Olvasónapló: Az ihlető testmozgásról

aszana4

Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve (részlet)

Bevezetés

A Borzippai

Ez úgy történt, – mesélte több alkalommal Hábi-Szádi fiának Tahtúrnak, – hogy Indiában jártomban megtanúltam a brahminoktól bizonyos testmozgást, amelyről ők azt állították, hogy ihlet szállja meg tőlük az embert s olyasmiket lát és hall, amit nem láthatott, vagy hallhatott azelőtt.

Ihlető testmozgás

De csakis akkor, kizárólag csak akkor, – magyarázták ők nekem, – ha már túllépett a szerelmi forróságok idején. Jól megjegyeztem magamnak e dolgot, s vártam tehát. S mikor szervezetem, s vele életem alkonyúlni kezdett, s mikor már úgyis egyes tudós ulemmák hatása alá kerűltem, végre rászántam magam e gyakorlatra. Ez röviddel anyám halála után történt. Nyugtalan voltam, nem találtam meg a lelkem nyugalmát semmiben. Mestereim azzal próbáltak vígasztalni, hogy hiszen mindenki így van ezzel, s hogy lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell kűzdenünk.

A lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell küzdenünk

Csakhogy nálam ez rendkívűl nehezen ment. Gondolataim szerteszaladtak, sehogy se tudtam őket rendbeszedni, egyszóval nem tudtam én még mihez tartsam magam, s ettől az ihletettségtől sokmindent reméltem. Csakhogy e testmozgások semmiféle ihletet sem okoztak. – Mért nem? hogy van ez? – kérdeztem magamtól. – Talán még mindig nem vagyok méltó e gyakorlatra? – jutott eszembe a kellő gondolat. S íme, csakugyan. Egy gyönyörűszép parszi nőt pillantottam meg Hajderabad egyik városának egyik utcájában. Utána mentem. A hölgy bizonyos ligetek felé vette útját, oda, ahol nemrégen kóbor leopárdot fogtak a mahrattok hálóval. Ide is utána mentem s mikor egy gliciniás bokorhoz érkezett, eléje szaladtam, földig hajoltam előtte és így szóltam:

– Szép hölgy, nekem csodálatosan szépnek és okosnak tetszel, talán azért is, mert annyira hasonlítasz szegény feleségemhez. – A szép hölgy az árnyékban becsukta napernyőjét és így felelt:
– Úgy tudom, hogy szegény feleséged meghalt.
– Honnan tudod? – kiáltottam fel. – Kitaláltad? Jó szemed van, biztosan látszik is rajtam. Igen meghalt, – folytattam aztán elborúlva. – S azóta járom a világot s mindeddig a legszentebb tudománynak, a Gondolatnak akartam szentelni életemet.
– Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezi a hölgy.
– Amint megláttalak, rögtön tisztába jöttem vele, hogy mégse vagyok én még méltó bizonyos ihletett látomásokra, amelyek megvilágosítják az ember elméjét. Épp ezért arra kérlek, eszközöld ki atyádnál, hogy meglátogathassalak benneteket, – mondottam néki. A hölgy mosolygott.
– Az könnyű dolog lesz, – felelte.
– Oh, – mondtam én.
– Mert ne hidd, hogy nem ismerlek, – azt mondja. – Ismerlek én. Atyám Dsehár gépészmérnök.
– Oh istenem Dsehár? – kiáltottam fel. – Hisz az nékem jóbarátom.
– Lásd, ugy-e? – mosolygott rám a hölgy, de mint a napfény, mikor előbúvik a lomb mögül. – Atyám mutatott már téged nekem. A tető-feljáróban van ugyanis a műhelye s én egy alkalommal ott álltam és néztem, hogy dolgozik a találmányain. Mikoris apám így szólt: – Jó erősen nézz ki a kisablakon, mert ott jön az én jóbarátom, Hábi-Szádi, a gondolat embere.
Így szólt a hölgy, aztán biccentett nekem és elindúlt még mélyebben befelé a gliciniás ligetbe. Én pedig utána bámultam.
Ő viszont még vissza is fordúlt.
– Mit csinál a kisfiad Tahtúr? – kérdezi, mialatt napernyőjét újra kinyitja.
– Hát még róla is tudsz? – kiáltok fel én. – Oh szegény kis Tahtúr fiam. A nagyanyja neveli, a nagyanyja neveli, – feleltem néki. – Én pedig bolygok.

Mindez kora délelőtt történt. Délután pedig elmentem akkori mesteremhez, egy Hamuján nevezetű ulemmához, aki hosszú vándorlások után megint visszatért régi világába, Indiába, miután bejárta Tibetet s azóta a rejtélyes lélektan tanulmányozására szánta rá magát. De látott ő már sokminden egyebet is, ami e világon termett. Bejárta Észak-Amerikát, tizennyolc évet töltött Európában, sok időt töltött egy Schőndorff nevű német tudós társaságában s az ő révén tanúlmányozta Shakespeare-t, a híres angol költőt, továbbá Schopenhauer bölcselőt és némiképp még egy Bergson nevűt is, épp ezért, ítélete bizonyos dolgokban megbízhatóbbnak tetszett előttem, mint többi mestereimé. Elmentem hozzá és így szóltam:

– Boldogtalan vagyok, – mondtam néki.
– Mért vagy boldogtalan? – kérdezte Hamuján.
Erre elmeséltem kalandomat s hozzátettem, hogy ezekszerint, úgy látszik, méltatlan vagyok még az ihletett látomásokra s hogy ezért vagyok szomorú. Az ulemma nagyot nevetett.
– Kinevetsz? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy kinevetlek, – felelte ő. – Mert nem tudod, hogy mit akarsz. A gondolatot szereted-e, vagy az életet.
– Én tudom, hogy mit akarok, csak a szemem, meg a szívem nem tudja még, – válaszoltam én.
– Akkor várnod kell, míg a szemed és a szíved is megtudja, – mondá az ulemma. Aztán a fülemhez hajolt és szinte súgva mondta:
– A legnagyobb szenvedély dönti el.

Az élet útját a legnagyobb szenvedély szabja meg

– Mit? – kérdeztem én.
– Hogy melyik útat választja az ember, – felelte ő. – Némelyik megpróbálja, családot alapít s aztán hirtelen, mintha megőrült volna, eltűnik. Ismertem egy ilyen embert, Naszr ibn Takkár nevűt. Vagyonos volt, családos, aztán hirtelen fogta magát, elment Anatóliába, tehénganajt gyűjteni a parasztoknak. Itt egy kunyhóban lakik, a sakálok közelében, mert azt mondja, hogy néki nyugalom kell. Mikor egy nagyúr egyszer arra vitt autón s a véletlen összehozott vele az országúton, ahol éppen a száraz tehén-lepényeket szedegette tüzelőnek, Naszr ibn Takkár így szólt hozzánk, akit mint nagykereskedőt régen ismertünk: – Lelkemnek nyugta az én legfőbb kincsem, az ér legtöbbet nekem, ezért ne csodálkozzatok rongyaimon és ne vegyétek rossznéven, ha máris visszavonúlok magányomba. – S ezzel mellén keresztbetéve karjait, mélyen meghajolt előttünk és elment.

Ezt mesélte nekem ama Hamuján s e szavai nagyon megrendítettek engem. Máris valami hidegség szállott meg tőle s azon igyekeztem egész éjszaka, hogy szívemnek ezt a hidegét meg is őrizzem. És mondhatom, ez majdnem sikerült is nekem.
Valami tiltakozás nőtt ugyanis nagyra bennem ezen az éjszakán, végzetes ellenkezés az ellen, amit eddig valóságos életnek neveztem.
– Vannak akiknek a valóságos élet nem is való, akiknek sokkal inkább való a pótléka, példáúl a művészet, vagy az életről való gondolat, – határoztam el.

Akiknek nem az élet, csak a pótléka való

S annál is inkább, minthogy én Dsehárt kéjelgő, könnyelmű s amellett zabolátlan embernek ismertem s épp most vállaljak vele valamiféle közösséget? Iszonyodtam ettől.
– Kedves ember, de végzetesen izgága, garázda és zabolátlan, – gondoltam magamban, – s épp olyankor kerüljek össze vele, mikor zűrzavaraimtól akarok megszabadúlni?
De másnap, a déli forróság idején mégis elmentem hozzá. Így szóltam:
– Testvér, találkoztam a lányoddal, és, úgy látszik, nagyon hatott reám. Talán túlságosan is. Az ilyen ember mint én, annyi mindent vár az ilyen találkozástól! Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha irányt mutatott volna az életemnek.
Dsehár, szokása szerint egy besötétített szobában heverészett és majdnem egészen meztelenül. Őrölt beléndek-maggal fűszerezett pisztáciás süteményeket evett.

A beléndek

Erről azt állította, hogy nemcsak a tagjai könnyebbülnek meg tőle, hanem a lelke is. Nagy távolságokat jár be tőle képzeletében – s olyan súlytalan, minden fáradtsága megszűnik tőle. Engem is mindig kínált vele, mondván, hogy ne töprengjek annyit, vessem én is bele magam az ártatlan élvezetekbe, meglátom, mennyivel jobban fogom érezni magam. (Ő útálta a tudós ulemmákat, de a brahminokat is ugyanúgy.) Most is kínálni kezdett. Elémtette a türkizekkel díszített és ezüsttel berakott süteményes tálat és így szólt:

– A mindenit neki. Mért nem eszel már te is ebből? – S mikor állhatatos konoksággal a fejemet ráztam, ezt kérdezte:
– Kora reggel találkoztál a lányommal? – Bólintottam.
– Persze, mikor én nem vagyok itthon, – felelte sajátmagának. És nagyot nevetett. – És mondd csak, a gliciniás ligetben, ugy-e, ott, ahol leopárdot fogtak a mahrattok? – Megint bólintottam.
– Ez is természetes – mondotta ő igazán könnyedén. – Fene tudja, mi leli az én lányomat, – folytatta, – már húsz éves és mégsem akar férjhez menni. Viszont bolondúl a hindukért, hallottál már ilyet? Minthogy ő modern szellem. Amerikától tanúlja a módját. – Nem értettem e szavait és ezt meg is mondtam neki.
– Nem is kell, hogy értsd, – azt mondja. – Én ilyenkor a beléndektől fecsegek, – folytatta, – ezt is tudom. Egy szó, mint száz: ne törődj az én lányommal, az a tanácsom. Barátom vagy, tehát azt mondom, hogy ne törődj vele. – Mintha kezdeném érteni a dolgot.
– Miért ne törődjem vele? – kérdeztem tőle. – Talán, mert mást szeret?
– Mondjuk, hogy azért, – felelte Dsehár.
– De hátha engem is hajlandó volna egy gyűszűnyi keveset szeretni.
– És ezzel te beéred?
– Tapasztalt ember vagyok testvér, – feleltem én. – Megjártam Abesszíniát s azóta talán többet is tudok az életről, mint addig tudtam. Ezenfelül pedig szürkül már a szakállam is.
– No és, – kérdezi ő.
– Vagyis rájöttem testvér, hogy mi lett volna fontos nekem egész életemben. Nem az, hogy engem szeressenek oly nagyon, hanem, hogy én szeressek oly nagyon. Sőt, mondok még valamit. A magány és az áldásthozó szenvedés legmélyére kell eljutni ahhoz, hogy az ember odáig érkezzen el, addig a pontig, ahol én vagyok.

Az a fontos, hogy én szeressek

Mert én már azt mondom: legyen akár tisztátlan életű, csak én szeressem. És most hallgass ide rám. Éppen Abesszíniában történt velem, a feleségem halála után, hogy egy erdei ösvényen egy elvadúlt, csúnya koldús állta utamat, aki hirtelen dühvel rázta felém a botját. Adtam néki alamizsnát, aztán azt gondoltam: hátha Allah úgy rendelné, hogy ezt szeressem, hátha úgy rendelné.

– Mit akarsz Allahtól? – jegyezte meg Dsehár megvetőn.
– Ezt csak úgy mondom, szokásból, – feleltem én. Dsehár pedig elrévedve hallgatott, a szemei tompa kifejezésűek voltak. Végül is így szólt:
– Akármit beszélsz is, én csak egyet mondhatok neked: óvakodj a lányomtól. És hogy mely okoknál fogva? Én annyi mindenféléről nem fogok nyilatkozni előtted, még ha a lukutatétől meg beléndektől fecsegek is. Hogy mely okoknál fogva óvakodj tőle? Nézd csak. Te magános töprengő vagy s ha estefelé a házak között bolyongsz és felnézel a lámpafényes ablakokba, nyílván azt gondolod, hogy íme, milyen barátságosak azok a fények ott fenn, ott nyílván egyszerű emberek laknak, akiknek egyszerű az életük is, mert nem töprengenek. Ezek tehát nem keresik az életük célját, mert céljuk az, hogy éljenek. Holott hát jóbarátom! figyelj csak ide! Ezek mögött az egyszerű fények mögött olyan bonyolúltságok vannak olykor, legtöbbször, amelyekről nem is álmodol.
– Példáúl milyen bonyolultságok? – kérdeztem én.
– Példáúl vegyünk engemet, meg a lányomat. Mi vagyok én neked? ki ez a Dsehár meg a lánya? hát nem mind a ketten épp ilyen egyszerű emberek vagyunk számodra? Azt hiszed, nem tudom? Mert mi vagyok én hozzád képest? Igaz, Grenoble-ban tanúltam, no de csak gépészmérnök vagyok, miféle egetrázó gondolataim lehetnek nekem? Gebr vagyok, vagyis parszi s bár néha felveszem a hármas övet, de azért hitehagyott ember vagyok, akit övéi eltaszítottak maguktól, parázna özvegyember, aki, amellett, hogy van egy felnőtt lánya, a fürdős lányokat úgy eszegeti… de nemcsak a fürdős lányokat! tiltakozom! az útjába eső ringyókat és az útjába nem eső titkos hölgyeket egyaránt. Mert mi az nekem? Úgy eszegetem valamennyit, mint más a lukutatét… – mondotta még s itt elnevette magát. Nagyot nevetett.
– Csakhogy én lukutatét is zabálok, meg asszonyokat is, – folytatta s megvillogtatta nagyon hegyes és vakítóan fehér fogait. – Egyszerű az életem igaz-e? Falom a magamét, meg a másét, mint az állat s a célom csakis az, hogy éljek. Ezzel szemben micsoda bonyolúltságok vannak itt is! Gyönyörű leányom, Sztratíra úgy tesz, mintha nem tudná, hogy én mit művelek. Csakhogy én tudom, hogy ő tudja és úgy teszek, mintha nem tudnám és azt se, hogy ő mit művel. Csakhogy én azt is tudom. Viszont ő is sejti, hogy én tudom. S így aztán boldogan élünk egymás mellett és így is beszélgetünk egymással. Képzelheted. Igaz, hogy néha már a szemünk is majd kiugrik, annyit hazudunk egymásnak.
– Hogy lehet így élni? – kérdeztem én. – Nem kell ebbe belebolondúlni? Különben is, hiszen te olyan vagy, mint a tigris, hogy bírod ezt kitartani?
– Hja barátom, jó barátom! Tegere qui sis interim adiuvat, vagyis néha eltitkolni, hogy mi vagy, az lesz jó neked, – így valahogy mondotta Syrus, aki hagyományaitok szerint hamita rabszolga volt és tudott arabul is. Igaza volt Syrusnak. Mindennek van héja és te se jársz meztelenűl, de a lelked se járjon meztelenűl az emberek között. Egyszer Bombayban leszálltam az autóbuszról és épp ott volt egy fa. Így szóltam tehát magamhoz: – ennek a fának is van kérge, amely megvédi őt a kűlvilágtól és te kéreg nélkűl akarsz élni?

A fának is van kérge

Neked is meg kell védened magad, hogy a lelked tövéig ne hatolhasson emberi tekintet. És Sztratírának is! Ezt az utasítást adtam ki magamnak és azóta így élünk, – mondotta Dsehár.
– Szóval állandóan leplezők vagytok? – kérdeztem én.
– Nem én vagyok a leplező. Az igazi nagy leplező, a példaképem már nem is él szegény.
– Ki volt az? – kérdeztem tőle.
– Azt nem mondom meg, – felelte Dsehár. Majd így folytatta:
– Egyszóval te belebolondúlnál a leplezésbe. Megértelek. Sztratíra szép lány, ebben is igazad van. Mégis arra kérlek, légy sajátmagadhoz barátságosabb és ne igyekezz a közelébe jutni, – fejezte be intelmeit a gépész.

•••

– Nem, nem, mindez megintcsak visszarángatna a zűrzavarba, a viszontagságokba, a bizonytalanságba és kicsinyességbe, – gondoltam magamban. – Az ember azt reméli, hogy a szerelem, még hozzá az alázatos szerelem, a megtört lelkeké majd megmenti mindettől, – de nem! Csakis a gondolat menthet meg minket a hétköznapok zűrzavarától s az az ünnepi fény, amely nyomában olykor az emberi szívekben támad s az a fegyelem, amelyet benne csakis a gondolat képes megvalósítani. – Erre a végső elhatározásra jutottam.
Egyszóval, úgy látszik, mégiscsak úrrá lett szívemben az önmegtartóztatásnak az a végzetes hidege, amelyet mesteremben, Hamujánban is annyira csodáltam. S ezt meg is mondottam neki. Ő nem igen bízott bennem még akkor sem, de én annál biztosabb voltam már akkor a dolgomban. S annál biztosabb lehettem, minthogy a következő történt velem:

Úgy látszik, a gúnyos természetű Dsehár felhasznált engem a lánya ellenében és elmondta neki, mennyire rajongok érte, mert két nappal a nála tett látogatásom után éjjel egy órakor autó állt meg a lakásom előtt és háziasszonyom, egy hindu kereskedő özvegye alig hogy magára kapta száriját s rémülten jött jelenteni, hogy egy arannyal átszőtt ruhájú férfi keres engem. A férfi mélyen meghajolt előttem s átadott egy lepecsételt, szantálillatú borítékot, amelyben egy Pandiász nevű hindu hercegnek sajátkezű levele volt neszkhi-irással írva s elég téveteg perzsa nyelven. Egyébként igen udvarias levél volt. Hogy ő nem látogathat meg engem a háziasszonyom kasztja miatt, de minthogy fontos és sürgős beszéde volna velem, tehát arra kér, jönnék el talán, ha nekem is úgy tetszik, most éjszaka udvarmesterével hozzá, mármint az autóján. Körűlbelül ennyi állt a levélben. S ami még fontosabb, utóiratúl az volt odatéve: – oh Hábi-Szádi, isteni mester, valaki nagyon rajong érted, tehát kezedben van most az életem. – Udvarmestere azt is közölte velem ugyancsak perzsáúl, hogy ura saját öltözetét adatta rá, hogy ezzel is kifejezze tiszteletét.
– Hol van a herceg nyári laka? Nem a gliciniás ligeteken túl? – kérdeztem én.
– Oh igen uram, közvetlenűl azokon túl, – felelte a díszes öltözetű fiatalember.
– Ott, ahol a mahrattok leopárdot fogtak? – folytattam a kérdezősködést.
– Oh igen ott, ott, éppen ott, – felelte lelkendezve. – A mi parkunkban fogták a nyerges lovak istállója mellett, én is láttam, igen vad leopárd volt, – tette hozzá villogó szemmel.

Erre hát leűltem s megírtam válaszomat a hercegnek, ugyancsak perzsa nyelven. (A kűldöncöt hellyel kínáltam meg, de ő állva maradt, mondván, hogy ura utasította őt, hogy semmiképp sem űlhet le jelenlétemben.) Ilyesmit írtam a hercegnek:

Fenség, nálunk az a szokás, hogy a kedvességet és udvariasságot ugyanúgy szoktuk viszonozni. S a gondolkodók nálunk bölcselettel szokták leróni köszönetüket. Ezt teszem én is. Tehát:
Tegnap a városban s a városon kívül bolyongtam s egy temetési menetbe keveredtem. Gondoltam: velük megyek én is. A menet a kereskedők utcáján vonúlt s a kereskedők elhúnyt társuk iránti kegyeletből sorra vállukra vették a színes halotti láda rúdját, gépiesen, szórakozottan s egyik a másik után felváltva vitte néhány pillanatig, aztán eloszoltak, mentek ügyes-bajos zaklatottságaik után. De én tovább mentem a halottal egészen a hegyi temetőig.
A halottat letették megásott sírjába s ahogy nálunk, muzulmánoknál szokás, oldalt, ferdén ráfektették a gyolcsba bugyolált halottra a léceket, ezeket gyeppel, mohával gondosan teletömködték, hogy föld röge ne férhessen be hozzá, – mondom, nagyon gondosan! egymást nógatva, nehogy valahol rés maradjon… A földön ültünk valahányan s mikor elvégezték dolgukat, mikor már be is hantolták a sírt, felemelkedtek és elmentek dolgaik után, de én még ott maradtam. Én is felálltam ugyan, de egy bokor mögé húzódtam. Következett a benedikció.
Az imám egyedűl maradván a halottal ott űlt még egy ideig fejfája mellett s elrecitálván Koránunknak idevonatkozó szavait így szólt hozzá: – most elhagytak téged testvérem véglegesen, én szólok hozzád utoljára az emberek közűl, most aztán igazán magadra maradtál! ezentúl tehát Allah kezében vagy és Mohammedünk sugárzásában, áldott legyen az ő neve! Ámin. – Ezzel mellén keresztbe kulcsolván karjait meghajolt a fejfa előtt, aztán felemelkedett és ő is elment.
Ekkor én léptem oda az ismeretlen halotthoz és meghajolván előtte a következő himnuszt mondtam el sírja felett:

A halál és szerelem himnusza

– Halál és szerelem, ti előttetek eloszlik napjaink zűrzavara s az ember azt gondolja magában: – meddig élek, meddig énekelhetek még e napsütötte földön, a fáradalmak, civódások és vérengző marakodások országútján? mikor úgyis csak néhány pillanat ez azon óriások gondolatában, akiknek szeszélye létezésünket vezérli, amilyen az Idő és a Sors. Halál és szerelem, tőletek megdermed a lélek s ámúlva tekint eddigi küzdelmeire, minthogy előttetek aprósággá törpűl mindaz, amit a rövidlátás mutatott neki örömnek és fájdalomnak. Előttetek megrettenve kezd eszmélkedni az ember s oly nagyarányú akarna lenni ezentúl mint az a hadvezér, aki csekélységnek mondotta a kabilok vesztét ahhoz képest, hogy azt kiálthatta ki a világnak: – győzelem és győzelem! Helyes ez? nem helyes? ki tudja megmondani. Teli vagyok kételyekkel.

Megszabadúlni a zűrzavartól és kicsinyességtől

De te nem kételkedel többé oh ismeretlen halott gyeppel torlaszolt sírodban, a kétely eloszlott felőled s a léleknek az a visszás zűrzavara, amelyben a mi napjaink telnek. Oh áldott békesség! Békességnek tava, – minek a zűrzavar?
Ezt mondottam a sírnál, aztán én is elmentem onnan. – Vajon emlékezni fogok-e ezekre a pillanatokra, vajon képes leszek-e minden órámban hallgatni e pillanatok intelmeire? – kérdeztem magamtól.

S mármost mért is írom én néked mindezt kegyelmes Herceg?
Mert éppen előző napon láttam én valakit és épp abban a ligetben, amely távoli, tómelletti nyári lakod felé vezet, vagyis azon a tájon, ahol leopárdot fogtak a mahrattok. S mikor megláttam az illetőt, ugyanazt gondoltam, amit az ismeretlen sírja előtt. Minek élek és meddig élek még? – kérdeztem magamtól akkor is és máris megfogadtam, elképzeltem, hogy én semmiért se tudnék haragudni rá, mert mindaz, amiért haragudhatnék, csekélység ahhoz képest, amit iránta érzek.
Ezt gondoltam akkor, de másnap s épp e temetés után már némi módosulás állott be efajta gondolataimban. Mert: én ugyan igyekeztem útamon túljutni a nap viszontagságain s a rövidlátáson is, amelyet azok sugallnak, de be kellett látnom, hogy mesteremnek, a nemzetségedből való Hamuján ulemmának van igaza, minthogy úgy a szerelem, mint a halál mementója csak ideig-óráig szerzi meg nekünk zűrzavarainktól, hétköznapjaink túlbecsüléséből való megszabadúlásunkat.

Szerelem helyett gondolat

A percek ugyanis újra behálóznak minket saját kicsinyességünk hálójával. Én a gondolat embere vagyok Fenség és az is akarok maradni, vissza kell tehát térnem hozzá, vagyis abba a világba, amelyhez majdnem hűtlen lettem s amely lelkem nyugságát sokkal többször és tartósabban teszi számomra lehetővé.
Épp ezért elhatároztam, hogy soha többé nem megyek a glicíniás ligetbe, arra a tájra, ahol a mahrattok elfogták a leopárdot. Épp ezért kegyes meghívásodnak sem tehetek eleget. Ha tehát mindezek után mégis találkozni óhajtanál velem, méltóztassál e célból más helyet megjelölni. Földig hajol Előtted: Hábi-Szádi, bölcselő.

Körülbelűl ennyi volt a herceghez írt levelemben. Kinn már javában hajnalodott, mire készen voltam vele. S a fiatal udvarmester mindezideig ott állt díszruhájában a két gyertyám előtt s valahányszor reátévedt pillantásom, mindig mosolyogni láttam. Magam pedig e gyertyák lángjába néztem és azt gondoltam: – néha mégiscsak győz az akarat, igen győz! – S úgy éreztem, hogy most végre nyugodt vagyok és rendíthetetlen, mert minden vágyakozást végre csakugyan száműztem a szívemből.

•••

S íme csakugyan.
Másnap délben keltem s mondhatom tisztúltabb elmével. Aztán elvégeztem azokat a tornagyakorlatokat, amelyekre valamikor a brahminok tanítottak s amelyeknek állításuk szerint soha nem hallott nevek és soha nem látott világok rajzása szokott következménye lenni. S íme máris mi történt velem.

Először is mintha keresztény templomból harangzúgást vélnék hallani. E harang megint a halálra figyelmeztetett engem, hogy szinte felkiáltottam: – minek figyelmeztetsz? nehogy elbízzam magamat? – Mert kongásából ez a szó hallatszott ki egészen világosan: – kölcsönkapott fény, kölcsönkapott fény! – Aztán valami ódon faltöredék, valami toronyféle állott szemeim elé, majd hirtelen ezt a szót súgta valaki kétszer is a fülembe, hogy: Borzippa.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó, mivelhogy én ezt még soha és sehol nem hallottam.
Felöltöztem tehát és anélkül, hogy bármi ételt vennék magamhoz, elmentem Hamuján filozófust meglátogatni. S elmondottam néki persze úgy a harangzúgást, mint ezt a furcsa szót.
Szavaim annyira meglepték, hogy szinte belesápadt.
– Te, úgy látszik, csakugyan nekemvaló vagy, – mondta bevezetésűl.
– Ezelőtt harmincöt-negyven évvel ugyanis én is ezt a szót álmodtam, – folytatta Hamuján, – azzal az érzéssel, hogy ez valami város, amelyet régen ismerek, holott nem hallottam se a nevét, se a hírét soha. És mégis az volt az érzésem, hogy valamiképp odavaló vagyok talán, vagy ott is születtem? Elmentem tehát az angol konzulhoz, akit nemrégen keleti filozófiára tanítottam és megkértem rá, írjon Angliába, ott biztosan akad ember, aki tud erről valamit. Néhány hónap múlva meg is jött a válasz, hogy Borzippa egy őskori város volt, az akkori csillagászok és mágusok világának központja és bizonyos romjai mindmáig megmaradtak.Bolyongásaim közben aztán el is vetődtem Hillah városába, amely a régi Borzippa közelében épűlt s persze meglátogattam azokat a romfalakat is, a tornyot, amelyet te ma reggel láttál és íme azok tényleg megfeleltek álmom képeinek. Minthogy pedig szüleim kóbor emberek voltak, én magam pedig úgyszólván talált gyerek, akit hindú parasztok neveltek fel s miután most te is ilyet álmodtál, mégis azt kell hát hinnem, hogy talán csakugyan onnan származom s netán ama régi emberekhez is van valami közöm, – no de mindegy. Arra kérlek tehát, nevezz engem ezentúl gondolataidban Borzippainak, de ne közöld ezt senki mással, mert az én nevem mindenki számára továbbra is: Hamuján, a gondolkodó. És most folytassuk a tanítást.

Ezt felelte nekem a Borzippai és ez a bevezetés Tahtúr fiam ahhoz, amit majd hallani fogsz.

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved