A Jivamukti jógairányzat alapítói, Sharon Gannon és David Life az ászanagyakorlás mellett nagy hangsúlyt fektetnek a jóga egyéb aspektusainak (erőszakmentesség, odaadás, meditáció, spirituális hangvibrációk, szentírások tanulmányozása) megvalósítására, amelyeket egyedülálló módon az órarendi órákba is beépítenek. Minden hónapban megadnak egy központi témát, amelyről Sharon vagy David ír egy esszét, és a tanárok a világ minden pontján az aktuális üzenet köré komponálják a Jivamukti órákat. Következzen tehát az aktuális, júniusi téma:
Kāyākāśayoh Sambandha-Samyamāl
Laghu-Tūla-Samāpatteś Cākāśa-Gamanam
A test és az éter közti kapcsolaton való szamjamával a test pillekönnyűvé válik, és elérhető a lebegés állapota.
A világról való tapasztalatunk tele van mindenféle szilárd test egymásba ütközésével. Különösképpen akkor figyelhetjük meg ezt, amikor a világ bármely nagyvárosában tömegközlekedést használunk! Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a többi ember teste szilárd, és hogy ezek össze tudnak ütközni a mi szilárd testünkkel. Abban is teljesen biztosak vagyunk, hogy nehezek vagyunk és hogy a testünk súlya a Föld felé húz bennünket. Általában amiatt aggódunk, hogy elesünk és meghalunk, nem pedig amiatt, hogy elrepülünk vagy elszállunk. Le vagyunk sújtva a dolgok súlya által és rettegünk a naptól, amikor a világunk végleg összeomlik körülöttünk. A komoly dolgokat mindig úgy említjük, mint amik nehezek, súlyosak, míg a komolytalan dolgok könnyűek. Gyerekkorunk óta arra vagyunk utasítva, hogy küzdjünk a gravitáció ellen. Először azzal, hogy álljunk fel, majd járjunk, stb. A gravitáció az ellenségünkké vált, amiatt a látszólagos ok miatt, hogy a szilárd testek emiatt ütköznek egymásba. Ahogy öregszünk, a testünk különböző részei feladják a küzdelmet a gravitációval és a föld felé ereszkednek. A gerincünk előrefelé gördül, ahogy az élet nehézségei terhelik a szívünket és a tüdőnket.
De itt a jó hír: az, hogy ezek a szilárd testek egymásba ütköznek, csak egy olyan elképzelés, amelyet a körülöttünk lévő világra vetítünk. Látjuk, ahogy történik, mivel azt hisszük, hogy ez történik. A testünk és a többi test, amivel találkozunk, szilárdnak tűnik. Szilárd személyként gondolunk magunkra, míg az üres térre úgy tekintünk (ami valójában a fő része a testnek), mint ami nem azonos a testünkkel. Szilárd tárgyakként azonosítjuk magunkat, meghatározott tulajdonságokkal, mint pl. a forma, a szín és a súly. Amikor a formával, a színnel és a súllyal azonosítjuk magunkat, akkor kitesszük magunkat annak a tévhitnek, hogy korlátozott erővel, hajlékonysággal és állóképességgel rendelkezünk.
Ha fenntartjuk a szilárdság elképzelését, akkor mind a test, mind pedig az elme merevvé, tudatlanná és intoleránssá válhat. A keménységgel és a szilárdsággal azonosulunk inkább, minthogy a könnyedséggel és a finom minőséggel tennénk. Valójában, ha összepréselnénk az összes emberi lényt egy szilárd csomóba, nem hagyva helyet köztük, akkor ez a csomó megegyezne egy kockacukor nagyságával – mivel nagyrészt üresek vagyunk. Napi, gyakorlati szinten úgy érzékeljük a testünket, mint ami az üres térben mozog, de valójában jobb leírás lenne a folyamatról, hogy az üresség mozog az ürességben.
Sokunk úgy érzékeli a gravitációt, mint egy misztikus vonzó erőt, amely kinyúlik a Földből és lefelé húz bennünket. Einstein kijelentette, hogy a gravitáció valójában egy görbe a tér-idő kontinuumban, amely egy olyan nehéz test jelenlétéből fakad, mint a Föld. Számára a gravitáció inkább jelentette azt, hogy lecsúszik egy nyúl üregébe, mint azt, hogy átzuhan az üres téren! Néhány kvantumfizikus arra a következtetésre jutott, hogy a gravitáció talán egy univerzális erő, amely a létezés minden lehetséges dimenzióján átnyúlik. Például a jógagyakorlás során, ahol különböző formákat táncolunk el a gravitáció segítségével, valójában üzeneteket küldünk más dimenziókba szöveghullámokként a gravitáció mezején.
Ne tévesszük össze a gravitációt az elektromágnesességgel – ez a valódi kulcsa a levitáció megértésének. Ez csak az elektronokról szól. Minden egyes atomnak, amely felépíti a testünk molekuláit, van egy elektronburka, amely negatív töltésű. Amikor ezek a negatív energiák találkoznak más atomok elektronjaival, akkor visszaverik egymást, mint a mágnes két negatív pólusa. Ez az elektromágneses erő olyan erős, hogy a gravitáció húzásának ellen tud állni. Az atomok elektronjai a talpunk alján ütköznek a talpunk alatt lévő padló atomjaival. Azt gondoljuk, hogy a talajon járunk, miközben valójában egy kicsivel a felszíne felett lebegünk. Az elektronburok leadhat elektronokat, vagy megoszthatja őket a közelben lépvő atomokkal – ez kapcsol minket össze más dolgokkal és ez tartja össze a molekulákat.
Bodhi rupam bodhi-sattvam, bodhi-gamyam anamayam. Param-satyam param-shantam, param-brahma parat-param.
Ez az intelligencia formája és esszenciája, amely intuíció által tapasztalható meg. Ez tiszta, egyszerű és transzcendentális. Ez a legfontosabb valóság, a legfontosabb igazság, a legvégső nyugalom: amit Brahmannak neveznek. Ez a Brahman kisebb, mint egy atommag, de hatalmasabb a leghatalmasabbnál. Hogy lehet valami kisebb a legkisebbnél, ugyanakkor nagyobb a legnagyobbnál – egyazon időben? A válasz egyszerű: üres.
Az atomok, amelyek felépítik a testünkben lévő molekulákat 99,99999…%-ban üresek. Ha felnagyítanánk egy atomot egy hatalmas futball stadion méretűre, akkor a sejtmag nagyjából egy narancs méretű lenne a pályán, míg az elektronok a stadion ülésein lennének elosztva. Minden más üres tér – oly könnyed, mint a pamut piheszála.
2015. június – David Life
Fordította: Svehla Barbara
Forrás: http://jivamuktiyoga.com/teachings/focus-of-the-month/p/flesh-blood-bones-empty-space#