Augusztus hónap bandhája egy maratonfutás után ismerkedett meg az astanga jógával, és úgy tűnik ez az esemény gyökeresen megváltoztatta a mindeddig sem unalmas életét. Eddig nem tapasztalt mélységek, dráma és könnyek, születés és halál, majd egy izgalmas felfedezés. Talán egy új mérföldkőhöz érkezett élete? Mindez kiderül a hónap bandhája interjúból; fogadjátok szeretettel Dalmát!
BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Dalma: Húha..:-).. Esküszöm!
BW: Hogyan találtál rá az astanga jógára?
Dalma: Egy barátnőm hívott el két évvel ezelőtt egy astanga órára és csak annyit mondott, ’hidd el, szuper lesz’.
Egy dél-amerikai srác tartotta az órát (Ricardo Martinez), aki akkor érkezett Magyarországra. Ez volt az első alkalom, hogy az ’izzadás’ és az ’izomláz’ szó radikálisan új értelmezést nyert a szótáramban. Én, akit tényleg sosem lehetett megizzasztani rendesen… na itt megkaptam. 🙂
Talán ezért is kezdett el érdekelni igazán a dolog. Nem értettem, hogy lehet az, hogy ha egész életemben sportoltam és épp pár héttel előtte futottam le életem első maratonját, akkor hogyan viselheti meg a szervezetemet egy ’kis jóga’?! Egyszerűen nem állt össze a kép… az meg pláne nem, hogy az órák utáni estéken miért nem tudok aludni, mikor teljesen kifacsartam magamból minden erőt?
Úgy éreztem, hogy meg kell tudnom ’mi folyik itt’, így kutattam kezdő tanfolyamok után és Nálad kötöttem ki. 🙂
BW: Két éves astanga múlttal a hátad mögött, mi a jelenlegi megértésed, “mi folyik itt”? Miféle “sport” az, ami keményebb kihívás lehet mint egy maraton?
Dalma: Azt hiszem ezt múlt év végén kezdtem el ezt kapizsgálni úgy igazán. A szuperintenziv álmok akkor már állandó éjjeli társaim voltak: fények, formák, színek áradata volt minden este, amikor megcsináltam a sorozatot.
Gondoltam, ha már ennyire szuper ez a sztori, nézzünk kicsit mélyebbre és egy ‘merész’ Drámászana lett a következő mérföldkövem, ahová meglehetősen ’vagányan’ érkeztem. Senkitől sem kérdeztem semmit, így őszintén fogalmam sem volt, hogy mire is számítsak..nos az ’élményt’ szavakba önteni nagy kihívás lenne..
Ezidőtájt már úgy véltem, hogy kapizsgálom, hogy mi itt a szőnyegen a szitu, miről is szól a jóga a fizikai határokon is túl, de ez a gondolatom háromnegyed óra után ismét megdőlni látszott, mint előtte már megannyi alkalommal.
Az addigi tapasztalatim alapján úgy véltem, nagyjából kiszámítható, hogy azok alatt a másfél-két órák alatt az ászanákban megszületünk, szerencsésebb esetekben szárnyalunk, rosszabb napjainkon akár fel is dobjuk a talpunkat órák végén és a relaxációk néha még könnyben is fürdenek. Minden egyes alkalom egy teljes életciklus körtánca volt, de itt, ezen az ominózus Drámászanán a saját kis mélységeim legmélyebb csücskeibe is betekinthettem.
Nemes egyszerűséggel szétbőgtem magam. (Utólag is elnézést kérek az akkor jelen levő társaimtól, akiket esetleg sokkoltam:) )
Mikor már azt gondoltam, hogy a fizikai és lelki gyötrődéseim fokozhatatlanok, akkor a korábban már látott színek, formák valamiféle új csatornát nyitottak…és akkor először, éber állapotban átélhettem ugyanazt az élményt, amit álmaimban. Tényleg leírhatatlan volt és az a határvonal a koromsötét és fény között leheletvékony… kristálytisztán értettem meg, hogy a következő mérföldkövemet a jóga hazájában kell keresnem.
Valakinél az ilyesfajta megértések biztosan sokkal hamarabb kopogtatnak, de én – be kell látnom – a későn érő, (vagy sosem érő?!) típus vagyok, de ennek is megvan a maga esszenciája. Így még keményebben izzadhatok azon a matracon. Bevallom őszintén, hogy ezt nem bánom és azt sem, hogy viszonylag lassan haladok az úton, mivel tiszta szívvel élvezem minden egyes pillanatát. még a legnehezebbeket is.
Két órában életet és halált megélni, a múlt és jövő eseményeit befogadni, elengedni, megújulni és mégis ebben a dinamikában felszínre hozni azt, aki legbelül valójában vagy… fú, ez számomra jelen pillanatban legnagyobb kihívást jelentő sport… és igen, egy maraton ehhez képest ’Csapdlecsacsi’.
BW: Ennyi születés és halál mellett úgy tűnik még festeni is marad időd. Na nem a hálószobát, hanem képeket. Úgy tudom, nem ez a fő hivatásod (egyenlőre), mit kell tudni erről a hobbidról? Hogy jött, hogy támogatja, inspirálja ezt az astanga gyakorlásod?
Dalma: Rajzolás és festés ügyében (is) a csodálatos gyermekkori élményeim a legmeghatározóbbak azt hiszem. Szüleink meséltek, énekeltek nekünk a testvéreimmel, már amikor Anyukám hasában növekedtem.
Imádtunk a természetben lenni, nagyon szerettük a zene rezgéseit, minden testvérem tanult valamilyen hangszeren játszani. Később zenei általános iskolába jártam, zongoráztam, énekeltem, táncoltam, minden ami 24 órába belefért, de akkor még a festés nem tartozott az elsődleges önkifejezési formáim közé.
Valahogy ez később ért el hozzám, az egyetemi évek végén.
Magától jött az érzés, hogy nekem most akkor azonnal rajzolnom, festenem kell, így beiratkoztam a Corvin Rajziskolába, ahol az alapoktól újratanultam mindent. Szerencsére egyre több grafikai munka is megtalál, úgyhogy ki tudja mit hoz a jövő, nem bánom, ha hobbiból hivatás válik az út során, ebben pedig a Szerelmem a legnagyobb szurkolóm.
Visszatekintve ezen a folyamaton, azt gondolom, hogy a művészeti ágak nagyon szoros összefonódásban léteznek. Az az állapot, amelybe kerülsz mikor énekelsz, festesz, táncolsz,.. vagy akár csak megnézel egy kiállítást, színházi előadást, véleményem szerint nagyon hasonló. Ténylegesen kiesel az időből, csak azt a pillanatot éled amiben vagy, csak ott vagy fejben és lélekben, és szárnyakat növesztesz.
Érdekes felfedezés volt, hogy ugyanoda tudok kerülni a jóga által is (jobb napokon). A gyakorlásom élményei is segítik és inspirálják a rajzaim, festményem, azok pedig újabb és újabb lendületet adnak a matracon való gyakran hullámzó teljesítményekhez. Azt hiszem a jóga is egyfajta művészet.
(Bal oldali kép: Dalma festette nekünk a jógateremben látható fantasztikus Guruji képet. Jobb oldali kép: Drámászana ihlette mű)
BW: Úgy tudom gyakran előfordul, hogy még a szabadságotokat is úgy tervezitek meg, hogy legyen a környéken, astangában jártas “személyzet”. Mesélnél a legutóbbi ilyen alkalomról?
Dalma: Szívesen! 🙂 Az astangával való találkozás és már említett élmények hatására egyre intenzívebben éreztem, hogy közelebb kell látogatni a forráshoz, bár India sosem szerepelt a bakancslistánkon. A belső késztetésem és közös elhatározás alapján a karácsonyi beiglit és az újévi koccintást indiai hajnali mysorokra és idli sambarra cseréltük. Kalandos úton-módon Lino Miele workshopján találtuk magunkat, és egy bő hónapig maradtunk is.
Ez az út mindkettőnk számára óriási áttörés volt, hiszen Ádám még sosem jógázott előtte (Indiába pedig pláne nem vágyott ezelőtt), ő a kezdő csoport lelkes tagja lett (önként és dalolva! de tényleg!), én pedig itt kóstoltam bele abba, hogy milyen is az a ‘mysore minden áldott reggel’ érzés. Előtte a sorozatot sem tudtam rendesen fejből, nemhogy minden nap meg is csináljam. 🙂
Látni nemcsak fiatalokat, hanem szépkorú embereket a sorozatokban szárnyalni, ahogy könnyedén ‘pakolják a nyakukba a lábukat’ és csak úúúúgy ragyog a szemük és kicsordul belőlük a boldogság…be kell vallanom én két napig könnyes szemmel csodáltam őket.
Meglepő módon nem frusztrált, hogy a gyakorlók nagytöbbséghez képest még lelkes amatőrnek sem voltam mondható, inkább repülni tudtam volna és végtelen hálát éreztem, hogy a szerencsés véletlenek folytán ide kerültünk és velük kezdhettük az ébredő természet hangjaival átitatott reggeleket a matracokon.
Nagyszerű emberekkel találkoztunk, csodás történeteket hallhattunk és egy olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amelyek egy életre átformálták a lelkünket és a világgal való kapcsolatunkat. Korlátok szakadtak át és falak dőltek le bennünk sok szempontból, szavakba önthetetlen élmény.
Nem tudom, hogy az ország, a mindennapi mysore gyakorlás vagy az otthoni dolgoktól való teljes függetlenedés tette, de mindketten a föld felett lebegtünk és alig akartunk hazaindulni. Sikerült ‘kitakarítani’ a fejet, a szívet, a lelket.
Megtartani az elért állapotot viszont nem egyszerű, az itthoni rutinba való visszatérés komoly próbatétel. De mivel már kicsit belekóstoltunk a a jóga jótékony hatásainak esszenciájába, nehéz alább adni és nem is szeretnék.
BW: Hogy alakul mostanság a heti rutinod az astanga tekintetében?
Dalma: Sajnos hullámzó. Nem sok rendszer van jelen pillanatban a gyakorlásomban, nem is vagyok elégedett önmagammal. Hiába próbálnám rajtam kívül álló okokra kenni, tudom, hogy ez kizárólag rajtam múlik, de nem egyszerű meghúzni azt a ‘mától minden más lesz’ vonalat. 🙂
Hol az délutáni órákra jutok el, hol a reggeli mysore-ra, hol egy ideig el sem jutok egyáltalán és otthon gyakorlok. Otthoni terepen viszont nem sok a sikerélmény, nekem szükségem van a szigorú ’felügyeletre’, irányításra, csak úgy érzem a fejlődést.
Mivel már átéltem, hogy a rendszeres mysore milyen teljesítményeket hoz elő, a jelenlegi állapotok – fogalmazzunk úgy- ’nem kielégítőek’. 🙂 Minden nap új lehetőség az újrakezdésre, bár a nulláról elindulás sokkal-sokkal könnyebb volt az újrakezdésnél. 🙂 Szeptembertől minden más lesz! 🙂
BW: Az őszinte önkritikus vallomás után jöjjön egy technikai jellegű kérdés. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
Dalma: A návászana egyben a kedvenc és a legnagyobb kihívást jelentő ászanám, mivel nagyszerűen tükrözi, hogy ‘hányadán állok’ a gyakorlás rendszerességének függvényében.
BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Dalma! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Dalma: Egyértelműen az uddijána bandha. Ez volt az, amelyet legelőször ‘megéreztem’ az összes közül. Ha megvan és rendesen tartom, nem kezdek el fáradtságot érezni a marícsjászanáktól kezdődően, így tudom, hogy jó úton járok. Szeretem.
BW: Köszönöm az interjút!