A hónap bandhája: március

anidani_bandha_marcius

Az astanga vinyásza jóga a családos (grihasta) emberek számára kifejlesztett rendszer. Nem kell elvonulnod a világtól és aszkétikus életet élned egy barlangban – persze ha szeretnél ennek sincs akadálya -. Napi másfél-két óra gyakorlás mellett, a társadalom hasznos része lehetsz, “teljes értékű” életet élhetsz. Lehet jó állásod, barátaid, járhatsz szórakozni és akár még el is jegyezheted szíved választottját. Az e havi hónap bandhája is így tett, azaz így tettek, mivel ketten vannak. Heti hatszor gyakorolva, boldogan élik példaértékű astangás életüket. Fogadjátok szeretettel Anit és Danit 🙂

BW: Úgy tudom sokat köszönhettek a jógának, az önismereten túl, egymás megismerését is! Hogy is volt ez?
Dani: Hát ha nem is a tradicionális értelemben vett jógának de egy akró-jóga tábornak mindenképpen. Életem épp egy fordulóponton állt, mikor úgy döntöttem, hogy nincs mit veszítenem és elmegyek egy akró-jóga táborba, attól függetlenül hogy senkit nem ismertem ott és előtte egyszer próbáltam az akró-jógát. Igazából ez volt, ami igazán vonzott, az ismeretlen. Vagy talán Ani csak még nem tudtam 🙂
Ani: Igen a táborban találkoztunk, de akkor még nem tudtuk, hogy életünk hamarosan összefonódik. Sőt én azt hittem, egy másik lánynak csapja a szelet 🙂 Nem is gondoltam arra, hogy egy napon MI leszünk. Aztán a tábor után sokat találkoztunk, beszélgettünk; jógáról, zenéről, életről és mindenről. Néhány hónap múlva már minden szabadidőnket együtt töltöttük.

anidani_akro

BW: Mi “vonzott” be Titeket az astanga jóga kipróbálására? Ismét az “ismeretlen” faktor, vagy valami egészen más?
Dani: Hát igazából először az újdonság. Egy ideje gyakoroltam más vinyásza alapú dinamikus jógát amit nagyon élveztem. Aztán volt alkalmam elmenni egy astanga bevezető workshopra aminek a végére arra jutottam hogy ez nekem túl ‘sok’ még, légzés, bandha, dristhi, mind egyszerre, ezért még jó ideig maradtam ez addigi hatha flow gyakorlásnál és úgy gondoltam hogy majd egyszer talán felnövök a feladathoz. Aztán egy szép napon az akkori tanárom mondta, hogy nagyon jó hogy szeretem ezt az irányzatot, de inkább astangázzak. Ezt jelnek vettem nem is kérdeztem meg hogy miért csak annyit mondtam jó. És onnantól astangázom. Ami nagyon megfogott az egyik híres Guruji mondás ‘Practice and all is comeing’ sok féle képpen lehet értelmezni, nekem akkor annyit jelentett, hogy csak gyakorolj és minden jön majd magától.
Ani: Én a jógával már jó ideje kapcsolatban vagyok és a gyakorlásomat a csodálatos Sivananda rendszernek köszönhetően mélyítettem el. Nagyon hamar rájöttem, hogy a mindennapos gyakorlás csakis otthon lehetséges a négy fal között és bármennyire is izgalmas, de ez egy magányos nehéz út. Hiszen reggel szeretek, akkor a legjobb gyakorolni, viszont akkor nincs óra ahová eljárhatnék. Marad az otthoni gyakorlás aminek megvannak a maga előnyei és hátrányai egyaránt. Számomra sokszor ez nagyon nehéz volt. Daninak hála hallottam azt a varázsaltos szót ami mindent megváltoztatott… Mysore. Nahát… Egy óra, ahova munka előtt lehet járni, van tanár aki figyelemmel követ, és csoportban gyakorolhatok, de mégis a saját tempómban. Hát ennek adok egy esélyt gondoltam, mégha nem is teljesen olyan mint az eddigi gyakorlásom. Ez éppen akkor volt mikor Govinda Kai vezette  a reggeli Mysore-t a Bandha Works-ben. Mondtam Daninak: Megnézném én ezt a Govinda Kai-t… Másnap -legnagyobb meglepetésemre- ott voltam a matracon, és ez azóta tart. Govinda energiája, az újra csoportban gyakorlás, és persze az intenzív hátrahajlítás 🙂 óriási lendületet adott. Áldottnak érzem magam, hogy egyből Mysore-on kezdtem el gyakorolni, Govindával és a Sivananda rendszerből hozott gondolatvilággal. Így nekem ez kezdettől fogva spirituális gyakorlás és nem tornázgatás :).

BW: Miben más egy reggeli Mysore stílusú gyakorlás mint egy délutáni vezetett jógaóra?
Dani: Annyira más hogy elmondani sem lehet. Ki kell próbálni. Szóljon ez azoknak akik még nem voltak :). Hosszútávon nem is igazán tudom hogyan lehetne másképpen gyakorolni/fejlődni. Nagyon sokat segít megfigyelni azt hogy éppen mi történik velünk vagy éppen az egész csoporttal. Fizikai szinten miden nap ugyanazt gyakoroljuk a saját légzésünkre, ugyanakkor mégis hamar ráébredünk, hogy gyakorlásnak ez csak apró része, és az állandó dolgok segítenek felfedezni mélyebb szinteken a változókat. De mint mondtam, leírni nem lehet, viszont remélem elég misztikusan hangzik ahhoz hogy felkeltsem az érdeklődést.
Ani: Igen, ezt ki kell próbálni. Amit nekem a mysore ad egy vezetetthez képest: Minden nap más és más. Sokszor nehéz és sokszor könnyű. Megdőlnek a határaim. Néha csoda történik. Szavak nélkül ismerem azokat akikkel együtt gyakorlok nap mint nap. Ők, anélkül, hogy tudnák nagyon sokat segítenek. A csoport amiben minden reggel gyakorlom nagyon sok erőt ad, nem csak a jógában, hanem az egész naphoz. Megismerem magam, ami elég félelmetes. Néha még szeretem is magam 🙂 ami még félelmetesebb, de csodálatos… Szóval tényleg nehéz szavakba önteni, ki kell próbálni.

anidani_bw

BW: Több szempontból is rövid idő alatt elszánt astanga gyakorlók letettek, heti hatszor görgetitek fel és össze a matracotokat reggelente. A gyakorlás eme intenzitása könnyen jött vagy azért erőfeszítéseket kell tennetek az ügy érdekében?
Dani: Mint azt már a tőlem a sokkal bölcsebb Pantajali is leírta, a jógához elengedhetetlen a hosszú kitartó gyakorlás. Természetesen ez nem jön egyik pillanatról a másikra, de én viszonylag egyszerűen gondolkodom e téren. Adott egy rendszer, egy tradíció amiben én hiszek és próbálok követni pillanatnyi legjobb megértésem szerint. Mióta tudomásomra jutott hogy heti 6 gyakorlás van tradicionálisan, azóta erre törekszem de egy pár éve szükséges volt ahhoz hogy ez könnyedén menjen sőt néha már-már függőség jeleit kezdem magamon felfedezni 🙂 Számomra nagyon sokat segít hogy van egy hely, egy közösség ahol minden reggel vár a matracom. Szerintem sokkal nagyobb kihívás ezt otthon egyedül megvalósítani főleg a kezdeti időszakban.
Ani: Nekem ez már nem ilyen egyszerű 😀
Az elején nagyon gyorsan haladtam, éreztem a változásokat, ahogy a testem és lelkem reagál erre az intenzív gyakorlásra. Csak kapkodtam a fejem, hogy mi is történik velem, bennem és körülöttem. Vártam minden egyes napot, hogy vajon mit hoz…
Aztán lelassult a fejlődésem, és egyre nehezebb lett. Nem tudom, hogy hogyan, de akkor is minden nap felkeltem, és gyakoroltam. Valami Isteni energia segít biztosan. Na meg Dani, például minden nap felkelt 😀 Meg hát bíztam benne, hogy könnyebb lesz egyszer. Practice and all is coming…. Sokszor gondolkoztam ezen, és azon hogy oké, de mikor coming-ol!? Aztán egyszer csak könnyebb lett. És mostanra valahogy a nehéz napok sem esnek olyan nehezemre, azokon a napokon is hálát érzek, és egyre több nap van, amikor meg a matracom repülőszőnyeggé változik és csak visz végig a sorozaton. Fantasztikus! Összességébe az elején nagyon szélsőséges volt a gyakorlás pozitív és negatív irányba is, mára egyre simább. Remélem ez a javuló tendencia nem nagyon fog változni 🙂

ad_asana

BW: Úgy tűnik tényleg komolyak a szándékaitok, nem csak egymással, az astangával is! Olyannyira, hogy nemrég tértetek haza a forrástól, Mysore-ból, ahol is egy hónapig a KPJAYI növendékei lehetettek. Hogy éreztétek magatokat, milyen benyomásokkal tértetek haza?

Dani: Nem is tudom hogyan lehetne ezt összefoglalni röviden…Nekünk az érkezés napján már olyan érzésünk volt mintha haza érkeztünk volna. Teljesen más kultúra de mégis annyira otthonos volt hogy pár nap után már abban sem voltunk biztosak hogy most járunk ott először. Csodás város Mysore, és nem csak azért mert ott található a KPJAYI 🙂 Rengeteg kedves ember, sok igazán őszinte mosollyal. Olyan emberek akik teljesen elégedettek a jelennel, nem vágyakoznak azért ami nincs. Csodás volt ezt látni és érezni. Ilyen közegben gyakorolni egy olyan shalában, ahol eddig a legtöbb energiát fektették ebbe a gyakorlásba, szerintem felbecsülhetetlen érték.
Ez az utazás számomra nem csak a fénykép albumba lesz maradandó. Egy hónap alatt olyan behatások értek ami nem csak a gyakorlásomban, hanem az életem más területén is érezhető változásokat hozott. Olyan érzés amikor tudja az ember, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan mint volt, Mégha kívülről úgyis nézhet ki. Mi is tudná talán legjobban kifejezni azt, hogy hogyan éreztük magunkat? Talán az hogy már most tervezzük a következő utat. 🙂
Ani: Én igyekeztem elvárások nélkül érkezni Indiába, volt bennem sok félelem, de nyitott szívvel próbáltam mindent fogadni.
Számomra Mysore egyszerűen varázslatos. Ezt nagyon nehéz röviden és egyáltalán szavakkal összefoglalni. A környezet, a klíma és a frontmentesség, a színek, az emberek, az állatok… mintha minden azért lenne, hogy segítse az elmélyülést.
Saraswathi-val gyakorolni számomra életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Govinda Kai azt mondta, hogy egy nap gyakorlás Mysore-ban felér egy hónap otthoni gyakorlással. Hát voltak kétségeim :), de így utólag, már értem, és én is ezt gondolom. A gyakorlásomban is érezhető volt, hiszen olyan dolgokra lettem hirtelen (azonnal) képes Saraswathi gondoskodó kezei alatt, amikről azt hittem soha nem fog menni. De az igazi változás az eddig nem létező fókuszáltságomban állt be. Persze eddig is voltak “pillanataim”, de ott hihetetlenül jól ment a befelé figyelés, pedig sok volt a zavaró tényező 🙂
A legnagyobb meglepetés számomra akkor történt, mikor hazajöttünk. Gondoltam, na jó akkor most valószínűleg minden visszaáll a régibe, mert ezek a csodák biztos csak Indiában működnek. De nem. Hihi 🙂 még mindig érzem, minden reggel a matracon is, és egész nap. Valahogy azóta sokkal jobban jelen tudok lenni. 🙂

Saraswati Jois és tanítványa Ani

BW: Térjünk egy kicsit át a fizikai síkra. Melyik a kedvenc ászanátok az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számotokra?
Dani: Konkrétan egy kedvencet nem tudok mondani. De nagy kedvenceim azok az ászanák, amikben találok egy egyensúlyi pontot, és a testem nagy része főleg a lábaim, a levegőbe vannak.  És csak tudok ott ‘lógni’ a nagy üres térben, ezek engem megnyugtatnak. Egy pár példa: ubhaja pádángusthászana, upavista kónászana B, kukkutászana. Mindegyik kihívást jelent bizonyos szinten, de például az utthita haszta pádángusthászana-ban még nehéz megőrizni a nyugalmamat 🙂 Ennek ellenére évek óta tartó kapcsolatunk azért fejlődik, lehet eljön a nap mikkor ő lesz az új kedvenc 🙂
Ani: Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert a gyakorlás minden nap más és más. Mégis ha kedvencet kell mondani, akkor egyértelműen a hátrahajlítás. Mindig nagyon nagy hatással van rám, és ettől eléggé érzem, hogy élek 😀  De szeretem még a nagy terpeszes pózokat is, mert azokban olyan jó lélegezni. Ami kihívást jelent… hát minden kihívást jelent! Mindig lehet mindenben fejlődni, és az egyes ászanákhoz való viszonyom tényleg napról napra és percről percre változik. Ebben a percben eléggé nagy kihívást jelent a pashasana. Aki tudja, hogy hogyan lehet ebben a pózban lélegezni, azt ezúton kérem, hogy ossza meg velem 😀

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhádtok, melyik(ek) legyen(ek) a hónap bandhája? És miért?
Dani: Részemről legyen az uddijána bandha 🙂 Nekem nagy kedvencem, ahogy kezdem lassan felfedezni az erejét főleg azon keresztül, hogy bizonyos dolgok milyen nehezek nélküle. Legyen szó vinyászákról vagy bármelyik előre, vagy hátráhajlításról. Szóval univerzális, és megkerülhetetlen hosszútávon.
Ani: Nekem a kedvenc bandhám a Bandha Works 😀 😀 😀

BW: Azt hiszem Ani válaszánál jobb végszót keresve sem találhatnánk. Köszönöm szépen az interjút!

I love bandhaworks

A hónap bandhája: február

Sarad

Hosszú szünet után ismét hónap bandhája interjú. Eddig sem volt könnyű válogatni az izgalmasnál-izgalmasabb bandhás astanga gyakorlók közül, ki legyen az adott hónap „bandhája”, de pár hónapja igazán különleges szituációba „keveredtünk”. Bejelentkezett hozzánk egy indai úriember, hogy astanga vinyásza jógát szeretne tanulni nálunk. Hogyan sodorta az élet Magyarországra, miért éppen astanga jóga, miért épp a bandhaworks? Megtudhatjátok a következő interjúból, fogadjátok szeretettel Sharad-ot.

BW: Mondd, Sharad, hogyan került egy magadfajta indiai úriember Budapestre?
Sarad: A munkám miatt kerültem ide. Független management tanácsadóként dolgozom, ügyfelem egyik futó projektje 3 ország piacán van jelen: Magyarországon, Ausztriában és Lengyelországon. Ahelyett, hogy a londoni cégközpontból minden héten ezen országok valamelyikébe utazgattam volna, a bennem élő “nomád szellem” végül úgy döntött, hogy itt Budapesten, ebben a csodálatos városban akar – bár csak egy rövidebb időre – letelepedni és tapasztalatokat szerezni.

BW: Hogy találtál a Bandha Works-re? Volt esetleg már tapasztalatod az astanga jógával?
Sarad: Könnyen és gyorsan Rátok találtam: budapesti astanga jóga iskolákra kerestem rá az interneten, és a Bandha Works volt a legelső a találati oldalon. Felkerestem a honlapotokat, megnéztem még néhány másik honlapot is a találati listából és a látottak alapján egyértelmű volt, hogy a Bandha Works “A Hely”, ahol Budapesten az astanga jógát tanulnom érdemes – itt a fókusz az astanga jógán van, tradícionális Mysore stílusú gyakorlással, míg a többi helyen – az indiai gasztronómiából ismerős khichri-hez hasonlóan – keverednek az oktatott irányzatok.
A második kérdésedre válaszolva pedig, a jóga 8 ága nem ismeretlen számomra, általános iskolában ismerkedtem meg vele, volt egy kevés ászanagyakorlás is akkoriban, de aztán abbamaradt. Az Astanga Vinyasza Jóga mint módszer ugyanakkor teljesen új élmény számomra.

BW: Nem tűnik egy kissé furcsának számodra, hogy szülőhazád ősi tudományát itt nyugaton, nyugati oktatóktól tanulod?
Sarad: Haha..milyen érdekes kérdés! Várjunk csak, hadd gondolkozzak egy kicsit.
Oké, egyetértek, elsőre furcsának tűnik, de ha jobban belegondolunk, amikor egy tanító mellett döntünk, a nemzetiségnek nincs döntő szerepe, mivel nem árul el semmiféle információt magáról a tanítóról és annak személyiségéről, tudásáról.
Mit számít, hogy a tanító indiai vagy éppenséggel nem? Még egyetlen egy olyan indiai írással, tradícióval, vagy akár indiai jógamesterrel sem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy a nyugati emberek nem taníthatnak jógát. Kezdetben az a fontos, vagy az kellene, hogy fontos legyen a tanítvány számára, hogy a tanító tudjon tanítani, átadni, és tanítson jól; illetve ami szerintem még további döntő tényező – legalábbis számomra az – hogy a tanító hű maradjon valamelyik tradícióhoz. És itt szeretném megragadni az alkalmat és elmondani, hogy Benned jó tanítóra találtam.

BW: Az Astanga Vinyasa Jógát sokan a nehezebb jógatípusok közé sorolják. Te miért döntöttél mégis emellett a módszer mellett?
Sarad: Nehezebb lenne? Nos nézd, nem feltétlenül értek egyet ebben veled – de válaszolva a kérdésedre – amikor elkezdtem, fogalmam sem volt róla, hogy melyik módszer vagy iskola nehezebb vagy könnyebb; egész egyszerűen nem foglalkoztattak ezek a kérdések. Az történt csupán, hogy magával ragadott a Vinyásza rendszer filozófiája, amivel egy honlapon találkoztam – több dolog is volt benne, ami megragadott.

Először is, amit az izzadásról írt a cikk, úgy értve, hogy az Astanga Vinyásza Jógát gyakorlók gyakorlás közben rengeteget izzadnak és mivel én nem vagyok izzadásra hajlamos típus, de ezen szívesen változtattam volna, úgy gondoltam, hogy adok neki egy esélyt.
Másodszor – és azt hiszem ez volt a döntésem fő oka – az, hogy a Vinyásza rendszer filozófiája nagyon hasonlónak tűnt a már meglévő meditációs gyakorlásomhoz, amelyben nagyon sok figyelmet fordítanak a légzés tudatosítására.
Szóval abban a pillanatban, amikor felfigyeltem erre a hasonlóságra, világossá vált számomra, hogy csakis ezt a módszert szeretném megismerni, amennyiben lehetőségem nyílna rá.

BW: Van esetleg valami indokod, ami miatt nem értesz egyet azzal, hogy az astanga nehezebb?
Sarad: Oké, azt elismerem, hogy nem könnyű, de nem akarom azt mondani, hogy nehéz vagy nehezebb, mint a többi módszer. Az utóbbi hetekben úgy éreztem, hogy magával a gyakorlással teremtjük meg magunknak azt a fajta erőt és stabilitást, amire szükségünk van. A mai gyakorlásom megalapozza a holnapi gyakorlásomat, a holnapi a holnaputánit – és ez így megy szépen tovább és tovább.
A gyakorlás önmagán, önmagunkon keresztül vezet. Minden, amit tennünk kell az az, hogy gyakoroljunk és tegyük ezt rendszeresen.
Szóval valóban, abból a szempontból nehéz, hogy a gyakorlás rendszerességet követel, ugyanakkor maga a gyakorlás nem olyan nehéz. Ha én meg tudom csinálni, akkor mindenki képes rá,

BW: Mesélnél arról, milyen változások történtek az életedben amióta astangázol?
Sarad: Ohh, ez egy elég bonyolult kérdés. Nehéz a változásokat külön-külön kielemezni és azokat egy-egy hatóerőre visszavezetni – az élet számomra a gyakorlás előtt is jó volt és most is az – talán nem én vagyok a megfelelő ember, aki erről mesélni tudna, ne haragudj!
Ugyanakkor szilárdan hiszek abban, hogy a gyakorlásba előbb sok-sok időt, erőfeszítést és odaadást kell beletenni, és majd csak ezek után számíthatunk bármiféle változásra.
Máskülönben pedig, én még csak kezdő vagyok – ez egy másik nyomós indok arra, hogy ne válaszoljak erre a kérdésre. Kérném is a következőt! 🙂

BW: Azt említetted az interjú elején, hogy független management tanácsadóként dolgozol. Ez számomra amolyan “komoly üzletember” típusú munkának tűnik. Akadt bármikor is konfliktus a “jógi Sharad” és az “üzletember Sharad” között?
Sarad: (mosolyog) Nahát, megleptél; hirtelen most nagyon fontos embernek érzem magam – ami végtelenül messze áll az igazságtól. De mivel elhangzott ez a kérdés, megpróbálok rá válaszolni; azt hiszem nehéz lesz pontosan megfogalmaznom a választ így hirtelen – hadd szedjem össze a gondolataimat előbb. néhány másodperc szünetet tart)
Szóval, én ezt úgy látom, hogy az az “igazi” Jógi, aki nem azonosul a konfliktus mögött megbújó érzelmi mintázattal – jelentkezzen ez az ellentét akár a szakmai életben, akár emberi kapcsolatokban stb. Másképpen kifejezve, mindaddig nem Jógi valaki, amíg ellentéteket érzékel és él meg, éppen ezért még több odaadással és hittel kell folytatnia a gyakorlását – vagy még egy másik megfogalmazás: a Jógi az az ember, aki nem érzékel semmiféle ellentétet, ehelyett mindenütt harmóniát lát. Érthető voltam?

BW:  Nos, azt hiszem, igen.
Sarad: Akkor nézzük: ebben a pillanatban tapasztalok bármiféle ellentétet? A válaszom az, hogy nem. És akkor ez azt jelenti, hogy “igazi” Jógi vagyok? A válaszom egy hatalmas “NEM”. Én csak egy vagyok azon szerencsések közül, akiket nagyszerű társaság és sok jó ember vesz körül.

BW: Sharad, mi a kedvenc ászanád és mi az ami a legnagyobb kihívást okozza számodra?
Sarad: Melyik a legkevésbé kedvelt ászanám? Lássuk csak…hm…egy ilyen sem jut eszembe. De a kedvenc ászanám az határozottan a Paschimottanasana és variációi – egész egyszerűen jól esik ebben a pózban lenni és lassú, mély lélegzeteket venni. Van valami megmagyarázhatatlan ebben az ászanában, ami hihetetlen örömmel tölt el.

BW: Arra még nem kaptunk választ, hogy melyiket nem szereted.
Sarad: Haha…látom nem menekülhetek…Oké…ha választanom kellene, azt mondanám, nem vagyok túlzottan oda az első néhány bevezető pózért – Napüdvözletek, trikonásana stb.

BW: Valóban? És miért nem?
Sarad: Tetszik az arckifejezésed – úgy nézel most rám, mintha valami rosszat mondtam volna a legjobb barátodról. Hűha – azt hiszem holnap Sukhāsana közben valaki le fog csapni 😉

BW: Dehogy, nem tennék ilyet. De kíváncsi vagyok, hogy miért nem szereted a Napüdvözletek-et.
Sarad: Nem is tudom. Talán amiatt, hogy a gyakorlás kezdetekor még egyfajta nyomott hangulatban vagyok, és ilyen tudatállapotban nehéz átadni magamat bármelyik ászanának is – ez így érthető valamennyire?

BW: Rendben, elfogadom a választ. A következő kérdés az lenne, hogy Te kinek ajánlanád  fől a gyakorlásod?
Sarad: A mediációs hagyományban, amit követek, azt tanultuk, hogy gyakorlásunkat ajánljuk fel az összes szenvedő lénynek. Ugyanígy, az astanga tradíció zárómantrájában is ugyanezt találjuk: “Lokah Samastah Sukhino Bhavantu”. Legyen minden élőlény a világon boldog.
Így ez az én ajánlásom is ez. És látod, ismét nincs ellentét! 🙂

BW: Köszönjük szépen az interjút Sharad!
Sarad: Köszönöm én is!

Fordította: Müller Fruzsina

After a longer period of silence, the interview series of “Bandha of the Month” is continuing. It had always been hard to chose the actual interviewee among the fascinating astanga yoga practicioners, but a few months ago we encountered an extraordinary situation. A gentleman from India contacted us in order to learn Astanga Vinyasa Yoga in our Yoga School.
What brought an Indian man down here to Hungary ? Why astanga yoga and why Bandha Works? Let the following interview answer all the questions. Please welcome the interview with Sharad.

BW: How come that an Indian gentleman like you lives in Budapest?
Sarad: Work! I am an independent management consultant and my client has a project that is across three markets : Hungary, Austria and Poland and instead of travelling every week from my base location (London, UK) – the ‘nomad’ in me chose to move to Budapest (only for short term though)  – and that is how I am here – to experience life in this very very beautiful city of yours.

BW: How did you find Bandha Works? Did you practice ashtanga yoga before?
Sarad: Finding BandhaWorks was easy – I tried searching for Ashtanga Yoga schools in Budapest and BandhaWorks was right top on the list. I looked at its website and the websites of few other schools and it was very clear in my head that BandhaWorks is “THE” place to learn Ashtanga Yoga in Budapest – they seemed focussed on Ashtanga Yoga (unlike other places that offer a khichri of different courses) – they offered Mysore style classes.
As a child, I did some Yoga in primary school – and then never afterwards. So yes, I have done Ashtanga Yoga – but I had never practised Vinyasa Yoga before.

BW: Isn’t it strange for you to practice yoga, the ancient science of your homeland here, in a Western country with Western teachers?
Sarad: Haha..,interesting question. Hmm..let me think about it for a bit. Ok, I agree, that it may sound a bit strange at the outset – but if one thinks carefully – the nationality of a teacher isn’t even a valid parameter or qualification when deciding upon a teacher. Whether a teacher is Indian or not – how does it matter? I am not aware of any Indian text, tradition or an Indian Yoga teacher claiming that westerners cannot teach Yoga. At the basic level, what matters to a student, or what should matter to a student is that the teacher is able to teach and teach well – and an additional perspective, at least for me, would be if the teacher is able to teach as per the tradition. And I will admit that I have found a good teacher in you.

BW: Ashtanga vinyasa yoga is said to be amongst the ‘harder’ types of yoga! Why have you chosen this method anyway?
Sarad: ‘Harder’ – well I am not sure I agree with you on that – but to answer your question – when I started, I had no clue which method or school was harder or easier than the rest – I was not thinking on those lines at all. I was merely inspired and intrigued by the philosophy of Vinyasa which I happened to read online – there were a couple of things. One, the article mentioned that people sweat a lot while doing this form of Yoga and since I do not tend to sweat much and I wanted to, I thought I should give it a try. Second, and probably the main reason has been that the philosophy of Vinyasa felt very much in sync with my meditation practice where there is a lot of focus on breath awareness. So it was in that very moment, very clear in my head that this was the only method I would go for – whenever I would get an opportunity.

BW: Any why do you not agree that Ashtanga is ‘harder’?
Sarad: Ok, granted that it is not easy – but I don’t want to say it is hard or even harder than the rest – because in the past several weeks I have felt that with practise one builds the stamina that is needed. Today’s class gives you the stamina to do the next day’s class and so on and so forth. The practise leads you by itself. All ones needs to do is practise and practise regularly. So yes, it is hard from the perspective that it asks for you to be fairly regular – but the practise in itself isn’t that hard. If I can do it, than everybody can do it.

BW: What sort of changes has Ashtanga brought into your life?
Sarad: Ohh…this is a real difficult question. I find it difficult to analyse changes and attribute the reasons behind the changes – and further – life has been good and continues to be good – so I am the wrong person to ask this question – sorry!  Also, I firmly believe, that one has to invest time, effort and sincerity in the practise first – and only then expect some change. And I am only a beginner – so this is another reason for me to not answer this question. Next one please! 🙂

BW: As you told us you are an independent management consultant a sort of serious businessman. Has there ever been a conflict between the “yogi Sharad” and the “businessman Sharad”?
Sarad: (Smiles) Now, you make me feel really important – which is faaar from truth. Anyhow, since you have asked, I am going to try and answer this and I think I am going to struggle to articulate my response – so bear with me on this one. (takes a pause) Ok, so this is how I think – a true Yogi is someone who does not experience the emotion of ‘conflict’ – be that conflict in the professional space or be that in relationships etc. In other words, one is not a Yogi, if one perceives conflict and he or she needs to continue working with more sincerity and faith – OR one is a Yogi and does not perceive any conflict and instead sees harmony. Simple?

BW: Well, sort of.
Sarad: Now, do I experience conflict? The answer is no. And does that mean I am a true Yogi and the answer is a big NO. I think I am just someone who is lucky enough to be surrounded by great companies and good human beings.

BW: Sharad, what’s your favourite Asana and which one do you like the least?
Sarad: Which one do I like the least? Let me think….hmm…nothing comes to mind. But I think I can tell you which one I like – I definitely like Paschimottanasana and its variants – I just love being in that asana and taking several slow deep breaths. Something about that asana and I dont know what exactly – but it gives me lot of joy.

BW: And you have not answered which ones you do not like?
Sarad: Haha..you are very insisting! Ok., if I have to make a choice – I’d say I am not a huge fan of the first few starting ones – Surya Namaskar, Trikonasana etc.

BW: Really, and why is that?
Sarad: I like your expression – you look at me as if I have told something against your best friend. Gosh, when I do sirsasana tomorrow, looks like someone is going to push me down 😉

BW: No, I wont do that. But tell me why do you dislike Surya Namaskar?
Sarad: I dont know. It could be that I feel a little lethargic at the start of the practice – and it is difficult to enjoy any asana with that mindset – Makes sense?

BW: Ok fair enough, next question is who would you offer the ashtanga vinyasa yoga practice?
Sarad: In the meditation tradition that I follow, we have been taught to dedicate our practise for the benefit of all sentient beings. And even in the Ashtanga tradition the ending prayer has ‘Lokah Samastah Sukhino Bhavantu’ – which is the same thing – May all worlds be happy. So that is my offering. And you see, no conflict again! 🙂

BW: Thank you very much for the interview!
Sarad: Thank you very much!

A hónap bandhája: február

Karcsi

A “bölcs cirkuszművésznő” és a “nem egyértelműen szimpatikus pasas”! A hónap bandhája röviden, őszintén a lényeget összefoglalva jellemzi a Bandha Works két oktatóját az interjúban. Ennek ellenére – vagy éppenhogy ezért – megtarthatja a címet… Fogadjátok szeretettel Karcsit, a szókimondó jogász, igaz, spirituális történetét ami nem születéssel, hanem halállal kezdődött, nem ingyen hanem a pénzért.

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Karcsi: Az igazat, csakis a színtiszta igazat vallom.

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Karcsi: Az egész a pénzzel és a halállal kezdődött. Néhány évvel ezelőtt távoznom kellett abból a pozícióból, amellyel személyiségemet azonosítottam, és ez talán érthetően felforgatta akkori világképemet, amelyet jól jellemez, hogy az eseményekért rajtam kívül mindenkit hibásnak tartottam. Sorsom sanyarú alakulását látva kisvártatva bátyám befizetett engem egy ön- és tőzsdei ismereteket oktató kurzusra (mindkettőt hasznosnak tartotta számomra). Itt hallottam először azt a triviális igazságot, hogy az attitűdöm esetleg nagyobb hatással lehet az életemre, mint az iskolai végzettségeim, és ha mutogatok valakire, akkor négy (egyébként szerintem csak három) ujjam mutat vissza rám. Ez volt önismerkedésem első, az emberiség számára apró, számomra óriási lépése. Ezzel közel egyidőben édesanyám megbetegedett, és másfél évvel későbbi, általa példamutatóan viselt haláláig át kellett gondolnom, amit addig az életről tudtam: tehetetlenül és nagyon dühösen szemléltem, mi történik vele. Lassan elfogadtam, hogy hiába a gyógyszer, hiába az ügyes sebész, valami szemmel nem látható erő is működik bennünk, és ha ő úgy dönt, el kell engednem édesanyámat. Mivel nagyon szeretek élni, ellenállhatatlan erővel merült fel bennem az a vágy, hogy megismerjem ezt a nem látható erőt, megértsem a létezést annak érdekében, hogy valóban élni tudjak – azonban nehéz volt fogást találni rajta. Hol is kezdjem?  Mi az igazság? A sok vajákos és gyógyulást ígérő szemfényvesztő, akit – természetesen a kórházak mellett – meglátogattunk, nem könnyítette meg a helyzetet, azonban a zarándoklat során egy agykontroll tanfolyam elvégzését is kopjánkra tűztük. (Minden egyes alkalommal, ha beszélnem kell erről, nagyon szeretném, bárcsak kevésbé ciki nevet kapott volna ez az egyszerű, de hatásos módszer, amely persze sokak szerint csak egy rossz lopás a jóga tudományából.) Szeretném ezen a fórumon is megköszönni dr. Kígyós Évának azt, hogy tudásának számomra szükséges morzsáját átadta nekem. Általa jutottam el a Daubnerájba, ahol modern önismereti módszereket, terápiákat a Himalája Jóga Tradíció értelmezése szerinti jógával kombinálva kínálnak a fejlődni vágyók számára; itt rengeteget tanultam magamról. Mivel továbbra is nagyon gyanakvó voltam minden nem racionális, a tudomány nyelvén nem leírható módszerrel szemben (pl. jóga), közben szorgalmasan elvégeztem a házi feladatomat és a legtöbb elérhető önismereti, a személyiségfejlődéssel vagy terápiákkal kapcsolatos könyvet elolvastam (meglepően kevés gyakorlati van). Frissen szerzett ismereteim alapján hitelesnek tartom az ott tanítókat és elfogadtam a véleményüket, ami ekkor még csak egy vélemény volt számomra, hogy a jóga egy kipróbáltan működő módszer a létezés megismerésére, ezért örömmel gyakoroltam. Az ottani, általam nagyon szeretett jóga órákat egy valóban okos barátnőm – akit egyszer elvittem erre a csodálatos foglalkozásra – úgy jellemzett, hogy számára nem OK, mert csak nyújtózkodunk és befelé figyelünk, nincsen sportértéke. Beláttam, hogy igaza van, és az otthoni gyakorlást választottam, amely azonban egyre inkább kikopott az életemből, inkább úszni/futni/kajakozni mentem. (Gerelyt azonban sosem hajítottam jóga helyett, és más hülye sportokban sem gondolkodtam, becsszóra.) Persze nem tettem le arról, hogy tovább haladjak az a jóga és a meditáció eszközeivel a létezés megismerése felé (vagy profánabbul kifejezve ugyanezt: hogy jobban érezzem magamat). Mivel a kajakozás túl sok időt vett el hétköznapjaimból, tavaly januártól előfizettem egy AYCM kártyára. Miután kényelmesen áttekintettem a környékbeli lehetőségeket (lásd Bokréta Fitness, Life1 Wellness), inkább a jógatermeket céloztam meg. Hónapokkal később és csak a megfelelő időpont miatt sétáltam be egy astanga órára, amit – mint ahogy azt a Himalája tradíciónál megtanultam – folyamatos/hangtalan/könnyed/hasi légzéssel végigcsináltam. A résztvevők nyilvánvalóan nem tudtak jógázni, hiszen hangosan fújtattak, gondoltam is, hogy szólók nekik. Majd ajánlottam a fent már említett jó nőnek is ezt a különös órát, ami aztán neki is tetszett, és egyre többet jártunk oda, és én (a sorozat létezéséről sem tudva, csak a vezényelt ászanákat végezve) egyre kevésbé értettem, hogy miféle csoda történik velem. És a Bandha Works: egy véletlen folytán hallottam az április 19-i Astanga Jam rendezvényről (itt vettem kezembe az első sorozatábrát). És ezen a rendezvényen egy nem egyértelműen szimpatikus pasas (István) egy hófehér ruhába öltözött cirkuszművésznőt (Dorka) vezényelve a bandhákról beszélt. Őszinte meglepetésemre az elképesztő hátrahajlítások után az addig csak demonstrációs kellékként jelen lévő kedves vékony lány is bölcsen szólt az összegyűltekhez (pontosan emlékszem szavaira) – érdekes emberek, gondoltam magamban.

BW: Ez jó, a “bölcs cirkuszművésznő” és a “nem egyértelműen szimpatikus pasas” 🙂 Azt hiszem ennél őszintébben nem is lehetne minket jellemezni. Van egy idevágó kedvenc idézetem: Twin Peaks (Védikus/Hindu történet “nyugati” felnőtteknek): “Do you really don’t know how to be good? Just keep your eye on your heart! Always tell the truth. Tell the hardest truth first though.” Azt hiszem Karcsi jó úton jársz a jóság felé – az astanga jóga egy lehetséges menetrendje: tudatlanság, szenvedély, jóság – az őszinteség (szatya) mezsgyéén. Ehhez a hosszú és legtöbbünk számára viszontagságos astangás úthoz az ászana biztosítja a stabil alapot. Kezdjük mi is a “torta” legkisebb szeletével (három szútra), az ászanákkal. Mit jelent számodra az ászana? Milyen a viszonyotok? Más-e az astanga ászana, mint a Himalája ászana?
Karcsi: Milyen jó kérdést tettél fel! Először azt hittem, nem lehet megválaszolni, azonban végiggondolva látom, hogy könnyű, ha fordított sorrendben válaszolok.

Nagyon jó volna, ha a tudatlanságból már a szenvedélybe érkeztem volna; a tudatlanságot én a meg nem értett, el nem fogadott szenvedéssel, ezáltal a tompasággal, a lét elutasításával azonosítom (ignorance is not bliss). A szenvedélyben pedig már tombol az átélt, megélt élet, a fájdalom és az öröm is. Ezt érzem! És igen, ismerem az elméletet, tanítást a szenvedélymentes életről – tapasztalni még nem tapasztaltam, csak tanultam róla. Azonban, és ez egy nagyon jelentős “azonban”, a szenvedély egy sokkal magasabb lépcsőfok, szinte egy másik dimenzió, mint a tudatlanság. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert az utóbbi időben sokakkal beszéltem, akik ezt figyelmen kívül hagyják és – emiatt a szerintem logikai hiba miatt – az ászanák feleslegességét hangsúlyozzák. Az én tapasztalatom, aminél erősebb ismeret számomra nincs, egészen más: én nem tudok a tudatlanságból fejlődési szinteket kihagyva a jóságba teleportálni. Biztosan lehet ászanák nélkül is fejlődni spirituálisan, az én utamat azonban nagyon megkönnyítik. Szóval én is olvastam, hogy a megvilágosodáshoz nem kell kézenállni, azonban számomra értelmezhetetlen a megvilágosodás, amíg a tamaszban tocsogok, a szatvikus létbe pedig a radzsaszon keresztül vezet az út, az én utam.

És ezért is fogott meg az astanga ászanarendszere: ahhoz, hogy a sorozatot gyakorolni tudjam (a magam szintjén), legalább a radzsasz gunában kell élnem, és ez kimondhatatlanul jobb érzés, mint a tamaszban lenni. Ez, az intenzív fizikai igénybevétel által megkövetelt átfogó, összetett életmódváltás a meghatározó különbség a kettő irányzat ászanáinak hatása között. Az astanga ászana sorozatok rendszeres (khmm, még egyszer: rendszeres) gyakorlása közvetlenül kihat a gyakorló életére, napom mind a 24 órájára. A sport és más jógairányzat gyakorlása is befolyásol, azonban ilyet korábban nem tapasztaltam. Kicsit olyan ez, mint otthon egyedül egy könyvet olvasgatva idegen nyelvet tanulni vagy inkább nyelvtanár segítségével, sőt esetleg az adott országban élve: szerintem az utóbbi hatásosabb. Ha nem vigyázok, még az lesz kiolvasható szavaimból, hogy az astanga gyakorlása a könnyebbik út, pedig ezt így még valószínűleg nem véletlenül nem láttam sehol. Mindenesetre az astanga ászanagyakorlás két órájának öröme (talán boldogsága) számomra folytatódik a nap következő 22 órájában is. Ez, és az a vágy (szenvedély), hogy ismét át tudjam élni, másnap ismét ott lehessek, arra késztet, hogy tisztábban éljek, hogy tisztább gondolataim és ezáltal tisztább cselekedeteim legyenek, ami által a korábbinál kevesebb megbánás és önvád van bennem, ezáltal jobban tudom szeretni magamat. Azt hiszem, ennek következtében a közelemben lévők élete is jobb lesz, mert így, apró lépésenként több szeretettel tudok feléjük fordulni. (Valószínűleg ez senkiben sem merült fel, de azért tisztázom, nehogy számonkérjétek rajtam: az univerzális szeretet közelében sem vagyok, mindössze a körülöttem előket igyekszem egyre jobban szeretni, és még ez sem mindig sikerül.) Szóval ezt a hatást más mozgásformák által vagy jógairányzatokban ilyen kiegyensúlyozottan és növekvő mértékben még nem tapasztaltam.
És ezzel válaszolok is a második kérdésre: szeretjük egymást az ászanákkal. Én szeretem őket, bízom bennük és átadom magamat nekik, megkérem őket, hogy fejtsék ki áldásos hatásukat és megkérem testemet, engedje meg nekem ezeket a gyönyörű mozdulatokat. És az ászanák is szeretnek engem: megerősítenek, megnyújtanak és elsősorban megtisztítanak. Akkor is, ha néha mélyen megrázó és sokkoló élmény ez. (És persze ászanagyakorlás közben mindvégig magamra figyelek, csak azt nem értem, hogy csodálatos Csilla miért tudja nálam magasabbra emelni a lábát návászanában? Hi-hi.)
És hogy mit jelent számomra az ászana? Ajándékba kapott eszköz – India ajándéka az emberiségnek – az élet, a halál és a szépség megismerésére, önmagam megismerésére. Legalább arra, hogy mi van a testemben! Titok, rejtély, varázslat, mozgás. Bár hasonló érzés, nem eksztázis, mert nem a tudatról megfeledkezés, hanem a tudatba behatolás eszköze. Biztosan nem pontos szavakat használok, és talán szavakkal ez nem írható le, nem adható vissza: ez a “ne gondolkozz, csináld” kategória. (Az is biztos, hogy nem minden esetben a szanszkrit szó – kényelmes testtartás – jelentésével azonos, amit átélek, mint ahogy az is, hogy mégis bátran átadom magamat minden ászanának. Még évekkel ezelőtt, a sporttal kapcsolatban (Kell-e ez? Mire jó? Csak magamat mulattatom?) jutottam arra a felismerésre, hogy éppen azzal fejezem ki az életemért, a velem született képességekért a hálámat, ha sportolok, használom a testem. Számomra most az ászanák ennek a felismerés megélésének esszenciái. Néha ennél is több. Biztosan van az ászanákról más elgondolás, tapasztalat is; én a megélésükben, megértésükben a mai napig még csak idáig jutottam.

BW: A szenvedély részeként, nemrég öt hetet töltöttél el Indiában az astanga jóga forrásánál Mysore-ban. Hogy érezted magad, mit kaptál – mit vett el, ha esetleg volt ilyen – ebben az autentikus környezetben? Miben más itt az astanga gyakorlása összehasonlítva az otthoni körülményekkel?
Karcsi: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Azt érzem, hogy az utazás terhességi csíkokat hagyott a lelkemen, arrafelé tágult, amerre nem számítottam. Nagyon küzdelmes volt, nemcsak a gyakorlás, hanem az Indiai élet is, az emberek nagyon színes, nagyon hangos és nagyon békés szégyentelensége. Ezt úgy értem, hogy gyakran azt tapasztaltam, hogy ott az egyénnek akkor vannak jogai, ha érvényesíti őket (az, hogy vettél vonatjegyet, még nem jelenti azt, hogy fel is tudsz szállni). Amikor ehhez nem voltam elég találékony, esetleg rámenős, gyakran kicsit becsapva éreztem magam, és ez az érzés a jógaórákkal kapcsolatban is felbukkant – ehhez adaptálódni kell.

Hogy mit kaptam: sok kérdésemre választ a tanáraimtól és a testemtől is, ami jó, és kaptam sok lehetőséget, hogy türelmet és alázatot gyakoroljak, ami nagyon nehezen ment, amíg bizonyos – importált, nem mysore-i születésű – példamutató magatartást nem láttam. Ez a véletlen volt az egyik legnagyobb ajándék.
És a gyakorlás különbözősége: a forróságon kívül meghatározó, hogy mekkora jelentőséget fordítottunk a légzésre. Én is úgy tapasztaltam, hogy az ászanák szépsége számukra sokadlagos szempont (legalábbis az én szintemen), a légzés volt gyakorlásunk alfája és omegája. És minden sirámom ellenére azt is éreztem, hogy tanáraim tudása végtelenül mély. A megtévesztően hétköznapi külső mögött néha felvillant, hogy szó szerint az anyatejjel szívták magukba ezt a kultúrát és válaszaikban érződött, hogy mennyivel előrébb járnak ezen az úton. Ezzel kapcsolatban egy nagyon kellemetlen kérdéssel is birkózni kezdtem: szükséges-e ez ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen, vagy elég a 200 órás tanfolyam? Egyébként szerintem többnyire elég, hiszen a rendszer működik magától, és a rendszeres gyakorlást nem végzi el helyettünk a mysore-i guru sem. Ehhez hasonlóan szinte minden indiai tapasztalatom megítélése hullámzik bennem, ezért nem merek többet mondani róluk. Nagyon kevés a tudásom ehhez, ezért azt hiszem jobb nekem, ha ebben az esetben inkább nem húzgálom a szent tehén farkát, pláne, hogy sok jelből azt láttam és ezért hálával tartozom, hogy India nagyon jól bánik velem. http://egyszervolt.hu/vers/a-torok-es-a-tehenek2.html

BW: Három héttel a nagy utazás után, hogy érzed, egyensúly van most az életedben? Tisztult a kép vagy esetleg még zavarosabb lett? Kicsit egyszerűbben fogalmazva: hogy vagy Karcsi?
Karcsi: Jól vagyok, köszönöm, nagyon felemelő az érdeklődésetek –  hasonló, mint ahogyan a tanítványaitok fogadtak a Bandhában. Úgy éreztem, megtisztelő szeretettel, szeretném is viszonozni. Egyensúlyban vagyok, az életem is, még akkor is, ha nem ott tart, ahol szeretném. Ezt épp a napokban egy szerintem kivételesen nehéz stresszhelyzetben éreztem, ahol a nekem nagyon nem tetsző események között is fókuszált maradtam és az egészet megingás nélkül éltem át. A Mysore-ban töltött idő, vagy talán a jógagyakorlás hatására sokkal nagyobb hitem van, mint korábban. Ez azzal is jár, hogy jobban hiszek magamnak, annak, amit saját magam megélek és tapasztalok, kevésbé engedelmeskedem másoknak. Úgy értem, kevésbé vagyok befolyásolható. Ez azért jelentős örömforrás számomra, hiszen többször csinálom azt, ami nekem jó.

BW: A legutóbbi Sharath konferencián szóba jöttek az astangás közösségek. Mit gondolsz van-e létjogosultságuk egy alapvetően egyénre szabott irányzatnál, vagy inkább csak hátráltatják a gyakorlót, mivel kifelé viszik a figyelmet?
Karcsi: Az én szintemen csak előnyét látom. Az általam megismert astangás közösségeket viszonylag könnyű is szeretni, mert a gyakorlás – úgy tapasztaltam – előbb-utóbb szinte mindenkiből előhozza a kedvességet. És igyekszem nem kivetíteni a közösségre olyasvalamit, amit nem adhat, ez szerintem fontos, vagyis tudni azt, hogy a közösséghez tartozás önmagában nem fogja megoldani az életemben előttem álló kihívásokat, de még az utplutihit sem teszi könnyebbé. Mégis, nekem jó érzés megpillantani ismerős arcokat, ha felnézek egy-egy ászanából (természetesen csakis a dristi miatt), és többnyire azt is sejtem, hogy éppen nem azért vicsorog felém valaki, mert megharapni készül, annyira átélte a felfelé néző kutya pózt vinyásza közben. Szóval biztonságban érzem magamat a közösségben, fizikai és szellemi értelemben is. Biztonságot ad az, hogy látok jó példákat magam előtt, az, hogy látom, hogy mások is felkelnek hajnalban és gyakorolnak, és hogy a sokkal előttem járóktól tudok kérdezni vagy csak tanulni az önkéntelen példamutatásukból. És mint mondtam, vannak olyanok, akiket meglátva mindig nagyon megörülök pusztán annak, hogy ott vannak, olyan közel érzem őket magamhoz. Hogy maradjunk a kutya hasonlatnál, ha hátul is volna farkam, ilyenkor biztosan csóválnám és mégis, én eddig még nem tapasztaltam azt, hogy ez elvonná a figyelmemet az ászanagyakorlásról.

BW: Most egy kicsit térjünk át a nyers, fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Karcsi: A kedvencem a matszjászana! És nem csak a mulatságos neve miatt. Az iliopsoas izmaim évtizedes görcse talált gyógyírre akkor, amikor sok hónap próbálkozás után először tudtam majdnem szabályosan megcsinálni! Szinte szerencsésnek érzem magam, hogy kötött a csípőm, különben talán nem élhetném át a lazulás csodálatos érzését.

Inkább csak a legnagyobb kihívást jelentőt nevezem meg: a pársvakónászana. Egészen a legutóbbi időkig még levegőt is alig tudtam benne venni, nemhogy mély és egyenletes légzéssel átélni, és ez probléma, mert a légzésvisszatartás azt hiszem idegen elem a tradicionális astanga felfogásban.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád Karcsi, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Karcsi: A politikai korrektség korának gyermekeként vallom, hogy minden bandha egyformának teremtetett, elhelyezkedéstől függetlenül. És mivel ez képtelenség, értékrend nélkül egy kétdimenziós világban élnénk: legyen a mula bandha a hónap bandhája! A mula bandhának előre is különösen hálás vagyok azért, mert reményeim szerint sokunkat meg fog menteni az időskori inkontinencia méltatlan markától.

BW: Mint ahogy az interjú elejéből kiderül, a jógás “pályafutásod” a pénzzel és a halállal kezdődött. Pár év távlatában és hátad mögött egy nagy indiai utazással, hogyan változott a viszonyotok – ha egyáltalán változott -, mit jelent számodra most a pénz és a halál, akár az astanga jóga viszonylatában?
Karcsi: Igazán hálás vagyok ezekért a kérdésekért, önvizsgálatra késztetnek. Azt hiszem Patandzsali sajnos csak az egyikkel foglalkozott közvetlenül, én azonban ennél alacsonyabbra teszem a lécet és mindkettő miatt képes vagyok szorongani, bár egyre ritkábban és dimenziókkal tudatosabban, mint korábban. A halál és a pénz esetében is az elengedést kell gyakorolnom, ebben átlag alatti a teljesítményem. A halállal kapcsolatban egy kicsit könnyebb, mert hiszek a Gíta üzenetében, hogy a jóga útján tett egyetlen lépés sem vész el, ugyanakkor arról még nem olvastam, hogy a pénzemet is visszakapnám egy másik leszületés alkalmával. Milyen butaságot mondtam! Ha a pénz szót a befektetéssel helyettesítjük az előző mondatban, akkor a jógafilozófia – lásd karma – szerint egyértelmű, hogy visszakapom. Persze be kell látnom, hogy ezt még csak logikailag tudom levezetni magamnak, ez még nem hit, és ez nehézséget okoz, néha nevetséges helyzetekbe juttat. Az astanga jóga viszonylatában pedig a pénz elveszíti jelentőségét, bármilyen patetikusan is hangzik. Amíg lehetőségem van lélegezni és ászanákat gyakorolni, ezt az üdvösséget átélni, a pénzveszteség vagy nyereség a kizárandó gondolatok egyikévé degradálódik. Ezt nemcsak így gondolom, erről már tapasztalatom is van.

BW: Köszönöm az interjút!

A hónap bandhája: január

hbk

Bár jó nagy csúszással de, íme a Hónap bandhája interjúrovatunk januári száma. Szeptember után ismét nem egyvalaki, hanem egy pár tudhatja magáénak a címet. Lassan öt éve koptatják szorgalmasan a matracot, mi több egyre szorgalmasabban, napi szinten kelnek korán, és vesznek részt az Astanga Mysore programunkban. Ennek a ténynek a cicájuk nem feltétlenül örül annyira, állítólag a játékkal töltött idő csökkenő tendenciát mutat… Ritka ajándék az emberi születés, nem érdemes elpazarolni, “jógázni kell”, de hát ezt egy macska úgysem értheti. Fogadjátok szeretettel a Bogival és Jenővel készült izgalmas interjút, amiből többek között az is kiderül, mi is a család férfitagjának a perverziója….

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tegyétek fel a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre (saját): Esküdjetek, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogjátok ma vallani, bandha titeket úgy segéljen?
Bogi: Esküszöm 🙂
Jenő: Könyvre és a szívre esküszöm

BW: Hogyan találtatok rá az astanga vinyásza jógára?
Bogi: Ha jól emlékszem 2010-ben merészkedtünk el életünk első jóga órájára, az Atma Centerben egy agni órára. Túl meleg és túl kényelmetlen volt az a másfél óra ahhoz, hogy mar első alkalommal beleszeressünk, de szerencsére jártak oda kedves ismerősök, akik biztattak, hogy jó lesz ez csak csinálni kell, így ott ragadtunk. Bő egy év telt el, mikor beiratkoztam István kezdő astanga tanfolyamára, ami után már nem volt kérdés, hogy a jóga életem szerves része lesz. Pár hónap csúszással a Jenő is követett.
Jenő: Igen, 2010. nyarán indultunk el először egy agni jóga órára, ahová nem értünk oda a délutáni dugó miatt. Bogi kitartó volt, így egy késő délután csak sikerült eljutnunk az órára, amit történetesen István tartott. Nekem olyan volt kicsit a közeg, és ez a fajta mozgás is, mintha az ‘Alíz csodaországban’ mesébe csöppentem volna. A térdemig talán le tudtam hajolni, és ennyi. Aztán valahogy az akkori sportokat felváltotta a jóga, nagyon emelkedett hangulata volt István – számomra – katonás óráinak. Egy alkalommal az öltözőben beszélgettünk az ő általa gyakorolt jóga irányzatokról, és említette, hogy jobban szereti gyakorolni/oktatni a dinamikusabb astangát. Bogi volt, aki rá egy évre elvégezte a kezdő astanga tanfolyamot, és egyre furábban viselkedett, mondhatni megszállott lett. Ez annyira zavart és egyben kíváncsivá tett, hogy nem sokkal később én is megnéztem, mi is az, ami ebben annyira jó, és egy kezdő tanfolyamon találtam magam. Azt nem volt nehéz észrevennem, hogy szinte egy ászanát sem tudok megcsinálni, mégis lett valami perverzen vonzó ebben.

BW: Hogy alakult a gyakorlásotok a kezdő astanga tanfolyam után avagy mennyi időre és milyen extra erőfeszítésre volt szükségetek – ha volt – hogy áttérjetek a Mysore stílusú gyakorlásra?
Bogi: Hát, az években mérhető. A kezdő tanfolyam elvégzése után egészen tavaly májusig szigorúan a délutáni-esti órákat látogattuk. Vezetett astanga, vinyásza krama, astangára épülő technikai órák. Őszintén, bennem fel sem merült, hogy járhatnék reggel is. Aztán a 2014-es tavaszi astangás elvonulás során megtapasztaltam a különbséget. Én is csak azt tudom mondani – mint sokan előttem – hogy ég és föld a kétféle gyakorlás minősége. Sokkal többet ad a reggeli, tiszta fejjel, saját légzésre, saját ritmusban végzett gyakorlás. Nekem a mysore-os életformában a korai kelésnél sokkal nagyobb kihívás volt a délutáni-esti rutin átalakítása. Időben hazaérni, odafigyelni az esti étkezésre, kitalálni a másnapi ruházatot, stb..
Jenő: Nagyot nőtt az egóm, hogy milyen nagyszerű vagyok, hogy még az astanga jógát is művelem. Mármint ímmel-ámmal, mivel heti – kétheti egy alkalommal jártam. Maradtak a délutáni vezetett agni, vinyásza krama órák. Ez így vicces visszagondolva. Aztán ‘egyszercsak’ elkezdett hiányozni az astanga óra, ha véletlenül kimaradt egy-egy héten. Ez valahogy kihívás volt, akkor még: végig szenvednem. Heti 1-3 alkalommal jártam jógázni. Élveztem, hogy olyan dolgokat csinálok, amelyek gyerekkoromban sem voltak meg. (pl. fejenállás) És mindig jött valami új, amiben találtam örömet. A reggeli órára járókra úgy tekintettem, mint ufókra, és nem is vonzott. A változás nekem is a tavaly májusi astanga hétvégén jött – májustól először ritkábban, majd a nyári hónapoktól egyre sűrűbben jártam. Eleinte inkább időkihasználás miatt gondoltam, hogy jó így, aztán már az energikusabb reggelek is hozták az élményt. Talán 2 hónap volt az átmeneti időszak, a vegyes délelőtt-délutáni órákról, a szinte kizárólag reggeli órákra áttérésnél. Az esti “nem” étkezés még most is probléma, azaz nem változtattam még rajta. Nem eszem sokat, ám későn.

BW: Milyen változásokon mentetek keresztül, mióta Mysore-osok lettetek? Változik-e egyáltalán valami?
Bogi: Izmosabb lett a karom 🙂 Na, de komolyra fordítva a szót, az már önmagában jelentős változás, ahogy a mysore miatt – vagy inkább általa – átalakult az addigi napi rutinom. Minden reggel odaállni a matracra állhatatossá tesz. Ez egy napi szintű komoly fizikai-szellemi kihívás, amin keresztül szép lassan megismered és megtanulod tisztelni a testedet. Nálam ez nem kevés fájdalommal is jár, de megéri. Rájössz, hogy a határaid sokkal-sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelted.
Egy reggeli gyakorlás után makulátlan a napom, fókuszáltabb vagyok a munkában, sokkal inkább a célt látom és a megoldást keresem, mint régebben. Jógázás során teljesen elmerülök a mozdulatokban, a légzésben – nincs idő a külvilággal foglalkozni. Ez egyfajta boldogság érzés, és napi nettó másfél óra boldogságért már hogyne érné meg csinálni.
Jenő: Hűha, semmi nem változott, minden a régi… 🙂
Nekem rendszer lett az életemben, egy jókora stabilitást adott. Úgy érzem, ha van valami bajom, akkor van hová nyúlni, persze nem fizikai értelemben. Fizikai síkon elmúlt több olyan gerinctájéki fájdalmam, ami évek óta kísért. (ez mondjuk nem csak a mysore-on múlt, hanem mióta jógázom, azóta folyamatosan “javult”) Célja lett az eddigi céltalan jógázásomnak. Ha a célt kellene persze megfogalmazni, bajban lennék, inkább csak érzem.
És persze sikerélményeket is kapok – vélhetően a sűrűbb gyakorlás miatt – amelyek sokszor csak miliméterekben, másodpercekben, légzés hosszban mérhetők. Igen, kimondva nekem is furán hangzik jógás keretek között, de a siker az egyik jelentős tényező.
Emellett adta számomra a közösségi élményt, a valahová tartozásét. Munkán túl és a munkámban ez az utóbbi években nem volt jelen, itt – leginkább az első astanga elvonulás óta – megtaláltam ezt. Még akkor is, ha a reggeli gyakorlást követően nem szoktam üldögélni, teázgatni, ám belülről mégis érzem ezt.

BW: Amellett, hogy egy “jó kis közös” programnak is felfogható, hogy együtt jártok astangázni reggelenként, van-e olyan hatása amely mélyíti kapcsolatotokat, közelebb hoz Titeket egymáshoz?
Bogi: Közvetlen hatása azt hiszem nincs. Az általános pozitív hatásoknak persze hasznát vesszük a párkapcsolatban is, de ezeket nem kezelném külön az élet más területétől. Szerencsénk, hogy mindkettőnknek közel azonos mértékben játszik fontos szerepet az életében az astanga, sokkal könnyebb így, hogy “tolerálva van” például az, mikor 3:50-kor megszólal a vekker. Büszke vagyok a Jenőre és tisztelem is azért, hogy minden nap odaáll a matracra és csinálja.
Jenő: Már megérte, hogy ilyeneket hallhatok, ami kölcsönös; tényleg ad tisztelet érzést egymás felé, a kitartás, a gyakorlás szenvedélye felé. 🙂
A jóga talán az egyetlen, ami csak pozitív hozadékkal bír, azaz nincsenek mellékzöngék. Itt konfliktust korábban max a ‘melyik órára is menjünk vasárnap’ kérdése hozott – már ha eltért a véleményünk.
Hogy közelebb hoz-e? Igen, ha csak felülről nézem.
Emellett, ha kellene keresni eltérést jógával kapcsolatos megéléseink között, azaz az lehet, hogy másként éltük meg a gyakorlásra ráhangolódást, és jóga után az élmények feldolgozását. Jómagam szerettem sokat beszélni róla, Bogi inkább magában akarta feldolgozni az élményeket, és mindezt csendben; pl. egy jóga óra utáni hazafelé úton.
Ezzel időközben megbékéltem, másrészt a mysore órákra nem egyszerre érkezünk/távozunk, mivel Bogi már reggel 8-kor kezdi a munkát, az én munkám szabadabb, így később érkezem, mint ő.
Összefoglalva: a jóga közös élmény, mindig tudunk beszélgetni róla, másrészt – talán ez az egy dolog – amin biztosan nem tudunk összeveszni :), nagyobb az empátia e mentén egymás felé; és sokszor találunk hasonló megéléseket az egyes eseményekben; ráadásul szereztünk barátokat.

BW: Kicsit beszélgessünk a fizikai szintről is. Mi a kedvenc ászanátok, és melyik az amelyik komoly kihívást jelent számotokra?
Bogi: A kedvenc és egyben komoly kihívást is jelentő ászanám a návászana. Ez testesíti meg leginkább az astanga összetettségét számomra – kitartás, erő, egyensúly, ilyesmik… És ez a legjobb visszajelzés a gyakorlásomat illetően – mindig pont annyira megy jól vagy éppen rosszul, mint az egész sorozatom.
Jenő: Gyakorlatilag hetente változnak a kedvenc, és a nemszeretem ászanák. Tényleg mindig más. A fejenállás – sirsászana a két kategória között mozgott az elmúlt időkben nálam, mivel sosem álltam fejen (igazából meg sem próbáltam, gyerekkoromban sem), ez hatalmas élmény volt, mikor először összejött. Aztán amikor sikerült oldalra eldőlnöm egy órán (és egy hetet eme mutatvány miatt kihagynom), utána változott a helyzet. Ám ezt tényleg szeretem.
Ha arra kell válaszolnom, hogy melyik megy nehézkesen, melyiktől tartok, akár fel is tehetem a kérdést: melyik nem? Legyen a híd – urdhva danurászana, azzal állandóan vívásban vagyok.

Egyébként sokszor megkérdezem magamban reggelente, hogy miért is csinálom mindezt?
Hogy lehetek ilyen hülye, hogy vasárnap reggel alvás, teraszon kávézás helyett egy matracon töltöm az időm.
Biztos eljön az idő, mikor meg is tudom válaszolni, bár ha nem, az sem baj.
Aztán az épp aktuális gyakorlást követően jön a fordulópont; valamiféle fura öröm, hogy én ezt csinálom, talán még élvezem is, és a döntés, hogy holnap is, majd a várakozás, a visszaszámlálás a  következő reggelig.
Néha arra gondolok, milyen fura perverzió ez; hiszen sokszor csak egy végeláthatatlan küzdelemnek tűnik a saját gyakorlásom. 🙂 Nem tudom, én vagyok-e csak ezzel így…

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Jenő: Bandha… eleinte nem értettem (persze, halottam, amikor István beszélt róla) mi ez, mi vele a cél.
Nem is foglalkoztam vele sokáig, örültem, hogy egy-egy ászanát sikerült megcsinálom.
Aztán az Utthita Hasta Padangushthasananál egy gyakorlás során Timi biztatott a bandha tartására, és arra gondoltam, valamit kéne tenni, mert eldőlök, mint a zsák. Ott, akkor éreztem először, hogy van ennek értelme számomra is, akkor segített. Ritkán tudok rá fókuszálni, ám legalább volt már vele élményem. Így legyen a mula bandha, más még nem tudott érvényesülni nálam. 🙂
Bogi: Csatlakozom a Jenőhöz. Legyen a mula bandha, a misztikussága miatt.

BW: Végezetül. A saját tapasztalataitok és az eddigi megértésetek alapján, kinek ajánljátok az astanga vinyásza jógát és esetleg van olyan is akinek nem?
Bogi: Olyan nincs, akinek nem. Ha valakinek megvan mindkét keze-lába, nyugodtan elkezdheti. Az első lépések megtételéhez szükséges egy kis kíváncsiság és nyitottság az astanga iránt, de szerintem ez minden. Hiszen ahány gyakorló, annyiféle személyiség, motiváció, életszakasz, és ki tudja még mi, ami éppen őt a jóga terembe hozta.
Aki szeretne közelebb kerülni önmagához, szeretné megtapasztalni, hogy a határai sokkal tágabbak, mint azt valaha képzelte, annak érdemes egy próbát tennie az astangával.
Jenő: Mindenkinek. Aki akar türelmet gyakorolni – elsősorban magán.
Aki akar a kitartásában fejlődni. Aki akar valahová tartozni. Aki akarja a görcsösségét elengedni. Fizikai síkon: aki akar megszabadulni a vázrendszere problémáitól. Talán nincs, akinek ne ajánlanám. Amúgy is mindenkinek ajánlgatom, kérés nélkül is. :)))

BW: Köszönöm az interjút!

A hónap bandhája: december


December hónap bandhája foglalkozását tekintve informatikus, közösségünk azon tagja, akire mindig és minden körülmények között lehet számítani. Astanga identitását illetően fanatikus Mysore-os, viszonylag rövid idő alatt állt rá a tradicionális gyakorlási metódusra. Fogadjátok szeretettel a mindig mosolygós, afterpractice események állandó résztvevőjét: Patrikot.

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Patrik: Esküszöm! A bandha engem úgy segéljen! 🙂

BW: Hogyan találtál rá az astanga vinyásza jógára?
Patrik: Régóta ki szerettem volna próbálni a jógát, pontosabban az ászanák gyakorlását, hiszen ez a fajta mozgáskultúra mindig is közel állt hozzám – általános iskolás koromban talaj- és szertornáztam is. Csakhogy, mint a legtöbb srác, én is úgy voltam vele, hogy ez ilyen nőknek való dolog és ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy távol tartsam magam az első szőnyegérintéstől.

Aztán elérkezett 2013. január 5. Soha nem fogom elfelejteni azt a szombati napot. Egy számomra nagyon kedves kollegina örömmel újságolta nekem pár nappal korábban, hogy képzeljem el, jógabérletet kapott a családjától karácsonyra és a következő szombaton (ez volt AZ a bizonyos nap) megy először. Kíváncsi volt, izgult és örült egyszerre. Én pont akkor váltottam ki egész évre a sokak által ismert All You Can Move kártyát, ugyanis rendszeresen úsztam és kíváncsiságból megnéztem a jógastúdió honlapját, ahol kiderült, hogy ezt a kártyát bizony ott is elfogadják. Úgy éreztem, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, úgyhogy csatlakoztam a hölgyhöz, ahogy akkor fogalmaztunk: “Ketten mégis csak viccesebb szerencsétlenkedni.” Hot Yoga megnevezéssel szerepelt az órarendben az óra és alapvetően hatha jóga volt, pár nehezebb elemmel kombinálva, egy 34 fokra felfűtött teremben. Annyira jól esett és annyira felpörgetett, hogy utána majdnem elmentem még úszni is, hogy picit visszaszálljak a földre. Mondanom sem kell, hogy jövő szombaton ismét a szőnyegen voltam délelőtt 10 órakor.
A harmadik hét után viszont éreztem, hogy ez nekem túl kevés, egyszerűen nem akartam kivárni a következő szombatot, így rápillantottam az órarendre, mi a “felhozatal” és átgondoltam, ezek közül az órák közül melyekre tudok elmenni. Elég gyorsan kikötöttem az astangánál (ez egy vezetett half led óra volt), amelyre az első hónapban még csak heti egy, aztán már heti két alkalommal jártam. Ezzel párhuzamosan abbahagytam a szombati órák látogatását, valahogy úgy éreztem, hogy a kettőt nincs értelme egymás mellett gyakorolni. Habár a vezetett órákon szinte kizárólag az ászanákon volt a hangsúly, kezdetben ez is bőven elegendőnek bizonyult, ugyanis egy csomó gyakorlatot alig bírtam megcsinálni. A versenysportos múltból adódóan így aztán a teljesítési kényszer kezdett el dolgozni, ami szerencsére pár hónap után alábbhagyott, amikor a fejlődés picit lelassult. Hát, valahogy így kezdődött. 🙂

BW: A rendszeres astanga vezetett órák látogatásáról hogy “sikerült” áttérned a Mysore stílusú astanga gyakorlásra?
Patrik: Tavaly decemberben sajnos bezárt a stúdió, ahová gyakorolni jártam, így az azt követő 1-2 hónap gyakorlatilag a keresésről szólt. Viszonylag sok stúdióban megfordultam, de valahogy sehol nem találtam a helyemet – tudod, nem volt meg az az érzés, hogy igen, ide vissza szeretnék jönni, lehetőleg minél többször. Már majdnem feladtam és letettem arról, hogy folytatom a jógát, amikor többen is szóba hozták nekem a Bandha Works-t, néha olyan megjegyzéssel, hogy “ha komolyan gondolod, akkor csak oda”.

Tekintettel arra, hogy én adok a barátaim szavára, szinte rögtön eljöttem egy keddi vinyásza krama órára, amelyet kivételesen Te tartottál, mert Timi éppen Indiában volt. Nagyon megtetszett, és akkor (február elejét írunk) jóval nagyobb kihívást jelentett számomra fizikálisan, mint az astanga, valamint a kedd-csütörtök párosítás is ideális volt, így a következő fél évet ennek az irányzatnak a gyakorlásával töltöttem. Persze egy idő után hiányzott az astanga, hiszen a szívem mindig is afelé húzott, és amikor csak a sorozatra gondoltam, csupa jó emlék jutott eszembe. Éppen ezért a kramával párhuzamosan elkezdtem újra astangázni, de az úszás mellett hetente egyetlen nap jutott rá, és azt is bevallom őszintén, sokszor ellógtam, mert a rendszertelen életem miatt sűrűn voltam fáradt, az időmet sem tudtam rendesen beosztani, plusz mindig találtam valami indokot, hogy távol maradjak.

Ugyanakkor a blogot rendszeresen olvastam, és csodálattal adóztam a hónap bandhái előtt mind a kitartásuk, mind a fegyelmezettségük, mind pedig a tudatos életvitelük, életmódjuk miatt. Kevés kivételtől eltekintve, szinte mindenki Mysore-os volt, ami pontosan tudtam, mit jelent, illetve mivel jár, hiszen annak idején engem is próbált az akkori tanárom bevonni a reggeli gyakorlásba, de a hajnali kelés gondolatától kirázott a hideg, így soha nem mentem. Úgy adódott viszont, hogy augusztus végén szabadságon voltam, és lejöttem a 20-i Bandha Foodra, amely a reggeli gyakorlás után következett. Tettem ezt nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy megismerjem, illetve testközelből láthassam azokat az embereket, akikről eddig csak olvastam és fényképeket láttam. A beszélgetések és a Velük töltött idő annyira magával ragadó élmény volt, hogy eldöntöttem, másnap reggel, ha törik, ha szakad, nekem a szőnyegen a helyem Mellettük. Az életszeretetük, a pozitív kisugárzásuk és a támogatásuk szűk két óra alatt lerombolta azt a falat, amely korábban köztem és a Mysore gyakorlás között állt. A közösség ereje működött, és nem is sejtettem, milyen lavinát indít el, milyen változásokat hoz majd az életembe az az egyetlen pici “Igen”. Szinte csillog a szemem, annyira jó érzés beszélni róla. 🙂

BW: Miben más a reggeli astanga gyakorlás a délutánitól?
Patrik: Hát, igyekszem kerülni az “ég és föld” hasonlatot, pedig nem áll annyira messze a valóságtól. Bár az ászanák ugyanazok, szinte minden más eltér. Délután már be vagy melegedve, hiszen mögötted van az egész nap, így sokkal könnyebben mozogsz, picit hajlékonyabb is vagy talán, ezért előfordulhat, hogy emiatt kevésbé tiszteled a tested, mint egy reggeli gyakorlásnál, ahol – főleg kezdetben – azért elég merev tudsz lenni, hiszen nem ritka, hogy a matrac leterítése előtt egy órával még éppen csak kászálódsz kifele az ágyból. Ugyanakkor idővel mégis könnyebbé válik a reggeli mozgás, hiszen a gyomrod még üres, amiről én sem hittem el, mennyire sokat tud számítani, mennyire képes megváltoztatni egy gyakorlás minőségét.

Aztán ott van a koncentráció, a befelé figyelés. Tapasztalatom szerint ezt sokkal könnyebb megvalósítani, illetve elsajátítani reggel, hiszen nincsenek zavaró gondolatok, amik a fejedben motoszkálnak. Még nem húztad fel magad a főnököd miatt, nem aggódsz egy csomó felesleges dolog miatt, jó eséllyel a reggeli dugóhoz sem volt szerencséd. Ez nagyon fontos, hiszen az ászanák kivitelezése, a fókusz, illetve a légzés teljes odafigyelést igényelnek. Ahogy Laruga is mondta, annyira leköti a figyelmét az a sok minden, amire a gyakorlása alatt koncentrálnia kell, hogy nincs is helye az oda nem való gondolatokkal foglalkozni. Ugyanakkor szerintem ez félig-meddig fordítva is igaz, tehát ha tele van a fejünk mindenfélével (mondjuk egy délutáni/esti óránál), akkor pluszban még arra is kell koncentrálnunk, hogy ezek a dolgok ne vonják el a figyelmünket.
Míg egy délutáni óra szinte bárki programjába beilleszthető, addig egy reggeli gyakorlás kitartást, fegyelmezettséget és áldozatokat kíván. Egy délutáni programot könnyen áttehetünk estére egy jógaóra miatt, viszont reggel erre nincs lehetőségünk, így amennyiben el akarjuk kerülni, hogy a szükséges időt az alvásunkból vegyük el, kőkemény szabályokra és általuk pedig új szokásokra van szükségünk. Számomra a legnehezebb feladatot nem a korán kelés, hanem a korán fekvés jelentette, hiszen hiába változott a gyakorlásom időpontjának kezdete és vége, a munkaidőm maradt a régi. Ennek egyenes következménye volt, hogy este kevesebb időm maradt, viszont idővel odafigyel az ember arra, hogy ezt a kevesebbet minőségi dolgokkal töltse ki.
De, hogy ne kanyarodjunk el teljesen a kérdéstől, a délutáni órák nálam néha tényleg arról szóltak, hogy a napközben felhalmozódott ingereket eltüntessem a gyakorlás által, és visszatereljem a dolgaimat a normál kerékvágásba. Ezzel szemben a reggeli gyakorlás pont az ellenkezőjét váltja ki az emberből, hiszen megadja a napod alaphangját és idővel teljesen máshogy fogod kezelni ugyanazokat az élethelyzeteket, ha nem a nap végén, hanem a nap elején teríted le a matracodat – nálam legalábbis drasztikus változásokat eredményezett ez a fajta váltás. Egyik nap Jenő mondott egy nagyon tanulságos dolgot, amikor az öltözőben összetalálkoztunk. Ő már túl volt a gyakorláson, én még csak akkor érkeztem, és hiába volt még csak negyed 8, már minden összejött nekem, ami csak összejöhetett – negatív értelemben természetesen. Véletlenül kicsúszott a számon a tipikus “Hát, ez nem az én napom” megjegyzés, mire ő rám nézett és csak annyit mondott, hogy “El kell döntened, hogy mégis”. Milyen igaz! Pontosan erről szól a reggeli gyakorlást megelőző fázis, a korán kelés és az időben való lefekvés. El kell döntenem, hogy másnap is odaállok a szőnyegre, kezdetben ez a legnehezebb feladat, amivel egy jóginak szembe kell néznie, amivel meg kell küzdenie.
Ha mindezek mellett ráadásul Mysore stílusban gyakorlunk, akkor további előnyöket is megtapasztalhatunk. Kialakul a saját ritmusunk a gyakorlásban, ami – én úgy gondolom – fontos, már csak azért is, mert ez idővel változni fog, így nem vagyunk folyamatosan “kiszolgáltatva” egy harmadik személy általi vinyásza számolásnak. A hangos számolás hiánya pedig egy olyan megnyugtató, légzésekkel teli csendet eredményez, amely hozzájárul ahhoz, hogy a koncentrációnk fejlődjön, ez által pedig a gyakorlásunk minősége is változzon.

BW: A reggeli astanga gyakorlás után úgy tűnik, jól indul a nap, ez a Te napod! Hogyan változott – ha változott – a munkahelyi “viselkedésed”, kapcsolataid a munkatársakkal, mióta Mysore-os lettél?
Patrik: Az, hogy reggel odaállsz a szőnyegre, nagyon sokat számít fejben, sokkal többet, mint azt korábban gondoltam. Mióta Mysore-os lettem, gyakorlatilag teljesen eltűnt az a fél óra, amit korábban “ráhangolódással” töltöttem a munkahelyemen (értsd: felkészültem fejben és lélekben az előttem álló napra). Nos, ez abszolút megszűnt, hiszen, mire eljutok az asztalomig, az én napom már javában tart, így rögtön nekilátok kipipálni a To-Do listámon lévő feladatokat. Ha ehhez a plusz fél órához még hozzávesszük azt is, hogy a produktivitásom is javult egy kicsit, akkor nem szorul magyarázatra, miért csökkent a munkahelyi stressz az én esetemben. Korábban viszonylag sűrűn késtem el úgy, hogy semmi dolgom nem volt, míg mostanában ez az arány erősen javuló tendenciát mutat. Ennek mindenképpen örülök, mert ez okozott némi feszültséget a főnököm és köztem – hozzáteszem, teljesen jogosan.

A viselkedésem alapjában véve nem sokat változott olyan értelemben, hogy eddig is kedves voltam, türelmes, stb. Viszont úgy érzem, hogy sokkal kevesebbet aggódom bizonyos dolgok és feladatok miatt, ugyanakkor nehéz lenne rámutatni egy konkrét dologra, amely ezt elősegítette. Valószínűleg az is sokat számít, hogy immáron több időm van, amelyet az említett feladatok pipálására, illetve egyéb problémák megoldására tudok fordítani.
Nagyon fontos változások következtek be ugyanakkor azon munkatársakkal kapcsolatban, akiknek a munkáját gördülékenyebbé vagyok hivatott tenni. A visszajelzések egyértelműen pozitívak, és általában nem feltétlenül magára a tényre vonatkoznak, hogy segítettem, hanem arra, ahogyan tettem mindezt. Volt olyan – egyébként nagyon régóta a cégnél dolgozó – kolléganő, aki konkrétan megköszönte, hogy milyen kedves hangnemben beszéltem vele, és hogy érdeklődést mutattam a személyes problémájának megoldása iránt is. Akadnak olyan munkatársak is, akik alsóbb szintű csapathoz tartozó problémákkal hívnak fel, holott pontosan tudják, hogy nem én vagyok az érintett a témában. A telefonhívás okát néha nem is rejtik véka alá, egyértelműen közlik, hogy azért keresnek, mert múltkor is kedves voltam velük. Így belegondolva, talán az empátia területén tapasztalható a legtöbb változás a kollégákkal való viselkedésemmel kapcsolatban. Igen, az mindenképpen ott van a lista elején.
Azt is megfigyeltem, hogy régebben mindig én igyekeztem különböző társaságokhoz csatlakozni az ebédlőben, míg mostanság ez a tendencia megfordulni látszik: körém gyűlnek az emberek és érdeklődnek, mi van velem, mi az, amit éppen eszem (és nevetnek, amikor néha előtúrom Nirmala levelét a telefonomról, hogy válaszolhassak), hogy vagyok képes ennyit mosolyogni, ilyesmi. A közvetlen munkatársaim az egyik legjobb tükröt jelentik számomra, mert direkt és egyértelmű visszajelzést adnak azokról a változásokról, amelyek bennem zajlanak.

A zenehallgatási szokásaim is változtak, nagyobb hangsúlyt kapnak bent a kevésbé durva stílusok, amely szintén kölcsönöz egyfajta nyugalmat mindezek mellé.

Patrik food

BW: Úgy tűnik, mióta elkezdtél astangázni, minden változásba lendült. Mi a helyzet az étkezési szokásaiddal? Tapasztalható-e bármi változás a mennyiség, minőség és az étkezések időpontja tekintetében?
Patrik: Igen, valahogy jön egyik dolog a másik után, teljességgel érthetetlen. Elég sok változás történt ezen a területen is, sőt, ha jobban belegondolok, alig eszem valamit abból, ami két éve az asztalomra került. Nagyjából fél éve jógázhattam, amikor kíváncsiságtól vezérelve belekóstoltam a vegetáriánus konyhába – melyről korábban azt gondoltam, hogy magokból és salátából áll. Önbizalmam határtalan volt, így rögtön egy hétre előre lerendeltem azokat a dolgokat, amelyek képről szimpatikusnak tűntek, az összetétel nagy részét akkor amúgy se értettem. Annyira jól sikerült választanom, hogy a rá következő hétre is a húsmentes ételek mellett döntöttem, aztán egyszerűen csak “úgy maradtam”. Hétvégenként továbbra is ettem némi húst, valamint a reggelik és vacsorák tartalmaztak szalámit. Ezzel párhuzamosan elkezdtem rendszeresen zöldségeket és gyümölcsöket is fogyasztani, ami azért óriási dolog, mert én korábban – kisebb túlzással – tésztát tésztával, húst hússal ettem. Már 3-4 hét után éreztem a változás pozitív hatásait, furán hangzik, de olyan volt, mintha könnyebb lennék, pedig a mérleg szerint drámai változás nem történt. Akkor még délutáni órákra jártam és az, hogy nem kellett egy követ cipelnem a gyomromban, jelentősen megkönnyítette kezdetben az astanga, aztán pedig a vinyásza krama gyakorlásokat.

Én inkább úgy fogalmaznám meg a jóga gyakorlásával párhuzamosan kialakult étrendbeli változást, hogy elsősorban tudatosabbá és nem csupán húsmentessé vált. Bár négy vagy öt hónapja valóban nem ettem húst, nem foglalkozom azzal a kérdéssel, hogy akkor én most vegetáriánus vagyok/lettem-e vagy sem, mert úgy gondolom, hogy ennél vannak fontosabb dolgok is, főleg kezdetben. Figyelek a testem jelzéseire és igyekszem megtanulni, mi jó neki és mi nem. Ma már például – szinte – egyáltalán nem vagyok hajlandó “szemetet” fogyasztani – elnézést a kifejezésért, de összetevőit tekintve nem tudom jobban körülírni ezt a kategóriát. A gyümölcslé nálam ma már tényleg gyümölcsökből készülő levet jelent, mindenféle cukros és szénsavas üdítőt kiiktattam, az édességeket is mértékkel fogyasztom és úgy alapjában véve próbálom inkább a hasznosság, mintsem az élvezeti érték alapján megközelíteni az étkezéseket. Eljutottam arra a pontra, amikor simán visszarakom a polcra azokat az egészségesnek távolról sem mondható dolgokat, amelyekből annak idején akár egy kisebb ipari mennyiséget is hajlandó voltam a kosaramba tenni, ha mondjuk akciós volt. Egyszerűen nincs szükségem rájuk, tudatosan mondok le róluk.
Ami a mennyiséget és az időzítést illeti, talán egy picit kevesebbet eszem, illetve egy picit többet iszom (viszont még így is túl keveset), és amióta reggel gyakorlok, azóta a vacsorát is igyekszem korábban letudni, mint régebben. Hajlamos voltam nagyon sokat enni este, ami viszont másnap reggel bosszulta meg magát, így olyan ételeket szoktam választani, amelyekben sok a folyadék. Van, hogy egy nagy bögre teával is beérem. A reggeli is ugyanezen oknál fogva eltolódott, ma már inkább tízórainak hívnám, ahhoz ugyanis lényegesen közelebb van időben. Kiemelném még a tejfogyasztást, amely nálam nagyon úgy néz ki, hogy a régóta jelen lévő bőrproblémák első számú oka volt, így ezt is némileg visszafogtam kísérleti jelleggel. A változást látva úgy néz ki, hogy a korábbi mennyiséghez nem is fogok visszatérni.

hazafi

Igazi hazafi! BandhaWorks elvonulás csoportkép a borítóképe. Csak a ZEN…

BW: A finom, egészséges, vegetáriánus ételek jobban esnek jó társaságban, ez vitathatatlan. Milyen “lehetőségek” vannak a bandhában “after practice” üzemmódban?
Patrik: Önmagában az a tény, hogy létezik egy “after practice” üzemmódja egy jógaiskolának, szerintem borzasztó nagy kincs és egyben egy pozitív visszacsatolás is a tanár(ok)nak. Lehet, hogy elfogult vagyok (na jó, szinte biztos), de nem tudom, mikor voltam utoljára része egy olyan színes, összetartó, ráadásul viszonylag nagy közösségnek, mint amilyen a Bandhában kialakult és amely folyamatosan csiszolódik, formálódik, bővül. Szerintem ez az “üzemmód” gyakorlatilag minden olyan közös programot magában foglal, amelyet “Bandhások” szerveznek – a szokásos reggeli vagy alkalmi kávézások, a mozizás, a fürdőzés, a spontán traccspartik vagy mondjuk egy születésnapnak a közös megünneplése. Tényleg olyan érzése van az embernek, hogy csak a képzelet szabhat határt annak, kinek mi pattan ki a fejéből, ki mibe próbálja bevonni a többieket. Úgy érzem, ahogy közeledik a tavasz, egyre inkább közeledünk majd mi is a természethez – én már közös túrákat, bicajozásokat látok lelki szemeim előtt. Bármi is jöjjön velünk szembe, a lényeg mindig ugyanaz: bármit teszünk, azt együtt, közösen tesszük.

Vannak ugyanakkor olyan dolgok is, amelyekhez ki sem kell lépni a Bandha Works falai közül. A szatszang, a kirtan vagy mondjuk egy Mysore reggeli szintén remek alkalom magunk, illetve a többiek megismerésére. Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, de a közösség talán a legnagyobb tükör, a legőszintébb visszacsatolás a változásunkat illetően. Azt, hogy ez az “egész” mitől működik, mitől olyan összetartók a “Bandhások”, igazából nem tudom egyetlen konkrét dologhoz kötni, ami – ha jobban belegondolsz – tök jó, hiszen így nem vigyázunk rá görcsösen, mint valami porcelánra vagy szent grálra, hogy “jajj, csak ez ne szűnjön meg, csak ezzel ne történjen semmi, mert akkor vége mindennek!”. Kicsit az első svájci utazásomhoz tudnám hasonlítani, amikor Zürichben olyan érzésem volt, mintha minden magától működne. Pedig, ahogy ott is, úgy itt is: a felszín alatt nagyon komoly erők dolgoznak.

Az őszi elvonulás (amely szintén amolyan “after practice” dolog) alkalmával volt lehetőségem arra, hogy megtapasztaljam, milyen érzés egy előítéletektől mentes, nyitott, kíváncsi, életvidám társaság részévé válni. Amikor a materiális, tárgyi dolgoktól megszabadulunk, nem marad más, mint önmagunk. Mindenki saját magát dobta be a közösbe és aztán látod, mi lett belőle. A kérdésre tehát, hogy milyen lehetőségek vannak a gyakorláson túl, a nagyon rövid válaszom az lenne, hogy amit a közösség kitalál és megszervez magának. Az a fajta színesség pedig, amely itt tapasztalható, gondoskodik arról, hogy ez a programok, illetve ötletek során is visszaköszönjön. Az pedig, hogy nemcsak az örömben, hanem olykor a bánatban, a nehéz helyzetekben is keressük a “bajban lévő” jógás pajtásunk társaságát, csak tovább erősíti azt a fajta bizalmat, amely úgy gondolom, hogy alapköve ennek a csapatnak.

Patrik ászana

BW: Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Patrik: Sok kedvenc ászanám lett (na jó, annyira azért nem sok), de talán mind közül jelenleg a Bhuja Pidasana a favorit. Amennyire féltem tőle, hogy ebben tuti orra fogok esni, annyira megtanultam szeretni. Az összes ászana kihívást jelent valamilyen szinten, de talán a legtöbbet a navászanával küzdök, egyszerűen még nem elég erős a core izmom hozzá, de rajta vagyunk a dolgon.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Patrik: A kedvenc bandhám egyértelműen az uddiyana bandha, van, hogy munka közben is megigazítom magam és azzal “szórakozom”, hogy tartom egy kicsit, majd elengedem Valószínűleg azért szeretem annyira, mert a három bandha közül ehhez van a legtöbb “közöm”, ezt érzem úgy, hogy képes vagyok tartani, amikor szükség van rá. Remélem, idővel a mula bandhával kapcsolatban is elmondhatom majd ugyanezt, sokat jelentene a gyakorlásom során, ha folyamatosan tudnám tartani, de nem szabad telhetetlennek lenni, elvégre nem sietünk sehova nem?

BW: Köszönöm szépen az interjút! 🙂
Patrik: Én köszönöm, igazán megtisztelő!

A hónap bandhája: november

AB_vegleges2

 

Ebben a rovatunkban, havi rendszerességgel bemutatunk egy izgalmas jógás személyiséget a Bandha Works Jógaiskola növendékei közül. Fogadjátok  szeretettel Andit!

“…A Bandha Works valójában traumatológia. A korábban szerzett testi-lelki sérüléseket gyógyítgatjuk, és eközben bizony elkerülhetetlenül ránk tör(het) a sírás. A pityergés egyúttal jó visszajelzés is: egyrészt fény derül általa egy feloldásra váró blokkra, másrészt jelzi, hogy elkezdődött a tisztulás folyamata…”

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Andi: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen!

BW: Hogyan találtál rá az astanga vinyásza jógára?
Andi: Néhány évvel ezelőtt még vidéken éltem, erre a kereséssel töltött időszakra tehető a jógával való első találkozás. Yesudian Selvarajan és Haich Erzsébet Sport és jóga című könyve egyértelműen fontos mérföldkő az életemben. A könyvben olvasottak mély hatást gyakoroltak rám, innentől nem telt el egyetlen nap sem jóga nélkül. Megtalálni valamit, amelynek hiánya vezet el a kereséshez, s addig csak remélni létezését, amíg a találkozás meg nem történik. S amikor megtörténik, végtelen hála, öröm és odaadás – ez volt számomra a jóga. Akkoriban nem volt, aki vezessen, így a könyv iránymutatására bíztam magam. Idővel egyre inkább éreztem, hogy még többet szeretnék tudni, de ehhez szükségem lesz valakire, aki tanítványául fogad. Szerencsére az életem úgy alakult, hogy rövidesen a fővárosba költöztem, és arra az astanga jóga kezdőtanfolyamra, amelyet korábban (cirka egy évvel) „véletlenszerűen” kiválasztottam (ezt István tartotta), be is iratkoztam. A metamorfózis azóta is tart.

BW: Hogy lett belőled Mysore astangás?
Andi: A haladó tanfolyamnak köszönhetően tértem át a reggeli gyakorlásra. Megtanultuk a teljes első sorozat vinyászaszámolását, és olyan biztos alapokat kaptunk, amelyekre a későbbiekben lehet és kell is építkezni. Sokat segített a többi Mysore gyakorló tapasztalata is: nem, mi már nem térnénk vissza a délutáni vezetett órákhoz. Az első két hét után tudtam, mire gondoltak.

BW: Miben más a Mysore stílusú gyakorlás a vezetetthez képest? Nehéz volt beillesztened a napi rutinodba a kora reggeli gyakorlást?
Andi: A vezetett óra tulajdonképpen olyan, akár egy folyó, amely előbb-utóbb az óceánba torkollik: elvezet a Mysore gyakorláshoz. Nálam legalábbis így történt. Előbbin még a számoláshoz “alkalmazkodunk”, Mysore-on már a saját légzésünkhöz, amely mindennek a kulcsa. A korai kelés sosem volt akadály, inkább a gyakorlás utáni rohanást viseltem az elején rosszabbul, de mostanra ez is megoldódott.

BW: Heti hányszor gyakorolsz?
Andi: Hetente hatszor. Volt egy pont, amikor felismertem, hogy a tradíció követése által tudjuk kifejezni leginkább a tiszteletünket, ehhez pedig hozzátartozik a heti hatszori gyakorlás. Persze ez nem könnyű, de őszintén hiszek az astanga rendszerében, az önfegyelem és a szigorúság pedig megtanít az élet más területein is kitartónak és odaadónak lenni.

BW: Milyen változásokon mentél keresztül, mióta Mysore-os lettél?
Andi: A napi gyakorlás teljes elköteleződést kíván. Korán feküdni és kelni, odafigyelni az étkezésre, nemet mondani a kimaradozásokra, ez mind csak a külső szem számára látható, ennél viszont sokkal lényegesebb változások zajlanak belül, önmagunkban. Először is, merni változni és változtatni. Szembenézni a félelmekkel. Felismerni, hogy ez nem én vagyok. Fülön csípni a kétségeket és feloldani hittel. Türelmet gyakorolni hamariság felett. Hiátusokat fénnyel telíteni. Alázatot és szolgálatkészséget magunkra venni. Beszédet hallgatásra cserélni, zsivajt békére és csendre.

BW: Hogy viselik a kollégáid ezt a furcsa hóbortodat?
Andi: Szerencsére fantasztikus emberekkel dolgozhatok együtt, akik maximálisan elfogadnak és támogatnak a gyakorlásban. Sokat kérdeznek, őszinte érdeklődéssel fordulnak felém, semmiképpen sem hóbortként tekintenek az astangára. Néha féltőn megdorgálnak (többet kellene pihenni), de ezt is annyi humorral és szeretettel teszik, hogy kivételesen szerencsésnek érzem magam, amiért megadatott, hogy közöttük lehetek nap mint nap.

BW: Astanga jóga és könnyek? Mit gondolsz erről?
Andi: Határozottan szövetségesek. A Bandha Works valójában traumatológia. A korábban szerzett testi-lelki sérüléseket gyógyítgatjuk, és eközben bizony elkerülhetetlenül ránk tör(het) a sírás. A pityergés egyúttal jó visszajelzés is: egyrészt fény derül általa egy feloldásra váró blokkra, másrészt jelzi, hogy elkezdődött a tisztulás folyamata. Persze, ez nagyon meg tudja viselni a tanítványt. Én például időnként hátrahajlítások közben sírdogálok (kevésbé hangtalanul, mint szeretném), de hála Timinek, mindig helyreáll az egyensúly.

BW: Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Andi: A praszárita pádottánászana és a szarvángászana a két nagy kedvenc. marícsjászana D-vel küzdöm a legtöbbet, minden egyes nap kihívást jelent, mégsem lehet nem szeretni.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Andi: A Múla Bandha legyen ismét! Eddig sajnos csak pillanatokra találkoztam vele, de ilyenkor mindig éreztem, mekkora erő rejlik is benne.

BW: Kinek ajánlanád az astanga jógát?
Andi: Annak ajánlom az astanga jógát, aki a legfőbb kérdésekre keresi a választ (Ki vagyok én? Hogyan tudok kijutni a labirintusból? Mi az, ami örök?…), és van bátorsága a legnagyobb mélységekig leásni önmagában.

BW: Köszönöm az interjút!
Andi: Köszönöm!

A hónap bandhája: október

W

Izgalmas interjú “Isten ajándékával” a New York-i képzőművésszel, aki Richard Freeman-él kezdett el alsónadrágban astangázni, majd az élet Budapestre sodorta. Szó lesz Eddie Stern-ről, Richard Freeman-ről, Madonnáról… Fogadjátok szeretettel William-et, október hónap bandháját!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira, a jobbat pedig a szívedre. Esküszöl, hogy az igazat és csakis az igazat fogod mondani, bandha téged úgy segéljen?
William: LOL, oké.

BW: A neved is “William Theodoracopulos” igen izgalmas hangzású, honnan származol, mit kell tudni rólad?
William: New Yorkból jöttem, képzőművész vagyok. A nevem görög eredetű, a theos Istent a dora ajándékot, az acoulos pedig földművest jelent. Tehát én Isten ajándéka vagyok, aki egy földműves Pelopenesszoszban (egy görög városban). Azt hiszem a kérdés inkább az, hogy mi Isten ajándéka? Mit kaptam Istentől örökül?

BW: Hogyan találkoztál a jógával?
William: Az anyukám a 80-as évek közepén nyitott egy Bikram jógastúdiót, és sokszor vele tartottam oda. Bár kicsit kívülállónak éreztem magam a sok tornadresszbe bújt nő között, akik a kapuzárási pánikot próbálták jógával orvosolni. Mint a legtöbb férfi, kicsit nőiesnek tartottam az egészet.
Sok évvel később New Yorkból átköltöztem Boulderbe (Colorado), hogy a tibeti buddhizmusról tanulhassak, és véletlenül rátaláltam Richard Freeman astanga stúdiójára. Az óráira elég kevesen jártak… Boulderben még akkoriben is érezhető volt a 60-as évek hatása, amikor az emberek alsónadrágban jógáztak. Én szerettem ezt a hippi hangulatot, bár még mindig edzésként tekintettem a jógára.

Azt hiszem, hogy a gyakorlást mindig csak a testi egészség fenntartásához való eszköznek tekintettem, és nem csináltam volna, ha a testem nem igényli… ezért nem is igazán fejlődtem…

2000-ben tértem vissza New Yorkba. és addigra a jóga világa drasztikus változáson ment keresztül. A Jivamukti studió átköltözött egy külvárosi házból egy drága stúdióba a Lafayette-en. Szerencsére rátaláltam Eddie Stern akkoriban nyílt kis stúdiójára, amelyben igen egyszerűek voltak a körülmények. Mindenki ugyanabban a szobában öltözött, és igen, voltak olyanok, akik alsónadrágban gyakoroltak, ezért otthonosan éreztem magam. Egyik reggel épp pádottánászanában voltam, amikor észrevettem, hogy Madonna gyakorol mellettem… Kicsit zavaró volt… Pár héttel később tíz menő színész jelent meg, és bár izgalmas volt ez az egész, mégis úgy éreztem, hogy megváltozott a hely szellemisége. Ezért nem mentem többé Eddie sálájába, hanem egyik tanítványánál gyakoroltam.

A gyakorlásom akkor változott meg, amikor elkezdtem arra figyelni, hogy mit csinál az elmém a matracon töltött idő alatt. Elkezdtem egyfajta meditációs gyakorlatként tekinteni rá. Egyik barátom az iskolából, aki jógatanár volt azt mondta, hogy Patandzsali Jóga-szútrái megegyeznek a Mahámudrával, a tibeti meditációval, amelyet a főiskolán gyakoroltam… Tehát az érzetek az elme kivetülései… Valójában minden az elme… A formák az elme, az érzések is az elme, minden az elme… és az astanga segített erre ráeszmélni. Ezután már nem tárgyként tekintettem az elmémre, hanem az egész lényemet egységként kezeltem, egy tudatként. Azt hiszem, hogy ha egyszer ez a szemléletmód-váltás megtörténik, onnantól lesz igazán érdekes az, ami a matracon történik. Az astanga egy fegyelmezett rendszer, amely nagyon unalmassá válhat a sok ismétlés miatt. “Miért vagyok itt? Miért csinálom ezt minden nap?” De ha egyszer felismered minden pillanatban az újdonságot, akkor minden érdekessé és izgalmassá válik. Azt próbálom elmondani, hogy akkor köteleztem magam igazán el a jóga mellett, amikor egyfajta meditációvá vált számomra: felismerni a felszabadulás lehetőségét minden érzetben. Ott vagy, és nem tudsz mozogni, és a maga teljességében tapasztalod azt, ami történik. Nem tudsz elmenekülni, bárhogy is próbálsz. Mást nem tehetsz, mint hogy teljesen átadom magad. Őszintén szólva, ez egy csoda, hogy ez megtörténik! Úgy értem, nézd meg a fitnesz stúdiókat: minden az izmok építéséről szól, ezért az edzés szamszárikus… szó szerint… mókuskerék, amely körbe-körbe jár. Sosem fog felszabadítani. Viszont a jóga valóban felszabadít. Eljuthatsz általa egy olyan helyre, amely nem feltételekhez kötött. Ez autentikus és megbízható módszer, amelytől érdemes függeni. Akárhogyis, Isten ajándéka valójában ez a lét, amely nem változik. Néhányan átmannak, mások Buddha-természetnek nevezik. Vannak akik nirvánának hívják, a helynek, ahol nincs fájdalom és szenvedés… Hívd, ahogy szeretnéd, a lényeg, hogy kapcsolódj hozzá, hogy ismerd fel, és dolgozz azon, hogy a lényed lényegévé váljon.

BW: Nagyon jól hangzik, hogy Richard Freemannél kezdtél astangázni. Sokkal másabb volt a gyakorlás akkoriban, mint manapság?
William: Igen, eléggé más volt. Csak vezetett órák voltak. El sem tudtam képzelni, hogy önállóan is gyakorolhatnék. Azt hiszem, hogy eleinte az újdonság varázsa hatott rám, hogy “óh, ez a póz elég érdekes”, de még nem tudtam igazán belehelyezkedni az ászanákba, és tapasztalni bennük a személyes érzeteimet.

will

BW: Hogy kerültél Budapestre, hogy alakult a jógagyakorlásod ebben az új Kelet-Európai környezetben?
William: A művészet miatt jöttem, szükségem volt egy stúdióra, de NewYorkban nem találtam megfelelő helyet. Másrészt pedig Közép-Európa sokkal érdekesebb, mint New York, vagy az Egyesült Államok, hiszen hány teljesen különböző kultúra öleli körbe Magyarországot? NY mellett csak New Jersey vagy Connecticut van… Eleinte nehezen találtam a helyem. Pár évig egyedül gyakoroltam, elmentem a Corvin wellness központba, és ott jógáztam a medence mellett vagy a szaunában. De azt hiszem, hogy a helyén kell kezelni az önálló gyakorlást. Túl nagy volt bennem az ellenállás, és ellustultam. A gyakorlásom nem halad semerre. Sajnos elég lusta ember vagyok.

BW: Hogy találtál rá a Bandha Worksre?
William: Elmentem Kati (Szil Kati) stúdiójába, és ő mondta, hogy már nem tanít astangát, és hozzád irányított.

BW: Izgalmas, hogy egy ilyen világot látott astangás gyakorol nálunk. Magyarországon nincs túl régi gyökere ennek az irányzatnak, mit gondolsz nemzetközi összehasonlításban hol tart a Magyar astanga?
William: Én szeretem az itteni astangát… nagyon is. A jógának nyugaton be kellett ágyazódnia a fogyasztói kultúrába, miközben a jógának olyan személlyé kellene tennie, aki mindre nyitott marad. A történetek, amelyeket Mysore-ról hallok számomra úgy hangzanak, mintha épp a lényeg maradna ki. A jóga már csak arról szól, hogy certificationt szerezz egy gurutól? Szerintem a spirituális gyakorlást nem kellene elüzletesíteni.
Ezért szeretek itt gyakorolni, nincsenek sem sztárok sem tornadresszek. Persze ennek az is lehet az oka, hogy nem beszélek magyarul, ezért nem hallok róla. De ez a jóga szépsége: amikor új, friss és autentikus. Mind nagyon szerencsések vagyunk, hogy itt gyakorolhatunk Magyarországon.

BW: Hogy alakul mostanság a gyakorlásod, heti hányszor gyakorolsz, mennyire tudod stabilan tartani a rutint?
William: Próbálok hetente legalább négyszer gyakorolni. Pár hónap után rutinná válik, és már nem gondolok rá annyit. De még mindig van bennem ellenállás a korai keléssel szemben. De ez inkább érzelmi ellenállás.

BW: Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
William: Szeretem a Napüdvözleteket és a fejenállást. Teljesen megával ragad a fejenállás, közben semmi sem zavar, de sajnos nem élhetek fejjel lefelé. A csípőnyitások és a csavarások sosem kényelmesek. Mindig van bennem egy félelem, hogy valami leesik vagy szétszakad.. Nem könnyű elengedni és relaxálni ezekben az ászanákban.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! William! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
William: Óh, természetesen a múla bandha,.. a miértre nem tudok válaszolni.

BW: Mit ad számodra az astanga jóga, amiért érdemes felkelni minden nap, lusta létedre?
William: Nem kell az egészségem miatt aggódnom, ha gyakorlok. A jóga egy multifunkcionális reggeli tabletta. Láthatjuk, ahogy az emberek aggódnak a fizikai és emocionális jólétük miatt. A jógiknak viszont nem kell ezekkel az aggodalmakkal szembesülniük.

BW: Köszönöm az interjút!

A hónap bandhája: szeptember

HB Ági Gábor Tappancs

Rendhagyó módon szeptember hónap bandhája nem egy személy, hanem egy egész család. Mindhárman rendszeresen látogatják iskolánkat, közösségi munkájuk és az astanga jóga iránti elkötelezettségük vitathatatlan. Fogadjátok szeretettel a Bandha Works álompárját, azaz álom triumvirátusát: Ágit, Gábort és Tappancsot!

BW:
Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tegyétek a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Ági: Esküszünk!
Gábor: Esküszünk!

BW: Hogyan ismerkedtetek meg az astanga jógával?
Ági: A barátnőm egyre titokzatosabb viselkedése, illetve elzárkózása volt az a pont, amikor arra gondoltam, utánanézek, hová jár: attól tartottam, illetve azért reménykedtem is, hogy nem valami szekta-e, ahová jár és ami miatt olyan “furcsán”, a korábbi énjéhez képest furcsán viselkedett. Pletyka tárgyát képezte a tanáriban, és gondoltam utánajárok mi is ez az ASTANGA JÓGA.

BW: Hogyan lettetek végül is Ti is szektások?
Ági: Elvégeztük a toborzó kezdő tanfolyamot, majd rögtön a Mysore konstrukciót választottuk, és úgy néz ki, ez is marad a nyerő!
Gábor: Ági már a tavaly novemberi kezdő csoport meghirdetésekor bejelentkezett a tanfolyamra. Én örültem, hogy megy, de eredetileg nem volt tervbe véve, hogy csatlakozom, mert egy másik jógairányzat gyakorlója voltam. Spontán elhatározástól vezérelve kértem egy órával a tanfolyam megkezdése előtt, hogy derítse ki: van-e még hely a tanfolyamra. Egy hely még pont volt.

BW: Mi a jó ebben a Mysore stílusú gyakorlásban, ami miatt érdemes Pest túlsó feléből átjönni a Bandhába, hajnalok-hajnalán?
Gábor: A Mysore “szektát” a Half Led órákkal kombinálva a még tanfolyam közben kezdtük el látogatni. Az irányzat által képviselt szemléletmód, filozófia és egyéb vonatkozások pedig szép lassan szintén a mindennapjaink részévé lettek. Ezek közül néhány szinte nagyobb nehézséget okoz, mint az ászanák pontos felvétele, legalábbis a tanulási folyamat bizonyos esetekben hosszabbnak tűnik.
Gábor: Maga a gyakorlás már a kezdetektől fontos volt, de eleinte nem értettük, mi miatt lényeges annyira az a bizonyos kora reggel, hiszen az izmok és az ízületek nem valami együttműködőek ebben a napszakban. Aztán kipróbáltuk mi is, és a mindennapjaink része lett. A gyakorlás hajnali időpontja az egyik legjobb dolog, amit tehetünk magunkkal. A rendszeres, életmódszerű korán kelésre régóta vágytam: valahogy mindig “helyesnek éreztem”, de hiába szeretem a munkám, amiatt sosem sikerült igazán. Már a Bandhába vezető út is élmény, gyönyörű Budapest hajnalban. A figyelmet is könnyebben lehet a megfelelő irányba fordítani: nem terheli az ember gondolatait a sok zűrzavaros ügy.

Ági: Nehéz lényegre törő választ adni. Azt gondolom, hogy a hajnali órák a legideálisabbak arra, hogy megadják az előttünk álló nap mivoltát és az önálló, vagy nevezzük inkább félig önálló gyakorlás sokkal inkább tükröt tart magunk elé, mint egy esti vezetett óra. Itt mi számolunk. Meghitt a hangulat, amolyan ünnepi.
Tapi: Nem tudom hova ez a reggeli kapkodás! Ezek nem tudnak aludni? Legalább engem hagynának ki! Vau! Nekem a Mysore reggeli a kedvencem, néha el is visznek, de sajnos enni nem kapok ott soha.

BW: Úgy tűnik annyira elköteleződtetek a rendszer iránt, hogy minden adandó alkalmat kihasználtok újabb tapasztalások megszerzésére. Az utóbbi fél évben olyan tanároktól tanultatok mint Govinda Kai, Eddie Stern vagy Vijay Kumar. Milyen pluszt ad számotokra a rendszeres gyakorláson túl a workshopok látogatása?
Ági: Valóban rengeteg új inger ért minket az elmúlt félév során. A workshopok intenzív gyakorlással járnak ugyan, de ami miatt az astangát választottuk, az az, hogy a matracon túl is van üzenete, filozófiai háttere. A nagy jógikkal való találkozás pedig segít abban, hogy másképp igazítsanak, olykor merészebben, olykor más technikával segítsenek az ászánák helyes felvételében és ezzel mindenképp motiváltabbak vagyunk, nem beszélve az utazás élményéről: Gábor meglepetése a new yorki út volt, amit a reptéren tudtam meg és az első New Yorki reggelünket jetleg ide vagy oda Eddie Stern Mysore reggeli gyakorlásán töltöttük. Valamint az a sok pozitív energia, tapasztalat, egyszerű gondolatok, amiket Tőlük KAPTUNK ajándékba, úgy érzem, megpecsételi Lívia szavaival az astangával kötött házasságunkat is.
Gábor: Szerencsések vagyunk, hogy ezekhez a tanárokhoz eljuthattunk, illetve, hogy ők ilyen elérhető közelségbe kerültek, amiért ezúton is köszönettel tartozunk Nektek. Az irányzat mélységeiből adódóan rengeteg a tanulnivaló, ezért igyekszünk minden alkalmat megragadni a tanulásra. Egy workshopon részt venni is kicsit olyan, mint elutazni valahova: új megközelítések, ráismerések, gondolatok. Sokszor elég egy kis ráérzés, egy morzsányi új információ egy akadály leküzdésére, legyen szó ászanagyakorlásról, vagy a mindennapi életünkkel kapcsolatos filozófiai kérdésekről. Egy workshopra már pusztán a gyakorlás miatt is érdemes elmenni, a pluszt pedig az a bizonyos morzsa jelenti.

BW: Miként változik a személyiség – ha egyáltalán változik – az astanga gyakorlása által, egy év távlatában?
Ági: A saját személyiségem nem hiszem, hogy megváltozott volna, de erről, ha olyat kérdezel meg, aki jól ismer, biztosan többet tud mondani. Amit magamon érzek, hogy talán elfogadóbb lettem mind másokkal, mind saját magammal szemben; türelmesebb, megpróbálom elfogadni a dolgokat úgy ahogy vannak idegeskedés nélkül, még jobban odafigyelek megérzéseimre, amik sosem hagytak eddig cserben.
Gábor: Ha a személyiség alapvetően nem is változik, bizonyos személyiségjegyek talán áthangolódnak. Nő a másokkal való együttérzés, csökken a megfelelési szándék, az öncélú ragaszkodás személyekhez, vagy akár olyan fogalmakhoz mint hogy “nekem van igazam”, vagy “én tudom jobban”. Fura hasonlattal élve talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy az egó sarkait sikerül lekerekíteni, így nem akad olyan könnyen össze másokéval. Az ember egyszerre lesz sebezhetőbb és erősebb. Vezetőként a munkában ez nekem egy új kihívást is jelent, hiszen egy munkahelyi környezetben nem teljesen lehetséges a dolgok elengedése, a mások dolgaiba való nem beavatkozás, a teljes megengedés, a ráhagyás, vagy a belenyugvás. Még dolgoznom kell a megoldáson, ez egy elég ellentmondásos helyzet.

Hónap bandhája

BW: Amellett, hogy egy “jó kis közös” programnak is felfogható, hogy együtt jártok astangázni, van-e olyan hatása amely mélyíti kapcsolatotokat, közelebb hoz Titeket egymáshoz?
Ági: Részemről a “közös program” jelentése közös jógázásunk alatt háttérbe szorul valamelyest. A társaság, akikkel megosztjuk a kora reggeli óráinkat, szinte átveszi a főszerepet. Nagyon pozitív, színes és energiával teli emberek jöttek össze, akik egyre inkább kiderül, hogy hasonló gondolkodásúak. Egyfajta válogatott csapat. Mindenkit szeretek.
A gyakorlás mindig jó apropó egy tartalmas beszélgetésre, olykor ugyan háttérbe szorítva a szattvikus körülményeket. Kapcsolatunk egyre csak mélyül, őszintébb és a workshopon hallottak segítenek bizonyos dolgok közös átértékelésében, a felismerésben. Ami érdekes lenne, megnézni azt, hogy mi lett volna akkor, ha csak egyikünk kezd el rendszeresen gyakorolni, a másik meg kívülről szemlél. A közös érdeklődés szerintem fontos egy pár életében.
Gábor: A gyakorlás során szerzett tapasztalatok, megélt helyzetek egymással való megosztása leegyszerűsítve a közös érdeklődésről való beszélgetésnek is felfogható. Az a körülmény, hogy együtt járunk astangázni (is) lehetővé teszi, hogy megértsük, min megy keresztül a másik, segítsük, tanácsokat adjunk egymásnak, biztassuk egymást – persze amennyire a jelenlegi ismereti szintünk alapján ez egyáltalán lehetséges. Ez – ahogy Ági is mondja – nemcsak az egymással való tapasztalatcserére igaz, hanem a többiekkel folytatott számtalan remek beszélgetésre is jellemző. Hozzá hasonlóan nekem is sokat jelent az a légkör és az az idő, amiben és amit a gyakorlás utáni/gyakorláson kívüli időszakban a többiekkel eltölthetek.
Ami kettőnket illeti: mivel legtöbbször együtt járunk gyakorolni, nem okoz életmódbeli konfliktust a szokásos korán kelés-fekvés, vagy az előző esti étkezés kérdése. Összességében a gyakorlásunk segíti a közösen kialakított életmódunkat miközben a közös életünk segíti a gyakorlásunkat.

BW: Kicsit beszélgessünk a fizikai szintről is. Mi a kedvenc ászanátok, és melyik az amelyik komoly kihívást jelent számotokra?
Ági: Egyelőre a sírsászana a kedvenc. Számomra a legnehezebb a kúrmászana, de az utóbbi időben valami mintha megmozdult volna és a vállam elkezdett nyílni.
Gábor: Nekem az utthita haszta pádángusthászana és a hátrahajlítások a kedvenceim: az előbbivel minden alkalommal megküzdünk és jól mérhető rajta, milyen formában is vagyok aznap, az utóbbiak gyakorlása pedig egyszerűen jóleső, felszabadító érzés. A kúrmászana helyes felvétele nekem is távolinak tűnik, továbbá minden olyan ászana felvétele, amihez nyitott csípő kell, élen a féllótusz és lótusz alapúakkal, egyelőre nehézséget okoz.

Tappancs: Kedvencem a lefelé néző póz, ezt gyakran kivitelezem. Mindig sikerül elérnem a célom, ha ezt látják, azonnal visznek lasztizni. Kihívás számomra az összes fordított testhelyzet, bár Ági addig nem nyugszik, amíg meg nem mutatom neki, hogy fejen állva is milyen cuki tudok lenni!

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Ági: Kedvenc bandhám, szerintem mindenki kitalálná, nem is lehet más, mint a dzsálándhára. Nekem ő a legjobb barátom, mindig segített, ha arról volt szó. Ha jól emlékszem, ő még sosem volt a hónap bandhája, úgyhogy most úgy érzem, igazán megérdemli.
Gábor: Én az uddijána bandhát választom, sok minden múlik rajta, a civil életben pl. képes megóvni a hosszantartó állás vagy sétálás közben jelentkező derékfájástól. Ami a jóga gyakorlást illeti, esetemben egy embrionális szakaszban lévő bandháról van szó, de biztos vagyok benne, hogy közös fejlődés által együtt még nagy dolgokat vihetünk véghez 🙂

BW: Ági! Azok kedvéért akik nem ismernek, “hallásból” sem, kicsit bővebben kifejtenéd mi a gond ha ez egyáltalán gond, a torkod környékén?
Ági: Én nem gondként élem meg. Lételemem a beszéd. A Színművészeti immár Egyetem egy anno füstbe ment terv, ehelyett talán jött a tanítás. Rémálmom, hogy elmegy a hangom. Bizonyos ászanák, mint például a bálászana, nem mindig jó érzéssel töltenek el. Furcsa talán, de szeretem a csendet, megnyugtat, ez az amit a Bandhában tudok a legjobban élvezni. A hétvégén hallottam, egy indiaitól, hogy a torokcsakra igazából az Apa csakrája, aki a családon belül felelős azért, hogy fiának tiszta beszédet tanítson. A szó minősége valóban nagyon fontos!

BW: Azt hiszem ez egy remek végszó, köszönöm az interjút.
Ági: Mi köszönjük!
Gábor:
Mi köszönjük!
Tappancs: Vauu

A hónap bandhája: augusztus

Dalma Bandha

Augusztus hónap bandhája egy maratonfutás után ismerkedett meg az astanga jógával, és úgy tűnik ez az esemény gyökeresen megváltoztatta a mindeddig sem unalmas életét. Eddig nem tapasztalt mélységek, dráma és könnyek, születés és halál, majd egy izgalmas felfedezés. Talán egy új mérföldkőhöz érkezett élete? Mindez kiderül a hónap bandhája interjúból; fogadjátok szeretettel Dalmát!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Dalma: Húha..:-).. Esküszöm!

BW: Hogyan találtál rá az astanga jógára?
Dalma: Egy barátnőm hívott el két évvel ezelőtt egy astanga órára és csak annyit mondott, ’hidd el, szuper lesz’.
Egy dél-amerikai srác tartotta az órát (Ricardo Martinez), aki akkor érkezett Magyarországra. Ez volt az első alkalom, hogy az ’izzadás’ és az ’izomláz’ szó radikálisan új értelmezést nyert a szótáramban. Én, akit tényleg sosem lehetett megizzasztani rendesen… na itt megkaptam. 🙂
Talán ezért is kezdett el érdekelni igazán a dolog. Nem értettem, hogy lehet az, hogy ha egész életemben sportoltam és épp pár héttel előtte futottam le életem első maratonját, akkor hogyan viselheti meg a szervezetemet egy ’kis jóga’?! Egyszerűen nem állt össze a kép… az meg pláne nem, hogy az órák utáni estéken miért nem tudok aludni, mikor teljesen kifacsartam magamból minden erőt?
Úgy éreztem, hogy meg kell tudnom ’mi folyik itt’, így kutattam kezdő tanfolyamok után és Nálad kötöttem ki. 🙂

BW: Két éves astanga múlttal a hátad mögött, mi a jelenlegi megértésed, “mi folyik itt”? Miféle “sport” az, ami keményebb kihívás lehet mint egy maraton?
Dalma: Azt hiszem ezt múlt év végén kezdtem el ezt kapizsgálni úgy igazán. A szuperintenziv álmok akkor már állandó éjjeli társaim voltak: fények, formák, színek áradata volt minden este, amikor megcsináltam a sorozatot.
Gondoltam, ha már ennyire szuper ez a sztori, nézzünk kicsit mélyebbre és egy ‘merész’ Drámászana lett a következő mérföldkövem, ahová meglehetősen ’vagányan’ érkeztem. Senkitől sem kérdeztem semmit, így őszintén fogalmam sem volt, hogy mire is számítsak..nos az ’élményt’ szavakba önteni nagy kihívás lenne..
Ezidőtájt már úgy véltem, hogy kapizsgálom, hogy mi itt a szőnyegen a szitu, miről is szól a jóga a fizikai határokon is túl, de ez a gondolatom háromnegyed óra után ismét megdőlni látszott, mint előtte már megannyi alkalommal.
Az addigi tapasztalatim alapján úgy véltem, nagyjából kiszámítható, hogy azok alatt a másfél-két órák alatt az ászanákban megszületünk, szerencsésebb esetekben szárnyalunk, rosszabb napjainkon akár fel is dobjuk a talpunkat órák végén és a relaxációk néha még könnyben is fürdenek. Minden egyes alkalom egy teljes életciklus körtánca volt, de itt, ezen az ominózus Drámászanán a saját kis mélységeim legmélyebb csücskeibe is betekinthettem.
Nemes egyszerűséggel szétbőgtem magam. (Utólag is elnézést kérek az akkor jelen levő társaimtól, akiket esetleg sokkoltam:) )
Mikor már azt gondoltam, hogy a fizikai és lelki gyötrődéseim fokozhatatlanok, akkor a korábban már látott színek, formák valamiféle új csatornát nyitottak…és akkor először, éber állapotban átélhettem ugyanazt az élményt, amit álmaimban. Tényleg leírhatatlan volt és az a határvonal a koromsötét és fény között leheletvékony… kristálytisztán értettem meg, hogy a következő mérföldkövemet a jóga hazájában kell keresnem.
Valakinél az ilyesfajta megértések biztosan sokkal hamarabb kopogtatnak, de én – be kell látnom – a későn érő, (vagy sosem érő?!) típus vagyok, de ennek is megvan a maga esszenciája. Így még keményebben izzadhatok azon a matracon. Bevallom őszintén, hogy ezt nem bánom és azt sem, hogy viszonylag lassan haladok az úton, mivel tiszta szívvel élvezem minden egyes pillanatát. még a legnehezebbeket is.
Két órában életet és halált megélni, a múlt és jövő eseményeit befogadni, elengedni, megújulni és mégis ebben a dinamikában felszínre hozni azt, aki legbelül valójában vagy… fú, ez számomra jelen pillanatban legnagyobb kihívást jelentő sport… és igen, egy maraton ehhez képest ’Csapdlecsacsi’.

BW: Ennyi születés és halál mellett úgy tűnik még festeni is marad időd. Na nem a hálószobát, hanem képeket. Úgy tudom, nem ez a fő hivatásod (egyenlőre), mit kell tudni erről a hobbidról? Hogy jött, hogy támogatja, inspirálja ezt az astanga gyakorlásod?
Dalma: Rajzolás és festés ügyében (is) a csodálatos gyermekkori élményeim a legmeghatározóbbak azt hiszem. Szüleink meséltek, énekeltek nekünk a testvéreimmel, már amikor Anyukám hasában növekedtem.
Imádtunk a természetben lenni, nagyon szerettük a zene rezgéseit, minden testvérem tanult valamilyen hangszeren játszani. Később zenei általános iskolába jártam, zongoráztam, énekeltem, táncoltam, minden ami 24 órába belefért, de akkor még a festés nem tartozott az elsődleges önkifejezési formáim közé.
Valahogy ez később ért el hozzám, az egyetemi évek végén.
Magától jött az érzés, hogy nekem most akkor azonnal rajzolnom, festenem kell, így beiratkoztam a Corvin Rajziskolába, ahol az alapoktól újratanultam mindent. Szerencsére egyre több grafikai munka is megtalál, úgyhogy ki tudja mit hoz a jövő, nem bánom, ha hobbiból hivatás válik az út során, ebben pedig a Szerelmem a legnagyobb szurkolóm.
Visszatekintve ezen a folyamaton, azt gondolom, hogy a művészeti ágak nagyon szoros összefonódásban léteznek. Az az állapot, amelybe kerülsz mikor énekelsz, festesz, táncolsz,.. vagy akár csak megnézel egy kiállítást, színházi előadást, véleményem szerint nagyon hasonló. Ténylegesen kiesel az időből, csak azt a pillanatot éled amiben vagy, csak ott vagy fejben és lélekben, és szárnyakat növesztesz.
Érdekes felfedezés volt, hogy ugyanoda tudok kerülni a jóga által is (jobb napokon). A gyakorlásom élményei is segítik és inspirálják a rajzaim, festményem, azok pedig újabb és újabb lendületet adnak a matracon való gyakran hullámzó teljesítményekhez. Azt hiszem a jóga is egyfajta művészet.

Dalma képek

(Bal oldali kép: Dalma festette nekünk a jógateremben látható fantasztikus Guruji képet. Jobb oldali kép: Drámászana ihlette mű)

BW: Úgy tudom gyakran előfordul, hogy még a szabadságotokat is úgy tervezitek meg, hogy legyen a környéken, astangában jártas “személyzet”. Mesélnél a legutóbbi ilyen alkalomról?
Dalma: Szívesen! 🙂 Az astangával való találkozás és már említett élmények hatására egyre intenzívebben éreztem, hogy közelebb kell látogatni a forráshoz, bár India sosem szerepelt a bakancslistánkon. A belső késztetésem és közös elhatározás alapján a karácsonyi beiglit és az újévi koccintást indiai hajnali mysorokra és idli sambarra cseréltük. Kalandos úton-módon Lino Miele workshopján találtuk magunkat, és egy bő hónapig maradtunk is.
Ez az út mindkettőnk számára óriási áttörés volt, hiszen Ádám még sosem jógázott előtte (Indiába pedig pláne nem vágyott ezelőtt), ő a kezdő csoport lelkes tagja lett (önként és dalolva! de tényleg!), én pedig itt kóstoltam bele abba, hogy milyen is az a ‘mysore minden áldott reggel’ érzés. Előtte a sorozatot sem tudtam rendesen fejből, nemhogy minden nap meg is csináljam. 🙂
Látni nemcsak fiatalokat, hanem szépkorú embereket a sorozatokban szárnyalni, ahogy könnyedén ‘pakolják a nyakukba a lábukat’ és csak úúúúgy ragyog a szemük és kicsordul belőlük a boldogság…be kell vallanom én két napig könnyes szemmel csodáltam őket.
Meglepő módon nem frusztrált, hogy a gyakorlók nagytöbbséghez képest még lelkes amatőrnek sem voltam mondható, inkább repülni tudtam volna és végtelen hálát éreztem, hogy a szerencsés véletlenek folytán ide kerültünk és velük kezdhettük az ébredő természet hangjaival átitatott reggeleket a matracokon.
Nagyszerű emberekkel találkoztunk, csodás történeteket hallhattunk és egy olyan élménnyel lettünk gazdagabbak, amelyek egy életre átformálták a lelkünket és a világgal való kapcsolatunkat. Korlátok szakadtak át és falak dőltek le bennünk sok szempontból, szavakba önthetetlen élmény.
Nem tudom, hogy az ország, a mindennapi mysore gyakorlás vagy az otthoni dolgoktól való teljes függetlenedés tette, de mindketten a föld felett lebegtünk és alig akartunk hazaindulni. Sikerült ‘kitakarítani’ a fejet, a szívet, a lelket.
Megtartani az elért állapotot viszont nem egyszerű, az itthoni rutinba való visszatérés komoly próbatétel. De mivel már kicsit belekóstoltunk a a jóga jótékony hatásainak esszenciájába, nehéz alább adni és nem is szeretnék.

BW: Hogy alakul mostanság a heti rutinod az astanga tekintetében?
Dalma: Sajnos hullámzó. Nem sok rendszer van jelen pillanatban a gyakorlásomban, nem is vagyok elégedett önmagammal. Hiába próbálnám rajtam kívül álló okokra kenni, tudom, hogy ez kizárólag rajtam múlik, de nem egyszerű meghúzni azt a ‘mától minden más lesz’ vonalat. 🙂
Hol az délutáni órákra jutok el, hol a reggeli mysore-ra, hol egy ideig el sem jutok egyáltalán és otthon gyakorlok. Otthoni terepen viszont nem sok a sikerélmény, nekem szükségem van a szigorú ’felügyeletre’, irányításra, csak úgy érzem a fejlődést.
Mivel már átéltem, hogy a rendszeres mysore milyen teljesítményeket hoz elő, a jelenlegi állapotok – fogalmazzunk úgy- ’nem kielégítőek’. 🙂 Minden nap új lehetőség az újrakezdésre, bár a nulláról elindulás sokkal-sokkal könnyebb volt az újrakezdésnél. 🙂 Szeptembertől minden más lesz! 🙂

BW: Az őszinte önkritikus vallomás után jöjjön egy technikai jellegű kérdés. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
Dalma: A návászana egyben a kedvenc és a legnagyobb kihívást jelentő ászanám, mivel nagyszerűen tükrözi, hogy ‘hányadán állok’ a gyakorlás rendszerességének függvényében.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Dalma! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Dalma: Egyértelműen az uddijána bandha. Ez volt az, amelyet legelőször ‘megéreztem’ az összes közül. Ha megvan és rendesen tartom, nem kezdek el fáradtságot érezni a marícsjászanáktól kezdődően, így tudom, hogy jó úton járok. Szeretem.

BW: Köszönöm az interjút!

A hónap bandhája: július

Csilla

Július hónap bandhája az egyik legrégebbi tanítványunk, és több szálon kedves a szívünknek. Közösségi munkája kiemelkedő, rengeteget segít nekünk, hogy a Bandha Works zökkenőmentesen tudjon üzemelni. Az utóbbi időben élete igen izgalmas, fordulatokkal teli, hirtelen lett nagycsaládos, de ennek ellenére vagy éppen ezért maradéktalanul fenn tudja tartani reggeli astanga gyakorlását, ami példaértékű. Fogadjátok szeretettel Csillát!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Csilla: 🙂 mint mindig…

BW: Hogyan találtál rá az astanga vinyásza jógára?
Csilla: Így utólag visszagondolva, nem is volt nehéz dolgom. Csak egy kicsit lassan vettem észre, hogy merre is kellene haladnom. Míg másnak ez az első gyakorlás után egyértelmű, hogy megtalálta ami hiányzott az életéből, nekem kellett hozzá 3 év. Akkoriban rengeteget dolgoztam, munka után pedig egyenesen a futópályára vezetett az utam, hogy valahol levezessem a feszültséget. A „mozgás” mindig része volt az életemnek, apukámnak hála kevés olyan sport van, amit ne próbáltunk volna ki, aztán meg ne gyakoroltuk volna. A vadvízi eszkimófordulótól az egykerekű bicikliig mindent. Sajnos nem tudta, hogy astanga jógázni kellett volna elküldjön 🙂 Szóval a sok sport miatt kezdtem úgy érezni, hogy valami nyújtást is be kellene iktatni a mindennapokba. Az agni jógát néztem ki – 2 perc alatt a Kálvin téren a metróból feljőve – meleg is van, közel is van, jó lesz. A második alkalommal korán érkeztem az órára, így láttam meg, hogy van olyan is, ahol nem kell olyan sokáig várni, hogy jöjjön a következő póz. Kellett egy újabb negyed év, mire összeszedtem a bátorságom, hogy elmenjek a kezdő tanfolyamodra és utána az első astanga órára. Persze ez még csak az első lépés.

BW: Azon kívül, hogy az astangában gyorsan jönnek az ászanák egymás utánban, mit lehet még szeretni benne?
Csilla: Még csak most van két hónapja, hogy néhány szerencsés magánéleti változás miatt lehetőségem van a reggeli mysore órák látogatására az építési területek helyett. A „gyakorlás elmélyítése tanfolyamotok” első alkalma is nagyon nagy változásokat indított el bennem, tudtam, hogy az astanga gyakorlást így kell igazából kipróbálnom. Előtte is éreztem – na meg persze a környezetem is… ha lehet, inkbb jóga után találkozzunk, akkor olyan kedves vagy – sok pozitív változást, de ennek a két hónap reggeli gyakorlásnak – ami persze még nem hosszú idő – a hatása elképesztő. Egész más így gyakorolni, minden mozdulatnak, dristinek, légzésnek, bandhának tényleg akkor és ott kell lennie, hogy kiválthassa ezt az érzést. Az ember ezért 4:30 kor felkel és küzd, mert nekem ez még sokszor nagy harc a saját testemmel, és talán még nagyobb az elmémmel. De nagyon megéri, és várom, hogy még miket tartogat ez az út számomra, amire talán még sem fel léptem.

BW: Könnyen feldolgozta a család, hogy Te mész szinte elsőnek aludni, még a gyerekek előtt? Hogy tudod így ellátni az otthoni kötelezettségeidet?
Csilla: Nagy szerencsém van velük. Nem titok, hogy nem régóta élünk így együtt. Mindannyiunknak sok az újdonság, mindenkinek tekintettel kell lenni a másikra. Ébredés, evés, dúdolás, fekvés, ha őszinték vagyunk, nem könnyű egy astangással együtt élni. De minden nap kifaggatnak, hogy ma már ment-e a kukkutászana, miközben két másodperc alatt meg is mutatják nekem, hogy pedig ez nagyon egyszerű és már az ászanában vigyorognak rám. Igyekszem kihasználni a hajnali nyugodt órákat, így egyelőre tartható a napi rutinunk. Ehhez persze nem árt egy ilyen megértő társ.

BW: Az ászana gyakorlás tekintetében nem rossz reggel gyakorolni, amikor még nem olyan hajlékony a testünk, mint délután?
Csilla: Igyekszem minél jobban kitolni azt a pontot, amikor már “erőlködni” kell a sorozatban…ez most reggel az ardhabaddhapadmottánászana, délután a garbhapindászana. Itt nem tudom a légzés ritmusára felvenni a pózt és ez még kizökkent sajnos.

BW: Úgy tűnik szigorúan veszed (nagyon helyesen) a vinyászaszámolás tartását. Miért fontos ez?
Csilla: Az az igazság, hogy tényleg nincs astanga triszthána nélkül.
Amióta elkezdtem valóban így gyakorolni, összhangba hozni a légzést a mozdulatokkal és az ászanákkal, és nem nézelődni, hanem tartani a dristiket, megéreztem, hogy mennyivel többet jelent ez a puszta testi gyakorlatoknál. Egyrészt azokért a furcsa, hosszabb-rövidebb pillanatokért – amikor talán már sikerül egy “más” állapotban lenni -, másrészt a tanítói láncolat iránti tiszteletből is fontosnak tartom, hogy úgy gyakoroljak, ahogy tanultam tőletek, ahogy nektek tanították.

BW: Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik egyelőre kihívást jelent számodra?
Csilla: A kedvencem az utthitahaszta pádángusthászana. Kihívást sajnos minden ‘padmát’ tartalmazó ászana okoz De bízom benne, hogy lesz egyszer olyan, amikor már nem könnyezem meg a bal féllótuszokat.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Csilla: Legyen az uddijána bandha, mert ez már sokszor kihúzott a bajból 🙂 Nagyon érdekes megtapasztalni a bandhák erejét. Nekem fizikai szinten ez a “legmegfoghatóbb”, mert tényleg erőlködésmentessé válik vele (számomra nehéz) ászanákat megtartani. És valami plusz belső erő érzetet is ad, lehet, hogy ebből már valami több lesz? Egyszer…

BW: Végezetűl mit javasolnál azoknak az astangásoknak, akik délután gyakorolnak de a napirendjükbe beleférne a kora reggeli gyakorlás is?
Csilla: Nálatok astangázni mindig jó… már délutáni órákra járóként is függő voltam, de amióta reggel mysore stílusban gyakorlok rengeteg változást tapasztalok, és nem csak fizikai szinten, bár az is nagyon érdekes, hogy mennyire más lett fontos ebben. Az a közel két óra reggelente a saját kis ‘harcaimmal’ szép lassan megváltoztatja az életem egész ritmusát, sokkal nyugodtabban élek, megszerettem a csendet, el tudtam engedni embereket, akiket el kellett, tudok nemet mondani arra, ami nekem nem jó, talán kicsit jobban jóban lettem magammal is.
Szerintem aki teheti próbálja ki, mert bár kicsit korán kell kelni, de ott gyakorolni a többiek között, a Ti segítségetekkel nagyon sok plusz energiát ad.

Én talán elindultam az astanga jóga útján… nekem nincs visszaút 🙂

BW: Köszönjük az interjút!

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved