Bandha Works Archives - Bandha Works Jógaiskola

Santi(na) gondolatok I.

István 2019. május 2. Filozófia

A lélek, akárcsak egy vadállat, kemény, mégis alkalmazkodó, találékony, eszes és önálló: tudja, hogy éljen túl a kilátástalan kétségbeesés helyzeteiben. Ezt tapasztaltam, a bipoláris zavar, a bulímia, a heroin-függőség és anorexia időszakain keresztül az életemben. Mégis a keménysége ellenére, a lélek félénk. Mint egy vadállat, sűrű aljnövényzetben keres menedéket, különösképp más emberek elől. Ha meg szeretnénk figyelni egy vadállatot, tudjuk, hogy az utolsó dolog, amit tennünk kéne, hogy átcsörtetünk az erdőn hívogatva őt. De ha csendben sétálunk be az erdőbe, türelmesen egy fa alá telepedve és az erdő egészével együtt lélegezve beolvadunk a környezetünkbe, a vadállat, amit látni vágyunk, megjelenik.

Sajnos a gyülekezetektől elkezdve az osztálytermeken át mindenhol kioktatjuk a másikat és papolunk neki, kinyilvánításokat teszünk majd összevitatkozunk, kijelentünk és ellentmondunk neki, intjük a másikat és tanáccsal látjuk el és általában véve is úgy viselkedünk egymással, hogy minden nyers, eredeti gondolatunk bújkálni kényszerüljön. Ilyen körülmények között az intellektus, az érzelmek, az akarat és az ego a felszínre törhet, de a lélek nem : az összes lélekkel teli dolgot elriasztjuk. A kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatainkat, az önzetlenséget és a bíztatást. Mire gondolsz, ha azt a szókapcsolatot hallod, hogy „a bizalom köre”? Amikor először meghallottam ezt, nem tudtam másra gondolni, mint arra a jelenetre az Apádra ütökből, amikor Jack azt mondja Gregnek, hogy ő „kívül van a bizalom körén”. Ebből a mondatból is érezni, Greg valójában mennyire szeretne abba a körbe tartozni, ezért is válik egy kicsit őrültté. Ez a film tele van olyan jelenetekkel, amelyeket visszaidézve még napokig röhögni fogsz, ami már önmagában egy terápia, de van benne néhány rejtett kis bölcsesség morzsa is, mint amilyen a bizalom köre.
A bizalom köre olyan embereké, akik tudják, hogyan kell csendben letelepedni az erdőben és együtt várni a félénk lélekre. Egy ilyen körben megtapasztalhatjuk a szabadságot az saját igazságunk meghallására, közel kerülhetünk ahhoz, ami nekünk az örömöt jelenti, kritikusak lehetünk a hibáinkkal kapcsolatban és rizikós lépéseket is megtehetünk a változás érdekében – tudván, hogy elfogadnak minket, a végkifejlet ellenére. Köszönöm a Mysore termet, ahol a lelkemen tátongó lyuk láthatóvá válhat, és gyógyulást nyerhet.

Írta: Santina Giardina-Chard (AUS)
Fordította: Horváth Eszter
Személyes találkozási lehetőség Santinával

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Nulladik nap

István 2017. július 31. ashtanga microblog

Nagy örömünkre a Mysore-i KPJAYI igazgatója, Sharath Jois két év elteltével ismét Európába látogat. A menetrend a szokásos – két évvel ezelőtti – : Koppenhága, Stokholm, London.

A koppenhágai bandhás különítmény nagy része már a helyszínen várja a holnapi kezdést. Anita, Bogi és Karcsi a városban aklimatizálódik, én hamarosan érkezem.

Izgatottan várjuk a holnap reggelt 🙂

A hónap bandhái: február-március

István 2017. március 15. Hónap bandhája

Hosszú idő elteltével ismét megosztva intéltük oda a hónap bandhája címet. A “párocska” egy astangás véletlennek köszönheti az egymásra találást, úgy tűnik azonban nem csak egymásra, hanem valami másra is nagyon rátaláltak. Bár ha jobban belegondolok nem is Ők találtak egymásra, hanem az astanga talált rájuk és hozta össze őket. Azt hogy mit lehet kihozni egy pszichológus és egy vegán sajtmester kapcsolatából, nyolcággal fűszerezve azt a következő interjúból tudhatjátok meg. Fogadjátok szeretettel közösségünk oszlopos tagjait Rózsát és Martint!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tegyétek a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogom ma vallani, bandha téged úgy segéljen?

Rózsa: Csak az igazat, Patandzsali úgy segéljen!
Martin: Esküszöm, hogy igazat fogom vallani.

BW: Hogyan ismerkedtetek meg az astanga jógával?
Rózsa: Egy egyetemi barátnőm mesélte szűk baráti körben egyszer régen együtt-kávézás közben – talán olyan 7-8 éve, de ez nem teljesen biztos, lehet, hogy még több – suli után, de lehet, hogy ahelyett, hogy a párja már régóta jógát gyakorol. Egy érdekes irányzatot, ami még nem olyan ismert nálunk, az említett úriember is külföldön tanulta. Akkor összesen ennyit tudtam az astangáról. (Háttér: Takácsy Gábornak hívják, Bécsben tanult hosszú ideig, Boris Georgiev-től, aki „old school” tanár, az ő shálá-járól itt olvashattok: www.ashtanga.at). Tehát, a barátnőm párja szervezett egy kezdőknek való hétvégi mini-tanfolyamot. A jóga előtte is érdekelt, egy másik egyetemi barátnőm által már tudtam róla egy keveset, és az szimpatikus volt. Sejtettem, hogy a workshop-on jó hangulatra, jó társaságra számíthatok, beiratkoztam. A lehető legjobb döntés volt. Egy hosszú és göröngyös, de a leggyönyörűbb útra léptem ezzel, amin olykor ingoványos volt a talaj, és rengeteg dolog történt velem az óta…
Erről David Swenson híres mondata jut eszembe: „Mikor Guruji, Srí Krishna Pattabhi Jois mondta, hogy „Practice and all is coming”, azaz, csak gyakorolj, és minden jön magától, nem úgy értette, hogy ha gyakorolsz, csakis az erő, a hajlékonyság, a nyugodt elme, a jobb fókusz és a szivárványszínű pillangók jönnek, hanem minden jön, mindenféle. Nagy különbség!”
Minden jött. Az én esetemben lassan, fokozatosan, sok év alatt. Minden szempontból maximálisan megérte. 🙂
Martin: Ha jól emlékszem, a Bandhában, talán Dorka egy half led-jén voltam először. Annyira emlékszem, hogy folyton félrehallottam a számolást – ékám, belégzés, dvé, kiVégzés – és pont úgy is éreztem magam… 😀
Jógázni pár éve kezdtem. Sok irányzatot ki is kipróbáltam. A Bandha volt az első hely, ahol éreztem, hogy a jóga több, mint nyújtózás vagy ugrálás. Sokat jártam krámára. Emlékszem, anno megkérdeztem Tőled, mi a különbség az astanga és a kráma között. Te azt válaszoltad, az astangát inkább indiai csípőre találták ki, a krámával ellentétben, ami inkább nekünk való. Így hát akkoriban még nem nagyon lelkesedtem az astanga iránt.
Pár hónappal később az anyagiak miatt úgy adódott, hogy nem tudtam a Bandhában gyakorolni. Kétségbeesetten kerestem valami hasonló órát, ezért sok más helyre eljártam.
Egy nap kinéztem magamnak egy órát, Ricardo Martinez tartotta, és astanga volt. Nem tudtam ki ő, elmentem. Mikor beléptem a stúdióba, nagy meglepetésemre egy Ricardót sem találtam, helyette egy mosolygós, kedves lány mutatkozott be: „Katonai Rózsa vagyok, ma kivételesen én tartom az órát.” Mondtam magamnak: „Hát ez nem Martin-ez.”

Körülbelül azóta veszem komolyan az astangát. 😀

BW: Ha jól sejtem nem csak Martin astangás pályafutása datálható ettől a naptól, hanem valami más is!? Hogy jutottunk el odáig, hogy megosztva érdemeltétek ki a hónap bandhája címet?
Rózsa: Igen, valami nagyon szép dolog indult el ekkor, de nem olyan egyértelműen és gyorsan, mint várnád, vagy mint gondolnátok. A helyzet némileg bonyolultabb volt az én részemről, és sok elfojtott dolog volt a mélyben. Összetett időszak volt, nem egyik napról a másikra jutottunk el a közös vegán sajttal töltött pizza készítéséig. 🙂
Martin: Hát, igen! Azért hozzá kell tennem, hogy motivációm nem volt ilyen egyoldalú. 🙂
Az az év számomra is sok nagy változást hozott. Talán egész életemben nem változtam annyit, és nem történt annyi dolog velem, mint abban az évben. Egészségügyi okokból méginkább rákényszerültem a változásra. Ekkor lettem vegetáriánus. Próbáltam tudatosabban élni, táplálkozni. Rózsa ebben sokat segített. Természetesen az astanga is pozitívan hatott rám. Már nem éreztem azt, hogy könnyen elfáradok 3-4 nap gyakorlástól, és mivel már majdnem hogy csak astangáztam, más jógákra nem jártam, kezdett egy rendszer kialakulni. Amikor csak tudtam, eljártam Rózsa óráira, és azon vettem észre magam, hogy ez egyre jobban megy nekem. Rózsa ekkor már rég mysore-ra járt a hajnali órákban, és bíztatott, hogy én is menjek. Ez a koránkelés dolog egy kicsit eltántorított.

Emlékszem, nyár lehetett, mikor kíváncsi voltam a teljes sorozatos vezetett órádra. Az óra után említetted, hogy pár nap múlva a mysore-t Govinda Kai fogja vezetni egy ideig. Mivel nagyon hezitálós, megfontolt ember vagyok, ez jó alkalomnak tűnt, hogy elengedjem az ellenérveimet. Ezért csak úgy egyszerűen belevágtam, és nem bántam meg… (a pizza nagyon finom lett!)

BW: Számos olyan véleményt hallok/hallottam, hogy az astanga egy unalmas rendszer, mert mindig ugyanazokat a gyakorlatokat végezzük, ugyanabban a sorrendben. A most hallottak alapján ez egyértelműen meg van cáfolva… Lehet, hogy sokak számára maga a gyakorlás unalmas – ha ezt érzed akkor biztos, hogy valamit rosszul csinálsz – de ez a napi 1,5-2 óra Mysore astanga olyan változásokat indít el, ami biztos kihatással lesz a matracon túli életedre is – ez már biztos nem lesz unalmas-. Ami egyébként az astanga jóga szerves része. Optimális esetben. Azt már tudjuk, hogy Martin, miként tért meg, de szerintem sokan kíváncsiak lennének – köztük én is – Rózsa Mysore-os történetére!?

Rózsa: Jaj, minden egyes gyakorlás más, és cseppet sem volt unalmas az elmúlt pár év, az teljesen biztos! Rendben, mesélem a sztorim, de rövid leszek, és itt most nem térek ki minden „állomásra”, mert az nagyon hosszú történet lenne, hatoldalas esszé formájában. Érdekes módon az alapokat, és magát a sorozatot nagyrészt esti vezetett órákon tanultam meg, még a fent említett első tanáromtól – aki, Hozzád hasonlóan, szintén nagyon jó módszerrel tanított -, egy kvázi zárt, kis létszámú csoporttal, egészen egyszerre haladtunk, nagyon jól működtünk – mindig ott gyakoroltunk (vagy épp nem), ahol Gábor lakott. Sajnos nem minden időszak volt szerencsés ebből a szempontból, közel sem volt folyamatos a gyakorlásom az első kezdő mini-tanfolyam óta… volt, hogy én nem voltam elég motivált, és „valahogy” mindig más elfoglaltságom volt, de volt, hogy a körülmények nem kedveztek a csoportunknak. A reggeli gyakorlás csodájához, és emellett egy tanulságos, és utána hosszan gyógyuló térdsérüléshez (Marícsászana D) először egy elvonuláson volt szerencsém, ahol ezzel a csoporttal gyakoroltunk kora reggel, felmosás és kollam-készítés után. Sajnos a hétköznapokban nem volt fenntartható ez a rendszer (mivel kisgyerekük lett a már említett egyetemi barátnőmmel), de némi „tanítási szünet” után elindított heti egy mysore-t nekünk. Ekkor heti egy reggeli mysore-ra és két esti vezetettre jártunk hozzá, a többi otthoni gyakorlás volt, ami számomra eleinte a hideg klímájú kollégiumi konditermet jelentette. Majd a kollégiumi évek után lakhelyet váltottam, és lehetőségem nyílt nyugodtabb körülmények közt gyakorolni azokon a napokon, mikor épp nem volt óra. Ahogy komolyabban, végre valóban rendszeresen kezdtem gyakorolni, egyre jobban éreztem magam a saját bőrömben, egyre fogékonyabb lettem a jóra, viszont egyre érzékenyebb is lettem a világra, és kezdtem nem beleillőnek érezni magam, illetve kezdtek feltörni és tudatosulni a saját belső- és rendszerszintű konfliktusaim, amikkel azelőtt nem voltam tisztában, hanem tudattalanul „pörgettem” őket. Nem láttam értelmét annak, ami felé globálisan sodródik a világ, és vele az életem. Ez számomra depresszióhoz vezetett, olyannyira, hogy sajnos a gyakorlással is leálltam egy időre. Pont jókor, ebből kiútként jött az indiai út lehetősége, velük. Ehhez a jógások motiválásának hatására összeszedtem magam, visszaerősödtem, erőt merítettem, hogy jóra fordítsam az energiát, amit a gyakorlással generálok, és ez a zarándoklat átütő élmény volt számomra, valóban elkötelezetté tett a gyakorlásban. Utána viszont sajnos egyre többször nem volt óra. A jógás csoportunk felbomlott. Kizárólag otthoni gyakorlás következett számomra ez után, heti hatszor, kora reggel, egészen sok ideig. Aztán egy nap láttam, de már nem is tudom, hol, vagy ki mondta, mert én akkor nem ismertem még a BW-t, hogy Budapestre jön Govinda Kai, aki „old school” KPJAYI certified tanár. Ezen a ponton kapcsolódott be a Bandhaworks, innen már tudjátok. A változások azóta is folytatódnak, hisz nem állhatunk le azzal, hogy egyre inkább beépítsük a világba a gyakorlás áldásos hatásait.

BW: Sokak számára az astanga jóga egy igen intenzív fizika gyakorlás. Mitől lesz belőle – ha egyáltalán lesz – spirituális gyakorlás is számotokra? Mit is jelenthet astangás szempontból a spiritualitás?
Rózsa: Ez egy nagyon fontos, lényegi kérdés, amiről rengeteget lehet beszélgetni. Nagyon dús, szubjektív és szerteágazó téma, sokan sok mindenre asszociálunk róla; megfoghatatlan, mégis biztosan érezzük. A túl hosszú választ elkerülendő, most egyetlen metaforában mutatom meg, hogy számomra mit jelent. Tegnap a metrón jutott eszembe. Szerintem a spiritualitás a gyakorlókban az az állandó belső mosoly, ami a matracon, és azon kívül is bennük virágzik, és mindig érezni lehet, sőt, azt vettem észre, hogy mindenki érzi, az ismeretlenek is. 🙂
Martin: Mikor elkezdtem mysore-ra járni, sok mindent nem értettem. Nem is gondoltam volna, hogy aprónak tűnő dolgok milyen fontosak lehetnek. Csináltam, ahogy csak tudtam. Később – mint gondolom mindenkinél –, megjelentek a fájdalmak és a nehézségek. (Ez normális, mert az élet és a fejlődésünk ott kezdődik, ahol a komfortzónánk véget ér…) Ezért gyakorlás közben mindent megteszünk annak érdekében, hogy például helyesen vegyük fel az ászanát, tartsuk a bandhát, vagy hogy a légzésünk ütemes legyen. Ilyenkor figyelmünk ezekre a dolgokra fókuszál. Észre sem vesszük, de ez a koncentrálás egy a meditáció fajtái közül. Részben erről szól számomra az astanga. Ebben az állapotban a pillanatot élhetjük meg, és ekkor tudatosul bennünk, hogy nem a test akik vagyunk, hanem maga a koncentráció és a figyelem, amely csak megfigyeli a testet, és ennek felismerése a spiritualitás számomra. A rendszeres gyakorlás csak elősegíti, hogy fenntartsuk ezt az állapotot.
Ezért igazából, ha nem is lettek volna spirituális törekvéseim, az astanga a rendszeres gyakorlással felépíti azt. (Remélem ez nem a hónap hantája! :D)

BW: Az interjú elején érintőlegesen már szó volt a táplálkozásról. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindketten ínyencek vagytok, igen körültekintően válogatjátok meg milyen ételeket vesztek magatokhoz. Milyen táplálkozási formát követtek? Milyen összefüggés van az astanga és a gyakorlók által elfogyasztott ételek között?
Rózsa: Erős pozitív irányú az összefüggés, sőt, cirkuláris okság áll fenn, interakció (bocsánat, a tudomány és a statisztika rajongóinak kedveztem az előző mondattal, de ebben nagyon tömören benne van maga a válaszom – csak annyit jelent, hogy a két dolog együtt hat ránk úgy, hogy egymásra is folyamatosan hatással vannak, és ahogy javul az egyik, úgy javul a másik is). A gyakorlás – ami, mint már beszéltük, nemcsak a jógamatracon történik reggelenként másfél órában, hanem ez astanga jóga 7/24-ben -, és a táplálkozás tehát kölcsönösen és állandóan hatnak egymásra. Számomra fontos, hogy a szó szoros értelmében „táplál-kozzunk”, ne csak gyorsan, idegesen, tudattalan mozdulatokkal (pl. rutinszerű szokások alapján a képernyőt nézve) betermeljünk valamit, ami épp elérhető, és könnyen lehet, hogy rossz hangulatban készült. Sajnos a közétkeztetés nagy eséllyel ilyen, tehát hazánkban központilag pont a gyerekek, az idősek és a betegek kapnak nem tápláló ételt, ami társadalmilag nézve szomorú… Hisz az is egy lelkiállapotot képvisel, szemben azzal a minőséggel, mikor például egy Nagymama főz teljes szívvel, helyi alapanyagokkal, amit Ő vagy a Nagypapa választott ki, jókedvvel és odaadással, és azt adja a gyerekeknek (az én Nagyim ilyen, örök hála érte, ezúton is). Előbbi esetben sajnos szinte „mindegy”, konkrétan mit is eszünk, vagy, hogy mennyire friss vagy esetleg drága vagy extra… A bevásárlás – főzés – étkezés körüli dolgoknál ezt igyekszünk figyelembe venni, ami az esetek túlnyomó többségében sikerül is, csak figyelem kérdése. Ha nem jön össze, akkor annak megérezhető a hatása. Tartalmát tekintve a vegán életmódot részesítjük előnyben, magam részéről a morális-etikai (ahimszá), és globálisan nézve az ökológiai szempontok miatt, amik többkomponensűek, komplexek, és számottevőek a bolygóra nézve. Emellett sok kreativitást szabadít fel az emberben, ha olyasmikre vállalkozik, hogy növényekből hogy lesz „tej, sajt, tejföl, túró, pecsenye, brassói, omlett” stb. Jó móka, és nagyon ízletes. 
Martin: Rózsa szépen kifejtette. A táplálkozás alapvető célja a megfelelő tápanyagok bevitele a megfelelő időben, hogy fennáljon az egyenesúly. Sajnos ez nehezen tudatosul bennünk. Persze ennek megfigyelése sok figyelmet és tanulást igényel. Talán ez régebben könnyebb volt az embereknek: nem volt túltermelés (bőség zavara); helyi jó minőségű élelmiszereket fogyasztottak; volt egy tradíció, népi hagyomány, ami számos olyan dolgot foglalt magába, amik az egészéget szolgálták, még ha nem is voltak annak tudatában (gondoljunk csak Nagyanyáinkra, napi egy kanál szilvalekvárral például pótolták a szükséges vasat , és ezt még sorolhatnám). Ma már sokkal nehezebb. A világ felgyorsult és óriási nagy információ-áradat zuhan ránk. (Ezt-azt egyél vagy ne egyél, mert ilyen meg olyan bajod lesz…). Sokféle nézőponttal megismerkedünk, és egyszerűen nem tudjuk eldönteni, hogy kinek van igaza. Az információnak pedig nagyobb szerepet adunk, mint a tudatosságnak. Például, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy mondjuk együnk sok spenótot, vagy brokkolit, mert az milyen egészséges, az még nem jelenti azt, hogy mindenkinek az.
A vegánság mellett fontosnak tartjuk az ájurvédikus alapelveket is, amik sok mindenben megkönnyítik az életünket. Sokkal tudatosabban válogatjuk meg azt, mit eszünk meg, és így nem érhet meglepetés bennünket, a dósáinkat egyensúlyban tartjuk. Ez fontos az astanga gyakorlás szempontjábol is, mert a mértéktelen fogyasztás alacsony energiaszintű tudatállapothoz vezethet. Spirituális értelemben ezért is fontos, hogy üres hassal gyakoroljuk. Néha azért az ízek javára az alacsonyabb tudatállapotot is bevállaljuk. 🙂
Mióta vegánok vagyunk, imádunk főzni. Egy jó étel elkészítéséhez ugyanaz az elmélyültség kell, amit az astangában tapasztalunk. Na meg persze kreativitás. Ha az alapokat ismerjük, onnantól kezdve már csak improvizáció az egész. Sokszor hallgatunk rágát (indiai klasszikus zene), amihez még tudnám hasonlítani a főzést, mert ahogy egy rágát sem tudnak ugyanúgy eljátszani kétszer, úgy egy ételt sem lehet megfőzni ugyanolyanra kétszer. Még eddig mi sem főztük soha teljesen ugyanazt egynél többször. Mindig lehet új ízeket varázsolni, és ez nagyon izgalmas.

BW: Rózsa! Pszichológusként azt hiszem mélyebb rálátásod van az astanga jóga fizikai szintjén túli hatásmechanizmusára. Szakemberként mit gondolsz milyen jótékony hatás lehet ennek az irányzatnak a jelenkor digitális embere számára?
Martin! Előny-e vagy esetleg kihívás számodra, hogy a társad egy pszichológus másik astangás aki néha még a tanárod is? Szeretnélek emlékeztetni a fenti esküdre 🙂
Rózsa: Kiemelkedően jó hatása van, ami kizárólag fejlesztő, csak elkövetkezhet egy olyan időszak az Úton, ami a környezetünknek – ha ők nem járnak hasonló cipőben – elég nehéz lehet, mert „furák leszünk” a szemükben, sőt, aggódnak, mert akár pszichiátriai esetnek is tűnhetünk a pszichiátria klasszikus, még múlt századi kategorizációs értelmében, amit még sajnos ma is használnak az orvoslásban. Tényleg! 😀
Pedig csak változunk, ami természetes, mivel egy intenzív, folyamatos önismereti folyamatba lépünk a rendszeres gyakorlással, többé nem a felszínen lavírozunk át az életen, és már nem automatikusan pörgetjük a programunk. Jártam korábban más módszerrel dolgozó önismeretbe is szakmai/képződési okokból, de személy szerint nekem az astanga jóga (ami természetesen az „off the mat” részt is jelenti!), plusz a közben fellépő saját élettapasztalatok, amiket nagyrészt a gyakorlás idézett elő, mondhatni a „mellékhatások”, adták meg azt, hogy kapcsolódjak magamhoz. Hogy végre valóban, őszintén megértsem és szeressem magam, bármilyen is legyek, vagy bárhogy is döntsek épp egy adott szituációban.
A modern digitális ember előfordulhat, hogy elidegenedett a testétől, hisz a maga valójában tulajdonképpen egyre kevesebb mindennapi tevékenységhez „kell”, manapság szinte mindent el lehet intézni a képernyő elől vagy okostelefonnal, másodpercek alatt megszerezhető a kincset érő információ, és közben sok száz más, külső ingert is érzékelünk. Ami elképesztően praktikus, mert kinyílt a világ. Másrészt viszont, erre a tempóra nem vagyunk lelkileg felkészülve (alapvetően testileg sem). A „különbözet” maga a stressz mint jelenség. Szuperek vagyunk a külső ingerek feldolgozásában, a belső folyamatokat viszont kezdjük elfelejteni. Ez nem-rendszeres, túl felületes légzést eredményez. És ez minden elakadás forrása – a légzés szó régiesen „lék-zés”, azaz lélek-vezetés. Kifejező, igaz? No, de az astanga minden szempontból „beletesz” a testünkbe, fókuszt ad, a légzéssel, sőt, az egész trisztánam elvvel, és hogy tudatosak leszünk a törzsre. Az egészséghez pont ezek kellenek. 😉
Martin: Hm… Ebbe bele sem gondoltam. Nem érzem kihívásnak. Ha arra gondolsz, Rózsa nem az az elemzős, vagy ítélkezős fajta pszichológus. Nem az a Csernus típus. 😀
Különösebben az sem szokott zavarni, hogy éppen a tanárom. Tudom, hogy imád astangát tanítani. Ez a dharmája (szerintem), és ezért ez nekem is fontos. Ezek inkább csak sztereotípiák, hogy zavar-e… Viszont az előny lehet, hogy együtt astangázunk, mert kölcsönösen motiváljuk egymást. (pl. Ha az egyikünk nem kel fel az ébresztőórára, a másik még felébresztheti. Általában Rózsa az alvósabb fajta, ezért rám esik a feladat. Van, hogy még az ébresztőt is én keltem fel…). Még azért is pozitívnak tartom, mert közösek a törekvéseink az astanga iránt, így matracon kívül is könnyebben meg tudunk teremteni egy jógikus légkört.

BW: Térjünk át a fizikai síkra. Melyik a kedvenc ászanátok az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számotokra?
Rózsa: Ha erre gondolok, elsőre egy szép hosszúúú sírsászana plusz (természetesen némi bálászana után) a számomra nagyon kiegyensúlyozott érzést adó jóga mudrá jut eszembe (ez utóbbi Orsinak is, lsd. január). 🙂 De az egész sorozat úgy ahogy van, gyönyörű. Nagyon régóta kihívás a pásászana-lábtartás számomra – de ezt látjátok is rajtam szerintem. :-DD
Martin: Nem beszéltünk össze, beccsszó, de én is már nagyon rég fejenállás-párti vagyok. 🙂 A nyújott lábas felgördülések a lábnyújtás miatt nagyon nehezek nekem, az úrdhvamukha pascsimattánászana különösen kemény dió.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Rózsa és Martin: Közösen mi az uddijána bandhára voksolunk, mert ha azt szépen, helyesen aktiváljuk, kell hozzá a másik kettő is, és akkor így nincs bandha-diszkrimináció. 😉

BW: Hogyan képzelitek el az astanga gyakorlásotok öt év múlva?
Ròzsa: 5 êv hosszù idô, szòval akkor màr minimum a mèg nem létezô nyolcadik sorozatot és napi 20 òra szamádit fogok gyakorolni. :-DDD Dehogy! 😀 Viccet félretéve: nagyon sokat változhat az élet, a körülmények, a fizikai testem stb. Leginkább a körülmények, de az mind csak külsôség, forma. A màr elültetett „magok” meglesznek bennem akkor is, mindenképp arra törekszem majd minden helyzetben, hogy tovább neveljem ôket – ha már ilyen hosszù ideig és gyakran viszontagsàgos idôszakokban àtteleltek, most már megmaradnak. 🙂 A mennyiséggel szemben tovàbbra is a minôsèget preferàlom majd évek, évtizedek mùlva is, mint ahogy például a bandhaworks szellemisége, és az egész tradìciò ezt sugallja, és ha sikerül, hogy astangát tanìtsak továbbra is – amit tiszta szìvbôl remélek -, ezt képviselem majd azok felé, akik ùgy döntenek, velem tanulnának szìvesen. Nem tôlem, hanem velem együtt. Rengeteget ès folyamatosan tanulok ugyanis az òràimon gyakorlòktòl. A hála èrzésènek gyakorlásàt biztos, hogy soha nem hagyom el, bàrmit is jelentsen a soha.
Martin: A matrac elején kezdem majd szamasztitih-ben, Om vandé gurunam… 🙂
De amúgy nem igazán tudom. Ha visszagondolok az elmúlt két évre, jóval túlhaladtam azon, amit akkor képzeltem egy mai gyakorlásomról. Nem voltak elvárásaim. Csak csináltam, mert éreztem és tudtam, milyen pozitív hatással van rám. Biztos gyakorolni fogok 5 év múlva is. Remélem a Bandhaworks-ben, mert számomre ez egy fontos hely. Azon túlmenően, hogy nap mint nap sokan együtt gyakorlunk, ez egy nagyon összetartó közösség, és ez sok energiát ad. De ha nem, akkor bokrok között, mint Krishnamacharya. Om tat sat. 🙂

BW: Köszönöm szépen az interjút!
Rózsa és Martin: Mi is köszönjük a lehetőséget!

A hónap bandhája: december

István 2016. december 29. Hónap bandhája

December hónap bandhája Astanga Mysore programunk oszlopos tagja, a legszorgalmasabbak egyike, szinte a nyitás óta, kapunyitásra jár. Nem is maradt el az eredmény… 15 év “múltikúlturális” munkaviszony után, hátat fordítva eddigi sikeres életének, nekivágott az ismeretlennek, hogy a legszentebb astanaga intézményben folytassa tanulmányait. A különösen izgalmas Mysore-i két hónap elteltével, visszatérve az anyaföldre egy gyökeresen új élet vette kezdetét. Fogadjátok szeretettel a nyers* stílusáról hírhedt, májszorcsomagos Esztert!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Eszter: Esküszöm 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Eszter: Körülbelül 4 évvel ezelőtt a kolléganőim unszolására mentem el életem első jógaórájára, ez egy fűtött teremben zajló hatha jóga óra volt. Érdekes érzés volt ahogy a napi kemény edzéstől bemerevedett izmaim reagáltak a melegre és a nyújtásokra, és az óra alatt többször elhangzottak olyan misztikus kifejezések, mint „aki astangázik az most vinyászát csinál” vagy „aki astangázik az nyújtott lábbal ugrik előre” úgyhogy a végére már nagyon furdalta az oldalamat hogy mi lehet az az astanga amit a jelek szerint mindenki csinál csak én nem 😀
Pár nap múlva el is jutottam az első vezetett órára, ami teljesen magával ragadott! Emlékszem, az astanga órák ebben a stúdióban este 8-kor kezdődtek, ami nekem elég késő volt – világéletemben 9 körül feküdtem le aludni – így hogy biztosan ébren maradjak, az előtte lévő hatha jóga órát is mindig végigcsináltam. Ez így ment néhány hétig, amikoris a stúdió oktatói elszántságomat látva 🙂 javasolták hogy jelentkezzem Ricardo Martinez akkor indult 200 órás astanga tanárképző tanfolyamára. Ricardo akkor már több mint 10 éve Lino Miele tanítványa volt, így mindenre kiterjedő oktatást kaptunk az első sorozatról,a légzésről és vinyászaszámolásról, az astanga filozófiáról, krijákról és egyéb tisztító technikákról, pránajámát és ászana igazítást is tanultunk. A kurzus 4 hónapig tartott, heti 6 mysore gyakorlással és egész napos elméleti oktatásokkal a hétvégén, de mire a végén a kezemben tarthattam a Yoga Alliance hivatalos oklevelét, sokkal kevésbé éreztem magam alkalmasnak a tanításra, mint bármikor azelőtt. Úgy éreztem, hogy habár sokat tanultam az elmúlt hónapokban, ez mind csak felszínes, elméleti tudás, aminek a megvalósítása még ezután következik – és erről a matracon állva nap mint nap meg is győződöm.

BW: Igen ezt tanúsíthatom 🙂 Mi történt ezután, hogy találtál rá a BandhaWorks-re?
Eszter: Közvetlenül ezután történt. A tanfolyam végeztével Ricardo elutazott, mi pedig ott maradtunk tanár és gyakorlóhely nélkül. Én nagyon nehezen viseltem ezt, nem éreztem még késznek magam arra, hogy egyedül gyakoroljak, hiányzott a vezető, és a közösség. A többiektől hallottam az akkoriban nyílt Bandha Worksről, és a legendás Szalai Istvánról :), úgyhogy másnap reggel 4:45-kor már a kaputokban álltam. Jól emlékszem az első találkozásra, Dorkával ketten érkeztetek, kedvesek és nyitottak voltatok, én mégsem tudtam felengedni, annyira izgultam hogy milyen lesz idegen helyen idegen tanárral gyakorolni. Nem bíztam a tudásomban, a tradícionális oktatás és tanár-diák viszony sok aspektusát még nem értettem – ezt többször szóvá is kellett tenned nekem – és a gyakorlással is nehézségeim voltak. Néhány hét múlva Ricardo váratlanul visszatért, és én röpültem vissza hozzá gyakorolni, azonban ez már nem az az élmény volt mint korábban. Valami megváltozott. Akkor még azt hittem benne, de utólag úgy érzem hogy inkább bennem. Kaptam valamit a bandhában amit ott nem, ugyanakkor Ricardo is adott valamit amit itt nem kaptam meg. Hónapokig tartott ez a kettősség, a hét nagy részében a bandhában gyakoroltam, az utolsó napokban pedig mindig Ricardonál, közben folyamatosan őrlődtem, mert bárhol voltam hiányzott valami. Egyik hely sem volt az otthonom, mégis mindkettőhöz tartoztam. Végül te segítettél döntést hozni, amiért azóta is nagyon hálás vagyok, így lassan harmadik éve teljes jogú bandhásként koptatom a matracot.

BW: Három év szorgalmas gyakorlás után tavaly Te is tagja voltál a népes Mysore-i különítménynek. Hogy tetszett India? Milyen volt a Main Shalában gyakorolni, Guruji Sharath Jois-al?
Eszter: Huh, ezt nagyon nehéz lesz szavakba önteni. Teljesen beleszerettem Indiába, és valami olyat kaptam ott Mysoreban, ami alapjaiban változtatta meg a gyakorlásomat és az életemet is.
Nagyon különleges élethelyzetben indultam el Mysoreba, a férjemmel nem sokkal azelőtt hagytuk ott a korábbi hivatásunkat, és 15 év után először nem tudtam mit hoz a holnap. Addig ismeretlen nyitottsággal indultam útnak, minden benne volt a pakliban, az is, hogy többé nem jövünk haza.
A main shalaba lépni egy megvalósult álom volt, emlékszem az első gyakorlásom alatt végig a torkomban dobogott a szívem, mintha bármelyik pillanatban kiküldhettek volna a teremből. Mint utóbb kiderült, talán nem volt teljesen alaptalan az érzésem, mert Sharath-tal igen furán indult a viszonyunk 🙂 A legelső élményem vele kapcsolatban még az első órát megelőzően történt, a shala előtti lépcsőn vártam a bejutásra, és a mellettem lévő ablakon keresztül teljesen belefeledkezve bámultam az odabent gyakorlókat, mire egyszercsak a semmiből Sharath legkevésbé sem mosolygós feje jelent meg az ablakban és egyenesen nekem szegezve kiáltotta: „Don’t look!” Ezek után talán némileg érthető az első órán érzett izgalmam, ez azonban csak az út kezdete volt. Sharath első naptól kezdve különös figyelmet szentelt nekem, hiába gyakoroltunk egyszerre 80-nál is többen a shalaban, valahogy sosem mulasztotta el hogy az ászanáim kivitelezését kritizálja. Az első mysore óran odajött, és egy mély morgás kíséretében fele akkorára igazította a trikonászanában felvett terpeszemet, majd másnap a kis terpeszt látva rámkiáltott, hogy „Why are your legs so close? Who told you that??” Minden napra jutott valami hasonló élmény, míg a többiek ászanákat kaptak, addig én csak kifogásokat. Egyre gyűlt bennem a frusztráció, nem értettem mi a baj velem, amikor mindent úgy csinálok ahogy mondják, ahogy elvárják. Ez alatt a pár hét alatt egyre fogyott az erőm, fizikailag is egyre gyengébbnek éreztem magam, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan módon a gyakorlásom egyre erőteljesebb lett. Egyik reggel annyira fásultnak és kimerültnek éreztem magam, hogy úgy döntöttem nincs erőm ma is azt lesni mit hogyan kellene csinálnom, egész egyszerűen csak gyakorolni fogok, a magam módján, a magam örömére, a külvilágot teljesen kizárva. Hihetetlenül új élmény volt ez számomra, soha korábban nem sikerült így elmerülnöm a légzésben, a gyakorlásban! Attól a naptól kezdve valami megváltozott, csak később tudatosodott bennem, hogy többé nem volt gond mekkora terpeszt veszek fel, hogy állnak a karjaim és lábaim, vagy a szőnyegem melyik részén gyakorolok éppen. Sharath néha gyengéden megkocogtatta a lábfejemet, vagy a homlokomat, jelezvén hová fókuszáljam a tekintetemet, de többé nem kifogásolta az ászanáimat. Hihetetlen tanulság volt ez számomra a befelé figyelésről, és hogy mit is jelent a külvilág valódi kizárása. Ez az egyik legértékesebb tapasztalat amit odakint kaptam.
Ezzel persze még messze nem értek véget a mysore-i kalandjaim, de ha mindent el akarnék mesélni, azt hiszem a következő negyedév bandhája is én maradnék 😀

BW: Milyen volt a hazatérés csodaországból? Merthogy végülis hazajöttetek… és belevágtatok egy izgalmas projektbe! Ami nap mint nap elrepít titeket Mysore-ba… Hogy is volt ez?
Eszter: Hát igen, végülis hazajöttünk, amit bevallom, akkor nem is bántam. India nagyon intenzív élmény volt, a mindennapos gyakorlás pedig mindent a sokszorosára erősített, így a két hónap végére érzelmileg és fizikailag is a tűrőképességem határára jutottam. Nagyon fura volt hazaérni, addig nem is tűnt fel, hogy mennyi minden megváltozott, pontosabban hogy én mennyire megváltoztam. Mindent másképp láttam, mintha lelassult volna a világ, sokkal jobban el tudtam merülni az egyszerű részletekben, színekben, illatokban, mint bármikor korábban. Nyugodt voltam és pozitív, nem is értettem hogyan élhettem korábban másképp… Mysore viszont nagyon hiányzott, így az első napokban az odakint összeszokott kis kommunánkkal itthon is minden percet együtt töltöttünk, főzőcskéztünk, beszélgettünk, röviden mindent megtettünk hogy még egy kicsit Mysoreban érezhessük magunkat.
Azt hiszem negyedik napja voltunk itthon, mikor egy nagyon kedves barátunk azzal az ötlettel hívott fel minket, hogy vegyük át az egyik ismerősének az étkezdéjét. Nem is értettem honnan jött neki az ötlet, azt pedig még kevésbé, hogy minket mi villanyozott fel ezzel kapcsolatban, hiszen sosem foglalkoztunk hasonlóval, de a védikus asztrológia szerint megfelelő nap volt 🙂 így még aznap délután elmentünk terepszemlére, és egy hét múlva már az ügyvédnél ültünk. Lett egy éttermünk. Ez volt a dolog egyszerű része, az igazi munka ezután következett: szó szerint egyik napról a másikra vettük át az üzemeltetést, nem volt koncepciónk, csak nyitvatartási időnk és örökölt törzsvendégeink, akik elvárták a megszokott rendet. Belevetettük magunkat a munkába, tanultunk, beszélgettünk, ötleteltünk, sok sok emberrel megismerkedtünk, majd közel 4 hónap után úgy döntöttünk, ideje a saját képünkre formálni a helyet. Két hetet terveztünk az átalakításra, közel két hónap lett belőle. Eredetileg csak egy kis festést és válaszfalbontást terveztünk, de menet közben egymást érték az ötletek. újabb és újabb projektekbe fogtunk bele, aminek valószínűleg máig nem lett volna vége, ha nem köszönt be az ősz, de megérte. A végeredménnyel mindannyian elégedettek voltunk, végre olyan helyet sikerült kialakítanunk, ahová jólesik belépni, ahol jó lenni, időt tölteni, szellős, tágas, kényelmes, és mégis barátságos. Szerettünk volna kitörni az örökölt szerepből, hiszen mi nem egy éttermet szeretnénk üzemeltetni, hanem egy közösséget kialakítani, aminek persze az étel is fontos része. A koncepciónk folyamatosan fejlődik, mindig ötletelünk, és úgy alakítjuk az üzletmenetet, hogy mindig legyen lehetőségünk egy jó ötletet megvalósítani. Mindhárman bízunk az univerzumban, és hisszük, hogy valami jót sikerül itt teremtenünk.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Eszter: Nehéz kérdés, mindkettőből nagyon sok van 🙂 alapvetően azokat az ászanákat szeretem, amik a testközéptől kifelé törekedve nyújtják a testet, a karok és lábak ellentétes irányban nyúlnak – azt hiszem ezek a kimondottan helyigényes ászanák 🙂 Az egyik legkedvencebb ászanám mindigis a Janu Sirsasana volt, ebből is az A verzió, talán mert ez volt az első ászana aminek a fizikai hatását megéreztem. Mielőtt gyakorolni kezdtem volna, több mint 10 évig bringáztam, ami elég merevvé tette a derekamat – és akkor még a sok elfojtott érzelemről nem is beszéltünk – úgyhogy életem egyik nagy pillanata volt, mikor először éreztem, hogy Janu A-ban valami megmozdult deréktájt. A Sirsasanat is nagyon szeretem, pedig megszenvedtem vele annak idején, nagyon sokáig tartott amíg el mertem rugaszkodni a földtől, hogy akárcsak zsugor-fejenállásban megálljak. Mostanában pedig kimondottan nagy kedvencem lett a hátrahajlítás, mert hihetetlen hatással van rám, olyan érzéseket szabadít fel bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Ami kihívást jelent, az minden ami ezeknek az ellentéte: nem kedvelem az összegömbölyödő ászanákat, sem a csavarásokat, alapvetően semmi olyan pózt, ami a has-mellkas tákékot „beszorítja”. Ezeket az ászanákat nagyon nehezen tudom kivitelezni, sokszor fáj a gyomrom, a mellkasom, van hogy fulladok, vagy épp hányingerem van, szóval nem vagyunk jóban. Sok évig a rettegett Uttita Hasta jelentette a legnagyobb kihívást, biztosra vettem, hogy itt örökre megfeneklettem, hogy sosem leszek képes nyújtott lábon állni, és a fejemet a térdemhez érinteni, de amióta kicsit nyúlt a derekam, és erősödött a bandhám 😉 barátok lettünk. Most a Supta Kurmasanaval küzdök a legtöbbet, ami azért is érdekes, mert egy évvel ezelőtt ez az ászana sokkal kényelmesebb volt, mint most. Több esetben jártam már így, hogy egy magabiztosan és kényelmesen végzett ászana máról holnapra egyszerűen „eltűnt” – látszólag semmi nem történt, nem sérültem meg, nem volt semmi fizikai akadálya, mégsem tudtam többé fölvenni. Az első ilyen esetnél nagyon kétségbeestem, hónapokig próbáltam rájönni, hogy mi történt, mit csinálok hirtelen rosszul. de lassan el kellett fogadnom, hogy semmit. Egyszerűen egy szinttel lejjebb jutottunk. Úgy képzelem olyan ez mint hagymát hámozni, az első réteg lefejtése után jön a következő, és a következő, és a következő..úgyhogy egy ideje próbálok sehol sem túlságosan elkényelmesedni, talán így kevésbé lesz megrázó a következő réteg

BW: Eszter! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Eszter: Ez végre egy nagyon egyszerű kérdés, a Mula-bandha! Előszöris azért, mert vele küzdöttem a legtöbbet, mire biztos kapcsolatot tudtunk kialakítani, hónapokig hittem hogy már ismerjük egymást, tudom, hogy mikor aktív és mikor nem, de egyszer a kényelmes ászanákkal együtt ő is elhagyott. Mindent előről kellett kezdenem, az alapoktól, mintha sosem lett volna izomzáram, és ez elég hosszú út volt. Cserébe viszont egy életre megismertük egymást. úgyhogy remélem most már töretlen marad a szerelmünk 🙂
Másodszor pedig pontosan azért, mert ilyen hosszú utat csak a Mula Bandhámmal tettem meg, így a mai napig ő az egyetlen, akinek a létezéséről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve 🙂

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Eszter: Öt év múlva? Hát ez elég hosszú idô, és figyelembe véve, mit feleltem volna erre öt évvel ezelőtt, azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy fogalmam sincs…mindenesetre ma úgy képzelem, hogy addigra lényegesen jobban ismerem majd saját magam, a lehetőségeimet és a korlátaimat, jobban látom majd hogy működik a világ, és hol az én helyem benne. Mondanám, hogy azt remélem öt év múlva a mindennapos gyakorlás nem jelent majd ekkora kihívást, de azt hiszem valójában én leszek az, aki akkor már másképp fog reagálni a kihívásokra. Talán addigra én is megértem azt, amit a már most sokaktól hallok, hogy valójában nincs mitől félni. Igen, ez a terv, de kérdezz meg újra, öt év múlva.

BW: Köszönöm az interjút!

*Nyersevő

Megszületünk, tanulunk, dolgozunk és meghalunk

István 2016. július 24. Filozófia

A következő írást olvasva azt is hihetnétek, hogy a nyári szabadságról frissen, kipihenten visszaérkezett bandhás marketingesek igen csak kitettek magukért. Természetesen erről szó sincs – nincsen ilyen pozíció a bandhaworks-ben -. Egyik végzős ösztöndíjasuk lepet meg minket a következő gondolatokkal. Fogadjátok szeretettel Evelin írását:

Megszületünk, tanulunk, dolgozunk és meghalunk. Ez a demokratikus változat. Azt gondoltam, tartalmas, pozitív irányba törekvő életet éltem huszonkét évig. Gyermekkorom óta terveim voltak, folyamatos, változatos mozgásban volt az életem. Tanulmányok, művészet és jött a jóga. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy megtalált. Talán újra. Érdekesnek és közelinek éreztem, feltétel és gondolkodás nélkül kezdtem el az energiám a jóga felé fordítani. Amikor a leginkább feltöltött állapotomban voltam, szinte az utolsó pillanatban, mit sem sejtve kíváncsiságtól csillogó szemmel kerültem a Bandha Worksbe egy ösztöndíjjal. Magam sem értettem hogyan és miért, annak ellenére, hogy nem voltam gyakorlott jógázó és a fizikai testem sosem örvendezett bárminemű aktív mozgás hatására, másnap már a mysore típusú órán találtam magam. Gyakorlásról gyakorlásra újraértelmezem a létem alapelvét. Megszülethetek, elkezdtem érezni a fizikai testem bizonyos részeit, amikről nem tudtam, hogy léteznek. Tanulhatok, a kitartásról, a koncentrációról, fegyelemről, feltétel nélküliségről és rengeteg dolgom van azóta. A mindennapjaimat kezdi betörni. Minden mozgásommal dolgom van. Megfigyelés és alázat. A gyakorlás nem csak a reggeli bioritmusom változtatta meg. Mélyen beleásta magát a vitális és mentális részeimbe is. Újra és újra megkérdőjeleződik a cselekvéseim helyessége. Most már egy teljesen más értékrend szerint. Gyötrelmes és hosszú de azt gondolom a legjobb út nyílt meg előttem. Őszinte hálát és szeretet érzek, hogy elindulhatok rajta. A motiváló szavak, a segítő és fájdalmas igazítások, a mélyreható tekintetek amiket az ösztöndíjjal kaptam az egyik legnagyobb ajándék amire emlékszem. A Bandha Works egy hely, nem Budapesten, nem egy távoli perspektívás rendszerben, hanem mélyen Önmagunkban, ahova eljutunk, ha miután felismertük, a bejáratnál el is hagytuk az Egonkat. A Bandha Worksben megszületünk, tanulunk és esélyt kapunk egy más folytatásra.

A hónap bandhája: április

István 2016. május 4. Bandhami, Hónap bandhája

Április hónap bandhája foglalkozását tekintve angol szakfordító, de ha valami furcsa módón “megszünnének” a nyelvek a földön, akkor festőművészként is a társadalom igen hasznos és megbecsült tagja lehetne. Astanga identitását illetően fanatikus Mysore-os, abból is a nyitásra – reggeli 5 óra, vagy akár kicsit előbb is – érkező “mániákus” fajtából. Igen gyorsan állt rá a tradicionális heti hat (ászana) gyakorlásra, amit a mai napig is szorgalmasan fenttart. Azt, hogy milyen út vezetett a “hívő astangás” tudatállapotig, megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból. Fogadjátok szeretettel Anita megragadó történetét:

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Anita: Ha kívülről nézem, elég egyszerű a történet, belülről kicsit hosszabb és szövevényesebb. Astangás előismeretek nélkül mentem 2014 novemberének elején a Mandalába egy néhány órás bevezető minitanfolyamra, ahol némi jól megválogatott elméleti bevezető után púrvattánászanáig gyakoroltuk a sorozatot kétszer. Elfáradtam, de egész nap tíz centivel a föld fölött lebegtem a boldogságtól… Este a neten rákerestem az első sorozatra, és hála a kiválóan beállított keresőszavaknak :-), a Bandha oldala jött be az első linkek között, Guruji videójával. Ezt végignéztem és le voltam nyűgözve… Nagyon izgalmasnak, szépnek, komolynak és vonzónak tűnt az egész gyakorlás, olyasminek, amit régóta kerestem. Másnap reggel nekiálltam gyakorolni a Napüdvözleteket, és onnantól kezdve minden reggelem a Napüdvözletekkel kezdődött. Fizikailag nem voltam jó állapotban egy krónikus betegség miatt, annyira, hogy nem is mertem Neked megírni, mikor jelentkeztem egy-két nap múlva a kezdő tanfolyamotokra, hogy orvosi ajánlásra tápszert szedek, hogy végig tudjak csinálni egy munkanapot… A tanfolyamotok november 11-én kezdődött, és amíg tartott, a tanfolyami anyaggal együtt haladtam az otthoni gyakorlásban, heti hatszor, szombat pihenőnap. A fizikai gyengeségem és merevségem ellenére minden nap kíváncsi voltam, mit mutat a „tükör”, az aznapi gyakorlás, és boldoggá tett, hogy arra a tíz, aztán tizenöt, majd húsz percre valami a matracra húz, még akkor is, ha az az időszak elsősorban a sorozat és az ászanák memorizálásáról szólt. Vártam a gyakorlást, és természetes volt, hogy heti hatszor gyakorlok, hiszen a rendszer ezt mondja. (Érdekes, hogy az astangával kapcsolatban fel nem merült, hogy bármit is ne fogadjak el a rendszerben. Ez egyébként nem annyira jellemző rám…) Az eddigi gyakorlásom egyik legboldogítóbb időszaka volt ez az otthoni egy hónap. A tanfolyam ideje alatt átalakultak a reggeleim, és amikor decemberben Mysore stílusban kezdtem gyakorolni, a reggeli rutin már be volt járatva.

Ha belülről nézem… az nagyon hosszú lenne, és nem is biztos, hogy nagyon érdekes. A 90-es évek végén olvastam először a jógáról, rendszerként nagyon izgalmas volt, de akkor még csak egy-két ászanát gyakoroltam, amikor épp eszembe jutott. Mindenféle mást mozogtam, és önismereti, spirituális téren is máshol indultam el. 2001-ben nyugati asztrológiát kezdtem tanulni, és ott elhangzott egy elejtett félmondat a rádzsa-jóga átalakító erejéről. Vonzott az elejtett félmondat, és minden más félmondat is, ami attól kezdve a jógával kapcsolatban megtalált; próbáltam keresni rádzsa jóga témában, de nem találtam semmit. Aztán hosszú évek mellékvágánya következett munka területén, önismereti téren pedig mindenféle egyéb tanulmányok. Most már úgy látom, hogy az elejtett félmondat Patandzsali nyolcágú jógájára vonatkozhatott.

A jógához végül a hatha jógán és alkalmazott ágain, illetve a himalájai jógán keresztül jutottam vissza; utóbbi nagyon tetszett, és majdnem elköteleződtem mellette, amikor jött egy sor betegség és másfél év kihagyás, majd némi gerinctréning, és azután, in medias res, az astanga.

BW: Milyen volt az otthoni gyakorlás után “belecsöppeni” egy Mysore programba?

Anita: Az az igazság, hogy amikor először lementem, nagyon izgultam és annyira meg voltam érintődve attól, hogy ott vagyok a Mysore-teremben, a Bandha nagyon intenzív, jellegzetes energiájú terében, csupa ismeretlen, vérprofi jógamester között, hogy trikonászana B-nél elvesztettem a fonalat, és aztán Csilla őrködött felettem végig. Azért az első óráért a mai napig hálás vagyok neki… Ami magát a Mysore-stílusú gyakorlást illeti, tudtam, hogy ez a nekem való forma, mert önállóan gyakorolhatok, ahogy addig is, de ott a tanár a teremben, aki figyeli a gyakorlásom, és közbelép, ha úgy látja; illetve ez a módszer tűnt az astanga legautentikusabb gyakorlási formájának. Emellett fontosnak éreztem, hogy megmaradjon heti egy-két alkalom otthoni, önálló gyakorlás is.

BW: Változott-e ha igen miben a Mysore gyakorlásod a kezdeti izgalmakhoz képest?

Anita: Ó, rengeteget, már ez alatt a nagyon rövid idő alatt is – mert hát másfél év a „hosszú ideig tartó, folyamatos” gyakorláshoz képest semmi. Mindenesetre a változásokban nagy szerepe van annak, hogy korán kezdtem járni. Az ötös kezdés egészen más minőség, mint a korábbi fél 7-7 órás kezdés. Sokkal koncentráltabb vagyok, a fejem sincs tele gondolatokkal és érzésekkel, és beszélni se beszélek a gyakorlás előtt. Na ez az egyik dolog, ami fura lehet velem kapcsolatban: sem a gyakorlás előtt, sem a gyakorlás után egy ideig nincs beszéd, vagy legalábbis nem nagyon van. Sokszor nem is tudok és nem is akarok ilyenkor beszélgetni. Gyakorlás után egy negyed órával már igen, de előtte nem… hálás vagyok azoknak, akik ezt megértik és elfogadják. Ezért is az a legjobb, ha még öt előtt kicsivel el tudom kezdeni a gyakorlást, mielőtt a többség megérkezik. Komoly varázsa van annak, amikor 5 előtt benyitsz a Bandhába, ügyelve arra, hogy ne csapj zajt, mert ilyenkor már lehet, hogy Andris és Dani gyakorol… de ha még nem gyakorolnak, akkor is egy szentélybe érkezel, ahol a levegőben ott van a gyakorlás energiája és egyfajta várakozás… hát igen, sok minden történik a Bandha terében minden nap, és ezt reggel nagyon lehet érezni. A hardcore ötös társaság különösen halk, egymásra figyelő gyakorlókból áll, és ez olyan jó, mert nem zavarja meg semmi ezt a teret, és ideálisak a körülmények ahhoz, hogy kialakuljon a gyakorláshoz szükséges figyelem… Illetve ilyenkor már az is a gyakorlás része, ahogy leveted a cipőd, ahogy lemész a lépcsőn, ahogy szekrényt nyitsz, ahogy bemész a terembe. Aztán majd talán lesz olyan, hogy kihívás elé állítom magam azzal, hogy hétre megyek gyakorolni (ez nem ígéret…)

Az utóbbi hónapokban számomra az a legnagyobb változás, hogy jóval nyugodtabb, kiegyenlítettebb tudatállapotban gyakorlok, mint korábban. Ha valami nagyon fáj, vagy nagyon nem megy és háromszor-négyszer kell próbálnom, az persze kizökkent, de nincs már az, mint ami még tavaly ősszel is volt, hogy mindent érzek körülöttem (hogy milyen állapotban van a másik, ki jön be az ajtón és hasonlók). Ezt megtanultam kezelni; vagy el sem jut most már, vagy ha eljut is, legtöbbször lepereg. A saját gondolataim és érzéseim se zavarnak; vannak, persze, de nem foglalkozom velük, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint korábban.

Ami a gyakorlás fizikai teljesítmény oldalát illeti… korábban nagyon zavart, hogy, bár elméletileg mindenki tudja és mondja is, hogy nem fizikai gyakorlásról van szó, úgy éreztem, hogy ezek csak szavak, és van valamiféle „elvárás” azzal kapcsolatban, hogy hogy halad az ember az ászanázásban, és ez a bármiféle értelemben vett fejlődés mércéje. Az önálló gyakorlás után a közösségben gyakorlás magával hozta azt is, hogy szembesültem a többiek csodálkozásával: te csak eddig gyakorolsz? miért? Ez nekem fura volt: egyrészt abszolút nem érdekelt – annyira, hogy bennem fel se merült ez a kérdés, és nem is értettem, miért kérdés ez; másrészt otthon előbb az öt darab szúrja namaszkára, aztán meg az állók és az ülők eleje tett tökéletesen boldoggá. Nem érdekelt, hogy mi az utolsó ászanám és mikor kapom a következőt, fogalmam nem volt arról, hogy ez presztízskérdés. Aztán persze a kérdéseket kapva foglalkoztatni kezdett a saját fizikai teljesítményem (de változatlanul nem az, hogy mennyire haladok „gyorsan” a sorozattal… ami még így leírva is abszurdum). Sokáig zavart, sőt bosszantott és idegesített is, hogy csodálkoznak vagy örülnek, ha kapok új ászanát („te tényleg azt figyeled gyakorlás közben, hogy meddig gyakorlok?”). Aztán megtanultam nem foglalkozni ezzel. A saját fizikai teljesítményem sem izgat most már annyira, mint korábban, sokkal rendesebb vagyok magamhoz. Pedig az elmúlt hónapokban fizikailag is többet tettem bele a gyakorlásba, ha az otthoni mindennapos, sokszor egyórás csípőnyitásra és hátnyújtásra gondolok, amihez lassan visszatérek.

BW: Nagyon szimpatikus ez a fajta hozzáállásod az ászanagyakorláshoz! Hogy megy át ha átmegy ez a szemlélet a 7/24-es (heti hétszer, a nap huszonnégy órájában megvalósuló astanga gyakorlás) rendszerbe?

Anita: Köszönöm ezt a kérdést! ravasz és nagyon elgondolkodtatott… nem tudom, mennyire jutottam közel a 7/24-es gyakorláshoz ez alatt a másfél év alatt; azt gondolom, hogy ez élethosszig tartó feladat, és majd visszanézve kiderül, mennyire tudtam megvalósítani. Az biztos, hogy sokat változtam a gyakorlásnak köszönhetően már ennyi idő alatt is, az önmagamhoz és másokhoz való viszonyom is sokat változott, és ez remélhetőleg egy idő után meg fog látszani 7/24-ben is. A gyakorlásnak tényleg van transzformatív ereje… Előbb azt kellett helyre tennem, hogy hogy van az, hogy valami, ami ennyire első látásra szerelemnek, ennyire autentikusnak és saját útnak tűnt, rögtön az elején ilyen nehézségeket támaszt fizikailag és pszichésen. Nyilván ez komoly egóharc volt, de most azt mondom, hogy ez is jó volt úgy, ahogy volt és előnyömre vált. A nehézségek, akadályok tudatosabbá és állhatatosabbá teszik a gyakorlásomat, engem pedig nagyon meglágyítanak belülről… elfogadóbb és türelmesebb lettem, lassan már egészen jól idomulok már a nevemhez, mert az Anita név spanyol eredetű, a jelentése pedig „kegyelem, könyörület”. De ez hosszú téma… Az mindenesetre borzasztóan jólesik és meghat, amikor a környezetem visszajelzi ezeket a változásokat.

Fizikai szinten megváltam egy csomó tárgytól, bútoroktól, a könyvtáram kb. harmadától (ezzel a korábbi énképem kb. harmadától is), ruháktól, sok mindentől, és ezzel párhuzamosan belül is kitakarítódott sok minden. Talán ennek a nagytakarításnak is köszönhető, hogy egészen váratlanul találnak meg olyan dolgok is, amelyek régóta szerepeltek a titkos listámon, és kapok ajándékba az élettől olyan dolgokat, amelyekre nem is gondoltam volna. Megtanultam, hogy van, amikor nem elég a sokat emlegetett szimbolikus 12 év ahhoz, hogy ráláss valamire; nem biztos, hogy minden kerek lesz, de az embert még nagyon hosszú(nak tűnő) idő után is érhetik váratlan meglepetések, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Belül jobban elválik, hogy mi a fontos és mi nem az; sokkal nyugodtabb vagyok, koncentráltabb, és ha a munkát vesszük, hatékonyabb is. Egyenesebb és őszintébb is lettem, és az egyenességet általában jobban be tudom csomagolni úgy, hogy az mások számára könnyebben befogadható legyen. Ugyanakkor a nagyobb elfogadás és kedvesség nem jelenti azt, hogy bármit azonnal keblemre ölelek, és ez naivitás is lenne. Van egy-két alapérték, amit változatlanul hevesen védek vagy képviselek, és a hevesség meglepő lehet tőlem, de ha valaki ismer, az tudja, mi az az egy-két dolog. (Valahol egyébként ez nagyon vicces lehet, mert tényleg feltétlen reflexként hívható elő belőlem ez a reakció. Tesztelni viszont nem ajánlott… nem szoktam olyankor humoromnál lenni.). Számomra fontosabb a hitelesség, az őszinteség és a megfelelő formában tálalt igazság, mint az, hogy valamiféle félreértelmezett univerzális szeretet (vagy félreértelmezett ahimszá) nevében a szőnyeg alá söpörjek dolgokat. Aztán majd lehet, hogy megdolgozom belül ezt is, és robbanás nélkül is tudok hiteles, őszinte és egyenes lenni. A takarítás, a szanálás még tart, most már nem annyira fizikai szinten, hanem belül, de ez folyamatos munka, és valószínűleg élethosszig tartó.

BW: Most egy kicsit térjünk át a nyers, fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?

Anita: Ahogy változik a számomra a sorozat, úgy változik ez is. Tartósabb kedvencnek tűnik az utthita hasta, amit nagyon szeretek; jól megmutatja, hogy is állok aznap a belső stabilitással, meg szerintem nagyon szép póz is, és ritka, amikor nem megy (de olyankor is szeretem). Nagyon szeretem azokat az ászanákat is, amelyekben nagy csendet és ürességet tudok érezni, vagy tisztán megérzem a tudatállapotom változását, ahogy felveszem a pózt. A maricsászana B emiatt kezdettől kedvenc, egy időben az volt a „jutalom” a gyakorlásomban (nem, nem tartom tovább öt légzésnél, bár az tény, hogy le szokott lassulni a légzésem benne). És ilyen a szupta kurmászana is, bár ott még sok a fizikai küzdelem, de ha benne vagyok a pózban, az már jó, és ha rendesen meglesz, az azt hiszem ugyanolyan boldogság lesz, mint a maricsászana B… Azt is szeretem, amikor egy ászana elkezd változni, ilyenek az utóbbi időkben a praszáriták és a maricsászana C. És hogy mi jelent kihívást? a fizikai fájdalom kezelése, elfogadása kihívás. És amit el kellene hinnem, az is az. Nem vagyok nagyon hajlékony, ezért a csavarások nem mennek igazán jól, az elején a pársvakonászana B, később a maricsászana D. És a hátrahajlítás… most már egy fokkal könnyebb, de még mindig kell hozzá lelkierő,bár annak, hogy változik, örülök.

BW: Fizikai szintről befelé haladva találjuk a finom testet. Az átjáró a két réteg között akár lehet a bandha/bandhák (izomzárak) is. Milyen tapasztalásaid vannak ez a szinten? Kedvenc bandha – bandhaworks-ön kívűl -?

Anita: Igen, a Bandhaworks abszolút szívcsücsök, ami pedig a többi bandhát illeti, nekem jobbára még csak fizikai szinten működnek, amikor működnek, leszámítva néhány alkalmat vagy pózt, amikor érzem a felébredő energiaáramlást – bőven van mit fejlődnöm ezen a téren is. A fizikai gyakorlásban elsősorban az uddijána bandhát érzem legjobban, de ha a 7/24-es gyakorlásra gondolok, akkor most a dzsalandhara bandhát választanám, annak ellenére, hogy a másik két bandhát kellene elvileg a nap 24 órájában tartanunk. Egyrészt úgy tűnik, elég sajátos a viszonyom a beszédhez, másrészt szavakkal dolgozom, és nagyon érzékeny vagyok a szavakra (is). Ha nem a megfelelő szavakat mondod ki a megfelelő embernek a megfelelő időben, azt nem tudod visszacsinálni, mert az érzelmi nyoma ott marad a másikban. Legalább a másikhoz intézett első szavaid legyenek kedvesek… vagy legalább semlegesek. Állítólag a spirituális fejlődés egyik eszköze lehet az, ha az ember fele annyit beszél, mint amennyire késztetést érezne; de ha már „csak” érett személyiséget sikerül kialakítani, az sem kevés, és ebben a jókor kimondott szavak fontosak lehetnek, hordozzanak akár pozitív, akár negatív üzenetet. Úgyhogy tartsuk a dzsalandhara bandhát is 24 órán keresztül J

BW: Azt hiszem ennél jobb végszót avagy végszótlanságot keresve sem találhatnánk. A dzsalandhara bandha legyen Veled utadon! Köszönöm az interjút!

Anita: Én köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy engem választottál és végighallgattál!

Sorsalakítás a jógi szemével

István 2015. június 8. Filozófia

Szerző: TÓTH ERZSÉBET LAURA

Govinda Kai többek között Gwyneth Paltrow-nak, Christy Turlingtonnak, Tobey Maguire-nek és Sting feleségének is oktatott már jógát. Az elmúlt hetekben nálunk is elérhetővé váltak a tanításai, hiszen másfél hónapot töltött Budapesten.

Egy budai jógaközpontba beszéltük meg a találkozót. A késő délutáni időszakra jellemző városi zsúfoltság miatt nehezen találtam parkolóhelyet, és kis késéssel értem a helyszínre. Kétségbeesetten tébláboltam két bejárat között, miközben az arra járók majd’ fellöktek, hiszen mindenki akkor szabadult ki a mókuskerékből, és sietett a jól megérdemelt szabadsága felé. Ekkor egy férfira lettem figyelmes, aki türelmesen várakozott az út szélén, mintha nem is ennek a világnak a része volna. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán ő a mester, de a sztereotípiáim erre gyorsan rácáfoltak. A jógagurukat eddig lepelbe öltözött jelenségnek képzeltem, ezzel szemben az ott álló férfi átlagos öltözetet viselt, ám a lényében olyan ösztönösséget és szabadságot véltem felfedezni, amely nem az itteni emberek sajátja. Ő volt Govinda Kai, akit, miután otthonosan lótuszülésbe helyezkedett a jógaiskola egyik termében, arról kezdtem faggatni, hogyan látja a mai nők életútját.

„Amikor egy női lélek leszületik a Földre, a legfontosabb sorsfeladata embernek lenni, és ennek egy szelete az, hogy a női sorsából a legteljesebbet hozza ki. Alapvetően mindenki arra törekszik, hogy megvalósítsa önmagát, még akkor is, ha ennek nincs tudatában. A nők helyzete azért nehezebb ebből a szempontból, mert a patriarchális felfogású társadalom miatt a belső igényeik és az emberi mivoltuk összeütközésbe kerülhet.”

Govinda

Miután a budapesti kurzusára járó lelkes astangások nagy része nő, arra is kíváncsi voltam, hogyan lát minket, magyar nőket.

„A nők eredendően kevésbé öntudatosak, mint a férfiak, de ez az itteni lányokra, asszonyokra még inkább jellemző. Sokuk önbizalomhiánnyal küzd, nincsenek tisztában az értékeikkel. A nőkben együtt van a gyengédség és az erő, de tudni kell, hogy a kettő közül mikor melyikre van szüksége a társuknak és a világnak.”

Govinda

Természetes intelligencia

A jógaguru szerint figyelembe kell venni, hogy a nők sorsfeladata ma teljesen más, mint száz évvel ezelőtt.

„Most a világ egy spirituális időszak felé közeledik, a spiritualitás jegyei pedig sok esetben megegyeznek a női értékekkel: ilyenek az empátia, a nyitottság és a befogadás is. Azzal, hogy a nők aktív részesei a világ megváltoztatásának, még több sorsfeladat hárul rájuk, ezáltal az addig materiális, kezdetben csupán az anyaságra korlátozódó szerepük tovább bővül. A mai korra maszkulin jegyek jellemzőek. Világunk tele van háborúskodással, vérengzéssel, kegyetlenséggel, gazdasági szempontok irányítják a mindennapjainkat. Szükség van a női energiákra.”

Govinda

A jó hír, hogy a bennünk lévő férfi és női energiákat megtanulhatjuk kezelni: ennek egyik eszköze lehet például a jóga.

„Minden női tulajdonságban ott lakozik a bölcsesség, egyfajta természetes intelligencia – folytatta a jógi. – Most a világnak arra van szüksége, hogy minél több nő ébredjen rá önmaga erejére. A nők évszázadokon át a kevés erejüket is a férfiaknak adták, de ez az alárendeltség nem törvényszerű. A szülés csak a nőnek adatott meg, ez is azt támasztja alá, hogy nem lehet alárendelt, hiszen ő adja az életet.”

Govinda

A jógi szerint a nők többsége elfojtja a nőiességét, ám ekkor felborul az egyensúly, és a szervezet női betegségek formájában jelez nekünk. Azt mondja, a jógafoglalkozások során akkor érhető el gyógyulás, ha a gyakorlatok során nemcsak a tökéletes fizikai megvalósításra törekszünk, hanem arra is, hogy áthasson minket önmagunk megértésének és megélésének a vágya.

A sikeres nők attitűdje

Govinda számos híres és sikeres nőnek volt a jógaoktatója, ami jó tapasztalattal szolgált számára ahhoz, hogy megértse, mi a különbség köztük és a „hétköznapi” nők között. Tapasztalata szerint az előbbiek szenvedélyszintje jóval magasabb, nagyobb akaraterővel rendelkeznek, több az életenergiájuk és fokozottabb a rezgés körülöttük. A guru csupán a rezgések és a kisugárzás alapján meg tudja állapítani, hogy valaki hol tart az önmegvalósításában.

„Azzal, hogy megváltoztatjuk a rezgéseinket vagy a rezgéseink minőségét, megváltoztathatjuk a sorsunkat is. Ha olyan rezgéseket erősítünk magunkban, amelyek egy »sikeres« attitűdhöz tartoznak – és itt a siker azért van idézőjelben, mert mindenkinek mást jelent –, akkor közelebb kerülünk ahhoz, hogy mi is megvalósítsuk önmagunkat. Mindenkiben megvan a szükséges erő ahhoz, hogy az életfeltételeit átalakítsa.”

Govinda

Hamarosan kezdődik az órája, de azt még elárulja, hogy egész életében szerelmes volt a nőkbe, már kisgyerekként az édesanyjába is, most pedig egy magyar hölgy a legfontosabb a számára, akit a jógaiskolával kapcsolatban ismert meg. Egyébként úgy érzi, sok emberbe „szerelmes” egyidejűleg.

Mire e sorok megjelennek, már elhagyja Budapestet. De ahogy mondta, bár nagyon sokat utazott életében, nálunk mindig otthon érzi magát, jobban, mint bárhol másutt, ezért júniusban újra visszatér hazánkba.

Govinda Kai a mysore-i KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Jógaintézet) által minősített tanár. Eredeti neve Russell Paul Yamaguchi. 1959-ben született San Franciscóban. Ősei japán bevándorlók voltak, akik Dél-Japánból, Kiusuból érkeztek az Államokba. Édesanyja tanítónő volt, édesapja gimnáziumi matematikatanár, aikidómester és -oktató. Életszemléletére és egyéniségére nagy hatással voltak az 1960–70-es évek rasszizmusellenes, a nők egyenjogúságáért és a szexuális jogokért vívott megmozdulásai. Édesapja korai halála pedig arra ébresztette rá, hogy spirituálisan is meg kell ismernie a világot.

Forrás: Ridikül magazin

A hónap bandhája: január

István 2015. február 27. Hónap bandhája

Bár jó nagy csúszással de, íme a Hónap bandhája interjúrovatunk januári száma. Szeptember után ismét nem egyvalaki, hanem egy pár tudhatja magáénak a címet. Lassan öt éve koptatják szorgalmasan a matracot, mi több egyre szorgalmasabban, napi szinten kelnek korán, és vesznek részt az Astanga Mysore programunkban. Ennek a ténynek a cicájuk nem feltétlenül örül annyira, állítólag a játékkal töltött idő csökkenő tendenciát mutat… Ritka ajándék az emberi születés, nem érdemes elpazarolni, “jógázni kell”, de hát ezt egy macska úgysem értheti. Fogadjátok szeretettel a Bogival és Jenővel készült izgalmas interjút, amiből többek között az is kiderül, mi is a család férfitagjának a perverziója….

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tegyétek fel a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre (saját): Esküdjetek, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogjátok ma vallani, bandha titeket úgy segéljen?
Bogi: Esküszöm 🙂
Jenő: Könyvre és a szívre esküszöm

BW: Hogyan találtatok rá az astanga vinyásza jógára?
Bogi: Ha jól emlékszem 2010-ben merészkedtünk el életünk első jóga órájára, az Atma Centerben egy agni órára. Túl meleg és túl kényelmetlen volt az a másfél óra ahhoz, hogy mar első alkalommal beleszeressünk, de szerencsére jártak oda kedves ismerősök, akik biztattak, hogy jó lesz ez csak csinálni kell, így ott ragadtunk. Bő egy év telt el, mikor beiratkoztam István kezdő astanga tanfolyamára, ami után már nem volt kérdés, hogy a jóga életem szerves része lesz. Pár hónap csúszással a Jenő is követett.
Jenő: Igen, 2010. nyarán indultunk el először egy agni jóga órára, ahová nem értünk oda a délutáni dugó miatt. Bogi kitartó volt, így egy késő délután csak sikerült eljutnunk az órára, amit történetesen István tartott. Nekem olyan volt kicsit a közeg, és ez a fajta mozgás is, mintha az ‘Alíz csodaországban’ mesébe csöppentem volna. A térdemig talán le tudtam hajolni, és ennyi. Aztán valahogy az akkori sportokat felváltotta a jóga, nagyon emelkedett hangulata volt István – számomra – katonás óráinak. Egy alkalommal az öltözőben beszélgettünk az ő általa gyakorolt jóga irányzatokról, és említette, hogy jobban szereti gyakorolni/oktatni a dinamikusabb astangát. Bogi volt, aki rá egy évre elvégezte a kezdő astanga tanfolyamot, és egyre furábban viselkedett, mondhatni megszállott lett. Ez annyira zavart és egyben kíváncsivá tett, hogy nem sokkal később én is megnéztem, mi is az, ami ebben annyira jó, és egy kezdő tanfolyamon találtam magam. Azt nem volt nehéz észrevennem, hogy szinte egy ászanát sem tudok megcsinálni, mégis lett valami perverzen vonzó ebben.

BW: Hogy alakult a gyakorlásotok a kezdő astanga tanfolyam után avagy mennyi időre és milyen extra erőfeszítésre volt szükségetek – ha volt – hogy áttérjetek a Mysore stílusú gyakorlásra?
Bogi: Hát, az években mérhető. A kezdő tanfolyam elvégzése után egészen tavaly májusig szigorúan a délutáni-esti órákat látogattuk. Vezetett astanga, vinyásza krama, astangára épülő technikai órák. Őszintén, bennem fel sem merült, hogy járhatnék reggel is. Aztán a 2014-es tavaszi astangás elvonulás során megtapasztaltam a különbséget. Én is csak azt tudom mondani – mint sokan előttem – hogy ég és föld a kétféle gyakorlás minősége. Sokkal többet ad a reggeli, tiszta fejjel, saját légzésre, saját ritmusban végzett gyakorlás. Nekem a mysore-os életformában a korai kelésnél sokkal nagyobb kihívás volt a délutáni-esti rutin átalakítása. Időben hazaérni, odafigyelni az esti étkezésre, kitalálni a másnapi ruházatot, stb..
Jenő: Nagyot nőtt az egóm, hogy milyen nagyszerű vagyok, hogy még az astanga jógát is művelem. Mármint ímmel-ámmal, mivel heti – kétheti egy alkalommal jártam. Maradtak a délutáni vezetett agni, vinyásza krama órák. Ez így vicces visszagondolva. Aztán ‘egyszercsak’ elkezdett hiányozni az astanga óra, ha véletlenül kimaradt egy-egy héten. Ez valahogy kihívás volt, akkor még: végig szenvednem. Heti 1-3 alkalommal jártam jógázni. Élveztem, hogy olyan dolgokat csinálok, amelyek gyerekkoromban sem voltak meg. (pl. fejenállás) És mindig jött valami új, amiben találtam örömet. A reggeli órára járókra úgy tekintettem, mint ufókra, és nem is vonzott. A változás nekem is a tavaly májusi astanga hétvégén jött – májustól először ritkábban, majd a nyári hónapoktól egyre sűrűbben jártam. Eleinte inkább időkihasználás miatt gondoltam, hogy jó így, aztán már az energikusabb reggelek is hozták az élményt. Talán 2 hónap volt az átmeneti időszak, a vegyes délelőtt-délutáni órákról, a szinte kizárólag reggeli órákra áttérésnél. Az esti „nem” étkezés még most is probléma, azaz nem változtattam még rajta. Nem eszem sokat, ám későn.

BW: Milyen változásokon mentetek keresztül, mióta Mysore-osok lettetek? Változik-e egyáltalán valami?
Bogi: Izmosabb lett a karom 🙂 Na, de komolyra fordítva a szót, az már önmagában jelentős változás, ahogy a mysore miatt – vagy inkább általa – átalakult az addigi napi rutinom. Minden reggel odaállni a matracra állhatatossá tesz. Ez egy napi szintű komoly fizikai-szellemi kihívás, amin keresztül szép lassan megismered és megtanulod tisztelni a testedet. Nálam ez nem kevés fájdalommal is jár, de megéri. Rájössz, hogy a határaid sokkal-sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelted.
Egy reggeli gyakorlás után makulátlan a napom, fókuszáltabb vagyok a munkában, sokkal inkább a célt látom és a megoldást keresem, mint régebben. Jógázás során teljesen elmerülök a mozdulatokban, a légzésben – nincs idő a külvilággal foglalkozni. Ez egyfajta boldogság érzés, és napi nettó másfél óra boldogságért már hogyne érné meg csinálni.
Jenő: Hűha, semmi nem változott, minden a régi… 🙂
Nekem rendszer lett az életemben, egy jókora stabilitást adott. Úgy érzem, ha van valami bajom, akkor van hová nyúlni, persze nem fizikai értelemben. Fizikai síkon elmúlt több olyan gerinctájéki fájdalmam, ami évek óta kísért. (ez mondjuk nem csak a mysore-on múlt, hanem mióta jógázom, azóta folyamatosan „javult”) Célja lett az eddigi céltalan jógázásomnak. Ha a célt kellene persze megfogalmazni, bajban lennék, inkább csak érzem.
És persze sikerélményeket is kapok – vélhetően a sűrűbb gyakorlás miatt – amelyek sokszor csak miliméterekben, másodpercekben, légzés hosszban mérhetők. Igen, kimondva nekem is furán hangzik jógás keretek között, de a siker az egyik jelentős tényező.
Emellett adta számomra a közösségi élményt, a valahová tartozásét. Munkán túl és a munkámban ez az utóbbi években nem volt jelen, itt – leginkább az első astanga elvonulás óta – megtaláltam ezt. Még akkor is, ha a reggeli gyakorlást követően nem szoktam üldögélni, teázgatni, ám belülről mégis érzem ezt.

BW: Amellett, hogy egy “jó kis közös” programnak is felfogható, hogy együtt jártok astangázni reggelenként, van-e olyan hatása amely mélyíti kapcsolatotokat, közelebb hoz Titeket egymáshoz?
Bogi: Közvetlen hatása azt hiszem nincs. Az általános pozitív hatásoknak persze hasznát vesszük a párkapcsolatban is, de ezeket nem kezelném külön az élet más területétől. Szerencsénk, hogy mindkettőnknek közel azonos mértékben játszik fontos szerepet az életében az astanga, sokkal könnyebb így, hogy „tolerálva van” például az, mikor 3:50-kor megszólal a vekker. Büszke vagyok a Jenőre és tisztelem is azért, hogy minden nap odaáll a matracra és csinálja.
Jenő: Már megérte, hogy ilyeneket hallhatok, ami kölcsönös; tényleg ad tisztelet érzést egymás felé, a kitartás, a gyakorlás szenvedélye felé. 🙂
A jóga talán az egyetlen, ami csak pozitív hozadékkal bír, azaz nincsenek mellékzöngék. Itt konfliktust korábban max a ‘melyik órára is menjünk vasárnap’ kérdése hozott – már ha eltért a véleményünk.
Hogy közelebb hoz-e? Igen, ha csak felülről nézem.
Emellett, ha kellene keresni eltérést jógával kapcsolatos megéléseink között, azaz az lehet, hogy másként éltük meg a gyakorlásra ráhangolódást, és jóga után az élmények feldolgozását. Jómagam szerettem sokat beszélni róla, Bogi inkább magában akarta feldolgozni az élményeket, és mindezt csendben; pl. egy jóga óra utáni hazafelé úton.
Ezzel időközben megbékéltem, másrészt a mysore órákra nem egyszerre érkezünk/távozunk, mivel Bogi már reggel 8-kor kezdi a munkát, az én munkám szabadabb, így később érkezem, mint ő.
Összefoglalva: a jóga közös élmény, mindig tudunk beszélgetni róla, másrészt – talán ez az egy dolog – amin biztosan nem tudunk összeveszni :), nagyobb az empátia e mentén egymás felé; és sokszor találunk hasonló megéléseket az egyes eseményekben; ráadásul szereztünk barátokat.

BW: Kicsit beszélgessünk a fizikai szintről is. Mi a kedvenc ászanátok, és melyik az amelyik komoly kihívást jelent számotokra?
Bogi: A kedvenc és egyben komoly kihívást is jelentő ászanám a návászana. Ez testesíti meg leginkább az astanga összetettségét számomra – kitartás, erő, egyensúly, ilyesmik… És ez a legjobb visszajelzés a gyakorlásomat illetően – mindig pont annyira megy jól vagy éppen rosszul, mint az egész sorozatom.
Jenő: Gyakorlatilag hetente változnak a kedvenc, és a nemszeretem ászanák. Tényleg mindig más. A fejenállás – sirsászana a két kategória között mozgott az elmúlt időkben nálam, mivel sosem álltam fejen (igazából meg sem próbáltam, gyerekkoromban sem), ez hatalmas élmény volt, mikor először összejött. Aztán amikor sikerült oldalra eldőlnöm egy órán (és egy hetet eme mutatvány miatt kihagynom), utána változott a helyzet. Ám ezt tényleg szeretem.
Ha arra kell válaszolnom, hogy melyik megy nehézkesen, melyiktől tartok, akár fel is tehetem a kérdést: melyik nem? Legyen a híd – urdhva danurászana, azzal állandóan vívásban vagyok.

Egyébként sokszor megkérdezem magamban reggelente, hogy miért is csinálom mindezt?
Hogy lehetek ilyen hülye, hogy vasárnap reggel alvás, teraszon kávézás helyett egy matracon töltöm az időm.
Biztos eljön az idő, mikor meg is tudom válaszolni, bár ha nem, az sem baj.
Aztán az épp aktuális gyakorlást követően jön a fordulópont; valamiféle fura öröm, hogy én ezt csinálom, talán még élvezem is, és a döntés, hogy holnap is, majd a várakozás, a visszaszámlálás a következő reggelig.
Néha arra gondolok, milyen fura perverzió ez; hiszen sokszor csak egy végeláthatatlan küzdelemnek tűnik a saját gyakorlásom. 🙂 Nem tudom, én vagyok-e csak ezzel így…

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Jenő: Bandha… eleinte nem értettem (persze, halottam, amikor István beszélt róla) mi ez, mi vele a cél.
Nem is foglalkoztam vele sokáig, örültem, hogy egy-egy ászanát sikerült megcsinálom.
Aztán az Utthita Hasta Padangushthasananál egy gyakorlás során Timi biztatott a bandha tartására, és arra gondoltam, valamit kéne tenni, mert eldőlök, mint a zsák. Ott, akkor éreztem először, hogy van ennek értelme számomra is, akkor segített. Ritkán tudok rá fókuszálni, ám legalább volt már vele élményem. Így legyen a mula bandha, más még nem tudott érvényesülni nálam. 🙂
Bogi: Csatlakozom a Jenőhöz. Legyen a mula bandha, a misztikussága miatt.

BW: Végezetül. A saját tapasztalataitok és az eddigi megértésetek alapján, kinek ajánljátok az astanga vinyásza jógát és esetleg van olyan is akinek nem?
Bogi: Olyan nincs, akinek nem. Ha valakinek megvan mindkét keze-lába, nyugodtan elkezdheti. Az első lépések megtételéhez szükséges egy kis kíváncsiság és nyitottság az astanga iránt, de szerintem ez minden. Hiszen ahány gyakorló, annyiféle személyiség, motiváció, életszakasz, és ki tudja még mi, ami éppen őt a jóga terembe hozta.
Aki szeretne közelebb kerülni önmagához, szeretné megtapasztalni, hogy a határai sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelte, annak érdemes egy próbát tennie az astangával.
Jenő: Mindenkinek. Aki akar türelmet gyakorolni – elsősorban magán.
Aki akar a kitartásában fejlődni. Aki akar valahová tartozni. Aki akarja a görcsösségét elengedni. Fizikai síkon: aki akar megszabadulni a vázrendszere problémáitól. Talán nincs, akinek ne ajánlanám. Amúgy is mindenkinek ajánlgatom, kérés nélkül is. :)))

BW: Köszönöm az interjút!

A hónap bandhája: július

István 2014. augusztus 6. Hónap bandhája

Július hónap bandhája az egyik legrégebbi tanítványunk, és több szálon kedves a szívünknek. Közösségi munkája kiemelkedő, rengeteget segít nekünk, hogy a Bandha Works zökkenőmentesen tudjon üzemelni. Az utóbbi időben élete igen izgalmas, fordulatokkal teli, hirtelen lett nagycsaládos, de ennek ellenére vagy éppen ezért maradéktalanul fenn tudja tartani reggeli astanga gyakorlását, ami példaértékű. Fogadjátok szeretettel Csillát!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Csilla: 🙂 mint mindig…

BW: Hogyan találtál rá az astanga vinyásza jógára?
Csilla: Így utólag visszagondolva, nem is volt nehéz dolgom. Csak egy kicsit lassan vettem észre, hogy merre is kellene haladnom. Míg másnak ez az első gyakorlás után egyértelmű, hogy megtalálta ami hiányzott az életéből, nekem kellett hozzá 3 év. Akkoriban rengeteget dolgoztam, munka után pedig egyenesen a futópályára vezetett az utam, hogy valahol levezessem a feszültséget. A „mozgás” mindig része volt az életemnek, apukámnak hála kevés olyan sport van, amit ne próbáltunk volna ki, aztán meg ne gyakoroltuk volna. A vadvízi eszkimófordulótól az egykerekű bicikliig mindent. Sajnos nem tudta, hogy astanga jógázni kellett volna elküldjön 🙂 Szóval a sok sport miatt kezdtem úgy érezni, hogy valami nyújtást is be kellene iktatni a mindennapokba. Az agni jógát néztem ki – 2 perc alatt a Kálvin téren a metróból feljőve – meleg is van, közel is van, jó lesz. A második alkalommal korán érkeztem az órára, így láttam meg, hogy van olyan is, ahol nem kell olyan sokáig várni, hogy jöjjön a következő póz. Kellett egy újabb negyed év, mire összeszedtem a bátorságom, hogy elmenjek a kezdő tanfolyamodra és utána az első astanga órára. Persze ez még csak az első lépés.

BW: Azon kívül, hogy az astangában gyorsan jönnek az ászanák egymás utánban, mit lehet még szeretni benne?
Csilla: Még csak most van két hónapja, hogy néhány szerencsés magánéleti változás miatt lehetőségem van a reggeli mysore órák látogatására az építési területek helyett. A „gyakorlás elmélyítése tanfolyamotok” első alkalma is nagyon nagy változásokat indított el bennem, tudtam, hogy az astanga gyakorlást így kell igazából kipróbálnom. Előtte is éreztem – na meg persze a környezetem is… ha lehet, inkbb jóga után találkozzunk, akkor olyan kedves vagy – sok pozitív változást, de ennek a két hónap reggeli gyakorlásnak – ami persze még nem hosszú idő – a hatása elképesztő. Egész más így gyakorolni, minden mozdulatnak, dristinek, légzésnek, bandhának tényleg akkor és ott kell lennie, hogy kiválthassa ezt az érzést. Az ember ezért 4:30 kor felkel és küzd, mert nekem ez még sokszor nagy harc a saját testemmel, és talán még nagyobb az elmémmel. De nagyon megéri, és várom, hogy még miket tartogat ez az út számomra, amire talán még sem fel léptem.

BW: Könnyen feldolgozta a család, hogy Te mész szinte elsőnek aludni, még a gyerekek előtt? Hogy tudod így ellátni az otthoni kötelezettségeidet?
Csilla: Nagy szerencsém van velük. Nem titok, hogy nem régóta élünk így együtt. Mindannyiunknak sok az újdonság, mindenkinek tekintettel kell lenni a másikra. Ébredés, evés, dúdolás, fekvés, ha őszinték vagyunk, nem könnyű egy astangással együtt élni. De minden nap kifaggatnak, hogy ma már ment-e a kukkutászana, miközben két másodperc alatt meg is mutatják nekem, hogy pedig ez nagyon egyszerű és már az ászanában vigyorognak rám. Igyekszem kihasználni a hajnali nyugodt órákat, így egyelőre tartható a napi rutinunk. Ehhez persze nem árt egy ilyen megértő társ.

BW: Az ászana gyakorlás tekintetében nem rossz reggel gyakorolni, amikor még nem olyan hajlékony a testünk, mint délután?
Csilla: Igyekszem minél jobban kitolni azt a pontot, amikor már „erőlködni” kell a sorozatban…ez most reggel az ardhabaddhapadmottánászana, délután a garbhapindászana. Itt nem tudom a légzés ritmusára felvenni a pózt és ez még kizökkent sajnos.

BW: Úgy tűnik szigorúan veszed (nagyon helyesen) a vinyászaszámolás tartását. Miért fontos ez?
Csilla: Az az igazság, hogy tényleg nincs astanga triszthána nélkül.
Amióta elkezdtem valóban így gyakorolni, összhangba hozni a légzést a mozdulatokkal és az ászanákkal, és nem nézelődni, hanem tartani a dristiket, megéreztem, hogy mennyivel többet jelent ez a puszta testi gyakorlatoknál. Egyrészt azokért a furcsa, hosszabb-rövidebb pillanatokért – amikor talán már sikerül egy „más” állapotban lenni -, másrészt a tanítói láncolat iránti tiszteletből is fontosnak tartom, hogy úgy gyakoroljak, ahogy tanultam tőletek, ahogy nektek tanították.

BW: Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
Csilla: A kedvencem az utthitahaszta pádángusthászana. Kihívást sajnos minden ‘padmát’ tartalmazó ászana okoz De bízom benne, hogy lesz egyszer olyan, amikor már nem könnyezem meg a bal féllótuszokat.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Csilla: Legyen az uddijána bandha, mert ez már sokszor kihúzott a bajból 🙂 Nagyon érdekes megtapasztalni a bandhák erejét. Nekem fizikai szinten ez a „legmegfoghatóbb”, mert tényleg erőlködésmentessé válik vele (számomra nehéz) ászanákat megtartani. És valami plusz belső erő érzetet is ad, lehet, hogy ebből már valami több lesz? Egyszer…

BW: Végezetűl mit javasolnál azoknak az astangásoknak, akik délután gyakorolnak de a napirendjükbe beleférne a kora reggeli gyakorlás is?
Csilla: Nálatok astangázni mindig jó… már délutáni órákra járóként is függő voltam, de amióta reggel mysore stílusban gyakorlok rengeteg változást tapasztalok, és nem csak fizikai szinten, bár az is nagyon érdekes, hogy mennyire más lett fontos ebben. Az a közel két óra reggelente a saját kis ‘harcaimmal’ szép lassan megváltoztatja az életem egész ritmusát, sokkal nyugodtabban élek, megszerettem a csendet, el tudtam engedni embereket, akiket el kellett, tudok nemet mondani arra, ami nekem nem jó, talán kicsit jobban jóban lettem magammal is.
Szerintem aki teheti próbálja ki, mert bár kicsit korán kell kelni, de ott gyakorolni a többiek között, a Ti segítségetekkel nagyon sok plusz energiát ad.

Én talán elindultam az astanga jóga útján… nekem nincs visszaút 🙂

BW: Köszönjük az interjút!

A hónap bandhája: április

István 2014. április 30. Gyakorlás, Hónap bandhája

A hónap bandhája címet próbáljuk mindig részlehajlás nélkül, tisztán a matracon “nyújtott” odaadás és szorgalom alapján odaítélni az arra érdemes gyakorlónak. Nincs ez másképp ebben a hónapban sem, egy heti hatszor reggel gyakorló, szuperkedves, mindig mosolygós lányé a cím. Amellett, hogy kisugárzása fényt visz a reggelekbe, a vegán sütemények terén is igazi szakértő, amit a folyamatos minőségellenőrzés céljából a Bandha Worksbe hozott termékminták is igazolnak. Ma például a kókuszgolyót teszteltük. Remélhetőleg ez nem befolyásolt minket a döntéshozatalban… Fogadjátok szeretettel április hónap bandháját: Líviát

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Lívia: Esküszöm csak az igazat fogom vallani!

BW: Először is kérlek, meséld el hogyan lett az astanga jóga az életed szerves része?
Lívia: Agni jógára kezdtem járni rendszeres aerobik és futás mellett, mivel szerettem volna hajlékonyabb lenni. Ebben is sok örömet találtam, de tovább keresgéltem, és ki akartam mást is próbálni, így kerültem az első vinyásza krama órára, ahol teljesen más hangulat fogadott. A jóga más megvilágításba került, nagyon tetszett és ugyanakkor kihívást is jelentett. Délutáni elfoglaltságaim miatt nem tudtam tovább járni ezekre az órákra, viszont szívesen folytattam volna a tanulást a felügyeleted alatt, így kerültem az első mysore órára. Előtte nem jártam vezetett astangára ezért a sorozattal is így ismerkedtem meg. Addig is lelkesen jógáztam, de az astanga elvarázsolt… Nagyon rövid időn belül minden más mozgásformát abbahagytam (aerobik, futás), elkezdtem otthon is gyakorolgatni, hiszen az ászánák sorrendjét is meg kellett tanulnom. Sokáig nehezen keltem fel reggelenként ezért órára nem mindig jártam, de az otthoni gyakorlást komolyan vettem az elejétől kezdve. Azóta más jóga órát nem igen próbáltam és azt hiszem nem is szeretnék. Úgy érzem „eljegyeztem magam” az astanga jógával… örökre.

BW: Divat mostanság az astanga jógát keverni mindenféle sporttal, fitnesz irányzattal. Te nem érzed hiányát ennyi idő elteltével, hogy valami kiegészítő mozgásformát felvegyél a napi rutinodba?
Lívia: Egyáltalan nem. Az aerobik és a futás mellett eszembe jutott, hogy jó lenne többet nyújtani vagy úszni a gyakori hátfájás miatt, de amióta astangázom, semmi nem hiányzik. Nem fáj a hátam, egészségesnek és fittnek érzem magam. Egy másfél órás reggeli mysore óra után sokkal jobban érzem magam, mint két „szigetkör” után. Nem csak a fizikumra van nagyon jó hatással, nyugodtabb és derűsebb is vagyok!

BW: Mi változott a mindennapokban – értve itt a munkát és a magánéletet – mióta heti hatszor gyakorolsz astangát?
Lívia: Kezdetben nem mindig ugyanabban az időben gyakoroltam, akkor fáradékonyabb voltam, de amióta heti hatszor hét órakor kezdek, sokkal könnyebb a felkelés. Az astanga fegyelmezettséget kíván: nincs nagyobb étkezés hat óra után, és minden este igyekszem korán lefeküdni. A munkában is jobban tudok koncentrálni, bár szívem szerint munka helyett is jógáznék, vagy legalábbis azzal foglalkoznék! Én mindenkinek a heti „hatszoros” gyakorlást ajánlanám. Önuralomra tanít és rendszerességet visz a mindennapokba.

BW: Az astangás gyakorlás elmélyülésével gyakori tapasztalat, hogy elkezd „antiszocializálódni” az ember. Már nem érzi jól magát nagy tömegben – pl.: bevásárlóközpontok, piac, szórakozóhely – és a baráti társaság is komoly változásokon mehet keresztül, mind összetételben mind mennyiségben. Tapasztaltál-e te is ilyet?
Lívia: Mindenképpen sokat vàltoztam, sőt sok ismerős és barát pont ezt a szót használta: antiszociális lettem… Eleinte ez bántott, rosszul esett, hogy a környezetem nem örül velem együtt a változásnak, amelyet én belülről lelki megnyugvásnak éltem meg, nem elzárkózásnak, de visszagondolva tényleg sokat változtam, kevesebbet kommunikáltam és nevettem. Az első pár hónapban tejesen befelé fordultam, ezért most próbálok figyelni, hogy ez ne legyen így, igyekszem jobban odafigyelni másokra is.

BW: Volt egy másik, mellékhatása is a gyakorlásod elmélyülésének, amelyek enyhén szólva szintén nem nagyon örült a környezeted. Mi volt ez? Milyen most a családi hangulat ezzel kapcsolatban?
Lívia: Mióta vegetáriánus lettem és astangázom sokat fogytam (63 kg.ból 51 kg). Tavaly februárban, amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a gyakorlással éreztem, hogy bizonyos ászánák pl: maricsjászana könnyebben mennének vékonyabb derékkal, ennek érdekében jobban odafigyeltem ,és este 6-7 után már csak keveset ettem (éppen annyit, hogy csak az éhségemet csillapítsam). Ezzel párhuzamosan úgy döntöttem, nem eszem húst (előtte is igen ritkán fogyasztottam) így az „aerobikos” izmaim teljesen eltűntek. A csavarások már sokkal jobban mentek, de a szüleim és sokan mások teljesen kiakadtak. Nehéz volt az Édesanyám aggódó szemeibe nézni, és győzködni őt arról, hogy de én eszem… A könnyebb gyakorlásnak örültem, de semmi esetre sem akartam a hozzátartozóimat bántani. Elmentem többször vérvételre is, szerencsére nem találtak semmit, ami miatt aggódnom kéne. Most már mindenki kicsit megnyugodott, bár Anyukám szerint még mindig túl vékony vagyok és biztos keveset eszem :), de ez nem baj, mivel még nagyobb figyelmet fordít arra, hogy amikor haza megyek, legyen mindenféle finomság az asztalon. Én törekszem az egyensúlyra és megtalálni azt az állapotot, amelyben én jól érzem magam. Azt gondolom, az astanga az élet minden területén segít az egyensúly megtalálásában.

BW: Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
Lívia: A kedvenc ászánáim a maricsjászana B és a szupta kurmászána. Szeretem az „összegombolyodós” ászánákat, talán annál többre képes az ember, minél kisebbre tudja magát összecsomagolni. Egyelőre sok ászána jelent kihívást, de a kritikus pontjaim, amin szeretek túl lenni 🙂 az utthita haszta pádángusthászana és a návászana!

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Lívia: A Dzsalandhára bandha a kedvenc bandhám. Egy éve olvastam Krishnamacharjáról, és megfogott egy történet. Egy híres, dél-indiai énekes kért tőle segítséget, mivel problémàja lett a hangszálaival. A mester gyógyfüveket adott neki, és előírt neki pár egyszerű ászánát, illetve légzőgyakorlatot. Az énekes a sikeres gyógyulást követően megköszönte Mesterének a segítséget ,és mivel tisztában volt képességeivel, büszkén énekelni kezdett. Krishnamacharya viszont leállította és azt mondta: „tudom, hogy jó énekes vagy de mindig emlékezz a dzsalandhára bandhára, amelyet tanítottam. Isten gyönyörű hanggal áldott meg, de te tartsd eszedben a bandhát, fejünket lehajtva alázattal kell élnünk.”

BW: Végezetűl, kinek ajánlanád az astanga jóga rendszerét?
Lívia: Mindenkinek! Ahogyan Pattabhi Jois és később unokája, Sharath mondta: „Mindenki gyakorolhatja a jógát (idősek, kövérek, gyengék, túl kötöttek, betegek) kivéve a lusta embereket. Szerintem az astanga első sorozata fokozatosan, azaz ászánánként mindenki hétköznapjaiba beleilleszthető. Csak el kell kezdeni, szülessen meg az elhatározás, aztán a jóga mindenhol kifejti a pozitív hatásait.

Articles tagged with: Bandha Works

Santi(na) gondolatok I.

ParamaGuru Sharath Jois 2017 Europe tour – Nulladik nap

A hónap bandhái: február-március

A hónap bandhája: december

Megszületünk, tanulunk, dolgozunk és meghalunk

A hónap bandhája: április

Sorsalakítás a jógi szemével

Természetes intelligencia

A sikeres nők attitűdje

A hónap bandhája: január

A hónap bandhája: július

A hónap bandhája: április

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Lívia: Esküszöm csak az igazat fogom vallani!

BW: Köszönöm az interjút!

Természetes intelligencia

A sikeres nők attitűdje

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen? Lívia: Esküszöm csak az igazat fogom vallani!

BW: Köszönöm az interjút!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Lívia: Esküszöm csak az igazat fogom vallani!