Mariela Cruz a KPJAYI által autorizált jóga tanár (2-es szint), a costa ricai San Joséban él, és boldog édesanyja hét gyönyörű gyermeknek: Hernán (23), Adriana (22), Ariel (18), Gabriel (16), Gael (6), Theo (4) és Matías (2 és fél). Marco rendkívül boldog felesége is egyben, aki segítő támogatója a mindennapokban. A képen 6 hónapos terhesen ászanázik…
Astanga jóga a terhesség alatt – Amikor átadjuk magunkat az áldásnak
Ahogy elkezdek írni, érzem, hogy már nagyon közel van a pillanat; a kisbabám és én felkészültünk a nagy találkozásra és az első ölelésre. Az elmúlt kilenc és fél hónapban ő lett a tanítóm, a gurum és a megváltóm.
A 38. hetemnél járok, már nincs sok hátra. Ez a cikk egy kísérlet arra, hogy megragadja és a jóga szemszögéből mutassa be azt a csodálatos élményt, amelyet a bébi jelent nekem és a gyakorlásomnak egyaránt.
Az elengedést olyan mértékban tapasztaltam meg, ahogyan soha, de soha nem gondoltam volna. Éppen amikor a gyakorlásom addigi csúcsán jártam, nagyon erősnek és elkötelezettnek éreztem magam, ez a baba engem választott. A harmadik sorozat elképesztő volt és a testem ennek a csodálatos sorozatnak minden extrém kihívására reagált.
Rendkívül hajlékony testtel lettem megáldva és kivételesen fiatalon kezdtem jógázni. Az édesanyám egyike volt azoknak a furcsa lényeknek (jó értelemben, most már látom), akik folyamatosan keresték, kutatták azt a valamit, ami fölöttünk áll. Akkoriban a jóga gyakorlása Costa Ricában, egy erős hagyományokkal rendelkező katolikus országban, halálos bűnnek számított. Akárhogy is, megtalálta a módját, hogy magával vigyen az órákra, pedig még csak 10 éves voltam. Az egyetlen emlékem, ahogy nézem azokat a csodálatos, ragyogó teremtményeket a sálában – mintha angyalok lettek volna – és azóta érzem áldásnak a jógát.
Ahogy az életem haladt tovább, négy gyermekem született és ügyvéd lettem. Annak ellenére, hogy nagyon sikeres voltam ügyvédként, végtelenül nyomorúságosnak éreztem magam ebben a szakmában, mert egyáltalán nem volt nekem való.
Először hét évvel ezelőtt látogattam el Mysore-ba (az eredeti cikk 2008-ban íródott). Nagyon nehéz lenne leírni, hogy milyen varázslatos ott gyakorolni: csak azt tudom mondani, hogy Guruji és Sharath energiája azóta is visszahív és amikor otthon vagyok, akkor is folyamatosan Indiába vágyom. Egyedül gyakorolni csekély áldozat volt (San Joséban, ahol élek nincs tanárom) amíg vissza nem tudtam térni szeretett Gurumhoz minden évben.
Az élet nagyon gyorsan változott. Építettünk egy stúdiót, elkezdtek jönni az emberek és én boldogan adtam fel az ügyvédkedést és kezdtem főállásban tanítani.
Amikor előző év júniusában megtudtam, hogy ismét terhes vagyok, mélységes öröm keveredett a nyomasztó aggodalommal. És a gyakorlásommal mi lesz? Egy dolog elmélkedni arról, hogy milyen csodálatos dolog gyermeket vállalni, különösen, ha szerelmes az ember és a társa mellette áll, de szembe kell nézni a valósággal is, hogy a testnek mi mindenen kell majd keresztül mennie. Az első három hónap maga volt a pokol. Mindemellett elhatároztam, hogy visszatérek Indiába, hogy befejezzem, amit elkezdtem és megkapjam az autorizációt Gurujitől és Sharathtól. Ez egyáltalán nem volt jó ötlet, de a vágyódás, hogy a tanáraim közelében lehessek és egy szakasz végére pontot tegyek, túl erős volt ahhoz, hogy lemondjak róla.
Tavaly augusztusban érkeztem Mysore-ba egyedül, 12 hetes terhesen 26 óra folyamatos repülés és átszállás után. A terhesség nagyon érzékeny időszak. Nyitottabbnak és sebezhetőbbnek éreztem magam, mint valaha, és így átrepülni a világot Costa Ricából Németországon át egészen Bangalore-ig, majd onnan Mysore-ba a legnagyobb kihívás volt, amivel valaha szembesültem. A folyamatos émelygés, hányás és magány miatt ez volt életem legnehezebb utazása. Egyedül vágtam neki az útnak, de nagyon vágytam rá, hogy a férjemmel és a gyerekeimmel lehessek, így ez is csak nehezítette a megérkezést.
Az egyik kedves barátom kiadta nekem a lakását. Nagyon kényelmes kis apartman volt, felszerelve minden szükséges berendezéssel. Mr. és Mrs. Chinnappa, a főbérlők rendkívül kedvesek és figyelmesek voltak velem, jól esett ez a törődés. Volt, hogy egész éjjel fent voltam, az időeltolódás miatt egyáltalán nem tudtam aludni, folyton a szeretteimre gondoltam és csak sírtam, majd reggel hatkor a Shalaban voltam, hogy gyakoroljak. Saraswathihoz voltam beosztva. Egy részem belül azonban Sharathoz vágyott, hogy öttől a tanárommal és a barátaimmal, az egész csapattal gyakorolhassak, ahogy szoktam.
A kezdőkkel gyakorolni hatalmas alázatot követelt, de Saraswathi gyengéd közeledése és törődése mindent sokkal könnyebbé tett, még akkor is, ha a gyakorlások alatt tízpercenként ki kellett mennem hányni. A testem egyszerűen nem tudott alkalmazkodni egyszerre ennyi változáshoz: a baba, az étel, az időzóna és a magányos szív…
Mivel megszoktam, hogy a testem ezidáig mindenre képes volt, amit csak szerettem volna, ezért nagyon zavaró volt ez a helyzet. Annyira dühített már végül, hogy elkezdtem bánni a történteket és nyomasztó gondolatok kezdtek eluralkodni az elmém felett.
A jóga elfogadásra tanít. Ez mindaddig rendben is van, amíg jól mennek a dolgaink, de mi a helyzet akkor, ha hirtelen minden a feje tetejére áll?
A napi három órás gyakorlásomat le kellett rövidítenem az első sorozat felére és még így is rengeteg módosítást kellett alkalmaznom. Érdekes volt, hogy Saraswathi rögtön kivette a sorozatból a csavarásokat (marícsjászana C és D).
Mindaddig a gyakorlásom rengeteg energiát és erőt adott az anyaság és a tanítás kihívásaihoz, de most kimerültnek és mélységesen depressziósnak éreztem magam. A férjem ekkor érkezett Indiába életében először, talán megérezte, hogy szükségem van a támogatására.
Végül ennek a mysore-i látogatásnak során megkaptam az autorizációt, és visszautaztunk Costa Ricába. A dolgok azonban ekkor sem lettek könnyebbek. Guruji és Saraswathi nem engedi a gyakorlást a terhesség első időszakában, viszont normál esetben az émelygés és a hányás meg is szűnik az első három hónap után. Az én esetemben azonban nem ez volt a helyzet. Miután visszatértünk valahogy rosszabbra fordultak a dolgok. Alig bírtam felkelni az ágyamból. Minden homályos volt, és nem is tudtam gyakorolni. Nagyon nehéz volt tanítani, de nem hagytam abba.
Borzasztóan éreztem magam, és a gyakorlás, az egyetlen gyógymód, amelyet a test és a szív fájdalmaira ismertem, nem működött. Tanácstalan voltam.
Rá kellett jönnöm, hogy a terhesség valami olyanra tanított, amire a megszokott gyakorlásom sose tudott volna. Hirtelen mintha elvettek volna tőlem mindent, amit szerettem. Amikor azt mondom, hogy mindennél jobban szeretem ezt a rendszert, az azért van, mert annyira becsülöm azokat a távlatokat, amiket nyitott számomra ebben az emberi tapasztalásban.
Feladni ezt a szerelmet nem egyszerű feladat. Mindent előröl kellett kezdenem, egy Szúrja namaszkára után összeestem és 20 percig pihentem baba pózban, mert forgott velem a terem.
Rá kellett jönnöm, hogy ez a mélységes szeretet a gyakorlás iránt egyben ragaszkodás is. A testem hozzászokott azokhoz a kémiai anyagokhoz, amik a gyakorlás során termelődnek és most át kellett esnem egy „elvonókúrán” és mindenen, ami ezzel jár: hangulatingadozások, szomorúság, és az intolerancia olyan foka, amely már szinte a depresszió határát súrolta.
Aztán a dolgok lassan elkezdtek változni. Rájöttem, hogy egyetlen lehetőségem az, hogy megadom magam. És amikor teljesen átadtam magam mindannak, ami történik, ez a pici kis tanár belül új erőt és lendületet adott. Teljesen megváltozott a gyakorlásom, különösen, ahogy elkezdtem egyre nagyobb lenni. Ahogy minden nap szembe kellett néznem a matraccal, féltem attól, hogy nem leszek képes teljesíteni, de éppen ekkor kezdtem igazán közel kerülni valódi önmagamhoz. Újfajta örömöt és hálát fedeztem fel ebben az áldott állapotban; valaki növekszik bennem és valahogy segít megérteni új dolgokat. Kizárólagos szádhanámnak tekintettem, hogy ennek a léleknek a tiszta csatornájává váljak, és ne avatkozzak bele vagy kérjek bármit is saját magamnak; csak adjam meg neki, amire szüksége van tőlem, túl azon, hogy én mit szeretnék vagy mit nem.
A jóga rengeteg erőt biztosít, és ezt az erőt számtalan módon használhatjuk. Saját magunk javára is fordíthatjuk, de arra is, hogy adjunk és segítsünk másoknak. Annak ellenére, hogy úgy gondoltam, önzetlenül teljesítem a küldetésemet anyaként és jógatanárként, már tudom, hogy egy részem legbelül még mindig saját magának akart dolgokat.
Ahogy Krisna mondja Ardzsunának: mondj le a cselekedeteid gyümölcséről. Az elmúlt 38 hétben ezt tanultam meg. Már boldogan mondom, hogy Gael születése óta a gyakorlásom is teljesen új értelmet kapott; őszintén szeretnék szolgálni és adni; a gyakorlásomat pedig arra használni, hogy felkészítse a testemet és az elmémet erre.
Ez a „kis-hatalmas” lény valódi áldás az életemben. Megjárta már velem Indiát és tervezem, hogy a következő alkalommal is magammal viszem Mysore-ba. Gael örökké emlékeztetni fog arra, hogy a jóga célja nem az, hogy elérjünk valamit, hanem az, hogy megtanuljunk hálásnak lenni mindazért, amit az élettől kapunk. Ahogy most a családunkban mindannyian nekivágunk ennek az új kalandnak a bébivel, nap, mint nap köszönöm a gyermekeimnek, hogy megtanítanak egyre önzetlenebbé válni.
Amit az „autorizáció” jelent számomra
Az astanga jógában szeretet van…
Megmagyarázhatatlan ez a szeretet, amely túlmutat minden papíron, „autorizáción” vagy „certifikáción”. Csak azok érthetik ezt meg igazán, akik már többször jártak Mysore-ban és Gurujival és Sharathtal tanultak.
Manapság már a világ minden tájáról özönlenek a diákok Mysore-ba, és az iskolánk sokak szerint a jóga „Harvadjává” vált. Számomra azonban mindig ugyanaz a kis Shala marad, amelyet rendkívül erős és következetes tanárom, Gurum, Sri K. Pattabhi Jois őriz. Mind az iskola mérete, mind pedig a diákok száma nőtt, de Mysore esszenciáját, a csodát amelyet ott találtam, egy titkos kis kamrába mélyen a szívembe zártam.
Az én történetem egyáltalán nem mindennapi, és azt súgja a szívem, hogy osszam meg. Sokan mondják, hogy Mysore-ba utazni azért, hogy ott gyakorolhasson az ember, drága és a családi kötelezettségek rovására megy. Amikor találkoztam a Gurummal, a depresszió szélén lévő, egyedülálló anya voltam négy gyermekkel a hátamon. Sosem tudom meghálálni a Guruimnak, hogy reményt adtak és új megvilágításba helyeztek mindent.
Az első indiai utam akkora áldozat volt sok szempontból, hogy megfogadtam, nem lesz több. Mégis többször visszatértem és csak annyit mondhatok, hogy Kegyelem költözött az életembe, amely lehetővé teszi, hogy (meg)történjenek a dolgok.
Minden kezdett a helyére kerülni és az élet újra ragyogó volt. A costa ricai szülővárosomban nem volt tanárom, de a Gurjival és Sharathtal való találkozások (egyszer vagy kétszer egy évben) feltöltötték a lelkemet boldogsággal és lelkesedéssel. Ismét férjhez mentem és még három kis fiam született. Sosem éreztem őket tehernek vagy akadálynak, akik hátráltatnának a spirituális felfedező utam során. Épp ellenkezőleg, inspirálnak, hogy összeszedett és koncentrált maradjak és erősítenek, hogy visszatérjek Indiába. Mindig vissza…
Mysore nyomot hagy. A Shala egész évben veled marad. A közösségi eseményeken túl az idő, amit Mysore-ban töltök számomra szent. Ez befelé fordulás, az elmélkedés időszaka, hogy érezzem, hol is tartok az életemben. A kis lányom is volt már ott velem, a férjem is négy alkalommal és a harmadik legidősebb fiam életében először eljön velem gyakorolni. Az a célom, hogy elvigyem az egész csapatot: hét lélek, aki engem választott édesanyjának, mert valahogy tudták, hogy kellően elkötelezett, odaadó, lelkes és komoly is vagyok.
Minden alakul és az astanga jóga szeretete egyre terjed…
A gyakorlás biztosítja azt a tiszta tudatot és energiát, amely lehetővé teszi, hogy elvégezzem a feladataimat, rendezzem az elvarratlan szálakat, összepakoljak és menjek.
Ráadásul mindig minden rendben van amikor hazatérek San Joséba. Isten vigyáz mindannyiunkra. Otthon a férjemre és a gyermekeimre, a Shalaban pedig a tanítványaimra. A bizalom egyre mélyül és nő. Nem én irányítok, én csak követem ezt a szeretetet. Minden autorizációtól” vagy „certifikációtól” függetlenül vissza fogok térni Mysore-ba. Többségünk számára ez nem a darab papírról szól, hanem a tanáraink iránti szeretetről és az irántuk érzett mélységes tiszteletről, akik ezt a varázslatos transzformációt elindították bennünk. Természetesen időközben nekünk kell gyakorolni; korán kelni, izzadni, megsérülni, türelmesnek lenni és folytatni. Mintha részei lennénk valaminek, ami sokkal nagyobb nálunk. Valaminek, ami szavakkal nem kifejezhető, szent és kedves nekünk. Ahogy egyre több a formalitás, mert nő a diákok száma, azon tűnődöm, hogy vajon hányan tudnak majd igazán ráhangolódni erre a szeretetre; hogy vajon ez a gyakorlásukban és a tanításukban jelen lesz-e majd; tisztelik és védelmezik-e a tanárainkat az életük árán is, ha szükséges. Mint a közeli családtagjaik, vagy talán még annál is mélyebben. A Guru bennünk lakozik és a szívünkben él a fizikai testtől függetlenül. A jelenléte pedig minden nap megerősíti a gyakorlásunkat.
Mi lenne velünk nélkülük…
Szóval, hogy számít-e nekem az „autorizáció”… igen. A Gurum áldása azt jelenti, hogy védelmezett vagyok és biztonságban érzem magam. Az úton sok akadály van, ami megpróbál eltéríteni minket, de minden félelmemnél erősebbek Guruji szavai:
„Miért félsz? Imádkozz Istenhez!” ~ Vandé Gurúnám Csaranáravindé
Ezek a kedves szavak minden nap velem vannak, és ha elkalandoznék, visszahoznak a jelenbe és a szeretetbe.
Ez az, ami nekem igazán számít.
A gyakorlás könnyen meneküléssé és a közvetlen valóság megtagadásává válhat. A gyermekeim miatt erős alapokon kell állnom. Mindig történik valami: nevetés, sírás, összetört szívek, kalandok, zsibvásár és szeretet – Istenem, mennyi szeretet! Anyaként, feleségként és nőként mindig azt kérdezem magamtól, hogy mit és hogyan adhatok ma. Hogyan adhatom tovább azt az áldást, amit ettől a gyakorlástól és a tanáraimtól kaptam? Rájöttem, hogy a hűség, az elkötelezettség, a hit, az igazság és a transzformáció iránti égető vágy, az alázatosság és az öröm tölti meg a szívemet ebben a jelen pillanatban is. Ahogy az a rengeteg kép, élmény is, ami nyomot hagyott bennem: emlék az egyik szerető tanáromról, aki 8 hónapos terhesen is fogadott az iskolájában, aggódva az ágyam és a hideg víz miatt; egy másikról, aki az anyaság erejét mutatta meg nekem ahogy folyton utaznia kellett a kislányával és a fiával és számos más fantasztikus ember, akik a szeretteik közelében vannak minden nap.
Azon tűnődöm, hogy vajon a mai napom arról szóljon-e, hogy azon aggódóm, hogy hét terhesség után elvesztettem a bandháimat és újra küzdelem lesz a „tic-toc”-okat gyakorolni, vagy talán menjek le a konyhába és fejezzem be a fiam születésnapi tortáján a díszítést még az esti ünneplés előtt. Vajon nem ugyanaz a szeretet és prána hatja hát ezt az egészet? Megnyitom a szívem, ahogy lélegzem és vágyom a Gurum igazítására a hátrahajlítások során; annyira hiányzik.
Az egyik legnagyszerűbb tanárom, aki csodálatos zenész, egyszer azt mondta nekem, hogy a legnagyobb áldás tudni, hogy az ember hogyan szolgálhat másokat. Én úgy, hogy alázatosan jelen vagyok a matracomon, közel engedem és tartom a szívemhez a gyermekeimet, az indiai utazásaim során táplálom a lelkemet ennek a gyönyörű országnak a színeivel és sajátosságaival. Úgy szolgálok, hogy másokat is ösztönzök, hogy rátaláljanak az álmaikra és dolgozzanak keményen, hogy megvalósítsák őket. Úgy szolgálok, hogy a Gurum emlékét életben tartom – Guruji emlékét, aki megmutatta, hogyan lépjem át az elmém korlátait, engedjem el a félelmeimet, törődjek a szeretteimmel és legyek boldog édesanya.
Szeretlek, Guruji, bárhol is legyél.
Forrás:
http://ashtanganews.com/2008/02/16/ashtanga-during-pregnancy-another/
http://www.ashtangamagazine.com/#!Authorization-Matters-To-Me/c1nzk/8D4BECE3-B1DB-4D35-8D36-EF6CD4030AC8
http://www.elephantjournal.com/2013/02/babies-born-tic-tocs-gone-mariela-cruz/