Astanga ikonok: Russell Case 1. rész

Russell Case

Russell, milyen a jóga előtti háttered?

Tudom, hogy most egy kicsit akadékoskodok, de kíváncsi lennék, mit értesz ez alatt. Először is, nincs olyan, hogy a jóga előtt, jóga alatt, vagy jóga után – legalábbis néhány tudatállapotunkban, és-, vagy ezek fejlődésében, mindannyiunk számára.

Másodsorban, úgy érted, mi volt, mielőtt tanítani kezdtem?

Sokáig művészeti iskolába jártam, elég sokáig. A New Orleans Center for Creative Arts iskolába jártam, ami a chicagói művészeti intézet alá tartozik. Itt marxizmust, performansz művészetet, absztrakt expresszionizmust és retinális festészetet (olyan képek, amelyek inkább a szem által befogadott, semmint az elme által felfogott látványnak szólnak) tanultam 16 éves koromtól 27 éves koromig. Igy mikor megszereztem a mesterdiplomám Mark Rothko new yorki művészeti iskolájából 2003-ban, Guy Donahaye mysore tanitványaként már számtalan módon fel voltam vértezve, hogy a teret definiáljam.

Emiatt szeretem a történelmet terek összefüggéseként értelmezni; a bátyám, David ezt foucault-iánusnak tartja. 1993-ban kezdtem astangázni Chicagóban. Azelőtt Louisianába jártam gimnáziumba, ahol a hálószobámban jógáztam. Ez fejenállásból, napüdvözletekből, babapózból és lótuszból állt. Emlékszem, hogy negyedikben egy progresszív tesitanárral olyan hátrahajlításokat gyakoroltunk az órán, mint a salabászana.

Minden vallási jelkép, amit a családi házunkban tartottunk, buddhista volt, mert az édesanyám perzsa párnákat forgalmazó céget futtatott. Amikor 5 éves voltam, akkor szabadult az édesapám állami őrizetből (elég edzett volt emiatt), és szerettünk olyasmiket gyakorolni együtt, mint a napüdvözlet. Ehhez egy sodrófát használtunk, amit a hegesztőkészlete segitségével készitett. Addig nyüstöltem gyerekkoromban ezt a sodrófát, mig a csavarok ki nem estek belőle. Arról nem is beszélve, hogy a saját csavaraid veszted el…de nagyon eltértem a kérdéstől.

A jóga lényegében elmélyedés valamiben.

Egyszer megkérdeztem Richard Freemant, milyen volt az első jógaórája. Azt válaszolta, hogy akkor történt, mikor a chicagói egyetem kampuszán elővett egy üveg varázsitalt, a barátaival mindannyian cseppentettek belőle a nyelvükre, majd a tibeti Halottak Könyvét olvasták. Ekkor Taiwanban autóztunk épp, épp csodálkoztam ezen a válaszon: “Ez volt az első jógaórád?” – kérdeztem. “Igen” – válaszolta szemöldökráncolva.
Szóval az én első jógaórám 1989-ben volt az Allerton Parkban. Mi is cseppentettünk a nyelvünkre, sétálgattunk és egymást szemét figyeltük, ahogy a napfényben oszcillál aztán Ken Russell filmeket néztünk egész éjjel mig kiabálni nem kezdtünk az ijedtségtől.

wcw

KÉP: Ken Russell Ördögök című filmje, 1971

Mi vezetett az astangához? Hogyan találtál rá Gurujira és milyen volt vele gyakorolni?

Érdekes ezt szemügyre venni. Egyszer New Yorkban voltam egy szenior tanárral, aki arról beszélt, hogy milyen keresőnek lenni. Emlékszem, hogy egy kicsit elkedvetlenített, mikor ezt mondta, számtalan barátnővel a háta mögött. Azt hiszem, neki ez jelentette a keresést. A bátyám ajándékozott nekem egy példányt Tao te Kingből, amikor gimnazista voltam. Van benne egy rész, ami így szól:

A legfőbb jó olyan,
mint a viz,
Mindent táplál,
anélkül, hogy ezt akarná.
(8. fejezet)

Ezzel azt akarom mondani, hogy valójában engem is vezetnek. Csodálatos módon.

Elvezetődtem az astanga jógához. Nagyon sok tapasztalatom volt gyerekként az önfegyelemmel, jógapózokkal, testneveléssel és meditativ elmélyüléssel, ennek ellenére 1993-ban a chicagói művészeti iskolában dolgoztam mint recepciós ellenállva az astanga jógának. A tanulmányi titkár és én jóban voltunk, és őt nagyon érdekelte az ájurvéda. Azt találgatta, ha valaki az irodába lépett, hogy mit szerethet az adott ember az ajurvédikus felépítése alapján. Ő beszélt rá, hogy menjek astangázni, de teljesen őrültnek tartottam. 1800 dollárba került szemeszterenként, ami körülbelül 75 dollár egy alkalomra. Ez pont kijött a diákhitelemből. Nos, meggyőzött róla, hogy érdemes járnom, úgyhogy azt hiszem, egyrészt elvezettek az astangához másrészt benne is vezettek. Ezután három és fél évig minden szemeszterben felvettem az astanga órát.

Ezt az órát Suddha (Adolph) Weixler tartottak. Egy ötvenes éveiben járó osztrák férfi, nagyon szigorú és rendkivül csendes. Teljesen elvarázsolt, döbbenetes volt. Ahogy David Williams fogalmazott: “ Ott, ahol én felnőttem, az emberek öregek és betegek lettek, nem öregek és bölcsek.” Suddha viszont pont ilyen volt. Higgadt, visszahúzódó, hajlékony és nagyon erős. Pont olyan embernek tűnt, amilyen szerettem volna lenni, ha felnövök.

Azon az órán egyre többet hallottam Gurujiről. A gyakorlók sokat kérdezték Suddhát mindenféléről Gurujivel kapcsolatban:

“Igen, tényleg csak 10-en vagyunk egy teremben”
“Igen, tényleg nagyon erős”
“Suddha, azt hallottam, hogy ez a pali ráállt egy tanítványára és megsérült a háta?”
“Suddha, azt hallottam, Pattabhi Jois elszakította valaki hamstringjét”

Mindennek ellenére Suddha sugárzott minden egyes alkalommal, mikor Mysore-ból visszatért. Egyszer megjegyeztem, hogy milyen jól néz ki, de nagyon kényelmetlen volt számára ez a fajta dicséret.

7 évig élt Rishikeshben cölibátusban a Sivananda asramban, nagyon komolyan véve a jámákat és a nijámákat. 93-ban még mindig cölibátusba élt, bár mostanra van egy barátnője és egy Porschéja. Tehát a jóga működött számára.

Amikor Guruji áldását adta sok-sok évvel később, hogy astanga jógát oktassak, Suddha írt nekem egy levelet, amiben kifejezte, hogy mennyire meg van elégedve velem, és azt hiszem, semmi nem adott még ekkora büszkeséget az életben.

Bárhogy is, de tudtam, hogy el szeretnék jutni Indiába, hogy Gurujit megismerjem. Még akkor is, mikor 2001-ben Guy Donahaye-jal gyakoroltam New Yorkban, Suddha azt írta, “kerülj olyan közel a forráshoz, amennyire csak tudsz”. Guy teljesen egyetértett ezzel.

Ezek az astangik attól a fajta energiától duzzadtak, amit mindig is kerestem – az akaraterő és a személyiség energiájától. Egyfajta kisugárzás. Minden alkalommal nagyon izgatott leszek, amikor Guruji régi tanítványaival megismerkedhetek. Ez Lestat-ra emlékeztet Anne Rice Interjú a vámpírral című könyvéből. Minden alkalommal, amikor Lestat találkozott egy ősi vámpírral, valamelyik másik évszázadból, az őserejük és a szépségük megrémisztette őt. Ilyen érzés Annie Groverrel, Kathy Cooperrel, Ricky Heimannal vagy Joanna Pelletierrel és Louise Ellis-szel találkozni. A szépségük rémisztő.

Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964

KÉP: Al Lewis Munster nagypapa szerepében, 1964

Guruji 2001-ben New Yorkba látogatott, amit kihagytam, és ezt nagyon bánom. A hülye internet ekkor még nem működött igazán. Ott voltam a városban, de fogalmam nem volt, hogyan jussak el oda, hogyan regisztráljak rá vagy bármi ilyesmi. 2002-ben visszatért, úgyhogy végre gyakorolhattam vele a Puck épületben.

Az első nap reggelén metrón váltottam a kettesről a hatosra, hogy a városba jussak. Regel 4:30. Várok. Nagyon sokat várok, még mindig. És ekkor megpillantok valakit. Valakit, az ősiek közül. Elég nyilvánvaló. Olyan, mint Suddha, vékony, csöndes, türelmes. Ősi…bár ki tudja, hány éves? Van nála egy jógamatrac. Most már talán nehezen érthető ez, de akkoriban még senki nem sétálgatott jógamatraccal a vállán. Nálam is volt egy, úgyhogy egymásra pillantottunk.

“Guruji?” – kérdezte.
“Igen” – válaszoltam.
“Fogjunk egy taxit.”

Nem vitatkoztam, noha nem volt taxira pénzem, de olyan erőt sugárzott a lénye, hogy csak mentem utána.
​Azt mondta, Domnak hivják és egy a “certified” tanárok közül. Ötletem sem volt, ez mit jelenthet, de nagyon zavarba hozott.
Aztán azt kérdezte:

“Gyakoroltál már valaha Gurujival?”
“Még nem” – mondtam.
“Akkor ez az első napod, hogy astanga jógát gyakorolsz.”

Kiszálltunk a taxiból és a Puck épület felé igyekeztünk fehér ruhás emberek sorai mellett. Eddie (Stern) sok tanítványa és számos Jivamukti gyakorló segített a regisztrációban és a matracok helyének megkeresésében. Élénken emlékszem Stacey Plattre és Spirosra, valamint Barry Silverre. A matracom Russell Kai és Michael Gannon között volt az első sorban és én ott álltam tátott szájjal, mintha valami rock koncertre mennék, csakhogy a rocksztárok ott állnak körülöttem, hogy bámuljam őket. Mintha a Mommas and the Poppas-szal várakoznék Jimi Hendrixre a Monteray-ban.

Abban az időben Joseph Dunham utazott Gurujivel és mint utazási menedzser felügyelte az útjait. Egy hatalmas sportdzseki volt rajta, és tartott egy rövid bemutatást Guruji ezen állomásához. Lenyűgöző volt, mint valami CEO. Aztán Guruji elmondta a mantrát és megkezdődött az óra.

Micsoda hangja van!

Hallottam már videón, de azon keresztül nem jött át igazán. Valóságosan fölfakad a hang, mint egy forrás. És parancsol. Hú, jelen időt használtam. Nagyon is élő még számomra Guruji!

Az óra alatt csak próbáltam egyenletesen lélegezni és egyszer még a parsvakónászanám is megigazitotta. Nagyon szerencsésnek éreztem magam. Csak egy kicsit igazitott a kéztartásomon, de máig ott érzem ezt az igazitást, valahányszor ezt az ászanát gyakorlom. A lábához hajoltam az óra után és nagy öröm töltött el. Mindennap vagy 300 ember állt sorba, hogy a lábához hajoljon, ennek ellenére úgy éreztem, lát engem. Képes volt erre, meglátni az embert.

Az első mysore-i utamon nagyon lázas voltam egy nap, de megpróbáltam gyakorolni. Eljutottam az álló ászanák végéig, aztán végem volt. Mikor mentem el a shalából, Guruji odajött és magas hangon megkérdezte: “Megállsz?” Mire azt válaszoltam: “Guruji, a fejem…” és apró mozdulatokat tettem a fejem körül, mintha bolond lennék. “Oooo ké” mondta. Hazamentem a biciklimen, égett az egész testem…de nagyon felvillanyozódtam.

Észrevett!

A saját tapasztalatodon keresztül, mint tanítvány és mostmár mint tanár, mi Guruji tanításának a lényege?

Azt hiszem, az akarás. “Semmi félelem”…és a humor.

A tanítása az élni akarás volt. A kitartás akarása. Annak az akarás, hogy szivosak legyünk, de közben boldogok is. Most ha kéne valakit mondanom, aki a legjobban megtestesítette ezt számomra a többi gyakorló közül, akkor Noah Williamset mondanám. Úgy tűnik, Los Angelesen kivül nem nagyon ismeri őt az astanga közösség, valószínűleg mert nincsenek közösségi oldalai. A mostani fiataloknak ismerniük kell Noah-t. Legenda.

Csak annyi, hogy nézhettem csodás könnyedségét, hajlékonyságát és erejét hatalmas inspiráció volt számomra. Pont ugyanannyi idősek vagyunk, ugyanakkor kezdtünk gyakorolni, de ő gyakorlatilag megtestesiti az örökölt karma fogalmát. A srác Tim Millertől egy sarokra nőtt föl. Mysore-ban sosem gyakorolhattam együtt Timmel, Eddie-vel vagy Richarddal, úgyhogy nem tudok arról beszélni, milyenek ott gyakorlás közben, de Gurujit egyszer megkérdezték, melyik tanítványa emlékezteti a legjobban magára, mikor fiatal volt és Guruj ezt mondta: “Noah”.

Amikor Guruji mondott, hogy csináljunk meg valamit, Noah képes volt rá.

2007-ben Guruji meghívott a pránajáma órájára. Abban az időben nagyon kevés certified tanitvány kapott meghívót, csak azok, akik a harmadik sorozat végén jártak, Hamish, Kino, Alex, Lino…ez a csapat. Nem tudom pontosan, mit történt, de azt gondoljuk (néhányan, akik bizalmat megelőlegezve kaptunk meghívást, rajtam kivül például még Nick és Harmony), azt a néhány újgenerációs tanítványát hívta, akikről azt gondolta, eljutnak majd addig — talán azért hívott, hogy taníthasson minket, még a halála előtt, gondoltunk. Emlékszem, az előttem lévő sorban Johnny Smith panaszkodott Noah-nak: “Azt hittem, csak azok lehetnek itt, akik befejezték a haladó A sorozatot?” Noah csak megvonta a vállát én pedig próbáltam jó mélyre süllyedni a talajban mögöttük.

Aznap egyébként tényleg furcsa napom volt. Rendesen fölkeltem a vezetett órára 3 órával a kezdete előtt, és elkezdtem gyakorolni a két órás hátrahajlitó sorozatomat. Nem vagyok túl jó benne, de a fejembe vettem, hogyha versenyeznem kell Noahval, akkor bele kell adjak apait-anyait. De ezt persze egy pont után fel kell adnod. Csak Russell Case lehetsz, senki más, nem számít, ez mekkora csalódás.
Amikor befejeztem az utolsó eka pada rádzsa kapotászanára vezető pózt, észrevettem, hogy valószinűleg késő van. Mintha valami nem lenne jó. Megkérdeztem a szobatársam, hány óra, és rájöttem, hogy lekéstem a vezetett órát. Hihetetlen volt. Nagyon dühös voltam.

Az órám nem csörgött. Lógattam a fejem és gyakoroltam otthon, aztán megalázva elsétáltam a shalába, mert épp aznap kellett kifizetni a tandíjat, és el kellett érnem Gurujit az irodában, hogy odaadhassam a díjat. Bementem, és egy igazi izzadás bajnokságot találtam ott. “Szerencsés, egy nehéz óráról maradtál le” – néztek rám az emberek. Michael Gannon épp Guruji előtt térdelt, ő pedig szidta “Elfelejted az összes pózodat?!”

Úgyhogy azt gondoltam, én majd megúszom.

Besétáltam Gurujihoz, és letettem elé a pénzt. Volt egy pénzszámolója abban az időben, amit David Swensontól kapott, igy ez mindent egyszerűbbé és gyorsabbá tett.

“Guruji, van ma konferencia?” kérdeztem.
“Nem, pránajáma” mondta.
Nyugtáztam a válaszát, majd vártam, mig számolt.
“Tiz harminckor” mondta.
Teljesen elképedve bámultam rá, még a számat is eltátottam.
“Guruji, azt szeretnéd, hogy menjek a pránajáma órádra?” kérdeztem.
“Igen, jössz” válaszolta.

Ez hihetetlen volt számomra, hogy nemcsak hogy kihagytam a vezetett második sorozatot és úgy sétáltam be az irodájába, mintha a női pihenőnapokat töltöttem volna, tisztán és szárazon, de hogy mindennek ellenére először is emlékezett rám, aztán pedig azt mondta, hogy menjek a “legbelső szentélybe”.

Fél tizenegykor besétáltam a többi zöldfülűvel együtt, és csak bámultunk egymásra szájtátva, mintha azt kérdeznénk, mi a fenét keresünk is? Nem viccelek…csodálatos volt – a felsőjét levetve, erőtől duzzadt és páncélnak tűnt a mellkasa és közben fityegtek rajt az ékszerek. Folyt a takony az orromból, próbálva tartani a számolását. Teljesen megháborodottnak éreztem ezek közt az emberek között. Guruji szeretett néhány tanítványára rákiabálni – például Linora. Fabio hozott egy puskát nekünk újaknak, hogy tudjuk követni a mantrát, és Guruji egyik nap csak úgy beleállt Linoba, amiért nála is volt egy.

“Ah…Guruji…tudod…semmiség….Vande gurunam, Guruji. Gyerünk.” Soha nem ijedtem meg mástól ennyire abban a szobában, mint ettől. Soha ne próbáld kint tartani a lélegzeted, miután kilélegeztél.

Egy hónappal később besétáltam Guruji irodájába, hogy ismét fizessek. Ürügyet kerestem, hogy beszéltessem. Ha rátaláltál a kulcsszóra, ő csak mondta és mondta…például ha felhoztad Desikachart valóságosan lázba jött. Ezt mondtam neki, keresve a szavakat…

“Guruji…ez az új pránajáma dolog, amit csinálunk, nagyon ijesztő…félek.”
Felnézett rám.
“Nadi Shodhana, Guruji.”
“Mit félsz?!?” kérdezte. Ez fontos volt Guruji számára…a félelem megmérgezi az elmét.
“Csinálod!”
“Van feleséged.” mondta Guruji.
“Hm?” kérdeztem.
“A feleség jó felügyelő…nincs félelem.”

Elnevettem magam és mikor felnéztem rá, láttam, hogy elmosolyodott és rám kacsintott.

3

KÉP: Kyle McLachlan David Lynch Dűne című fimjében, 1984

Kábé így kezdődött a kapcsolatunk…egymásra mosolygással. 2003-ban még mindig segített az embereknek hátrahajlítani és ott tartotta őket a fejükkel a földön – mostmár túl sokan vagyunk. Akkoriban azt akarta, hogy ebből a pozícióból egyedül állj föl! Én nem tudtam megcsinálni. Próbálkoztam, de neki mindig oda kellett jönnie segíteni fölállni, mig egy nap megunta és csak úgy elengedett, én meg a fejemen landoltam…és elkezdett csorogni a nyálam (David Swenson úgy hivta, hogy a “Pattabhi nyáladzás”) A földön elterülve röhögtem. Annyira fájt, hogy muszáj volt nevetnem magamon. Aztán segitett fölállni. Rámnézett és gúnyosan mosolygott, undorodva. Megfogtam a vállát és felemeltem a fejem az övével szembe és a szemébe néztem, mire megtört és kacagni kezdett.

A humora, amivel a félelemérzetet kezelte, egy csodálatosan lefegyverző dolog volt. Ha azt mondta, hogy csináld, de te nem tudtad megcsinálni, akkor megnevettetett.

“Guruji…Amma jó felügyelő volt?”
“Hmmhm…igen…Saraswathi….nem.”

Amikor tanítok, és igazából a saját gyakorlásomban is, nagyon fontos az energia minősége. Szeretek a technikai dolgokról hallani, mint a medencéhez kapcsolódó dolgok, a combközelítő izom…szuper. De inkább a reggeli mellett szeretek ezekről beszélni, nem mikor gyakorlok. Számomra a jógagyakorlás nagyon érzelmes dolog. Keresztül törni a manomaya koshát (a manoyama kosha egy a test öt rétegéből, röviden az elmét érthetjük alatta a jógafilozófiában, amely az “én” és a “te” különválasztásáért felelős – a ford.) mindennek eleje és vége. Vágj utat a merev elméden keresztül. Vágj utat a merev testeden keresztül. Semmi sem nehezebb. Könnyű nevetni a fájdalmamon…megadni magam neki nagyon nehéz.

És kérlek ne beszélj nekem a Taittiriya Upanisádról, amikor gyakorlok. Tényleg nem akarom hallani. Eltereli a figyelmem és a legjobb értelemben hidegen hagy.

Soha nem kaptam ‘story time’-ot Gurujitől…”Relax!” ennyit kaptam. Ezt üvöltötte.
És néha tőlem is hallod az óráimon, ahogy ezt üvöltöm. De a legtöbbször csend van a termemben és csak igazitok és figyelek. A kezeim figyelnek rád. Ezt láttam Gurujitől. És ezt érzem ParamaYogi Guru Sharath Joistól is. Megfigyelést. A kézzel való megfigyelést. A mysore terem olyan, mint Foucault panoptikonja. Mindig megfigyelnek.

4

KÉP: Az Illinois-i Állami Fegyház beltere – panoptikon felépités

Nem félni. Megadni magad. Relax…hitt benne Guruji, hogy a gyakorlás segíthet megismerni önmagunkat vagy Istent?

​Ó, igen! Teljesen. Guruji sokszor beszélt Isten ismeretének és a gyakorlásnak az egységéről, rendszeresen és gyakran beszélt róla.
Ez emlékeztet egy sztorira… (És mielőtt még forgatnád a szemed egy újabb sztori hallatán hadd mondjam el…minden Isten.)

Egyszer voltam Finnországban. 2006 októbere volt, azt hiszem, Taiwanra mentem egy összejövetelre. Juha, Hanne, Tanja, Lino, Ilo és Petri megszerveztek egy körút állomást Helsinkiben. A finnek csodálatosak…400 ember egy tornateremben és mégis hallhattad volna, ha egy szög is leesik. Azta! Ezek az erdei emberek csöndesek – suttognak.

(Nagyon kedveltem Petrit és gyakoroltam vele New Yorkban, mikor Guynak és Lorinak megszületett Ruby babájuk. Petri nagyon jól érzi magát a bőrében és leginkább egy emberi párducra hasonlít – nagyon szép ember. Minden reggel egy évig ingáztam egy órát, és minden reggel összenyomódtak a nemi szerveink a dropbacknél. Tényleg, azt kérdeztem magamtól…”Istenem, minek vagyok itt?”)

5

KÉP: Tim Feldmann hátrahajlítást tanít

Szóval befejeztük a gyakorlást Helsinkiben. Saraswathi, Sharath és Guruji székeken ülnek és a legcsöndesebb, legfélénkebb és legvisszahúzódóbb embercsoportra néznek valaha a világon. Mindenki le van fagyva és őt nézi. Guruji csak ül ott…teljes nyugalomban.

Felemelem a kezem.

“Guruji…elpusztitja az astanga jóga a szamszkárákat?”

​Guruji ült ott egy darabig…(nagyon jó az időzítése)…aztán odahajolt Sharathoz és suttogott neki valamit. Sharath (ParamaYogiGuru) rám nézett: “Igen.”

A tömeg nevetésben tört ki, aztán Guruji rákezdett a hetvenkétezredik nádi elődadására, ami, számomra mindigis, teljesen érthetetlen volt.

Guruji sokat beszélt a pratjahára fogalmáról. Ült ott a székén (vagy a trónján) és ütötte a falat, “Pratjahára mindenben meglátni az Istent! Ez a fal – Isten! Minden Isten!”

Lassanként bekúszik a fejünkben ezeknek a fogalmaknak az értelme. Megvalósitjuk a jámákat és a nijámákat, a fejünk sokkal tisztább lesz a gyakorlásra, és kevésbé tereli el a válás, a rágalmazás, a pereskedés, a szép jógaruhák vagy más oda nem való. A testünk könnyed és erős, és az olyan kurzusok, mint Goenka 10 napos vipassanája nevetségesen könnyűek lesznek…vakációk, tényleg.
Addig gyakoroljuk a pránajámát, amíg már nem félünk a haláltól. A citta visszahúzódik az érzékszervektől. Azaz elkezdjük megfigyelni, hogy kedveljük, vagy nem kedveljük a dolgokat, amelyekre egykedvűséggel tekintünk. Mindössze azok, amik. Ez a prátjahára és spontán módon jön a gyakorlással.

Remélhetőleg.

Bhagavad Gita, 6. Fejezet: Sankhya-yoga
7. vers
“Annak, aki meghódította az elmét, a Felsőlélek elérhető, mivel nyugalomra talált. Az ilyen embernek a boldogság és boldogtalanság, a hőség és a hideg, a tisztelet és a tiszteletlenség ugyanaz.”

Szeretem ezt a festményt a Frickben, amit Bellini festett. Szent Ferenc extázisát ábrázolja. (Erre jó példa még Szent Teréz extázisa, amit Bernini festett.)

6

KÉP: Szent Ferenc extázisa, Giovanni Bellini, 1480

Szent Ferenc a barlangjából jön kifelé, látszik rajta, hogy az aszkétizmus tapasának hosszú szenvedésén van túl. Felemeli a kezét, mintha éppen ekam-belégzésre emelné. A szája nyitva, a homloka nyugodt és az arca ernyedt. Mivel minden, ami előtte van, a kristálytiszta részletekig, tele van istenanyaggal.

Tényleg minden az.

A diákok számát tekintve, akik a világ minden tájáról most Mysore-ba utaznak, azzal összehasonlítva, amit te Gurujival átéltél, természetszerűleg nehezebbnek tűnik, hogy az ember személyes tanár-diák kapcsolatot alakitson ki Sharath-tal. Mit gondolsz erről? Mit keressenek a diákok, amikor a Forráshoz utaznak?

Van erre egy valós válasz és egy metafizikai…és aztán van az, ami ténylegesen történik.

A parampara vonalat két dologra alapozzuk: upi és shat. Mellette ülve. Ami azt jelenti, upanisád.
“Mellette ülve.” Úgy tanulunk, hogy a tanárunk mellett ülünk. Sharath mellett ülni azt jelenti, hogy érezzük őt. Mysore-ba menni azt jelenti, hogy érezzük az intelligenciáját, a kritikus felfogását és elámulunk ezen.
A tanárod mellett ülni fizikálisan átalakít.
Magas érzékenységű faj vagyunk, akiket nagyban befolyásol a környezete.

Érzed ezt, igaz? – Amikor valaki agya annyira éber, hogy szinte mindig béta hullámok mintázatán keresztül állandó döntéshozás alapján működik…ezt lehet érezni.
Az amigdalájuk talán megvastagodott a kortizol stressz hormon konstans hullámaitól amit talán a túl sok trauma és az erőszaknak való kitettség okozott. A hipotalamusz és az érzelmi emlékközpont küzd a rossz vérkeringéssel. Ez leir egy harci veteránt. Egy professzionális box harcost. Egy vöröshajú vezérigazgatót. Érzed ennek az embernek a fájdalmát, igaz?

Aztán próbálj meg Richard Freeman mellett ülni.

Richard mellett ülni egy kész stimuláció a bolygóidegnek. Ahogy lélegzik, te is lélegzel. Ahogy az arcizmai elernyednek, a tiéd is. Ahogy a szeme megpihen, a tiéd is. Ahogy a torkod és a szád elernyed, az agyad frekvenciája is alacsonyabb lesz. Az agyhullámod ténylegesen kiszélesedik. Betából alfába aztán a téta álomszerű állapotába kerülsz. Az agyközpont dopamint szór az amigdalára. Ezalatt a hormonrendszer oxitocint juttat a keringésbe és egyre többször, egyre rendszeresebben és egyre több ideig kerülünk eufórikus állapotba. Úgy képzelem, ilyen lehetett Ramana Maharshi mellett ülni.

7

KÉP: Ramana Maharshi

Azért megyünk Mysore-ba, hogy “mellett üljünk”.
Azért gyakorlunk ászanát, hogy megtanuljuk, hogyan kell ülni.

A metafizikai válasz, hogy hozzá vagy láncolva a szamszkárákhoz, amelyeket az agyat létrehoz.
Nem tudok rajta segíteni, hogy ilyen rossz volt a gyerekkorom, vagy hogy olyan döntésekhez vezetett hogy terapeutikus módszerekkel kell elhalmoznom magam. Nagyon is kételkedem benne, hogy én itt bármilyen döntést tudjak hozni.
Egyszer feltettem ugyanezt a kérdést Richardnak, arról beszélve, hogy a diákok elöntik Mysore-t, és hogy ennek alapján lehet-e elég személyes időt tölteni a tanároddal.

“Richard…mostmár egészen más. Nincs már olyan különleges személyes lehetőségünk, ami neked, Timnek, Eddie-nek volt Gurujivel. (Itt tértem volna a tárgyra, de ügyesen kicselezett, elterelte a témát, és elmagyarázta nekem a koshákat) Hogy lehet nekem is ilyen különleges kapcsolatom? Hol találom?”

Azt mondta “Russell…te csak öt rétegnyi szemét vagy.”

Ami pedig történik, az az, hogy ez a különleges atléták generációja (persze ezt nem fair mondani egy hordányi ideges, merev és önkéntes először utazónak) elmegy Mysore-ba, hogy meglobogtassa a zászlóját, és arra verje a dobját, hogy demonstrálja a saját hitét, szakértelmét és ambícióját.

Erre a tanár felel.

Néha kegyetlenül, néha kedvesen válaszol. Néha mosolyog, néha gúnyosan felhorkant. A kedved válaszokat kedvelem, így megpróbálom azokat keresni. Furcsa napokon, tesztelem az átjárhatóságot a kettő közt és megjutalmaznak érte…(de a legtöbbször totál hülyét csinálok magamból.)

Azt hiszem, rendkívül óvatosnak kell lenned a motivációiddal…főleg ebben a gyakorlásban. Minden érzelmed, félelmed és vágyad rögtön ott van az elméd felszínén. A citta vize habzik és a gondolataidtól kavarog. Egy mysore termi tanár látja ezt.

És ez a pali, Sharath, már akkor látja, mikor besétálsz az ajtón – akkor látja, amikor mégcsak regisztrálsz.
Az a motivációd, hogy a család tagja legyél. Fel akarod venni a nevét és meg akarod tudni a telefonszámát és el akarod adni a pólóit? Mert én akartam mindezt és megtanultam minden leckét, ami ezzel jár. Vagy csak meg akarsz tanulni rendesen ülni, lélegezni és azért szeretni a családod, akik, és amik igazán ők?

Ahogy a nagy Chaiwala Spiros mondja…”Mind csak Lények vagyunk.”

8

KÉP: Chaiwala Spiros New York Cityben, 2016 június

Azok számára, akik ezt még nem tapasztalhatták meg, miért mondják tanárok azt, hogy “Sharath számomra az utat mutató fény. Egy igazi példakép.” Tudnál erről beszélni a saját szempontodból?

Egyszer kérdeztem Sharathot a szamszkáráimról. Tudod, sok trauma ment végig a családomon, sok rossz házasság, drogabúzus. Nem születhetsz le csak úgy Dalai Lamának amikor ginivó kamionvezetők 1000 éves láncolatából származol.

“Sharath, a szamszkáráim szörnyűek, hogyan tudok igazán jógivá válni?” kérdeztem.
Néha teljesen lefegyverző…
Egy kicsit felhorkantva azt mondta: “Ha! Az én szamszkáráim is szörnyűek.”

Ezt elég jó volt hallani tőle. Nem számít, hogy a nagyapja egy generációs jógamester és vele nőtt fel Mysore-ban. Nem számít, hogy senki élő ember nem vitte véghez az astanga jóga láncoltában, amit ő. Talán arra gondol, hogy mit vihetett volna véghez, ha teljesen erre a szándékra szánva jön a világra, mint Ramesh nagybátyja, vagy olyan fizikai teste van, mint Mark Yeonak.

Egyszer asszisztáltam Manju P. Joisnak ausztráliában. Manju egy kincsesbánya a régi időkről való történeteket illetően, hogy mi hogy volt az édesapjával és a családjával. Egy elég rizikós téma volt őt a fiatalabb testvéréről kérdezni, de ennek ellenére persze családtag volt és Manju szerette őt, úgyhogy nagyon nyugodtan és csöndben elmesélte, hogy a kis Ramesh ászana és szanszkrit zseni volt és mindent ő örökölt volna, ha életben marad. Olyan volt, mint egy kis Adi Shankar, csak egész nap kézen állva.

Mark Yeo más tészta. Mark és én egy időben kezdtük az astangát. Adelaide-ben tanult David Roche shalájában Andrew Hillam-mel. Mark malajziai hosszútáv maratonfutó volt, emlékeim szerint. Fél évig mögötte gyakoroltam a shalában és végignéztem, ahogy az 5. Sorozat első hét ászanáját elsajátitja. Ott voltam aznap is, amikor kezdte. Káprázatos volt végignézni, ahogy kivitelezi a gyakorlást. Látni a kinjait, ahogy egyik póz szögesen ellentétes irányba csavarja a testet, mint a másik — láttam, hogy ez az astanga jóga gyakorlás, amikor a legmagasabb szinten gyakorolják, a legkinzobb formája a fizikai szenvedésnek.

Sharath számára azonban, ez egy édes érzés a saját helye felől. Tudja, hogy kicsoda ő.
Ez önmagában többet ért, mint bármi egy igazi jógatanártól. Őszinteségből és megértésből tanit. És elhiheted, keményen dolgozik!
Tudom, hogy az édesanyja most nagyon próbálja befolyásolni, hogy a nyaranta tartson szünetet, de emlékezzünk, hogy Guruji olyan 100 körüli diákot tanított naponta a főszezonban.

12 diákkal ülni 4:30-tól délig a régi shalában teljesen más volt, mint 100 diákkal ülni és figyelni rájuk ugyanennyi időt – ami Sharathnak az elmúlt éveket jelentették. Ennek tetejébe, először gyakorol…nem alszik többet, mint 4 óra.

Igen, ez a pali egy igazi példakép.

És van vizioja is. Érti, hogy mi, a diákjai és az autorizált tanárok, fel tudjuk használni a segítségét és a tapasztalatot, ahogy megtanuljuk tőle, hogyan tanítsunk (hogy ne ragadtassuk el magunkat és tegyünk tönkre testeket és életeket, mikor hazatérünk), úgyhogy kiépített egy tanitvanyi rendszert, és ez cserébe sok munkát levesz a válláról (szó szerint). Nagyon okos.

Ismeri az elhivatottságot. Megérzi benned.

Mint amit a “Guruji” könyben Guy Donahaye (az előző mentorom) leir, amikor Norman Allen elmeséli, hogy mászott lefelé Guruji lakshmipurami otthonának a lépcsőin, mert annyira kimerült volt, de mégis teljesen elhivatott, hogy másnap ismét megjelenlen és gyakoroljon Gurujival…csakhogy ParamaYogi Guru R. Sharath Jois ezt mindennap megtette, 20 éven keresztül. Emiatt ezt megérzi — azt, hogyha egy diákja sokat áldozott azért, hogy vele gyakorolhasson.

Guruji és Sharath családjának filozófiája az adi Shankaracharya tradicióhoz kötődik. Minden Egy. Hogyan engedi a gyakorlás, hogy ebbe belekóstoljunk?

Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen.

Azt hiszem, végeredményben tényleg a szenvedés iránti együttérzéshez kötődik.

A ma reggeli órámon, amit a Stanfordon tartottam, kipróbáltam valami mást. Egy friss gyakorló orosz lánynak súlyos derékfájása volt, egy nyirokcsomó műtétből volt felépülőben, és mégis volt gimnasztikai potenciálja. Nem tartott számára sokáig, hogy kinyíljon és megerősödjön. A hátrahajlításon dolgoztunk ma reggel, miután befejezte a gyakorlását. A falhoz tettem a karjait urdhva dhanurászanában, hogy kinyíljon a válla.

(Sharath említette, hogy lehetünk egy kicsit kreatívabbak a kezdőkkel és a sérültekkel. Kicsit megvonta a vállát, majd azt mondta “Használhatják a falat.”)

Összenyomtam a térdeit és le pedig a lábfejét a lábujjaimmal, közelebb tolva a combokat egymáshoz, hogy jobban hozzáférjen a fal segitsegevel a vállaihoz. Miután kijött a pózból, rámnézett, és azt mondta “Fáj az alhátam.”

Visszanéztem rá és a hüvelykujjamat felmutatva jeleztem, hogy ez rendben van. Tényleg nem tudtam, mi mást mondhatnék. Vannak fizikai érzések, amelyek hozzátartoznak ehhez a tapasztalathoz, és keresztüljutni egy fájdalomküszöbön kritikus a fejlődés szempontjából. Ahogy BKS Iyengar mondta: “A jóga egy fájdalmas művészet.”

Szóval nézem őt és azon gondolkodom, hogy segíthetném át ezen a tapasztalaton…és a cél nélküli lelkesedés tűnt a legjobb módnak ebben az esetben. És ez az együttérzés…mert azt szeretnéd, ha a diák megtanulná, hogyan viselje el a fájdalmat, hogy megszabaduljon a fájdalomtól.
Voltam ott, ahol ő van most. Most pedig a saját tanárom helyében találom magam, ahogy szeretném őt keresztülvinni valamin, amitől én is szenvedtem. (megjegyzés: Néhány héttel később mondtam, hogy lazítsa el a fenékizmait, és az tényleg segített.)

A jógagyakorlás ezen a ponton annak a megértéséről szól, hogy mindannyiunk megtapasztalja a szenvedést és felismerjük, hogy mindannyian megszabadulni szeretnénk a szenvedéstől. A kaivalyát keressük. Nemcsak a közömbösséget, hanem az egyedüllétet. Egységet.

Szóval van ez a dolgunk…több rétegű én…

A koshák (öt rétegnyi szemét): test, energia, elme, bölcsesség és üdvösség…és ezekhez mind rögtön hozzá tudunk férni.

9

KÉP: James Joyce.
Ahogy James Joyce mondta a maszturbációról…csodálatos, hogy hozzáférhető.

Azt gyakoroljuk, hogy nyitogassuk ezek a nagyon finom és érzékeny rétegeket a mindennapjaink részeként, hogy mikor beüt a nagy szar, egyensúllyal tudjunk szembenézni a szörnyeteggel. Szóval Guruji astanga jógája egy eszköz, ami által kiállhatjuk a raga-dveshát (vágy és viszolygás). Ha szembe kell néznünk egy horrorisztikus érzéssel, mint amilyen a lábikraizom nyúlása, és megtapasztaljuk, hogyan tudjuk magunkat keresztülvinni rajta a légzéssel, talán többször térünk majd vissza ehhez a légzéshez, krízisek idején. Talán néhány hónappal később azt is elkezdjük megérteni, hogy a borzalom nem volt tartós…és ez az a lecke, amely engedi, hogy a saját és mások szenvedését is időszakosnak lássuk.

Az agyunk néhány részének mérete valójában megváltozik, amikor végigmegyünk egy iylen folyamaton.

Akik hosszú ideje meditálnak, valójában az agyuk miatt szinte kötelezően több együttérzést tanúsítanak mások felé. Az elülső agykérgük aktivizálódik, amikor látják mások fájdalmát. Ezért a vékony amigdala a felelős, amit nem stimuláltak túl erőszakkal. Az átlagemberek agykérge egy kissé aktivizálódik, akkor, amikor látnak valakit, aki hozzájuk közeláll, szenvedni. Látod, akik meditálnak, valójában kiterjesztik a saját identitáskörüket. Te is beletartozol.

Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter

Újraindul a bandha

oltár

“Követve a kormányzati törekvést és a járvány karakterisztikáját” hétfőtől – két hónap elteltével – korlátozott üzemmódban újranyitja kapuit jógaiskolánk. A járványhelyzet alakulását folyamatosan nyomon követjük, ennek szellemében hozzuk újabb döntéseket a jógaiskola működésével kapcsolatosan, amennyiben szükséges.

JÖVŐ HETI ÓRARENDÜNK

ÉRVÉNYES: 2020. május 18-tól május 23-ig. VALID from 18/5 till 23/05

Átmenetileg az összes órára bejelentkezés szükséges! Max. 9 fő gyakorolhat egyszerre a teremben, tartva a megfelelő biztonsági távolságot egymástól. Bejelentkezés menetét az órarend alatt találod.

HÉTFŐ
MONDAY
KEDD
TUESDAY
SZERDA
WEDNESDAY
CSÜTÖRTÖK
THURSDAY
PÉNTEK
FRIDAY
SZOMBAT
SATURDAY
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
6:00-9:00
MYSORE
ASTANGA*
István
HOLDNAP
Miért nem
gyakorlunk
ilyenkor?
10:00-11:30
ASTANGA
HALF LED
István
 
  18:00-19:30
VINYÁSZA
KRAMA
R.Timi
18:00-19:30
ASTANGA
HALF LED
István
17:00-18:30
VINYÁSZA
KRAMA
R.Timi
18:00-19:30
ASTANGA
HALF LED

István
17:00-18:30
VINYÁSZA
KRAMA
István
18:00-19:30
VINYÁSZA
KRAMA
R.Timi
      

*Mielőtt először jössz erre az óratípusra, olvasd el ezt!

2020. május 24. (vasárnap) 16:00-tól ASTANGA KONFERENCIA. Téma: Mit adott az elmúlt két hónap az astanga gyakorlásunknak?

A tanfolyamok újraindulásáról, hamarosan döntünk, kérlek figyeljétek honlapunkat.

BEJELENTKEZÉS MENETE

MYSORE PROGRAM

A járványhelyzet elmúlásáig két kezdési időpontra lehet bejelentkezniük a Mysore programosoknak: 6:00 és 7:30. A teremben egyszerre max. 9-en gyakorolhatnak. Ha szeretnél részt venni a gyakorlásokon akkor Andinál tudsz bejelentkezni a két időpont egyikére. Az első héten mindenkit arra kérük, hogy csak az jelentkezzen aki mind a négy nap tud jönni gyakorolni (péntek holdnap lesz, szombat meg pihenőnap). Köszönjük!

Andi e-mail címe: krebesz.andrea@gmail.com

DÉLUTÁNI ÓRÁK MYSORE

A járványhelyzet elmúlásáig minden délutáni órára e-mailben be kell jelentkezni. FONTOS!  Bejelentkezni egy adott órára csak aznap 12:00-tól lehet az adott oktatónál. Várd meg a visszajelzésünket, hogy volt-e szabad hely számodra (nézd a spam mappát is) addig ne indulj el. Ha nincs érvényes bérleted akkor előzetesen, elektronikusan tudod megvenni a napijegyed (ha kaptál visszaigazolást hogy jöhetsz). Egyenlőre új gyakorlókat sajnos nem tudunk fogadni – akkor vagy új ha még sosem voltál a bandhában – a “helyszűke” miatt. Köszönjük megértéseteket!

Bejelentkezés Timihez: timcsi.racz@gmail.com
Bejelentkezés Istvánhoz: info@bandhaworks.hu

On-line fizetési oldalunk: bandha-payments.hu

AZ ORGANIKUS BANDHA TEA LEVELEK IS KÉSZEN ÁLLNAK A NYITÁSRA

organic bandha tea

VÁRUNK SZERETETTEL 🕉

Két Certified tanár beszélget: Tim Miller és Hamish Hendry

Tim Miller Astanga

Az Ashtanga Yoga London alapítója, Hamish Hendry ül le Tim Miller-rel beszélgetni félelmekről, dharmáról és Gurujiról.

Hamish Hendry – A napokban a Bhagavad-gítát olvastam, azon belül az egyik kedvenc részemet a második fejezetben. Arról szól, hogy a dharma gyakorlása segít túljutni a félelmeinken. De mitől is félnek az emberek? Ha a szútrákban keresed a választ, akkor a haláltól való félelmet találod. Én a halált egy nagyon érdekes témának tartom.

Tim Miller – A haláltól való félelem nagyon a hatalmába tud keríteni minket. Azonban, vannak ennél felszínesebb, sekélyesebb félelmeink is. Számomra például, mivel introvertált vagyok, maga a gondolat, hogy emberek előtt kell beszélnem félelemmel tölt el. Minden egyes alkalommal a pánik kerülget.

Hamish Hendry – Ott van még az egó megszűnésétől, vagy a változástól való félelem is. 

Tim Miller – Szerintem a félelem azokhoz a dolgokhoz köthető, ami ismerős számunkra.

Hamish Hendry – Szerinted ez a gyakorlást nézve is igaz? 

Tim Miller – Én úgy gondolom, hogy ezért fontos, hogy az embernek legyen egy tanára. Nagyon ügyesen ragaszkodnak dolgokhoz fizikailag, mentálisan és természetesen emocionálisan is, így nehéz túljutni ezen a ragaszkodáson valamiféle külső segítség nélkül. Tanárként a mi feladatunk az, hogy kimozdítsuk az embereket a komfort zónájukból. Guruji remekül csinálta ezt, ő a legtöbbet hozta ki az emberből.

Hamish Hendry – Imádtam ahogy azt kiabálta, hogy meg tudod csinálni és hirtelen az ember rájött arra, hogy te jó ég tényleg meg tudom csinálni.

Tim Miller – Ha pedig nem követte valaki egy instrukcióját, elismételte azt kétszer olyan hangosan.

Hamish Hendry – Nagyszerű eredményeket ért el így.

Tim Miller – Igen, tehetsége volt ahhoz, hogy úgy javítson ki másokat, hogy közben ösztönözze és inspirálja őket. Ezt nagyon nehéz egy nyugati embernek elsajátítania. A gyakorlásom során, egyik nap Guruji felügyelete alatt elkezdtem az ötödik sorozatot. Az első ászanát (Kanda Pidasana) meg tudtam csinálni, mivel a csípőm elég nyitott volt. Viszont a következő póz (Kracacasana) egy spárgában történő mély hátrahajlás. Próbálkoztam és meg tudtam csinálni a spárgát, de utána be kellett volna hajlítanom a hátul lévő térdemet és elkapnom a lábamat. Guruji próbálta a padlónak nyomni a hátul lévő lábamat, de az nem mozdult. Mindenféle borzasztó, hörgő hangot adtam ki. Guruji rám kiabált, hogy nem helyes a légzésem és hogy bezzeg Richard Freemannek nincs ezzel az ászanával problémája.  Eddig sikerült eljutnom. Még Guruji is észrevette, hogy ez nem egy olyan póz, amit ebben az életben kivitelezni tudnék. Megvannak a testemnek a korlátjai.

Hamish Hendry – A gyakorlók ezt hajlamosak elfelejteni. Küzdenek, hajtják magukat a minél több, újabb ászanáért, akkor is, ha ezek végrehajtására a testük nem képes. De te úgy tűnik boldogan megálltál akkor, ott.

Tim Miller – Így van. Igazából, boldogan megálltam volna már a harmadik sorozatnál.

Hamish Hendry – Én a negyedik sorozat elején tartok, és tudod mit?  Nagyon elégedett vagyok ezzel (és nem megyek tovább) részben azért, mivel így is nagyon sokáig tart a gyakorlásom.

Tim Miller – Tényleg nagyon hosszú. Különben az ahogyan az első sorozat össze van állítva nekem nagyon logikusak tűnik. A második és a harmadik sorozatban van egy-egy pont, ahol az előrehaladás, vagyis az átmenet két ászana között rettentően nehézkes. Viszont úgy tűnik, hogy a negyedik sorozatban több ilyen nehezebb pont van. Számomra így a sorrend szinte olyan, mintha úgy lett volna rendszerezve, hogy az összes ászana nevét beletették volna egy kalapba, majd véletlenszerűen húzták volna ki őket. Amikor fiatal az ember akkor könnyebben veszi az e féle kihívásokkal teli átmeneteket a sorozaton belül.

Hamish Hendry – Sok fiatal jár hozzád gyakorolni?

Tim Miller – A legtöbbjük a negyvenes éveiben van, sokan vannak az ötvenes, hatvanas éveikben. Van pár gyakorlóm, akik több mint húsz éve járnak hozzám. Nem tudok tőlük megszabadulni, valahogyan mindig visszajönnek.

Hamish Hendry – Néhány tanár nagyon ügyel arra, hogy megtartson egy bizonyos távolságot maga és a diákjai között. Én azonban szeretem jól megismerni a gyakorlóimat, mert úgy gondolom, hogy többet tudok nekik segíteni, ha tudok az érzéseikről, arról, hogy min mennek éppen keresztül, vagy például arról, ha éppen rossz napjuk van.

Tim Miller – Guruji egy jó példakép volt ebből a szempontból, megmutatta, hogy mi az, amit egy tanár nyújthat a diáknak. Mindig is nagyon nyitott, nagylelkű és szeretetteljes volt. Végtére is mindenki azt keresi, hogy úgy érezze, hogy szeretik, elfogadják és törődnek vele. Arra törekszem, hogy én is ezt tudjam nyújtani az embereknek.

Hamish Hendry – Ha összehasonlítod azt ahogyan most tanítasz azzal, ahogyan 30 évvel ezelőtt tanítottál, szerinted mi az, amiben változtál? Én például úgy gondolom, hogy már sokkal ösztönösebben tanítok.

Tim Miller – Szerintem a legjobb dolog, amit egy tanár adhat az a saját tapasztalata. Ma sokkal jobb tanár vagyok mint 30 évvel ezelőtt voltam. Az idő múlásával egyre nyitottabb szemlélettel közelítem meg a gyakorlást, valamint egyre több együttérzéssel. Úgy gondolom, hogy ez annak köszönhető, hogy az idő múlásával sokat kellett foglalkoznom a saját testem változásaival. Szerintem a fiatal tanárok hajlamosak a kelleténél szigorúbbak lenni. Idővel rájön az ember arra, hogy nem kell keménykezűnek lennie ahhoz, hogy meggyőzzön másokat arról, hogy ért ahhoz, amit csinál.

Hamish Hendry – Valóban. Elmész egy órára és a tanár elszántan a legnehezebb pozíciókat akarja végrehajtatni veled, s ezáltal a jóga inkább egyfajta testedzéssé válik, nem pedig belső munkává.

Tim Miller – Elég gyakori az, hogy egy haladó gyakorlót különleges figyelemmel vagy kritikával illet a tanár, azért, hogy ezáltal megteremtse a saját domináns szerepét. Azonban, én nem gondolom, hogy szükség lenne ilyen attitűdre. Ha egy olyan ember jön el hozzám, aki haladó szinten gyakorol, én értékelem a belefektetett idejét és energiát. Kijavítom, amit tudok és így igyekszem segíteni, de nem gondolom, hogy másképpen kellene hozzáállnom, hacsak nem arrogáns attitűddel érkezik. Szórakoztató volt nézni, ahogy Guruji foglalkozott azokkal az emberekkel, akik kicsit túlságosan nagyra voltak magukkal.

Hamish Hendry – Ő mit csinált ilyenkor?

Tim Miller – Emlékszem voltak olyan gyakorlók, akik erősek, hajlékonyak voltak, s úgy tűnt nagyon élvezték, amit csinálnak. Amikor viszont egy-egy ászanában megremegtek, elvesztették a stabilitásukat, vagy kevésbé egyenletesen vették a levegőt, Guruji gyakran rájuk kiabált. Valamint amikor valaki felugrott kézenállásba az ászanák között, az sem tetszett neki, így igyekezett kihangsúlyozni azt, hogy a gyakorlás nem cirkusz, így nem való az ilyesfajta mutatványok bemutatására. 

Hamish Hendry – A kedvenc idézetem a Bhagavad-gítából a kilencedik fejezetben van, az amelyik az egyszerűségről és a természethez való kapcsolódásról szól. Neked melyik a kedvenced?

Tim Miller – Jobb, ha a saját dharmádat éled tökéletlenül, mint másét tökéletesen. 

Hamish Hendry – Néhányan azzal próbálkoznak, hogy imitálnak más tanárokat, vagy hajlékonyabb gyakorlókat, de valójában ők nem lehetnek ugyanazok az emberek. Muszáj önmagunknak lennünk.

Tim Miller – Az első fejezetben Arjuna az ellenfél csapatait szemléli, leteszi a fegyvert, mivel letaglózza, hogy a saját nagyapját, unokatestvéreit, rokonait látja az ellenfél oldalán. Krishna azt mondja, hogy ne csüggedjen, hanem harcoljon hiszen ez az ő dharmája. Gyakran az élet dolgai minket is olyannyira leterhelnek, hogy úgy érezzük, hogy sehogyan sem tudjuk folytatni azt, ami a feladatunk lenne.

Hamish Hendry – Viszont folytatnunk kell. Ez az, ami nekem igazán tetszik az első fejezetben. Szerintem mindenki keresztülmegy nehezebb időszakokon, s ezért jógázunk valójában. Kell lennie valamiféle szomorúságnak az életünkben, ami miatt átlépünk a shala ajtaján.

Tim Miller – Szerintem ez a szenvedés az, ami a leginkább ösztönöz minket a gyakorlásra. 

Forrás: puslpam on yoga magazin
Fordította: Csermelyi-Vörös Rózsa

Astanga ikonok: Paul Gold

Paul Gold Ashtanga

Paul, kérlek mesélj nekünk a jógagyakorlás előtti életedről. 

Az első jóga órámon 1996-ban vettem részt. Mielőtt elkezdtem volna, csak sodródtam az árral. Egyetemi pályára készültem, történelemszakon, de miután 1993-ban elvégeztem a mesterképzést, a doktori képzést már nem vállaltam, mert úgy éreztem, hogy a tudományos pálya túl zárt világ nekem. A diplomám megszerzése után filmkészítést tanultam Vancouverben, majd független produkciókon dolgoztam Torontóban. A munka legnagyobb része érdektelen és alulfizetett volt. Készítettem egy rövidfilmet egy barátommal, amiből végül nem lett semmi, és nem volt képes kirobbantani az alkotói válságból sem, amibe belekerültem.

Akkoriban egy dühös fiatalember voltam. Pontosan úgy bosszantottak a dolgok és ugyanolyan éretlen is voltam, mint Holden-Caulfield a Zabhegyezőben. Ma már tudom, hogy a felnőtt világ ellentmondásai és kétértelműsége zavart. Középiskolás korom óta füveztem, ezzel próbáltam úrrá lenni az összezavarodottságon. Sokat szívtam, de nem azért csináltam, hogy beálljak, és jól érezzem magam; gyógyszerként használtam, és a szabadidőm jelentős részét ezzel töltöttem. Miután elkezdtem astangázni, rövidesen elvesztettem az érdeklődésemet iránta és abbahagytam.

A jóga felé vezető úton 1995 nyarán, egy szakítást követően indultam el. A kapcsolat már régóta nem működött és sokkal korábban véget kellett volna érnie. Őszinte leszek, amikor végül összeomlott, szenvedtem. Emiatt határoztam el, hogy elkezdek dolgozni magamon. Miközben tudtam, hogy nem akarok újabb zavaros kapcsolatba kezdeni, beismertem azt is, hogy vannak bizonyos válaszmintáim, amelyek meghatározott reakciókhoz vezetnek. Nem számított, hogy ezek tanult minták voltak-e, vagy a környezet váltotta ki őket; egyszerűen csak le akartam számolni velük és újra akartam tanulni magam. Szóval felfedezésbe fogtam.

Nekiálltam a „Művész útja” programnak, ami a ’90-es években egy népszerű, kreatív önfejlesztő kurzus volt. Elkezdtem naplót írni és ellátogattam egy terapeutához (Kanadában volt társadalombiztosítás, ennek keretein belül lehetőségem volt igénybe venni – orvosi végzettségű – segítőt). Ezen kívül egy barátom ajánlására és azért, hogy kimozduljak az alkotói válságból, egy bohóc-tanfolyamot is elkezdtem, amit Richard Pochinko egyik tanítványa tartott, az ő módszere alapján. Ez nagyon intenzív volt; három hónapon át három-négy éjszaka hetente, három óra hosszan, plusz a házi feladat. Elképesztő volt, egy igazi művészet-alapú terápia.  Pochinko bohóc módszere szerint először a személyes, természetesen jelentkező érzelmekre és impulzusokra kell koncentrálni, és aztán ugyanezeket kell felhasználni az előadásban – pontosan erre volt szükségem. 

Mivel folyamatosan dolgoztam magamon, egyre nyitottabb lettem és könnyebben teremtettem kapcsolatokat, mint valaha. Ezért, amikor egy étteremben megláttam egy helyi jógastúdió prospektusát, arra gondoltam, hogy „Jóga…hm. Azt hiszem, ezt megnézem magamnak.”

Hogyan talált az astanga utat az életedbe? 

Teljesen kezdőként nem astanga, hanem kripalu órákra jártam. A jógastúdióban volt néhány astanga óra is, de ezeket haladóként tüntették fel a prospektusban – három csillaggal, szemben az egy csillagos kripalu órákkal – ezért tartottam tőlük. Úgy gondoltam, hogy mivel nagyon merev vagyok, a kevésbé erőteljes órák valók nekem. És tényleg; nagyon, nagyon merev voltam. Mielőtt elkezdtem jógázni, imádtam síelni, képes voltam akár egész nap hódombról hódombra száguldozni. Ettől viszont a csípőm, a combhajlítóim és a hátam alsó szakasza nagyon beszűkült, hajlottak voltak a lábaim, és képtelen voltam teljesen kiegyenesíteni a végtagjaimat. Csak hogy a dolgok fizikailag még izgalmasabbak legyenek: olyan csuklóm van, ami nem hajlik. Ha ehhez még hozzáadjuk a basszusgitározás miatt beszűkült vállat is, nagyjából el lehet képzelni, hogy az ászanák micsoda arzenálját jelentették az ellenállásnak, a fájdalomnak és az intenzív érzéseknek. 

A kripalu órák lassúak és kímélők voltak, de arra alkalmasak, hogy egy nagyon alapszintű elme-test tudatosságot szerezzek. Egy kicsit a testem is kinyílt. Tényleg nagyon szelíd órák voltak, relaxáltunk, csináltunk pár ászanát, újra relaxáltunk, aztán gyógyteát ittunk és narancsot ettünk. Az egész igazán kedves volt.

Amikor már magabiztosabbnak éreztem magam, részt vettem az első, vezetett astanga órámon. Más volt, mint bármi, amit addig átéltem. Imádtam a vinyásza-számolást és azt, hogy az ászanák közötti átkötő mozdulatok miatt sokkal fókuszáltabb állapotba került az elmém, aminek eredményeként az óra után nagyobb békét és megértést tapasztaltam, mint korábban. Csak az számított, hogy megpróbáljam túlélni az órát, az agyamnak nem volt lehetősége arra a luxusra, hogy közben bármi másra rácsodálkozzon, vagy összpontosítson. A gyakorlás tulajdonképpen a kikényszerített meditáció egy formája volt. Az említett megértés és béke abból származott, hogy másfél órán keresztül semmi másra nem tudtam figyelni, csakis arra, amire a tanár utasított. Ez a tapasztalat aztán értékes nézőpontokkal gazdagította az életem. Rájöttem, hogy ami uralja a tudatomat, vagy elfoglalja a gondolataimat, az eltűnik, amint elkezdek lélegezni és mozogni a teremben. Ezért annak ellenére, hogy szörnyen merev voltam és fizikailag nagyon nehezen éltem meg az órákat, mégis komoly érdeklődést kezdtem érezni a vezetett astanga órák iránt és hetente néhány alkalommal ellátogattam. 

Akkoriban Torontóban még nem volt Mysore program. Mysore órákra akkor kezdtem járni, amikor elérhetővé váltak (és amikor elég korán fel tudtam kelni…). Amikor képtelen voltam időben felkelni, feltettem a The Clash vagy a The Beastie Boys valamelyik lemezét és otthon gyakoroltam. Rachelle néha átjárt hozzám és gyakran talált alsónadrágban, miközben épp gyakoroltam (1996-ban nem voltak jógaruhák).

Amikor elkezdtél gyakorolni, észrevettél-e saját magadon valami változást, ami ennek az eredménye volt? Korábban például említetted, hogy ingerlékeny és dühös voltál.

Persze. 

Mint mondtam, fizikailag nem voltak jó képességeim, sem tehetségem. Épp ezért fizikai síkon nem is volt semmilyen elvárásom. Az önismeret érdekében kezdtem jógázni, és azért, hogy megtaláljam a középutat. A gyakorlás közvetlen tapasztalata az volt, hogy sérüléseket szerzek, ha túl kemény vagyok magamhoz. Különösen akkor kellett uralkodnom magamon – a haladás utáni vágyon és az irigységen –, amikor elkezdtem Mysore stílusban gyakorolni az ászanákat. Ez időnként nagyon nehéz és kifejezetten frusztráló volt, de az erőltetés – beláttam – nem volt nekem való. Tehát mindent megtettem, amire képes voltam, és nem estem bele abba a csapdába, hogy a fejlődést a gyakorolt ászanák számának növekedésével azonosítsam. 

Ezen a ponton a diákok egy része kiszállna az astanga gyakorlásából, de valamilyen oknál fogva én kitartottam. Talán annak a példája vagyok, hogy létezik valamilyen karmikus hajlam a gyakorlásra. Ki tudja? A testem szépen lassan kinyílt, ahogy az ászanák mélysége helyett inkább a légzésre összpontosítottam. 

Ami a személyes életemben tapasztalható változásokat illeti: miközben küzdöttem a matracon, és csak az tudtam végrehajtani, amire épp képes voltam, fejlődtem az alázat és a türelem terén. Rákényszerültem arra, hogy elfogadjam a saját korlátaimat, és nem tartott sokáig, hogy rájöjjek; ha ugyanezt az elfogadást nem terjesztem ki a matracon kívül másokra is, akkor önző vagyok és képmutató. 

Az astanga jóga megtanított arra, hogy kicsit visszavegyek és másoktól is kevesebbet várjak. Ez szinte minden kapcsolatomat átalakította. Kevesebbet ítélkeztem, kevésbé voltam dühös és még kevésbé ingerlékeny. Sokkal elfogadóbb lettem.

Aztán egyszer csak úgy érezted, hogy kész vagy meglátogatni a Forrást? Milyen tapasztalatokat szereztél? 

Azokban az években – 1998–2001 között –, amikor Rachelle-lel Los Angelesben éltünk, nagyon komolyan astangáztam. Los Angelesbe pár héttel az esküvőnk után költöztünk, mivel felvettek az Amerika Filmintézetbe filmkészítés szakra. 

Miután elhelyezkedtünk a nyugat-hollywoodi apartmanunkban, észrevettem, hogy a közelben van egy délutáni Mysore-óra, amit Jorgen Christiansson vezetett. Ez az osztály csak rövid ideig létezett, mégis rengeteget tanultam. Nagyon sok félelmemet legyőztem, és míg erősebben elkezdtem bízni a módszerben. Viszont miután Jorgen visszaköltözött a város nyugati oldalára, új tanárt kellett találnom, mivel az iskola miatt minden nap Hollywoodban kellett lennem, ahonnan a város nyugati oldalára lehetetlen lett volna átjárni. 

Szerencsére elkezdtem Noah Williams óráira járni, aki éppen akkor indított el egy reggeli Mysore programot Silver Lake-ben. Amíg el nem költöztem Los Angelesből, Noah mellett tanultam és később mellette is dolgoztam segédtanárként. Noah és Kimberly voltak azok, aki arra ösztönöztek minket Rachelle-lel, hogy látogassunk el Mysore-ba. 

Előbb azonban meg kellett várnunk, hogy megszerezzem a diplomámat, ami 2000 tavaszán történt meg. Az első Mysore-i utunkat 2001 legelejére terveztük, 2000. december 31-én érkeztünk meg a városba. Nagyon fáradtak voltunk, mivel előtte három hetet utaztunk Észak-Indiában, de időben odaértünk, és izgatottan vártuk, hogy végre gyakorolhassunk Gurujival. Mintha csak a végzet akarta volna –a shala festés miatt zárva volt, ezért tovább kellett várnunk. Elfoglaltuk tehát a zajos, földszinti szobánkat a Kaveri Hotelben, és kitaláltuk, hogy a régi postahivatalnál, Lakshmipuramban tudunk gyakorolni. Aztán lófráltunk, amíg a shala újra nem nyitott.

Mik voltak az első benyomásaid Gurujiról és Sharathról? 

Abban az időben az órákat Lakshmipuramban tartották, és a shala neve még Ashtanga Yoga Research Institute volt. 

Nagyszerű volt végre találkozni Gurujival. Rengeteget hallottam róla, és nagyon izgalmas volt találkozni vele, olyan, mint élőben látni egy rocksztárt. Nagyon tiszteltem őt és hálás voltam, hogy vele gyakorolhatok. Sharath segédkezett mellette és akkoriban kezdett el vezetni egy saját kis osztályt is. Arra emlékszem, hogy Sharath valamikor a délelőtt folyamán távozott, és utána Guruji egyedül tanította az osztály fennmaradó részét. Guruji már jócskán a nyolcvanas éveiben járt, és hihetetlen volt számomra, amit csinált. A saját nagyszüleimre gondoltam, akiknek ugyanebben a korban nem volt sem ennyi erejük, sem ennyi kitartásuk vagy ügyességük. 

Az első mysore-i utam óriási tanulság volt. Az ott töltött idő nagy részét utáltam. A nyugati oktatási rendszer terméke voltam, egy olyan rendszeré, ami a jól elvégzett munkáért az oktató elismerését kínálja. Ebben a rendszerben én nagyszerű diák voltam, rengeteg figyelmet és pozitív visszajelzést kaptam az oktatóktól. Tiszta kitűnő voltam, az egyetemen felkerültem a külön elismeréssel jutalmazottak listára, sőt az afölötti listára is ráfértem.

Amikor elkezdtem jógázni, szintén nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Elkötelezett és komoly diák voltam, és ilyenként is ismertek el. Idővel felkértek arra is, hogy segédkezzek, később, amikor Los Angelesben éltem, már órákat is tartottam. Fejlődtem a gyakorlásban is, az első Mysore-i utam előtt megtanultam az első és a második sorozatot is. Abban reménykedtem, hogy ahogy megérkezek Mysore-ba, Guruji felismeri az odaadásomat és ugyanazt a reakciót fogom kiváltani belőle, mint tíz éves korom óta minden tanáromból. De nem így lett, és ez nagyon felbosszantott.

Ezért az ott töltött idő nagy részében morogtam magamban és Rachelle-nek is. Láthatatlannak éreztem magam és ez csak akkor változott meg, amikor már hazaértünk. Csak az első jetleges reggeli gyakorláson jöttem rá, hogy tudattalanul alkalmaztam a jógagyakorlásra is a megerősítés és elismerés utáni vágyamat. Mivel Guruji nem ebben a paradigmában működött, ezért utáltam, mert így mégis honnan tudhattam volna meg, hogy jó vagyok-e? 

Miután hazaértem, akkor értettem meg, hogy a gyakorlás hozzám tartozik és független bárki más megerősítésétől vagy elismerésétől. Rájöttem, hogy a gyakorlás képes lehet megnyitni minket, és lehetőséget adni a fejlődésre és a tudatosságra, de ugyanúgy lehet csak egy újabb olyan út is, ahol a személyiségünkből eredő tendenciákat és hajlamokat (más néven a szarságainkat…) alkalmazzuk. Guruji megadta nekem ezt az áttörést. Azt hiszem, tudta, mire van szükségem, és úgy olvasott bennem, mint egy könyvben. 

Miután megtanultam ezt a leckét Gurujitól, mint tanár, mindig arra törekedtem, hogy felhatalmazzam a diákjaimat arra, hogy ne érezzék úgy, hogy függenek az én megerősítésemtől, vagy bármely más tanár elismerésétől. Arra késztetni a diákokat, hogy kivívják a tanáruk jó véleményét, nagyszerű módszer az üzleti életben, de szörnyű hátrányt jelent a diákok fejlődésében. Sajnos ezt újra és újra megtapasztaltam… nagyon szomorú volt látni, amikor a más tanároktól érkező tanulók az idejük nagy részét vagy azzal töltötték, hogy megpróbálják kivívni az elismerésem, vagy azzal, hogy bocsánatot kérjenek, amiért nem csinálták „helyesen” az ászanákat.

Az alapján, amit mondtál, úgy tűnik, hogy a diákok befelé fordulásához elengedhetetlen, hogy a figyelmet a légzésre irányítsák és koncentráljanak. Ez ellentmondásos lehet a nyugati hallgatók számára. Bármerre nézünk, azt láthatjuk, hogy a testtartást nevezik a legfontosabbnak. Mit gondolsz, hogyan tud ez utóbbi ellen egy diák a legjobban védekezni? 

Mindannyiunknak megvannak a hajlamai és a mintái, amiket behoz a gyakorlásba, és ezek a minták vitathatatlanul meg is jelennek. Elkerülni nem lehet őket; tehát a tökéletesség hajszolásának nyomásától kell megszabadítanunk magunkat. A tökéletesség iránti törekvés a gyakorlást inkább előadássá teszi, nem feltárássá vagy párbeszéddé. 

Nem óvhatjuk meg magunkat attól, hogy hibázzunk, viszont az idő múlásával lassan felépíthetjük a tudatosságot. Ez egy folyamat, ami a jelenben való létezés eredményeként következik be. 

Sharath arra buzdít bennünket, hogy a jámákat és a nijámákat alkalmazzuk a szőnyegen is, hogy elmélyítsük a gyakorlást és az életünket. Valószínűleg ez a legjobb módja annak, hogy a gyakorlásunk ne váljon puszta testmozgássá, vagy „cirkusszá” – ahogy Guruji hívta. Az ászanák akkor nem lesznek létfontosságúak, ha van valamilyen nagyobb célja vagy oka a gyakorlásunknak.

Óvatosságra intenék viszont mindenkit; a tökéletességre törekvés ugyan leggyakrabban az ászanákra irányul, de megjelenhet másban is. A jógagyakorlók képesek ugyanúgy az őrület határáig hajszolni a helyes vinyásza-számolást, a tökéletes légzést, a tökéletes étrendet, vagy akár a jámák és nijámák megvalósítását is.

Mik a főbb pontok, amiket most, hosszú távú gyakorlóként ismersz, de két-három év gyakorlás után még nem tapasztaltál? 

Az egyik kulcsfontosságú pont most, közel húsz év gyakorlás után az, hogy mennyi mindent van lehetőségem közvetlenül megtapasztalni a matracon. Amikor elkezdtem gyakorolni és amikor még csak két-három éve astangáztam, még mások tapasztalataira kellett hagyatkoznom, hogy a kérdéseimre és az aggodalmaimra választ találjak.

Az önbizalomnak van egy olyan szintje, ami csak évek alatt fejlődik ki. „Beérésnek” szeretem nevezni. Ez a napról napra, hónapról hónapra, évről évre történő gyakorlás eredménye, nem hamisítható, sehogyan sem rövidíthető le, nem váltható ki semmilyen tanárképzéssel. 

Mostanában amikor nehézségeket élek át a matracon, felhasználhatom a múltbeli tapasztalataimat, hogy segítsenek a fájdalom, vagy sérülés (szerencsére jelenleg csak kevés ilyen van), egy új ászana elsajátítása, a fáradtság és – a hosszú időn át tartó folyamatos gyakorlás következtében időszakonként vissza-visszatérő – unalom leküzdésében. A gyakorlásban a mézeshetek időszaka ugyanis általában nem tart sokáig. A múltbeli tapasztalataim ezért sok mentális és érzelmi energiát takarítanak meg nekem.

Kevésbé tapasztalt gyakorlóként nagyon aggódtam amiatt, amiket éreztem, fogalmam sem volt arról, hogy az az intenzitás, amit tapasztalok, normális-e. Ez komolyan aggasztott. Nagyon féltem például attól, hogy kifordul a térdem. Most már sokkal komfortosabban viszonyulok az általam tapasztalt érzetekhez. Nem aggódok, amikor intenzívebbek.

Másik példa: amikor kezdő voltam, sok ászana esetében meg voltam győződve arról, hogy sosem leszek képes végrehajtani őket. A maricsjászana D erre a tökéletes példa. Amikor először sikerült, megtapasztaltam, hogy egy korábban lehetetlennek tartott dolog lehetségessé, majd egyre és egyre kényelmesebbé válik. Óriási élmény volt. Azóta minden alkalommal, amikor nehézségekbe ütközik egy ászana elsajátítása során, azoknak az ászanáknak a sorára gondolok, amiket korábban lehetetlennek tűnt megcsinálni és most mégis képes vagyok rá. Ez egy hosszú lista, rajta van a kapotászana, a karandavászana, az éka pada bakászana, a virancsjászana B és a vipparitta salabhászana. 

Ami a fáradtságot és az unalmat érinti, péntekenként gyakorlás után néha úgy érzem, hogy sikítani tudnék a gondolattól, hogy vasárnap újra a matracra álljak. A múltban néha kihagytam egy-egy gyakorlást, hogy tovább aludjak vagy kényelmesen megreggelizzek.  A kihagyott napokat azonban szinte mindig megbántam, mert a gyakorlás mindig magában hordozza az áttörések elérésének és önmagunk mélyebb megismerésének lehetőségét. Ez volt a gyakorlás jelentette kaland egyik eleme. Nem tudtam, mi fog történni, amikor a matracra állok, azt viszont pontosan tudtam, mi lesz, ha alszok vagy reggelizek. Ha nem gyakoroltam, nem volt átütő felismerés. Amikor úgy éreztem, hogy túl fáradt vagyok a gyakorláshoz, vagy fájt valamim, vettem egy forró zuhanyt, ráálltam a matracra, és azt mondtam magamnak: csak a légzésre figyelj, és tedd meg, amire most képes vagy. Nagyon gyakran meglepődtem, mi minden sikerült ilyenkor. Ahogy telt az idő, magamévá tettem az érzést, hogy ha gyakorlok, sokkal jobban érzem magam, mintha nem gyakorolnék, és ez elég motivációt adott ahhoz, hogy ráálljak a szőnyegre. 

Ha bármilyen tanácsot adhatnék azoknak, akik csak most kezdték a gyakorlást, vagy csak rövid ideje folytatják, a következőket mondanám:

1. Fókuszálj a saját gyakorlásodra, és ne aggódj amiatt, hogy mások mire képesek. Azt, hogy mennyit fejlődtél, ahhoz mérd, ahonnan elindultál, és ne ahhoz az elképzeléshez, ahol szerinted tartanod kellene. 

2.  Tudatosítsd magadban, hogy a jóga hogyan befolyásolja az életed más területeit is, például az alvást, a temperamentumodat, az emésztésedet, vagy a bátorságodat. A gyakorlás rengeteg formában hozhat előnyt, ha odafigyelünk ezekre.

3. Találj egy olyan okot a gyakorlásra (ld. a 2. pontot), ami nem az ászanákban való előmenetelhez kapcsolódik. Ez segíteni fog a fejlődésben akkor is, amikor nehézségekbe ütközöl és/vagy frusztációkkal küzdesz.

Miért tapasztalják sokan, hogy a gyakorlás a fizikai síkról áthelyeződik egy spirituális síkra?

A spirituális síkra való áttérés a módszerből következik. Az ászanák fizikai gyakorlása olyan eszköz, ami megnyitja és erősíti a testünket és fegyelmezi az érzékeinket. Az ászanák, a légzés, a bandhák, a drishti és a vinyásza-számolás megtanítják, hogyan kell koncentrálni és előkészítik a testet, hogy megfelelő talaja legyen az astanga jóga további ágainak. 

Guruji azt tanította, hogy az ászana-gyakorlás előkészíti a Patandzsali által leírt jámák és nijámák jobb megértését és megvalósítását. Ugyan az ászanák Patandzsali rendszerében a jóga harmadik ágát alkotják (az első kettő a jámák és a nijámák), mégis sokunknak sokkal hasznosabb, ha az ászana-gyakorlással kezdünk. 

Az ászana-gyakorlás eredményeképp létrejövő erős elme, test és érzékek nélkül a jámákat és a nijámákat súlyos teherként élhetjük meg, vagy úgy gondolhatunk rájuk, mint egyszerű szabályokra és előírásokra, amik nincsenek összhangban a kulturális hátterünkkel, vagy csak intellektuális szinten képesek hatni. Az életstílusunkban és a viselkedésünkben a tartós változások eléréséhez az intellektuális megértésen túl közvetlen gyakorlati tapasztalatokra van szükségünk. 

Amikor elkezdtem gyakorolni, lelkes húsevő voltam, és nem igazán érdekelt, hogy vegetáriánussá váljak. Ha azt mondták volna, hogy vegetáriánusnak kell lennem, valószínűleg képtelen lettem volna végrehajtani, sőt valószínűleg azt váltotta volna ki belőlem, hogy elfordulok az egésztől és felhagyok a gyakorlással. Az ászanák gyakorlásával azonban egyre erősödő kapcsolatot kezdtem el érezni magam és más élőlények között. Ez a kapcsolat arra késztetett, hogy átgondoljam, a táplálkozásommal okozok-e kárt (vagy halált) más élőlényeknek. A mindennapi gyakorlás során ez a kapcsolódás egyre erősödött, egészen addig, amíg a húsevés már képmutatónak és tarthatatlannak kezdett tűnni. 

A vegetáriánus életmódra való áttérés tehát az ászana-gyakorlás eredménye volt, de lehetővé tette, hogy megtapasztaljam a jámák egyikét, az ahimszát. Oldalakon keresztül sorolhatnám, hogy tapasztaltam meg a jámákat és a nijámákat a gyakorlás során. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az a mód, ahogy a fizikai gyakorlás terepet ad az astanga jóga többi ága iránti elköteleződésnek és azok megtapasztalásának, nagyon alapos és nagyon mélyre megy. Ez adja meg a módszernek azt a képességet – jobban, mint bármi más –, hogy meghaladja a fizikai síkot és áthelyeződjön a spirituálisra.

Paul, egy zárógondolat esetleg a gyakorlásról? 

Az egyik dolog, amit a gyakorlás által elérhetünk, az az, hogy megismerjük a korlátainkat. Nem kényszeríthetjük testünket. A testünk olyan, amilyen, és semmilyen erőltetés nem tudja megváltoztatni addig, amíg a változásnak nem jött el a maga ideje. Nem gyorsíthatjuk az ászanák elsajátításának folyamatát. Ha sürgetjük, vagy kiégünk, vagy a sérülést kockáztatjuk. Efölött egyszerűen nem gyakorolhatunk kontrollt; az elhatározásunk ereje korlátozottan tud csak érvényesülni. 

Azoknak, akik konkrét célokat tűznek maguk elé, például azt mondják: „a teljes első sorozatot meg akarom tanulni hat hónap alatt”, a testük – attól függően, milyen állapotban van, mikor elkezdik – egészen durva visszajelzést is küldhet. Az egyetlen elhatározás, ami működik, az ez: „A matracon vagyok, lélegzem és megteszem, amit tudok.” Lélegezni mindig képesek vagyunk, függetlenül attól, hogy hogyan érezzük magunkat, ahogy arra is, hogy figyeljünk, mi jön a felszínre, és megtegyük, amire épp képesek vagyunk. A többi lassan megjön magától, csak idő és ismétlés kérdése.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Astanga ikonok: Taylor Hunt (USA)

Taylor Hunt Ashtanga

Taylor, meg tudnád osztani velünk a jóga előtti háttered?

A jóga előtti hátterem többnyire az üzlet világa volt. Az apám élelmiszerszállító cégében dolgoztam itt, Columbusban (Ohio). Eladásért felelős alelnökként az eladói osztályért és a nagyobb tételekért feleltem. Egy évvel azelőtt, hogy jógázni kezdtem volna, elbocsátottak az apám cégétől az alkohol-, és drogfüggőségem miatt. Majdnem 24 éves voltam és az addigi életem a drogok által túlpörgetett homályban telt. Viszont nagyon keményen dolgoztam a cégnél és sok anyagi javát fölhalmoztam. De belül összetörtem és boldogtalan voltam amiatt, ahogy élem az életem. Sokáig tudtam tartani a látszatot, de az életem lassan összehullott a függőségnek köszönhetően. Sokat küzdöttem, hogy megtaláljam az utam. Nem tudtam, ki vagyok és nem szerettem azt az embert, akivé váltam. Mindezalatt elvonóról elvonóra jártam azért küzdve, hogy józan maradjak. Végül teljesen egyedül találtam magam, minthogy a családom és a barátaim megkértek, hogy maradjak távol tőlük. Még mindig emlékszem arra a rengeteg szomorúságra és fájdalomra amit akkor tapasztaltam az életemben. Nem gondoltam volna, hogy érdemes vagyok a megmentésre vagy hogy lehetőségem lenne józannak maradni és emiatt majdnem elvettem a saját életem. Teher voltam saját magam számára, a társadalom és a körülöttem lévők számára. Azt gondoltam, a világ jobb hely lenne nélkülem és az utolsó évet azzal töltöttem, hogy elég szert toljak a halálhoz. Nyilván nem sikerült. Ezután egy újabb elvonóban teljesen detoxikáltak. Egy ember üres héja voltam, a világgal haragban, a halálomon. Ahogy ürült ki a szervezetemből a drog és egy hónapot az elvonón töltöttem, kezdett visszatérni az élni akarásom. Elkezdtem terápiára járni és lett egy szponzorom, aki segített megértenem, hogy lehet józannak maradni. A dolgok lassan változni kezdtek. Körülbelül fél évvel azután, hogy elkezdtem a terápiát megismertettek az astanga jógával, mint eszköz, amely segíthet a gyógyulásban. Ez 9 éve történt.

Keresztül tudnál minket kalauzolni az első szikrától, hogy küzdj a függőség ellen a jógáig? Rögtön elkötelezted magad a gyakorlás mellett vagy volt egy időszak, míg hozzászoktattad magad?

Amikor először megismerkedtem a jógával, már a gyógyulás útjára léptem egy 12 lépéses programon keresztül. A személyiségem nagyon kemény volt és heves természetű voltam ebben az időszakban. Teljesen elköteleztem magam amellett, hogy józan maradjak és mindent megtettem, amit a programom szponzorja és a barátaim javasoltak. Mindennap olvastam a program szakirodalmából, minden reggel és este imádkoztam, mindennap beszéltem a szponzorommal és találkozókra jártam. Tudtam, hogy a drogfüggők körében mindössze 10 százalékban gyógyulnak meg az emberek és minden lehetséges dolgot elkövettem, hogy fenntartsam a józanságom. Józanná válni a legnehezebb dolog volt, amit valaha véghez vittem. Nagyon nehéz munka volt, ami rengeteg változást igényel. Fél évvel azután, hogy józan lettem, összefutottam egy barátommal a boltban és megkérdezte, nem szeretném-e kipróbálni a jóga óráját. Azt válaszoltam, hogy nem érdekel. A következő hetekben egyre többször kezdtem vele összefutni a bevásárlóközpontban, a benzinkúton és még pár helyen. Minden egyes alkalommal rákérdezett, hogy nem szeretnék-e eljönni az órájára. Mikor már vagy hatodjára történt meg ez, felhívtam a szponzorom és meséltem neki erről a nőről, aki rá akart bírni, hogy jógázzak. Az, amit erre mondott örökre megváltoztatta az életem. Azt mondta, ha józan akarok maradni, másképp kell majd csinálnom bizonyos dolgokat az életemben, mint eddig. És szerinte a jóga is ezek közé a dolgok közé tartozott. Azt is mondta, hogy úgy tűnik, egy magasabb erő akarja, hogy kipróbáljam a jógát vagy nem futnék össze folyton ezzel a nővel. Hangosan felnevetett, majd letette a telefont. A következő hétvégén elmentem az első jóga órámra és utáltam az egészet. Szégyelltem magam, hogy egy pózt sem tudok megcsinálni és még soha életemben nem izzadtam annyit. De a legrosszabb az volt, hogy amikor először gyakoroltam, egy halom érzelem szabadult föl, amelyek elárasztottak. Haragudtam magamra, amiért függő vagyok, amiért annyi embert megbántottam, amiért olyan dolgokat tettem és mondtam beállva, amilyeneket soha nem tennék vagy mondanék. Igen, mérges voltam, hogy nem tudom megfogni a lábujjaim, de amitől igazán féltem, az az volt, hogy ránézek a múltamra, és nem tudok föltakarítani a romokat, amiket hátrahagytam. Gyakorlás után a matracon fekve próbáltam visszatartani a sírást. Visszatekintve látom, hogy a jóga azon az első napon is működött, csak a működése nagyon ijesztő és kényelmetlen volt. Nem voltam biztos benne, vajon valaha jógázni fogok-e még. Felhívtam a szponzorom, aki lebeszélt a jelképes jógaszikláról való leugrásról. A tapasztalásom annyira nyers és erőteljes volt. Előttem volt az egész hét, hogy elgondolkodjak rajta, de a hétvégén csak ott találtam magam ismét a jógaórán. Ugyanazt a sorozatot gyakoroltuk végig, mint az előtte való héten, de ahelyett, hogy ismét tele lettem volna kétségekkel és haraggal, ami most felszínre jött, az a szeretet volt. Azt éreztem, hogy kapcsolódom a feljebbvalóhoz. Emlékszem arra a nyugalomra, ami ekkor átjárt és ahogy patakzottak a könnyeim. Időtlen idők óta az első olyan alkalom volt, amikor szeretetet éreztem saját magam irányába. Sok-sok éve csak gyilkoltam magam, de azon a napon olyan volt, mintha valaki a fülembe súgná: “úgy vagy tökéletes, ahogy vagy”. Őszintén szólva, soha életemben nem éreztem még így magamat. Mindig is elvesztegetettnek láttam a saját életem, és küszködtem azzal, milyen érzéseim vannak saját magam irányába. Életemben először, nem akartam valaki más lenni. Önmagam akartam lenni. Onnantól kezdve heti hatszoros rendszerességű volt a jógagyakorlásom. Megtaláltam az igazi helyem az életben és attól kezdve soha nem néztem vissza.

Taylor Hunt Ashtanga
Taylor Hunt astanga yoga

Ez csodálatos, Taylor. Fizikailag olyan, mintha a gyakorlás szinte kicsavarna minket, mint egy mosógép. De ez igaz a gyógyulásra, spiritualitásra is. Spirituális gyakorlásként gondoltál a jógára a saját utad során?

Mindig is az volt számomra! Amikor jógázni kezdtem a halál küszöbén voltam és a függőség betegségében szenvedtem. Tényleg szenvedtem. Számomra a spiritualitás azt jelenti, ahogyan bánok saját magammal és a körülöttem lévő emberekkel. A gyakorlás megmutatta számomra, hogyan tudok jobban bánni másokkal, hogyan tudok őszintébben élni, helyesen cselekedni, asszertívabbnak lenni, sok minden más mellett. Ebből a szempontból a gyakorlás tényleg kitakarította az életem és előhozta azokat a dolgokat, amiken változtatnom kellett. Tényleg meg kellett tanulnom, hogyan vigyázzak magamra és legyek szeretettel saját magam iránt. Abba kellett hagynom, hogy saját magam legrosszabb ellenségeként viselkedem és megtanulnom, hogyan legyen barátságban magammal. A gyakorlás mindezt megtanította nekem. Egy tiszta képet mutatott arról, hogyan éltem addig az életem és hamarosan elkezdtem látni, ahogy ez a kép jobbra fordul. Az együttérzés, empátia és odafigyelni magamra, az érzéseimre, nem olyan dolgok, amiket könnyen tanultam meg. Az elején a gyakorlás arra is megtanított, hogyan lépjek kapcsolatba ismét a társadalommal. Nagyon furcsán viselkedtem emberek közti szituációkban akkoriban és újra kellett tanulnom, hogyan kell barátnak, partnernek, alkalmazottnak lenni. Emlékszem, olvastam egyszer egy idézetet, ami így szólt:

A testem a templomom az ászanák az imáim

Ezt nagyon át tudtam érezni és a jóga még mindig rendkívüli kapcsolatot teremt számomra egy magasabb erővel.

Mesélsz az első utadról Indiába?

Miután már néhány éve gyakoroltam, ajánlották, hogy tanuljak az astanga jóga forrásánál, minthogy azon gondolkodtam, Mysore stilusú oktatásba kezdek. Elérkeztem egy pontra a gyakorlásomban, ahol több irányításra volt szükségem. Eldöntöttem, hogy elmegyek és hat hónappal később egy Indiába tartó gépen ültem. Mumbaiba repültem és volt egy 12 órás átszállásom. Egy barátom azt mondta, fogadjak egy riksát és nézzek körbe a városban, hogy gyorsabban teljen az idő. Késő éjjel volt de én éber voltam az időeltolódásnak köszönhetően. Soha nem láttam még ennyi embert egy helyen, teljes kulturális sokkban voltam. Nagyon más volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Visszatértem a reptérre, hogy a repülőutam utolsó felvonására készülődjek.
Először Goára utaztam Mysore előtt, hogy könnyebb legyen az átállás. Gyakoroltam Rolf Naujokattal néhány hétig, mielőtt Mysore-ba utaztam volna. Találkoztam néhány csodálatos emberrel ott, például Senollal. Nélküle valószínűleg elvesztem volna. Ő volt az idegenvezetőm az út során, megismertetett mindennel Goán és segített ismerkednem az indiai kultúrával. Közeli barátok lettünk. Ugyanakkor utazott tovább néhány másik ember is Mysore-ba, mikor én, ezért együtt vettük meg a tömegközlekedési jegyünket.
Amikor megérkeztem Mysore-ba, regisztráltam a K. Pattabhi Jois Astanga Jóga Intézetben, amit az ott tanulók csak shalaként emlegettek. Amikor először beléptem a shalába, éreztem, ahogy gombóc gyűlik a torkomba. Elérzékenyültem. Pattabhi Jois, és a felesége, Amma képe lógott a falon és úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék. Hogy kerültem ide? Volt egy erőteljes megérzésem afelől, hogy befejezetlen munkám van itt. Besétáltam Sharath irodájába és emlékezett rám, hogy gyakoroltam vele néhány hónappal korábban New Yorkban. Nagyon rácsodálkoztam, és rögtön éreztem a tanár-diák kapcsolódást.
 Az első gyakorlásom is hihetetlen volt. Nagyon intenzívnek hatott, ugyanakkor úgy éreztem, hogy a gyakorlók közösségként támogatják egymást. Mindenki hatalmas áldozatot hozott azért, hogy ott legyen a gyakorlók között és érezhető volt ez a fajta elköteleződés. Mélyebbre tudtam menni ezáltal a gyakorlásomban, mivel olyan módon támogattak, mint eddig még soha. Minimum transzformativnak kell, hogy nevezzem ezt a tapasztalatot. Nagyon sok astangival találkoztam az államokból, Aliyát is beleértve. Mindketten a családunk nélkül voltunk Mysore-ban, szóval jól esett beszélni erről valakivel, nagyon hiányzott a családom. Makayla, a lányom mindössze 8 hónapos volt ekkor. Nehéz volt Mysore-ban lenni és a gyakorlásomon dolgozni, miközben annyira hiányzott a családom. A gyakorlók ottani köre tényleg azért jön össze, hogy támogassa egymást. Két hónapot töltöttem Mysore-ban az első utamkor, a gyakorlásom gyorsan fejlődött és megváltoztatta az életem menetét.

Új gyakorlók számára, vagyok éppen azoknak, akik elmélyítik a gyakorlásukat, a légzés és koncentráció, a csavarások és hátrahajlítások felkavarhatnak és előhozhatnak intenzív érzelmeket. Néhány olyat is, amelyekkel nem könnyű bánni. Hogy kezeled ezt a saját tanítványaiddal?

Amikor a gyakorlásom nagyon intenzívvé kezd válni, a legfontosabb számomra, hogy ne hagyjam abba, bármi is jöjjön a felszínre. Nem szabad megijedni azoktól a dolgoktól, keresztül kell küzdeni magunk. Néha elérzékenyülök és könnyes szemmel gyakorlok, de nem állok meg a gyakorlásban csak mert feljönnek az érzelmek. Elköteleződésből gyakorlok. A jót és a rosszat is elfogadom magamban és mindennap dolgozom rajtuk. Néhanapján nagyon könnyű lenne nem gyakorolni, de a családomnak és a tanítványaimnak is tartozom annyival, hogy megőrzöm a gyakorlásom integritását. Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy eljutok a 30. születésnapomig, régen mindig ezzel viccelődtem. Annak az embernek, akivé váltam, közvetlen kapcsolatban áll az astanga jógagyakorlása a függőségből való felépülésével. A mindennapi létezésem része, olyan, mint a fogmosás. Az érzelmek mindig jönni fognak a gyakorlás során, de manapság már jobb ember és tanár vagyok, hogy szembenézzek velük. Sok olyasmit tettem az életemben, amire nem vagyok büszke. Hogy józan maradjak, szembe kellett nézzek ezekkel a dolgokkal és jóvá kellett tegyem őket. Ma már egyszerűen csak nem hallgatok a sztorira, ami a fejemben megy. Például azokra az érzésekre, amelyek azt sugallják, hogy nem vagyok elég jó vagy a kifogásokra, hogy ne gyakoroljak. Nem engedem az életnek, hogy közbeszóljon. Mint tanár, arra kérem a tanítványaimat, hogy hasonlóképpen tegyenek. Az, hogy legyen egy támogató közösségünk a gyakorlásra, nagyon fontos. Néha a jógagyakorlásod sötét helyekre visz, szóval jobb nem egyedül csinálni.

Mit tapasztaltál a Sharath-tal való gyakorlás során?

Őszintén nem is tudom, hol kezdjem. Olyan sok fájdalommal és olyan mélyről jöttem a jógához. A Sharath-tal való gyakorlás felnyitotta a szemem és megnyitotta a szívem. Egy csodálatos ember és jó példa számomra, hogyan éljek. Igazán inspiráló a jelenléte, alázatos, következetes és önazonos. Csodálatos látni, mennyire elkötelezett ez iránt a tanítoi láncolat és a tanítványai iránt. Amikor először találkoztam vele, tudtam hogy ő lesz a tanárom, éreztem. Tudja, mire vagy képes és megmutatja a saját határaid, majd túlvisz rajtuk, hogy elérd a saját potenciálod. Minden egyes utammal Indiába új réteget fedezek fel magamban és képes vagyok egyre több ragaszkodásomat elengedni. Minden egyes út után rendkívül nehéz otthagyni Mysore-t. Nagyon fontos, hogy legyen egy tanítód és nagyon hálás vagyok az időért, amit vele tölthettem Mysore-ban. Az élet nagyon leegyszerűsödik, mikor Indiában vagy és helyreteszi a prioritásaid.

Sok gyakorló keresztülmegy olyan periódusokon, amikor nehéz a gyakorlás és nem tudnak szembenézni az erős érzelmekkel. Mit tanácsolsz ezeknek a gyakorlóknak, hogy kitartsanak?

Amikor olyan tanítványaim vannak, akik nehéz időszakon mennek keresztül, megpróbálom elérni, hogy fókuszáljanak néhány dologra. Először is, győződjenek meg arról, hogy helyes a gyakorlásuk szándéka. Hogyha nagyon keményen dolgozol a gyakorlásodon, de a szándékod csak a pózokra vonatkozik, nem látod a lényeget. A gyakorlás lényege, hogy lecsendesítsük az elmét és ez egy transzformációs folyamat. Amikor nehézség jön, helyes szándékkal kell magunk elé célt kitűznünk a gyakorlásunkban, ami elérhető közelségű. Néha azt látom, hogy a gyakorlók túl sok ászanát akarnak, főképp, amikor egy nehéz időszakon mennek keresztül. Ez azt mutatja, hogy csak menekülnek maguk elől, ahelyett, hogy azon dolgoznának, ami feljön, és elengednék, ami már nem használ nekik. Mint tanár, közbe kell lépnem és a helyes irányba terelnem a tanítványaim, arra kérve őket, hogy fogadják el az alacsonyabb fizikai teljesítményt, de a kevesebbet gyakorolják helyes szándékkal. Ez megelőzi a sérülést is. Sajnos nem mindig vagyunk saját magunk jóakarói és ezért gondolom úgy, hogy szükséges egy stabil tanítói jelenlét a jógagyakorlásunkhoz. 
Amikor egy tanítványom nehéz időszakon megy keresztül, a másik, amire megkérem, hogy térjen vissza a gyakorlás alapjaihoz. Amikor gyerekként sportoltam, és nagyon elszaladt velünk a ló, az edzőnk mindig visszavitt minket a sportág alapjaihoz. Ez a jógában sincs másként. Amikor kellemetlen érzelmekkel kell megküzdenünk, fájdalmas emlékekkel vagy csak szétesik a gyakorlásunk, a legjobb, ha visszatérünk az alapokhoz: légzés, bandhák, drishti, vinyászaszámolás. Mint tanár, mindig a hagyományhoz szeretném visszavezetni a gyakorlókat és úgy gondolom, ezek a hagyományos eszközök nagyon jók arra, hogy elkötelezettek maradjunk egy nehéz időszakban is.

Taylor Hunt Ashtanga
Taylor Hunt Astanga

Taylor, megosztanál bármi egyebet a gyakorlás kapcsán?

Azt hiszem, az utolsó dolog, amit elmondanék, hogy mennyire hálás vagyok ennek a gyakorlásnak és az astangás közösségnek. A gyakorlás életet adott nekem, egy olyan életet, amilyenről soha nem gondoltam volna, hogy még lesz. Amikor gyakorolni kezdtem soha nem is ábrándoztam egy ilyen életről, onnantól kezdve, hogy azért küszködtem, hogy rátaláljak magamra, egészen addig, hogy tanítsam és megosszam másokkal ezt a metódust. Nem volt egyszerű út, és a java még csak most jön! Az életemet a gyakorlásnak köszönhetem és azoknak a tanároknak és gyakorlóknak, akik előttem elsajátították ezt a rendszert. És természetesen Sharath Joisnak, akitől mérhetetlen útmutatást kapok. Ahogy olvasgattam az Ashtanga Parampara interjúkat, rájöttem, mennyire különbözőek vagyunk, ugyanakkor a gyakorlás iránti szeretetben összetartozóak. Senki sem tökéletes és mindünknek van, amivel meg kell küzdenie. De a gyakorlás által azokká válhatunk, akiknek lennünk kell. Köszönöm, hogy megoszthattam a saját történetem másokkal.

Forrás: ASHTANGAPARAMPARA
Fordította: Horváth Eszter

Astanga ikonok: Hamish Hendry (GB)

Hamish ashtanga

Sokak kedvenc astanga tanára egy végtelenül szerény, az elektronikus közösségi médiákat messziről kerülő, angol Úriember: Hamish Hendri (certified astanga oktató*). A bandhából jópáran csak miatt utaznak Londonba, hogy aztán beüljenek a sorba, kivárják míg bejutnak a piciny, fülled, párás helységben (kisebbe mint az amúgy sem nagy bandha) és Vele gyakorolhassanak. Fogadjátok szeretettel Hamish időtálló, aktuális gondolatait. *legmagasabb fokozat

Hamish, 1986 óta gyakorlod a jógát. Milyen volt a jóga világa, amikor elkezdted, és miben változott meg? 

Amikor elkezdtem astanga jógát gyakorolni, a jóga világa még kicsi volt. Azt hittem, az astanga sosem lesz népszerű, mert annyira nehéz. Mekkorát tévedtem! Nem voltak jógamatracok, hat láb (180 cm) hosszú csíkokra vágott német szőnyegeket használtunk – ha szerencséd volt, akkor derékszögűre sikerültek. És sehol sem voltak még a menő jóganadrágok.

19 éves koromban csak a felfedezés járt a fejemben. Minden könyvet elolvastam a jógáról, amihez csak hozzá tudtam jutni. (Az Amazon csak nyolc évvel később indult.) A tanáraim, Derek (Ireland) és Radha (Warrell) a szárnyaik alá vettek, és igyekeztem mindenben megfelelni nekik. Odaadással fordultam feléjük, amit azóta is a jóga egyik meghatározó elemének tartok. Erről bővebben később.

Néhány évbe telt, amíg eljutottam Mysore-be, főleg azért, mert nem volt elég pénzem. Amikor fiatal vagy, és egyik napról a másikra élsz, normálisnak tűnik, ha nem aggódsz a jövőd miatt. Vidéken, dombok és tanyák között nőttem fel. Az első utam Mysore-ba megdöbbentő és tanulságos volt; őrült indiai városi életet láttam. Guruji mindannyiunk által jól ismert pillantása elég volt ahhoz, hogy rögtön tudjam; a történetem Mysore-ban fog folytatódni.

Megváltozott Mysore? Persze, ahogy minden megváltozik. Nyilván több diák van, ez elkerülhetetlen. De nagyszerű, hogy találkozhatunk új emberekkel, és láthatjuk, hogy Guruji munkáját már az egész világon ismerik. Azt hiszem, a legszembetűnőbb különbség az, hogy amikor először jártam ott, még nem voltak oklevelek, csak egy legendákban létezőnek tűnő igazolás, amivel nagyjából egy tucat ember rendelkezett. Senki sem azért ment Mysore-be, hogy papírt szerezzen. Azért mentél, hogy jógázni tanulj Guruji-tól. Hogy megérintsd a lábát. 

A jóga nem változott, csak az emberek változtak. Az embereknek továbbra is ugyanazok a problémáik, a megvilágosodás vagy elérhető számukra, vagy nem. Minden más csak körítés.

2016 nyarát nevezhetnénk „rosszkedvünk nyarának” is, látva a multikulturalizmus elleni mozgalmakat, a szélsőséges politikusok feltűnését és az erőszakos, egész világot megrázó támadásokat. Úgy tűnik, hogy valóban a Kali Yuga-ban élünk, a küzdelem és a nézeteltérés korában. Ezekben az időkben milyen értelmet találhatunk a befelé összpontosító jógagyakorlatokban? 

Az emberek mindig szenvedtek, a halál végül mindig elragadta őket, sokszor nagyon korán. A világon mindig voltak nehézségek, a híreknek és a közösségi médiának köszönhetően viszont ma úgy érezzük, hogy közelebb kerültek hozzánk. Mind a béke, mind a háború szavai könnyebben jutnak el az emberekhez.

A jóga viszont személyesen nekünk is tud segíteni. Ha a belső világunk rendezett, a külső világunk is könnyebbé válik. Fizikai szempontból a jóga egészséget és gyorsan alkalmazkodó elmét biztosít, és ez segít megküzdeni a stresszel. Van egy mondás: “A jóginak mindene megvan, amire szüksége van.” Hogy ez mit jelent, az rajtad múlik. Mindenre felkészülni? Mindenhez alkalmazkodni? Vagy nincs semmi olyan, amit szükségesnek tartanál? Én azt mondanám, a lehetséges jövőre mindhárom módon felkészülhetsz. Mi vagyunk a leginkább alkalmazkodóképes állatfaj, ez a túlélésünk kulcsa. Személyes alkalmazkodásunkat a megrögzött gondolataink akadályozzák meg, a félelem a változástól. Ha megvan mindened, amire valóban szükséged van – menedék, étel, víz, az alapvető szükségletek – a jógának köszönhetően azt fogod érezni, hogy a kevesebb valójában több. Hálás leszel azért, hogy élsz.

Kezdeményezőként kellene élnünk a világban? Ez egy nehéz kérdés, amiről mindig Patandzsali 2.34. szútrája jut az eszembe, amely azt mondja: sérelmet nem követhetünk el, sérelmet nem okozhatunk és abba nem is nyugodhatunk bele. Tehát ki kell állnunk a gyengék és elnyomottak mellett. Az Ahimsa az első jáma, a legfontosabb és egyben a legnehezebb. Ha megpróbáljuk követni, akkor békét teremtünk magunk körül.

Mi a szerepe a tanár-diák kapcsolatnak? 

Ez a szerep létfontosságú, nélküle nagyon nehéz a jógát elsajátítani. Nem azért mondom ezt, mert jógatanár vagyok, és pénzt akarok keresni. (Bár mindannyiunknak szüksége van pénzre a túléléshez). De egyúttal diák is vagyok, sokkal régebb óta, mint hogy tanár lennék. Igen, az elején néhány ászanát könyvekből tanultam meg. De amint találtam egy tanárt, az utam megváltozott. Megtaláltam a fókuszt. Azt éreztem, hogy valaki törődik a lelki fejlődésemmel. Minden kapcsolat a bizalomról szól, de a tanár-diák kapcsolatnak az alázat is része, és ez elengedhetetlen a tanuláshoz. Meg kell értenünk, hogy bármennyire is a középpontban érezzük magunkat, valójában jelentéktelenek vagyunk az univerzumban. A tanár a szeretet segítségével segít lebontani az egót. Ez a kapcsolat néha nehéz lehet, mert nem mindig azt tükrözi vissza feléd, hogy “Te vagy a legszebb a vidéken.”

Ahogy azt a BG 2.54-ben mondják: „Ahogy beszélnek, ahogy ülnek, ahogy járnak.” Kövesd ezt. Kövesd az útjukat, kövesd a céljukat. De ne másold minden mozdulatukat – a saját utadat magadnak kell megtalálnod. A tanár csak a fényt mutatja, a kulcsokat adja át neked. Ha az út világos, és a kulcs nálad van, minden más rajtad múlik.

Mennyire fontos a tanárképzés, a szanszkrit nyelv és a jógafilozófia elsajátítása? 

Ez három külön kérdés! A válasz mindháromra igen; fontosak, de különböző okokból. Az első, a tanárképzés gazdagabbá tehet, és néhány diák esetében magabiztosságot is adhat. Megértem a továbbtanulás vágyát. Sajnos, csak kevés módszer létezik arra, hogy elmélyülhessünk a jógában anélkül, hogy tanárképzésben vennénk részt. De talán mégis megoldható. Az önképzés az egyik megfelelő eszköz, ezzel élhetünk, esetleg megkérhetünk egy-két barátot is, hogy tanuljunk közösen. Azt hiszem, kevesen akarnak valóban tanítani azok közül, akik elvégzik a tanárképzést, és kevesen találnak munkát kezdőként azok közül, akik viszont igen. Alig néhányan buknak meg a vizsgán – ha van egyáltalán ilyen –, de a vizsga csak az első lépés. 3000 font kifizetése talán garantálhatja, hogy tanár legyen belőled? A tanárrá válás legjobb módja, ha segédtanárként teszed. Személyes és sokkal intenzívebb. 

A szanszkrit gyönyörű nyelv, csodálatos hangzással. Ahogy minden nyelvre, erre is igaz, hogy kihívást jelenthet az elsajátítása. Ráadásul nem igazán használhatod úgy, hogy belépsz egy kávézóba, és azt mondod: Kaphi Bhadram. De nagyon kedves dolog néhány mantrát megtanulni, mert segítenek koncentrálni, és emlékeztetni arra, hogy van, ami több az életünknél. Az ászanák szanszkrit neveinek megtanulása viszont nagyon hasznos, mert mindenki tudni fogja, miről beszélsz.

Végül a jógafilozófia. Könnyű sok jógafilozófiáról szóló könyvet elolvasni, de nehéz az olvasottakat az életünkbe is átültetni. Akárhány könyvet is olvasol el, nem fognak segíteni, ha nem gyakorolsz. A gyakorlás az, ami megváltoztatja az elmédet, a gondolkodásmódodat. Ez az, ami a jógát megkülönbözteti minden mástól. A gyakorlás mindent megad, amire szükséged van. De filozófia nélkül a gyakorlás is csak hajlítások sorozata.

Mondj nekünk pár szót az általad kiadott Pushpam Magazine-ról. Miben különbözik a többi jógamagazintól, amelyek elárasztották az újságárusok standjait? Mit szeretnél elérni vele? 

A Pushpam gondolata az AYL diákjai számára készített, a saját tapasztalatainkat leíró kis jegyzetek ötletéből nőtte ki magát, ami aztán önálló életre kelt. Nem egyedül én vezetem, nálam az a munkamódszer működik, ha megosztom a hatalmat.

Mint csoport, nagyon rugalmasak vagyunk – azért mert jógázunk. Nem köt minket túl sok berögződés, csak néhány irányelvünk van. Először is, az olvasónak nem szabad haragot éreznie sem a szerző, sem a cikkben említett személyek iránt. Informálni szeretnénk az olvasókat, de úgy, hogy a későbbiekben is fennmaradjon az érdeklődésük. Igyekszünk nem túl részletesen beszélni sem az elméletről, sem a gyakorlatról. Kiegyensúlyozott nézőpontot szeretnénk nyújtani.

Reméljük, hogy valami szépet alkotunk, és ebben a tervezőink, Emma (Heatherington) és Matt (Roach) fantasztikus munkát végeznek. Nagyszerű, hogy szabad kezet adhatunk nekik, és nagyszerű látni, hogy ez örömmel tölti el őket. Néhány szokásos gyakorlatot nem követünk: nincsenek hirdetések, nem írunk arról, hogyan kell egy-egy ászanát gyakorolni és nem mutogatunk tapadós jóganacikat. Ez néhány diáknak talán csalódást okozhat, de nem célom mindenkinek a kedvére tenni. Ez kell ahhoz, hogy őszintén vállalhassam azt, amit csinálok. 

Kezdetben keresnünk kellett a szerzőket, de ma már sok cikket kapunk és van néhány igazán jó szerzőnk. Olyanok, akik egyetemi szinten tanulták a jógafilozófiát és emellett maguk is gyakorlók. Mindkettő szükséges. Van olyan szerzőnk is, akinek az írást és az olvasást is magának kellett elsajátítania. Vannak olyanok, akiknek nem az angol az anyanyelvük. Próbálunk hitelesek maradni. Fantasztikus interjúkat készítettünk okleveles tanárokkal, amiknek a nem rögzített részei persze – elnézést, de így van – még szórakoztatóbbak voltak. Az volt a célunk, hogy megmutassuk az emberi mivoltukat.

Van egy nagyszerű séfünk, Tom (Norrington Davies), aki korábban a Guardian-nek és a Telegraph-nak dolgozott, de most nekünk ír. Bár, azt hiszem, valójában csak azt szerette volna, hogy a macskájáról készült fotók megjelenjenek egy magazinban. Próbálunk valami könnyedet minden lapszámba belecsempészni, a másodikban például közzétettünk egy origami Ganésát. Nagyszerű kapcsolatokat építettünk a magazinnak köszönhetően, és sokat tanultunk saját magunkról. A barátaink is rengeteget segítettek. Zoë (Slatoff-Ponte) minden szanszkrit szöveg ellenőrzésében közreműködött. Chrisről (Patmore) kiderült, hogy remek korrektor – erről korábban, én bolond, azt gondoltam, hogy egyszerű feladat. A fotósaink visszafogott szépségű, nem tolakodó képei büszkeséggel töltenek el minket. De a legnagyobb köszönet Gennyt (Wilkinson Priest), a szerkesztőnket illeti, aki nélkül semmi sem jöhetett volna létre. Genny elég jól ismer ahhoz, hogy pontosan tudja, mikor kell ösztönöznie, mikor van szükségem arra, hogy fogja a kezem, és elég bölcs ahhoz, hogy engedjen, ha igazam van. 

A célunk az, hogy gyakorlásra ösztönözzük az önállóan gyakorló diákokat, különösen a nehéz időkben. Ilyenkor van igazán szükséged a jógára, és ekkor tanulhatsz belőle a legtöbbet. 

Hogy a következő számban miről olvashattok majd, az titkos. De az is megeshet, hogy még fogalmunk sincs róla.

Forrás: http://www.ashtangaparampara.org
Fordította: Bertalan Leonóra

Az Astanga művészete

Paramaguru

Paramguru Sharath Jois elmagyarázza miért nincsenek kerülőutak az astangában és mivel jár a Mysore stílus gyakorlása és tanítása.

Négy évvel ezelőtt költöztem kedvesemmel Mysore-ba azért, hogy az astanga jógát a lehető legközelebbről, annak központjában tanulmányozzam. Gyakorlók szerte a világból sereglenek Mysore-ba azért, hogy astangát, a jóga egy olyan formáját tanulják, amely Yogacharya Tirumalai Krishnamacharya és tanítványai által vált népszerűvé.

Az astanga jelenlegi „rangidős” vezetője Paramguru Sharath Jois egy kéthetes vezetett első sorozat workshopot tartott Mysore-ban a Sharath Jois Yoga Központban. Azon szerencsések közé tartozom akinek volt lehetősége ezen a workshopon részt venni és nagyon örültem, hogy Sharathji hozzájárult ahhoz, hogy a SanatãnaYoga dokumentálja az órákat követő egy órás előadásait. Sharathji tanácsokkal és ismeretekkel látott el arról, hogy milyen is astanga jógázni és mit jelent jóginak lenni. Az alábbiakban osztom meg néhány gondolatát.

New Shala

A JÓGA INDIA DNS-ében van.

Sharathji: Örülök, hogy ennyi indiai diákot látok. A jóga Indiából származik. Amikor Indiában jógázik az ember, akkor az mindig egy mélyebben átélt élmény. Nagyon sok riski gyakorolta Indiában a tapaszt (önmegtartóztatást) és érte el a móksát (felszabadulást/megvilágosodás/elengedés). Amikor itt gyakorolsz akkor ezen energiákat lehet érezni. Nagyon sok diákom van szerte a világból és mindig visszatérnek, azért mert tudják, hogy amit itt tapasztalnak az valami más. Még amikor Észak-Indiába is utazik az ember a nagy folyóinkhoz a Gangeszhez, a Saraswatihoz… ezen helyek tele vannak energiával. Mindez azért van így mert sok risi ezeken a helyszíneken meditált, és ez az energia ott érezhető.

A YAMA-k ÉS A NIYAMA-k GYAKORLÁSÁNAK CÉLJA

Sharathji: Egyetlen célt szem előtt tartva jógázz – azért, hogy a testből és az elméből az asudisokat eltávolítsd. Az asudis azt jelenti szennyeződés. Amikor a tapasz szerint élünk és odaadással gyakorolunk, akkor elérhetjük a jñā́nát, ami az igaz spirituális tudást jelenti. Annak érdekében, hogy megtapasztaljuk a jñā́nát egy magasabb szinten kell a jógát gyakorolnunk. Ehhez idő kell. Idő, amelyet nem lehet lerövidíteni.

Vezetett első sorozat a Sharath jóga központvan. 2019 december

A yama-k és a niyama-k évekig tartó gyakorlásával egy idő után az ember elkezd mindent egyenrangúan kezelni. Valamennyi érzésre, a boldogságra, a szomorúságra, a nyereségre, a veszteségre, a győzelemre és a legyőzöttségre ugyanúgy a samathával (belső kiegyensúlyozottsággal) kezd el reagálni. A jóga által világossá válik, hogy mindezen érzelmek az élet természetes velejárói. Amikor erre ráébred, az embert egyetlen érzés sem láncolja magához többé. Mindent ugyanúgy, ugyanolyannak, egyenlőnek kezd el látni. Az elme szilárd és nyugodt marad és ezen elmeállapot a jóga legmagasabb fokának tekinthető. Valamennyi yamast és niyamast gyakorolni kell ahhoz, hogy ezen elmeállapotot elérjük.  Ekkor kifejlődik a yogalakshan – amely a jógi jellemzőinek összessége.
A szilárd elme segít abban, hogy minden helyzetben a helyes döntést hozzuk meg. A jóga által az elme ezen stabilitása elérhetővé válik. Az agyműködés letisztultabb lesz és az elme ingadozásai megszűnnek. Viszont ahhoz, hogy ez megtörténhessen, változtatni kell az életstíluson, annak érdekében, hogy az a gyakorlással összhangban legyen. Teljes odaadással kell gyakorolni. Át kell élni a gyakorlást magát. Ez az egyetlen út.

A MEGFELELŐ GURU MEGLELÉSE

Sharathji: A megfelelő guru megtalálásához először is törekedni kell arra, hogy megfelelő tanítványokká váljunk. Életünk különböző szakaszaiban különböző guruk kísérnek el az úton. Az anya az első guru. A tanítványok néha többször is elutaznak Mysore-ba és minden alkalommal egy új guruhoz mennek el. Kipróbálnak egy új jóga stílust. Egyetlen gyakorlást sem végeznek igazi odaadással. Ezek a diákok 1000 guruhoz is elmennek majd anélkül, hogy megtalálnák a saját útjukat.

Vezetett első sorozat a Sharath jóga központban. 2019 december

Ne légy elveszett. Egyetlen stílust gyakorolj, egy tanárral. Őszinte szeretetet kell táplálnod a gyakorlásod és a tanárod iránt függetlenül attól, hogy a tested mennyire hajlékony vagy nem hajlékony. Elmész egy tanárhoz azért, hogy megtanulj egy adott ászanát, aztán egy másik tanárhoz, hogy megtanulj egy másik ászanát. Ha egy adott órán hajlékonynak mutatkozik a test, úgy az a személy akinek az óráján történt a gurud lesz. Aztán egy nap, egy másik ászanánál a test kevésbé bizonyul hajlékonynak és akkor egy új guru után nézel. Ez rendkívül káros a gyakorlásodra nézve. Ha szereted a tanárod, úgy odaadással viseltetsz a gyakorlásod felé is és bízol a tanárodban. Az astangához idő kell. Türelmesnek kell lenned, és el kell köteleződnöd egy tanár és egy gyakorlás felé. Ha így teszel akkor megtapasztalod a sādhana és a gurud tanításainak jótékony hatásait.

„A megfelelő guru megtalálásához először is törekedni kell arra, hogy megfelelő tanítványokká váljunk.”

— Paramaguru R. Sharath Jois

Amikor megérinted a gurud lábát, ne megszokásból, hanem tiszta szívvel tégy így. Indiában mi az idősek és a guruk lábát érintjük meg. Ez a szeretet és a tisztelet kifejezése – a guru tanításai és a gyakorlás iránti odaadás jelképe. A guru és a shishya közötti kölcsönös tisztelet a spirituális tanulás és fejlődés alapja.

AZ ASTANGA JÓGA TANÍTÁSA

Sharathji: Astangát tanítani nehezebb mint astangát gyakorolni. Én 18 éven át minden nap gyakoroltam mielőtt elkezdtem tanítani. Előbb meg kell tapasztalnod a gyakorlást mielőtt elkezded tanítani. Az ember ne jöjjön úgy Mysore-ba, hogy az egyetlen célja, hogy jogosultságot szerezzen arra, hogy taníthasson. Azon célból ne is gyakoroljon, hogy tanításra való jogosultságot szerezzen. Kizárólag a tiszta sādhana céljából gyakorolj. Sok éves odaadó tanulás előzi meg azt, hogy az ember tanárrá váljon. Aki készen áll, annak ezt meg fogom mondani.

Vezetett első sorozat a Sharath jóga központban. 2019 december

Csak azért mert már haladóbb ászanákat gyakorolsz nem leszel jó tanár. Más képességekkel is rendelkezni kell. Néha a diákok azt kérik tőlem, hogy adjak nekik jogosultságot arra, hogy taníthassanak, csupán azért mert megtudnak csinálni haladóbb ászanákat, de ez nem elég ahhoz, hogy az ember astangát tanítson. Olykor emberek olyanokat mondanak nekem, hogy voltak a Himalájánál és hallottak egy hangot, amely azt mondta nekik, hogy váljanak astanga tanárokká és ezért jöttek Mysore-ba. Ez teljes zagyvaság. Ne tanulj olyanoktól astangát akik a fejükben hangokat hallanak. Ilyen embereknek én nem adok jogosultságot a tanításra.

„Astangát tanítani nehezebb mint astangát gyakorolni.”

— Paramaguru R. Sharath Jois

Ahhoz, hogy astanga tanárrá válj be kell tudnod mutatni helyesen a gyakorlatsort. Őszinte szeretettel és tisztelettel kell viseltetned a sādhanád és a gurud tanításai iránt. Ekkor tanulod meg helyesen és ekkor tanítod helyesen. Az astanga nem könnyű. Sokszor még azt követően is, hogy engedélyeztem a tanítást egy-egy tanárnak, megkérem őket, hogy segédkezzenek a Mysore shalaban, azért, hogy megtapasztalják, hogyan kell helyesen tanítani. A Mysore shalában a világ minden tájáról vannak diákok. Azok a tanárok akik a Mysore shalaban segítenek megtanulják, hogyan tanítsanak diákokat akik eltérő kulturális háttérrel, más gondolkodásmóddal és más testfelépítéssel rendelkeznek mint mások. Néhány diák még angolul sem beszél. Mint tanár tudnod kell, hogyan tanítsd a többieket, még akkor is ha nem ugyanazt a nyelvet beszélitek. Ez az amiért fontos az a tapasztalat, amelyre a Mysore shalaban lehet szert tenni. Tapasztalat nélkül nem taníthat az ember.

1692x1126

NE LÉGY AZ ÁSZANÁK MEGSZÁLLOTJA

Sharathji: Ezt látom egy csomó diákon. Van egyfajta sietség, hogy még több ászanára tegyenek szert. Néhány diák nekiáll és napi kétszer, háromszor is gyakorol. Ez szükségtelen. A túl sok ászana nem tesz jót. Amikor astangázol akkor a test és az elme többszörösen és összetetten van hatásoknak kitéve. Időt kell adnod a szerveidnek, hogy megtapasztalják a gyakorlás hatásait. Amikor túl sokat gyakorolsz megsérülhetsz és kimerítheted magad. Végezd úgy az ászanákat, hogy azok növekedést és ne sérülést hozzanak magukkal. Ne kezdj el kötődni az ászanákhoz. A fejlődés érdekében dolgozz kitartóan, de ne válj megszállottá és függővé. Az ászanákon való túl sok elmélkedés, csupán a szükségtelen ego építésére szolgál.

Miért siet annyira néhány diák? Végigrohan az ember a pózokon anélkül, hogy lélegezne. A légzés rendkívül fontos. Lélegezz az orrodon keresztül. Soha ne a szádon át. Az orr a lélegzésre van. A száj az evésre. Amikor végigrohansz az ászanákon akkor a légzésed felszínessé válik. Ez helytelen. Lélegezz rendesen. Amikor astangát gyakorolsz, tudnod kell, hogy mely mozdulatnál veszel levegőt és mely mozdulatnál ereszted ki azt. Figyelj a légzésedre. Idővel a test megtanulja, hogyan mozogjon belégzéskor és hogyan kilégzéskor. Figyelj a trisztánámra: póz, tekintet és légzés.

Vezetett első sorozat a Sharath jóga központban. 2019 december

A légzés irányítja az elmét. Ha a légzésben zavar van, az az elmében is zavart okoz. Akkor tehetsz szert újabb pózokra, amikor megtanulsz helyesen lélegezni.  A vinyasa szabályozza a légzést. Surya namaskarival kezdjük a gyakorlást azért, hogy megnyugtassuk az elmét és kiegyenlítsük a légzésünket. Minél többet gyakorolsz annál jobban edzed a tested az elméd és a légzésed. A test könnyűvé válik.
Amikor előre és hátra ugrasz akkor ezt keresztezett lábbal tedd és aktiváld a múla bandhát. Ez segít a bandha megerősítésében.

A JÓGA MINT ÜZLET

Nincs baj azzal ha valaki jógával keres pénzt. A tanárnak van családja, stúdiója, számlái, amiket ki kell fizetnie. Az élet drága. Nekem nincs problémám azzal, hogy jóga tanárok pénzt keresnek. De jó tanárnak kell lenni. A gyakorlást helyesen kell bemutatni. De azokat a bizonyos „egy hónapos tanár képző kurzusokat” ellenzem. Ezek az elkapkodott módszerek az instant jóga elsajátítása érdekében jelentik a gyakorlás elüzletiesedését és katasztrofális következményekkel járhatnak. Egy hónap alatt nem válhatsz astanga tanárrá és más tanárrá sem. Ez nem lehetséges. Ne csapd be a diákjaid. Az éveken át tartó tiszta sādhanán át visz az út oda ahol már taníthatsz.
A jóga nem csak az ászanáról szól. Mint jóga gyakorló és mint jóga tanár lehetőséged van valami pozitívat alkotni ebben a világban. Gyakorolj úgy, hogy azáltal fejlődj és egy jobb hellyé tedd a világot.

szerző: SOPHIA ANN FRENCH
fordította: SZABÓ GERGŐ
forrás: sanatanayoga.com

2020. január 18.

Ashtanga Mama: Harmony

Astanganyu Harmony
Since my son was born and a growing baby came to be part of my everday life – with all its joy and fatigue – I see ashtanga mothers from a whole different perspective. They don’t call it by chance the seventh series. As we take on the role and the responsibilities of a parent, our practice shifts, asana often taking a back seat, while other aspects of the yogic lifestyle take foreground, have their time to blossom. I have a deep respect to all the mothers, who practice in the mornings (even asanas) in the challenging time period of their lives as a parent or just stands on the mat for a few moments until the next time for nursing their babies!
Our new interview series is addressed to them (or mothers soon to be) and about them to ease their everyday responsibilities and the challenges they face with the practice of the science of yoga even in an intense life-period like parenthood.

BW: What has changed in your practice since the arrival of Jediah in regards of your physical asana practice and the other limbs of yoga?
Harmony: My practice has gone through many different phases and transitions since Jediah was born. These ups and downs continue and changes are still happening. The physical aspects of the practice are not always getting better, as in advancing into more difficult postures. Often it feels like the asana practice has gotten a lot worse and there is a seemingly unending period of rebuilding it again. The highs are amazing, but often short lived. Mostly, my asana practice sits on a plateau, not really getting better or worse; But that is just the on the physical side of the yoga practice.

The real practice of yoga is about keeping the mind steady, calm, and equanimous despite what is going on physically or emotionally. 

After giving birth, I noticed that even though my asana practice wasn’t at all like it used to be before – everything felt so heavy and thick – (an extra twenty pounds will do that to you) – I felt a much deeper connection to my breath and an ability to acutely focus within myself. 

In this way, even though the physical practice is often challenging after pregnancy, along with balancing the demands of family life and young children, I’ve noticed that I can often move into a deeply centered and concentrated mental space. Consequently, I feel that I’m able to receive many more benefits out of doing much less because my awareness is so acutely tied to the present moment.  

These days, I feel physically, emotionally, and mentally stronger than I can ever recall, even without making the asana practice the main focus of my day. I’m continuing to work on and learn how to integrate the principles of practice into every part of my day, and my son has been an amazing teacher for me in this way. 

BW: What do you suggest for mothers to rebuild their practice after giving birth? Is there anything in particular that you need to pay attention more (besides the newborn)?
Harmony: After giving birth, I would suggest that new mothers focus on three things: rebuilding muscle tone, strengthening the core to maintain the integrity of the spine, and making breath the primary focus of the practice. Yoga is a wonderful postpartum practice for helping to prevent or alleviate some symptoms of postpartum anxiety or depression. However, it is good to go slowly and methodically. Build the practice back up starting with only sun-salutations. Gradually add in some standing postures and then some seated postures. Do not feel any pressure to “get your practice back.” Use the yoga to help support and nourish you. You should always feel more energy at the end of the practice, not less.

Often women experience abdominal separation during pregnancy, and some women are particularly at risk to even create this separation after giving birth, as the abdominal muscles take time to come back together. I would recommend not doing positions or exercises like crunches such as “boat pose” or deep twists like Marichyasana D, or asana-s that overstretch the abdomenal area, like any intense back-bending postures, for at least three to six months after delivery.

If abdominal separation is not healed properly it can cause further abdominal weakness, pelvic floor weakness, or other more serious problems like an umbilical hernia.

It’s important when new mothers are practicing yoga they make sure to hold the core muscles in tight and not overextend or protrude the stomach muscles. Holding the ‘high plank’ position for five breaths while drawing in the abdomen firmly before lowering into chaturanga dandasana (chatvari) can be very helpful. As well, supporting the legs when practicing navasana (boat pose), so you lessen the pressure on the abdomen will be useful. Back-bending can be good, but I would suggest starting with a more gentle posture like “little bridge pose” or “baby backbends” and work on regaining the strength of the core and legs again before moving onto deep positions like full urdhva dhanurasana.

BW: In the first few months how did you manage to find yogic self-time? Was little Jediah next to you when you were practicing? Can you advise something for beginner mothers how to do this?
Harmony: After Jediah was born finding time to practice was very difficult. My practice was sporadic and all over the map with timings. Some mornings I would try to wake up early and practice before he awoke, and other times I would practice in the mid-morning or mid-afternoon while he was napping. I didn’t have a set schedule and most often it would seem like I would finish the standing sequence and then he would wake up. So, then my practice would be cut short and my attention would naturally be on him again. Sometimes I would place him beside my yoga mat and practice with him in a bouncy chair or on a blanket. It was really just doing whatever little practice I could fit in, whenever I had enough energy to face doing it.

The best advice I can give is for new mothers is to let go of their expectations, ambitions, and to release their own personal desires, especially when it comes to the physical asana practice. Look for other ways to experience yoga. Maybe that takes the form of singing devotional songs to your new infant, or chanting mantras while changing diapers or driving in the car. Perhaps the practice of yoga shows up in the form of selfless service (Karma Yoga) while you attend to your new baby, or in experiencing the fullness of Bhakti Yoga or devotion, when you notice that you have completely lost yourself in a moment of all-consuming love. Asana is only a small part of the practice of yoga, and becoming a mother opens up pathways in the heart and mind that were not previously accessible, so relish in these new experiences and inner discoveries.

As far as the physical asana practice goes, it is good to be flexible with when and where and what you are able to practice. Also, let go of your expectations of what it means to do a “full” practice. Allow whatever time you have to fit in physical practice of asana to be enough. Whatever you do – that IS a full practice. You need not get to any particular posture or finish at a certain spot for it to “count” as a “real practice.”  Take the push out of your practice and observe more deeply the effects and benefits you feel, even after something as simple as sun-salutations.

BW: Let’s talk about diet a bit. Most of ashtanga yoga practitioners – following the guidelines of this method – are following a vegetarian (or even vegan) diet. As being convinced that this is a good habit, as ashtangi parents we might want to surpass this habit to our children too. On this matter we might face various objections, institutional ones ( from the pediatritian, nursing school for instance) and on social level too (from concerned friends, family). How do you deal with this?
Harmony: As parents, and especially as new parents, you will face all kinds of criticisms and people telling you how you should be and what you should do or not do. I strongly believe that as parents with a spiritual practice, like Ashtanga Yoga, you have a very special capacity to be sensitive and aware to what your child needs and what is best for him or her. Trust yourself and trust your intuition. It’s good to listen to what others have to say, but also think critically about what advice is being given. The most important thing you can do in life is listen with awareness and trust your own instincts. Don’t follow blindly any one particular ideology, even veganism or Ashtanga. You should question everything and realize that needs change depending on different situations and circumstances. Trying to force something to fit when it doesn’t only creates frustration and suffering. Everyone will have an opinion, but only you know your child in the most intimate way, so it’s important to find the inner strength and courage to stand up for what you feel is right regarding their care and needs. There is no “one right way” when it comes to raising children.

BW: Jediah is really lucky with you, he has already been to India, at the source. How was it to travel so far with a small kid to a completely different world? Do you recommend the trip to Mysore to yogis with children?
Harmony: Jediah was almost 2 years old when he made his first trip to India. I really couldn’t imagine bringing him before that time, as it took me about a year to really adapt to becoming a mother and I certainly wanted to feel very comfortable in myself and my abilities to care for a child before traveling such a far distance with him, and to a place that didn’t have the same kind of healthcare or amenities available as Canada.

In addition, I knew that personally, I felt very a home within India, as I had already made 8 trips there over seven years, both traveling within the country, as well as living and practicing in Mysore and Goa, for periods of six months at a time, which accumulated in having spent over 2.5 years of my life in India, before bringing Jediah with me.

All factors played into my decision to bring him to Mysore the first time. It was a wonderful time for me, as I had help in the mornings taking care of him, which gave me the time I needed to really focus on my practice again, something I hadn’t been able to really do since he was born. However, I was also very tired during the days, as I was still breastfeeding at night and periodically during the day. As well, I had to be very vigilant with him all the time, as there are so many hazards just around in that environment, and he was a very busy, curious, and active child.

Since that first time in 2012, he has subsequently made six trips back to India and has lived there for over a year of his life. However, now he has absolutely no interest to return!  He has friends in Canada, as well as different activities and school which he doesn’t want to miss or leave for long periods. I would say there is definitely a limited time period when you can easily travel to India with children before they become involved in school and their own interests.

I think if you feel comfortable traveling with your young child, then making a trip to Mysore is definitely a nice way to be able to dive deeper into your practice while balancing the responsibilities of parenthood. It helps to have some solid support though with you, or to find a reliable childcare provider there to help you in the mornings and during the days.

BW: As ashtanga yoga teachers we might have the experience that teaching is not one-way process, but rather mutual and we can learn a lot about ourselves in this role. I feel like it is similar to parenthood, there is a lot of self-knowledge that comes while our children grow up. What did Jediah teach you about yourself?
Harmony: Our children are our best teachers. They reflect back so clearly all of the areas we need to work on, whether it is patience, compassion, organization, discipline, or simply learning to relax and have fun. I think that what Jediah has taught me the most is to really cherish all the little moments and not to take any of them for granted. His presence taught me how everything that we do can be an act of service and devotion, and that this is true bhakti. Daily tasks as simple changing diapers, preparing meals, or driving him to school, when performed with a sense of love and duty, without any expectation for return, reward or acknowledgment, can become a central part of my practice of yoga. Learning to keep my mind steady amidst his temper-tantrum, or burst of frustration, and then being able maintain a soothing and calm environment in response to his emotional imbalance is demonstrating yoga in action.  Knowing when to be strict and disciplined and when to be soft and comforting. This is the practice of yoga when it comes parenthood. Most of all, Jediah has taught me that I’m a long way from perfection and that there is always more room to grow.

BW: Thank you for the interview Harmony!

Egy fertőző betegségekre specializálódott orvos gondolatai a Covid-19 járványról

Dr. Abdhu Sharkawy

Fertőző betegségekre specializálódott orvos vagyok. Több mint 20 éve végzem a munkámat, találkozok betegekkel nap mint nap. Dolgoztam közkórházakban és Afrika legszegényebb nyomornegyedeiben is. HIV-AIDS, hepatitis, tuberkulózis, SARS, kanyaró, övsömör, szamárköhögés, torokgyík… kevés olyan dolog van, melynek ne lettem volna kitéve a munkám során. Kevés dolog volt rám annyira hatással, hogy általuk megrendültnek, sebezhetőnek éreztem volna magam. A SARS, mely kivételt képez ez alól.

Nem félek a Covid-19-től. A lehetséges implikációk, melyek az új koronavírus külföldi és más országbeli terjedése következtében kialakulhatnak, viszont annál inkább aggasztanak. Hiszem, jogosan aggódom az idősek, a rosszabb egészségügyi, vagy kiszolgáltatottabb helyzetben lévők miatt, akiket a vírus terjedése aránytalan mértékben érint. De nem félek a Covid-19-től.

Amitől a leginkább félek az a pánik, amely abból következik, hogy az emberek elvesztették az észszerűség határait, és ez odáig spirálozott, hogy mindenből olyan mennyiséget pakolnak fel, raktároznak el, amivel egy bunkert is meg tudnának tölteni egy posztapokaliptikus világban. Félek, mivel maszkokat loptak el kórházakból, és klinikákról, ahol valóban szükség lett volna rájuk, s ehelyett plázákba, repülőtéri várótermekbe, kávézókba kerültek, még nagyobb pánikot és gyanakvást keltve az emberekben. Attól is félek, hogy a kórhazaink túl lesznek terhelve olyan emberekkel, akik úgy gondolják, hogy bár nem kapták el a vírust, „sosem tudhatjuk” alapon teszteltetni szeretnék magukat; s mindeközben azok, akiknek szívelégtelenségük van, tüdőtágulásban, tüdőgyulladásban vagy stroke-ban szenvednek (más egészségügyi problémákkal rendelkeznek) fogják megfizetni végül ennek az árát; hisz a sürgősségi osztályokon olyan sokan lesznek, amit az orvosok és nővérek már csak nehezen tudnak majd kezelni.

Attól félek, hogy az utazási korlátozások olyannyira meg lesznek szigorítva, hogy esküvők lesznek elnapolva, s diplomaosztók és családi összejövetelek lesznek elhalasztva. Továbbá, még egy olyan nagy esemény, mint az Olimpia sem biztos, hogy megrendezésre kerülhet ez esetben. El tudjuk ezt egyáltalán képzelni?

Félek, hogy ugyanazok a járvánnyal kapcsolatos aggodalmak, melyek végeredményben ártani fognak a kereskedelmi kapcsolatoknak, ártani fognak számos szektornak, egy globális hanyatlásban fognak tetőzni.

De leginkább attól tartok, hogy ebben a helyzetben miféle üzenetet közvetítünk így a gyermekeinknek.

Racionalitás, józan ész, nyitott gondolkodás, önfeláldozás és mások segítése helyett, azt éreztetjük velük, hogy pánikolniuk, félniük kell, bíztatjuk őket arra, hogy gyanakodjanak, s magukat helyezzék előtérbe.

A Covid-19-nek még közel sincs vége. El fog jönni egy közeli városba, kórházba, sőt egy bizonyos ponton egy barátodat, vagy családtagodat is megfertőzi. Ne érjen meglepetésként. Számíts rá. Tény, hogy maga a vírus nem valószínű, hogy sok gondot fog okozni miután elér hozzád, viszont a saját viselkedésünk és az a fajta hozzáállásunk, miszerint „magunkat kell minden elé helyezni” katasztrófához vezethet.

Kérek mindenkit, hogy mérsékelje a félelmét azáltal, hogy észszerűségre törekszik, enyhítsen a pánikon azzal, hogy türelmes, a bizonytalanságon azzal, hogy megbízható forrásokból informálja magát. Lehetőségünk adódott arra, hogy a higiénia fontosságáról tanuljunk ezekben az időkben, valamint a módokról, hogyan lehetne megfékezni, limitálni, megállítani a megszámlálhatatlan mennyiségű betegséget. Nézzünk szembe együtt ezzel a kihívással a lehető legnagyobb törődéssel mások iránt, türelemmel és mindenekelőtt töretlen lendülettel az igazság, a tények és az ismeretek keresésére. Ez vezessen minket, amikor együtt nézünk szembe ezzel a kihívással, s ne a megosztás, s a spekuláció és a helyzet katasztrofizálása mozgasson minket.

Félelem helyett tények, tiszta kezek és nyitott szívek.

A gyerekeink hálásak lesznek ezért.

Dr. Abdhu Sharkawy

Forrás: facebook.com
Fordította: Csermelyi-Vörös Rózsa

Átmenetileg bezárunk

ashtanga yoga shala

Követve a kormányzati törekvést és a járvány karakterisztikáját, fájó szívvel de a Bandha Works Jógaiskola átmenetileg bezárja kapuit. A remélhetőleg minél rövidebb kényszerszünet alatt kövessétek figyelemmel blogunkat és közösségi oldalunkat, ahol hasznos tartalmakkal próbáljuk szebbé tenni mindennapjaitokat és segíteni az egyéni otthoni gyakorlásotokat ebben a kihívásokkal teli időszakban. Ha a gyakorlás tekintetében segítségre/tanácsra van szükségetek írjatok bátran e-mailt: info@bandhaworks.hu.

A saját jógamatracokat a mai napon (2020. március 17. kedd) 17:00-17:30 között tudjátok elvinni. Ha ez az időpont nem megfelelő valaki számára, kérlek írj e-mail ide: krebesz.andrea@gmail.com.
Az érvényben lévő bérleteket természetes az újranyitásig felfüggesztjük, majd nyitás után újra tudjátok használni.

BLOG: https://bandhaworks.hu/blogunk/
KÖZÖSSÉGI OLDALUNK: https://www.facebook.com/bandhaworks/

Ha szeretnél első kézből értesülni bejegyzéseinkről és a jógaiskolát érintő fontos történésekről, iratkozz fel hírlevelünkre: https://bandhaworks.hu/newsletter/

Namasté, BW

1238

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul… (folytatás)

© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved