. A hipotalamusz és az érzelmi emlékközpont küzd a rossz vérkeringéssel. Ez leir egy harci veteránt. Egy professzionális box harcost. Egy vöröshajú vezérigazgatót. Érzed ennek az embernek a fájdalmát, igaz?
Aztán próbálj meg Richard Freeman mellett ülni.
Richard mellett ülni egy kész stimuláció a bolygóidegnek. Ahogy lélegzik, te is lélegzel. Ahogy az arcizmai elernyednek, a tiéd is. Ahogy a szeme megpihen, a tiéd is. Ahogy a torkod és a szád elernyed, az agyad frekvenciája is alacsonyabb lesz. Az agyhullámod ténylegesen kiszélesedik. Betából alfába aztán a téta álomszerű állapotába kerülsz. Az agyközpont dopamint szór az amigdalára. Ezalatt a hormonrendszer oxitocint juttat a keringésbe és egyre többször, egyre rendszeresebben és egyre több ideig kerülünk eufórikus állapotba. Úgy képzelem, ilyen lehetett Ramana Maharshi mellett ülni.
KÉP: Ramana Maharshi
Azért megyünk Mysore-ba, hogy “mellett üljünk”.
Azért gyakorlunk ászanát, hogy megtanuljuk, hogyan kell ülni.
A metafizikai válasz, hogy hozzá vagy láncolva a szamszkárákhoz, amelyeket az agyat létrehoz.
Nem tudok rajta segíteni, hogy ilyen rossz volt a gyerekkorom, vagy hogy olyan döntésekhez vezetett hogy terapeutikus módszerekkel kell elhalmoznom magam. Nagyon is kételkedem benne, hogy én itt bármilyen döntést tudjak hozni.
Egyszer feltettem ugyanezt a kérdést Richardnak, arról beszélve, hogy a diákok elöntik Mysore-t, és hogy ennek alapján lehet-e elég személyes időt tölteni a tanároddal.
“Richard…mostmár egészen más. Nincs már olyan különleges személyes lehetőségünk, ami neked, Timnek, Eddie-nek volt Gurujivel. (Itt tértem volna a tárgyra, de ügyesen kicselezett, elterelte a témát, és elmagyarázta nekem a koshákat) Hogy lehet nekem is ilyen különleges kapcsolatom? Hol találom?”
Azt mondta “Russell…te csak öt rétegnyi szemét vagy.”
Ami pedig történik, az az, hogy ez a különleges atléták generációja (persze ezt nem fair mondani egy hordányi ideges, merev és önkéntes először utazónak) elmegy Mysore-ba, hogy meglobogtassa a zászlóját, és arra verje a dobját, hogy demonstrálja a saját hitét, szakértelmét és ambícióját.
Erre a tanár felel.
Néha kegyetlenül, néha kedvesen válaszol. Néha mosolyog, néha gúnyosan felhorkant. A kedved válaszokat kedvelem, így megpróbálom azokat keresni. Furcsa napokon, tesztelem az átjárhatóságot a kettő közt és megjutalmaznak érte…(de a legtöbbször totál hülyét csinálok magamból.)
Azt hiszem, rendkívül óvatosnak kell lenned a motivációiddal…főleg ebben a gyakorlásban. Minden érzelmed, félelmed és vágyad rögtön ott van az elméd felszínén. A citta vize habzik és a gondolataidtól kavarog. Egy mysore termi tanár látja ezt.
És ez a pali, Sharath, már akkor látja, mikor besétálsz az ajtón – akkor látja, amikor mégcsak regisztrálsz.
Az a motivációd, hogy a család tagja legyél. Fel akarod venni a nevét és meg akarod tudni a telefonszámát és el akarod adni a pólóit? Mert én akartam mindezt és megtanultam minden leckét, ami ezzel jár. Vagy csak meg akarsz tanulni rendesen ülni, lélegezni és azért szeretni a családod, akik, és amik igazán ők?
Ahogy a nagy Chaiwala Spiros mondja…”Mind csak Lények vagyunk.”
KÉP: Chaiwala Spiros New York Cityben, 2016 június
Azok számára, akik ezt még nem tapasztalhatták meg, miért mondják tanárok azt, hogy “Sharath számomra az utat mutató fény. Egy igazi példakép.” Tudnál erről beszélni a saját szempontodból?
Egyszer kérdeztem Sharathot a szamszkáráimról. Tudod, sok trauma ment végig a családomon, sok rossz házasság, drogabúzus. Nem születhetsz le csak úgy Dalai Lamának amikor ginivó kamionvezetők 1000 éves láncolatából származol.
“Sharath, a szamszkáráim szörnyűek, hogyan tudok igazán jógivá válni?” kérdeztem.
Néha teljesen lefegyverző…
Egy kicsit felhorkantva azt mondta: “Ha! Az én szamszkáráim is szörnyűek.”
Ezt elég jó volt hallani tőle. Nem számít, hogy a nagyapja egy generációs jógamester és vele nőtt fel Mysore-ban. Nem számít, hogy senki élő ember nem vitte véghez az astanga jóga láncoltában, amit ő. Talán arra gondol, hogy mit vihetett volna véghez, ha teljesen erre a szándékra szánva jön a világra, mint Ramesh nagybátyja, vagy olyan fizikai teste van, mint Mark Yeonak.
Egyszer asszisztáltam Manju P. Joisnak ausztráliában. Manju egy kincsesbánya a régi időkről való történeteket illetően, hogy mi hogy volt az édesapjával és a családjával. Egy elég rizikós téma volt őt a fiatalabb testvéréről kérdezni, de ennek ellenére persze családtag volt és Manju szerette őt, úgyhogy nagyon nyugodtan és csöndben elmesélte, hogy a kis Ramesh ászana és szanszkrit zseni volt és mindent ő örökölt volna, ha életben marad. Olyan volt, mint egy kis Adi Shankar, csak egész nap kézen állva.
Mark Yeo más tészta. Mark és én egy időben kezdtük az astangát. Adelaide-ben tanult David Roche shalájában Andrew Hillam-mel. Mark malajziai hosszútáv maratonfutó volt, emlékeim szerint. Fél évig mögötte gyakoroltam a shalában és végignéztem, ahogy az 5. Sorozat első hét ászanáját elsajátitja. Ott voltam aznap is, amikor kezdte. Káprázatos volt végignézni, ahogy kivitelezi a gyakorlást. Látni a kinjait, ahogy egyik póz szögesen ellentétes irányba csavarja a testet, mint a másik — láttam, hogy ez az astanga jóga gyakorlás, amikor a legmagasabb szinten gyakorolják, a legkinzobb formája a fizikai szenvedésnek.
Sharath számára azonban, ez egy édes érzés a saját helye felől. Tudja, hogy kicsoda ő.
Ez önmagában többet ért, mint bármi egy igazi jógatanártól. Őszinteségből és megértésből tanit. És elhiheted, keményen dolgozik!
Tudom, hogy az édesanyja most nagyon próbálja befolyásolni, hogy a nyaranta tartson szünetet, de emlékezzünk, hogy Guruji olyan 100 körüli diákot tanított naponta a főszezonban.
12 diákkal ülni 4:30-tól délig a régi shalában teljesen más volt, mint 100 diákkal ülni és figyelni rájuk ugyanennyi időt – ami Sharathnak az elmúlt éveket jelentették. Ennek tetejébe, először gyakorol…nem alszik többet, mint 4 óra.
Igen, ez a pali egy igazi példakép.
És van vizioja is. Érti, hogy mi, a diákjai és az autorizált tanárok, fel tudjuk használni a segítségét és a tapasztalatot, ahogy megtanuljuk tőle, hogyan tanítsunk (hogy ne ragadtassuk el magunkat és tegyünk tönkre testeket és életeket, mikor hazatérünk), úgyhogy kiépített egy tanitvanyi rendszert, és ez cserébe sok munkát levesz a válláról (szó szerint). Nagyon okos.
Ismeri az elhivatottságot. Megérzi benned.
Mint amit a “Guruji” könyben Guy Donahaye (az előző mentorom) leir, amikor Norman Allen elmeséli, hogy mászott lefelé Guruji lakshmipurami otthonának a lépcsőin, mert annyira kimerült volt, de mégis teljesen elhivatott, hogy másnap ismét megjelenlen és gyakoroljon Gurujival…csakhogy ParamaYogi Guru R. Sharath Jois ezt mindennap megtette, 20 éven keresztül. Emiatt ezt megérzi — azt, hogyha egy diákja sokat áldozott azért, hogy vele gyakorolhasson.
Guruji és Sharath családjának filozófiája az adi Shankaracharya tradicióhoz kötődik. Minden Egy. Hogyan engedi a gyakorlás, hogy ebbe belekóstoljunk?
Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen.
Azt hiszem, végeredményben tényleg a szenvedés iránti együttérzéshez kötődik.
A ma reggeli órámon, amit a Stanfordon tartottam, kipróbáltam valami mást. Egy friss gyakorló orosz lánynak súlyos derékfájása volt, egy nyirokcsomó műtétből volt felépülőben, és mégis volt gimnasztikai potenciálja. Nem tartott számára sokáig, hogy kinyíljon és megerősödjön. A hátrahajlításon dolgoztunk ma reggel, miután befejezte a gyakorlását. A falhoz tettem a karjait urdhva dhanurászanában, hogy kinyíljon a válla.
(Sharath említette, hogy lehetünk egy kicsit kreatívabbak a kezdőkkel és a sérültekkel. Kicsit megvonta a vállát, majd azt mondta “Használhatják a falat.”)
Összenyomtam a térdeit és le pedig a lábfejét a lábujjaimmal, közelebb tolva a combokat egymáshoz, hogy jobban hozzáférjen a fal segitsegevel a vállaihoz. Miután kijött a pózból, rámnézett, és azt mondta “Fáj az alhátam.”
Visszanéztem rá és a hüvelykujjamat felmutatva jeleztem, hogy ez rendben van. Tényleg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Vannak fizikai érzések, amelyek hozzátartoznak ehhez a tapasztalathoz, és keresztüljutni egy fájdalomküszöbön kritikus a fejlődés szempontjából. Ahogy BKS Iyengar mondta: “A jóga egy fájdalmas művészet.”
Szóval nézem őt és azon gondolkodom, hogy segíthetném át ezen a tapasztalaton…és a cél nélküli lelkesedés tűnt a legjobb módnak ebben az esetben. És ez az együttérzés…mert azt szeretnéd, ha a diák megtanulná, hogyan viselje el a fájdalmat, hogy megszabaduljon a fájdalomtól.
Voltam ott, ahol ő van most. Most pedig a saját tanárom helyében találom magam, ahogy szeretném őt keresztülvinni valamin, amitől én is szenvedtem. (megjegyzés: Néhány héttel később mondtam, hogy lazítsa el a fenékizmait, és az tényleg segített.)
A jógagyakorlás ezen a ponton annak a megértéséről szól, hogy mindannyiunk megtapasztalja a szenvedést és felismerjük, hogy mindannyian megszabadulni szeretnénk a szenvedéstől. A kaivalyát keressük. Nemcsak a közömbösséget, hanem az egyedüllétet. Egységet.
Szóval van ez a dolgunk…több rétegű én…
A koshák (öt rétegnyi szemét): test, energia, elme, bölcsesség és üdvösség…és ezekhez mind rögtön hozzá tudunk férni.
KÉP: James Joyce.
Ahogy James Joyce mondta a maszturbációról…csodálatos, hogy hozzáférhető.
Azt gyakoroljuk, hogy nyitogassuk ezek a nagyon finom és érzékeny rétegeket a mindennapjaink részeként, hogy mikor beüt a nagy szar, egyensúllyal tudjunk szembenézni a szörnyeteggel. Szóval Guruji astanga jógája egy eszköz, ami által kiállhatjuk a raga-dveshát (vágy és viszolygás). Ha szembe kell néznünk egy horrorisztikus érzéssel, mint amilyen a lábikraizom nyúlása, és megtapasztaljuk, hogyan tudjuk magunkat keresztülvinni rajta a légzéssel, talán többször térünk majd vissza ehhez a légzéshez, krízisek idején. Talán néhány hónappal később azt is elkezdjük megérteni, hogy a borzalom nem volt tartós…és ez az a lecke, amely engedi, hogy a saját és mások szenvedését is időszakosnak lássuk.
Az agyunk néhány részének mérete valójában megváltozik, amikor végigmegyünk egy ilyen folyamaton.
Akik hosszú ideje meditálnak, valójában az agyuk miatt szinte kötelezően több együttérzést tanúsítanak mások felé. Az elülső agykérgük aktivizálódik, amikor látják mások fájdalmát. Ezért a vékony amigdala a felelős, amit nem stimuláltak túl erőszakkal. Az átlagemberek agykérge egy kissé aktivizálódik, akkor, amikor látnak valakit, aki hozzájuk közeláll, szenvedni. Látod, akik meditálnak, valójában kiterjesztik a saját identitáskörüket. Te is beletartozol.
Érdekes módon a hátsó agykérgünk működése leáll, amikor flowban vagyunk. De mikor tudatunknál vagyunk, vagy amikor pénzt kapunk, aktivizálódik. Úgyhogy amikor a gyakorláson keresztül flowba kerülünk, megkezdjük az utunkat az empátia és az alacsonyabb öntudatosság felé.
Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter
