“Itt állj meg” – mit tanulhatunk az eddigi ászanáinkból?

SharathJiGuru_bw

Sharath Jois a Kortalanul című könyvében bemutat és körülír 10 ászanát, amit kezdő gyakorlóként is úgy tudunk végezni, hogy értjük és érezzük kedvező hatásukat a testünkre.

Nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk, hogy ez a 10 ászana az első sorozatból való, hiszen ahogy a gyakorlásunk minden részét tekintve, az ászanában is fontos a mértékletesség.

Az astanga jóga ászánai a vinyásza rendszeren alapulnak, azaz, az ászanákat egymásba fűzve, légzést és mozdulatot egymást hangoltan gyakorlunk. Egy gyakorlás során jó esetben az összes ászanát gyakoroljuk, amit a tanárunktól kaptunk, ám időről időre, fáradtabb, érzelmileg terheltebb időszakainkban hasznos lehet visszatérni azokhoz az alapászanákhoz, amelyeket Sharath Jois a könyvben is említ. Így emlékeztethetjük magunkat gyakorlásunk alapjaira, testünk vissza tud térni az alapok már biztosan elsajátított emlékéhez akkor is, amikor már esetleg sokkal haladóbb ászanákat is végzünk. Gyakorlásunk tehát nemcsak akkor lehet egész, amikor végiggyakorlunk egy-egy sorozatot, könnyen megeshet, hogy néhány testhelyzet formája, a testünk érzetei, és az ászana megértése változik, így érdemes visszatérnünk időről-időre figyelmünkkel azokhoz az ászanákhoz, amelyekről tudjuk, hogy nem mennek úgy, ahogy tanárunk tanította. Nehéz talán az ászanába lépő és az abból kilépő vinyásza, vagy magának a póznak bizonyos elemeit nem tudjuk teljesen biztonságosan kivitelezni. Egy-egy ászanának sok stádiuma lehet: a tökéletes, a nagykönyvben megírt póz képének magunkra erőszakolása fölösleges, előbb-utóbb úgyis rájövünk, hogy tanárunk tanításának követése által az ászanák újabb és újabb mélységei tárulhatnak fel számunkra. 

Ezt a folyamatot írja le Iain, SharathJi egyik tanítványa, ahogy egyre jobban megértett egy ászanát, amit már 11-12 éve gyakorolt, mégis, mikor Mysore-ba ment, Sharath nem engedte, hogy tovább menjen ennél az ászanánál:

“Azt hittem, hogy korábban már elértem a maximumomat az ászanában, mikor Sharath mondta: “Itt állj meg!”. De ekkor már tudtam, hogy koránt sem gyakoroltam a testemnek megfelelően ezt az ászanát, és ezt ő látta. Az alatt az egy hónap alatt Mysore-ban olyan mélységben értettem meg ezt a testhelyzetet, mint soha korábban a 12 év alatt.

Ahhoz, hogy ez a változás megtörténhessen, nem volt szükségem technikai instrukcióra, csak némi igazításra. Nem volt szükségem két órás workshopra, ahol elemeire bontjuk az ászanát. Amire szükségem volt, az  az volt, hogy halljam: “Itt állj meg!”, hogy ismét koncentrálni kezdjek, és magamtól fejlesszem és értsem meg ezt az ászanát.”

Bármilyen ászanánál is tartsunk épp, amiről úgy gondoljuk, gondot okoz számunkra, gondoljunk arra, hogy az ászana akkori állapota mindössze annak egy rétege: számtalan újabb testi és mentális rétege vár ránk gyakorlásunk során, hogy tanárunk segítségével fölfedezzük.

Bejegyzést írta: Horváth Eszter

Kortalanul

Ismét bezárunk

New Shala Practice room

Követve a kormányzati iránymutatást és a járvány második hullámának intenzív karakterisztikáját, fájó szívvel de a Bandha Works Jógaiskola holnaptól újra bezárja kapuit. A kényszerszünet alatt kövessétek figyelemmel blogunkat és közösségi oldalunkat, ahol hasznos tartalmakkal próbáljuk szebbé tenni mindennapjaitokat, segíteni az egyéni otthoni gyakorlásotokat ebben a kihívásokkal teli időszakban. Erre a hétre egy online órát tervezünk az astanga mysore programosok számára (lásd. órarend). Az órarend esetleges további online bővítéséréről most folynak az egyeztetések.

Ha a gyakorlás tekintetében segítségre/tanácsra van szükségetek írjatok bátran e-mailt: info@bandhaworks.hu.

Az érvényben lévő bérleteket természetes az újranyitásig felfüggesztjük, majd nyitás után újra tudjátok használni.

BLOG: https://bandhaworks.hu/blogunk/

KÖZÖSSÉGI OLDALUNK: https://www.facebook.com/bandhaworks/

Ha szeretnél első kézből értesülni bejegyzéseinkről és a jógaiskolát érintő fontos történésekről, iratkozz fel hírlevelünkre: https://bandhaworks.hu/newsletter/

Namasté, BW

Astanga parampara: Réka újra a Bandhában

Réka Molnár

A parampara a tudás, amelyet a tanár a tanítványára hagyományoz. A parampara szanszkrit szó jelentése a tudás átadásának legértékesebb formáját, a közvetlen és tapasztalati tudás átadását fejezi ki. Ez minden tanítói láncolat alapja: az évezredes tanítás megőrzésének láncolatában a tanár és tanítványa a láncszemek. A jógatanításnak a paramparaból kell származnia ahhoz, hogy hatékony, igaz és teljes legyen.

Remek hírünk van az Astanga Mysore programosaink számára!

Szeptember után, jövő év elején ismét ellátogat hozzánk Réka (Authorized Level 2), tanítói láncolatunk jeles képőviselője, aki azon kevés magyar ajkú astanga oktatók közé tartozik akik Pramaguru Sharath Jois áldásával tanítanak. Réka Spanyol otthonát 2021. január és februárra áthelyezi azaz visszahelyezi Budapestre, hogy reggelente megossza velünk sokéves astanga tapasztalatát.

Réka ashtanga
Réka yoga
Réka bandhaworks
Réka yoga
Réka Mysore
Réka astanga jóga
1854x1365
Réka Mysore
Réka ashtanga dropback

Astanga ikonok: Russell Case 2. rész

Russell Case

Az interjú első részét itt olvashatjátok.

Guruji és Sharath sokat beszélnek a gyakorlás potenciáljáról a légzést, a bandhákat és a dristhit illetően, és hogy hogyan vezetjük a pránát energetikailag a triszthánával és az ászanával. Mit gondolsz erről, mint tanítvány és mint tanár?

Tudod, egy kis alázatosságot követel, hogy ehhez hozzászóljak.
Épp a múlt hétvégén találkoztam még kettővel a ősi szentek közül: Dena Kingsberggel és a férjével, Jackkel.
Azta! Milyen gyönyörű teremtmények ők!
Ő és Jack mindketten magukban hordozzák ezt a régi, hatalmas erőt, amit azok hordoznak a testükben, akik egy életen át astangik voltak. Dena tanítási stílusa ezen a fundamentális alapon nyugszik…
Hol van a triszthána a gyakorlásban? Hol van a limitje benned? És hogyan akadályozza meg a hiánya a flow élményt?
Ez a folyamat intenzív. Pontosan ez az a fajta igazság, amit a jóga tanítványaként keresek.
Hogy felfedjem mi rejlik a légzésemben, a bandhamintázatokban, legyen az hátrahajlitásban vagy kézenállásban vagy csak általában — az élet olyan “gyilkos területein”, ahol az egyedüli fegyvereink a légzés, a bandha és a fókusz.

​Itt Denával nem az a cél, hogy megcsináljunk egy kézenállást vagy hogy mélyitsük a hátrahajlitásunk…arra használjuk ezeket a pózokat, hogy a légzésünket mélyítsük és félelemnélküliséget találjunk a szivünkben. A Denával és Jackkel való munka megmutatta, hogy Guruji tanítása valóban a triszthána volt, arra használva az ászanát, hogy a saját drága önmagad féltett maradékát is felrobbantsa.
Felrobbanta. Porig égesse. Felperzselje a földet.

Barátommal és társammal a bajban, Andrew Hillammel Sharath-tal és a húgával, Sharmilával beszélgettünk Encinitasban néhány éve. Az astanga jóga valamilyen ezoterikus szempontjáról beszéltünk, hogy fontos-e jógázni vagy nem és valahogy feljött BKS Iyengar a beszélgetésben. Sharath némi keserűséggel azt mondta “Iyengar…nincs triszthána.”
Az Iyengar órák során ez volt mindig az egyetlen bajom, hogy a légzésre, bandhára vagy dristhire való fókuszálás nélkül nehéznek találtam, hogy bármilyen flow élményben oldódjam föl. Ez a funkció, a hátsó cinguláris agykéreg tevékenységének mérséklése kritikus a feloldódó öntudat szempontjából, ami azt jelenti, hogy flow élmény nélkül nehéz az érzéseket neutrális, egyensúlyi módon megfigyelni.
Amit viszont értékelek Iyengar tanitásában az annak a kiemelése, hogy az elmét hosszú idejű koncentrációkra tanitja a kitartás megérzése miatt….például, megérezzük az undort és az önutálatot a szternokleidomasztoidokban amikor hátrahajlítunk és az kellemetlen érzésben próbálunk maradni.

“Hatolj be a test különböző rétegeibe, hogy elérd az antariamit – a mindentudást – a Brahmát.”
BKS Iyengar

A szerkesztőm, Harmony Slater épp kijavitotta ezt a kérdést egy idézettel Gurujitól: “A triszthána légzés, testtartás és drishti.” Azt mondja, a bandhákat a légzéstechnika magába foglalja.
Nos, nem tudom ezzel mit kezdjek…azt hiszem ennek alapján az ember azt is mondhatná, hogy a légzés és a fókuszpont mind benne vannak az ászanába. Úgyhogy ha kivonod a bandhát darabokra szedheted akár az egész testet.

Iyengarról eszembe jut, mikor egyszer délután meglátogattam Gurujit az irodájában. Egy barátommal, Kimberly (Kiki) Flynnel ült ott. Bedugtam a fejem az ajtót és ő intett a fejével, hogy üljek le, úgyhogy becsúsztam egy székbe melléjük és feltettem néhány indokolatlan kérdést, hogy mesélésre birjam Gurujit. Kiki nagyon örült, hogy sikerült egyet kicsalnom.

“Guruji…lapozgattam Desikachar új könyvét, a Yoga Taravalit. Te írtad az előszót?”
“Hmm?”
“Yoga Taravali, Guruji.”
“Hmm??”
“Yo. Ga. Ta. Ra. Va. Li.” mondta Kimberly segitőkészen.
“Te írtad az előszavát a Yo. Ga. Ta. Ra. Va. Li.-nak, Guruji?”
“Ó, Desikachar.” Felhorkantott, “Semmit nem ér…jobb, ha Iyengarral tanulsz.”

Maga mögé nyúlt és felkapta a Namarupa magazint, aminek borítóján kettejük volt.
Guruji megelégedetten mosolygott, “Mostmár…barátok vagyunk.” mondta és hozzámvágta a magazint.

Iyengar és Jois, Mike Hill fotója, 2005
Iyengar és Jois, Mike Hill fotója, 2005

Dena Kingsberget hozod fel példaként. Mi az a dolog az elkötelezett, rendszeres gakorlásból több évtizeden keresztül, ami megváltoztatja az embereket? Más tanárok is hasonlóan nyilatkoztak olyan szeniorokról, mint Richard Freeman, Tim Miller, vagy Eileen Hall. Mi az, ami megváltozik?

A tekintetükre gondolok. A jelenlétükre.
Dena, és a többi csodálatos ős, akivel találkoztam, jelen vannak – őszintén, keresztül látnak rajtad.
Ténylegesen ott vannak előtted, a teljes jelenlétükkel. Nem tűnik úgy, mintha jobban szeretnének lenni itt vagy másutt. Itt vannak előtted, felmérve és kalkulálva az esszenciádat, azt, hogy milyennek érződsz és hogy hogyan hatsz az egyensúlyukra.

Először Noah Williams-szel tapasztaltam ezt, hogy valaki keresztül lát rajtam. (Bizonyára Suddha is ilyen hatással lehetett rám, csak akkor még nem figyeltem oda.) Ez New Yorkban volt, a második sorozat gyakorlásán, amit Eddie szervezett a Puck épületben – és amikor belépett…! Egy barátomtól, Frances Cole Jones-tól hallottam, hogy ő volt a legfiatalabb ember, aki certified tanár lett. Ami úgy történt, hogy Hamish Hendry biztatólag belökdöste Guruji irodájába: “Vedd már át azt a papírt, ember!”

Azon a reggelen éreztem Noah figyelmét magam a Puck épületben, ahogy a matracomon ültem. Felmért, ki vagyok, mi vagyok.

Dena megtestesiti ezt az őszinteséget. Rendkívüli pontossággal és tisztánlátással méri fel az embert. Úgy tűnik, hogy Guruji tanítását a puszta esszenciájára sűritette össze, ami azt jelenti, hogy minden diákja személyiségének gyökerét képes meglátni – bármit, ami visszatartja a diákot a valós énjének megismerésétől – és megpróbálja kiásni azt a gyökeret.
Az igazításai gyönyörűek és erősek… mint Guruji vagy Guy. Annyi tudás és magabiztosság van bennük. Látta a bizonytalanságot bennem – túl sok apána a pránában.
A kapotászana kapcsán egyszer leült velem, hogy a bátorságról beszéljünk.

“A kirakós összes darabkája megvan, Russell. Megvan a hátrahajlítás minden darabja, és az összes játékos összeállt. Mostmár csak engedd őket játszani!”

Minden egyes szokásomra rálátott a testemmel való kapcsolatomban, levonta a következtetést, hogy ez mit mond el rólam, és rögtön annak szívébe talált, aki azt hittem, hogy vagyok – és azt igazította.
1999-ben, mielőtt elkezdtem volna a mesterszakot az egyetemen, 25 éves voltam és úgy döntöttem, ismét kísérletezem az LSD-vel. A legutóbbi alkalomkor 16 éves voltam és egy rossz pszichotikus epizód volt. (99 azóta is az utolsó élményem – 18 éve történt) Szóval azt gondoltam, érdekes lesz tesztelni magam a saját elmém ellen.

Csinált velem valamit 9 év jóga? Vagy az az év, amit izolációban töltöttem, tapaszt és meditációt gyakorolva Dél-Koreában? Kimosta az izzadtság a félelmet a sejtjeimből?

Úgyhogy kaptam Dave bátyámtól néhány tablettát és a gyerekkori otthonomban töltöttem a napot a golden retrieveremmel, Ramszesszel. Az őszinte meztelenségét csodáltam a nap szivárványai között. Azon gondolkodtam, hogy mennyire nem látszik rajta, hogy bármilyen korlát áthágásától is félne. Bárhova mentünk, mindenhova odadörgölte a szőrös testét, nem számitott, hogy a szomszéd füve, vagy sem. Teljesen meztelenül, nem érdekelte. Rájöttem, hogy én ezt soha nem tenném, LSD ide vagy oda, magamon hagytam a ruháim.
Soha sem vagyok meztelen, kérdezhetnéd.

Tobias Fünke: Nevernude
Tobias Fünke: Nevernude

David bátyám hazajött és úgy döntött, hogy elmegy a rádióműsor-gyűlésre, amiben szerepelt. Megkérdezte, hogy vagyok és én azt válaszoltam (egy kissé elemelkedett módon tapasztalva, hogy az autó úgy tűnt, mintha inkább hidroplán lenne és úgy húzna minket át az úton):

“Fájdalmas volt tudomásul vennem, hogy Ramszesz semennyire nem képes kommunikálni velem.”

Leparkoltunk és megérkeztünk a gyűlésre, ahol az emberek már egy körben ültek a menüről és a programozásról beszélgetve. Halványan emlékszem rá, hogy Dave odahajolt hozzám egy ponton és azt suttogta:

“Mondd ki a neved hangosan.”

Felnéztem a téglák repedései, a kékeszöld olasz fényű naplementéből és Austin városának vörös falai közül, és azt mondtam a csapat izgatott és türelmesen várakozó rádiósnak: “Russell.”
Néhány órával később (nem tudtam volna megmondani, mennyivel) David ismét hozzámfordult:

“Úgy sajnálom. Ez szörnyen unalmas lehetett.”

Felnéztem a téglák repedései, a kékeszöld olasz fényű naplementéből és Austin városának vörös falai közül, és azt mondtam: “Ez a hely ugyanolyan jó, mint bármelyik másik.”
Ahogy Picasso mondta:

Modern Lovers: Pablo Picasso
Modern Lovers: Pablo Picasso

Ahogy Picasso mondta: “Remélem, amikor az inspiráció megtalál, munka közben talál meg.”

Ez az érzés a vagális tapasztalat.
Vagy spontán tapasztaljuk meg, vagy gyakoroljuk ennek a tapasztalatát (mint az ekam-belégzésnél vagy a felfele néző kutyában vagy a Buddha utánzásában) a bolygóideget aktiváljuk a torkunk mögött és polivagális reakciót adunk a környezetünkre. Ebben az állapotban, ahogy a szemünk és a nyelvünk ellágyul, a mellkasunk kitágul a vagális régió hátsó felében, és a nemi szerveink, a rekeszizmunk és a medencénk stimulálódik a hátsó vagális régióban. A vágusz ideget nem véletlenül hívják bolygóidegnek, minthogy az érzéktapasztalatunk, legyen az szorongás, depresszió vagy öröm, mind megjelenik ezen az egybefogó idegpályán – a paraszimpatikus idegrendszerben.

Amikor stimulálódik, az energia a törzsünkből a koponyánk felé halad – a muladhara energiaközpont felől a shasrara felé – (amit Dr. Eva Henje Blom a San Fransiscó-i egyetemen vagális szállitásnak nevez). A bolygóideg hatással van az agyhullámainkra. A jó hir, hogy gyakorolni tudjuk: minél többet csinálunk olyan gyakorlatokat, amelyeke aktiválják ezt az idegi pályát, annál könnyebben és gyorsabban száll majd le az agyunk théta hullámra. Nagyobb örömöt, szeretetet, jókedvet érzünk és a szorongásnak, stressznek és depressziónak való kitettségünk csökken.
Kontemplatívvá válunk és éberek leszünk.

Az agyunk flowban van.
Mona Lisa mosolya vagyunk.

Marcel Duchamp 1919-es Mona Lisa readymade-je: “Elle a chaud au cul”
Marcel Duchamp 1919-es Mona Lisa readymade-je: “Elle a chaud au cul”

És aztán befejeztem valahogy a második sorozatot valahogy ott New Yorkban Noah-val. 2002 vagy 2003 lehetett. Guy elmondta előtte, mire számítsak, szóval a hátsó sorba mentem gyakorolni, hogy ne érezzem rosszul magam, ha Guruji leállit majd valamelyik ászanánál vagy legalábbis ne legyen belőle nyilvános megszégyenítés. A 14. Sorban voltam, vagy ilyesmi. Az első két sorban Tim, Kino és Noah az összes többi csodás szörny. Sharath kötelességtudóan állította le sorról sorra a hátsó részen gyakorlókat, egyesével. Mire a tittibászanához érkeztünk, olyan volt, mint valami kiesős táncshow. Az első két sor még mindig ügyesen táncolt én meg egyedül 12 sorral később “magammal táncoltam”. Izzadva. Feszült figyelemmel.

Végeztünk, aztán sorban álltunk, hogy leboruljunk Guruji lába elé. Még mindig emlékszem rá, hogy ahogy lehajoltam, láttam Sharathot a szemem sarkából. Felálltam és láttam őt, ahogy keresztülnéz rajtam.
Aztán megtörtént ez a különleges dolog:

Láttam, ahogy a szemével koncentrál rám és a látószögemet elöntötte egy nagy fehérség – mintha ezernyi csillogó kígyófej villogott volna fehéren. Csak a szemeit láttam egy nagy fehérségben.

(Ezután még egyszer történt velem ilyen a Jayashree könyvtárban. Az édesanyámmal voltam ott és beszélgettünk. Az történt velem, amit Patanjali félreértésnek nevez. Nagyon félek a joghurttól. Fizikálisan rosszul leszek tőle, tényleg, nagyon-nagyon rosszul. Valaki a kezembe adott egy ételt, amit úgy nézett ki, mintha porított fánk lenne egy kanállal. Annyira el voltam foglalva vele, hogy az édesanyámra és a könyvtárra figyeljek, hogy elkerültem a kérdést – miért lenne porított fánk Indiában? Összekevertem a kötelet a kigyóval és amint belekóstoltam a “porított fánkba”, rögtön és erősen felismertem a joghurt izét. (Amit az apám naivan jógának hiv) Akkor és ott megint ezt a fehérséget láttam és elterültem a könyvtár padlóján.

A Puck épületben, néhány pillanattal később – fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el – a fehérség elmúlt és Sharath még mindig ott volt és bámult rám. 3 perc is vagy 30 másodperc is lehetett. Bizonyára kínos lehetett – nem tudom. Rám mosolygott. Megköszöntem neki a gyakorlást, és visszamosolyogtam a tanáromra.
A tekintet alapvető a jógában. Ahogy Richard Freeman mondta:

“A jóga az esztétikai tapasztalat.”

Willem DeKooning: Havana, 1958
Willem DeKooning: Havana, 1958

Amikor a naplementére tekintünk, vagy egy DeKooning festményre, vagy a szerelmünkre, Krisna szívébe nézünk.
Krisna Krisnaságába.
DeKooning festményének esszenciális DeKooningségébe.
Magunkat látjuk a szerelmünk szívében és szemében.
We are seeing our own self in the Heart and Eyes of The Beloved.
Ebben a pillanatban, az arc, a szemek és a nyelv ellazul és a feszültség feloldódik.
Szeretetben vagyunk.
Az agyhullámok ténylegesen lelassulnak először egy alfa hullámra, aztán egy nemlineáris álomszerű állapotba, a théta hullámra. A théta az esztétikai tapasztalat. Amikor megfigyelünk valamit és higgadtan a vászonra tekintünk – az ötletek a saját természetünkből áradnak.

Nincs más hely, mint az Itt. Bárhol is legyen az Itt.

Nincs más idő, mint a Most. Bármi is legyen a Most.

Semmi nem jelent semmit. Az csak Az.

Utolsó gondolatok?

Köszönöm az interjút!

Azt hiszem, az arc és a mimika fontosságához fűződő gondolatokkal fejezném be. Hogy mit jelent, amikor úgy viselkedsz, mint a tanárod és lemásolod a mimikáját… mint mikor a Buddhát használják, hogy megtanuljanak ülni és a jó arckifejezést használni. Az autenticitással van összefüggésben. Nagyon érdekes. Abban a munkában, amit a gyerekekkel csinálok az iskolákban, a “mindfulness” fogalma annyira elterjedt, hogy meg is kérdőjelezi bennem a kifejezés használatát, mivel nem kell sokat kutatnod, hogy megtudd, Jon Kabat-Zinn a burmai buddhizmust fogalalja össze a “mindfulness” fogalma alatt. Azt hinnéd, hogy erre rögtön jön az intézményes elutasító reakció, amikor megtudják a szó eredetét…”Várj csak, az nem egy vallás?” és ennek nyomán lezárják az egész wellness programot. Azonban ez sosem történt meg. Talán nem néztek utána? Talán a tudatlanság tényleg üdvösség? Azt gondolom, hogyha a civil életben akarunk meditációs technikákat használni, annak kell hivnunk őket, amik. A transzparencia érdekében azt mondhatnánk, ezek “kontemplatív gyakorlatok.”

Az igazi irónia, hogy a buddhizmus tényleg nem egy vallás. (Noha sokan a követői közül hivatkoznak rá vallásként, úgy, hogy buddhistának vallják magukat vagy meghajolnak a Buddha előtt és kérik, hogy javitson az anyagi helyzetükön a Buddha. Vallásként kezelik ezt a filozófiai rendszert. Ennek alapján amelyik focicsapatnak szurkolsz, az is lehetne egy vallás.

Az én értelmezésem a buddhista gyakorlat eredetéről (és a jógáéról is egyébként) az egzisztencialista filozófiában és a fenomenológiai hagyományban gyökerezik. Belépünk egy templomba és annak a térnek van ránk egyfajta hatása, mint emberekre. A boltíves falak, a tört fény és a kellemes hangulatú zene megnyújtja az agyhullámainkat. Leülünk, és a mimikánk átveszi a hely jelképes hangulatát, ami különösen hatással van az emberségünkre. Ha egy kissé elmosolyodunk egyenes gerinccel, gyakoroljuk a boldogságot. A légvételnek van tere megnyúlni és az agy elhiszi, hogy boldog, amikor azt látja, hogy a saját arca mosolyog.
Tehát a boldogság gyakorlása megerősíti a boldogságot az agyban is. (Lásd erről Tara Kraft tanulmányát a Pszichológiai Tudomány folyóiratban “Mosolyogj és viseld el: a manipulált pozitív arckifejezés hatása a stresszérzékelésre)

Erről az jut eszembe, amit Dharma Mitra mondott, amikor Sri Swami Kailashanandát gurujává fogadta: hogy mindent megtett, hogy leutánozza, ahogy a tanára jár, azt gondolva, hogy ez egy módja annak, hogy felszívja a hihetetlen nagy tudását.
Amikor az alapképzésemet fejeztem be Chicagóban 1997-ben, az asszimilációról írtam a szakdolgozatomat. Pontosabban azon, hogy Japán hogyan szívta fel a nyugati kultúra elemeit és változtatta egyedien japánná. És a nyugati alatt Koreát értem. (Elvégre mi keletre vagyunk Japántól.)

A virágkötészet, a szumó és a buddhizmus mind Koreát keresztül érkeztek Japánba és ‘eredeti japánnak’ lettek nyilvánítva amiatt, hogy a japánok rengeteget kutatták ezeket a diszciplínákat. Perszehogy beleillenek abba, amit ‘kifejezetten japánnak’ tartanak. Egy kultúrában, amely eleve a természet tisztelet körül forog, mint amilyen a shinto, bizonyára esztétizálni fogja a buddhizmust és egy olyan különösen ritualizált mód fogja vonzani, mint a kínai mahayana ch’an mellékágga, amit zenné neveztek át.

Ennek ellenére Japán igénye a 20. Század elején, hogy az impresszionizmust felszívja, kudarcot vallott. Az absztrakt impresszionizmus sokkal jobban teljesített, ez valószínűleg Japán történeti művészetfelfogásának köszönhető, amely a cselekvő-, vagy akciófestészetet részesitette előnyben. Jiro Yoshihara “Zen” körei ennek tökéletes példái.

Jiro Yoshihara: Munka, 1955
Jiro Yoshihara: Munka, 1955

Úgyhogy megkérdeztem az akkori ázsiai művészettörténet tanáromat, Stanley Murashigét:

“Hogyan lesz valami elsajátított? Hogyan tudunk valamit ténylegesen megtanulni?”

Ahogy Edward Said mondta:

“Amit a nyugatiak Japánnak hívnak, nem létezik, hanem másképp van.”

Ezt amiatt kérdeztem, hogy a kulturális asszimiláció terén folytatott kutatásomnak belső motivációja volt. Mikor lesz a jógagyakorlásom autentikus? Mikor lesz a baseball japán? Mikor jön el a pillanat, amikor már nem “hülye amerikai” leszek, aki jógázik, hanem jógi?

Mikor leszünk autentikusak abban, amire törekszünk?

Nagyon is tudatában vagyok, hogy a hindutva fölemelkedésével (hindu nacionalizmus) van egy olyan elképzelés, hogy indiainak kell lenned, hogy autentikusan gyakorold és megértsd a jógát. Mindenki más egy kulturálisan megfelelő appropriációt gyakorol. Én magam úgy gondolom, Indiába kell utaznod, hogy megértsd a jógát. Az internalizált rasszizmus azonban meghazudtolja a gyakorlás igazságát.

A gyakorlás emberi lényeken dolgozik.

Sri T. Krishnamacharya és Eugenie Peterson (Indra Devi)
Sri T. Krishnamacharya és Eugenie Peterson (Indra Devi)

Egészen a mai napig a japán szumót leginkább mongolok gyakorolják (a személyes kedvencem például Yokuzana Asashhoryu) Talán 300 év múlva a világ kultúrája azt gondolja majd, hogy az astanga jóga az a dolog, amit a japánok csinálnak…ha igy lesz, bizonyára ennek a szútrának lesz köze hozzá:

Jóga szutrák

A tökéletesség elérése a gyakorlásban akkor történik, ha valaki őszintén és tisztelettel gyakorol hosszú időn át megszakítás nélkül.
Mi az tehát, ami tényleg autentikus?
Az az állapot, amikor a megfigyelő és az Én azonosak?

A szumó koreai változata autentikus? Vagy egy új forma? A lepke vagy a hernyó az autentikus verziója saját magának?
Mikor változtat valami formát eléggé ahhoz, hogy valami mássá váljon és visszaadja önmaga autentikusságát?
Amikor Jon Kabat-Zinn mindfulnesst gyakorol, inheresen autentikus az egy teljes életen át tartó őszinte gyakorlása miatt? Vagy még mindig hernyó, aki úgy tesz, mintha lepke lenne?

Az az autentikus, ha az eredetünk vitathatatlan? Tehát a rock and roll Allman Brother’s verizója autentikusabb rockzene, mint a Monkees fogyasztóközpontű verziója, mivel az USA déli részéről ered?

Ez túl leegyszerűsítő.
Hány zenekar jött délről, aki nem tudta elkerülni a kulturális kisajátítást?
​A közeli barátaim tudják, hogy egy kissé rosszallom a Lynyrd Skynyrdet például. Mig mondjuk A Zenekar (négyen az öt kanadai tag közül) olyan dalokat írtak, amelyek mára az amerikai népzene könyvében vannak. A Rolling Stones pedig (annak ellenére, hogy brit felső-középosztálybeliek) áthidalják az osztályokat, kasztokat, a kolonializmust és a földrajzi eredetüket a hangzásukkal, amely a kezdetektől az maradt, ami, évtizedek gyakorlásának köszönhetően, amire Lenore Malen azt mondta, “ez nyers állati szex”. És nem lett-e a Beatles mássá, mint amit valaha is képzeltek? És mindennek ellenére Otis Reddinget is rendkívüli módon megérintette a Sgt. Pepper’s új megnyilvánulásmódja.

Michael Jackson egy nagyon érdekes példa. Noha a soul műfajának nagyjaként kezdte a Jackson Ötök között, a dalai mégis korlátoltak és kereskedelmileg befolyásoltak. 20 év fejlődésének és gyakorlásának köszönhetően Michael Jacksonná válik – a pop “autentikus” királyává. (Ki ne perdülne táncra most a Billie Jeant hallva?)
Ahogy egy barátom, Nicholas Evans mondta egyszer: “Michael Jackson, ő igazán nagy!”

Az ‘autenticitás’ szó görög eredetű:
Autosz – “az én” és hentesz – “a cselekvő”
Igen, az autenticitás tényleg azt jelenti, hogy a megfigyelő az énnel azonos. Amikor egy művész autentikus lesz, áthidalja a teret és az időt és a művészete közelebb visz másokat Istenhez.
Amit keresel, az a keresés csinálása.
Talán itt jobb ha pontot is teszek a végére.

Ez az interjú csodás folyamat volt, Lu.
Köszönöm kitűnő szerkesztőmnek, Harmony Slaternek.

Uphavista Summo Sana

Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter

Astanga ikonok: Russell Case 1. rész

Russell Case

Russell, milyen a jóga előtti háttered?

Tudom, hogy most egy kicsit akadékoskodok, de kíváncsi lennék, mit értesz ez alatt. Először is, nincs olyan, hogy a jóga előtt, jóga alatt, vagy jóga után – legalábbis néhány tudatállapotunkban, és-, vagy ezek fejlődésében, mindannyiunk számára.

Másodsorban, úgy érted, mi volt, mielőtt tanítani kezdtem?

Sokáig művészeti iskolába jártam, elég sokáig. A New Orleans Center for Creative Arts iskolába jártam, ami a chicagói művészeti intézet alá tartozik. Itt marxizmust, performansz művészetet, absztrakt expresszionizmust és retinális festészetet (olyan képek, amelyek inkább a szem által befogadott, semmint az elme által felfogott látványnak szólnak) tanultam 16 éves koromtól 27 éves koromig. Igy mikor megszereztem a mesterdiplomám Mark Rothko new yorki művészeti iskolájából 2003-ban, Guy Donahaye mysore tanitványaként már számtalan módon fel voltam vértezve, hogy a teret definiáljam.

Emiatt szeretem a történelmet terek összefüggéseként értelmezni; a bátyám, David ezt foucault-iánusnak tartja. 1993-ban kezdtem astangázni Chicagóban. Azelőtt Louisianába jártam gimnáziumba, ahol a hálószobámban jógáztam. Ez fejenállásból, napüdvözletekből, babapózból és lótuszból állt. Emlékszem, hogy negyedikben egy progresszív tesitanárral olyan hátrahajlításokat gyakoroltunk az órán, mint a salabászana.

Minden vallási jelkép, amit a családi házunkban tartottunk, buddhista volt, mert az édesanyám perzsa párnákat forgalmazó céget futtatott. Amikor 5 éves voltam, akkor szabadult az édesapám állami őrizetből (elég edzett volt emiatt), és szerettünk olyasmiket gyakorolni együtt, mint a napüdvözlet. Ehhez egy sodrófát használtunk, amit a hegesztőkészlete segitségével készitett. Addig nyüstöltem gyerekkoromban ezt a sodrófát, mig a csavarok ki nem estek belőle. Arról nem is beszélve, hogy a saját csavaraid veszted el…de nagyon eltértem a kérdéstől.

A jóga lényegében elmélyedés valamiben.

Egyszer megkérdeztem Richard Freemant, milyen volt az első jógaórája. Azt válaszolta, hogy akkor történt, mikor a chicagói egyetem kampuszán elővett egy üveg varázsitalt, a barátaival mindannyian cseppentettek belőle a nyelvükre, majd a tibeti Halottak Könyvét olvasták. Ekkor Taiwanban autóztunk épp, épp csodálkoztam ezen a válaszon: “Ez volt az első jógaórád?” – kérdeztem. “Igen” – válaszolta szemöldökráncolva.
Szóval az én első jógaórám 1989-ben volt az Allerton Parkban. Mi is cseppentettünk a nyelvünkre, sétálgattunk és egymást szemét figyeltük, ahogy a napfényben oszcillál aztán Ken Russell filmeket néztünk egész éjjel mig kiabálni nem kezdtünk az ijedtségtől.

wcw

KÉP: Ken Russell Ördögök című filmje, 1971

Mi vezetett az astangához? Hogyan találtál rá Gurujira és milyen volt vele gyakorolni?

Érdekes ezt szemügyre venni. Egyszer New Yorkban voltam egy szenior tanárral, aki arról beszélt, hogy milyen keresőnek lenni. Emlékszem, hogy egy kicsit elkedvetlenített, mikor ezt mondta, számtalan barátnővel a háta mögött. Azt hiszem, neki ez jelentette a keresést. A bátyám ajándékozott nekem egy példányt Tao te Kingből, amikor gimnazista voltam. Van benne egy rész, ami így szól:

A legfőbb jó olyan,
mint a viz,
Mindent táplál,
anélkül, hogy ezt akarná.
(8. fejezet)

Ezzel azt akarom mondani, hogy valójában engem is vezetnek. Csodálatos módon.

Elvezetődtem az astanga jógához. Nagyon sok tapasztalatom volt gyerekként az önfegyelemmel, jógapózokkal, testneveléssel és meditativ elmélyüléssel, ennek ellenére 1993-ban a chicagói művészeti iskolában dolgoztam mint recepciós ellenállva az astanga jógának. A tanulmányi titkár és én jóban voltunk, és őt nagyon érdekelte az ájurvéda. Azt találgatta, ha valaki az irodába lépett, hogy mit szerethet az adott ember az ajurvédikus felépítése alapján. Ő beszélt rá, hogy menjek astangázni, de teljesen őrültnek tartottam. 1800 dollárba került szemeszterenként, ami körülbelül 75 dollár egy alkalomra. Ez pont kijött a diákhitelemből. Nos, meggyőzött róla, hogy érdemes járnom, úgyhogy azt hiszem, egyrészt elvezettek az astangához másrészt benne is vezettek. Ezután három és fél évig minden szemeszterben felvettem az astanga órát.

Ezt az órát Suddha (Adolph) Weixler tartottak. Egy ötvenes éveiben járó osztrák férfi, nagyon szigorú és rendkivül csendes. Teljesen elvarázsolt, döbbenetes volt. Ahogy David Williams fogalmazott: “ Ott, ahol én felnőttem, az emberek öregek és betegek lettek, nem öregek és bölcsek.” Suddha viszont pont ilyen volt. Higgadt, visszahúzódó, hajlékony és nagyon erős. Pont olyan embernek tűnt, amilyen szerettem volna lenni, ha felnövök.

Azon az órán egyre többet hallottam Gurujiről. A gyakorlók sokat kérdezték Suddhát mindenféléről Gurujivel kapcsolatban:

“Igen, tényleg csak 10-en vagyunk egy teremben”
“Igen, tényleg nagyon erős”
“Suddha, azt hallottam, hogy ez a pali ráállt egy tanítványára és megsérült a háta?”
“Suddha, azt hallottam, Pattabhi Jois elszakította valaki hamstringjét”

Mindennek ellenére Suddha sugárzott minden egyes alkalommal, mikor Mysore-ból visszatért. Egyszer megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, de nagyon kényelmetlen volt számára ez a fajta dicséret.

7 évig élt Rishikeshben cölibátusban a Sivananda asramban, nagyon komolyan véve a jámákat és a nijámákat. 93-ban még mindig cölibátusba élt, bár mostanra van egy barátnője és egy Porschéja. Tehát a jóga működött számára.

Amikor Guruji áldását adta sok-sok évvel később, hogy astanga jógát oktassak, Suddha írt nekem egy levelet, amiben kifejezte, hogy mennyire meg van elégedve velem, és azt hiszem, semmi nem adott még ekkora büszkeséget az életben.

Bárhogy is, de tudtam, hogy el szeretnék jutni Indiába, hogy Gurujit megismerjem. Még akkor is, mikor 2001-ben Guy Donahaye-jal gyakoroltam New Yorkban, Suddha azt írta, “kerülj olyan közel a forráshoz, amennyire csak tudsz”. Guy teljesen egyetértett ezzel.

Ezek az astangik attól a fajta energiától duzzadtak, amit mindig is kerestem – az akaraterő és a személyiség energiájától. Egyfajta kisugárzás. Minden alkalommal nagyon izgatott leszek, amikor Guruji régi tanítványaival megismerkedhetek. Ez Lestat-ra emlékeztet Anne Rice Interjú a vámpírral című könyvéből. Minden alkalommal, amikor Lestat találkozott egy ősi vámpírral, valamelyik másik évszázadból, az őserejük és a szépségük megrémisztette őt. Ilyen érzés Annie Groverrel, Kathy Cooperrel, Ricky Heimannal vagy Joanna Pelletierrel és Louise Ellis-szel találkozni. A szépségük rémisztő.

Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964

KÉP: Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964

Guruji 2001-ben New Yorkba látogatott, amit kihagytam, és ezt nagyon bánom. A hülye internet ekkor még nem működött igazán. Ott voltam a városban, de fogalmam nem volt, hogyan jussak el oda, hogyan regisztráljak rá vagy bármi ilyesmi. 2002-ben visszatért, úgyhogy végre gyakorolhattam vele a Puck épületben.

Az első nap reggelén metrón váltottam a kettesről a hatosra, hogy a városba jussak. Regel 4:30. Várok. Nagyon sokat várok, még mindig. És ekkor megpillantok valakit. Valakit, az ősiek közül. Elég nyilvánvaló. Olyan, mint Suddha, vékony, csöndes, türelmes. Ősi…bár ki tudja, hány éves? Van nála egy jógamatrac. Most már talán nehezen érthető ez, de akkoriban még senki nem sétálgatott jógamatraccal a vállán. Nálam is volt egy, úgyhogy egymásra pillantottunk.

“Guruji?” – kérdezte.
“Igen” – válaszoltam.
“Fogjunk egy taxit.”

Nem vitatkoztam, noha nem volt taxira pénzem, de olyan erőt sugárzott a lénye, hogy csak mentem utána.
​Azt mondta, Domnak hivják és egy a “certified” tanárok közül. Ötletem sem volt, ez mit jelenthet, de nagyon zavarba hozott.
Aztán azt kérdezte:

“Gyakoroltál már valaha Gurujival?”
“Még nem” – mondtam.
“Akkor ez az első napod, hogy astanga jógát gyakorolsz.”

Kiszálltunk a taxiból és a Puck épület felé igyekeztünk fehér ruhás emberek sorai mellett. Eddie (Stern) sok tanítványa és számos Jivamukti gyakorló segített a regisztrációban és a matracok helyének megkeresésében. Élénken emlékszem Stacey Plattre és Spirosra, valamint Barry Silverre. A matracom Russell Kai és Michael Gannon között volt az első sorban és én ott álltam tátott szájjal, mintha valami rock koncertre mennék, csakhogy a rocksztárok ott állnak körülöttem, hogy bámuljam őket. Mintha a Mommas and the Poppas-szal várakoznék Jimi Hendrixre a Monteray-ban.

Abban az időben Joseph Dunham utazott Gurujivel és mint utazási menedzser felügyelte az útjait. Egy hatalmas sportdzseki volt rajta, és tartott egy rövid bemutatást Guruji ezen állomásához. Lenyűgöző volt, mint valami CEO. Aztán Guruji elmondta a mantrát és megkezdődött az óra.

Micsoda hangja van!

Hallottam már videón, de azon keresztül nem jött át igazán. Valóságosan fölfakad a hang, mint egy forrás. És parancsol. Hú, jelen időt használtam. Nagyon is élő még számomra Guruji!

Az óra alatt csak próbáltam egyenletesen lélegezni és egyszer még a parsvakónászanám is megigazitotta. Nagyon szerencsésnek éreztem magam. Csak egy kicsit igazitott a kéztartásomon, de máig ott érzem ezt az igazitást, valahányszor ezt az ászanát gyakorlom. A lábához hajoltam az óra után és nagy öröm töltött el. Mindennap vagy 300 ember állt sorba, hogy a lábához hajoljon, ennek ellenére úgy éreztem, lát engem. Képes volt erre, meglátni az embert.

Az első mysore-i utamon nagyon lázas voltam egy nap, de megpróbáltam gyakorolni. Eljutottam az álló ászanák végéig, aztán végem volt. Mikor mentem el a shalából, Guruji odajött és magas hangon megkérdezte: “Megállsz?” Mire azt válaszoltam: “Guruji, a fejem…” és apró mozdulatokat tettem a fejem körül, mintha bolond lennék. “Oooo ké” mondta. Hazamentem a biciklimen, égett az egész testem…de nagyon felvillanyozódtam.

Észrevett!

A saját tapasztalatodon keresztül, mint tanítvány és mostmár mint tanár, mi Guruji tanításának a lényege?

Azt hiszem, az akarás. “Semmi félelem”…és a humor.

A tanítása az élni akarás volt. A kitartás akarása. Annak az akarás, hogy szivosak legyünk, de közben boldogok is. Most ha kéne valakit mondanom, aki a legjobban megtestesítette ezt számomra a többi gyakorló közül, akkor Noah Williamset mondanám. Úgy tűnik, Los Angelesen kivül nem nagyon ismeri őt az astanga közösség, valószínűleg mert nincsenek közösségi oldalai. A mostani fiataloknak ismerniük kell Noah-t. Legenda.

Csak annyi, hogy nézhettem csodás könnyedségét, hajlékonyságát és erejét hatalmas inspiráció volt számomra. Pont ugyanannyi idősek vagyunk, ugyanakkor kezdtünk gyakorolni, de ő gyakorlatilag megtestesiti az örökölt karma fogalmát. A srác Tim Millertől egy sarokra nőtt föl. Mysore-ban sosem gyakorolhattam együtt Timmel, Eddie-vel vagy Richarddal, úgyhogy nem tudok arról beszélni, milyenek ott gyakorlás közben, de Gurujit egyszer megkérdezték, melyik tanítványa emlékezteti a legjobban magára, mikor fiatal volt és Guruj ezt mondta: “Noah”.

Amikor Guruji mondott, hogy csináljunk meg valamit, Noah képes volt rá.

2007-ben Guruji meghívott a pránajáma órájára. Abban az időben nagyon kevés certified tanitvány kapott meghívót, csak azok, akik a harmadik sorozat végén jártak, Hamish, Kino, Alex, Lino…ez a csapat. Nem tudom pontosan, mit történt, de azt gondoljuk (néhányan, akik bizalmat megelőlegezve kaptunk meghívást, rajtam kivül például még Nick és Harmony), azt a néhány újgenerációs tanítványát hívta, akikről azt gondolta, eljutnak majd addig — talán azért hívott, hogy taníthasson minket, még a halála előtt, gondoltunk. Emlékszem, az előttem lévő sorban Johnny Smith panaszkodott Noah-nak: “Azt hittem, csak azok lehetnek itt, akik befejezték a haladó A sorozatot?” Noah csak megvonta a vállát én pedig próbáltam jó mélyre süllyedni a talajban mögöttük.

Aznap egyébként tényleg furcsa napom volt. Rendesen fölkeltem a vezetett órára 3 órával a kezdete előtt, és elkezdtem gyakorolni a két órás hátrahajlitó sorozatomat. Nem vagyok túl jó benne, de a fejembe vettem, hogyha versenyeznem kell Noahval, akkor bele kell adjak apait-anyait. De ezt persze egy pont után fel kell adnod. Csak Russell Case lehetsz, senki más, nem számít, ez mekkora csalódás.
Amikor befejeztem az utolsó eka pada rádzsa kapotászanára vezető pózt, észrevettem, hogy valószinűleg késő van. Mintha valami nem lenne jó. Megkérdeztem a szobatársam, hány óra, és rájöttem, hogy lekéstem a vezetett órát. Hihetetlen volt. Nagyon dühös voltam.

Az órám nem csörgött. Lógattam a fejem és gyakoroltam otthon, aztán megalázva elsétáltam a shalába, mert épp aznap kellett kifizetni a tandíjat, és el kellett érnem Gurujit az irodában, hogy odaadhassam a díjat. Bementem, és egy igazi izzadás bajnokságot találtam ott. “Szerencsés, egy nehéz óráról maradtál le” – néztek rám az emberek. Michael Gannon épp Guruji előtt térdelt, ő pedig szidta “Elfelejted az összes pózodat?!”

Úgyhogy azt gondoltam, én majd megúszom.

Besétáltam Gurujihoz, és letettem elé a pénzt. Volt egy pénzszámolója abban az időben, amit David Swensontól kapott, igy ez mindent egyszerűbbé és gyorsabbá tett.

“Guruji, van ma konferencia?” kérdeztem.
“Nem, pránajáma” mondta.
Nyugtáztam a válaszát, majd vártam, mig számolt.
“Tiz harminckor” mondta.
Teljesen elképedve bámultam rá, még a számat is eltátottam.
“Guruji, azt szeretnéd, hogy menjek a pránajáma órádra?” kérdeztem.
“Igen, jössz” válaszolta.

Ez hihetetlen volt számomra, hogy nemcsak hogy kihagytam a vezetett második sorozatot és úgy sétáltam be az irodájába, mintha a női pihenőnapokat töltöttem volna, tisztán és szárazon, de hogy mindennek ellenére először is emlékezett rám, aztán pedig azt mondta, hogy menjek a “legbelső szentélybe”.

Fél tizenegykor besétáltam a többi zöldfülűvel együtt, és csak bámultunk egymásra szájtátva, mintha azt kérdeznénk, mi a fenét keresünk is? Nem viccelek…csodálatos volt – a felsőjét levetve, erőtől duzzadt és páncélnak tűnt a mellkasa és közben fityegtek rajt az ékszerek. Folyt a takony az orromból, próbálva tartani a számolását. Teljesen megháborodottnak éreztem ezek közt az emberek között. Guruji szeretett néhány tanítványára rákiabálni – például Linora. Fabio hozott egy puskát nekünk újaknak, hogy tudjuk követni a mantrát, és Guruji egyik nap csak úgy beleállt Linoba, amiért nála is volt egy.

“Ah…Guruji…tudod…semmiség….Vande gurunam, Guruji. Gyerünk.” Soha nem ijedtem meg mástól ennyire abban a szobában, mint ettől. Soha ne próbáld kint tartani a lélegzeted, miután kilélegeztél.

Egy hónappal később besétáltam Guruji irodájába, hogy ismét fizessek. Ürügyet kerestem, hogy beszéltessem. Ha rátaláltál a kulcsszóra, ő csak mondta és mondta…például ha felhoztad Desikachart valóságosan lázba jött. Ezt mondtam neki, keresve a szavakat…

“Guruji…ez az új pránajáma dolog, amit csinálunk, nagyon ijesztő…félek.”
Felnézett rám.
“Nadi Shodhana, Guruji.”
“Mit félsz?!?” kérdezte. Ez fontos volt Guruji számára…a félelem megmérgezi az elmét.
“Csinálod!”
“Van feleséged.” mondta Guruji.
“Hm?” kérdeztem.
“A feleség jó felügyelő…nincs félelem.”

Elnevettem magam és mikor felnéztem rá, láttam, hogy elmosolyodott és rám kacsintott.

3

KÉP: Kyle McLachlan David Lynch Dűne című fimjében, 1984

Kábé így kezdődött a kapcsolatunk…egymásra mosolygással. 2003-ban még mindig segített az embereknek hátrahajlítani és ott tartotta őket a fejükkel a földön – mostmár túl sokan vagyunk. Akkoriban azt akarta, hogy ebből a pozícióból egyedül állj föl! Én nem tudtam megcsinálni. Próbálkoztam, de neki mindig oda kellett jönnie segíteni fölállni, mig egy nap megunta és csak úgy elengedett, én meg a fejemen landoltam…és elkezdett csorogni a nyálam (David Swenson úgy hivta, hogy a “Pattabhi nyáladzás”) A földön elterülve röhögtem. Annyira fájt, hogy muszáj volt nevetnem magamon. Aztán segitett fölállni. Rámnézett és gúnyosan mosolygott, undorodva. Megfogtam a vállát és felemeltem a fejem az övével szembe és a szemébe néztem, mire megtört és kacagni kezdett.

A humora, amivel a félelemérzetet kezelte, egy csodálatosan lefegyverző dolog volt. Ha azt mondta, hogy csináld, de te nem tudtad megcsinálni, akkor megnevettetett.

“Guruji…Amma jó felügyelő volt?”
“Hmmhm…igen…Saraswathi….nem.”

Amikor tanítok, és igazából a saját gyakorlásomban is, nagyon fontos az energia minősége. Szeretek a technikai dolgokról hallani, mint a medencéhez kapcsolódó dolgok, a combközelítő izom…szuper. De inkább a reggeli mellett szeretek ezekről beszélni, nem mikor gyakorlok. Számomra a jógagyakorlás nagyon érzelmes dolog. Keresztül törni a manomaya koshát (a manoyama kosha egy a test öt rétegéből, röviden az elmét érthetjük alatta a jógafilozófiában, amely az “én” és a “te” különválasztásáért felelős – a ford.) mindennek eleje és vége. Vágj utat a merev elméden keresztül. Vágj utat a merev testeden keresztül. Semmi sem nehezebb. Könnyű nevetni a fájdalmamon…megadni magam neki nagyon nehéz.

És kérlek ne beszélj nekem a Taittiriya Upanisádról, amikor gyakorlok. Tényleg nem akarom hallani. Eltereli a figyelmem és a legjobb értelemben hidegen hagy.

Soha nem kaptam ‘story time’-ot Gurujitől…”Relax!” ennyit kaptam. Ezt üvöltötte.
És néha tőlem is hallod az óráimon, ahogy ezt üvöltöm. De a legtöbbször csend van a termemben és csak igazitok és figyelek. A kezeim figyelnek rád. Ezt láttam Gurujitől. És ezt érzem ParamaYogi Guru Sharath Joistól is. Megfigyelést. A kézzel való megfigyelést. A mysore terem olyan, mint Foucault panoptikonja. Mindig megfigyelnek.

4

KÉP: Az Illinois-i Állami Fegyház beltere – panoptikon felépités

Nem félni. Megadni magad. Relax…hitt benne Guruji, hogy a gyakorlás segíthet megismerni önmagunkat vagy Istent?

​Ó, igen! Teljesen. Guruji sokszor beszélt Isten ismeretének és a gyakorlásnak az egységéről, rendszeresen és gyakran beszélt róla.
Ez emlékeztet egy sztorira… (És mielőtt még forgatnád a szemed egy újabb sztori hallatán hadd mondjam el…minden Isten.)

Egyszer voltam Finnországban. 2006 októbere volt, azt hiszem, Taiwanra mentem egy összejövetelre. Juha, Hanne, Tanja, Lino, Ilo és Petri megszerveztek egy körút állomást Helsinkiben. A finnek csodálatosak…400 ember egy tornateremben és mégis hallhattad volna, ha egy szög is leesik. Azta! Ezek az erdei emberek csöndesek – suttognak.

(Nagyon kedveltem Petrit és gyakoroltam vele New Yorkban, mikor Guynak és Lorinak megszületett Ruby babájuk. Petri nagyon jól érzi magát a bőrében és leginkább egy emberi párducra hasonlít – nagyon szép ember. Minden reggel egy évig ingáztam egy órát, és minden reggel összenyomódtak a nemi szerveink a dropbacknél. Tényleg, azt kérdeztem magamtól…”Istenem, minek vagyok itt?”)

5

KÉP: Tim Feldmann hátrahajlítást tanít

Szóval befejeztük a gyakorlást Helsinkiben. Saraswathi, Sharath és Guruji székeken ülnek és a legcsöndesebb, legfélénkebb és legvisszahúzódóbb embercsoportra néznek valaha a világon. Mindenki le van fagyva és őt nézi. Guruji csak ül ott…teljes nyugalomban.

Felemelem a kezem.

“Guruji…elpusztitja az astanga jóga a szamszkárákat?”

​Guruji ült ott egy darabig…(nagyon jó az időzítése)…aztán odahajolt Sharathoz és suttogott neki valamit. Sharath (ParamaYogiGuru) rám nézett: “Igen.”

A tömeg nevetésben tört ki, aztán Guruji rákezdett a hetvenkétezredik nádi elődadására, ami, számomra mindigis, teljesen érthetetlen volt.

Guruji sokat beszélt a pratjahára fogalmáról. Ült ott a székén (vagy a trónján) és ütötte a falat, “Pratjahára mindenben meglátni az Istent! Ez a fal – Isten! Minden Isten!”

Lassanként bekúszik a fejünkben ezeknek a fogalmaknak az értelme. Megvalósitjuk a jámákat és a nijámákat, a fejünk sokkal tisztább lesz a gyakorlásra, és kevésbé tereli el a válás, a rágalmazás, a pereskedés, a szép jógaruhák vagy más oda nem való. A testünk könnyed és erős, és az olyan kurzusok, mint Goenka 10 napos vipassanája nevetségesen könnyűek lesznek…vakációk, tényleg.
Addig gyakoroljuk a pránajámát, amíg már nem félünk a haláltól. A citta visszahúzódik az érzékszervektől. Azaz elkezdjük megfigyelni, hogy kedveljük, vagy nem kedveljük a dolgokat, amelyekre egykedvűséggel tekintünk. Mindössze azok, amik. Ez a prátjahára és spontán módon jön a gyakorlással.

Remélhetőleg.

Bhagavad Gita, 6. Fejezet: Sankhya-yoga
7. vers
“Annak, aki meghódította az elmét, a Felsőlélek elérhető, mivel nyugalomra talált. Az ilyen embernek a boldogság és boldogtalanság, a hőség és a hideg, a tisztelet és a tiszteletlenség ugyanaz.”

Szeretem ezt a festményt a Frickben, amit Bellini festett. Szent Ferenc extázisát ábrázolja. (Erre jó példa még Szent Teréz extázisa, amit Bernini festett.)

6

KÉP: Szent Ferenc extázisa, Giovanni Bellini, 1480

Szent Ferenc a barlangjából jön kifelé, látszik rajta, hogy az aszkétizmus tapasának hosszú szenvedésén van túl. Felemeli a kezét, mintha éppen ekam-belégzésre emelné. A szája nyitva, a homloka nyugodt és az arca ernyedt. Mivel minden, ami előtte van, a kristálytiszta részletekig, tele van istenanyaggal.

Tényleg minden az.

A diákok számát tekintve, akik a világ minden tájáról most Mysore-ba utaznak, azzal összehasonlítva, amit te Gurujival átéltél, természetszerűleg nehezebbnek tűnik, hogy az ember személyes tanár-diák kapcsolatot alakitson ki Sharath-tal. Mit gondolsz erről? Mit keressenek a diákok, amikor a Forráshoz utaznak?

Van erre egy valós válasz és egy metafizikai…és aztán van az, ami ténylegesen történik.

A parampara vonalat két dologra alapozzuk: upi és shat. Mellette ülve. Ami azt jelenti, upanisád.
“Mellette ülve.” Úgy tanulunk, hogy a tanárunk mellett ülünk. Sharath mellett ülni azt jelenti, hogy érezzük őt. Mysore-ba menni azt jelenti, hogy érezzük az intelligenciáját, a kritikus felfogását és elámulunk ezen.
A tanárod mellett ülni fizikálisan átalakít.
Magas érzékenységű faj vagyunk, akiket nagyban befolyásol a környezete.

Érzed ezt, igaz? – Amikor valaki agya annyira éber, hogy szinte mindig béta hullámok mintázatán keresztül állandó döntéshozás alapján működik…ezt lehet érezni.
Az amigdalájuk talán megvastagodott a kortizol stressz hormon konstans hullámaitól amit talán a túl sok trauma és az erőszaknak való kitettség okozott. A hipotalamusz és az érzelmi emlékközpont küzd a rossz vérkeringéssel. Ez leir egy harci veteránt. Egy professzionális box harcost. Egy vöröshajú vezérigazgatót. Érzed ennek az embernek a fájdalmát, igaz?

Aztán próbálj meg Richard Freeman mellett ülni.

Richard mellett ülni egy kész stimuláció a bolygóidegnek. Ahogy lélegzik, te is lélegzel. Ahogy az arcizmai elernyednek, a tiéd is. Ahogy a szeme megpihen, a tiéd is. Ahogy a torkod és a szád elernyed, az agyad frekvenciája is alacsonyabb lesz. Az agyhullámod ténylegesen kiszélesedik. Betából alfába aztán a téta álomszerű állapotába kerülsz. Az agyközpont dopamint szór az amigdalára. Ezalatt a hormonrendszer oxitocint juttat a keringésbe és egyre többször, egyre rendszeresebben és egyre több ideig kerülünk eufórikus állapotba. Úgy képzelem, ilyen lehetett Ramana Maharshi mellett ülni.

7

KÉP: Ramana Maharshi

Azért megyünk Mysore-ba, hogy “mellett üljünk”.
Azért gyakorlunk ászanát, hogy megtanuljuk, hogyan kell ülni.

A metafizikai válasz, hogy hozzá vagy láncolva a szamszkárákhoz, amelyeket az agyat létrehoz.
Nem tudok rajta segíteni, hogy ilyen rossz volt a gyerekkorom, vagy hogy olyan döntésekhez vezetett hogy terapeutikus módszerekkel kell elhalmoznom magam. Nagyon is kételkedem benne, hogy én itt bármilyen döntést tudjak hozni.
Egyszer feltettem ugyanezt a kérdést Richardnak, arról beszélve, hogy a diákok elöntik Mysore-t, és hogy ennek alapján lehet-e elég személyes időt tölteni a tanároddal.

“Richard…mostmár egészen más. Nincs már olyan különleges személyes lehetőségünk, ami neked, Timnek, Eddie-nek volt Gurujivel. (Itt tértem volna a tárgyra, de ügyesen kicselezett, elterelte a témát, és elmagyarázta nekem a koshákat) Hogy lehet nekem is ilyen különleges kapcsolatom? Hol találom?”

Azt mondta “Russell…te csak öt rétegnyi szemét vagy.”

Ami pedig történik, az az, hogy ez a különleges atléták generációja (persze ezt nem fair mondani egy hordányi ideges, merev és önkéntes először utazónak) elmegy Mysore-ba, hogy meglobogtassa a zászlóját, és arra verje a dobját, hogy demonstrálja a saját hitét, szakértelmét és ambícióját.

Erre a tanár felel.

Néha kegyetlenül, néha kedvesen válaszol. Néha mosolyog, néha gúnyosan felhorkant. A kedved válaszokat kedvelem, így megpróbálom azokat keresni. Furcsa napokon, tesztelem az átjárhatóságot a kettő közt és megjutalmaznak érte…(de a legtöbbször totál hülyét csinálok magamból.)

Azt hiszem, rendkívül óvatosnak kell lenned a motivációiddal…főleg ebben a gyakorlásban. Minden érzelmed, félelmed és vágyad rögtön ott van az elméd felszínén. A citta vize habzik és a gondolataidtól kavarog. Egy mysore termi tanár látja ezt.

És ez a pali, Sharath, már akkor látja, mikor besétálsz az ajtón – akkor látja, amikor mégcsak regisztrálsz.
Az a motivációd, hogy a család tagja legyél. Fel akarod venni a nevét és meg akarod tudni a telefonszámát és el akarod adni a pólóit? Mert én akartam mindezt és megtanultam minden leckét, ami ezzel jár. Vagy csak meg akarsz tanulni rendesen ülni, lélegezni és azért szeretni a családod, akik, és amik igazán ők?

Ahogy a nagy Chaiwala Spiros mondja…”Mind csak Lények vagyunk.”

8

KÉP: Chaiwala Spiros New York Cityben, 2016 június

Azok számára, akik ezt még nem tapasztalhatták meg, miért mondják tanárok azt, hogy “Sharath számomra az utat mutató fény. Egy igazi példakép.” Tudnál erről beszélni a saját szempontodból?

Egyszer kérdeztem Sharathot a szamszkáráimról. Tudod, sok trauma ment végig a családomon, sok rossz házasság, drogabúzus. Nem születhetsz le csak úgy Dalai Lamának amikor ginivó kamionvezetők 1000 éves láncolatából származol.

“Sharath, a szamszkáráim szörnyűek, hogyan tudok igazán jógivá válni?” kérdeztem.
Néha teljesen lefegyverző…
Egy kicsit felhorkantva azt mondta: “Ha! Az én szamszkáráim is szörnyűek.”

Ezt elég jó volt hallani tőle. Nem számít, hogy a nagyapja egy generációs jógamester és vele nőtt fel Mysore-ban. Nem számít, hogy senki élő ember nem vitte véghez az astanga jóga láncoltában, amit ő. Talán arra gondol, hogy mit vihetett volna véghez, ha teljesen erre a szándékra szánva jön a világra, mint Ramesh nagybátyja, vagy olyan fizikai teste van, mint Mark Yeonak.

Egyszer asszisztáltam Manju P. Joisnak ausztráliában. Manju egy kincsesbánya a régi időkről való történeteket illetően, hogy mi hogy volt az édesapjával és a családjával. Egy elég rizikós téma volt őt a fiatalabb testvéréről kérdezni, de ennek ellenére persze családtag volt és Manju szerette őt, úgyhogy nagyon nyugodtan és csöndben elmesélte, hogy a kis Ramesh ászana és szanszkrit zseni volt és mindent ő örökölt volna, ha életben marad. Olyan volt, mint egy kis Adi Shankar, csak egész nap kézen állva.

Mark Yeo más tészta. Mark és én egy időben kezdtük az astangát. Adelaide-ben tanult David Roche shalájában Andrew Hillam-mel. Mark malajziai hosszútáv maratonfutó volt, emlékeim szerint. Fél évig mögötte gyakoroltam a shalában és végignéztem, ahogy az 5. Sorozat első hét ászanáját elsajátitja. Ott voltam aznap is, amikor kezdte. Káprázatos volt végignézni, ahogy kivitelezi a gyakorlást. Látni a kinjait, ahogy egyik póz szögesen ellentétes irányba csavarja a testet, mint a másik — láttam, hogy ez az astanga jóga gyakorlás, amikor a legmagasabb szinten gyakorolják, a legkinzobb formája a fizikai szenvedésnek.

Sharath számára azonban, ez egy édes érzés a saját helye felől. Tudja, hogy kicsoda ő.
Ez önmagában többet ért, mint bármi egy igazi jógatanártól. Őszinteségből és megértésből tanit. És elhiheted, keményen dolgozik!
Tudom, hogy az édesanyja most nagyon próbálja befolyásolni, hogy a nyaranta tartson szünetet, de emlékezzünk, hogy Guruji olyan 100 körüli diákot tanított naponta a főszezonban.

12 diákkal ülni 4:30-tól délig a régi shalában teljesen más volt, mint 100 diákkal ülni és figyelni rájuk ugyanennyi időt – ami Sharathnak az elmúlt éveket jelentették. Ennek tetejébe, először gyakorol…nem alszik többet, mint 4 óra.

Igen, ez a pali egy igazi példakép.

És van vizioja is. Érti, hogy mi, a diákjai és az autorizált tanárok, fel tudjuk használni a segítségét és a tapasztalatot, ahogy megtanuljuk tőle, hogyan tanítsunk (hogy ne ragadtassuk el magunkat és tegyünk tönkre testeket és életeket, mikor hazatérünk), úgyhogy kiépített egy tanitvanyi rendszert, és ez cserébe sok munkát levesz a válláról (szó szerint). Nagyon okos.

Ismeri az elhivatottságot. Megérzi benned.

Mint amit a “Guruji” könyben Guy Donahaye (az előző mentorom) leir, amikor Norman Allen elmeséli, hogy mászott lefelé Guruji lakshmipurami otthonának a lépcsőin, mert annyira kimerült volt, de mégis teljesen elhivatott, hogy másnap ismét megjelenlen és gyakoroljon Gurujival…csakhogy ParamaYogi Guru R. Sharath Jois ezt mindennap megtette, 20 éven keresztül. Emiatt ezt megérzi — azt, hogyha egy diákja sokat áldozott azért, hogy vele gyakorolhasson.

Guruji és Sharath családjának filozófiája az adi Shankaracharya tradicióhoz kötődik. Minden Egy. Hogyan engedi a gyakorlás, hogy ebbe belekóstoljunk?

Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen.

Azt hiszem, végeredményben tényleg a szenvedés iránti együttérzéshez kötődik.

A ma reggeli órámon, amit a Stanfordon tartottam, kipróbáltam valami mást. Egy friss gyakorló orosz lánynak súlyos derékfájása volt, egy nyirokcsomó műtétből volt felépülőben, és mégis volt gimnasztikai potenciálja. Nem tartott számára sokáig, hogy kinyíljon és megerősödjön. A hátrahajlításon dolgoztunk ma reggel, miután befejezte a gyakorlását. A falhoz tettem a karjait urdhva dhanurászanában, hogy kinyíljon a válla.

(Sharath említette, hogy lehetünk egy kicsit kreatívabbak a kezdőkkel és a sérültekkel. Kicsit megvonta a vállát, majd azt mondta “Használhatják a falat.”)

Összenyomtam a térdeit és le pedig a lábfejét a lábujjaimmal, közelebb tolva a combokat egymáshoz, hogy jobban hozzáférjen a fal segitsegevel a vállaihoz. Miután kijött a pózból, rámnézett, és azt mondta “Fáj az alhátam.”

Visszanéztem rá és a hüvelykujjamat felmutatva jeleztem, hogy ez rendben van. Tényleg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Vannak fizikai érzések, amelyek hozzátartoznak ehhez a tapasztalathoz, és keresztüljutni egy fájdalomküszöbön kritikus a fejlődés szempontjából. Ahogy BKS Iyengar mondta: “A jóga egy fájdalmas művészet.”

Szóval nézem őt és azon gondolkodom, hogy segíthetném át ezen a tapasztalaton…és a cél nélküli lelkesedés tűnt a legjobb módnak ebben az esetben. És ez az együttérzés…mert azt szeretnéd, ha a diák megtanulná, hogyan viselje el a fájdalmat, hogy megszabaduljon a fájdalomtól.
Voltam ott, ahol ő van most. Most pedig a saját tanárom helyében találom magam, ahogy szeretném őt keresztülvinni valamin, amitől én is szenvedtem. (megjegyzés: Néhány héttel később mondtam, hogy lazítsa el a fenékizmait, és az tényleg segített.)

A jógagyakorlás ezen a ponton annak a megértéséről szól, hogy mindannyiunk megtapasztalja a szenvedést és felismerjük, hogy mindannyian megszabadulni szeretnénk a szenvedéstől. A kaivalyát keressük. Nemcsak a közömbösséget, hanem az egyedüllétet. Egységet.

Szóval van ez a dolgunk…több rétegű én…

A koshák (öt rétegnyi szemét): test, energia, elme, bölcsesség és üdvösség…és ezekhez mind rögtön hozzá tudunk férni.

9

KÉP: James Joyce.
Ahogy James Joyce mondta a maszturbációról…csodálatos, hogy hozzáférhető.

Azt gyakoroljuk, hogy nyitogassuk ezek a nagyon finom és érzékeny rétegeket a mindennapjaink részeként, hogy mikor beüt a nagy szar, egyensúllyal tudjunk szembenézni a szörnyeteggel. Szóval Guruji astanga jógája egy eszköz, ami által kiállhatjuk a raga-dveshát (vágy és viszolygás). Ha szembe kell néznünk egy horrorisztikus érzéssel, mint amilyen a lábikraizom nyúlása, és megtapasztaljuk, hogyan tudjuk magunkat keresztülvinni rajta a légzéssel, talán többször térünk majd vissza ehhez a légzéshez, krízisek idején. Talán néhány hónappal később azt is elkezdjük megérteni, hogy a borzalom nem volt tartós…és ez az a lecke, amely engedi, hogy a saját és mások szenvedését is időszakosnak lássuk.

Az agyunk néhány részének mérete valójában megváltozik, amikor végigmegyünk egy ilyen folyamaton.

Akik hosszú ideje meditálnak, valójában az agyuk miatt szinte kötelezően több együttérzést tanúsítanak mások felé. Az elülső agykérgük aktivizálódik, amikor látják mások fájdalmát. Ezért a vékony amigdala a felelős, amit nem stimuláltak túl erőszakkal. Az átlagemberek agykérge egy kissé aktivizálódik, akkor, amikor látnak valakit, aki hozzájuk közeláll, szenvedni. Látod, akik meditálnak, valójában kiterjesztik a saját identitáskörüket. Te is beletartozol.

Érdekes módon a hátsó agykérgünk működése leáll, amikor flowban vagyunk. De mikor tudatunknál vagyunk, vagy amikor pénzt kapunk, aktivizálódik. Úgyhogy amikor a gyakorláson keresztül flowba kerülünk, megkezdjük az utunkat az empátia és az alacsonyabb öntudatosság felé.

brain

Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter

Újraindul a bandha

oltár

“Követve a kormányzati törekvést és a járvány karakterisztikáját” hétfőtől – két hónap elteltével – korlátozott üzemmódban újranyitja kapuit jógaiskolánk. A járványhelyzet alakulását folyamatosan nyomon követjük, ennek szellemében hozzuk újabb döntéseket a jógaiskola működésével kapcsolatosan, amennyiben szükséges.

JÖVŐ HETI ÓRARENDÜNK

ÉRVÉNYES: 2020. május 18-tól május 23-ig. VALID from 18/5 till 23/05

Átmenetileg az összes órára bejelentkezés szükséges! Max. 9 fő gyakorolhat egyszerre a teremben, tartva a megfelelő biztonsági távolságot egymástól. Bejelentkezés menetét az órarend alatt találod.

HÉTFŐ
MONDAY
KEDD
TUESDAY
SZERDA
WEDNESDAY
CSÜTÖRTÖK
THURSDAY
PÉNTEK
FRIDAY
SZOMBAT
SATURDAY
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
HOLDNAP
Miért nem
gyakorlunk
ilyenkor?
10:00-11:30
ASTANGA
HALF LED
István
 
  18:00-19:30
VINYÁSZA
KRAMA
R.Timi
18:00-19:30
ASTANGA
HALF LED
István
17:00-18:30
VINYÁSZA
KRAMA
R.Timi
18:00-19:30
ASTANGA
HALF LED

István
17:00-18:30
VINYÁSZA
KRAMA
István
18:00-19:30
VINYÁSZA
KRAMA
R.Timi
      

*Mielőtt először jössz erre az óratípusra, olvasd el ezt!

2020. május 24. (vasárnap) 16:00-tól ASTANGA KONFERENCIA. Téma: Mit adott az elmúlt két hónap az astanga gyakorlásunknak?

A tanfolyamok újraindulásáról, hamarosan döntünk, kérlek figyeljétek honlapunkat.

BEJELENTKEZÉS MENETE

MYSORE PROGRAM

A járványhelyzet elmúlásáig két kezdési időpontra lehet bejelentkezniük a Mysore programosoknak: 6:00 és 7:30. A teremben egyszerre max. 9-en gyakorolhatnak. Ha szeretnél részt venni a gyakorlásokon akkor Andinál tudsz bejelentkezni a két időpont egyikére. Az első héten mindenkit arra kérük, hogy csak az jelentkezzen aki mind a négy nap tud jönni gyakorolni (péntek holdnap lesz, szombat meg pihenőnap). Köszönjük!

Andi e-mail címe: krebesz.andrea@gmail.com

DÉLUTÁNI ÓRÁK MYSORE

A járványhelyzet elmúlásáig minden délutáni órára e-mailben be kell jelentkezni. FONTOS!  Bejelentkezni egy adott órára csak aznap 12:00-tól lehet az adott oktatónál. Várd meg a visszajelzésünket, hogy volt-e szabad hely számodra (nézd a spam mappát is) addig ne indulj el. Ha nincs érvényes bérleted akkor előzetesen, elektronikusan tudod megvenni a napijegyed (ha kaptál visszaigazolást hogy jöhetsz). Egyenlőre új gyakorlókat sajnos nem tudunk fogadni – akkor vagy új ha még sosem voltál a bandhában – a “helyszűke” miatt. Köszönjük megértéseteket!

Bejelentkezés Timihez: timcsi.racz@gmail.com
Bejelentkezés Istvánhoz: info@bandhaworks.hu

On-line fizetési oldalunk: bandha-payments.hu

AZ ORGANIKUS BANDHA TEA LEVELEK IS KÉSZEN ÁLLNAK A NYITÁSRA

organic bandha tea

VÁRUNK SZERETETTEL 🕉

Astanga ikonok: Paul Gold

Paul Gold Ashtanga

Paul, kérlek mesélj nekünk a jógagyakorlás előtti életedről. 

Az első jóga órámon 1996-ban vettem részt. Mielőtt elkezdtem volna, csak sodródtam az árral. Egyetemi pályára készültem, történelemszakon, de miután 1993-ban elvégeztem a mesterképzést, a doktori képzést már nem vállaltam, mert úgy éreztem, hogy a tudományos pálya túl zárt világ nekem. A diplomám megszerzése után filmkészítést tanultam Vancouverben, majd független produkciókon dolgoztam Torontóban. A munka legnagyobb része érdektelen és alulfizetett volt. Készítettem egy rövidfilmet egy barátommal, amiből végül nem lett semmi, és nem volt képes kirobbantani az alkotói válságból sem, amibe belekerültem.

Akkoriban egy dühös fiatalember voltam. Pontosan úgy bosszantottak a dolgok és ugyanolyan éretlen is voltam, mint Holden-Caulfield a Zabhegyezőben. Ma már tudom, hogy a felnőtt világ ellentmondásai és kétértelműsége zavart. Középiskolás korom óta füveztem, ezzel próbáltam úrrá lenni az összezavarodottságon. Sokat szívtam, de nem azért csináltam, hogy beálljak, és jól érezzem magam; gyógyszerként használtam, és a szabadidőm jelentős részét ezzel töltöttem. Miután elkezdtem astangázni, rövidesen elvesztettem az érdeklődésemet iránta és abbahagytam.

A jóga felé vezető úton 1995 nyarán, egy szakítást követően indultam el. A kapcsolat már régóta nem működött és sokkal korábban véget kellett volna érnie. Őszinte leszek, amikor végül összeomlott, szenvedtem. Emiatt határoztam el, hogy elkezdek dolgozni magamon. Miközben tudtam, hogy nem akarok újabb zavaros kapcsolatba kezdeni, beismertem azt is, hogy vannak bizonyos válaszmintáim, amelyek meghatározott reakciókhoz vezetnek. Nem számított, hogy ezek tanult minták voltak-e, vagy a környezet váltotta ki őket; egyszerűen csak le akartam számolni velük és újra akartam tanulni magam. Szóval felfedezésbe fogtam.

Nekiálltam a „Művész útja” programnak, ami a ’90-es években egy népszerű, kreatív önfejlesztő kurzus volt. Elkezdtem naplót írni és ellátogattam egy terapeutához (Kanadában volt társadalombiztosítás, ennek keretein belül lehetőségem volt igénybe venni – orvosi végzettségű – segítőt). Ezen kívül egy barátom ajánlására és azért, hogy kimozduljak az alkotói válságból, egy bohóc-tanfolyamot is elkezdtem, amit Richard Pochinko egyik tanítványa tartott, az ő módszere alapján. Ez nagyon intenzív volt; három hónapon át három-négy éjszaka hetente, három óra hosszan, plusz a házi feladat. Elképesztő volt, egy igazi művészet-alapú terápia.  Pochinko bohóc módszere szerint először a személyes, természetesen jelentkező érzelmekre és impulzusokra kell koncentrálni, és aztán ugyanezeket kell felhasználni az előadásban – pontosan erre volt szükségem. 

Mivel folyamatosan dolgoztam magamon, egyre nyitottabb lettem és könnyebben teremtettem kapcsolatokat, mint valaha. Ezért, amikor egy étteremben megláttam egy helyi jógastúdió prospektusát, arra gondoltam, hogy „Jóga…hm. Azt hiszem, ezt megnézem magamnak.”

Hogyan talált az astanga utat az életedbe? 

Teljesen kezdőként nem astanga, hanem kripalu órákra jártam. A jógastúdióban volt néhány astanga óra is, de ezeket haladóként tüntették fel a prospektusban – három csillaggal, szemben az egy csillagos kripalu órákkal – ezért tartottam tőlük. Úgy gondoltam, hogy mivel nagyon merev vagyok, a kevésbé erőteljes órák valók nekem. És tényleg; nagyon, nagyon merev voltam. Mielőtt elkezdtem jógázni, imádtam síelni, képes voltam akár egész nap hódombról hódombra száguldozni. Ettől viszont a csípőm, a combhajlítóim és a hátam alsó szakasza nagyon beszűkült, hajlottak voltak a lábaim, és képtelen voltam teljesen kiegyenesíteni a végtagjaimat. Csak hogy a dolgok fizikailag még izgalmasabbak legyenek: olyan csuklóm van, ami nem hajlik. Ha ehhez még hozzáadjuk a basszusgitározás miatt beszűkült vállat is, nagyjából el lehet képzelni, hogy az ászanák micsoda arzenálját jelentették az ellenállásnak, a fájdalomnak és az intenzív érzéseknek. 

A kripalu órák lassúak és kímélők voltak, de arra alkalmasak, hogy egy nagyon alapszintű elme-test tudatosságot szerezzek. Egy kicsit a testem is kinyílt. Tényleg nagyon szelíd órák voltak, relaxáltunk, csináltunk pár ászanát, újra relaxáltunk, aztán gyógyteát ittunk és narancsot ettünk. Az egész igazán kedves volt.

Amikor már magabiztosabbnak éreztem magam, részt vettem az első, vezetett astanga órámon. Más volt, mint bármi, amit addig átéltem. Imádtam a vinyásza-számolást és azt, hogy az ászanák közötti átkötő mozdulatok miatt sokkal fókuszáltabb állapotba került az elmém, aminek eredményeként az óra után nagyobb békét és megértést tapasztaltam, mint korábban. Csak az számított, hogy megpróbáljam túlélni az órát, az agyamnak nem volt lehetősége arra a luxusra, hogy közben bármi másra rácsodálkozzon, vagy összpontosítson. A gyakorlás tulajdonképpen a kikényszerített meditáció egy formája volt. Az említett megértés és béke abból származott, hogy másfél órán keresztül semmi másra nem tudtam figyelni, csakis arra, amire a tanár utasított. Ez a tapasztalat aztán értékes nézőpontokkal gazdagította az életem. Rájöttem, hogy ami uralja a tudatomat, vagy elfoglalja a gondolataimat, az eltűnik, amint elkezdek lélegezni és mozogni a teremben. Ezért annak ellenére, hogy szörnyen merev voltam és fizikailag nagyon nehezen éltem meg az órákat, mégis komoly érdeklődést kezdtem érezni a vezetett astanga órák iránt és hetente néhány alkalommal ellátogattam. 

Akkoriban Torontóban még nem volt Mysore program. Mysore órákra akkor kezdtem járni, amikor elérhetővé váltak (és amikor elég korán fel tudtam kelni…). Amikor képtelen voltam időben felkelni, feltettem a The Clash vagy a The Beastie Boys valamelyik lemezét és otthon gyakoroltam. Rachelle néha átjárt hozzám és gyakran talált alsónadrágban, miközben épp gyakoroltam (1996-ban nem voltak jógaruhák).

Amikor elkezdtél gyakorolni, észrevettél-e saját magadon valami változást, ami ennek az eredménye volt? Korábban például említetted, hogy ingerlékeny és dühös voltál.

Persze. 

Mint mondtam, fizikailag nem voltak jó képességeim, sem tehetségem. Épp ezért fizikai síkon nem is volt semmilyen elvárásom. Az önismeret érdekében kezdtem jógázni, és azért, hogy megtaláljam a középutat. A gyakorlás közvetlen tapasztalata az volt, hogy sérüléseket szerzek, ha túl kemény vagyok magamhoz. Különösen akkor kellett uralkodnom magamon – a haladás utáni vágyon és az irigységen –, amikor elkezdtem Mysore stílusban gyakorolni az ászanákat. Ez időnként nagyon nehéz és kifejezetten frusztráló volt, de az erőltetés – beláttam – nem volt nekem való. Tehát mindent megtettem, amire képes voltam, és nem estem bele abba a csapdába, hogy a fejlődést a gyakorolt ászanák számának növekedésével azonosítsam. 

Ezen a ponton a diákok egy része kiszállna az astanga gyakorlásából, de valamilyen oknál fogva én kitartottam. Talán annak a példája vagyok, hogy létezik valamilyen karmikus hajlam a gyakorlásra. Ki tudja? A testem szépen lassan kinyílt, ahogy az ászanák mélysége helyett inkább a légzésre összpontosítottam. 

Ami a személyes életemben tapasztalható változásokat illeti: miközben küzdöttem a matracon, és csak az tudtam végrehajtani, amire épp képes voltam, fejlődtem az alázat és a türelem terén. Rákényszerültem arra, hogy elfogadjam a saját korlátaimat, és nem tartott sokáig, hogy rájöjjek; ha ugyanezt az elfogadást nem terjesztem ki a matracon kívül másokra is, akkor önző vagyok és képmutató. 

Az astanga jóga megtanított arra, hogy kicsit visszavegyek és másoktól is kevesebbet várjak. Ez szinte minden kapcsolatomat átalakította. Kevesebbet ítélkeztem, kevésbé voltam dühös és még kevésbé ingerlékeny. Sokkal elfogadóbb lettem.

Aztán egyszer csak úgy érezted, hogy kész vagy meglátogatni a Forrást? Milyen tapasztalatokat szereztél? 

Azokban az években – 1998–2001 között –, amikor Rachelle-lel Los Angelesben éltünk, nagyon komolyan astangáztam. Los Angelesbe pár héttel az esküvőnk után költöztünk, mivel felvettek az Amerika Filmintézetbe filmkészítés szakra. 

Miután elhelyezkedtünk a nyugat-hollywoodi apartmanunkban, észrevettem, hogy a közelben van egy délutáni Mysore-óra, amit Jorgen Christiansson vezetett. Ez az osztály csak rövid ideig létezett, mégis rengeteget tanultam. Nagyon sok félelmemet legyőztem, és míg erősebben elkezdtem bízni a módszerben. Viszont miután Jorgen visszaköltözött a város nyugati oldalára, új tanárt kellett találnom, mivel az iskola miatt minden nap Hollywoodban kellett lennem, ahonnan a város nyugati oldalára lehetetlen lett volna átjárni. 

Szerencsére elkezdtem Noah Williams óráira járni, aki éppen akkor indított el egy reggeli Mysore programot Silver Lake-ben. Amíg el nem költöztem Los Angelesből, Noah mellett tanultam és később mellette is dolgoztam segédtanárként. Noah és Kimberly voltak azok, aki arra ösztönöztek minket Rachelle-lel, hogy látogassunk el Mysore-ba. 

Előbb azonban meg kellett várnunk, hogy megszerezzem a diplomámat, ami 2000 tavaszán történt meg. Az első Mysore-i utunkat 2001 legelejére terveztük, 2000. december 31-én érkeztünk meg a városba. Nagyon fáradtak voltunk, mivel előtte három hetet utaztunk Észak-Indiában, de időben odaértünk, és izgatottan vártuk, hogy végre gyakorolhassunk Gurujival. Mintha csak a végzet akarta volna –a shala festés miatt zárva volt, ezért tovább kellett várnunk. Elfoglaltuk tehát a zajos, földszinti szobánkat a Kaveri Hotelben, és kitaláltuk, hogy a régi postahivatalnál, Lakshmipuramban tudunk gyakorolni. Aztán lófráltunk, amíg a shala újra nem nyitott.

Mik voltak az első benyomásaid Gurujiról és Sharathról? 

Abban az időben az órákat Lakshmipuramban tartották, és a shala neve még Ashtanga Yoga Research Institute volt. 

Nagyszerű volt végre találkozni Gurujival. Rengeteget hallottam róla, és nagyon izgalmas volt találkozni vele, olyan, mint élőben látni egy rocksztárt. Nagyon tiszteltem őt és hálás voltam, hogy vele gyakorolhatok. Sharath segédkezett mellette és akkoriban kezdett el vezetni egy saját kis osztályt is. Arra emlékszem, hogy Sharath valamikor a délelőtt folyamán távozott, és utána Guruji egyedül tanította az osztály fennmaradó részét. Guruji már jócskán a nyolcvanas éveiben járt, és hihetetlen volt számomra, amit csinált. A saját nagyszüleimre gondoltam, akiknek ugyanebben a korban nem volt sem ennyi erejük, sem ennyi kitartásuk vagy ügyességük. 

Az első mysore-i utam óriási tanulság volt. Az ott töltött idő nagy részét utáltam. A nyugati oktatási rendszer terméke voltam, egy olyan rendszeré, ami a jól elvégzett munkáért az oktató elismerését kínálja. Ebben a rendszerben én nagyszerű diák voltam, rengeteg figyelmet és pozitív visszajelzést kaptam az oktatóktól. Tiszta kitűnő voltam, az egyetemen felkerültem a külön elismeréssel jutalmazottak listára, sőt az afölötti listára is ráfértem.

Amikor elkezdtem jógázni, szintén nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Elkötelezett és komoly diák voltam, és ilyenként is ismertek el. Idővel felkértek arra is, hogy segédkezzek, később, amikor Los Angelesben éltem, már órákat is tartottam. Fejlődtem a gyakorlásban is, az első Mysore-i utam előtt megtanultam az első és a második sorozatot is. Abban reménykedtem, hogy ahogy megérkezek Mysore-ba, Guruji felismeri az odaadásomat és ugyanazt a reakciót fogom kiváltani belőle, mint tíz éves korom óta minden tanáromból. De nem így lett, és ez nagyon felbosszantott.

Ezért az ott töltött idő nagy részében morogtam magamban és Rachelle-nek is. Láthatatlannak éreztem magam és ez csak akkor változott meg, amikor már hazaértünk. Csak az első jetleges reggeli gyakorláson jöttem rá, hogy tudattalanul alkalmaztam a jógagyakorlásra is a megerősítés és elismerés utáni vágyamat. Mivel Guruji nem ebben a paradigmában működött, ezért utáltam, mert így mégis honnan tudhattam volna meg, hogy jó vagyok-e? 

Miután hazaértem, akkor értettem meg, hogy a gyakorlás hozzám tartozik és független bárki más megerősítésétől vagy elismerésétől. Rájöttem, hogy a gyakorlás képes lehet megnyitni minket, és lehetőséget adni a fejlődésre és a tudatosságra, de ugyanúgy lehet csak egy újabb olyan út is, ahol a személyiségünkből eredő tendenciákat és hajlamokat (más néven a szarságainkat…) alkalmazzuk. Guruji megadta nekem ezt az áttörést. Azt hiszem, tudta, mire van szükségem, és úgy olvasott bennem, mint egy könyvben. 

Miután megtanultam ezt a leckét Gurujitól, mint tanár, mindig arra törekedtem, hogy felhatalmazzam a diákjaimat arra, hogy ne érezzék úgy, hogy függenek az én megerősítésemtől, vagy bármely más tanár elismerésétől. Arra késztetni a diákokat, hogy kivívják a tanáruk jó véleményét, nagyszerű módszer az üzleti életben, de szörnyű hátrányt jelent a diákok fejlődésében. Sajnos ezt újra és újra megtapasztaltam… nagyon szomorú volt látni, amikor a más tanároktól érkező tanulók az idejük nagy részét vagy azzal töltötték, hogy megpróbálják kivívni az elismerésem, vagy azzal, hogy bocsánatot kérjenek, amiért nem csinálták „helyesen” az ászanákat.

Az alapján, amit mondtál, úgy tűnik, hogy a diákok befelé fordulásához elengedhetetlen, hogy a figyelmet a légzésre irányítsák és koncentráljanak. Ez ellentmondásos lehet a nyugati hallgatók számára. Bármerre nézünk, azt láthatjuk, hogy a testtartást nevezik a legfontosabbnak. Mit gondolsz, hogyan tud ez utóbbi ellen egy diák a legjobban védekezni? 

Mindannyiunknak megvannak a hajlamai és a mintái, amiket behoz a gyakorlásba, és ezek a minták vitathatatlanul meg is jelennek. Elkerülni nem lehet őket; tehát a tökéletesség hajszolásának nyomásától kell megszabadítanunk magunkat. A tökéletesség iránti törekvés a gyakorlást inkább előadássá teszi, nem feltárássá vagy párbeszéddé. 

Nem óvhatjuk meg magunkat attól, hogy hibázzunk, viszont az idő múlásával lassan felépíthetjük a tudatosságot. Ez egy folyamat, ami a jelenben való létezés eredményeként következik be. 

Sharath arra buzdít bennünket, hogy a jámákat és a nijámákat alkalmazzuk a szőnyegen is, hogy elmélyítsük a gyakorlást és az életünket. Valószínűleg ez a legjobb módja annak, hogy a gyakorlásunk ne váljon puszta testmozgássá, vagy „cirkusszá” – ahogy Guruji hívta. Az ászanák akkor nem lesznek létfontosságúak, ha van valamilyen nagyobb célja vagy oka a gyakorlásunknak.

Óvatosságra intenék viszont mindenkit; a tökéletességre törekvés ugyan leggyakrabban az ászanákra irányul, de megjelenhet másban is. A jógagyakorlók képesek ugyanúgy az őrület határáig hajszolni a helyes vinyásza-számolást, a tökéletes légzést, a tökéletes étrendet, vagy akár a jámák és nijámák megvalósítását is.

Mik a főbb pontok, amiket most, hosszú távú gyakorlóként ismersz, de két-három év gyakorlás után még nem tapasztaltál? 

Az egyik kulcsfontosságú pont most, közel húsz év gyakorlás után az, hogy mennyi mindent van lehetőségem közvetlenül megtapasztalni a matracon. Amikor elkezdtem gyakorolni és amikor még csak két-három éve astangáztam, még mások tapasztalataira kellett hagyatkoznom, hogy a kérdéseimre és az aggodalmaimra választ találjak.

Az önbizalomnak van egy olyan szintje, ami csak évek alatt fejlődik ki. „Beérésnek” szeretem nevezni. Ez a napról napra, hónapról hónapra, évről évre történő gyakorlás eredménye, nem hamisítható, sehogyan sem rövidíthető le, nem váltható ki semmilyen tanárképzéssel. 

Mostanában amikor nehézségeket élek át a matracon, felhasználhatom a múltbeli tapasztalataimat, hogy segítsenek a fájdalom, vagy sérülés (szerencsére jelenleg csak kevés ilyen van), egy új ászana elsajátítása, a fáradtság és – a hosszú időn át tartó folyamatos gyakorlás következtében időszakonként vissza-visszatérő – unalom leküzdésében. A gyakorlásban a mézeshetek időszaka ugyanis általában nem tart sokáig. A múltbeli tapasztalataim ezért sok mentális és érzelmi energiát takarítanak meg nekem.

Kevésbé tapasztalt gyakorlóként nagyon aggódtam amiatt, amiket éreztem, fogalmam sem volt arról, hogy az az intenzitás, amit tapasztalok, normális-e. Ez komolyan aggasztott. Nagyon féltem például attól, hogy kifordul a térdem. Most már sokkal komfortosabban viszonyulok az általam tapasztalt érzetekhez. Nem aggódok, amikor intenzívebbek.

Másik példa: amikor kezdő voltam, sok ászana esetében meg voltam győződve arról, hogy sosem leszek képes végrehajtani őket. A maricsjászana D erre a tökéletes példa. Amikor először sikerült, megtapasztaltam, hogy egy korábban lehetetlennek tartott dolog lehetségessé, majd egyre és egyre kényelmesebbé válik. Óriási élmény volt. Azóta minden alkalommal, amikor nehézségekbe ütközik egy ászana elsajátítása során, azoknak az ászanáknak a sorára gondolok, amiket korábban lehetetlennek tűnt megcsinálni és most mégis képes vagyok rá. Ez egy hosszú lista, rajta van a kapotászana, a karandavászana, az éka pada bakászana, a virancsjászana B és a vipparitta salabhászana. 

Ami a fáradtságot és az unalmat érinti, péntekenként gyakorlás után néha úgy érzem, hogy sikítani tudnék a gondolattól, hogy vasárnap újra a matracra álljak. A múltban néha kihagytam egy-egy gyakorlást, hogy tovább aludjak vagy kényelmesen megreggelizzek.  A kihagyott napokat azonban szinte mindig megbántam, mert a gyakorlás mindig magában hordozza az áttörések elérésének és önmagunk mélyebb megismerésének lehetőségét. Ez volt a gyakorlás jelentette kaland egyik eleme. Nem tudtam, mi fog történni, amikor a matracra állok, azt viszont pontosan tudtam, mi lesz, ha alszok vagy reggelizek. Ha nem gyakoroltam, nem volt átütő felismerés. Amikor úgy éreztem, hogy túl fáradt vagyok a gyakorláshoz, vagy fájt valamim, vettem egy forró zuhanyt, ráálltam a matracra, és azt mondtam magamnak: csak a légzésre figyelj, és tedd meg, amire most képes vagy. Nagyon gyakran meglepődtem, mi minden sikerült ilyenkor. Ahogy telt az idő, magamévá tettem az érzést, hogy ha gyakorlok, sokkal jobban érzem magam, mintha nem gyakorolnék, és ez elég motivációt adott ahhoz, hogy ráálljak a szőnyegre. 

Ha bármilyen tanácsot adhatnék azoknak, akik csak most kezdték a gyakorlást, vagy csak rövid ideje folytatják, a következőket mondanám:

1. Fókuszálj a saját gyakorlásodra, és ne aggódj amiatt, hogy mások mire képesek. Azt, hogy mennyit fejlődtél, ahhoz mérd, ahonnan elindultál, és ne ahhoz az elképzeléshez, ahol szerinted tartanod kellene. 

2.  Tudatosítsd magadban, hogy a jóga hogyan befolyásolja az életed más területeit is, például az alvást, a temperamentumodat, az emésztésedet, vagy a bátorságodat. A gyakorlás rengeteg formában hozhat előnyt, ha odafigyelünk ezekre.

3. Találj egy olyan okot a gyakorlásra (ld. a 2. pontot), ami nem az ászanákban való előmenetelhez kapcsolódik. Ez segíteni fog a fejlődésben akkor is, amikor nehézségekbe ütközöl és/vagy frusztációkkal küzdesz.

Miért tapasztalják sokan, hogy a gyakorlás a fizikai síkról áthelyeződik egy spirituális síkra?

A spirituális síkra való áttérés a módszerből következik. Az ászanák fizikai gyakorlása olyan eszköz, ami megnyitja és erősíti a testünket és fegyelmezi az érzékeinket. Az ászanák, a légzés, a bandhák, a drishti és a vinyásza-számolás megtanítják, hogyan kell koncentrálni és előkészítik a testet, hogy megfelelő talaja legyen az astanga jóga további ágainak. 

Guruji azt tanította, hogy az ászana-gyakorlás előkészíti a Patandzsali által leírt jámák és nijámák jobb megértését és megvalósítását. Ugyan az ászanák Patandzsali rendszerében a jóga harmadik ágát alkotják (az első kettő a jámák és a nijámák), mégis sokunknak sokkal hasznosabb, ha az ászana-gyakorlással kezdünk. 

Az ászana-gyakorlás eredményeképp létrejövő erős elme, test és érzékek nélkül a jámákat és a nijámákat súlyos teherként élhetjük meg, vagy úgy gondolhatunk rájuk, mint egyszerű szabályokra és előírásokra, amik nincsenek összhangban a kulturális hátterünkkel, vagy csak intellektuális szinten képesek hatni. Az életstílusunkban és a viselkedésünkben a tartós változások eléréséhez az intellektuális megértésen túl közvetlen gyakorlati tapasztalatokra van szükségünk. 

Amikor elkezdtem gyakorolni, lelkes húsevő voltam, és nem igazán érdekelt, hogy vegetáriánussá váljak. Ha azt mondták volna, hogy vegetáriánusnak kell lennem, valószínűleg képtelen lettem volna végrehajtani, sőt valószínűleg azt váltotta volna ki belőlem, hogy elfordulok az egésztől és felhagyok a gyakorlással. Az ászanák gyakorlásával azonban egyre erősödő kapcsolatot kezdtem el érezni magam és más élőlények között. Ez a kapcsolat arra késztetett, hogy átgondoljam, a táplálkozásommal okozok-e kárt (vagy halált) más élőlényeknek. A mindennapi gyakorlás során ez a kapcsolódás egyre erősödött, egészen addig, amíg a húsevés már képmutatónak és tarthatatlannak kezdett tűnni. 

A vegetáriánus életmódra való áttérés tehát az ászana-gyakorlás eredménye volt, de lehetővé tette, hogy megtapasztaljam a jámák egyikét, az ahimszát. Oldalakon keresztül sorolhatnám, hogy tapasztaltam meg a jámákat és a nijámákat a gyakorlás során. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az a mód, ahogy a fizikai gyakorlás terepet ad az astanga jóga többi ága iránti elköteleződésnek és azok megtapasztalásának, nagyon alapos és nagyon mélyre megy. Ez adja meg a módszernek azt a képességet – jobban, mint bármi más –, hogy meghaladja a fizikai síkot és áthelyeződjön a spirituálisra.

Paul, egy zárógondolat esetleg a gyakorlásról? 

Az egyik dolog, amit a gyakorlás által elérhetünk, az az, hogy megismerjük a korlátainkat. Nem kényszeríthetjük testünket. A testünk olyan, amilyen, és semmilyen erőltetés nem tudja megváltoztatni addig, amíg a változásnak nem jött el a maga ideje. Nem gyorsíthatjuk az ászanák elsajátításának folyamatát. Ha sürgetjük, vagy kiégünk, vagy a sérülést kockáztatjuk. Efölött egyszerűen nem gyakorolhatunk kontrollt; az elhatározásunk ereje korlátozottan tud csak érvényesülni. 

Azoknak, akik konkrét célokat tűznek maguk elé, például azt mondják: „a teljes első sorozatot meg akarom tanulni hat hónap alatt”, a testük – attól függően, milyen állapotban van, mikor elkezdik – egészen durva visszajelzést is küldhet. Az egyetlen elhatározás, ami működik, az ez: „A matracon vagyok, lélegzem és megteszem, amit tudok.” Lélegezni mindig képesek vagyunk, függetlenül attól, hogy hogyan érezzük magunkat, ahogy arra is, hogy figyeljünk, mi jön a felszínre, és megtegyük, amire épp képesek vagyunk. A többi lassan megjön magától, csak idő és ismétlés kérdése.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Astanga ikonok: Hamish Hendry (GB)

Hamish ashtanga

Sokak kedvenc astanga tanára egy végtelenül szerény, az elektronikus közösségi médiákat messziről kerülő, angol Úriember: Hamish Hendri (certified astanga oktató*). A bandhából jópáran csak miatt utaznak Londonba, hogy aztán beüljenek a sorba, kivárják míg bejutnak a piciny, fülled, párás helységben (kisebbe mint az amúgy sem nagy bandha) és Vele gyakorolhassanak. Fogadjátok szeretettel Hamish időtálló, aktuális gondolatait. *legmagasabb fokozat

Hamish, 1986 óta gyakorlod a jógát. Milyen volt a jóga világa, amikor elkezdted, és miben változott meg? 

Amikor elkezdtem astanga jógát gyakorolni, a jóga világa még kicsi volt. Azt hittem, az astanga sosem lesz népszerű, mert annyira nehéz. Mekkorát tévedtem! Nem voltak jógamatracok, hat láb (180 cm) hosszú csíkokra vágott német szőnyegeket használtunk – ha szerencséd volt, akkor derékszögűre sikerültek. És sehol sem voltak még a menő jóganadrágok.

19 éves koromban csak a felfedezés járt a fejemben. Minden könyvet elolvastam a jógáról, amihez csak hozzá tudtam jutni. (Az Amazon csak nyolc évvel később indult.) A tanáraim, Derek (Ireland) és Radha (Warrell) a szárnyaik alá vettek, és igyekeztem mindenben megfelelni nekik. Odaadással fordultam feléjük, amit azóta is a jóga egyik meghatározó elemének tartok. Erről bővebben később.

Néhány évbe telt, amíg eljutottam Mysore-be, főleg azért, mert nem volt elég pénzem. Amikor fiatal vagy, és egyik napról a másikra élsz, normálisnak tűnik, ha nem aggódsz a jövőd miatt. Vidéken, dombok és tanyák között nőttem fel. Az első utam Mysore-ba megdöbbentő és tanulságos volt; őrült indiai városi életet láttam. Guruji mindannyiunk által jól ismert pillantása elég volt ahhoz, hogy rögtön tudjam; a történetem Mysore-ban fog folytatódni.

Megváltozott Mysore? Persze, ahogy minden megváltozik. Nyilván több diák van, ez elkerülhetetlen. De nagyszerű, hogy találkozhatunk új emberekkel, és láthatjuk, hogy Guruji munkáját már az egész világon ismerik. Azt hiszem, a legszembetűnőbb különbség az, hogy amikor először jártam ott, még nem voltak oklevelek, csak egy legendákban létezőnek tűnő igazolás, amivel nagyjából egy tucat ember rendelkezett. Senki sem azért ment Mysore-be, hogy papírt szerezzen. Azért mentél, hogy jógázni tanulj Guruji-tól. Hogy megérintsd a lábát. 

A jóga nem változott, csak az emberek változtak. Az embereknek továbbra is ugyanazok a problémáik, a megvilágosodás vagy elérhető számukra, vagy nem. Minden más csak körítés.

2016 nyarát nevezhetnénk „rosszkedvünk nyarának” is, látva a multikulturalizmus elleni mozgalmakat, a szélsőséges politikusok feltűnését és az erőszakos, egész világot megrázó támadásokat. Úgy tűnik, hogy valóban a Kali Yuga-ban élünk, a küzdelem és a nézeteltérés korában. Ezekben az időkben milyen értelmet találhatunk a befelé összpontosító jógagyakorlatokban? 

Az emberek mindig szenvedtek, a halál végül mindig elragadta őket, sokszor nagyon korán. A világon mindig voltak nehézségek, a híreknek és a közösségi médiának köszönhetően viszont ma úgy érezzük, hogy közelebb kerültek hozzánk. Mind a béke, mind a háború szavai könnyebben jutnak el az emberekhez.

A jóga viszont személyesen nekünk is tud segíteni. Ha a belső világunk rendezett, a külső világunk is könnyebbé válik. Fizikai szempontból a jóga egészséget és gyorsan alkalmazkodó elmét biztosít, és ez segít megküzdeni a stresszel. Van egy mondás: „A jóginak mindene megvan, amire szüksége van.” Hogy ez mit jelent, az rajtad múlik. Mindenre felkészülni? Mindenhez alkalmazkodni? Vagy nincs semmi olyan, amit szükségesnek tartanál? Én azt mondanám, a lehetséges jövőre mindhárom módon felkészülhetsz. Mi vagyunk a leginkább alkalmazkodóképes állatfaj, ez a túlélésünk kulcsa. Személyes alkalmazkodásunkat a megrögzött gondolataink akadályozzák meg, a félelem a változástól. Ha megvan mindened, amire valóban szükséged van – menedék, étel, víz, az alapvető szükségletek – a jógának köszönhetően azt fogod érezni, hogy a kevesebb valójában több. Hálás leszel azért, hogy élsz.

Kezdeményezőként kellene élnünk a világban? Ez egy nehéz kérdés, amiről mindig Patandzsali 2.34. szútrája jut az eszembe, amely azt mondja: sérelmet nem követhetünk el, sérelmet nem okozhatunk és abba nem is nyugodhatunk bele. Tehát ki kell állnunk a gyengék és elnyomottak mellett. Az Ahimsa az első jáma, a legfontosabb és egyben a legnehezebb. Ha megpróbáljuk követni, akkor békét teremtünk magunk körül.

Mi a szerepe a tanár-diák kapcsolatnak? 

Ez a szerep létfontosságú, nélküle nagyon nehéz a jógát elsajátítani. Nem azért mondom ezt, mert jógatanár vagyok, és pénzt akarok keresni. (Bár mindannyiunknak szüksége van pénzre a túléléshez). De egyúttal diák is vagyok, sokkal régebb óta, mint hogy tanár lennék. Igen, az elején néhány ászanát könyvekből tanultam meg. De amint találtam egy tanárt, az utam megváltozott. Megtaláltam a fókuszt. Azt éreztem, hogy valaki törődik a lelki fejlődésemmel. Minden kapcsolat a bizalomról szól, de a tanár-diák kapcsolatnak az alázat is része, és ez elengedhetetlen a tanuláshoz. Meg kell értenünk, hogy bármennyire is a középpontban érezzük magunkat, valójában jelentéktelenek vagyunk az univerzumban. A tanár a szeretet segítségével segít lebontani az egót. Ez a kapcsolat néha nehéz lehet, mert nem mindig azt tükrözi vissza feléd, hogy „Te vagy a legszebb a vidéken.”

Ahogy azt a BG 2.54-ben mondják: „Ahogy beszélnek, ahogy ülnek, ahogy járnak.” Kövesd ezt. Kövesd az útjukat, kövesd a céljukat. De ne másold minden mozdulatukat – a saját utadat magadnak kell megtalálnod. A tanár csak a fényt mutatja, a kulcsokat adja át neked. Ha az út világos, és a kulcs nálad van, minden más rajtad múlik.

Mennyire fontos a tanárképzés, a szanszkrit nyelv és a jógafilozófia elsajátítása? 

Ez három külön kérdés! A válasz mindháromra igen; fontosak, de különböző okokból. Az első, a tanárképzés gazdagabbá tehet, és néhány diák esetében magabiztosságot is adhat. Megértem a továbbtanulás vágyát. Sajnos, csak kevés módszer létezik arra, hogy elmélyülhessünk a jógában anélkül, hogy tanárképzésben vennénk részt. De talán mégis megoldható. Az önképzés az egyik megfelelő eszköz, ezzel élhetünk, esetleg megkérhetünk egy-két barátot is, hogy tanuljunk közösen. Azt hiszem, kevesen akarnak valóban tanítani azok közül, akik elvégzik a tanárképzést, és kevesen találnak munkát kezdőként azok közül, akik viszont igen. Alig néhányan buknak meg a vizsgán – ha van egyáltalán ilyen –, de a vizsga csak az első lépés. 3000 font kifizetése talán garantálhatja, hogy tanár legyen belőled? A tanárrá válás legjobb módja, ha segédtanárként teszed. Személyes és sokkal intenzívebb. 

A szanszkrit gyönyörű nyelv, csodálatos hangzással. Ahogy minden nyelvre, erre is igaz, hogy kihívást jelenthet az elsajátítása. Ráadásul nem igazán használhatod úgy, hogy belépsz egy kávézóba, és azt mondod: Kaphi Bhadram. De nagyon kedves dolog néhány mantrát megtanulni, mert segítenek koncentrálni, és emlékeztetni arra, hogy van, ami több az életünknél. Az ászanák szanszkrit neveinek megtanulása viszont nagyon hasznos, mert mindenki tudni fogja, miről beszélsz.

Végül a jógafilozófia. Könnyű sok jógafilozófiáról szóló könyvet elolvasni, de nehéz az olvasottakat az életünkbe is átültetni. Akárhány könyvet is olvasol el, nem fognak segíteni, ha nem gyakorolsz. A gyakorlás az, ami megváltoztatja az elmédet, a gondolkodásmódodat. Ez az, ami a jógát megkülönbözteti minden mástól. A gyakorlás mindent megad, amire szükséged van. De filozófia nélkül a gyakorlás is csak hajlítások sorozata.

Mondj nekünk pár szót az általad kiadott Pushpam Magazine-ról. Miben különbözik a többi jógamagazintól, amelyek elárasztották az újságárusok standjait? Mit szeretnél elérni vele? 

A Pushpam gondolata az AYL diákjai számára készített, a saját tapasztalatainkat leíró kis jegyzetek ötletéből nőtte ki magát, ami aztán önálló életre kelt. Nem egyedül én vezetem, nálam az a munkamódszer működik, ha megosztom a hatalmat.

Mint csoport, nagyon rugalmasak vagyunk – azért mert jógázunk. Nem köt minket túl sok berögződés, csak néhány irányelvünk van. Először is, az olvasónak nem szabad haragot éreznie sem a szerző, sem a cikkben említett személyek iránt. Informálni szeretnénk az olvasókat, de úgy, hogy a későbbiekben is fennmaradjon az érdeklődésük. Igyekszünk nem túl részletesen beszélni sem az elméletről, sem a gyakorlatról. Kiegyensúlyozott nézőpontot szeretnénk nyújtani.

Reméljük, hogy valami szépet alkotunk, és ebben a tervezőink, Emma (Heatherington) és Matt (Roach) fantasztikus munkát végeznek. Nagyszerű, hogy szabad kezet adhatunk nekik, és nagyszerű látni, hogy ez örömmel tölti el őket. Néhány szokásos gyakorlatot nem követünk: nincsenek hirdetések, nem írunk arról, hogyan kell egy-egy ászanát gyakorolni és nem mutogatunk tapadós jóganacikat. Ez néhány diáknak talán csalódást okozhat, de nem célom mindenkinek a kedvére tenni. Ez kell ahhoz, hogy őszintén vállalhassam azt, amit csinálok. 

Kezdetben keresnünk kellett a szerzőket, de ma már sok cikket kapunk és van néhány igazán jó szerzőnk. Olyanok, akik egyetemi szinten tanulták a jógafilozófiát és emellett maguk is gyakorlók. Mindkettő szükséges. Van olyan szerzőnk is, akinek az írást és az olvasást is magának kellett elsajátítania. Vannak olyanok, akiknek nem az angol az anyanyelvük. Próbálunk hitelesek maradni. Fantasztikus interjúkat készítettünk okleveles tanárokkal, amiknek a nem rögzített részei persze – elnézést, de így van – még szórakoztatóbbak voltak. Az volt a célunk, hogy megmutassuk az emberi mivoltukat.

Van egy nagyszerű séfünk, Tom (Norrington Davies), aki korábban a Guardian-nek és a Telegraph-nak dolgozott, de most nekünk ír. Bár, azt hiszem, valójában csak azt szerette volna, hogy a macskájáról készült fotók megjelenjenek egy magazinban. Próbálunk valami könnyedet minden lapszámba belecsempészni, a másodikban például közzétettünk egy origami Ganésát. Nagyszerű kapcsolatokat építettünk a magazinnak köszönhetően, és sokat tanultunk saját magunkról. A barátaink is rengeteget segítettek. Zoë (Slatoff-Ponte) minden szanszkrit szöveg ellenőrzésében közreműködött. Chrisről (Patmore) kiderült, hogy remek korrektor – erről korábban, én bolond, azt gondoltam, hogy egyszerű feladat. A fotósaink visszafogott szépségű, nem tolakodó képei büszkeséggel töltenek el minket. De a legnagyobb köszönet Gennyt (Wilkinson Priest), a szerkesztőnket illeti, aki nélkül semmi sem jöhetett volna létre. Genny elég jól ismer ahhoz, hogy pontosan tudja, mikor kell ösztönöznie, mikor van szükségem arra, hogy fogja a kezem, és elég bölcs ahhoz, hogy engedjen, ha igazam van. 

A célunk az, hogy gyakorlásra ösztönözzük az önállóan gyakorló diákokat, különösen a nehéz időkben. Ilyenkor van igazán szükséged a jógára, és ekkor tanulhatsz belőle a legtöbbet. 

Hogy a következő számban miről olvashattok majd, az titkos. De az is megeshet, hogy még fogalmunk sincs róla.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Santi(na) gondolatok: megtestesülés

Santina and Karoly

Hogyan határozzuk meg a megtestesülést? Merleau-Ponty francia filozófus szavaival élve: „Tudatnak lenni, de leginkább tapasztalásnak lenni azt jelenti, hogy belső kommunikációt tartunk fenn a világgal, a testünkkel és a többi emberrel, velük együtt vagyunk, ahelyett, hogy csupán mellettük lennénk.”

Talán súlyosnak hatnak ezek a szavak, de egyszerűbben fogalmazva, megtestesültnek lenni azt jelenti, hogy az érzékeinken keresztül élünk. A testünkön keresztül érzékelt tapasztalattal vagyunk a világ részei, a testünkön és a testünkben érzünk. Azt is jelenti, hogy belülről is érzékeljük a testünk. Észreveszed, hogyan érzed magad, amikor egy másik test van melletted és érzékeny leszel az ő energiájára.Nemcsak az elme és test kapcsolatáról van szó, hanem a belső energiád érzékeléséről. A belső rezonanciádról, magatartásodról. Arról, ahogyan a testedben vagy. A bensődben maradni arról szól, hogy te magad engedheted csak, hogy többet érezz a ‘létezésed’ energiájából. Egy mód arra, hogy elérhető légy a jelenben. Nem kemény munkát jelent, vagy megterheltséget, de nem is kényelmet vagy megközelíthetetlenséget.

A megtestesülés számomra azt is jelenti, hogy érzem, mi történik a testemben, mi történik, amikor valami ‘nem klappol’. Időt adni a homályos érzésnek, hogy tisztázza magát, semmint gyorsan megszüntetni az irritációt, semmint gyors megoldást találni rá, mondjuk egy fájdalomcsillapítóval. Fel kell tennem a kérdést, mit mond ez az érzés nekem arról, ahogy most a testemben vagyok? Tisztában lenni a testemmel/elmémmel/lelkemmel, a ‘megélt érzés’ tisztábban megmutatja nekünk, hol kezdődünk mi és hol végződik a fájdalom.
Véleményem szerint tehát a mélyebb megtestesülés segít tisztázni a személyes korlátainkat, jobban képessé téve minket a másokhoz való kapcsolódásra, a másokra és a környezetünkre való érzékenységre. Arra kér, hogy ne csupán megszabaduljunk a nemkívánatostól, hanem fedezzük fel a dolgokat és értékeljük őket, ne pusztítsunk, hanem örüljünk, ne szétválasszuk magunkat, hanem testesüljünk meg és legyünk jelen. Ez akkor kezdődik, ha felfedezzük azt, ami hozzákapcsol minket a mélyben rejlő egységhez. Egyszerűen fogalmazva, embernek lenni és megtestesülni: biológiai spiritualitás. Az emberiséghez való kapcsolódás, amely az itt és mostban, a mélyben rejlő egységben van.

Írta: Santina Giardina-Chard (AUS)
Fordította: Horváth Eszter
Santina Budapesten

Santi(na) gondolatok: lélektől lélekig a tudattalanba

Santina ashtanga

Semmi tettetés, semmi filter, semmi csalás? Azt hiszem, a legfontosabb kapcsolat két ember közt a tudattalan és tudattalan közti, lélektől lélekig. Nem tudunk tettetni vagy erőltetni egy érzést. A mellkasban rezonáló energiát a szívedben, amit a torkodban is érzel, nem lehet elfedni közhelyekkel és spirituálisnak hangzó szállóigékkel. A szavaim és a tetteim gyengék ahhoz az igazi belső tudatomhoz képest, amely hatással van a másikra, és amelyre hatással van a másik tudata. Az igazság hullámhossza keresztül tör védfalakat és egyenesen a szívhez szól. A helyes és a helytelen mögötti mező a tudattalan mezeje, a szándékoltságon, tervezettségen, a célokon túl mutat, és a saját feltevéseimet arról, hogy „mi kellene történjen”, meghaladja. Az igazi cselekvés mezeje, ahol az igazságot kifogástalanul cselekedhetem, a végeredményt Istenre bízva, tudva, hogy az optimális megszilárdul a szüntelen figyelmem alatt. Csak a másik ember felé kell fordítanom az energiámat. A válasz meglepő – néha határozatlan, néha negatív, és néha pozitív megerősítést kapok affelől, hogy mélyen megérintettem valakit. A jón és rosszon túl lenni önmagában kielégítő – egy pozitív megerősítés, olyan, mint hogy amikor köszönetet mondanak nekünk is egy kielégítő bónusz. Ami segít fejleszteni a tekintetem, hogy jón és rosszon túl lássak, az, hogy emlékeztetem magam arra a felelősségemre, hogy a tapasztalatomhoz hű maradjak, hű maradjak a megtapasztalt igazsághoz és ne az eredményt próbáljam kontrollálni – ez a tanulási folyamat felnyitja a szemet.

Írta: Santina Giardina-Chard (AUS)
Fordította: Horváth Eszter
Santina Budapesten

1237

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul… (folytatás)

© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved