Az interjú első részét itt olvashatjátok.
Guruji és Sharath sokat beszélnek a gyakorlás potenciáljáról a légzést, a bandhákat és a dristhit illetően, és hogy hogyan vezetjük a pránát energetikailag a triszthánával és az ászanával. Mit gondolsz erről, mint tanítvány és mint tanár?
Tudod, egy kis alázatosságot követel, hogy ehhez hozzászóljak.
Épp a múlt hétvégén találkoztam még kettővel a ősi szentek közül: Dena Kingsberggel és a férjével, Jackkel.
Azta! Milyen gyönyörű teremtmények ők!
Ő és Jack mindketten magukban hordozzák ezt a régi, hatalmas erőt, amit azok hordoznak a testükben, akik egy életen át astangik voltak. Dena tanítási stílusa ezen a fundamentális alapon nyugszik…
Hol van a triszthána a gyakorlásban? Hol van a limitje benned? És hogyan akadályozza meg a hiánya a flow élményt?
Ez a folyamat intenzív. Pontosan ez az a fajta igazság, amit a jóga tanítványaként keresek.
Hogy felfedjem mi rejlik a légzésemben, a bandhamintázatokban, legyen az hátrahajlitásban vagy kézenállásban vagy csak általában — az élet olyan “gyilkos területein”, ahol az egyedüli fegyvereink a légzés, a bandha és a fókusz.
Itt Denával nem az a cél, hogy megcsináljunk egy kézenállást vagy hogy mélyitsük a hátrahajlitásunk…arra használjuk ezeket a pózokat, hogy a légzésünket mélyítsük és félelemnélküliséget találjunk a szivünkben. A Denával és Jackkel való munka megmutatta, hogy Guruji tanítása valóban a triszthána volt, arra használva az ászanát, hogy a saját drága önmagad féltett maradékát is felrobbantsa.
Felrobbanta. Porig égesse. Felperzselje a földet.
Barátommal és társammal a bajban, Andrew Hillammel Sharath-tal és a húgával, Sharmilával beszélgettünk Encinitasban néhány éve. Az astanga jóga valamilyen ezoterikus szempontjáról beszéltünk, hogy fontos-e jógázni vagy nem és valahogy feljött BKS Iyengar a beszélgetésben. Sharath némi keserűséggel azt mondta “Iyengar…nincs triszthána.”
Az Iyengar órák során ez volt mindig az egyetlen bajom, hogy a légzésre, bandhára vagy dristhire való fókuszálás nélkül nehéznek találtam, hogy bármilyen flow élményben oldódjam föl. Ez a funkció, a hátsó cinguláris agykéreg tevékenységének mérséklése kritikus a feloldódó öntudat szempontjából, ami azt jelenti, hogy flow élmény nélkül nehéz az érzéseket neutrális, egyensúlyi módon megfigyelni.
Amit viszont értékelek Iyengar tanitásában az annak a kiemelése, hogy az elmét hosszú idejű koncentrációkra tanitja a kitartás megérzése miatt….például, megérezzük az undort és az önutálatot a szternokleidomasztoidokban amikor hátrahajlítunk és az kellemetlen érzésben próbálunk maradni.
“Hatolj be a test különböző rétegeibe, hogy elérd az antariamit – a mindentudást – a Brahmát.”
BKS Iyengar
A szerkesztőm, Harmony Slater épp kijavitotta ezt a kérdést egy idézettel Gurujitól: “A triszthána légzés, testtartás és drishti.” Azt mondja, a bandhákat a légzéstechnika magába foglalja.
Nos, nem tudom ezzel mit kezdjek…azt hiszem ennek alapján az ember azt is mondhatná, hogy a légzés és a fókuszpont mind benne vannak az ászanába. Úgyhogy ha kivonod a bandhát darabokra szedheted akár az egész testet.
Iyengarról eszembe jut, mikor egyszer délután meglátogattam Gurujit az irodájában. Egy barátommal, Kimberly (Kiki) Flynnel ült ott. Bedugtam a fejem az ajtót és ő intett a fejével, hogy üljek le, úgyhogy becsúsztam egy székbe melléjük és feltettem néhány indokolatlan kérdést, hogy mesélésre birjam Gurujit. Kiki nagyon örült, hogy sikerült egyet kicsalnom.
“Guruji…lapozgattam Desikachar új könyvét, a Yoga Taravalit. Te írtad az előszót?”
“Hmm?”
“Yoga Taravali, Guruji.”
“Hmm??”
“Yo. Ga. Ta. Ra. Va. Li.” mondta Kimberly segitőkészen.
“Te írtad az előszavát a Yo. Ga. Ta. Ra. Va. Li.-nak, Guruji?”
“Ó, Desikachar.” Felhorkantott, “Semmit nem ér…jobb, ha Iyengarral tanulsz.”
Maga mögé nyúlt és felkapta a Namarupa magazint, aminek borítóján kettejük volt.
Guruji megelégedetten mosolygott, “Mostmár…barátok vagyunk.” mondta és hozzámvágta a magazint.
Dena Kingsberget hozod fel példaként. Mi az a dolog az elkötelezett, rendszeres gakorlásból több évtizeden keresztül, ami megváltoztatja az embereket? Más tanárok is hasonlóan nyilatkoztak olyan szeniorokról, mint Richard Freeman, Tim Miller, vagy Eileen Hall. Mi az, ami megváltozik?
A tekintetükre gondolok. A jelenlétükre.
Dena, és a többi csodálatos ős, akivel találkoztam, jelen vannak – őszintén, keresztül látnak rajtad.
Ténylegesen ott vannak előtted, a teljes jelenlétükkel. Nem tűnik úgy, mintha jobban szeretnének lenni itt vagy másutt. Itt vannak előtted, felmérve és kalkulálva az esszenciádat, azt, hogy milyennek érződsz és hogy hogyan hatsz az egyensúlyukra.
Először Noah Williams-szel tapasztaltam ezt, hogy valaki keresztül lát rajtam. (Bizonyára Suddha is ilyen hatással lehetett rám, csak akkor még nem figyeltem oda.) Ez New Yorkban volt, a második sorozat gyakorlásán, amit Eddie szervezett a Puck épületben – és amikor belépett…! Egy barátomtól, Frances Cole Jones-tól hallottam, hogy ő volt a legfiatalabb ember, aki certified tanár lett. Ami úgy történt, hogy Hamish Hendry biztatólag belökdöste Guruji irodájába: “Vedd már át azt a papírt, ember!”
Azon a reggelen éreztem Noah figyelmét magam a Puck épületben, ahogy a matracomon ültem. Felmért, ki vagyok, mi vagyok.
Dena megtestesiti ezt az őszinteséget. Rendkívüli pontossággal és tisztánlátással méri fel az embert. Úgy tűnik, hogy Guruji tanítását a puszta esszenciájára sűritette össze, ami azt jelenti, hogy minden diákja személyiségének gyökerét képes meglátni – bármit, ami visszatartja a diákot a valós énjének megismerésétől – és megpróbálja kiásni azt a gyökeret.
Az igazításai gyönyörűek és erősek… mint Guruji vagy Guy. Annyi tudás és magabiztosság van bennük. Látta a bizonytalanságot bennem – túl sok apána a pránában.
A kapotászana kapcsán egyszer leült velem, hogy a bátorságról beszéljünk.
“A kirakós összes darabkája megvan, Russell. Megvan a hátrahajlítás minden darabja, és az összes játékos összeállt. Mostmár csak engedd őket játszani!”
Minden egyes szokásomra rálátott a testemmel való kapcsolatomban, levonta a következtetést, hogy ez mit mond el rólam, és rögtön annak szívébe talált, aki azt hittem, hogy vagyok – és azt igazította.
1999-ben, mielőtt elkezdtem volna a mesterszakot az egyetemen, 25 éves voltam és úgy döntöttem, ismét kísérletezem az LSD-vel. A legutóbbi alkalomkor 16 éves voltam és egy rossz pszichotikus epizód volt. (99 azóta is az utolsó élményem – 18 éve történt) Szóval azt gondoltam, érdekes lesz tesztelni magam a saját elmém ellen.
Csinált velem valamit 9 év jóga? Vagy az az év, amit izolációban töltöttem, tapaszt és meditációt gyakorolva Dél-Koreában? Kimosta az izzadtság a félelmet a sejtjeimből?
Úgyhogy kaptam Dave bátyámtól néhány tablettát és a gyerekkori otthonomban töltöttem a napot a golden retrieveremmel, Ramszesszel. Az őszinte meztelenségét csodáltam a nap szivárványai között. Azon gondolkodtam, hogy mennyire nem látszik rajta, hogy bármilyen korlát áthágásától is félne. Bárhova mentünk, mindenhova odadörgölte a szőrös testét, nem számitott, hogy a szomszéd füve, vagy sem. Teljesen meztelenül, nem érdekelte. Rájöttem, hogy én ezt soha nem tenném, LSD ide vagy oda, magamon hagytam a ruháim.
Soha sem vagyok meztelen, kérdezhetnéd.
David bátyám hazajött és úgy döntött, hogy elmegy a rádióműsor-gyűlésre, amiben szerepelt. Megkérdezte, hogy vagyok és én azt válaszoltam (egy kissé elemelkedett módon tapasztalva, hogy az autó úgy tűnt, mintha inkább hidroplán lenne és úgy húzna minket át az úton):
“Fájdalmas volt tudomásul vennem, hogy Ramszesz semennyire nem képes kommunikálni velem.”
Leparkoltunk és megérkeztünk a gyűlésre, ahol az emberek már egy körben ültek a menüről és a programozásról beszélgetve. Halványan emlékszem rá, hogy Dave odahajolt hozzám egy ponton és azt suttogta:
“Mondd ki a neved hangosan.”
Felnéztem a téglák repedései, a kékeszöld olasz fényű naplementéből és Austin városának vörös falai közül, és azt mondtam a csapat izgatott és türelmesen várakozó rádiósnak: “Russell.”
Néhány órával később (nem tudtam volna megmondani, mennyivel) David ismét hozzámfordult:
“Úgy sajnálom. Ez szörnyen unalmas lehetett.”
Felnéztem a téglák repedései, a kékeszöld olasz fényű naplementéből és Austin városának vörös falai közül, és azt mondtam: “Ez a hely ugyanolyan jó, mint bármelyik másik.”
Ahogy Picasso mondta:
Ahogy Picasso mondta: “Remélem, amikor az inspiráció megtalál, munka közben talál meg.”
Ez az érzés a vagális tapasztalat.
Vagy spontán tapasztaljuk meg, vagy gyakoroljuk ennek a tapasztalatát (mint az ekam-belégzésnél vagy a felfele néző kutyában vagy a Buddha utánzásában) a bolygóideget aktiváljuk a torkunk mögött és polivagális reakciót adunk a környezetünkre. Ebben az állapotban, ahogy a szemünk és a nyelvünk ellágyul, a mellkasunk kitágul a vagális régió hátsó felében, és a nemi szerveink, a rekeszizmunk és a medencénk stimulálódik a hátsó vagális régióban. A vágusz ideget nem véletlenül hívják bolygóidegnek, minthogy az érzéktapasztalatunk, legyen az szorongás, depresszió vagy öröm, mind megjelenik ezen az egybefogó idegpályán – a paraszimpatikus idegrendszerben.
Amikor stimulálódik, az energia a törzsünkből a koponyánk felé halad – a muladhara energiaközpont felől a shasrara felé – (amit Dr. Eva Henje Blom a San Fransiscó-i egyetemen vagális szállitásnak nevez). A bolygóideg hatással van az agyhullámainkra. A jó hir, hogy gyakorolni tudjuk: minél többet csinálunk olyan gyakorlatokat, amelyeke aktiválják ezt az idegi pályát, annál könnyebben és gyorsabban száll majd le az agyunk théta hullámra. Nagyobb örömöt, szeretetet, jókedvet érzünk és a szorongásnak, stressznek és depressziónak való kitettségünk csökken.
Kontemplatívvá válunk és éberek leszünk.
Az agyunk flowban van.
Mona Lisa mosolya vagyunk.
És aztán befejeztem valahogy a második sorozatot valahogy ott New Yorkban Noah-val. 2002 vagy 2003 lehetett. Guy elmondta előtte, mire számítsak, szóval a hátsó sorba mentem gyakorolni, hogy ne érezzem rosszul magam, ha Guruji leállit majd valamelyik ászanánál vagy legalábbis ne legyen belőle nyilvános megszégyenítés. A 14. Sorban voltam, vagy ilyesmi. Az első két sorban Tim, Kino és Noah az összes többi csodás szörny. Sharath kötelességtudóan állította le sorról sorra a hátsó részen gyakorlókat, egyesével. Mire a tittibászanához érkeztünk, olyan volt, mint valami kiesős táncshow. Az első két sor még mindig ügyesen táncolt én meg egyedül 12 sorral később “magammal táncoltam”. Izzadva. Feszült figyelemmel.
Végeztünk, aztán sorban álltunk, hogy leboruljunk Guruji lába elé. Még mindig emlékszem rá, hogy ahogy lehajoltam, láttam Sharathot a szemem sarkából. Felálltam és láttam őt, ahogy keresztülnéz rajtam.
Aztán megtörtént ez a különleges dolog:
Láttam, ahogy a szemével koncentrál rám és a látószögemet elöntötte egy nagy fehérség – mintha ezernyi csillogó kígyófej villogott volna fehéren. Csak a szemeit láttam egy nagy fehérségben.
(Ezután még egyszer történt velem ilyen a Jayashree könyvtárban. Az édesanyámmal voltam ott és beszélgettünk. Az történt velem, amit Patanjali félreértésnek nevez. Nagyon félek a joghurttól. Fizikálisan rosszul leszek tőle, tényleg, nagyon-nagyon rosszul. Valaki a kezembe adott egy ételt, amit úgy nézett ki, mintha porított fánk lenne egy kanállal. Annyira el voltam foglalva vele, hogy az édesanyámra és a könyvtárra figyeljek, hogy elkerültem a kérdést – miért lenne porított fánk Indiában? Összekevertem a kötelet a kigyóval és amint belekóstoltam a “porított fánkba”, rögtön és erősen felismertem a joghurt izét. (Amit az apám naivan jógának hiv) Akkor és ott megint ezt a fehérséget láttam és elterültem a könyvtár padlóján.
A Puck épületben, néhány pillanattal később – fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el – a fehérség elmúlt és Sharath még mindig ott volt és bámult rám. 3 perc is vagy 30 másodperc is lehetett. Bizonyára kínos lehetett – nem tudom. Rám mosolygott. Megköszöntem neki a gyakorlást, és visszamosolyogtam a tanáromra.
A tekintet alapvető a jógában. Ahogy Richard Freeman mondta:
“A jóga az esztétikai tapasztalat.”
Amikor a naplementére tekintünk, vagy egy DeKooning festményre, vagy a szerelmünkre, Krisna szívébe nézünk.
Krisna Krisnaságába.
DeKooning festményének esszenciális DeKooningségébe.
Magunkat látjuk a szerelmünk szívében és szemében.
We are seeing our own self in the Heart and Eyes of The Beloved.
Ebben a pillanatban, az arc, a szemek és a nyelv ellazul és a feszültség feloldódik.
Szeretetben vagyunk.
Az agyhullámok ténylegesen lelassulnak először egy alfa hullámra, aztán egy nemlineáris álomszerű állapotba, a théta hullámra. A théta az esztétikai tapasztalat. Amikor megfigyelünk valamit és higgadtan a vászonra tekintünk – az ötletek a saját természetünkből áradnak.
Nincs más hely, mint az Itt. Bárhol is legyen az Itt.
Nincs más idő, mint a Most. Bármi is legyen a Most.
Semmi nem jelent semmit. Az csak Az.
Utolsó gondolatok?
Köszönöm az interjút!
Azt hiszem, az arc és a mimika fontosságához fűződő gondolatokkal fejezném be. Hogy mit jelent, amikor úgy viselkedsz, mint a tanárod és lemásolod a mimikáját… mint mikor a Buddhát használják, hogy megtanuljanak ülni és a jó arckifejezést használni. Az autenticitással van összefüggésben. Nagyon érdekes. Abban a munkában, amit a gyerekekkel csinálok az iskolákban, a “mindfulness” fogalma annyira elterjedt, hogy meg is kérdőjelezi bennem a kifejezés használatát, mivel nem kell sokat kutatnod, hogy megtudd, Jon Kabat-Zinn a burmai buddhizmust fogalalja össze a “mindfulness” fogalma alatt. Azt hinnéd, hogy erre rögtön jön az intézményes elutasító reakció, amikor megtudják a szó eredetét…”Várj csak, az nem egy vallás?” és ennek nyomán lezárják az egész wellness programot. Azonban ez sosem történt meg. Talán nem néztek utána? Talán a tudatlanság tényleg üdvösség? Azt gondolom, hogyha a civil életben akarunk meditációs technikákat használni, annak kell hivnunk őket, amik. A transzparencia érdekében azt mondhatnánk, ezek “kontemplatív gyakorlatok.”
Az igazi irónia, hogy a buddhizmus tényleg nem egy vallás. (Noha sokan a követői közül hivatkoznak rá vallásként, úgy, hogy buddhistának vallják magukat vagy meghajolnak a Buddha előtt és kérik, hogy javitson az anyagi helyzetükön a Buddha. Vallásként kezelik ezt a filozófiai rendszert. Ennek alapján amelyik focicsapatnak szurkolsz, az is lehetne egy vallás.
Az én értelmezésem a buddhista gyakorlat eredetéről (és a jógáéról is egyébként) az egzisztencialista filozófiában és a fenomenológiai hagyományban gyökerezik. Belépünk egy templomba és annak a térnek van ránk egyfajta hatása, mint emberekre. A boltíves falak, a tört fény és a kellemes hangulatú zene megnyújtja az agyhullámainkat. Leülünk, és a mimikánk átveszi a hely jelképes hangulatát, ami különösen hatással van az emberségünkre. Ha egy kissé elmosolyodunk egyenes gerinccel, gyakoroljuk a boldogságot. A légvételnek van tere megnyúlni és az agy elhiszi, hogy boldog, amikor azt látja, hogy a saját arca mosolyog.
Tehát a boldogság gyakorlása megerősíti a boldogságot az agyban is. (Lásd erről Tara Kraft tanulmányát a Pszichológiai Tudomány folyóiratban “Mosolyogj és viseld el: a manipulált pozitív arckifejezés hatása a stresszérzékelésre)
Erről az jut eszembe, amit Dharma Mitra mondott, amikor Sri Swami Kailashanandát gurujává fogadta: hogy mindent megtett, hogy leutánozza, ahogy a tanára jár, azt gondolva, hogy ez egy módja annak, hogy felszívja a hihetetlen nagy tudását.
Amikor az alapképzésemet fejeztem be Chicagóban 1997-ben, az asszimilációról írtam a szakdolgozatomat. Pontosabban azon, hogy Japán hogyan szívta fel a nyugati kultúra elemeit és változtatta egyedien japánná. És a nyugati alatt Koreát értem. (Elvégre mi keletre vagyunk Japántól.)
A virágkötészet, a szumó és a buddhizmus mind Koreát keresztül érkeztek Japánba és ‘eredeti japánnak’ lettek nyilvánítva amiatt, hogy a japánok rengeteget kutatták ezeket a diszciplínákat. Perszehogy beleillenek abba, amit ‘kifejezetten japánnak’ tartanak. Egy kultúrában, amely eleve a természet tisztelet körül forog, mint amilyen a shinto, bizonyára esztétizálni fogja a buddhizmust és egy olyan különösen ritualizált mód fogja vonzani, mint a kínai mahayana ch’an mellékágga, amit zenné neveztek át.
Ennek ellenére Japán igénye a 20. Század elején, hogy az impresszionizmust felszívja, kudarcot vallott. Az absztrakt impresszionizmus sokkal jobban teljesített, ez valószínűleg Japán történeti művészetfelfogásának köszönhető, amely a cselekvő-, vagy akciófestészetet részesitette előnyben. Jiro Yoshihara “Zen” körei ennek tökéletes példái.
Úgyhogy megkérdeztem az akkori ázsiai művészettörténet tanáromat, Stanley Murashigét:
“Hogyan lesz valami elsajátított? Hogyan tudunk valamit ténylegesen megtanulni?”
Ahogy Edward Said mondta:
“Amit a nyugatiak Japánnak hívnak, nem létezik, hanem másképp van.”
Ezt amiatt kérdeztem, hogy a kulturális asszimiláció terén folytatott kutatásomnak belső motivációja volt. Mikor lesz a jógagyakorlásom autentikus? Mikor lesz a baseball japán? Mikor jön el a pillanat, amikor már nem “hülye amerikai” leszek, aki jógázik, hanem jógi?
Mikor leszünk autentikusak abban, amire törekszünk?
Nagyon is tudatában vagyok, hogy a hindutva fölemelkedésével (hindu nacionalizmus) van egy olyan elképzelés, hogy indiainak kell lenned, hogy autentikusan gyakorold és megértsd a jógát. Mindenki más egy kulturálisan megfelelő appropriációt gyakorol. Én magam úgy gondolom, Indiába kell utaznod, hogy megértsd a jógát. Az internalizált rasszizmus azonban meghazudtolja a gyakorlás igazságát.
A gyakorlás emberi lényeken dolgozik.
Egészen a mai napig a japán szumót leginkább mongolok gyakorolják (a személyes kedvencem például Yokuzana Asashhoryu) Talán 300 év múlva a világ kultúrája azt gondolja majd, hogy az astanga jóga az a dolog, amit a japánok csinálnak…ha igy lesz, bizonyára ennek a szútrának lesz köze hozzá:
A tökéletesség elérése a gyakorlásban akkor történik, ha valaki őszintén és tisztelettel gyakorol hosszú időn át megszakítás nélkül.
Mi az tehát, ami tényleg autentikus?
Az az állapot, amikor a megfigyelő és az Én azonosak?
A szumó koreai változata autentikus? Vagy egy új forma? A lepke vagy a hernyó az autentikus verziója saját magának?
Mikor változtat valami formát eléggé ahhoz, hogy valami mássá váljon és visszaadja önmaga autentikusságát?
Amikor Jon Kabat-Zinn mindfulnesst gyakorol, inheresen autentikus az egy teljes életen át tartó őszinte gyakorlása miatt? Vagy még mindig hernyó, aki úgy tesz, mintha lepke lenne?
Az az autentikus, ha az eredetünk vitathatatlan? Tehát a rock and roll Allman Brother’s verizója autentikusabb rockzene, mint a Monkees fogyasztóközpontű verziója, mivel az USA déli részéről ered?
Ez túl leegyszerűsítő.
Hány zenekar jött délről, aki nem tudta elkerülni a kulturális kisajátítást?
A közeli barátaim tudják, hogy egy kissé rosszallom a Lynyrd Skynyrdet például. Mig mondjuk A Zenekar (négyen az öt kanadai tag közül) olyan dalokat írtak, amelyek mára az amerikai népzene könyvében vannak. A Rolling Stones pedig (annak ellenére, hogy brit felső-középosztálybeliek) áthidalják az osztályokat, kasztokat, a kolonializmust és a földrajzi eredetüket a hangzásukkal, amely a kezdetektől az maradt, ami, évtizedek gyakorlásának köszönhetően, amire Lenore Malen azt mondta, “ez nyers állati szex”. És nem lett-e a Beatles mássá, mint amit valaha is képzeltek? És mindennek ellenére Otis Reddinget is rendkívüli módon megérintette a Sgt. Pepper’s új megnyilvánulásmódja.
Michael Jackson egy nagyon érdekes példa. Noha a soul műfajának nagyjaként kezdte a Jackson Ötök között, a dalai mégis korlátoltak és kereskedelmileg befolyásoltak. 20 év fejlődésének és gyakorlásának köszönhetően Michael Jacksonná válik – a pop “autentikus” királyává. (Ki ne perdülne táncra most a Billie Jeant hallva?)
Ahogy egy barátom, Nicholas Evans mondta egyszer: “Michael Jackson, ő igazán nagy!”
Az ‘autenticitás’ szó görög eredetű:
Autosz – “az én” és hentesz – “a cselekvő”
Igen, az autenticitás tényleg azt jelenti, hogy a megfigyelő az énnel azonos. Amikor egy művész autentikus lesz, áthidalja a teret és az időt és a művészete közelebb visz másokat Istenhez.
Amit keresel, az a keresés csinálása.
Talán itt jobb ha pontot is teszek a végére.
Ez az interjú csodás folyamat volt, Lu.
Köszönöm kitűnő szerkesztőmnek, Harmony Slaternek.
Forrás: Ashtanga Parampara
Fordította: Horváth Eszter