Astanga Ashtanga Mysore Vinyásza Krama Jóga Yoga Budapest Hungary

Articles tagged with: Krishnamacharya

Levél Sri.K. Pattabhi Jois-tól

2021. március 23. Filozófia
astanga backbend

Levél Sri.K. Pattahbi Joistól a Yoga Journal 1995-ös novemberi számában

„Csalódottan tapasztaltam, hogy olyan sok kezdő Astanga jógázó a saját hírneve és pénzügyi gyarapodása érdekében cirkuszi műsorrá változtatja a jógát. (Power Yoga, Jan/Feb 1995). A „Power Yoganak” már a címe is lealacsonyító a Gurumtól, Sri. T. Krishnamacharyatól kapott tanítások rendszerének mélységére, céljára és módszertanára nézve. Az Erő (Power) egy az Istentől kapott tulajdonság, nem valami, amit az emberi önelégültség javára gyűteni lehet. Azok a részleges jógamódszerek, melyek nincsenek összhangban belső céljaikkal, segítenek felépíteni a szív körüli „hat ellenséget”, melyek a vágy, a harag, a kapzsiság, az illúzió, a gyermeteg rajongás és az irigység. Az odaadással gyakorolt teljes astanga rendszere szabadsághoz vezet az ember szívében. Ezt igazolja A Yoga Sutra II. 28. is, ami ezt mondja:

„Yogaanganusthanat asuddiksaye jnanadiptih avivekakhyateh”

ami annyit tesz: „azáltal, hogy a jóga összes aspektusát gyakorolja, az ember elpusztítja a szennyeződéseket, ezáltal a tudás és megkülönböztetés képességének fénye ragyoghat”.
Sajnálatos, hogy azon gyakorlók, akik nem mélyültek még el igazán a saját gyakorlásuk ismeretében megváltoztatták a módszertant és saját korlátaikhoz igazítva, olyan nélkülözhetetlen részét vágtak ki a gyakorlatnak, ami ősi eredettel bírt.
Az Astanga jóga rendszerét sosem szabad a „Power Yoga” vagy egyéb furcsa és szeszélyes alkotással összekeverni, amelyek ellentmondanak a jóga shastrák (tanítások) sokféle hagyományával. Kár lenne a felszabadulás értékes ékszerét elveszíteni a tudatlan testépítés sarában.”

Forrás: A letter from Sri.K. Pattabhi Jois to Yoga Journal, Nov. 1995
Fordította: 叶灵儿

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 3. rész

2017. október 18. Astanga ikonok
Krishnamacharya

A bejegyzés elöző része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011

(részlet)

 

Hetedik fejezet

A cél: Madrász

Egy új kor hajnala

a bukás nem olyan rossz, mint ha nem is próbálkoznál. a remény az utolsó, amit elveszíthetünk.

 

Mire a Yoga Shala örökre bezárt, Krishnamacharya öt kisgyerek apja volt, akiket el kellett tartania, és nem volt állandó jövedelme. Mit fognak enni? Hogyan járnak tovább iskolába? A gurukula rendszer kihalt, az iskoláztatás nem volt ingyenes, és Krishnamacharyának lakást kellett bérelnie a család számára. Mindezeket a kiadásokat most, hogy a Yoga Shalából származó bevétel megszűnt, más módon kellett fedezni. Emlékszem, nagyanyám mondta, hogy sokszor Krishnamacharya nagyon keveset vagy egyáltalán nem evett, hogy gyermekei ne nélkülözzenek.

Az élet minden nappal egyre küzdelmesebbé vált a család számára. De Krishnamacharya mellett ott volt odaadó hitvese, Namagiriamma; vele volt tanára áldása, és egyik sem hagyta cserben soha. Nem szegte kedvét az előtte álló kihívások gondolata.

Mint kiderült, Namagiriamma nagyon körültekintő volt, és Krishnamacharya Yoga Shalában végzett szolgálata alatt tett félre pénzt. A család egy ideig ebből a megtakarításból tudott élni, míg Krishnamacharya az országban utazva tanított. Namagiriamma olyan jól vitte a háztartást, amíg ő távol volt, hogy nem kellett aggódnia a gyerekek jóllétéért; minden energiáját a tanításnak szentelhette, és annak, hogy keressen és támogassa őket. Krishnamacharya mindig számíthatott támaszaként Namagiriammára, különösen nehéz időkben.

1950-ben Krishnamacharya meghívást kapott Nageswara Raótól, egy nagyvállalat, a ma is működő Amrutanjan[1] tulajdonosától, hogy tanítson jógát. A látogatást rövidre tervezték, ezért egyedül utazott Madrászba[2], míg a család Mysore-ban maradt, hogy a gyerekek folytatni tudják az iskolát. Rao volt olyan kedves, hogy saját házában biztosított neki átmeneti szállást.

Ahogy elkezdett dolgozni Raóval, Krishnamacharya gyógyítói képességeinek híre nagyon hamar terjedni kezdett. Rao barátai, üzletfelei kérték fel, hogy dolgozzon velük, végül meghosszabbította ottlétét. Saját egyszobás apartmant is bérelt a Royapettah High Roadon, szemben a madrászi szanszkrit kollégiummal. Ebben a kicsi, egyszobás bérelt lakásban végezte napi szertartásait, jógagyakorlását, kezelte betegeit, főzött, étkezett és aludt. Ha nem tudta tanítványát itt fogadni, elgyalogolt a tanítványhoz. Szomszédai csodálkoztak, hogy valaki a 60-as évei vége felé ilyen gyorsan tud járni, és ilyen hosszú távolságokat tud megtenni szinte minden nap.

Két fia, Srinivasan és Sri Bhasyam, rövidesen csatlakozott hozzá az új lakásban. Srinivasan, aki már tanult valamennyi jógát, segédkezni kezdett apjánál, míg Sri Bhasyam, aki még nagyon fiatal volt, megkezdte jógatanulmányait.

Krishnamacharya tanítani kezdett a Vivekananda College-ban, az egyetem vezetője, Sundaram Iyer kérésére. Az egyetemet a Ramakrishna misszió alapította, amely a hagyományos indiai oktatást értékelte. Krishnamacharya órái számos tanítványt vonzottak, és 1952-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A hallgatóknak ászanát és pránájamát tanított, és a félév végén bizonyítványt kaptak.

(…)[3]

Ekkoriban volt az is, hogy egy kiemelkedő madrászi előkelőség, TR Venkatrama Shastri paralízist kapott. Shastri vezető ügyvéd volt, Tamilnádu állam jogi tanácsának egyik fő tagja. Családja hallott Krishnamacharya képességeiről, és segítségét kérték. Shastri állapotának javulása a Krishnamacharyával végzett kezelés alatt sokak számára a jóga potenciáljainak felfedezését jelentette. Az ennél az esetnél elért sikere közvetlenül vezetett egy másik fontos találkozáshoz.

A neves jogász, Alladi Krishnaswamy Iyer, aki részt vett az indiai alkotmány megfogalmazásában, súlyos stroke-ot kapott, amely ágyhoz kötötte; étkezni, beszélni sem tudott. Krishamacharya a legjobb jógikus és ájurvédikus eszközöket kombinálta személyre szabott kezelésében. Speciális ájurvédikus olajat készített, amelyet alkalmazott a betegnél, majd megkérte, hogy végezzen egyszerű pránajáma gyakorlatokat. Ahogy Iyer egészsége javult, Krishnamacharya egyszerű mozgások bevezetésével növelte mozgékonyságát. Hat hónapos gondos kezelés után Iyer meg tudott tenni néhány lépést, kommunikált, egyedül étkezett, még tollat is tudott fogni és írt. Korábban sokan lehetetlennek gondolták, hogy ezek közül bármit újra képes lesz megtenni.

Ennyi munkával és a madrászi közösség ösztönzésére Krishnamacharya úgy döntött, hogy tartósan itt telepszik le. Kicsivel nagyobb lakásba költözött, és 1956-ban családja is csatlakozott hozzá (Desikachar kivételével, aki Mysore-ban maradt, hogy befejezze az egyetemet). Egy kis paraván osztotta két helyiségre a lakást. Az egyik helyiség Krishnamacharya oktatótere, a másik helyiség a család szobája volt. Lehet, hogy nem ez volt a legideálisabb élethelyzet, de végső soron a család örült, hogy újra együtt van, és élhetik tovább életüket.

Ez a kis lakás vált Krishamacharya küldetésének új központjává. Itt tanította tanítványait, írta cikkeit a jógáról és készítette gyógyszereit, mindezt a Royapettah High Roadon lévő hevenyészett kis szobában. Egy könyvet is írt itt, a Yogasanagalut, kannadául, a Mysore-ban (ma Karnataka állam) beszélt nyelven.

Szó szerint fordítva a yogasanagalu szó jelentése ’jóga testhelyzetek’. A könyv folytatása volt korábbi munkájának, a Yoga Makarandának. A Yogasanagaluban Krishnamacharya három kategóriába sorolja a testhelyzeteket: kezdő, középhaladó és haladó[4]. Azt is tárgyalja, hogyan kell meghatározni, melyik kategória a legmegfelelőbb az egyes tanítványoknak. Egy szép bevezetés a jógába elmagyarázza a jamák és nijamák fontosságát a jógagyakorlásban, és Krishnamacharya ebben a részben feldolgozza Patandzsali astanga jógájának elméletét is. Az 1970-es években Krishnamacharya átdolgozta a Yogasanagalut, kiegészítve a testhelyzetek módosításával foglalkozó résszel. Észrevette, hogy a modern életmód révén az emberek kevésbé fittek, emiatt több módosításra van szükség a jógaórákon.

(…)

1964-ben a család nagyobb lakásba költözött Mandavelipakkamban. Most már elég helye volt mindenkinek, hogy taníthasson. A gyógyítók családja sok tanítványnak vált hasznára. Így, hogy rengeteg hely állt rendelkezésére, és az őt övező tisztelet a környéken megerősödött, Krishnamacharya napi órarendje hamar betelt. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden tanítvány az otthonába menjen gyakorolni.

Krishnamacharya diagnosztikai módszere nagyon szisztematikus és pontos volt. A tanítványnak ritkán kellett részletekbe menően elmagyaráznia panaszát. Krishnamacharya elvégezte megfigyeléseit és pontosan azonosította a problémát, időnként pusztán azzal, hogy megvizsgálta a tanítvány pulzusát.

Egyik tanítványa mesélte nekem, hogy Krishnamacharya mindig csukva tartotta a szemét az órákon, de ha a tanítvány akár csak egy kis hibát is vétett, tudta. Rögtön kinyitotta szemét, és azt mondta: „Ismételd meg”.

Egy másik tanítvány azt mesélte, hogy ment Krishnamacharyához, és nem végezte el a gyakorlást, amelyet tanára kért tőle. Ahogy belépett a szobába, Krishnamacharya kedvesen, de határozottan azt mondta: „Nos, hogy áll a gyakorlásod ezen a héten? Úgy tűnik, nem gyakoroltál. Menj haza, és gyere vissza jövő héten, miután gyakoroltál.”

Az egyes tanítványoknak kialakított gyakorlás eltérő volt, mert minden tanítvány nagyon más ember volt. A gyakorlás kialakításához a jóga által biztosított valamennyi eszközt felhasználta, soha nem alapozott önmagában egy eszközre. Mindig egyértelművé tette minden tanítványa számára, hogy a gyakorlást kizárólag neki szánta, és nem feltétlenül működik másnál. Minden módon tiszteletben tartotta a vinijóga[5] alapelveit úgy, ahogy azokat Patandzsali és Nathamuni leírta. Gondosan figyelembe véve az időpontot, a helyet, az életkort, a foglalkozást, a kapacitást és az egyes tanítványok célját, egyedi gyakorlást alakított ki, hogy a legjobbat hozza ki az adott emberből. Nem csupán a legjobb eszközöket választotta; a legmegfelelőbb módon alkalmazta is azokat.

Például ha gyerekeknek srsti kramát[6] tanított, úgy tanította, mintha maga is gyerek lenne. Az órák energikusak, vidámak és nevetéstől hangosak voltak. Hogy figyelmüket megragadja, minden ászanáról mesélt a gyerekeknek, és speciális hangok éneklésére kérte őket. Minden nap más testhelyzeteket tanított, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. És ami a legjobb volt: az óra végén minden gyereknek adott édességet. Emlékszem, ahogy a többi gyerekkel vártam a mandulából és cukorból készült finomságot.

A gyerekek srsti krama-központú órái nagyon különböztek attól a gyakorlástól, amelyet terhes nőknek ajánlott. Várandós nőkkel Krishnamacharya rendkívül óvatos és figyelmes volt, és úgy kommunikált velük, hogy növelje önbizalmukat. Gyakran tanított a várandósoknak különleges énekeket, amelyeket hasznosaknak véltek terhesség alatt, és mindig elmagyarázta nekik a jelentésüket. Megkérte őket, hogy ügyeljenek nagyon étrendjükre és életmódjukra, hogy óvják a babát.

Ezek azok a tulajdonságok, amelyek igazi tanárrá, igazi jógivá tették őt. Nem csupán arra volt képes, hogy a helyes dolgot tanítsa a helyes módon; nagyon fegyelmezett, éles megfigyeléssel képes volt megmondani azt is, hogy a tanítvány helyes módon gyakorol-e vagy sem. Feltehetően saját tapasztalata tanárával és mindennapos jógagyakorlása segítette abban, hogy ilyen finom érzéket alakítson ki tanítványai és a gyakorlás iránt.

Saját gyakorlása nagyon értékes volt a számára. Nagyon korán ébredt reggelente, hajnali 3 óra körül, ászanát és pránajámát gyakorolt. Reggel 5 órára elkezdte a személyes istenének felajánlott púdzsát (istentiszteletet, imádkozást), amelyet a Védák éneklése követett. Nagyon pontosan végezte a szertartások mindennapi gyakorlását. Soha nem végezte rossz sorrendben a rituálékat, és nem hibázott a mozdulatok koordinálásában és a mantrákban.

Reggeli gyakorlásának befejezése előtt az alázatosság és a tanárának való önátadás gesztusaként mindig ráhelyezte fejére jógamestere facipőjét. Számára ez volt mindennapi gyakorlásának legfontosabb része.

A délelőtti órák reggeli után, 7 órakor kezdődtek, és délig tartottak. A délutáni órák 3 órakor kezdődtek, és 6 órakor értek véget. Az órák tartalma sokszínű volt. Krishnamacharya a jóga és a jógaszövegek különböző aspektusait tanította számos tanítványának, köztük fiainak is. Környezete sokszor ámult azon a képességén, hogy naponta többször zökkenőmentesen váltott egyik témáról a másikra és egyik óráról a másikra. Az egyik órán jógaterápiáról volt szó, majd a következőn védántát tanított, amelyet egy az ájurvédáról szóló óra követett, majd egy szanszkrit nyelvtanóra stb. Majd este 6-kor, amikor az órák véget értek, elvégezte esti rituáléit. Ezután még dolgozott néhány tanítványával, vagy feleségével és unokáival töltötte az időt. Csodálatosan gazdag és sűrű időbeosztás volt ez egy hetvenéves ember számára.

Bármikor, amikor mások próbálták neki elmondani, milyen nagyszerű vagy inspiráló ember, vagy magasztalták őt, gyengéden, de határozottan megállította őket.

  • Ez nem az én művem – mondta. – Ezt a gurum Nélküle semmi vagyok.

Ez nem álszerénység volt a részéről, hanem szívből jövő alázatosság tanára és a tanítások iránt.

(…)

Krishnamacharya számos különböző filozófiai és gyakorlati témában megnyilvánuló jártassága tudósokat, politikusokat, művészeket, filozófusokat és mindenféle szakmai és kulturális háttérrel rendelkező embert vonzott. Gyógyulásért és tanácsért keresték fel, illetve azért, hogy különböző tanításokkal kapcsolatban konzultáljanak vele.

Például Rukmani Devi, egy neves táncos, a művészetek és kultúra területén dolgozó tudós megkérte Krishnamacharyát, hogy magyarázza el neki a Rámájana és a Mahábhárata bizonyos aspektusait, hogy megfelelően tudja azokat adaptálni tánccsoportja számára. Hamarosan jógaórákat kezdett venni Desikachartól. Annyira elégedett volt a gyakorlással, hogy megkérte Desikachart, hogy tanítson jógaórákat az általa alapított híres tánciskolában, a Kalakshetra Academyn. Ezek az órák röviddel Rukmani Devi halála után megszűntek, de nemrégiben újraindultak a Krishnamacharya Yoga Mandiramon keresztül.

Krishnamacharya szaktekintély volt az asztrológia területén is, és egy különösen érdekes esettel találkozott a 70-es években. Desikachar egyik fiatal amerikai barátja megkérte Krishnamacharyát, hogy elemezze a születési képletét. Amikor megmutatta neki a képletet, Krishnamacharya vetett egy pillantást a férfi arcára, nevetett, és azt mondta neki, hogy a Halak jegyében született. Ez nem az a jegy volt, amelyet a képleten lévő születési dátum jelzett. A férfi felháborodott ezen a kijelentésen, és kiviharzott Krishnamacharya szobájából. Néhány hónappal később azonban visszatért, és azt mondta neki: „Bocsásson meg, uram. Igaza volt, a Halak jegyében születtem. A születésemkor elhibázták a papírjaimat.”

Kiderült, hogy az ápoló, aki a dokumentációt kitöltötte, európai bevándorló volt, aki a háború alatt menekült Amerikába. Az európaiak (és az ázsiaiak) által használt dátumformátum meglehetősen eltér az amerikaiak által használt formátumtól. A hibát senki nem vette észre, de Krishnamacharyát nem csapta be.

Hírneve és tanítványai, kollégái magasztalása és bálványozása ellenére Krishnamacharya soha nem tévesztette szem elől küldetését. Továbbra is tanított és előadásokat tartott, verseket, esszéket, dolgozatokat írt a jógával, ájurvédával, a védántával kapcsolatos különböző témákban. 1975-re Krishnamacharya valamennyi gyermeke, Srinivasan kivételével (aki nőtlen maradt), megházasodott. 1970-ben Sri Bhasyam elhagyta az országot, később elvett egy francia nőt, és Franciaországban telepedett le, ahol családjával ma is él. Sri Shubha 1974-ben házasodott meg és Mysore-ba költözött, férje otthonába. Ez azt jelentette, hogy csak Krishnamacharya, felesége, Namagiriamma, Desikachar, az ő felesége, Menaka és két gyermekük, köztük magam[7] is (én 1975-ben születtem), maradtunk a csennai házban.

Desikachar hamar saját jogán is megbecsült jógatanárrá vált, és elköteleződött amellett, hogy apja tanításait terjessze egész Indiában és a világon. 1976-ban apja tiszteletére és munkájának folytatása érdekében megalapította a Krishnamacharya Yoga Mandiramot (KYM).

Ez valóban az aranykor volt. Apa és fia együtt dolgoztak, elkötelezett csapatként továbbadva a világ minden tájáról jött tanítványoknak az ősi jógamesterek munkáját. Krishnamacharya rendszeresen ellátogatott a KYM-be, hogy felügyelje a Desikachar és kollégái által végzett gyógyítói munkát, hogy előadásokat tartson, és erkölcsi támogatást nyújtson. Desikachar beleadta a szívét a KYM-be és munkájába.

Krishnamacharya számos verset is írt a jógáról ebben az időszakban. A Yoganjalisaram egy harminckét versszakból álló költemény, amely a jóga lényegét ragadja meg. A Dhyanamalika harmincnégy versszaka a meditatív gyakorlás mélyebb értelmét világítja meg.

Az 1970-es évek végén MV Murugappan, akinek családja ma az egyik legnagyobb indiai vállalatot vezeti, egészségi okokból látogatni kezdte Krishnamacharyát, és jó barátok lettek. Krishnamacharya szerette Murugappan egyszerűségét és szerénységét.

Murugappan sok tehenet tartott, és gyakran vitt házhoz friss tejet Krishnamacharyának, majd később Desikacharnak. Ő maga vitte házhoz a tejet, és személyesen adta át tanárának. Egy nap unokája megkérdezte tőle:

  • Nagyapa, annyi segédünk és sofőrünk van, miért nem küldöd el velük a tejet? Miért te magad viszed?
  • A tanáromnak viszem, és az a dharmám[8], hogy ezt én magam végezzem el – válaszolta neki Murugappan.

Az ehhez hasonló tettek mélyen megérintették nagyapámat. Saját értékeit fedezte fel Murugappan cselekedeteiben.

Nemrégiben találkoztam Murugappannal, és elmesélt egy másik érdekes történetet. Hallva, hogy tanára sok időt töltött a Kajlás-hegynél, ő maga is látni szerette volna ezt a helyet. Így tanára áldásával elutazott a Kajlás-hegyhez barátaival. Amikor visszatért, felkereste Krishnamacharyát, hogy meséljen neki az útjáról. Elmesélte neki, hogy alámerült a hegy lábánál lévő szent tóban, a Manaszarovar-tóban. Krishnamacharya megkérdezte tőle:

  • Hányszor merültél alá a tóban?
  • Csak egyszer, uram. Nagyon hideg volt – felelte Murugappan.

Krishnamacharya olyan hangosan kezdett nevetni, hogy Murugappan aggódva kérdezte tőle:

  • Valamit rosszul csináltam?
  • Megtetted azt a hosszú utat a Kajlás-hegyig és a Manaszarovar-tóig, és csak egyszer merültél alá. Hányszor ad esélyt az élet arra, hogy újra eljuss oda? – kérdezte Krishnamacharya.

Amikor ezt felidézte, Murugappan azt mondta:

  • Soha nem gondoltam erre így. Igaza volt. Legalább még egyszer alá kellett volna merülnöm a tóban.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit tanult ebből az esetből, rögtön azt válaszolta:

  • Megtanultam, hogy alaposan gondoljam át, hogyan élem az életem. Mert az élet nem ad második esélyt.

Továbbra is gyakran találkoztak, és Murugappan hamarosan testvéreit, unokatestvéreit és unokaöccsét is elhozta, hogy dolgozzanak Krishnamacharyával. Idővel Murugappan, Krishnamacharya és Desikachar családja szoros barátok lettek, és a családok közti barátság a mai napig fennáll.

1984-ben Krishnamacharya, aki akkor kilencvenhat éves volt, egy reggel a szokásos időben, jóval napfelkelte előtt ébredt. A sötétben kiment a fürdőszobába, és amikor visszatért és leült oda, ahol gondolta, hogy az ágy van, a padlóra esett, és eltörte a csípőjét. Szokása volt, hogy a változó évszakok szerint átrendezze a szoba bútorait, és elfelejtette, hogy előző nap áthelyezte az ágyat.

A sérülés drámai mértékben befolyásolta mindennapi életét. Attól kezdve nem tudott a korábbi fürgeséggel mozogni, és elvesztette féltve őrzött függetlensége jó részét is. A baleset gyökeresen megváltoztatta életét és személyes, spirituális munkájának fókuszát.

A kedvét azonban nem szegte. Feltétel nélkül hitt a jógában. Kialakított magának egy gyakorlást, amit a következő néhány hónapban végzett. Családja és orvosai meglepetésére hamarosan jól tudott mozogni, és még néhány lépést is tudott tenni.

A baleset után arra a döntésre jutott, hogy még inkább visszahúzódik. Kiköltözött a nagy házból egy ugyanazon a telken lévő épületbe. Guruja utasításait követve nem hagyta el családját és nem vette fel a szannjászát[9], de másik helyre költözött fizikailag és szellemileg is.

 

Kilencedik fejezet

Dicső naplemente

átkelés egy másik világba

semmi nem keletkezik és pusztul el, csak közeget vált

 

A csípőficam után Krishnamacharya mozgásképessége korlátozottá vált. Egy olyan embernek, aki egész életében fizikailag mozgékony volt, ez nagy csapást jelentett. Krishnamacharya azonban méltósággal fogadta ezt az új kihívást, és az élet ment tovább.

A Jóga szútra egyik üzenete az Ísvara pranidhána[10], a teljes elfogadása annak, ami életünkben történik. Krishnamacharya az Ísvara pranidhánát gyakorolta: elfogadta helyzetét, és élte tovább életét. A törés korlátozhatta ugyan mozgékonyságát, de semmilyen más módon nem befolyásolta. Rövid pihenő után újra tanítani kezdett.

Krishnamacharya gyógyulása nem lett volna ilyen gyors vagy sikeres Namagiriamma odaadása és figyelmes gondoskodása nélkül. Amíg férje ágyhoz volt kötve, napfelkelte előtt ébredt, hogy felkészítse őt az előtte álló napra. Krishnamacharya mindig is korán kelő volt, de ahhoz, hogy segíthessen napirendjét fenntartani, Namagiriammának még korábban kellett kelnie, hogy elkészülhessen, és utána férjére tudjon figyelni.

Krishnamacharya rendkívül független volt, de a csípőtörése után sok apró feladatban és tevékenységben felesége segítségétől függött. Néha emiatt nagyon frusztrálttá vált.

(…)

A nagyanyám odaadóan gondozta és ápolta nagyapámat ez alatt az idő alatt, még úgy is, hogy non-Hodgkin-limfómával küzdött, egy olyan típusú rákkal, amely a nyirokrendszert támadja meg. Emlékszem, sokszor kísértem el a kemoterápiás központba, és bár legtöbbször nagyon kevés energiája volt, csak az után pihent, hogy gondoskodott nagyapám szükségleteiről.

A jóga nem tudja meggyógyítani a rákot, és Krishnamacharya tudta ezt. Mindig hangsúlyozta: „Egy rendszer sem tud választ adni valamennyi problémánkra.” Gyógyító kezeléssel dolgozott nagyanyámon, pránajáma és egyes meditációs gyakorlatokat adott neki, amelyek segítettek aggodalmainak és szenvedéseinek kezelésében, és erősebbé tették. Namagiriamma lelkiismeretesen gyakorolt, nemcsak azért, hogy magáról, hanem hogy férjéről is gondoskodjon.

Határozottan az az érzésem, hogy utolsó éveiben jógagyakorlása éltette. Krishnamacharya egyik legrégebbi (és biztosan az első női) tanítványa, és nagyon hosszú ideje komoly jógagyakorló volt.

Namagiriamma szerepe Krishnamacharya gyógyulásában jóval nagyobb volt annál, hogy gondoskodott mindennapi szükségleteiről. Krishnamacharya mindig is nagyon független volt, de sérülése arra kényszerítette, hogy életében először másokra támaszkodjon. Voltak olyan pillanatok, amikor nagyon lehangolttá vált, mert nem tudott elvégezni dolgokat egyedül, és úgy érezte, hogy teher a családja számára, bár soha nem éreztük ezt. Namagiriamma egy ilyen alkalommal azzal nyugtatta: „Talán ez a helyzet is okkal történt, és az okot később fogjuk látni.”

1985-ben nagyanyám meghalt. Hetvenegy éves volt. Halála súlyos csapás volt Krishnamacharya számára. Utána hetekig nehezen fogadta el, hogy elment. Van egy mondás, hogy minden erős férfi mögött ott áll egy még erősebb nő. Namagiriamma Krishnamacharya elkötelezett társa volt az életben és abban a küldetésében, hogy megőrizze és terjessze a jóga tanításait. Bár nagyon csendes személyiség volt, a Krishnamacharyának nyújtott támogatását nem lehetett megkérdőjelezni.

Krishnamacharya megkezdte előkészületeit arra, hogy ő maga is átkeljen a másik világba. Saját országában vezető szerepe volt a jóga újjászületésében, és segítette, hogy a jóga tanításai és gyakorlatai világszerte elterjedjenek. Tanítványainak és azok tanítványainak köszönhetően az emberek a világ minden táján magukévá tették a jóga tudományát.

Krishnamacharya egy tanítványa munkájával különösen elégedett volt: fiáéval, Desikacharéval. Desikachar csaknem három évtizeden keresztül tanult Krishnamacharyával, hosszabb ideig, mint bármely más tanítványa. Krishnamacharya olyan tanárt látott benne, aki megértette a jógában rejlő potenciált, tanításainak gazdagságát és mélységét; olyan valakit, aki a jógában meghaladta az ászanagyakorlást és a fizikai teljesítmény iránti megszállottságot, amit ma olyan sok jógás körben látunk. Desikachar továbbvitte apja örökségét, nem csupán fiaként, hanem legközelebbi, legtovább vele tartó tanítványaként. Desikachar igazi antevasinnak bizonyult: olyan tanítványnak, aki végig marad.[11]

Krishnamacharya élete utolsó éveiben sok időt töltött azzal, hogy Desikachart azokból a szövegekből tanította, amelyeket a leginkább nagyra becsült, és a társadalom számára a leghasznosabbnak tekintett. Ezek között szerepelt a Jóga szútra, a Bhagavad Gíta, a Hatha Yoga Pradipika, a Yoga Yajnavalkya, a Yoga Rahasya, a Gheranda Samhita, a Siva Samhita, a Caroka Samhita, a Samkhya Karika, a Rahasya Traya Sara, a Rámájana, a Mahábhárata, a Paniniya Siksa, a legfontosabb upanisadok és még sok más mű. Tanított Desikacharnak ájurvédát, jógaterápiát, az asztrológia alapjait és a legfontosabb meditációs gyakorlatokat is.

Valamennyi nagy jógamester feldolgozta Patandzsali tanításait, megadva saját értelmezését és magyarázatát a szútrákhoz. Desikachar évek óta próbálta meggyőzni Krishnamacharyát arról, hogy írjon kommentárt a Jóga szútrához, míg végül beleegyezett. Mivel elég idős volt, és csak nehezen tudott hosszú ideig írni, úgy döntött, hogy lediktálja az egész könyvet Desikacharnak, szóban, szanszkritul átadva neki a tudást, ahogy évszázadokig átadták az ilyen tanításokat.

Ez a diktálási folyamat újabb lecke volt Desikacharnak. Így emlékezett rá: „Meglepett, mennyire pontosan emlékezett arra, hogy mit diktált előző nap. Becsukta a szemét, elkezdett szanszkritul diktálni, és néha, ha másik szövegre hivatkozott, az idézetnek még a pontos fejezet- és versszakszámát is idézte. Kíváncsi voltam, ezért később ellenőriztem, hogy egyezik-e a pontos fejezettel és versszakkal, és soha nem tévedett. Minden alkalommal tökéletesen idézett. Ámulatba ejt, hogy egyetlen ember ilyen sokat tudott végezni és ilyen sok minden tudott lenni.”

Krishnamacharya Jóga szútra kommentárja, a Yogavalli, az ő megértése szerint mutatja be Patandzsali tanításait. Értelmezései gazdagok és tiszta rálátásról tanúskodnak; úgy keltik életre a szútrákat, hogy érthetőbbé teszik azokat az olvasó számára. Például Krishnamacharya egyszerű, a hétköznapi életből vett analógiát használ arra, hogy megértsük a jóga mint szamszkára vagy előkészítő folyamat fogalmát. „Az elme – mondja – olyan, mint egy edény. Az imént használtam az edényt leves főzéséhez, de ugyanabban az edényben akarok tejet forralni. Mit teszek? Tisztára mosom az edényt, hogy tejet forralhassak benne. Ugyanez a helyzet a jógával. Az elménk az az edény, amelyet számos célra használunk. Benyomásokat hordoz múltbéli cselekedeteinkből, és nem szeretnénk, hogy ezek a benyomások befolyásolják jövőbeni tetteinket. Ezért előkészítő folyamaton kell keresztülmennünk, amely megtisztítja az elmét, és alkalmassá teszi jövőbeni tettekre.”

Patandzsali az I.23–I.29. szútrákban az Istenen való meditációt tárgyalja. Csupán néhány mester fejtette ki ezt a részt kommentárjaiban, valószínűleg azért, mert olyan időben éltek, amikor a jóga és a védánta, a vallási hagyomány, szorosabb kapcsolatban állt. A régi mesterek magától értetődőnek vették, hogy az emberek már tudják, hogyan meditáljanak Istenen, ezért nem érezték szükségét annak, hogy kommentálják ezt a részt. Ma azonban, amikor számos különböző kultúrából, hagyományból származó, különböző hitrendszerű ember gyakorol jógát, ez már nem feltételezhető. Krishnamacharya felismerte ezt, ezért egyértelmű útmutatót adott ahhoz, hogy hogyan meditáljunk Istenen, amelyet bárki tud követni, vallásos hátterétől függetlenül. Ez teszi a Yogavallit Krishnamacharya egyik legrendkívülibb ajándékává.

Miután befejezte a Yogavallit, Krishnamacharya egy másik kommentárt kezdett diktálni Desikacharnak, ezúttal a Védánta szútráról. A Védánta szútra minden vallási iskola alapvető szövege Indiában. Veda Vyasa, egy nagy szent állította össze, és ez a hatodik indiai darsana, vagyis filozófiai iskola. A Védánta szútra középpontjában Isten vagy Brahma megértése és megvalósítása áll, akit formától, névtől és természettől mentes legfelsőbb lényként mutat be. A Brahma szútrának is nevezett szöveget számos mester interpretálta az évszázadok során, ami a védánta számos eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó iskolákra bomlását eredményezte.

Krishnamacharya családja a Srí-vaisnava tradíciót követte, amely Nathamuni, Yamunacarya, Ramanuja és Vedanta Desikacarya védánta tanításaiból fejlődött ki. Valószínű, hogy Krishnamacharya leszármazottként kötelességének érezte, hogy kommentárt írjon a Védánta szútrához, különösen azért, mert többször is visszautasította a Parakala Math főpapi tisztségét. A kész munkának a Cit acit tattva mimamsa címet adta. Szó szerinti fordításban ennek jelentése: ’A csit, az acsit és a tattva vizsgálata’. A csit szó arra a tudatosságra utal, amely valamennyi létezőben jelen van; az acsit arra az anyagra utal, amely támogatja a tudatosságot, idetartozik a test, az elme, az érzékszervek stb.; a tattva pedig mindezek forrására utal, amit Istennek hívhatunk. A mímámszá szó jelentése vizsgálat vagy kutatás.

Krishnamacharya ezt a két mesterművet, a Yogavallit és a Cit acit tattva mimamsát hosszú és dicsőséges élete utolsó éveiben írta. Talán ez volt az az ok, amellyel Namagiriamma nyugtatta csípőtörése és személyes függetlenségének részleges elvesztése után. Sokan utolsó éveikben a pihenést vagy akár a világtól való visszahúzódást választják, különösen, ha gyengévé válnak, de Krishnamacharya – felesége inspirációjának köszönhetően – azt választotta, hogy kitart azon az úton, amelyet tanára sok évvel korábban kijelölt számára.

Krishnamacharya védikus éneklést is elkezdett tanítani nőknek. Ez abban az időben rendkívül vitatott dolog volt, mert tradicionálisan a védikus éneklést kizárólag férfiaknak tanították. Még jóval fiatalabb korában Krishnamacharya maga is írt egy esszét, amelyben védte azt a tiltást, hogy nőknek kántálást tanítsanak. Nézeteinek kiforrása során azonban véleménye is változott.

Krishnamacharya egyik tanítványa, Mala Srivatsan volt az egyik első nő, akit az a megtiszteltetés ért, hogy a védikus éneklés művészetét tanulhatta tőle. Mala számára személyes diadal is volt, hogy tanárával énekelhet. Évekkel korábban fordult először Krishnamacharyához, hogy asztmájára enyhülést találjon, és akkor nem képzelte volna, hogy egy nap képes lesz énekelni.

Krishnamacharya hamarosan más nőknek is tanítani kezdett éneklést, és ez a közösségben nagy felzúdulást keltett. Sokan azt gondolták, hogy elment az esze, vagy legalábbis a kor elhomályosította ítélőképességét. Krishnamacharya a kritikákra ősi szövegekből, többek közt a Rámájanából és a Yoga Yajnavalkya Samhitából idézve válaszolt, amelyek leírása szerint a nők énekelték a Védákat. Meg is hívta a téma szaktekintélyeit, hogy vitázzanak vele, és bizonyítsák be, hogy nincs igaza, de senki nem állt ki vele. Tovább tanította az éneklést nőknek, és senki nem vonta kérdőre újra.

Később így kommentálta: „Ezekben az időkben, amikor azokat, akiknek éneklést kellene tanulniuk (a férfiakat), nem érdekli, hogy megtanulják, bárkinek meg kell tanítanunk, aki meg akarja tanulni, különben kihal a tradíció.” Ma már nők százai gyakorolják és tanulják a védikus éneklést, és élvezik gyümölcseit. Valójában a KYM védikus éneklés tanszékén kivétel nélkül női tanárok tanítanak.

1988 volt. Közeledett Krishnamacharya századik születésnapja, és tanítványai különleges ünnepséget terveztek. A mindig szerény Krishnamacharya visszautasította ezt.

Remélve, hogy meggyőzheti apját arról, hogy gondolja meg magát, Desikachar úgy döntött, hogy emlékezteti őt egy évekkel azelőtti esetre, amikor apja még a Yoga Shalában tanított, és együtt dolgozott a mysore-i királlyal.

A király a Parakala Math főpapjának nyolcvanadik születésnapjára ünnepséggel kívánt tisztelegni, de a főpap elutasította, hogy bármilyen ünnepséget tartsanak azon a napon. A király hívta Krishnamacharyát, hogy segítsen meggyőzni a főpapot az ünnepség engedélyezéséről.

A főpap álláspontja az volt, hogy ha jóváhagyna ilyen eseményt, az olyan lenne, mint ha saját dicsőségét zengené, tehát az ego cselekedete volna. Krishnamacharya biztosította afelől, hogy nem erről van szó; az ünnepség inkább a hála kifejezése tanítványai részéről. Krishnamacharya érvelése meggyőzte a főpapot, és beleegyezett, hogy részt vegyen az ünnepségen.

Amikor Desikachar emlékeztette őt erre az esetre, Krishnamacharya egy feltétellel beleegyezett a részvételbe: azzal, hogy az ünnepség Istennek és nem neki tett felajánlás lesz. Tanítványai boldogan elfogadták ezt a feltételt.

Az ünnepség azonban nem járt dráma nélkül. Az előkészületek közben családunk orvosa, aki akkoriban nagyapám szükségleteiről gondoskodott, azt mondta apámnak: „Állítsák le az ünnepség előkészületeit. Nem hiszem, hogy megéri.”

Mindenki összezavarodott, senki nem tudott dönteni, hogy folytassák-e az előkészületeket vagy sem. Amikor Desikachar elmondta apjának az orvos szavait, Krisnamacharya határozottan azt válaszolta: „Ismerem az életerőmet. Elköteleztem magam amellett, hogy részt veszek ebben a tisztségben. Folytassátok az előkészületeket, ne állítsátok le.”

Desikachar elfogadta tanára szavait mint az utolsó szót a témában, és a születésnapi ünnepség előkészületei folytatódtak.

Az ünnepség minden részletét Krishnamacharya kérése szerint rendezték el. Száznyolc védikus tudós gyűlt össze, hogy a Védákat, a Rámájanát, a Mahábháratát, a Srimad Bhagavatamot, illetve a Srí-vaisnava hagyomány régi tanítóinak legfontosabb verseit énekeljék. Különleges szertartást végeztek Istennek tett felajánlásként és a társadalom védelme, szolgálata érdekében. Az állam kormányzója is nyilvános szerepet vállalt a mester tiszteletére 1988. november 14-én, aznap, amikor (az indiai naptár szerint) Krishnamacharya betöltötte századik évét.

Krishnamacharya számos ajándékot kapott erre a különleges alkalomra, többek közt egy arany medált is a Kanci Math shankaracaryájától (vezetőjétől). Ez az ajándék nagyon meghatotta Krishnamacharyát. A két férfi nagy tisztelője volt egymásnak, bár eltérő filozófiai iskolához tartoztak (a shankaracarya a saiva[12] hagyományhoz tartozott). A tisztelet azonban tiszteletet vált ki; ez történt a két nagy mester esetében is.

Krishnamacharya tanítványai is kértek mesterüktől ajándékot: saját padukáját (szandálját). Ugyanabban az évben később, a Navaratri utolsó napján (amely Indiában nagyon kedvező nap) Krishnamacharya szimbolikusan átadta erőit a padukának, és felkérte tanítványait arra, hogy óvják.

1989 januárjában Krishnamacharya magához hívta Desikachart, és átadott neki egy régi könyvet.

  • Ez a Rámájana egy példánya – mondta neki. – Mielőtt apám meghalt, nekem adta ezt a könyvet, és azt mondta: „ez az egyetlen vagyon, amelyet bírnod kell”. Ez a könyv egész életemben drága volt nekem. Az egyetlen vagyonom ennek a könyvnek az üzenete, és most neked akarom adni.

Desikachar számára megtisztelő és megrendítő volt, hogy megkapta apjától ezt a könyvet, de az ajándék feletti örömét beárnyékolta az az érzése, hogy Krishnamacharya élete végéhez közeledik.

Krishnamacharyának azonban nem csupán ajándéka volt Desikachar számára, hanem egy kérése is felé.

  • Az utolsó kívánságom – mondta – az, hogy maradj Madrászban, és ne költözz Mysore-ba. Azt akarom, hogy itt maradj, mert jó emberek élnek itt, mint MV Murugappan.

Ilyen mély volt Krishnamacharya szeretete Csennai és lakói, különösen MV Murugappan és családja iránt.

Desikachar több mint öt évig épített házat Mysore-ban, azzal a szándékkal, hogy apja halála után a család odaköltözik, de azonnal felhívta egy barátját Mysore-ban, hogy adja el a házat. Amikor a barát hitetlenkedett, Desikachar egyszerűen azt válaszolta: „Az az apám utolsó kívánsága, hogy itt maradjak Madrászban, ezért nem költözöm Mysore-ba.”

  1. február 28-án délután 4 óra körül Krishnamacharya örökre lehunyta szemét. Egy dicsőséges élet véget ért. Krishnamacharya azonban olyan gazdag örökséget hagyott hátra, amely számos elkövetkező ideig életben tartja szellemét. Élete befejeződött 1989-ben, de küldetését tanítványai munkája és a tanítások továbbviszik.
  • Amikor ezt mindet [az összes tárgyat] tanultam vele – mondta nekem apám egy alkalommal, amikor nagyapámról beszélgettünk –, sokszor gondolkodtam azon, hogy szükségem lesz-e valaha az összes tanításra. Jól tudtam dolgozni azokon a korlátozott eszközökön belül, amelyeket tanított nekem. Most, halála után látom az értékét az összes tanításnak. Amikor kétségeim vannak, vagy olyan helyzetben vagyok, amikor nem tudom őt megkérdezni, ahogy korábban tettem, szinte mindig megtalálom a válaszokat azokban a tanításokban, amelyeket megosztott velem. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen áldásban részesültem.

A paduka, amelyet Krishnamacharya tanítványainak adott, és amely a mester bölcsességét és szellemét szimbolizálja, ma azon a helyen pihen, amit Sannidhinek[13] nevezünk; az inspiráció és a gyógyulás nagyszerű forrása ma is.

Krishnamacharya jógatanítási módszere felölelte az emberi létezés valamennyi aspektusát. Saját életének példáján és tanításain keresztül újjászületett a régi mesterek üzenete: a jóga holisztikus gyógyító rendszer, amely jobbá teszi életünket. Krishnamacharya számára Patandzsali volt „a jógi”, Patandzsali jógája „a jóga”. Ha össze kellene foglalnunk Krishnamacharya munkáját egy sorban, azt mondanám: újjáélesztette „a jógi jógáját”.

[1] Az eredeti szövegben Amrutajan, ez valószínűleg elírás. https://en.wikipedia.org/wiki/Amrutanjan_Healthcare (a fordító megjegyzése)

[2] A mai Csennaiba (a fordító megjegyzése)

[3] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[4] Az eredetiben: beginner, intermediate, advanced (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011., 117. o.). Ez a felosztás nem ugyanaz, mint amit ma az astanga vinyásza jóga első, második és harmadik sorozataként ismerünk. A témában bővebb információ itt található: http://grimmly2007.blogspot.hu/2013/04/did-krishnamacharya-teach-ashtanga.html Részlet ebből a forrásértékű cikkből: „Nem találjuk meg a jelenlegi hat ászanasorozatot Krishnamacharya korai írásában, bár a Yogasanagaluban (1941) találunk három ászanacsoportot: kezdő, középhaladó és haladó [az eredeti cikkben: Primary, Intermediate és Proficient. A fordító megjegyzése] A kezdő és a középhaladó [primary és intermediate] nagyon közel áll a jelenlegi astanga első és második sorozatához.” (a fordító megjegyzése)

[5] Többjelentésű szó; a kifejezés Patandzsalinál a III. 6. szútrában szerepel. Más jelentésében a jógaterápia egyik formája, amelyben a gyakorlatokat az adott egyénhez és körülményeihez szabják. (a fordító megjegyzése)

[6] „A srsti kramában a hangsúly a fizikai, mentális, pszichológiai és érzelmi növekedésen van. A srsti kramát gyakran kezdik el gyerekeknél. A cél az erő és a hajlékonyság elnyerése, az elme élesítése és figyelmének javítása, a légzés erősítése, és az, hogy megkezdjék a légzés finom kontrolljának elsajátítását. Az, aki srsti kramát kap gyakorlásaként, nagyon fiatal és egészséges.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.)

[7] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[8] Indiában számos vallásban szereplő fogalom (hinduizmus, buddhizmus, szikhizmus, dzsainizmus stb.); többjelentésű szó, egy fogalommal nem fordítható le nyugati nyelvre. A dharma a hinduizmusban az egyetemes törvény; az emberi törvények, a vallás, az emberi kötelességek, viselkedés és a „helyes élet” alapja. További információ például:  http://www.hindupedia.com/en/Dharma (a fordító megjegyzése)

[9] Az indiai hagyományban a négy életszakasz (ásrama) közül az utolsó, a teljes lemondás szakasza. (a fordító megjegyzése)

[10] Isten iránti odaadás (a fordító megjegyzése)

[11]  A szerző egy korábbi fejezetben így határozza meg az antevasin kifejezést: „A tudás soha véget nem érő keresése az antevasin szóval foglalható össze, a tanítvány meghatározására használt egyik szanszkrit kifejezéssel. Szó szerinti fordításban jelentése ’az, aki végig marad’. Ez a meghatározás sokféleképpen értelmezhető. Leggyakrabban úgy értelmezik, hogy ’az, aki a tanárral marad az oktatás végéig’. Azt is jelentheti, hogy ’az, aki a tanítással marad végig.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 45. o.) A szó jelentései megtalálhatók itt is: http://www.spokensanskrit.de/index.php?beginning=0+&tinput=+antevasin&trans=Translate

(letöltve: 2017. május 23.)

[12] A hinduizmus egyik ága, amely Sívát tekinti az elsődleges istennek. (a fordító megjegyzése)

[13] „A Sannidhi szó szó szerinti jelentése ’jó hely’ vagy ’megfelelő hely’. Milyen hely lehet jobb arra, hogy Krishnamacharya szandálja megpihenjen, mint ez a jó hely, ahol életének utolsó néhány évét töltötte? Szinte olyan, mintha Krishnamacharya még mindig ott élne. Amikor a Sannidhiben vagyok, ugyanazokat az érzéseket érzem, amelyeket nagyapám inspirált bennem még életében: nyugodt derűt, tiszteletet, félelmet, és ami a legfontosabb: hitet.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 158. o.)

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 2. rész

2017. február 14. Astanga ikonok
Krishnamacharya

A bejegyzés első része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Harmadik fejezet

Északi kitérő

A jógamester születése
az igazság a hegyekben lakik

Az Alvar Tirunagariban történtek örökre megváltoztatták Krishnamacharya életét. Világos volt számára, hogy sorsa az, hogy szerepet vállaljon a jóga hagyományának feltámasztásában, ugyanúgy, ahogy őse, Nathamuni felélesztette a Srí-vaisnava-sampradayát évszázadokkal korábban. Ez azonban nem volt egyszerű feladat egy tizenhat éves fiatalembernek, és Krishnamacharya felismerte, hogy ha sikerrel akar járni, folytatnia kell a tanulást, hogy tudása és hitelessége felépüljön.

Visszatért Mysore-ba, folytatta tanulmányait, és rövid időn belül számos tárgyban alapos tudásra tett szert. Vidvan (professzor) szinten vizsgázott különböző sásztrákból (hagyományos tárgyakból), ami akkoriban rendkívüli teljesítmény volt. Még ezen a legmagasabb szinten sem volt azonban elégedett. India ősi tanításai mélyről fakadnak, és felismerte, hogy ezek a tanítások mind – a jógát is beleértve – összefüggenek egymással. Ha nem ismeri India filozófiai tanításainak teljes spektrumát, nehezen teljesíti feladatát. Ezen a ponton Krishnamacharya úgy döntött, hogy idejét teljes egészében a tanulmányoknak szenteli, és minden más törekvést mellőz.

Abban az időben az volt a szokás, hogy a vidvan szintű vizsga letétele után professzori állást vállalnak, de Krishnamacharyát ez nem érdekelte. Egyedül a tudás érdekelte, és igyekezett mielőbb megszerezni ezt a tudást. Néhány más tárgy mellett a logikát (tarka), a nyelvtant (vyakarana) és a samkhyát kívánta intenzívebben megismerni. Elsődleges fontosságú volt számára az is, hogy a Jóga szútrát mélységeiben tanulmányozza; élénken éltek emlékezetében apja tanításai a jógáról e szent szöveg alapján.

Krishnamacharya továbbra is a Parakala Mathban szolgált, míg mélyebb védánta tanulmányait folytatta Vagisa Brahmatantra főpap mellett. Nem sokkal később azonban Váránasziba (korábbi nevén Benáresz) kívánt menni, hogy ott folytassa tanulmányait a város híres tudósainak irányítása alatt. Váránaszit az ország egyik legfőbb szent helyének tekintették, és a tudományok székhelye is volt. Csaknem minden nagy tudós és akadémikus megfordult itt, hogy tanuljon.

A főpap engedélyt adott Krishnamacharyának, aki 1906-ban el is indult Váránasziba. Itt szanszkrit nyelvtant (vyakarana) tanult Siva Kumara Sasztritól, aki a nyelv nagy mestere volt és az Úr Narasimha, Visnu egyik inkarnációjának buzgó híve.

Egy érdekes történet kapcsolódik Krishnamacharya életének ehhez a szakaszához. Siva Kumara Sasztri magához kérette Krishnamacharyát egy este, és megtanította neki a szanszkrit nyelv összes ritka és titkos aspektusát azon az egyetlen éjjelen. Különös módon másnap a mester örökre elvesztette beszédképességét. Úgy tűnik, egy arra érdemes tanítványra várt, akinek átadhatja ezeket a titkos tanításokat, és miután ezt megtette, hangját elvesztette, mintha haszontalanná vált volna. Ez után a tapasztalat után Krishnamacharya logikát (tarka) tanult egy Trilinga Rama Sasztri nevű mestertől, mielőtt 1909-ben visszatért volna Mysore-ba.

Mysore-ban még mélyebbre merült a tudás óceánjában. Az új főpappal, Sri Krsna Brahmatantrával – akivel hosszú sétákat is tett Mysore körül – folytatta védánta tanulmányait, tanulmányozta az Upanisadokat, a Bhagavad Gítát és más nagyon fontos Srí-vaisnava szövegeket, többek közt Vedanta Desika Rahasya Traya Sara című művét is.

Ezzel egy időben Krishamacharya beiratkozott a mysore-i egyetemre, ahol különböző tárgyakat tanult. Itt szerezte meg a veda kesari címet (ez az egyik legmagasabb titulus, amelyet egy Védákban járatos személy megszerezhet) és a mimamsa vidvan (a mímámszá tudósa; a mímámszá az indiai filozófia hat iskolájának egyike) címet is.

1914-ben tudásszomja visszavitte Váránasziba (…)[1].

[Itt] a Queen’s College-ban folytatta tanulmányait.

(…)

[Tanárai] Sri Vamacarana Bhattacarya és az egyetem vezetője, Sri Ganganath Jha voltak. (…)

A következő évben Krishnamacharya sikeres vizsgát tett tanárként (upadhyaya). Sikereivel és bizonyítványaival tanársegédi állást kapott, és Ganganath Jha rábízta saját fia tanítását is.

(…)

Amíg Váránasziban tanult és tanított, apja előadásai és az általa tartott jógaórák emléke gyakran járt a fejében. Továbbra is gyakorolta azokat az ászanákat és pránajáma gyakorlatokat, amelyeket apja tanított neki.

Egy napon egy helyi szent, aki látta, ahogy Krishnamacharya jógát gyakorol, egy Sri Baba Bhagvan Das nevű ismert jógihoz irányította őt. Krishnamacharya találkozott a jógival, és kifejezte vágyát, hogy jógát tanuljon, és letegye a legmagasabb vizsgákat. Sri Baba Bhagvan Dasra nagy hatást gyakorolt Krishnamacharya lelkesedése és végzettségei, így hozzájárult ahhoz, hogy magánúton letegye a vizsgát számkhja filozófiából és jógából a patnai egyetemen.

Krishnamacharya kitüntetéssel tette le a vizsgát. Tanárai Váránasziban (…) csodálták azt a képességét, hogy ennyi tudást ilyen rövid idő alatt képes magába szívni.

Krishnamacharya jóga iránti tudásvágya azonban nem csillapodott. Ganganath Jha segítségét kérte, aki nemcsak az egyetem vezetője volt, de jógácsárja, vagyis jógamester is. Azt mondta neki, hogy követni akarja apja tanácsát, hogy mélységeiben megismerje a Jóga szútrát. Ganganath Jha azt tanácsolta neki: „Ha igazán bírni akarod a jógát, el kell menned Nepálon túlra, Tibetbe. Ott él egy Rama Mohana Brahmachari nevű jógi. Ő az egyetlen, aki maradéktalanul meg tudja neked tanítani a Jóga szútra jelentését.”

Krishnamacharya azonnal indulni akart, de akkoriban nem volt egyszerű India határain túlra utazni. Még várnia kellett, és némi szerencsére is szüksége volt.

(…)

Tanára és az egyetem más munkatársai engedélyével, vonatjeggyel a zsebében északnak indult a Himalája felé. Simlán, a brit alkirály nyári székhelyén keresztül utazott, hogy megszerezze az India elhagyásához szükséges papírokat. Ganganath Jha egy levelet adott neki, amelyben bemutatta az alkirálynak ifjú tanítványát mint a különböző indiai iskolák tanításaiban járatos jelöltet. A levélben kérte az alkirály segítségét a Tibetbe utazást lehetővé tévő úti okmányok megszerzésében. Az alkirály cukorbetegségben szenvedett, és Krishnamacharyának várnia kellett, amíg állapota javul. (…)

Egy napon Krishnamacharya meghívót kapott az alkirálytól. Bizakodóan megjelent a megjelölt órában, és az alkirály rögtön megkérdezte:

  • Mennyire ismered a jógát?

Krishnamacharya késlekedés nélkül, büszkén felelt:

  • Annyit talán nem tudok, amennyire Indiának szüksége van, de eleget tudok ahhoz, hogy idegeneket tanítsak.

Az alkirályra mély benyomást tett a fiatalember magabiztos válasza, így jógaórákat kezdett tőle venni. Körülbelül hat hónap múlva cukorbetegsége kontrollálttá vált. Az alkirály annyira elégedett volt Krishnamacharyával, hogy elintézte átkelését a Himaláján és útját Tibetbe, ő maga állva a költségeket. Két segítőtársat is küldött vele, hogy kísérjék el a fáradtságos úton. Mielőtt Krishnamacharya elindult, az alkirály megkérte, hogy háromhavonta térjen vissza hozzá, hogy folytathassa tanulmányait az ifjú tanárral.

(…)

Tibet felé tartva Krishnamacharya meglátogatta a Muktinarayana szentélyt[2], fürdött a Gandaki folyóban, és talált egy saligramát. A saligrama kövek fosszilis kövek, amelyekre a bennük látható lenyomatok jellemzőek. Templomokban, kolostorokban és otthonokban világszerte Visnu látható, természeti jelképeként tisztelik őket. Kvázi vallásos szerepben is használják őket például házavatóknál, házasságkötéskor és temetési szertartásoknál. Csak egy himalájai folyamban, a Gandaki folyóban találhatók meg. Úgy tartják, hogy az, aki naponta felajánlásokat tesz a saligrama kőnek, megszabadul a halálfélelemtől, és átkel a születések és halálok áradatán. Útban mestere felé egy ilyen szent kő fellelése csakugyan kedvező előjel volt a fiatal Krishnamacharya számára.

Innen folytatta útját; huszonkét nap és csaknem 340 km megtétele után végül elért a Manaszarovar-tóhoz. Itt talált rá mesterére.

Gyakran csodáltam[3], hogyan tette meg Krishnamacharya ezt az utat, amely még ma, a túrázók részére rendelkezésre álló speciális felszerelésekkel is nehéznek és kimerítőnek számít.

Nemrégiben Mysore-ban jártam, ahol Krishnamacharya egyik tanítványával, Pattabhi Joisszal találkoztam, hogy interjút készítsek vele ehhez a könyvhöz. Amikor a beszélgetést a Kajlás-hegy felkeresésére tereltem, Pattabhi Jois könnyezni kezdett, és azt mondta: „Senki nem lenne képes ma megtenni azt az utat. Krishnamacharya akkor tette meg, amikor nem volt rendes cipő, nem volt csomagolt élelem. Csak az az elhatározása vitte őt oda, hogy megtalálja a guruját. Az ilyen hit ritka manapság.”

Hosszú és fárasztó útja végén sem pihent meg, amikor elérte a Manaszarovar-tavat, hanem elindult, hogy megtalálja tanára lakhelyét. Végül talált egy barlangot, amelynek bejáratánál egy nagyon magas, hosszú szakállú remete állt. A remete facipőt viselt; nagyon békés arccal figyelt. Krishnamacharya azonnal tudta, hogy ő a tanára.

Leborult a remete előtt, s kérte, hogy fogadja el tanítványának. Az ember hindiül kérdezte, miért jött el Tibetbe. Amikor Krishnamacharya elmondta történetét és mély indíttatását arra, hogy megtanuljon mindent, ami a jógáról megtanulható, a remete behívta a barlangjába. Bent találkozott tanára feleségével és három gyermekével. Gyümölccsel és teával kínálták őt és kísérőit, majd a kísérők elindultak hazafelé.

Eljött a pillanat, amelyet Krishnamacharya régóta várt. Végre megtalálta mesterét, és öröme határtalan volt. Mestere elvitte a híres Manaszarovar-tóhoz, és megmutatta neki a közeli helyeket. Krishnamacharya meglepődve tapasztalta, hogy még mindig nem érez hideget vagy fáradtságot. „Talán a gyümölcstől volt vagy a gurum kegyelméből” – emlékezett később erre a tapasztalatra.

Mestere első utasítása az volt, hogy fürödjön le, és végezzen ácsamanát, mielőtt az első pránajáma elveket megtanítaná. Az ácsamana egyszerű napi rituálé, amelyet számos indiai végez. Ennek során három korty vizet isznak, és különböző mantrák recitálása mellett megérintik a test különböző részeit. Bár e gyakorlat mögött számos vallásos és spirituális ok húzódik meg, gyakorlati szerepe is van, amelyek közül a legegyszerűbb az, hogy pránajáma előtt megnedvesítik a torkot. Ha a torok száraz, előfordulhat, hogy a gyakorló köhögni kezd. A test különböző részeinek megérintésével figyelmünket feléjük fordítjuk, és észrevesszük, ha nincsenek rendben.

A mester nyolc napig semmi mást nem tanított Krisnamacharyának, csak pránájamát. Arra is utasította őt, hogy csak gyümölcsöt egyen. Krishnamacharya habozás nélkül elfogadta guruja útmutatásait.

Később megértette, hogy guruja azért utasította őt így, hogy türelmet tanítson neki, amely a jóga tanulásának és gyakorlásának folyamatában nagyon fontos erény. A hagyományos oktatási rendszerekben a tanár mindig próbára tette a tanítványt, mielőtt elfogadta volna, így győződve meg arról, hogy a tanítvány rendelkezik azzal a hittel és elkötelezettséggel, amely szükséges ahhoz, hogy a tanárral tanuljon. Ha nincs hit és nincs elkötelezettség, a tanárnak és a tanítványnak is elvesztegetett idő, ha tovább folytatják az oktatást.

Nyolc nap után Rama Mohana Brahmachari elfogadta Krishnamacharyát, aki guruja családjának részévé vált. Étrendje attól kezdve csapatiból (indiai kenyérfélébő) és halvából (ghível, cukorral vagy mézzel édesített zöldség- vagy gyümölcskrémből) állt.

Néhányan azt gondolhatják, hogy a guru próbatétele értelmetlen. Kirshnamacharya már bizonyította elkötelezettségét azzal, hogy megtette ezt a nehéz utat. Amikor erről kérdeztem apámat**, azt mondta:

  • Először is, nem kérdőjelezed meg a tanár próbatételi módszereit. Másrészt talán azt vizsgálta, hogy Krishnamacharya tanulás iránti vágya egóalapú volt-e, vagy azzal a szándékkal kívánt tanulni, hogy tudását a társadalom szolgálatába állítsa.
  • Gondolod, hogy Krisnamacharya esetében ez egóalapú volt? – kérdeztem.
  • Ha így lett volna, a tanára nem fogadta volna el – vágta rá apám azonnal.

** A szerző, Kausthub Desikachar apja, T.K.V. Desikachar (a fordító megjegyzése)

Krisnamacharya hét és fél évig tanult gurujával. Rama Mohana Brahmachari kívülről megtaníttatta vele az egész Jóga szútrát, a Yoga Kurantát (egy nepáli nyelven írott szöveget) és más fontos jógaszövegeket. Krishnamacharya szerint a Yoga Kuranta rengeteg információt tartalmazott arról, hogyan kell az ászanát és pránajámát az egyes személyek különböző igényeihez adaptálni, és hogyan használjanak különböző segédeszközöket (mai szóval élve jógaeszközöket) a gyógyulási folyamat elősegítése érdekében. Krishnamacharya maga írta ezt erről a mára elveszett szövegről, és szavai ellentmondanak annak a népszerű elképzelésnek, hogy a Yoga Kuranta volt az alapja az astanga vinyásza jógának.

Krishnamacharya nem felejtette el az alkirálynak tett ígéretét, hogy háromhavonta visszatér Simlába. Guruja engedélyt adott neki az utazásra, és még fiát, Ramachandra Brahmacharyát is elküldte vele kísérőként.

Rama Mohana Brahmachari csak akkor tanította meg az egyes szövegek mélyebb jelentését, amikor tanítványa valamennyit tudta kívülről. Krishnamacharya ezzel egy időben tanulta a haladó jógagyakorlatokat is, a jóga számos más eszközével együtt (nem csupán ászanát és pránajámát), például a csikitsza krámát (terápiás eszközt) is. Ez volt az az időszak életében és tanulmányaiban, amikor azzá a jógamesterré kezdett érni, akivé később vált.

Hihetetlen tapasztalat lehetett ez Krishnamacharyának. A Himalája nagyon magányos és békés hely. Csak a legbátrabbak keresik fel, és azok is csak a nyári hónapokban kísérelik meg, amikor az utak még járhatók és az időjárás elviselhető. Nem sokat változott Krishnamacharya ideje óta; talán csak magányosabb hely volt akkor, mint most.

Gyakran tűnődtem azon, hogyan maradhatott életben Krishnamacharya ilyen helyen ilyen sokáig. „A gurum kegyelméből – emlékezett később – Az ő áldása, az általa tanított gyakorlás és a gondoskodás, amelyben családja részesített, segített ezekben az években. Örökké hálás vagyok nekik ezért.”

Arra is szoktam gondolkodni, milyen intenzív tanulási időszak lehetett ez a számára. Képzeld el, hogy a tanároddal és a családjával élsz több mint hét évig. Nincsenek nyomtatott könyvek, jegyzetfüzetek vagy számítógépek, amiből tanulni tudnál, vagy amire jegyzetelhetnél. Mindent a gurudtól tanulsz, és memorizálod, amit tanít neked. És közben ez a maximalista mester folyamatosan néz, megfigyel, értékel és korrigál. Ha szünetre van szükséged, nem vonja el tévé, rádió, bárok, éttermek a figyelmedet. Ha ki akarsz szabadulni, elmész valamelyik hatalmas hegyre, amelyek egyben mindennapi életed és gyakorlásod hátterét is adják. Ez nagyon kedvező környezetet jelentett a jóga tanulmányozásához, egy olyan tárgyéhoz, amely sok fegyelmezett gyakorlást, meditációt és önvizsgálatot igényel, de ilyen körülmények között csak néhányan akarnának élni, ha egyáltalán lehetne.

Miután csaknem nyolc évet töltött tanulással és tanára szolgálatával, mestere magához szólította Krishnamacharyát.

  • Elégedett vagyok az előrehaladásoddal – mondta neki Rama Mohana Brahmachari – Most térj vissza a társadalomba, éld a házas ember életét, és terjeszd a jóga üzenetét. Ez a guru daksina, amit kérek azért, hogy tanítottalak.

A guru daksina, a tanárnak járó fizetség, rendkívül fontos eleme volt az oktatásnak. Amikor a tanár a daksinát kérte, az azt jelezte, hogy a tanítvány képzése véget ért. Az, amit a tanár kért a tanítványtól, gyakran a tanítvány erőforrásaitól függött. A fizetség nem mindig pénzben történt. Lehetett egy tehén, egy ház, vagy valami más. Bizonyos esetekben, ahogy Krisnamacharyánál is, lehetett akár egy feladat is. A tanár soha nem kért többet, mint amit a tanítvány adni tudott, és a tanítvány soha nem távozott anélkül, hogy meg ne fizette vagy ne teljesítette volna a daksinát. Szentségtörésnek tekintették, ha a tanítvány nem fizette meg a járandóságot.

Tanára szavait követve Krishnamacharya 1922 végén visszatért Indiába. Hosszú tibeti tartózkodásáról csak mestere tanításait, emlékeit, tanára fából készült szandálját és különböző ászanák rajzait vitte magával, amelyeket tanára lánya rajzolt.

A tanár fából készült szandálja jelképezi magát a tanítást. A tanárra emlékeztet, és arra a szerénységre, amelyet a tanítványnak tanára és a tanítások felé tanúsítania kell. Krishnamacharya soha nem felejtette ezt el. Attól kezdve életének minden napján, amikor felkelt és elvégezte reggeli rituáléit, alázatosan ráhelyezte mestere szandálját a fejére. Ez szerénységet is kifejezett, de ilyen módon ápolni tudta a mesteréve töltött értékes percek emlékét is.

Krishnamacharya tudta, hogy ideje hazatérnie, és megosztania azt, amit mesterétől tanult. Tudta azt is, hogy rendkívüli feladat áll előtte. Az, hogy egész életére jógatanár legyen, nagy kihívás volt; meggyőzni az embereket arról, hogy a jóga nem csupán testhelyzetek gyűjteménye, hanem sokkal nagyobb mélysége és potenciálja van, még nehezebbnek tűnt. Bár jógatanulmányai befejeződtek, mesterként fel kellett építenie hitelességét, ami további tanulmányokat igényelt. Úgy döntött, hogy visszatér Váránasziba, és folytatja tanulmányait, mielőtt teljes egészében elköteleződne a jóga mellett. Különböző végzettségeket kívánt megszerezni a kalkuttai, az allahabadi, a patnai és a barodai egyetemeken.

(…)

Krishnamacharya híre gyorsan terjedt. Sokan elismerték a különböző sásztrákban megszerzett tudását és tekintélyét. Számos alkalommal hívták segítségül szakértelmét, hogy döntsön el vitákat a különböző tanítások alapján.

(…)

[Az egyik ilyen vita után] Krishnamacharya nagybátyjával találkozott Váránasziban. Ő hozta a hírt, hogy a Parakala Math főpapja, Vagisa Brahmatantra, elhunyt, és Krishnamacharyát kérték arra, hogy vegye át a főpapi tisztséget.

Ez nagyon kényes helyzet volt. Ha felkértek valakit főpapnak, különösen, ha az illető tiszteletben álló spirituális mesterek hosszú sorának leszármazottja volt, általában nem utasíthatta vissza a pozíciót – az rendkívül helytelen lett volna. Krishnamacharyát azonban tanára arra kérte, hogy alapítson családot és tanítson jógát. Főpapként nem lehetett volna családja, mert a pozíció azt követelte meg, hogy maradjon egyedülálló, és főpapként nem szentelhette volna életét a jógának sem. Életét akkor a Srí-vaisnava-sampradaya hagyománynak kellett volna szentelnie.

Krishnamacharyának ezúttal is csodára volt szüksége, és a csoda egy ősi indiai idézet formájában érkezett el, amelyre emlékezett.

                  siveruste gurustrata, gurariste na kascana

                  ha cserbenhagyod az isteneket, a tanárod még meg tud védeni

                  ha cserbenhagyod a tanárod, senki nem lesz képes megóvni.

Megnyugvást merítve ebből az üzenetből Krishnamacharya visszautasította a magas pozíciót, és folytatta útját.

(…)

Krishnamacharyát számos uralkodó megkörnyékezte, akikre mély hatást gyakorolt szakértelme és tudása, és közössége gyakran kitüntette őt. 1924 augusztusában Mahamahopadhyaya Sri Gurulinga Shastri vitát rendezett a három filozófiáról (mata traya), a három istenképmásról (murti traya) és a három helyről (szthana traya). Krishnamacharya egy Sri Rudhra Bhatta nevű szenvedélyes vitázóval vitázott. Mindkét fél érveinek meghallgatása után a bírák Krishnamacharyát választották győztesnek. Bizonyítványokat adtak át neki, és úgy dicsérték, mint az egyetem alapítása óta az egyetlen olyan tanítványt, aki ilyen mértékű tudást szerzett meg.

Krishnamacharya ekkor tekintette befejezettnek hivatalos képzését. Nem csupán jógamesterével töltött hosszú tanulmányi időt, de az összes indiai filozófiai iskola legmagasabb fokozatát is megszerezte. Jártas volt emellett az ájurvédában, az asztrológiában, a zenében, számos nyelvben és más kiegészítő tanításokban is.

Ideje volt elhagyni Váránaszit és visszatérni végleg Mysore-ba. Mysore volt az a város, ahol felnőtt, és ahol sorsa örökre megváltozott.

Ötödik fejezet

Fejedelmi kezdet

Az aranykor megalapozása

csináld jól elsőre – lehet, hogy nem kapsz második esélyt

Felvértezve a legjobb indiai egyetemeken szerzett végzettségekkel, Krishnamacharya készen állt arra, hogy elkötelezze magát mestere parancsa teljesítése mellett. Életét a jógának kívánta szentelni.

De abban az időben, amikor keveseket érdekelt a jóga, talál bárkit is Mysore-ban, akinek megtaníthatja, amit ő megtanult? Krishnamacharya nem aggódott ezen, mert erősen hitt abban, hogy ha követi tanára utasítását, minden úgy történik, ahogy történnie kell.

Mysore maharádzsája (királya), Sri Krishnaraja Wodeyar, Váránásziba érkezett hatvanadik születésnapjának megünneplésére. Vele utazott édesanyja és rokonokból, udvaroncokból, miniszterekből és más arisztokratákból álló kísérete. A király hallott Krishnamacharya eredményeiről, és tudott arról, hogy vissza kíván térni Mysore-ba, ezért meghívta a palotába. Krishnamacharya elfogadta a meghívást, és hamarosan a maharádzsa és családja jógatanára lett. Mestere valóban megáldotta őt egy igazi jótevővel.

Amikor Krishnamacharya megmondta családjának és barátainak Mysore-ban, hogy a jógának szenteli életét, meg voltak döbbenve. Néhányan azt is mondták neki, hogy megbolondult. Újra és újra ugyanazt a megjegyzést hallgatta: „A sásztrákban szerzett képesítéseiddel bármelyik oktatási intézmény vezetője lehetsz, vagy akár miniszter is az udvarban. Miért vesztegeted az idődet azzal, hogy jógatanár legyél?”

Krishnamacharya családja és barátai azért aggódtak ennyire döntése miatt, mert a jóga akkoriban nem volt népszerű. Nagyon keveset lehetett vele keresni, és nem tekintették tiszteletreméltó hivatásnak. Krishnamacharya számára azonban ezek lényegtelenek voltak. Tanára csupán azt a guru daksinát kérte tőle oktatásáért cserébe, hogy legyen jógatanár és családos ember. Semmi mást nem kívánt tőle. Ezért 1925-ben teljesítette tanára második kérését, és elvette Namagiriammát, egy nála csaknem huszonöt évvel fiatalabb lányt.

A gyermekházasság nagyon gyakori volt azokban az időkben Indiában. Bár a lányokat nagyon fiatalon férjhez adták, az igazi családi élet csak az után kezdődött a házaspár számára, hogy a fiatal nő felnőtt, és készen állt arra, hogy ilyen felelősséget vállaljon. Ezt a fajta megállapodást egy lány és egy idősebb férfi között mindkét fél számára praktikusnak tartották. A lány apja jellemzően már elég idős volt, mire gyermekei kamaszkorba értek, és mivel úgy gondolták, hogy egy lánynak védelemre van szüksége, a család előre szerette volna biztosítani a jövőjét. Így ha az apa meghalt, a férj a helyébe lépett, hogy gondoskodjon róla.

A fiúk helyzete más volt. Akkoriban az indiai társadalom úgy gondolta, hogy a fiúk lehetnek önállóak, és gondoskodhatnak magukról. A fiatalember elindult, keresett egy tanárt és tanult csaknem huszonöt-harminc éves koráig, hogy méltó férjként és családfenntartóként mutatkozhasson be. Krishnamacharya, amikor visszatért Mysore-ba, majdnem harminchét éves volt, és bőven rendelkezett azokkal a képesítésekkel, amelyeket Namagiriamma szülei lányuk leendő férjében kerestek.

Amíg jógát tanított Mysore-ban, Krishnamacharyának még kétszer ajánlották fel a Parakala Math főpapi pozícióját. Udvariasan visszautasította mindkét ajánlatot. Egy olyan családba született embertől, amely régóta elkötelezett a Srí-vaisnava-sampradaya tradíció szolgálata iránt, példátlan dolog volt visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Ezt az ajánlatot nemcsak megtiszteltetésnek tekintették, hanem kötelességnek is. Krishnamacharya döntése sokakat megzavart környezetében, de ez nem térítette el. Tudta, hogy tanára áldása meg fogja védeni, akkor is, ha az előtte álló út nem könnyű.

Bár háromszor utasította vissza, hogy főpapként szolgáljon, Krishnamacharya nem adta fel a Srí-vaisnava-sampradayát személyes vallási gyakorlatának és tanulmányainak részeként. Az alvarok számos tanítását egyezőnek találta a jóga azon tanításaival, amelyeket a Himalájában kapott mesterétől. Idővel integrálta az alvarok üzenetét a jóga üzenetével.

Például a Jóga szútra tanításánál úgy beszélt az Isten iránti odaadásról, mint az egyik útról, amelyet Patandzsali ajánl a jóga állapotának eléréséhez. Azok számára, akik hisznek Istenben, ez a legegyszerűbb út, mondta tanítványainak. Ha teljes egészében Istennek szenteljük magunkat, a prapatti vagy „teljes önátadás” értelmében (ahogy a Srí-vaisnava-sampradaya említi), gyakorlásunkban minimális mértékben lesz csak szükségünk a jóga más eszközeire.

Krishnamacharya azonban tudta, hogy ez az út nem mindenki számára vonzó: csak azok lesznek hajlandók megkísérelni, akik hisznek Istenben. Ezért nem ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai kövessék ezt az utat, de felajánlotta lehetőségként azok számára, akiket vonzott. Ilyen módon tiszteletet mutatott a jóga iránt, amely azt kívánja a tanártól, hogy tartsa tiszteletben minden tanítványa hitét és útját.

Eközben továbbra is dolgozott a maharádzsának. Rendkívül kompetens gyógyítónak és tanácsadónak bizonyult, és hamarosan az uralkodó egyik legmegbízhatóbb tanácsadójává vált. A maharádzsa bátorításával és segítségével alapította meg Krishnamacharya a Yoga Shalát (Jógaiskolát) a mysore-i palotában.

A Yoga Shala célja az volt, hogy a nyilvánosság számára népszerűsítse a jógát és előnyeit. Voltak órák fiatal fiúknak és lányoknak, valamint felnőtteknek, illetve az egészségeseknek és azoknak, akik Krishnamacharya terápiás tanácsát kérték. A fiatal fiúkat és lányokat külön, egy nagy csarnokban instruálta, és egy közeli, kisebb szobában tartott magán konzultációkat. Néhány tanítványát arra képezte, hogy instruktorokká váljanak, különösen ászanában és pránájamában.

Krishnamacharya sok mindent tanított tanítványainak a Yoga Shalában, és az, hogy mit tanított – Nathamuni és Patandzsali tanításaival összhangban –, attól függött, hogy mi állt a csoport vagy az egyén érdeklődése középpontjában. Az ifjoncok csoportjának, akik reggel és este keresték fel, gördülékeny, összefüggő sorozatokban összekapcsolt dinamikus testhelyzeteket tanított. A tanítványoknak tudniuk kellett az összes ilyen sorozatot**. Krishnamacharya Yoga Shalájának két tanítványát saját jogukon is nagy jógiknak tekintik: Pattabhi Joist és B.K.S. Iyengart.

Krishnamacharya fiatal tanítványai gyakran mutatták be előrehaladásukat a királynak, aki végül megkérte Krishnamacharyát, hogy könyvben rögzítse a fiatal tanítványainak tanított testhelyzeteket. Így írta meg Krishnamacharya 1934-ben első könyvét, a Yoga Makarandát (’A jóga nektárja’). A Yoga Makaranda részletezi azokat az ászanasorozatokat, amelyeket ezeknek a fiatal fiúknak és lányoknak tanított a Yoga Shalában az 1930-as években. E sorozatok közül számosat ma „astanga vinyásza jóga”-ként gyakorolnak, de Krishnamacharya Yoga Shalájából származnak.

Krishnamacharya ebben az időben beutazta Mysore állam minden részét, és azon erőfeszítései részeként, hogy a jógát újra megismertesse az indiaiakkal, a jógához kapcsolódó különböző témákról tartott előadásokat. Előadásain olyan tanítványai segítettek neki a különböző testhelyzeteket és sorozatokat bemutatni, mint B.K.S. Iyengar és Pattabhi Jois. Később saját gyermekei, Desikachar, Sribhasyam és Sri Shubha kísérték el előadásaira és mutatták be a pózokat a közönségnek.

A B.K.S. Iyengarral és Pattabhi Joisszal folytatott beszélgetésekből, illetve tanítványai és barátai által írott anekdotákból világos, hogy Krishnamacharya szigorú és rendkívül igényes tanár volt. Egy eset, amelyet Iyengar mondott el, jól illusztrálja ezt.

  • Az egyik bemutatón – mesélte Iyengar – ketten voltunk tanítványok, akiknek testhelyzeteket kellett végezniük. Néhányban én voltam jó, míg Keshava Murthy számos másban volt jó. Krishnamacharya egyik kedvenc tanítványa volt. A bemutató előtti napon azonban megszökött, és az egész felelősség az én nyakamba szakadt. Guruji [Krishnamacharya] odaadta nekem a testhelyzetek listáját, amelyekről másnap szó volt. A tényleges bemutató előtt azonban teljesen megváltoztatta a listát. Megdöbbentem, de szólni se tudtam. Valahogy megoldottam mindent, kivéve az utolsót, a Hanumanasanát, ami nehéz volt, mert a rövidnadrágom elég szoros volt. Amikor ezt mondtam neki, kivitt a pódium szélére és széttépte a nadrágomat oldalt, hogy kicsit lazább legyen. „Most már meg tudod csinálni” – mondta. Ilyen intenzív ember volt a tanárom, Krishnamacharya.

Meglepődtem ezen a történeten.[4] Mindig is nagyon kedves embernek ismertem a nagyapámat. Mivel az unokája voltam, talán nem mutatta ezt az oldalát nekem, talán változott élete során. Amikor nemrégiben Púnában jártam B.K.S. Iyengar 85. születésnapi ünnepségén, újra megkérdeztem őt Krishnamacharya fegyelmező szemléletmódjáról; szerettem volna tudni, hogy ez pozitívan vagy negatívan hatott-e rá.

  • Ha Guruji nem lett volna ilyen intenzív – válaszolta Iyengar erős és tiszta hangon –, nem lennék ma az, aki vagyok. Az intenzitás, amit átadott nekem, segített abban, hogy haladjak a jóga útján. Ezt neki köszönhetem. Annak ellenére, hogy akkor nehéz volt, hogy ezt kaptam, most élvezem a gyümölcseit.

Patthabi Jois hasonlóan vélekedett Krishnamacharyáról. Amikor néhány tanítványommal utazva 2003-ban találkoztam vele, egyik tanítványom megkérdezte tőle, hogy Krishnamacharya szigorú volt-e vele.

  • Nagyon szigorú – válaszolta azonnal. Egy pillanatnyi szünet után folytatta: – De csak a dharma (kötelesség) kedvéért. Azt akarta, hogy a legjobbak legyünk. Ezért volt szigorú. Azt akarta, hogy tökéletesen csináljuk a vinyászákat. Ha hibáztunk, addig ismételtette velünk, amíg jó nem lett. De a gyakorlótermen kívül nagyon kedves ember volt. Ételt adott nekünk, és tanította a sásztrákat.

Lehet, hogy Krishnamacharya szigorú volt a tanítványaival, de szigorúsága, a fegyelem hangsúlyozása és intenzitása a tanítások iránti szeretetéből eredt. Tanára a legjobbat várta tőle, ezért ő ugyanezt követelte fiatal tanítványaitól és a tanároktól, arra inspirálva őket, hogy a legnagyobb kaliberű tanárokká váljanak.

Krishnamacharya nem ugyanazt tanította az egészséges felnőtteknek és a királyi család tagjainak a Yoga Shalában, mint ifjú tanítványainak és a képzés alatt álló tanároknak. Amikor egészséges felnőttekkel dolgozott, inkább a raksama krámára[5] összpontosított; néhány egyszerű ászanát, de főként pránájamát tanított, illetve néhány meditatív gyakorlatot is. Minden tanítványának testre szabott gyakorlást állított össze ezen elemek kombinációjával.

Emellett minden tanítvány, képességeitől függően, különböző szinten teljesített; Krishnamacharya tiszteletben tartotta ezt, és tanítványait is arra tanította, hogy így tegyenek. Ahogy a gyerekeket is előbb kúszni, majd járni tanítjuk, és csak akkor tanítjuk futni, ha ezeket a lépéseket már elsajátította, a tanítványokat is lépésenként kell vezetnünk céljuk felé. Időnként ezek a lépések nagyobbak, máskor kisebbek. Ez szintén a tanítványon múlik.

Azoknál a felnőtteknél – beleértve a királyi család tagjait is –, akik csikitsza krámáért[6] vagy gyógyulásért keresték fel, körültekintően alkalmazta a jóga összes számos eszközét, hogy elősegítse az adott probléma enyhülését. Azoknál, akik fizikai korlátokkal éltek, használt bizonyos segédeszközöket is. Sokan építkeztek azóta Krishnamacharyának arra a módszerére, amely speciális segédeszközöket (a jóga mai kifejezésével élve „jógaeszközöket”) alkalmazott.

Nemcsak fizikai vagy pszichológiai gyógyulásért keresték fel Krishnamacharyát, hanem spirituális gyógyulásért is. Ilyen esetekben mindig ügyelt arra, hogy megismerje a tanítvány spirituális és vallásos hitrendszerét, mielőtt megkísérelt velük dolgozni. Szilárdan hitt abban, hogy nem erőltethetjük saját hitünket másokra, különösen nem a vallás vagy spiritualitás területén, amelyek nagyon személyesek. Az egyes hagyományok jellegzetes alakjai vagy tanításai emellett becsesek lehetnek az egyik számára, a másik számára azonban nem. Ha például muszlim tanítvánnyal dolgozott, arra tanította, hogy meditáljon Allahon. Ha a tanítvány keresztény volt, arra kérte, hogy Krisztuson vagy Márián meditáljon. Soha nem kérte volna az Úr Ganésha hívét arra, hogy Máriára vagy Allahra összpontosítson, mert ezek az alakok valószínűleg nem jelentettek volna semmit az adott személy számára, vagy akár sérthették is volna.

Ha a tanítvány ateista volt, soha nem beszélt neki Istenről a gyakorlás során. Ehelyett arra kérte, hogy meditáljon természeti jelenségeken, például a napon, a holdon vagy egy hegyen. Egyik tanítványa, egy nyugati keresztény, arra kérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa meg neki a Narayanáról[7], India egyik legfőbb istenéről szóló mantrát. „Narayana az én kultúrámból és tradíciómból származik – mondta neki Krishnamacharya – Meg kell találnod a saját Narayanádat a saját tradíciódban. Csak akkor fog működni.” A tanítványt mélyen megérintette ez a válasz.

„A vallás vagy spiritualitás személyes gyakorlás. Soha nem erőltethető másra, hacsak a másik nem keresi és nem alkalmas ugyanarra[8]” – ez volt Krishnamacharya határozott véleménye a témában. Mivel tisztelte az egyes tanítványok személyes spirituális gyakorlatát, a legkülönbözőbb hátterű emberek bizalmát elnyerte. Megértette, hogy a tanár szerepe az, hogy vezesse a tanítványt saját spirituális útjának felfedezésében. A tanár nem erőltetheti rá ezt az utat a tanítványra, mert azzal azt kérné a tanítványtól, hogy köteleződjön el valami mellett, amiben nem hisz. Ezzel nemcsak a gyógyulási folyamat hatékonysága romlik, de negatív hatása is lehet a tanítványra, és valószínűleg elszakítaná  a tanítvány és a gyógyító közötti bizalom kötelékét is.

Karrierjének ezen a pontján, sikeres, tiszteletben álló jógaiskolájával és családjával Krishnamacharya megállapodhatott volna, és élvezhette volna az életet. Ezzel azonban nem teljesítette volna tanára arra vonatkozó útmutatását, hogy terjessze a jóga üzenetét. Krishnamacharya ezért folytatta utazásait tanítványaival egész Indiában, előadásokat tartva a jógáról és előnyeiről.

Krishnamacharya bölcsességének mélysége és tanítványainak bámulatos ügyessége megragadta a közönséget, és azt az igényt is felkeltette bennük, hogy közelebbről megismerjék saját kulturális örökségüket. B.K.S. Ilyengar egy a Darsanam című folyóiratnak 1991-ben készült interjúban a következő benyomást osztotta meg tanáráról: „T. Krishnamacharya vékony és erős testtel volt megáldva. Szeme és teste ragyogott. Az elméje erős volt. Túl fiatal és éretlen voltam ahhoz, hogy vele tanuljak és megértsem a képességeit. A gurum erkölcsisége, tanultsága, mély meglátásai és tapasztalata különböztette meg őt a többi mestertől.”

Az előadások után gyakran rohanták meg és kérték, hogy a tanítványai lehessenek. Két dolgot kért a tanításért cserébe: azt, hogy töltsenek elfogadható időt a képzésben, és köteleződjenek el a gyakorlás mellett. Emlékeztette őket arra, hogy a tudás nem a tanítások tanulmányozásával, hanem a tanítások gyakorlásával szerezhető meg.

Még a Yoga Shalában végzett folyamatos munkája és az egész országban tartott előadásainak sűrű időbeosztása mellett is mindig talált időt a kertészkedésre. Ő maga készítette elő a trágyát és viselte szakértő gondját a fáknak és gyógynövényeknek. A tanítványainak előírt gyógyszerek többségét saját nevelésű gyógynövényeiből ő maga készítette el otthon. Mindig ez volt a régi tanárok és ájurvédikus orvosok gyakorlata. Sajnos az ájurvédában ma használt gyógynövények és más összetevők jellemző módon tömegtermeléssel készülnek, olyan elkészítési móddal, amely az ájurvéda alapjaival szöges ellentétben áll.

Növekvő híre és a király megbecsülése, támogatása ellenére Krishnamacharya élete egyszerű, szerény és független maradt. A király sokszor próbált magasabb fizetséget ajánlani neki úgy, hogy egy kosár gyümölcsben néhány drágakövet rejtett el. A nagyanyám mesélte, hogy Krishnamacharyának mindig volt valamilyen titokzatos érzéke ezekhez a dolgokhoz, és visszaküldte a királyi hírnökkel az érintetlen kosarat, az uralkodónak címzett üzenettel: „Uram. Köszönöm a gyümölcsöt, de attól tartok, nem fogadhatom el, mert töviseket is küldött velük.”

A királynak csalódást okozott, hogy Krishnamacharya nem fogadta el ezeket az ajándékokat, de szeretete a jógamester iránt és bizalma benne minden egyes nappal csak nőtt. Számos alkalommal konzultált vele. Még amikor lovat kellett választania saját használatára, akkor is kikérte tanácsát, hogy biztos lehessen abban, hogy a kiválasztott ló a legmegfelelőbb a számára.

(…)

Krishnamachraya mysore-i és India-szerte tett utazásai végül felhívták rá a nyugati orvosok és tudósok figyelmét is. Indián kívül kezdett terjedni a rendkívüli erővel bíró indiai jógi híre, aki meg tudta állítani a szívverését.

A kaliforniai Wenger professzor és a Párizsból származó Dr. Therosse Brosse 1935-ben felvette Krishnamacharyával a kapcsolatot, remélve, hogy megvizsgálhatják néhány történet hihetőségét, amelyeket csodákat véghezvivő jógikról hallottak. Krishnamacharya beleegyezett a közös munkába. A tanúként jelen lévő más tudósok körében bemutatta Wenger professzornak és Dr. Brosse-nak, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind pedig az elektromos aktivitása tetszés szerint módosítható. Azt is bebizonyította, hogy több mint két percig képes megállítani szívverését. Erre a kísérletre 1936. január 23-án került sor. A Dr. Brosse által kiállított bizonyítvány szerint „… nemcsak azt bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind az elektromos működése tetszés szerint módosítható, amit a Nyugat nem tekint lehetségesnek, de lehetővé tette számunkra azt is, hogy megalapozzuk a jógikus állapotoknak az előre látottnál mélyebb elemzését.” Krishnamacharya emlékezett arra, hogy egy Németországból érkezett specialista azt mondta a bemutató után: „halottá nyilvánítottam volna”.

Köszönhetően Krishnamacharya fáradhatatlan erőfeszítéseinek, az emberek szerte Indiában elkezdtek komolyabban jógával foglalkozni, és nem csupán az ilyen „csodák” miatt, hanem azért, mert a jóga előnyei egyértelműen valóságosak voltak.

Krishnamacharya azzal is felbolydulást keltett az országban, hogy nőknek tanított jógát. Akkoriban nem tekintették megfelelőnek azt, hogy nőknek tanítsanak jógát és más különleges tanításokat.

Ennek okát Nathamuni említi a Yoga Rahasyában. A szöveg azt mondja, hogy a nők hajlamosabbak a pletykálkodásra, mint a spirituális gyakorlásra. Ha ezt szó szerint vesszük, úgy tűnik, hogy maga a szöveg is ellentmondásos, mert egy korábbi fejezetben Nathamuni kifejezetten támogatja a nők jógagyakorlását. Úgy érzem, annak oka, hogy nem engedték a nőket jógát tanulni, valójában sokkal árnyaltabb volt. Azokban az időkben nagyon máshogy éltek az emberek. India betörések folyamatos fenyegetettségében élt, a férfiak nap közben gyakran az erdőben voltak, ahol gyakoroltak vagy élelemre vadásztak, míg a nők otthon maradtak magukban, és együtt nevelték a gyerekeket, vigyáztak a tehenekre vagy dolgoztak a kertben. Így a nők mindig más nők társaságában voltak, ami lehetőséget adott nekik különböző dolgok, többek közt – ahogy arra a régi mesterek jutottak – saját gyakorlásuk megbeszélésére is, amelynek titkosnak kellett volna maradnia. Valószínűleg ezért nem tanítottak a nőknek sok különleges gyakorlatot, és ezért érvényesítették a későbbi mesterek ezt a szokást, és zárták ki a nőket a jóga tanulásából és gyakorlásából.

Krishnamacharya azonban úgy gondolta, hogy a nőknek ugyanúgy szükségük van a jóga által nyújtott nyugalomra, mint a férfiaknak. Azt is felismerte, hogy a nők vezető szerepet fognak játszani a modern társadalomban, és úgy gondolta, hogy a jóga nagyon is előnyükre fog válni. Felesége, Namagiriamma és sógornője, Jayaammal is az első nők közé tartozott, akiknek jógát tanított. 1936-ra Krishnamacharyának már három gyermeke volt: Pundarikavalli, első lánya, aki 1931-ben, Alamelu, második lánya, aki 1933-ban, és Srinivasan, harmadik gyermeke és első fia, aki 1936-ban született. Mindegyiküknek tanított jógát, beleértve lányait is.

1937-ben aztán látogató érkezett a mysore-i palotába. A látogató egy külföldi hölgy volt, aki férjével, a maharádzsa közeli barátjával érkezett a palotába egy királyi esküvőre. Amikor a hölgy hallott a palotában tartott jógaórákról, megkérdezte a királyt, hogy részt vehet-e, és a király megkérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa a hölgyet.

Krishnamacharya szkeptikus volt a hölgy szándékait és érdeklődését illetően, és azt válaszolta, hogy tanítani fogja, de bizonyos feltételeket el kell fogadnia. Arra utasította a hölgyet, hogy csak bizonyos ételeket és gyümölcsöket egyen, és fejezze be a gyakorlását napfelkelte előtt, majd ismételje meg tanára előtt este.

Szörnyűek voltak ezek a feltételek, figyelembe véve, hogy a hölgy esküvőre érkezett, amelyet pazar lakoma kísért. Már az esküvő előtt is több vidám este volt, kora hajnalig tartó tánccal és koktélozással, de a hölgynek korán nyugovóra kellett térnie, hogy napfelkelte előtt befejezhesse gyakorlását, így lemaradt az összes kellemes estéről. Hűségesen követte Krishnamacharya utasításait, és nem hagyott ki egyetlen nap jógagyakorlást sem. Krishnamacharya nagyon elégedett volt; hamarosan könnyített a feltételeken, és a hölgy nagyon különleges tanítványává vált.

A külföldi hölgy neve Indra Devi volt, aki korunk egyik legdinamikusabb jógamesterévé vált, olyan távoli országokba juttatva el a jógát, mint – egyebek mellett – Kína, az Egyesült Államok és Argentína. Szoros kapcsolatot tartott fenn mesterével annak haláláig.

Szerettem volna interjút készíteni Indra Devivel ehhez a könyvhöz, de sajnos 2002-ben elhunyt, mielőtt levelem elért volna hozzá. Más forrásokból próbáltam információt gyűjteni Krishnamacharyával való kapcsolatáról, de nem sok első kézből származó adatot találtam. Egy Los Angeles-i jó barátom, Larry Payne sietett segítségemre. A ’80-as évek elején szervezett egy konferenciát a jógáról, tisztelegve Krishnamacharya tanításai előtt. Apám és Indra Devi is részt vett ezen, és Larry mindent videóra vett. Nagyvonalúan felajánlotta, hogy másolatot küld a videóból, hogy forrásként felhasználhassam ehhez a könyvhöz.

Hallgattam, ahogy Indra Devi szenvedélyesen beszél a jógáról, az útjáról és leginkább a tanáráról. Az egyik anekdota, amelyet elmondott, különösen mély benyomást gyakorolt rám. Manapság néhány körben úgy gondolják, hogy bele kell erőltetnünk magunkat egy testhelyzetbe. De az, amit Indra Devi elmondott a gyakorlásáról és Krishnamacharya tanításáról, ellentmond ennek.

  • Emlékszem, az elején, az egyik órán mindenki a Pascimatanasanát végezte. Illetve hát majdnem mindenki. Tudják, [ez az a póz, amikor] a lábak a talajon nyújtva, belégzés – kilégzésre megérinted a lábujjadat. A kezem annyira messze volt a lábujjaimtól, hogy megkértem az egyik tanulótársamat, hogy toljon meg hátulról. Sri [Krishnamacharya] azt mondta: „Nem, nem, nem! Megsérülhet egy izom. Nemsokára meg tudod csinálni.” És emlékszem, ott voltam a földön, felnéztem rá és azt mondtam: „[talán majd] a következő inkarnációmban”

Számomra ez a jóga tanításainak szívéből jövő üzenet, amelyet Krishnamacharya itt olyan egyszerűen és hathatósan mutatott be. Mindig hangsúlyozta: „A jógát kell hozzád igazítani, és nem fordítva.”

Krishnamacharya gyógyítói híre egész Indiában elterjedt. Gyógyítóként elért rendkívüli hatásossága részben a jóga és az ájurvéda tanításainak gondos kombinálásából eredt. Az ájurvédát a bengáli mestertől, Krishnakumartól tanulta. A két tradíció hasonló tanításokon osztozik; úgy vélik, hogy Patandzsali alkotta meg a jógát és az ájurvédát is.

Krishnamacharya mindkét tudományban tanúsított alapos tudása lehetővé tette, hogy hatékonyabb és teljesebb gyógyító kezelést nyújtson a legkülönfélébb problémákkal érkezők számára. Ha például valaki májproblémával kereste fel, nemcsak a jóga gyakorlatait ajánlotta neki a betegség kezelésére, de a megfelelő ájurvédikus készítményeket is javasolta neki. Mivel mindkét iskola mestere volt, biztonságosan tudta kombinálni a két hagyományt, és hatásosabb kezelést tudott nyújtani.

Krishnamacharya számára mindig a gyógyítás volt munkája legfontosabb szempontja. Úgy gondolta, hogy ha az ember nem egészséges, nem tudja teljesíteni kötelességeit az életben. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai és betegei minden nap gyakoroljanak. A jóga ereje csak napi gyakorlás mellett nyilvánul meg. Krishnamacharya maga soha nem hagyta ki saját napi gyakorlását. Személyes gyakorlása értékes volt a számára, különösen gyógyítóként. Azt vallotta: ha mi gyógyítóként nem vagyunk egészségesek, hogyan tudnánk másokat gyógyítani?

(…)

Krishnamacharya tudta a jógáról, hogy feltölti, felfrissíti, megnyugtatja a gyakorlót, és teret biztosít ahhoz, hogy tanulmányozzuk életünket. Ezért ragaszkodott a napi gyakorláshoz; nem csupán azért, hogy egészségesek maradjunk, hanem azért is, hogy legyen tere általános egészségünk felbecslésének. Hektikus, zaklatott modern időnkben ezért válik tanítása még inkább relevánssá.

Napról napra egyre több ember látogatta a Yoga Shalát. Sokan egyéni kezelésre jöttek, mert hallottak Krishnamacharya gyógyító erejéről. Mások azért érkeztek, hogy tanítványai legyenek, néhányan pedig azért, hogy megtanulják mellette, hogyan tanítsanak. A Yoga Shala hatása és híre egyre nőtt, és hamarosan külföldiek és indiaiak egyaránt megfordultak itt.

A mysore-i király kérésére Krishnamacharya felkereste a szomszédos Hyderabad államot, hogy a nizám, az uralkodó családját tanítsa. Tanításaiba foglalta a helyiek saját szúfi filozófiáját, amelyet a Himalájában tett útja során tanulmányozott. Bizalmuk egyre nőtt benne, és a mysore-i maharádzsa kiváló követévé vált.

A maharádzsa, akit lelkesített a jóga üzenetének terjesztése, továbbra is különböző városokba küldte Krishnamacharyát, Mysore állam határain belül és kívül egyaránt. Járt Madrászban, Bombayben[9], Púnában és más jól ismert városokban szerte Indiában. Híre terjedt, és minden városban, ahova ellátogatott, egyre több tanítványt szerzett a jógának.

Egy Púnában 1938-ban tartott előadássorozaton a Deccan Gymkhana sportklub egyik tagja, Dr. V.B. Gokhale jóga iránti erős érdeklődése vezette Krishnamacharyát arra, hogy megkérje tanítványát, B.K.S. Iyengart, hogy maradjon Púnában, és tanítson. Iyengar egész hátralévő életére Púnát választotta otthonául, és megalapította a mára világhírű Ramamani Iyengar Memorial Yoga Institute-ot.

Ugyanebben az évben, 1938-ban június 21-én megszületett Krishnamacharya negyedik gyermeke, második fia, T.K.V. Desikachar. (…)

Az 1940-es évek elején Krishnamacharya továbbra is sűrűn utazott és tanított. 1940 júliusában Bombay kormányzója, Roger Lumley őexcellenciája, meghívta Krishnamacharyát, hogy tanítson neki jógát. 1941 márciusában Baroda[10] maharádzsája hívta meg Krishnamacharyát. Három hónapig maradt ott, ászanát és pránajámát tanított a maharádzsának a Laxmi Vilas palotában. A divannak[11], V.T. Krishnamacharinak, őfensége magántitkárának, illetve Sriman Mansingraosubrao Ghorpadénak, a maharádzsa apósának is tartott órákat.

(…)

1946-ra Kirshnamacharyát egész Indiából hívták már tanítani, így ájurvédikus kutatóintézetekből is, hogy megnyerjék útmutatását és támogatását. Hívták Madrászba, hogy segítsen beépíteni a jógát az ájurvédikus főiskola tantervébe. Eközben a mysore-i orvosi egyetem útmutatását kérte a testnevelés jógikus rendszerére vonatkozó további ismeretekkel kapcsolatban. Dr. Lakshmipathy az indiai orvostudománynak szentelt tanulmányi bizottságból meghívta Madrászba, hogy segítsen az ájurvéda tanmenetének kialakításában.

Krishnamacharya életének erre az időszakára sok mindent elért. Újra fel tudta kelteni az érdeklődést a jóga tanításai iránt, nemcsak Mysore-ban, hanem India nagy részén is. Az emberek az egész országban élvezték a jóga és a jógatanítások előnyeit, és még többet szerettek volna tudni. Utazásain, tanításain, előadásain, bemutatóin és gyógyító praxisán keresztül újjáélesztette a jógahagyományt. A mysore-i maharádzsa nagylelkű támogatása nélkül ez nem lett volna lehetséges.

Ez a támogatás azonban hamarosan megszűnt. Az ország politikai térképe örökre megváltozott, amikor India 1947-ben elnyerte függetlenségét a brit uralom alól. A helyi kormányzók hatalma megszűnt, és a maharádzsa többé nem tudta támogatni azokat a kezdeményezéseket, amelyeket támogatni kívánt, például a Yoga Shalát. Mysore újonnan kinevezett fő minisztere nem tekintette fontosnak a jógát, és azonnal elrendelte, hogy az iskola három hónapon belül zárjon be.

A Yoga Shala tanítványai tiltakozást szerveztek a fő miniszter háza elé. Ahogy kiszaladt hozzájuk, a fő miniszter elesett és megsérült. Senki nem tudta meggyógyítani, végül Krishnamacharyát hívták. A fő miniszter annyira csodálta Krishnamacharya gyógyító kezelésének sikerét, hogy megkísérelte pénzzel jutalmazni a jógamestert. Krishnamacharya visszautasította a pénzt: „Nem akarok pénzt. Ha köszönetet akar mondani, segítse a Yoga Shala tanítványait.” Ez azonban nem szerepelt a fő miniszter kijelölt programjában – forráshiány miatt a Yoga Shala 1950-ben bezárt.

Krishnamacharya közel hatvankét éves volt, öt gyerekkel. Visszavonulhatott volna, hogy csendesen éljen, ahogy sokan tették az ő életkorában. Neki azonban nem ez volt a szándéka vagy célja. Elvesztette ugyan a mysore-i palota anyagi támogatását, de nem vesztette el mestere áldását vagy saját küldetése iránti szenvedélyét.

Az aranykor távolról sem ért még véget. Épp hogy elkezdődött.

A bejegyzés folytatását itt találod: Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 3. rész

[1] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[2] Ismertebb nevén Muktinath templom, Nepálban. (a fordító megjegyzése)

[3] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[4] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

**A szerző itt a sequence szót használja; feltételezhető, hogy az egyes ászanákhoz tartozó vinyászák sorozatáról van szó, nem pedig az astanga vinyásza jóga hat sorozatáról, már csak azért is, mert a Yoga Makarandában nem sorozatba rendezve szerepelnek az ászanák, hanem önállóan, a hozzájuk tartozó vinyászaszámolással. (A fordító megjegyzése)

[5] „A raksana szó jelentése ’megőrzés’ vagy ’fenntartás’. A raksana kráma középpontjában az egészség megőrzése, a stressz enyhítése és a megújulás áll. Ez a gyakorlás ideális a legtöbb családfenntartó, mozgalmas társadalmi és szakmai életet élő felnőtt számára. Ebben az életszakaszban elsődleges igényünk egészségünk megőrzése, hogy teljesíteni tudjuk kötelességeinket.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o. – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[6] „A csikitsza szó jelentése ’terápia’, és a csikitsza kráma középpontjában a jóga gyógyulási folyamatban történő alkalmazására áll. Ha ezen a kategórián belül dolgozunk, fizikai, mentális, emocionális vagy pszichés egészségünkkel tapasztalunk problémát. Van valamilyen baj/betegség, amelytől meg akarunk szabadulni. A fókusz itt azon van, hogy visszatérjünk a nyugalom és egészség állapotába.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.) – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[7] Visnu másik neve (a fordító megjegyzése)

[8] ugyanarra a gyakorlásra (a fordító megjegyzése)

[9] Madrász mai neve Csennai, Bombay ma Mumbai (a fordító megjegyzése)

[10] A mai Gujarat része (a fordító megjegyzése)

[11] kormányzati tisztviselő, a király után a legmagasabb rangú hivatalnok (a fordító megjegyzése)

Édes Amma

2017. február 3. Astanga ikonok
Three Guru Jois

Nem tudom, hogy hányan tudják, hogy Amma, Guruji felesège is Krishnamacharya tanítványa volt. Tőle tanulta az astanga jógát ès ő is ugyanúgy megkapta Krishnamacharya áldását, hogy tudását továbbadja.
Amma volt a tudás kútja. Ha abban a szerencsèben részesült az ember, hogy el tudta csípni egy alkalmas pillanatban, amikor két szónál többet is lehetett vele váltani, érdekesebbnél érdekesebb történeteket osztott meg saját gyakorlásának tapasztalatairól.
A legédesebb és legkedvesebb emberek egyike volt, akivel valaha találkoztam. Még most is megmelengeti a szívemet, ha felidézem magamban a mosolyát.

Egy alkalommal – ezt sohasem fogom elfelejteni – Guruji hozzájárulását kértem, hogy egy hetet Goán tölthessek, megadva fáradt testemnek a szükséges pihenést. Guruji épp arról beszélt, hogy nem kellene elmennem, amikor betoppant Amma és megkérdezte, hogy mi zajlik éppen.
Elmondtam neki Goára „menekülésem” tervét, mivel Guruji arcán az egyet nem értés jelei mutatkoztak. Amma hirtelen kannadára (a helyi nyelvet hívják így) váltva Gurujihoz fordult, röviden mondott neki valamit, aztán visszaváltva angolra azt mondta: „igen, persze, hogy mész, sokat úszol majd, pihensz”.
– Csak egy hét! – vágta rá rögtön Guruji.

Érthető, hogy miért beszél Sharath olyan szeretetteljesen és nagy kedvel a nagymamájáról. Mindig hiányozni fog mindannyiunknak, akik részesülhettünk abban a csodában, hogy ismerhettük.

Forrás: Ashtanga Yoga Atlanta
Fordította: Müller Fruzsi

Az Astanga vinyásza jóga nem hatha jóga

2016. november 6. Filozófia, Gyakorlás
gurujis

Gyakran kerül érdeklődés középpontjába Pattabhi Jois ászana-rendszere: honnan ered és hogyan fejlődött az évek során, ugyanakkor a diskurzusok során kevesen helyezik bele Guruji rendszerét az Astanga (nyolcágú) jóga egészébe, ami egyike a hat orthodox indiai filozófiai irányzatnak (darshana).

Guruji mindig azt mondta, hogy amit ő tanít, az az eredeti Patanjali jóga.

És hogy miből következik mindez?

Napjaink tudósai úgy vélik , hogy az ászanagyakorlás elsőként a Hatha jóga irodalmában – mint a Hatha Yoga Pradipika vagy a Gheranda Samhita – nagyjából 1000 évvel ezelőtt jelent meg, éppen ezért merül fel Patthabi Jois ászana-rendszerével kapcsolatban a kérdés, hogy az vajon ősinek vagy inkább modernnek tekinthető, esetleg egy ősi gyakorlás modern verziójának.1

Az indológusok általánosan úgy gondolják, hogy Patanjali a Hatha jóga szövegeinek megjelenése előtt mintegy 1000 évvel élt, így Guruji állítása Patanjali eredeti tanításaival kapcsolatban a nyugati tudósok szemében kissé ellentmondásosnak tűnik.

Guruji a tradicionális Patanjali jógáról, gurujától, Krishnamacharya-tól tanult, aki a Yoga Korunta bölcsességét adta tovább tanítványának:

“Rama Mohana megtaníttatta velem az egész Yoga Gurandam-ot (Yoga Koruntát) gurkhali nyelven. Ez a terjedelmes mű Patanjali Jóga szútráját dolgozta ki aprólékosan, és látta el kommentárokkal, amikre a Szútrák tömör megfogalmazása miatt volt szükség. A Yoga Gurandamban a különböző jógapózok és mozdulatok vannak világosan leírva és értelmezve. Csak azután értheti meg Patanjali Jóga szútrájának belső jelentését és esszenciáját bárki is, miután tanulmányozta ezt a könyvet.” 2

Guruji szerint a Yoga Koruntában volt először megemlítve a drishti, bandha, vinyasa – mint az astanga jóga “alapelemei” –  és itt lettek először csoportosítva az ászanák azok terápiás, tisztító vagy erősítő jellegüknél fogva.

Tudomásunk szerint a Yoga Koruntán kívül nincs egyetlen egy másik szöveg sem, amelyik megmagyarázná az ászanák szerepét és gyakorlását.  Bár maga a mű – úgy tűnik, hogy – elveszett, tanításainak bölcsessége Krishnamacharya és tanítványain keresztül továbbra is virágzik a Vini jóga, Astanga Vinyásza jóga és az Iyengar jóga segítségével.

Létezett ugyanakkor néhány más, korai szöveg, ami ászanákkal foglalkozott – mint Nammalovar Tirumantiram-ja ( 5. Század) vagy a Yoga Yajnavalkyasamhita ( Kr.e. 2 – Kr. u 4 század). Ezeknek a szövegeknek a fordítása azonban csak nemrég látott napvilágot, keletkezésük ideje pedig vitatott. Nemrégiben az Indus-völgyi civilizációk tanulmányozása céljából folytatott régészeti ásatások közben találtak jóga ászanákat ábrázoló, mintegy 4000 éves pecséteket is, így már nem meggyőző az ászanák felbukkanását a Hatha jóga középkorból származó szövegeiben keresni.

Az ászanák mindig is a hindu kultúra részei voltak. Egy társadalomban, amelyik székek helyett mindig a földön ült, különféle ülő pózok természetesen adaptálódtak. Különböző ászanákat adaptálódtak a  különböző tevékenységekhez – például a “baddha konasana” cipészpóz néven is ismert – ugyanis ilyen pozícióban készítették és javították a cipészek a cipőket – lábfejeiket használva munkapadként. Ami szintén ismeretes, más pózok alkalmasak meditációra és légzőgyakorlatok (pranayama) végzésére, zenélésre vagy éppen a különböző rituálék elvégzésére – ezek a hindu kultúrában már időtlen idők óta használatosak voltak. Éppen ezek miatt tűnik furcsának bármilyen szövegben ászanák után kutatni, vagy valamelyik szövegből származtatni őket. Egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy zene sem létezett mindaddig, amíg valaki el nem készítette az első kottát.

De nem csupán az ászana volt az élet része:  a jóga és az ayurvéda tudománya Dél-Indiában szorosan összeolvadt. Krishnamacharya és Guruji egyaránt testvértudományoknak nevezte őket, és mindketten elmélyülten kutatták ezek kapcsolatát, összefüggéseit. Krishnamacharya a Dél-Indiai bölcsességek forrásához kapcsolódott, Tamil bölcsek és a Nath jógik vérvonalához.

De félretéve a kor és eredet kérdését, észrevehetjük, hogy eltávolodtunk egy sokkal fontosabb kérdéstől:

Az Astanga jóga Hatha jóga, vagy a Patandzsali jóga valami egészen más?

Norman Allen:

“…ha az emberek egyszerűen Hatha jógának hívják, az rosszabb, mintha Astanga jógának nevezik, sokkal rosszabb. Felmerül a kérdés: nevezhetjük-e a Patanjali jógát rendszernek még akkor is, ha egy konkrét ászana leírásáról sincs benne szó ?!)”

“…a Hatha jógik különböző gyakorlatokat végeztek, hogy testüket a felszabadulás eszközeként tudják használni.Kristály tisztaságú és keménységű test elérésére törekedtek. Át akarták alakítani a testüket abból a célból, hogy az lelkük valódi hordozó-eszközévé váljon. Láttuk őket Pondicherryben : átvágták az ínszalagot a nyelvük alatt,  hogy megakadályozzák a szómának, az “élet nektárjának” lecsepegését és elpazarlódását. Extrém módon alkalmazták a brahmacharya-t, például nem mehettek és üríthették ki beleiket bármikor – ez Hatha jóga. A Nap és a Hold, Shiva és Shakti összeolvadása; ez az, amit láttunk. Valószínűleg nem foglalkoztak volna a hatha jógával, ha nem tudták volna, mi is az. „3

Guruji a Hatha jógára Észak-Indiai jógaként tekintett, és teljes mértékben lebeszélt minket arról, hogy azzal foglalkozzunk, finoman célozva arra, hogy némely gyakorlat inkább visszahúzó hatású. A hatha jóga az ászanákon és a légzőgyakorlatokon kívül mudrákat (kéztartásokat) és kriyákat (tisztító célzatú gyakorlatokat) használ: például a saját vizelet elfogyasztását, a test hamuval való befedését, a nyelv alatti ínszalag átvágását stb. (lásd: Hatha Jóga Pradipika és Gheranda Samhita)

Szóval mégis mi az ászana szerepe az Astanga jógában – mi az, ami annyira megkülönbözteti a Hatha jógától?

Jógikus szókincsünk Hatha jóga szövegekből származik – nádik, csakrák, kundalini – ezek egytől egyig Hatha jóga fogalmak. A Hatha jógi durva fizikai és szubtilis testének tantrikus, eksztatikus megtapasztalására törekszik a különböző gyakorlatokon – például ászanákon – keresztül, és végső célja nem más, mint megszabadítania önmagát mindennemű kötődéstől és összeolvadni a magasabb tudatossággal.

A hatha jógában szó esik fizikai és szubtilis test átalakítása által a prána és apána egyensúlyba hozásáról, a kundalini felébresztéséről, csakrák nyitottá válásáról, az istenivel való aktív és eksztatikus egyesülésről. Ahogy a fentebbi Norman Allan idézet is rámutatott, a Hatha jóga útja aszketikus és Guruji éppen ezért nem tartotta követendő módszernek.

A szamádhi fogalma Patanjali jógájában mély koncentrációként vagy elmélyedésként van definiálva. A szamádhi állapotának elérése az ashtanga jógában 8 lépcsőn keresztül van leírva . Az első négy lépcső alkotja a gyakorlás “külső” ágát, a következő négy lépcső pedig a “belsőt”.

A külső ágak felkészítik a jógit az ülő meditációra. Ezek a test és elme gyógyítását, megtisztítását és erősítését célozzák meg. Amikor a test és elme megszilárdul, kezdődhet a gyakorlás belső folyamata.

Amíg a Hatha jógik eksztázisra törekszenek, mint gyakorlásuk közvetítő erejére, addig a Krishnamacharya által felvirágoztatott Dél-Indiai hagyomány befelé figyelő út –  az elme lecsendesítése céljából. Az ászana ebben a kontextusban terápiának tekinthető – felkészülés az ülésre és a magasabb szintű belső gyakorlatokra.

“Krishnamacharya azt mondja, ez a jóga “ashastra-shastra-chikitsa”,  ami azt jelenti , műszer nélküli operáció. Nagyon óvatosan és gondosan kell gyakorolni, mindenféle külső beavatkozás nélkül, mivel a test önmaga az az eszköz, ami az operációt végrehajtja.”4.

Amíg Krishnamacharya idősebb korára vált terapeutás munkája kapcsán ismertté, maga a terápia téma a kezdetektől fogva része volt tevékenységeinek.  Alapos ayurvéda ismeretei átitatták jóga oktatását.

Guruji is foglalkozott gyógyítással. Egyetlen könyve, a Jóga Mala a jóga terápiáról szól. Dolgozott tudniillik egy ayurvedikus kórházban Mysore-ban és az orvosok rengeteg olyan pácienst küldtek hozzá, akiket kórházi körülmények között nem tudtak meggyógyítani, így rengeteg tapasztalattal rendelkezett.

Krishnamacharya szerint a Jóga szútra második fejezetének első szútrája szól a terápiáról:

tapaḥsvādhyāyeśvarapraṇidhānāni kriyāyogaḥ II.1.

A tapas (tapas = önfegyelem, lemondás) szó sok mindent magában foglal: pl. étkezési szokásaink megváltoztatását, de ugyanúgy a pranayama és az ászana is részei a tapas-nak… Krishnamacharya az ászanát a svadhyaya (svadhyaya = önvaló tanulmányozása, önismeret, önmegfigyelés, írások tanulmányozása) alá is sorolta, hiszen az ászanák gyakorlásával sokmindent megláthatunk és megérthetünk  önmagunkkal, működésünkkel kapcsolatban.4

Patanjali így folytatja: a jóga gyakorlásával megszabadulhatunk a szenvektől (klésa – szenvedésünk okozói) és elérhetjük a szamádhit.

Gyakran szó esik arról, hogy a Patanjali féle jóga nem úgy értelmezi az ászana gyakorlást, mint ahogyan az ma ismeretes. Ő arról a szilárd és kényelmes pózról beszél, ami a sikeres pranayama gyakorláshoz és a 8 lépcsős út magasabb szintű (belső) gyakorlásainak elvégzéséhez szükséges. Habár Patanjali nem részletezte különösebben, de az ászana gyakorlás az önfegyelem ( tapas)  kategóriája alá esik – erőfeszítések árán elért megtisztulás.

Guruji úgy vélte, hogy a padmászana (lótusz póz) a legfontosabb póz – a tökéletes ászana pranayama és meditáció végzéséhez. A legtöbb indiai számára nem okoz nehézséget ebben a pózban ülni – hiszen a földön ülés kultúrájról beszélünk (bár ez a tendencia azért az utóbbi időben változott).

Azonban a nyugatiak számára ez egy nagyon nehéz ászana. Sok támogató jellegű póz gyakorlására van szükség ahhoz, hogy ki tudjon alakulni a szilárdság és kényelem ebben az ászanában.

A képzeletbeli nagyító alá Pattabhi Jois tanítványai közül néhányan az ászanát helyezték, és tették mindezt olyan mértékben, hogy a nagy közönség számára úgy tűnhet, hogy az Ashtanga jóga tradició a Hatha jógához, vagy azon egyéb irányzatokhoz tartozik, amelyeknél a fizikai gyakorlással ér véget a jóga folyamata.

Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hogy milyen jógát tanítok, azt felelem – Ashtanga jógát- a reakció gyakran ez:

“óh, az a fizikailag nagyon megerőltető féle , az a  “nem-spirituális” jóga, ugye ?” 

Ha az interneten rákeresünk az ashtanga szóra, hasonló hangvételű magyarázatokkal és leírásokkal találkozhatunk:

“Napjaink egyik legismertebb jógairányzata az Astanga jóga, amit olyan hírességek gyakorolnak, mint Madonna, Sting vagy Woody Harrelson. Népszerűségét “extra zsírégető” típusú edzésmódjának köszönheti, ami az izzadás mértékének növelésével karcsú és feszes izmokkal ajándékozza meg a gyakorlóját.”5

Elég szerencsétlen a szituáció, de nem okoz meglepetést a test és a testtel való megszállottság korában, hogy hasonló mértékű megszállottság alakul ki ászanák vagy éppen ászanák sorozatának tökéletes kivitelezése irányába. Habár nagyon hatékony motivációs tényező, de a testtel való megszállott foglalkozás a spirituális gyakorlásunkat előbb vagy utóbb hátráltatni fogja, ami ahhoz vezet, hogy beleragadunk a fizikai erő és szépség csodálásába, elvétve így a valódi célt és a gyakorlás helyes módját. Az ászanák tökéletes kivitelezésének vajmi kevés köze van a jóga útján való továbbhaladáshoz.

A nyugati világ ászanagyakorlását a különféle gyógyszerek túlfogyasztásához is hasonlíthatnánk: néhány tünetet talán megszüntethetünk egy időre, de a helytelen alkalmazás következtében más tüneteket hozhatunk létre. A gyakorlás céltalan figyelemmel gyakran nem kívánatos ereményekhez vezet: hiúság, sérülés, fájdalom, sértődés…

A gyakorlás céljával való azonosulás nélkül annak áldozatává válhatunk. A jóga nem testedzés szálkás és feszes izmok építése céljából. Addig, ameddig nem értjük meg az ászana helyét és szerepét Patanjali jógájában, Guruji jógájában, nem meglepő, hogy zavarodottság van bennünk.

Ami bizonyos, hogy a jóga nagyon hatékony eszköz .  Még ha “egóval” is kezd neki bárki is a gyakorlásnak, a jóga ereje végül lerombolja azt. Mindenesetre a könnyebb módszer az, ha felhívják figyelmünket a sikerhez vezető közvetlen útra, mintha hosszú és kemény úton kell megtanulnunk a leckét.

Az ászana célja tehát a terápia , a gyógyítás. Ez minden. Fizikai és érzelmi terápia. Meg kell tanulnunk az ászanákat így, ennek az ismeretében gyakorolni.

Guy: Mit gondolsz, milyen messzire tud vinni a fizikai gyakorlás? Meddig érhetsz el pusztán fizikai gyakorlással?
Norman Allen: A legtöbb esetben valószínűleg sehová más lépések megtétele nélkül…Helyes szándék, étrend, jamák és nijámák követése nélkül nem fog megtörténni. Ezekkel együtt biztos lehetsz benne, hogy az egód fel fog oldódni, hogy megszabadulsz tőle.  Ha a gyakorlás szenzációhajhász és versengő, akkor még teljes mértékben gyermekcipőben jársz, a gyakorlás rajasztikus. Neked viszont meg kell próbálnod a szattvikus minőségre törekedni, módszeresen különben nincs esélyed továbblépni.

Guy: Úgy gondolod, hogy az ászana gyakorlás le tudja rombolni az egót?
Norman: A gyakorlás – attól függően, hogy milyen céllal végezzük –  feloldhatja az egót, igen .3

Úgy gondolom, hogy Guruji talán egy kissé alulértékelte a nyugati ember egójának az erejét – sokkal erőteljesebb, hataloméhesebb és megszállottabb ugyanis, mint például az indiai emberé. Más részről viszont talán ezt elismerve és felismerve, az egó fogalmát hozzákapcsolta a jógához, tudva azt, hogy végső soron a gyakorlás útján minden akadály elhárul.

De ha folytatódik az ászanagyakorlás fizikai lehetőségeinek túlhangsúlyozása, rengeteg ember fogja elszalasztani a jóga valódi céljának megértését és fogja azt gondolni, hogy maga az ászanagyakorlás a cél és nem csak az eszköz.

Mint ahogyan a híres buddhista tanmese a Holdra mutató ujjról is remekül példázza– ha megrekedünk az ászanagyakorlásban, megszállottjává válunk, akkor tulajdonképpen az ujjat bámuljuk ahelyett, hogy azt néznénk, hogy hová mutat.

Számos astanga gyakorló objektivizálta ászanagyakorlását megfelelő tanár vagy megfelelő megértés nélkül.  Úgy beszélnek manapság “a gyakorlásukról”, mintha az valami tőlük független lény lenne, vagy ismételgetik, hogy “minden idővel jönni fog” és várják, hogy az ászana gyakorlás elvezeti őket a végsőkig. Ennek így nem sok értelme van. Egyéni gyakorlásról van szó, egyedi megtapasztalásokkal.

Az ászanák sorozata olyan, akár egy zenemű kottája – butaság lenne a hangjegyeket összekeverni az igazi zenével. Az ászanák gyakorlása közben a testünk mozgatásával megtisztítjuk magunkat: ez egy tulajdonképpeni “belső tisztálkodás”. Mégsem nevezhetjük spirituális gyakorlásnak, amennyiben öncélú marad. A belső tisztulással, ami idővel nyugodt, kiegyensúlyozott személyiséget eredményez – mellékhatásként – másokkal is jobban fogunk tudunk bánni. Ahhoz azonban, hogy a jógát spirituális gyakorlássá emeljük mindenképpen szükséges a jámák és nijámák tökéletesítése önmagunk és mások irányába.

A gyakorlók könnyen becsaphatják magukat, hogy pusztán az ászanák gyakorlása elhozza a vágyott boldogságot vagy más vágyott célt, de ez így nem igaz : ismételten hangsúlyoznám, hogy az ászanák kizárólag terápiás jellegeűek.

Az “igazi munka” = spirituális tudakozódás, terápiás ászanagyakorlással illetve a jámák és nijámák követésének összekapcsolásával. Ez a tudakozódás csak akkor fog számunkra gyümölcsöt hozni, ha a helyes irányba indulunk. Emiatt szükséges a tanító. Néhányan úgy vélekednek, hogy maga az ászanagyakorlás a tanár – de amit ilyen módon megtanulhatunk, az nagyon kevés. Az a fő probléma ezzel a vélekedéssel, hogy nem számol azzal a ténnyel, hogy minden ember bizonyos típusú berögzült mintákkal rendelkezik, így a gyakorlásuk is ugyanezeket a mintákat fogja tovább éltetni, amennyiben nincs mellettük egy tanár, aki segít máshogy látni és ezáltal új cselekvési minták kidolgozására késztetni őket. Ha ez nem következik be, csak a karmánkat ismételgetjük – kényszeresen.

Guruji az ászanában látta meg a kiváló kiindulási alapot, amire egy erős spirituális gyakorlást fel lehet építeni. Az első lépés a Chikitsa – Terápia, a második a Shodhana – tisztítás. A harmadik lépcső a Sthira – szilárdság, állandóság – ami a hosszabb ideig tartó ülés és a pranayama valamint az azt követő belső gyakorláshoz való alkalmasságot biztosítja.

Az astanga jóga folyamatában, ahogyan az egymást követő lépcsőkön haladunk, vagyis miután elértük a stabil és egyben kényelmes pózt, majd megtisztítottuk az elmét a légzőgyakorlatok segítségével, a jámák és nijámák tökéletesítésével, elérkezünk a pratyahara -hoz (érzékelés visszavonása) . Guruji szerint az előbb említett külső ágak tökéletesitése nagyon nehéz és rengeteg erőfeszítést igényel, de a belső ágak elsajátítása – dharana (koncentráció), dhyana (meditáció) és szamádhi természetesen fejlődik ki, amint a külső ágakat megvalósítottuk.

A pratyahara híd a külső és belső ágak között. A pratyahara megvalósításán keresztül az érzékek és a cselekvés szervei visszahúzódnak önmagukba, eltávolítva önmagukat az érzéki élvezetek csábításától. Ugyanúgy, ahogy a teknős visszahúzza fejét és lábait páncélja mögé, az érzékszervek egyesülnek az alacsonyabb szintű elmével – a manasszal (a tizenegyedik érzékszerv, a csapongó, vándorló “majom-elme”). Ennek eredményeként a manasz visszahúzódik önmagába.

A pratyahara a vairagya, azaz a lemondás tökéletességre fejlesztése, ami a gyakorlással (abhyasa) együtt az elme feletti uralomhoz vezet. Patanjali úgy ír erről a Jóga szútrában, hogy a legmagasabb szintű lemondás a buddhi (intellektus) és a Purusa (Önvaló, a Látó) természet szerinti megkülönböztetéséhez, továbbá minden a gúnák által megnyilvánított dolgok iránti közömbösséghez vezet ( a gúnák játéka által kreált világ iránt elvesztett érdeklődés vezeti az elmét az önmagába záródáshoz)

„puruṣa-khyāter-guṇa-vaitṛṣṇyam”

A puruṣa-khyāter vagy vivéka khyāter a szútrák központi témája – minden jógagyakorlás végső célja ez: annak a képességnek a kifejlesztése, hogy a Látót megkülönböztessük a látott-tól. Patanjali a Látó (Purusa) összekeverését az elmével az egoitás (asmita) szóval jelöli.

Patanjalinál a II.1 szútra alapján a jóga gyakorlás második eleme a svadhyaya. A jógikus filozófia tanulmányozása a svadhyaya egy formája, ugyanis az elme működésének megértéséhez egyfajta belső térképet nyújt. A jóga filozófiától eltérően figyelmünket az Önvaló természetére irányítja. A meditációt nem szükséges külső világi tárgyakra irányítanunk, sokkal jobb, ha olyan ideákra irányítjuk, amelyek az Önvaló igaz természetét fejezik ki.

Azt mondják, hogy a buddhi (intellektus) természete hasonló a Purusáéhoz . A Purusa minőségek nélküli, de bizonyos ideák alkalmasak arra, hogy a természete irányába mutassanak. Például sok helyen azt olvashatjuk, hogy a Purusa olyan, akár az üres tér – vagy maga az üresség – vagy hogy a telihold fényességéhez hasonló tündöklő fény – maga a boldogság; mindent ismerő és öröktől valóan szabad. A buddhinak (intellektus) meg van az a képessége, hogy ezeket a formákat képzeleten és meditáción keresztül megragadja, felvegye – a meditáció segít az intellektust érintkezésbe hozni a Purusával, ezáltal képessé válik arra, hogy megkülönböztesse magát tőle.

A Purusa a különböző érzékszerveken keresztül tapasztal, mindezek közül a legkifinomultabb az intellektus.  Az érzékszervek, vagy “bejáratok” mindegyike egyfajta érintkezési felületként, képernyőként funkcionál, aminek az élményei közvetítve vannak. A számkhja filozófia alapján 24 ilyen képernyőről beszélhetünk: az elme 4 aspektusa, az 5 energia, az 5 érzékszerv, az 5 cselekvési szerv és az 5 elem – tapasztalataink ezen a 24 receptoron keresztül rögzülnek. Az intellektus ezek közül a legfinomabb szintű; a belső képernyő.

Könnyen észrevehetjük, hogy finomabb szintű érzékeléseinket, tapasztalásainkat sokkal inkább belsőnek érezzük; ezek a sokkal durvább, fizikai észleléseink alatt, fölött vagy azon belül léteznek.

Például van egy bizonyos érzésünk arról, hogy identitásunk valahol a testünkön belül létezik … a prána vagyis az életenergia sokkal finomabb mint a fizikai testünk, annál sokkal finomabb szintű a mentális testünk, annál még finomabb réteg az intellektus. A legfinomabb, végtelenül finom szinten találjuk az Önvalót, a megmagyarázhatatlan és örökérvényű igazságot.

Belülről az elme a Purusától közvetlen benyomásokat kap, úgy, ahogyan mondjuk egy képet vetítünk a filmvászonra. Normális körülmények között ezek a benyomások a minket uraló és lekötő külső zajok (rajas) és szennyeződések (tamas) miatt rejtve maradnak (még alvás közben is) mivel ezek a gúnák játszanak azon a 24 képernyőn, amelyek mindennapi észleleteinket formálják. De ha az összes bejáratot lezárjuk – ha már nem a testünkön keresztül érzékeljük a szaglást, a szexuális vágyat, az életenergiánk mozgását vagy az alacsonyabb szintű elmét (ahamkára), hanem csak az intellektus (buddhi) marad éber és egyhegyű, míg a többit elnyomjuk:  ekkor érjük el a samprajnata szamádhit, és a buddhi “megtapasztalja” a Purusát, ami mindig jelenvaló, de a hétköznapok tudati szintjén elfedve marad előttünk.

Habár a Purusát a térhez hasonlítják, azt is mondják, hogy az intellektus közepében lakozik; a szív vagy elme üregében, ami fizikailag a mellkas közepén található. A külső ágak tökéletesítésén keresztül a szívünket befedő szennyeződések – a “6 méreg” (vágy, düh, szenvedély, mohóság, hiúság/féltékenység és lustaság) amely megakadályoz abban, hogy teljességében megtapasztaljuk önmagunkban a Purusát – lassacskán lekopik, letisztul  – és Önvalónk fénye elkezd sugározni rajta keresztül.

Patanjali nem ajánl egy konkrét meditációt ehhez a felismeréshez – néhány ajánlást tesz a különböző, gyakorlás közben felmerülő akadályok legyőzésére. Már a Jóga szútra elején (I.2) megfogalmazza, hogy az elme működését az uralmunk alá kell fognunk – és onnantól kezdve minden, amit megtapasztalunk, az maga az Önvaló. A további szútrákban azt tanácsolja, hogy durva vagy finom tárgyakon meditáljunk, vagy meditáljunk azon a gyönyörön vagy állapoton, ami a formához kötött/megismerő (samprajnata) szamádhi. De a szamádhi legvégső formája – a forma nélküli/tartalom nélküli (asamprajnata) szamádhi kizárólag teljes  önkorlátozással/ürességgel érhető el.

A dharana, dhyana és a szamádhi nem különállóak – ezek fokozatosan egymásba olvadó ágak. Ezt szamjámának is nevezzük. A dharana – koncentráció – az az állapot, amire gyakorlásunk közben folyamatosan törekszünk.

A dhyana és a szamádhi a koncentráció elmélyítése. Amint a svadhyaya gyakorlásán keresztül megértjük, hová helyezzük a figyelmünket – vagy inkább hogyan vonjuk vissza a figyelmünkent és tartózkodjunk az Önvalónkban, nem marad a külvilágban olyan tárgy, amin meditálnánk.

Tudatosságunk fokozatos befelé, önmagunk felé fordulásával a dharana, dhyana és a szamádhi egymásba olvadnak és amint az elmében történő módosulások megszűnnek, az Önvaló fénye megnyilvánul.

Ez a folyamat tehát azt mutatja, hogy az ashtanga jóga az internalizáció ösvénye: az ösvény, amin a külső világ hatásai (test, elme, érzékszervek) megszűnnek, hogy a Látót önmagát láthatóvá tegyék. Az elme tulajdonképpen felfüggeszti működését az elmerülés ezen állapotában és lehetőségünk nyílik rá, hogy megtapasztalhassuk tiszta létünket.

Úgy tudom, hogy George Feuerstein tollából származik az “ensztázis” kifejezés – ami ezt az önmagunkba elmerülést próbálja az extázis – önkívület – szóból kiindulva megragadni.

A hatha jógik eksztatikus állapotától eltérően tehát az astanga jóga gyakorlója ezen belső “ensztatikus” állapot felé igyekszik eljutni: az elme zsarnoksága alól felszabadított állapothoz, ahol közvetlenül tapasztalhatja meg a legvégső igazságot, boldogságot és szabadságot.

Az ászanák tanítása közben Guruji rengeteg mást is tanított – minden egyes tanítványát annak személyiségéhez illeszkedő módon, és természetesen mindenkiben máshogy rezonáltak a tanítások.

De minden tanítása a Jóga szútra,  a Védák és az Upanisádok, vagy Sri Shankaracharya műveiből származik…ez ugyanúgy hozzátartozik az ászana-rendszerhez, amelyet “Első sorozatnak” vagy “Második sorozatnak” nevezünk, és egyénre szabottan és elméleti órákon keresztül egyaránt tovább lett adva. Ezek a művek is nélkülözhetetlenek a Patanjali jóga tanításához és gyakorlásához (a Jóga filozófia – s fő műve, a Jóga szútra – egyike a 6 indiai filozófiai rendszernek (darshana) ami a Védák tanításait kezeli kiindulópontként). Az ősi szövegek tanulmányozására azért van szükség, hogy a jóga filozófiát teljességében megérthessük.

Amit Gurujitól tanultunk, saját bőrünkön tapasztaltuk – ez volt tulajdonképpen tanulásunk elsődleges módja. Guruji tanitási módszere a fizikai gyakorlás különleges formája volt; segített minket túljuttatni azokon a  korlátozott elképzeléseinken, hogy mire vagyunk képesek és mi az , amire nem; és megszabadított az ehhez az elképzeléshez fűződő érzésektől is. Azáltal, hogy bíztunk a tudásában és a kezeiben, sokan képessé váltunk meggyógyulni, megtisztulni és hiányzó belső erőnket kiépíteni. Ez a testünkön át tapasztalt tanulás tette lehetővé számunkra a transzformációt, átváltozást és gyógyulást.

Az astanga jóga sokkal több, mint pusztán ászanák egymást követő sorozata vagy a hatha jóga továbbfejlesztése, de ahhoz , hogy igazából a szívéig érjünk, odaadó gyakorlásra és tanulásra van szükség – hosszú időn keresztül, megszakítások nélkül. 

Felhasznált irodalom:

  1. Ezt a kérdést először nyomtatásban N. Sjoman tette fel a Yoga Tradition of the Mysore Palace c. művében és nemrégiben újra nyomtatásba került Mark Singleton Yoga Body: The Origins of Modern Posture c szövegében
  2. The King and the Young Man – interjú T Krishnamacharya-val
  3. Guruji: a Portrait of Sri K Pattabhi Jois through the Eyes of his Students
  4. The Yoga of T Krisnamacharya – TKV Desikachar
  5. Gaiam Life website

Forrás: Ashtanga Yoga is not Hatha Yoga
Szerző: Guy Donahaye

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

2016. október 6. Astanga ikonok
prof_krishnamacharya

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

nammalwar

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathramuni

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

young_krishnamacharya

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Astanga ikonok: Richard Freeman

2015. január 11. Astanga ikonok

„A jóga tönkreteszi az életünket? De hát ez szörnyű!”

Valójában nem. Sőt, hatalmas megkönnyebbülés, ha hagyjuk, hogy a jóga „tönkretegye” az eddigi életünket. Amikor rendszeresen kezdünk gyakorolni, akkor a robotpilóta életmód – amelybe sokan belesüppedtünk az évek során – fokozatosan átalakul egy természetesebb, éberebb, kiegyensúlyozottabb, egészségesebb és boldogabb életté. A jelentéktelen apróságok, amik eddig olyan sok bosszúságot okoztak, hirtelen már nem zavarnak minket többé. Kevésbé érezzük feszültnek magunkat és minden valahogy sokkal vidámabb lesz. Ahogy érzéseink és gondolataink tisztulnak, kapcsolataink is könnyedebbé válnak. És ami az egészben a legjobb, hogy valódi lényünk ragyogni kezd. Nos igen, lehet, hogy a robotpilóta élet romba dől, de ez egyáltalán nem is olyan borzalmas dolog!

Richard Freeman 1968 óta foglalkozik jógával. Közel kilenc évet töltött Ázsiában a különböző ágazatok tanulmányozásával, amiket ma az astanga jóga gyakorlása és tanítása közben alkalmaz. Tanult szufizmust Iránban, zen és vipassana buddhista gyakorlatokat, bhakti és hagyományos hatha jógát Indiában. 1974-ben kezdett elmélyülni az Iyengar jóga metódusában, ami végül elvezette a Sri K. Pattabhi Jois-féle astanga jógához. Richard a mai napig lelkes tanulója mind a nyugati, mind pedig a keleti filozófiának, és a szankszrit nyelvnek is. Az a képessége, hogy különböző nézőpontokat ötvözzön, anélkül, hogy elveszítené azok mélységét és integritását, segített neki saját rendkívül különleges és egyedi tanítói stílusának kialakításában. Többnyire saját iskolájában tart órákat és intenzív kurzusokat (The Yoga Workshop – Boulder, Colorado, Egyesült Államok), de az év nagy részében vendégtanárként tanít különböző stúdiókban világszerte.

(Interjú részlet Guy Donahaye and Eddie Stern: Guruji – A Portrait of Sri K. Pattabhi Jois c. könyvéből)
Szerzők: Hogyan találtál rá az astanga jógára és hogy jutottál el Mysore-ba?
Richard: Nem emlékszem pontosan, hogy mikor hallottam róla először, de azt tudom, hogy már jóval azelőtt tudtam az astanga létezéséről, hogy elkezdtem volna gyakorolni. Deshikachar munkáján keresztül ismerkedtem meg a vinyásza koncepciójával és azzal, hogy az ászanákat lehet sorozatokban is gyakorolni. Nem sokkal később hallottam, hogy Pattabhi Jois Amerikába érkezik, úgyhogy azonnal be is iratkoztam a kurzusára. Amikor találkoztam vele, teljesen lenyűgözött a ragyogó kisugárzása és a kedvessége. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan kapcsolatot éreztem vele. Szerencsére egy elszigetelt helyen volt a tanfolyam, ahol több órát gyakoroltunk naponta és a jógaórák között rengeteg időnk volt beszélgetni. Guruji teljesen ámulatba ejtett.

Richard Freeman

Szerzők: Mi volt az első benyomásod róla?
Richard: Magával ragadott a mosolya, a ragyogása és az általános kedvessége. Mindemellett rendkívül megközelíthető is volt. Készséggel elmondott nekem mindent, amit tudni szerettem volna, és ez nagy ritkaság a tanároknál. Teljesen le voltam nyűgözve.

Szerzők: Gyakran hallhatjuk, hogy Guruji az eredeti, Patandzsali-féle jógát tanította. Mi volt a tapasztalatod vele, mint a valódi jóga tanítójával?
Richard: Amikor valaki azt mondja, hogy Patandzsali jógáját tanítja, akkor ezzel azt szeretné érzékeltetni, hogy ez mind a nyolc ágat magában foglalja, a meditáció különböző fázisain át, az Önvalónk felfedezésén keresztül a szamádhi-ig mindet, nem csak az ászanákat vagy a pránájámát. Guruji mellett azt tapasztaltam, hogy őt tényleg ez vezérelte. Tulajdonképpen az egész életét ennek a rendszernek szentelte. A hangsúly először természetesen az ászanák gyakorlásán volt, de ezen keresztül a vinyásza metodikával összekötve a pránájáma és a meditáció alapjait is megtanította nekünk. Rendszerében ezek az elemek később már szétválasztásra és finomításra kerülnek. Bizonyos értelemben a nyolc ágat eleinte valóban az ászana gyakorláson keresztül tanította, de ha valaki elkapta azt a bizonyos belső fonalat, akkor a többi ág gyakorlása már szinte automatikusan követte az ászanákat. Ezért is mondta mindig, hogy az első négy ág – jama, nijama, ászana és pránájáma – elsajátítása nagyon bonyolult, de ezek az alapok, és az úgynevezett „belső” ágak már könnyedén, természetesen és szinte spontán jönnek majd.

Szerzők: Később tényleg egyesével tanította a különböző ágakat, vagy ugyanúgy az ászanagyakorlással ötvözve?
Richard: Ha úgy akarta, akkor egy az egyben tanított mindent. Azonban ha valaki nagyon érdeklődött és élt-halt azért, hogy megtanulhassa a belső ágakat, akkor Guruji külön-külön is tanította őket. Gyakorlatilag ezeket már kezdetektől fogva tapasztalnunk kell, úgyhogy tanítani már egyszerű. Ha valakiben szinte lángol a vágy és már annyira közel jár, akkor a tanár nem mondhat mást, csak igent. Ennyi.

Szerzők: Messze vagyunk még a szamádhitól?
Richard: Az én meglátásom szerint a szamádhi nagyon is közel van. A jóga gyakorlással fokozatosan kifejlődik az a képességünk, hogy figyelemmel kísérjük, mi játszódik az adott pillanatban, és ha nagyon figyelünk, az a szamádhi. Minden, ami körülöttünk zajlik, közel van hozzánk, mégis többnyire valahol máshol járunk. Szóval, a jóga, az ászanák és a pránájáma lehetővé teszi, hogy figyelmünket arra irányítsuk, ami valójában történik. Az adott pillanatban tapasztalható érzetek, érzések és az elme gondolatmintázatai válnak a meditáció tárgyává. Sok ember kísérletezik a meditációval, de azt próbálják megfigyelni, ami nincs is jelen. A dolgok mögé akarnak nézni, bárhová, csak azt ne kelljen látniuk, ami van. Viszont, ha eleget gyakoroljuk az ászanákat és a pránájámát, akkor a jelenben lévő érzékelés mindenek felett áll, és amikor már nem máshova figyelünk, akkor kezdődik a szamádhi.

guruji

Szerzők: Szóval, Guruji módszerével hogyan lehet személyesen is megtapasztalni ezt az élményt? Lehet vele egyáltalán?  Kifejezetten erre a típusú jógára jellemző vagy része bármilyen másfajta irányzatnak?
Richard: Ez elvileg mindenfajta jógaoktatásnak a része kellene hogy legyen. A kérdés az, hogy a rendszer működik-e vagy hogy a rendszerek és a módszerek összessége működik-e. Sok esetben, sok jóga iskolában nem történik túl sok minden. A jóga a hagyomány szerint tanárról diákra szállt az évezredek során. Gyakran azonban ez a tanítói láncolat megszakadt. Ez olyan, mint amikor a vezeték megtörik, és nem halad át rajta az áram, a belső tudás sem adódott tovább.

Szerzők: Azt tudod esetleg, hogy meddig vezethető vissza a tanítók láncolata Krishnamacharya tanára előtt? Tudunk bármit Rama Mohan Brahmachari gurujáról?
Richard: Nem, semmit. Guruji és családja a Sankarácsárja-ághoz tartozik, az ő származása erre az ágra vezethető vissza. Folyamatosan hivatkozott is erre, illetve a tanítókra ebből a láncolatból. Az ő gurujának, Krishnamacharyának ugyanúgy megvolt a guruja és a felmenőinek láncolata. Ez nagyon összetett dolog.

Szerzők: Mennyire fontos a guru a jógagyakorlásunk során? Guruji hogyan töltötte be a guru szerepét, aki szétválasztja a fényt és a sötétséget?
Richard: Gyakorlatilag a guru az egész rendszer kulcsa. Lehet, hogy elméletben, ha valaki rendkívül intelligens, szerencsés és készséges, akkor tanulhatna jógát könyvekből is, és így is nagyon messzire eljuthatna. De egy tanárral kialakul az a személyes kapcsolat, amelynek mélyén a gyakorlás esszenciája rejlik. Így a különböző technikák és a filozófiai háttér, amit tanulunk, azonnal megfelelő összefüggésbe kerül a guru által. Mindez egyszerűen a teljesen nyílt és őszinte kapcsolatnak és a teljes jelenlétnek köszönhető. Ez csodás dolog. Szóval, használd ki, ha van egy nagyszerű tanár a közeledben, ha pedig nincs, akkor is gyakorolj!

Szerzők: Hogy jellemeznéd Guruji tanítási stílusát?
Richard: Guruji egy zen buddhista szerzetesre emlékeztetett olyan értelemben, hogy nagyon keveset beszélt az óráin. A koanokhoz hasonló rejtélyes kifejezéseket használt, ami a diákok többségét csak összezavarta. Ezzel valószínűleg csak fel akarta ébreszteni az embereket, nem is mindig a tartalom volt a lényeg. Időnként próbált megzavarni vagy egy dupla csavarral megnevettetni, hogy engedd el magad és hagyd, hogy a lélegzeted szabadon áramoljon, aztán hirtelen belerakott abba a pózba, amitől két perccel korábban még rettegtél. Emlékszem, amikor egyszer Mysore-ban a hátrahajlításokat gyakoroltam Gurujival. Állásból kellett hátranyújtóznunk és megfogni a térdünket, ami, ha jobban belegondolunk, elég félelmetes dolog. Ott álltam és keresztbetett karokkal aggódva vártam. Mikor odajött hozzám, ránézett a rövidnadrágomra, ami csuromvizes volt – semmi különleges nem volt benne, csak egy egyszerű pamut rövidnadrág volt – majd mindössze annyit mondott: „Óh, de jó kis anyag!”. Mire elkezdtem hátrahajolni, már el is felejtettem minden előzetes félelmemet, és a hátrahajlítás nem okozott különösebb nehézséget.

guruji_richard_2

Szerzők: Volt valamilyen különleges technikája, hogy a test látszólag természetes kapacitásán túl mélyebben belevigyen egy pózba, még ha az esetleg félelmetesnek is tűnt?
Richard: Valahogy mindig elérte, hogy az ember elengedje az összes előzetes feltételezését és előítéletét a testével, és így a korlátaival kapcsolatban is. Gyakran mentek oda hozzá a diákok azzal, hogy valamijük fáj itt vagy ott, egy izom, egy ízület, egy csont… Guruji pedig csak rájuk nézett: „Milyen izom?”. Ezzel arra invitált, hogy újra vizsgáld meg, hogy vajon tényleg van-e ott valami, de ezúttal egy teljesen más nézőpontból és friss elmével. Amint megváltozott a fájdalomhoz való viszonyulás, az rögtön el is múlt. Sok esetben pusztán az elgondolás a korlátozó tényező. Nagy mestere volt annak, hogy észrevegye, kinél mivel kapcsolatban van félelem vagy ragaszkodás. Aztán mindig megtalálta a módját, – időnként kedvesen, gyengéden, időnként hirtelen és drasztikusan – hogy újragondoltassa velünk a szituációt.

Szerzők: Mesélnél még arról, hogyan tanított Guruji?
Richard: Egy varázslóhoz tudnám hasonlítani ahogy tanított és a módszereit. A rendszer vinyásza eleme mindig nagy hangsúlyt kapott és a különböző ászanák sorrendje is, de ha azt látta, hogy valaki ezt túl komolyan veszi, és szó szerint ragaszkodik az elhangzottakhoz, akkor rögtön változtatott valamin. Emlékszem, egyszer Mysore-ban, miután befejeztük a gyakorlást, elmentünk megnézni a Rámájánát a televízióban. Egy órával később rám nézett és azt mondta: „Óh, egy kis hátrahajlítás?!”. Teljesen váratlanul ért és csak annyit tudtam válaszolni, hogy „De hát Guruji, hideg van és lehűltem!”. Meg voltam róla győződve, hogy semmiképpen sem fogok hátrahajlításokat csinálni, különösen vele nem. Nem voltam bemelegítve, és valójában épp indultam volna a szobámba szundítani egy kicsit. De ő csak mosolygott: „Semmi probléma!”. Így visszamentünk a terembe és kérte, hogy hajoljak hátra, amilyen mélyen csak tudok. Persze nevetett, én pedig gond nélkül megcsináltam. A vinyászával és egyéb dolgokkal kapcsolatos szabályok kontextus függőek. Szóval, más összefüggésben nem mindig alkalmazhatók. Így tanított meg arra, hogy rugalmasan kezeljem a gyakorlással kapcsolatos módszertant. Nagyon szigorú tudott lenni a rendszer elemeit tekintve, de ugyanakkor azt akarta, hogy egy sokkal mélyebb összefüggésben lássuk az egészet és az igazi jógát tapasztaljuk meg, függetlenül minden szabálytól.
Úgy tűnik, hogy ez a szigorú módszertan függőséget alakíthat ki, amihez könnyen elkezdhetünk ragaszkodni.
Néha ösztönözte ezt a ragaszkodást, máskor pedig mintha kihúzta volna a szőnyeget a lábunk alól: „Óh, én sosem mondtam ilyet!” [nevet]
Vagy amikor majd’ meghalsz a következő ászanáért és csak azért sem enged tovább…
Akár hónapokon és hónapokon és hónapokon keresztül sem… Aztán jött egy teljesen új ember, akinek azonnal odaadta azt a pózt, amire vágytál, ráadásul pont melletted, és csak nevetett. Ez a gyakorlás fejben dől el és a légzés a lényeg.

Szerzők: Spirituális ez a gyakorlás, amit tanít?
Richard: Igen, úgy gondolom, spirituális abban az értelemben, ahogy a legtöbb ember használja ezt a kifejezést, de szerintem túlmutat ezen. Sokkal érdekesebb, mint bármilyen spiritualitásról alkotott koncepció, amit el lehet képzelni. De egyértelműen és teljes mértékben spirituális gyakorlat. Még akkor is hatásos, ha valakit egyáltalán nem érdekel ez a része, csak egészségügyi okokból kezd gyakorolni, azonban valami ilyenkor is működésbe lép és ezek az emberek is kapcsolatba kerülnek legbelsőbb érzéseikkel. Mindez pedig felkelti az érdeklődésüket, hogy keresni kezdjék, mi az, ami valódi, ami igaz. Kérdések merülnek fel: „Miért szenvedek folyton?” „Mi az igazság?”. És ezáltal el is érkeznek a megfelelő helyre. A jóga bizonyos értelemben olyan, mint egy forrás, amit az emberek különböző okok miatt keresnek fel, és miután belekóstoltak, sokszor nem is értik miért, de annyira megszeretik, hogy vissza-visszatérnek, míg végül teljesen bele nem vetik magukat.

Szerzők: Spirituális abban az értelemben, hogy általa az átman vagyis a lélek feltárul, de ugyanakkor ott van a módszertan is, mintha a kettő ötvözete lenne valahogy?
Richard: Pontosan. Ha azt mondanánk, hogy ami a tiszta elmét és a nyílt szívet legjobban érdekli, az minden szót vagy kifejezést meghalad, így minden technikát is, akkor az első reakciónk az lenne, hogy „Akkor nem csinálok semmit!”. De a lenyűgöző dolog ebben a gyakorlásban, hogy mindaz, ami testként és elmeként manifesztálódott, szövevényes szálakból áll össze, a jóga pedig ezen rendszer használatának művészete azzal a különleges képességgel, amellyel eljutunk a szabadság olyan fokára, ahol már semmilyen módszer nem szükséges. A Bhagavad Gítának is ez az egyik legnagyobb témája, az egyik rendkívül izgalmas témája, amely szerint a végső igazságnak nincs semmilyen formája, mert minden forma abból fakad. Hogyan lehet megközelíteni? Hogyan lehet megérteni? Valójában teljesen nyitottnak kell lenni a minket körülvevő formákra és engedni, hogy a test és az elme ellássa természetes feladatait, hogy kiegészítse a formákat, hogy aztán elengedhessük azokat.
Úgy tűnik, akkor minden formát meg kell figyelnünk, amit az elménk manifesztálni akar, hogy azután ezeken túl is tudjunk látni.

Richard Freeman Mayurasana

Szerzők: Ez vonatkozik a különböző ászanákra is?
Richard: Igen, mindegyik áldott, mindegyik olyan, mint egy mandala vagy mint a hindu hagyomány szerinti jantra, amely egy szent diagram. A jantráknak nagyon különböző alakjai vannak, ahogy a jóga ászanák is nagyon eltérőek egyaránt külső formáikat és belső érzeteiket tekintve. Ha képes vagy időnként akár gyötrelmes alapossággal és intenzitással belemenni a pózokba és valóban valami isteni ajándéknak tekinteni őket, amiket minden előítélet vagy elmélet nélkül figyelsz, akkor szabaddá válsz magától a formától. A jantra vagy mandala középpontja pedig te magad vagy. Aztán jön a következő ászana a sorozatban, egy újabb forma, míg végül mindegyiket ugyanazon belső elv alapján látod majd. Bizonyos pontoknál elbizonytalanodhatunk, és ezekben a pillanatokban nem érezhetjük mindezt áldásnak vagy spirituálisnak.

Szerzők: Guruji elmagyarázta az elméleti hátterét is a különböző ászanáknak?
Richard: Nem, csak gyakoroltunk. Viszont rengeteg könyvet adott, remélve, hogy magukkal ragadnak, és majd megszerzem belőlük a szükséges információt.

Szerzők: Miért van akkora hangsúly az ászanákon a gyakorlás során? Mi a szerepe a mindennapos ismétlésnek?
Richard: Ez a gyakorlás olyan, mint egy tükör. Minden reggel odaállunk a tükör elé, és rendbe szedjük magunkat, mielőtt kilépnénk az utcára. A gyakorlás ugyanilyen az elménk és a szívünk számára. Ha képes vagy belülről megközelíteni, akkor mindig valami újat mutat. Ugyanaz a régi póz is lenyűgöző lehet, ha a meditáció tárgyaként használod és nem eszközként, hogy eljuss valahova. Csak így lehetséges gyakorolni és gyakorolni és gyakorolni – akár örökké.

Szerzők: Guruji sok szempontból nagyon gyakorlatias és megfontolt volt. Hogyan hatotta át a mindennapjait a jóga?
Richard: A bája részben annak volt köszönhető, hogy nagyon értékelte a legegyszerűbb dolgokat is, ami talán pont a jógagyakorlás természetéből fakad. Ahogy mindig mondta, egy idő után Istent látod mindenben és mindenkiben. Szerintem ez adta neki a legnagyobb erőt a tanításban is. Sokan úgy tekintenek az ászanákra, mint amikkel megdolgoztathatjuk a testünket, hogy aztán megszabadulhassanak tőle. Egész idő alatt azzal az előítélettel élve, hogy emberi test nem jó dolog, ahelyett, hogy igazán „belaknák” azt intelligenciával és szeretettel, mint legközvetlenebb környezetüket ebben az életben. Ő pontosan ezt tette a saját testével és környezetével és mindig tudatában volt annak, ami valójában történt körülötte. Ezért volt olyan csodálatos a közelében lenni.

Szerzők: Mekkora jelentősége van, hogy ez a tanítói láncolat többnyire családfőkből áll és nem remetékből?
Richard: Ez valóban olyan láncolat, amelyben számos családos tanító volt és van, de biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy voltak szerzetesek is. Az egyik legjobb dolog, ami a jógagyakorlás természetéből fakad, az, hogy ráébreszt, mi zajlik éppen most benned, a testedben, az elmédben és a környezetedben. És mindezt, ahogy előbb-utóbb az ászanákat, a formákat és mindent a világban, különleges áldásnak vagy szentségnek látod majd. Csak így lehet igazán kapcsolódni és összhangban lenni a mindazzal, ami körülvesz minket, és valójában ez az út az igazi szabadság felé. Ha fenyegetésnek érzed, vagy veszélyesnek látod a világot, ahogy a remeték többsége – „El kell vonulnom egy erdőbe vagy egy barlangba, hogy lecsendesíthessem az elmémet!” – akkor az elméd, ahogy az övék is, függővé válik a csendtől, a stimuláció és a formák távollététől. Viszont az elmélyült jógagyakorlás során a béke és a nyugalom nem függ semmitől. Bármi, ami az elmében történik – érzetek, érzések, családi krízisek vagy bármilyen szerencsétlenség – az lesz a meditáció tárgya, ami ugyanúgy szent energia. A jóga akkor virágzik igazán, ha részt veszünk a világban, legyen szó akár házasságról vagy családról. Guruji a legjobb példája ennek. Gyakran viccelődött azzal, hogy a családi élet a hetedik sorozat, a legnehezebb az összes közül.

Guru-Amma-Cake-17

Szerzők: Ammának milyen szerepe volt Guruji életében és a tanításban?
Richard: Hogy is van az a mondás? Minden igazán sikeres férfi mögött egy nő áll? Amma annyira bölcs volt, olyan szolid, reális és szinte közvetlen kapcsolatban volt valamilyen felsőbb erővel. Tökéletesen kiegészítette Gurujit. Mindenről együtt meséltek, különösen órák után. A szanszkrit szövegek és az indiai filozófiák két lábon járó enciklopédiája volt. Amikor Guruji idézett egy szövegrészletet és elfelejtett egy sort, Ammához fordult, aki szóról szóra mondta fel a versszakokat. Olyan könnyedén vette és nagyon sokat nevetett.

Szerzők: Említetted a szanszkrit szövegeket és hogy Guruji adott könyveket, amiket tanulmányozhattál. Ez volt az 1% elmélet?
Richard: Igen, sokat foglalkoztam az 1% elmélettel. [nevet] Igazából, a jóga gyakorlás elméleti része a Jóga-szútrák szerint a szvádhjája, amely az önvalónk tanulmányozását jelenti – kezdetben a tradíció és a régi feljegyzések, iratok megismerésén keresztül. Amit Gurujitől kaptunk, az ugyanennek az információnak egy koncentrált verziója volt. Lényegében az indiai filozófia 1%-a elmélet, a többi 99% pedig, hogy felszabadítsd az elméd mindettől. Ezek a szövegek arra jók, hogy edzetté tegyenek és igazán szabadon áramolhasson az intelligenciád, hogy egyetlen teória se gáncsolhasson el. Ez az egész rendszer rendkívül következetes; ahogy a szövegek áramlanak egyik nézőpontból a másikba, úgy áramlik végül a figyelem és az intelligencia a gyakorlás során egyik ászanából a másikba anélkül, hogy fennakadnánk bármin, akár a filozófián, akár az elméleten. Számomra a jóga szabadság, amely mentes minden filozófiától, elmélettől és vallástól.

Szerzők: Hogy segített Guruji megérteni az elméleti részeket?
Richard: Nagyon sok olvasnivalót adott, énekeket és mantrákat is. Mondta, hogy meditáljak bizonyos formákon vagy istenségeken a pránájáma- és ászanagyakorlás mellett. A mosolya azonban mindig arról árulkodott, hogy rejtőzik valami könnyedség és vidámság ennek a vaskos filozófiai rendszernek a legmélyén. Persze az eszmecseréknek volt némi nyelvi akadálya azért. Guruji tényleg úgy beszélt, mint egy zen szerzetes, metaforákban vagy sokszor olyan összefüggésekben, ahol neked kellett kitalálni, mi az, ami igazán fontos.

Szerzők: Szerinted Guruji önmegvalósított személy volt?
Richard: Én úgy érzem, igen, de nem tudom biztosan. Nem lehet tudni, de kétségtelenül megpendített számos húrt bennem. Amikor a közelében voltam, pusztán a jelenléte éberebbé tett és arra ösztönzött, hogy mindenre sokkal jobban figyeljek. Nem tudom, hogy megvilágosodott-e vagy sem. Honnan is tudhatnám?

Videók:

Forrás:
Guy Donahaye and Eddie Stern: Guruji – A Portrait of Sri K. Pattabhi Jois

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul… (folytatás)

© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved