Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 3. rész

Krishnamacharya

A bejegyzés elöző része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011

(részlet)

 

Hetedik fejezet

A cél: Madrász

Egy új kor hajnala

a bukás nem olyan rossz, mint ha nem is próbálkoznál. a remény az utolsó, amit elveszíthetünk.

 

Mire a Yoga Shala örökre bezárt, Krishnamacharya öt kisgyerek apja volt, akiket el kellett tartania, és nem volt állandó jövedelme. Mit fognak enni? Hogyan járnak tovább iskolába? A gurukula rendszer kihalt, az iskoláztatás nem volt ingyenes, és Krishnamacharyának lakást kellett bérelnie a család számára. Mindezeket a kiadásokat most, hogy a Yoga Shalából származó bevétel megszűnt, más módon kellett fedezni. Emlékszem, nagyanyám mondta, hogy sokszor Krishnamacharya nagyon keveset vagy egyáltalán nem evett, hogy gyermekei ne nélkülözzenek.

Az élet minden nappal egyre küzdelmesebbé vált a család számára. De Krishnamacharya mellett ott volt odaadó hitvese, Namagiriamma; vele volt tanára áldása, és egyik sem hagyta cserben soha. Nem szegte kedvét az előtte álló kihívások gondolata.

Mint kiderült, Namagiriamma nagyon körültekintő volt, és Krishnamacharya Yoga Shalában végzett szolgálata alatt tett félre pénzt. A család egy ideig ebből a megtakarításból tudott élni, míg Krishnamacharya az országban utazva tanított. Namagiriamma olyan jól vitte a háztartást, amíg ő távol volt, hogy nem kellett aggódnia a gyerekek jóllétéért; minden energiáját a tanításnak szentelhette, és annak, hogy keressen és támogassa őket. Krishnamacharya mindig számíthatott támaszaként Namagiriammára, különösen nehéz időkben.

1950-ben Krishnamacharya meghívást kapott Nageswara Raótól, egy nagyvállalat, a ma is működő Amrutanjan[1] tulajdonosától, hogy tanítson jógát. A látogatást rövidre tervezték, ezért egyedül utazott Madrászba[2], míg a család Mysore-ban maradt, hogy a gyerekek folytatni tudják az iskolát. Rao volt olyan kedves, hogy saját házában biztosított neki átmeneti szállást.

Ahogy elkezdett dolgozni Raóval, Krishnamacharya gyógyítói képességeinek híre nagyon hamar terjedni kezdett. Rao barátai, üzletfelei kérték fel, hogy dolgozzon velük, végül meghosszabbította ottlétét. Saját egyszobás apartmant is bérelt a Royapettah High Roadon, szemben a madrászi szanszkrit kollégiummal. Ebben a kicsi, egyszobás bérelt lakásban végezte napi szertartásait, jógagyakorlását, kezelte betegeit, főzött, étkezett és aludt. Ha nem tudta tanítványát itt fogadni, elgyalogolt a tanítványhoz. Szomszédai csodálkoztak, hogy valaki a 60-as évei vége felé ilyen gyorsan tud járni, és ilyen hosszú távolságokat tud megtenni szinte minden nap.

Két fia, Srinivasan és Sri Bhasyam, rövidesen csatlakozott hozzá az új lakásban. Srinivasan, aki már tanult valamennyi jógát, segédkezni kezdett apjánál, míg Sri Bhasyam, aki még nagyon fiatal volt, megkezdte jógatanulmányait.

Krishnamacharya tanítani kezdett a Vivekananda College-ban, az egyetem vezetője, Sundaram Iyer kérésére. Az egyetemet a Ramakrishna misszió alapította, amely a hagyományos indiai oktatást értékelte. Krishnamacharya órái számos tanítványt vonzottak, és 1952-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A hallgatóknak ászanát és pránájamát tanított, és a félév végén bizonyítványt kaptak.

(…)[3]

Ekkoriban volt az is, hogy egy kiemelkedő madrászi előkelőség, TR Venkatrama Shastri paralízist kapott. Shastri vezető ügyvéd volt, Tamilnádu állam jogi tanácsának egyik fő tagja. Családja hallott Krishnamacharya képességeiről, és segítségét kérték. Shastri állapotának javulása a Krishnamacharyával végzett kezelés alatt sokak számára a jóga potenciáljainak felfedezését jelentette. Az ennél az esetnél elért sikere közvetlenül vezetett egy másik fontos találkozáshoz.

A neves jogász, Alladi Krishnaswamy Iyer, aki részt vett az indiai alkotmány megfogalmazásában, súlyos stroke-ot kapott, amely ágyhoz kötötte; étkezni, beszélni sem tudott. Krishamacharya a legjobb jógikus és ájurvédikus eszközöket kombinálta személyre szabott kezelésében. Speciális ájurvédikus olajat készített, amelyet alkalmazott a betegnél, majd megkérte, hogy végezzen egyszerű pránajáma gyakorlatokat. Ahogy Iyer egészsége javult, Krishnamacharya egyszerű mozgások bevezetésével növelte mozgékonyságát. Hat hónapos gondos kezelés után Iyer meg tudott tenni néhány lépést, kommunikált, egyedül étkezett, még tollat is tudott fogni és írt. Korábban sokan lehetetlennek gondolták, hogy ezek közül bármit újra képes lesz megtenni.

Ennyi munkával és a madrászi közösség ösztönzésére Krishnamacharya úgy döntött, hogy tartósan itt telepszik le. Kicsivel nagyobb lakásba költözött, és 1956-ban családja is csatlakozott hozzá (Desikachar kivételével, aki Mysore-ban maradt, hogy befejezze az egyetemet). Egy kis paraván osztotta két helyiségre a lakást. Az egyik helyiség Krishnamacharya oktatótere, a másik helyiség a család szobája volt. Lehet, hogy nem ez volt a legideálisabb élethelyzet, de végső soron a család örült, hogy újra együtt van, és élhetik tovább életüket.

Ez a kis lakás vált Krishamacharya küldetésének új központjává. Itt tanította tanítványait, írta cikkeit a jógáról és készítette gyógyszereit, mindezt a Royapettah High Roadon lévő hevenyészett kis szobában. Egy könyvet is írt itt, a Yogasanagalut, kannadául, a Mysore-ban (ma Karnataka állam) beszélt nyelven.

Szó szerint fordítva a yogasanagalu szó jelentése ’jóga testhelyzetek’. A könyv folytatása volt korábbi munkájának, a Yoga Makarandának. A Yogasanagaluban Krishnamacharya három kategóriába sorolja a testhelyzeteket: kezdő, középhaladó és haladó[4]. Azt is tárgyalja, hogyan kell meghatározni, melyik kategória a legmegfelelőbb az egyes tanítványoknak. Egy szép bevezetés a jógába elmagyarázza a jamák és nijamák fontosságát a jógagyakorlásban, és Krishnamacharya ebben a részben feldolgozza Patandzsali astanga jógájának elméletét is. Az 1970-es években Krishnamacharya átdolgozta a Yogasanagalut, kiegészítve a testhelyzetek módosításával foglalkozó résszel. Észrevette, hogy a modern életmód révén az emberek kevésbé fittek, emiatt több módosításra van szükség a jógaórákon.

(…)

1964-ben a család nagyobb lakásba költözött Mandavelipakkamban. Most már elég helye volt mindenkinek, hogy taníthasson. A gyógyítók családja sok tanítványnak vált hasznára. Így, hogy rengeteg hely állt rendelkezésére, és az őt övező tisztelet a környéken megerősödött, Krishnamacharya napi órarendje hamar betelt. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden tanítvány az otthonába menjen gyakorolni.

Krishnamacharya diagnosztikai módszere nagyon szisztematikus és pontos volt. A tanítványnak ritkán kellett részletekbe menően elmagyaráznia panaszát. Krishnamacharya elvégezte megfigyeléseit és pontosan azonosította a problémát, időnként pusztán azzal, hogy megvizsgálta a tanítvány pulzusát.

Egyik tanítványa mesélte nekem, hogy Krishnamacharya mindig csukva tartotta a szemét az órákon, de ha a tanítvány akár csak egy kis hibát is vétett, tudta. Rögtön kinyitotta szemét, és azt mondta: „Ismételd meg”.

Egy másik tanítvány azt mesélte, hogy ment Krishnamacharyához, és nem végezte el a gyakorlást, amelyet tanára kért tőle. Ahogy belépett a szobába, Krishnamacharya kedvesen, de határozottan azt mondta: „Nos, hogy áll a gyakorlásod ezen a héten? Úgy tűnik, nem gyakoroltál. Menj haza, és gyere vissza jövő héten, miután gyakoroltál.”

Az egyes tanítványoknak kialakított gyakorlás eltérő volt, mert minden tanítvány nagyon más ember volt. A gyakorlás kialakításához a jóga által biztosított valamennyi eszközt felhasználta, soha nem alapozott önmagában egy eszközre. Mindig egyértelművé tette minden tanítványa számára, hogy a gyakorlást kizárólag neki szánta, és nem feltétlenül működik másnál. Minden módon tiszteletben tartotta a vinijóga[5] alapelveit úgy, ahogy azokat Patandzsali és Nathamuni leírta. Gondosan figyelembe véve az időpontot, a helyet, az életkort, a foglalkozást, a kapacitást és az egyes tanítványok célját, egyedi gyakorlást alakított ki, hogy a legjobbat hozza ki az adott emberből. Nem csupán a legjobb eszközöket választotta; a legmegfelelőbb módon alkalmazta is azokat.

Például ha gyerekeknek srsti kramát[6] tanított, úgy tanította, mintha maga is gyerek lenne. Az órák energikusak, vidámak és nevetéstől hangosak voltak. Hogy figyelmüket megragadja, minden ászanáról mesélt a gyerekeknek, és speciális hangok éneklésére kérte őket. Minden nap más testhelyzeteket tanított, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. És ami a legjobb volt: az óra végén minden gyereknek adott édességet. Emlékszem, ahogy a többi gyerekkel vártam a mandulából és cukorból készült finomságot.

A gyerekek srsti krama-központú órái nagyon különböztek attól a gyakorlástól, amelyet terhes nőknek ajánlott. Várandós nőkkel Krishnamacharya rendkívül óvatos és figyelmes volt, és úgy kommunikált velük, hogy növelje önbizalmukat. Gyakran tanított a várandósoknak különleges énekeket, amelyeket hasznosaknak véltek terhesség alatt, és mindig elmagyarázta nekik a jelentésüket. Megkérte őket, hogy ügyeljenek nagyon étrendjükre és életmódjukra, hogy óvják a babát.

Ezek azok a tulajdonságok, amelyek igazi tanárrá, igazi jógivá tették őt. Nem csupán arra volt képes, hogy a helyes dolgot tanítsa a helyes módon; nagyon fegyelmezett, éles megfigyeléssel képes volt megmondani azt is, hogy a tanítvány helyes módon gyakorol-e vagy sem. Feltehetően saját tapasztalata tanárával és mindennapos jógagyakorlása segítette abban, hogy ilyen finom érzéket alakítson ki tanítványai és a gyakorlás iránt.

Saját gyakorlása nagyon értékes volt a számára. Nagyon korán ébredt reggelente, hajnali 3 óra körül, ászanát és pránajámát gyakorolt. Reggel 5 órára elkezdte a személyes istenének felajánlott púdzsát (istentiszteletet, imádkozást), amelyet a Védák éneklése követett. Nagyon pontosan végezte a szertartások mindennapi gyakorlását. Soha nem végezte rossz sorrendben a rituálékat, és nem hibázott a mozdulatok koordinálásában és a mantrákban.

Reggeli gyakorlásának befejezése előtt az alázatosság és a tanárának való önátadás gesztusaként mindig ráhelyezte fejére jógamestere facipőjét. Számára ez volt mindennapi gyakorlásának legfontosabb része.

A délelőtti órák reggeli után, 7 órakor kezdődtek, és délig tartottak. A délutáni órák 3 órakor kezdődtek, és 6 órakor értek véget. Az órák tartalma sokszínű volt. Krishnamacharya a jóga és a jógaszövegek különböző aspektusait tanította számos tanítványának, köztük fiainak is. Környezete sokszor ámult azon a képességén, hogy naponta többször zökkenőmentesen váltott egyik témáról a másikra és egyik óráról a másikra. Az egyik órán jógaterápiáról volt szó, majd a következőn védántát tanított, amelyet egy az ájurvédáról szóló óra követett, majd egy szanszkrit nyelvtanóra stb. Majd este 6-kor, amikor az órák véget értek, elvégezte esti rituáléit. Ezután még dolgozott néhány tanítványával, vagy feleségével és unokáival töltötte az időt. Csodálatosan gazdag és sűrű időbeosztás volt ez egy hetvenéves ember számára.

Bármikor, amikor mások próbálták neki elmondani, milyen nagyszerű vagy inspiráló ember, vagy magasztalták őt, gyengéden, de határozottan megállította őket.

  • Ez nem az én művem – mondta. – Ezt a gurum Nélküle semmi vagyok.

Ez nem álszerénység volt a részéről, hanem szívből jövő alázatosság tanára és a tanítások iránt.

(…)

Krishnamacharya számos különböző filozófiai és gyakorlati témában megnyilvánuló jártassága tudósokat, politikusokat, művészeket, filozófusokat és mindenféle szakmai és kulturális háttérrel rendelkező embert vonzott. Gyógyulásért és tanácsért keresték fel, illetve azért, hogy különböző tanításokkal kapcsolatban konzultáljanak vele.

Például Rukmani Devi, egy neves táncos, a művészetek és kultúra területén dolgozó tudós megkérte Krishnamacharyát, hogy magyarázza el neki a Rámájana és a Mahábhárata bizonyos aspektusait, hogy megfelelően tudja azokat adaptálni tánccsoportja számára. Hamarosan jógaórákat kezdett venni Desikachartól. Annyira elégedett volt a gyakorlással, hogy megkérte Desikachart, hogy tanítson jógaórákat az általa alapított híres tánciskolában, a Kalakshetra Academyn. Ezek az órák röviddel Rukmani Devi halála után megszűntek, de nemrégiben újraindultak a Krishnamacharya Yoga Mandiramon keresztül.

Krishnamacharya szaktekintély volt az asztrológia területén is, és egy különösen érdekes esettel találkozott a 70-es években. Desikachar egyik fiatal amerikai barátja megkérte Krishnamacharyát, hogy elemezze a születési képletét. Amikor megmutatta neki a képletet, Krishnamacharya vetett egy pillantást a férfi arcára, nevetett, és azt mondta neki, hogy a Halak jegyében született. Ez nem az a jegy volt, amelyet a képleten lévő születési dátum jelzett. A férfi felháborodott ezen a kijelentésen, és kiviharzott Krishnamacharya szobájából. Néhány hónappal később azonban visszatért, és azt mondta neki: „Bocsásson meg, uram. Igaza volt, a Halak jegyében születtem. A születésemkor elhibázták a papírjaimat.”

Kiderült, hogy az ápoló, aki a dokumentációt kitöltötte, európai bevándorló volt, aki a háború alatt menekült Amerikába. Az európaiak (és az ázsiaiak) által használt dátumformátum meglehetősen eltér az amerikaiak által használt formátumtól. A hibát senki nem vette észre, de Krishnamacharyát nem csapta be.

Hírneve és tanítványai, kollégái magasztalása és bálványozása ellenére Krishnamacharya soha nem tévesztette szem elől küldetését. Továbbra is tanított és előadásokat tartott, verseket, esszéket, dolgozatokat írt a jógával, ájurvédával, a védántával kapcsolatos különböző témákban. 1975-re Krishnamacharya valamennyi gyermeke, Srinivasan kivételével (aki nőtlen maradt), megházasodott. 1970-ben Sri Bhasyam elhagyta az országot, később elvett egy francia nőt, és Franciaországban telepedett le, ahol családjával ma is él. Sri Shubha 1974-ben házasodott meg és Mysore-ba költözött, férje otthonába. Ez azt jelentette, hogy csak Krishnamacharya, felesége, Namagiriamma, Desikachar, az ő felesége, Menaka és két gyermekük, köztük magam[7] is (én 1975-ben születtem), maradtunk a csennai házban.

Desikachar hamar saját jogán is megbecsült jógatanárrá vált, és elköteleződött amellett, hogy apja tanításait terjessze egész Indiában és a világon. 1976-ban apja tiszteletére és munkájának folytatása érdekében megalapította a Krishnamacharya Yoga Mandiramot (KYM).

Ez valóban az aranykor volt. Apa és fia együtt dolgoztak, elkötelezett csapatként továbbadva a világ minden tájáról jött tanítványoknak az ősi jógamesterek munkáját. Krishnamacharya rendszeresen ellátogatott a KYM-be, hogy felügyelje a Desikachar és kollégái által végzett gyógyítói munkát, hogy előadásokat tartson, és erkölcsi támogatást nyújtson. Desikachar beleadta a szívét a KYM-be és munkájába.

Krishnamacharya számos verset is írt a jógáról ebben az időszakban. A Yoganjalisaram egy harminckét versszakból álló költemény, amely a jóga lényegét ragadja meg. A Dhyanamalika harmincnégy versszaka a meditatív gyakorlás mélyebb értelmét világítja meg.

Az 1970-es évek végén MV Murugappan, akinek családja ma az egyik legnagyobb indiai vállalatot vezeti, egészségi okokból látogatni kezdte Krishnamacharyát, és jó barátok lettek. Krishnamacharya szerette Murugappan egyszerűségét és szerénységét.

Murugappan sok tehenet tartott, és gyakran vitt házhoz friss tejet Krishnamacharyának, majd később Desikacharnak. Ő maga vitte házhoz a tejet, és személyesen adta át tanárának. Egy nap unokája megkérdezte tőle:

  • Nagyapa, annyi segédünk és sofőrünk van, miért nem küldöd el velük a tejet? Miért te magad viszed?
  • A tanáromnak viszem, és az a dharmám[8], hogy ezt én magam végezzem el – válaszolta neki Murugappan.

Az ehhez hasonló tettek mélyen megérintették nagyapámat. Saját értékeit fedezte fel Murugappan cselekedeteiben.

Nemrégiben találkoztam Murugappannal, és elmesélt egy másik érdekes történetet. Hallva, hogy tanára sok időt töltött a Kajlás-hegynél, ő maga is látni szerette volna ezt a helyet. Így tanára áldásával elutazott a Kajlás-hegyhez barátaival. Amikor visszatért, felkereste Krishnamacharyát, hogy meséljen neki az útjáról. Elmesélte neki, hogy alámerült a hegy lábánál lévő szent tóban, a Manaszarovar-tóban. Krishnamacharya megkérdezte tőle:

  • Hányszor merültél alá a tóban?
  • Csak egyszer, uram. Nagyon hideg volt – felelte Murugappan.

Krishnamacharya olyan hangosan kezdett nevetni, hogy Murugappan aggódva kérdezte tőle:

  • Valamit rosszul csináltam?
  • Megtetted azt a hosszú utat a Kajlás-hegyig és a Manaszarovar-tóig, és csak egyszer merültél alá. Hányszor ad esélyt az élet arra, hogy újra eljuss oda? – kérdezte Krishnamacharya.

Amikor ezt felidézte, Murugappan azt mondta:

  • Soha nem gondoltam erre így. Igaza volt. Legalább még egyszer alá kellett volna merülnöm a tóban.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit tanult ebből az esetből, rögtön azt válaszolta:

  • Megtanultam, hogy alaposan gondoljam át, hogyan élem az életem. Mert az élet nem ad második esélyt.

Továbbra is gyakran találkoztak, és Murugappan hamarosan testvéreit, unokatestvéreit és unokaöccsét is elhozta, hogy dolgozzanak Krishnamacharyával. Idővel Murugappan, Krishnamacharya és Desikachar családja szoros barátok lettek, és a családok közti barátság a mai napig fennáll.

1984-ben Krishnamacharya, aki akkor kilencvenhat éves volt, egy reggel a szokásos időben, jóval napfelkelte előtt ébredt. A sötétben kiment a fürdőszobába, és amikor visszatért és leült oda, ahol gondolta, hogy az ágy van, a padlóra esett, és eltörte a csípőjét. Szokása volt, hogy a változó évszakok szerint átrendezze a szoba bútorait, és elfelejtette, hogy előző nap áthelyezte az ágyat.

A sérülés drámai mértékben befolyásolta mindennapi életét. Attól kezdve nem tudott a korábbi fürgeséggel mozogni, és elvesztette féltve őrzött függetlensége jó részét is. A baleset gyökeresen megváltoztatta életét és személyes, spirituális munkájának fókuszát.

A kedvét azonban nem szegte. Feltétel nélkül hitt a jógában. Kialakított magának egy gyakorlást, amit a következő néhány hónapban végzett. Családja és orvosai meglepetésére hamarosan jól tudott mozogni, és még néhány lépést is tudott tenni.

A baleset után arra a döntésre jutott, hogy még inkább visszahúzódik. Kiköltözött a nagy házból egy ugyanazon a telken lévő épületbe. Guruja utasításait követve nem hagyta el családját és nem vette fel a szannjászát[9], de másik helyre költözött fizikailag és szellemileg is.

 

Kilencedik fejezet

Dicső naplemente

átkelés egy másik világba

semmi nem keletkezik és pusztul el, csak közeget vált

 

A csípőficam után Krishnamacharya mozgásképessége korlátozottá vált. Egy olyan embernek, aki egész életében fizikailag mozgékony volt, ez nagy csapást jelentett. Krishnamacharya azonban méltósággal fogadta ezt az új kihívást, és az élet ment tovább.

A Jóga szútra egyik üzenete az Ísvara pranidhána[10], a teljes elfogadása annak, ami életünkben történik. Krishnamacharya az Ísvara pranidhánát gyakorolta: elfogadta helyzetét, és élte tovább életét. A törés korlátozhatta ugyan mozgékonyságát, de semmilyen más módon nem befolyásolta. Rövid pihenő után újra tanítani kezdett.

Krishnamacharya gyógyulása nem lett volna ilyen gyors vagy sikeres Namagiriamma odaadása és figyelmes gondoskodása nélkül. Amíg férje ágyhoz volt kötve, napfelkelte előtt ébredt, hogy felkészítse őt az előtte álló napra. Krishnamacharya mindig is korán kelő volt, de ahhoz, hogy segíthessen napirendjét fenntartani, Namagiriammának még korábban kellett kelnie, hogy elkészülhessen, és utána férjére tudjon figyelni.

Krishnamacharya rendkívül független volt, de a csípőtörése után sok apró feladatban és tevékenységben felesége segítségétől függött. Néha emiatt nagyon frusztrálttá vált.

(…)

A nagyanyám odaadóan gondozta és ápolta nagyapámat ez alatt az idő alatt, még úgy is, hogy non-Hodgkin-limfómával küzdött, egy olyan típusú rákkal, amely a nyirokrendszert támadja meg. Emlékszem, sokszor kísértem el a kemoterápiás központba, és bár legtöbbször nagyon kevés energiája volt, csak az után pihent, hogy gondoskodott nagyapám szükségleteiről.

A jóga nem tudja meggyógyítani a rákot, és Krishnamacharya tudta ezt. Mindig hangsúlyozta: „Egy rendszer sem tud választ adni valamennyi problémánkra.” Gyógyító kezeléssel dolgozott nagyanyámon, pránajáma és egyes meditációs gyakorlatokat adott neki, amelyek segítettek aggodalmainak és szenvedéseinek kezelésében, és erősebbé tették. Namagiriamma lelkiismeretesen gyakorolt, nemcsak azért, hogy magáról, hanem hogy férjéről is gondoskodjon.

Határozottan az az érzésem, hogy utolsó éveiben jógagyakorlása éltette. Krishnamacharya egyik legrégebbi (és biztosan az első női) tanítványa, és nagyon hosszú ideje komoly jógagyakorló volt.

Namagiriamma szerepe Krishnamacharya gyógyulásában jóval nagyobb volt annál, hogy gondoskodott mindennapi szükségleteiről. Krishnamacharya mindig is nagyon független volt, de sérülése arra kényszerítette, hogy életében először másokra támaszkodjon. Voltak olyan pillanatok, amikor nagyon lehangolttá vált, mert nem tudott elvégezni dolgokat egyedül, és úgy érezte, hogy teher a családja számára, bár soha nem éreztük ezt. Namagiriamma egy ilyen alkalommal azzal nyugtatta: „Talán ez a helyzet is okkal történt, és az okot később fogjuk látni.”

1985-ben nagyanyám meghalt. Hetvenegy éves volt. Halála súlyos csapás volt Krishnamacharya számára. Utána hetekig nehezen fogadta el, hogy elment. Van egy mondás, hogy minden erős férfi mögött ott áll egy még erősebb nő. Namagiriamma Krishnamacharya elkötelezett társa volt az életben és abban a küldetésében, hogy megőrizze és terjessze a jóga tanításait. Bár nagyon csendes személyiség volt, a Krishnamacharyának nyújtott támogatását nem lehetett megkérdőjelezni.

Krishnamacharya megkezdte előkészületeit arra, hogy ő maga is átkeljen a másik világba. Saját országában vezető szerepe volt a jóga újjászületésében, és segítette, hogy a jóga tanításai és gyakorlatai világszerte elterjedjenek. Tanítványainak és azok tanítványainak köszönhetően az emberek a világ minden táján magukévá tették a jóga tudományát.

Krishnamacharya egy tanítványa munkájával különösen elégedett volt: fiáéval, Desikacharéval. Desikachar csaknem három évtizeden keresztül tanult Krishnamacharyával, hosszabb ideig, mint bármely más tanítványa. Krishnamacharya olyan tanárt látott benne, aki megértette a jógában rejlő potenciált, tanításainak gazdagságát és mélységét; olyan valakit, aki a jógában meghaladta az ászanagyakorlást és a fizikai teljesítmény iránti megszállottságot, amit ma olyan sok jógás körben látunk. Desikachar továbbvitte apja örökségét, nem csupán fiaként, hanem legközelebbi, legtovább vele tartó tanítványaként. Desikachar igazi antevasinnak bizonyult: olyan tanítványnak, aki végig marad.[11]

Krishnamacharya élete utolsó éveiben sok időt töltött azzal, hogy Desikachart azokból a szövegekből tanította, amelyeket a leginkább nagyra becsült, és a társadalom számára a leghasznosabbnak tekintett. Ezek között szerepelt a Jóga szútra, a Bhagavad Gíta, a Hatha Yoga Pradipika, a Yoga Yajnavalkya, a Yoga Rahasya, a Gheranda Samhita, a Siva Samhita, a Caroka Samhita, a Samkhya Karika, a Rahasya Traya Sara, a Rámájana, a Mahábhárata, a Paniniya Siksa, a legfontosabb upanisadok és még sok más mű. Tanított Desikacharnak ájurvédát, jógaterápiát, az asztrológia alapjait és a legfontosabb meditációs gyakorlatokat is.

Valamennyi nagy jógamester feldolgozta Patandzsali tanításait, megadva saját értelmezését és magyarázatát a szútrákhoz. Desikachar évek óta próbálta meggyőzni Krishnamacharyát arról, hogy írjon kommentárt a Jóga szútrához, míg végül beleegyezett. Mivel elég idős volt, és csak nehezen tudott hosszú ideig írni, úgy döntött, hogy lediktálja az egész könyvet Desikacharnak, szóban, szanszkritul átadva neki a tudást, ahogy évszázadokig átadták az ilyen tanításokat.

Ez a diktálási folyamat újabb lecke volt Desikacharnak. Így emlékezett rá: „Meglepett, mennyire pontosan emlékezett arra, hogy mit diktált előző nap. Becsukta a szemét, elkezdett szanszkritul diktálni, és néha, ha másik szövegre hivatkozott, az idézetnek még a pontos fejezet- és versszakszámát is idézte. Kíváncsi voltam, ezért később ellenőriztem, hogy egyezik-e a pontos fejezettel és versszakkal, és soha nem tévedett. Minden alkalommal tökéletesen idézett. Ámulatba ejt, hogy egyetlen ember ilyen sokat tudott végezni és ilyen sok minden tudott lenni.”

Krishnamacharya Jóga szútra kommentárja, a Yogavalli, az ő megértése szerint mutatja be Patandzsali tanításait. Értelmezései gazdagok és tiszta rálátásról tanúskodnak; úgy keltik életre a szútrákat, hogy érthetőbbé teszik azokat az olvasó számára. Például Krishnamacharya egyszerű, a hétköznapi életből vett analógiát használ arra, hogy megértsük a jóga mint szamszkára vagy előkészítő folyamat fogalmát. „Az elme – mondja – olyan, mint egy edény. Az imént használtam az edényt leves főzéséhez, de ugyanabban az edényben akarok tejet forralni. Mit teszek? Tisztára mosom az edényt, hogy tejet forralhassak benne. Ugyanez a helyzet a jógával. Az elménk az az edény, amelyet számos célra használunk. Benyomásokat hordoz múltbéli cselekedeteinkből, és nem szeretnénk, hogy ezek a benyomások befolyásolják jövőbeni tetteinket. Ezért előkészítő folyamaton kell keresztülmennünk, amely megtisztítja az elmét, és alkalmassá teszi jövőbeni tettekre.”

Patandzsali az I.23–I.29. szútrákban az Istenen való meditációt tárgyalja. Csupán néhány mester fejtette ki ezt a részt kommentárjaiban, valószínűleg azért, mert olyan időben éltek, amikor a jóga és a védánta, a vallási hagyomány, szorosabb kapcsolatban állt. A régi mesterek magától értetődőnek vették, hogy az emberek már tudják, hogyan meditáljanak Istenen, ezért nem érezték szükségét annak, hogy kommentálják ezt a részt. Ma azonban, amikor számos különböző kultúrából, hagyományból származó, különböző hitrendszerű ember gyakorol jógát, ez már nem feltételezhető. Krishnamacharya felismerte ezt, ezért egyértelmű útmutatót adott ahhoz, hogy hogyan meditáljunk Istenen, amelyet bárki tud követni, vallásos hátterétől függetlenül. Ez teszi a Yogavallit Krishnamacharya egyik legrendkívülibb ajándékává.

Miután befejezte a Yogavallit, Krishnamacharya egy másik kommentárt kezdett diktálni Desikacharnak, ezúttal a Védánta szútráról. A Védánta szútra minden vallási iskola alapvető szövege Indiában. Veda Vyasa, egy nagy szent állította össze, és ez a hatodik indiai darsana, vagyis filozófiai iskola. A Védánta szútra középpontjában Isten vagy Brahma megértése és megvalósítása áll, akit formától, névtől és természettől mentes legfelsőbb lényként mutat be. A Brahma szútrának is nevezett szöveget számos mester interpretálta az évszázadok során, ami a védánta számos eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó iskolákra bomlását eredményezte.

Krishnamacharya családja a Srí-vaisnava tradíciót követte, amely Nathamuni, Yamunacarya, Ramanuja és Vedanta Desikacarya védánta tanításaiból fejlődött ki. Valószínű, hogy Krishnamacharya leszármazottként kötelességének érezte, hogy kommentárt írjon a Védánta szútrához, különösen azért, mert többször is visszautasította a Parakala Math főpapi tisztségét. A kész munkának a Cit acit tattva mimamsa címet adta. Szó szerinti fordításban ennek jelentése: ’A csit, az acsit és a tattva vizsgálata’. A csit szó arra a tudatosságra utal, amely valamennyi létezőben jelen van; az acsit arra az anyagra utal, amely támogatja a tudatosságot, idetartozik a test, az elme, az érzékszervek stb.; a tattva pedig mindezek forrására utal, amit Istennek hívhatunk. A mímámszá szó jelentése vizsgálat vagy kutatás.

Krishnamacharya ezt a két mesterművet, a Yogavallit és a Cit acit tattva mimamsát hosszú és dicsőséges élete utolsó éveiben írta. Talán ez volt az az ok, amellyel Namagiriamma nyugtatta csípőtörése és személyes függetlenségének részleges elvesztése után. Sokan utolsó éveikben a pihenést vagy akár a világtól való visszahúzódást választják, különösen, ha gyengévé válnak, de Krishnamacharya – felesége inspirációjának köszönhetően – azt választotta, hogy kitart azon az úton, amelyet tanára sok évvel korábban kijelölt számára.

Krishnamacharya védikus éneklést is elkezdett tanítani nőknek. Ez abban az időben rendkívül vitatott dolog volt, mert tradicionálisan a védikus éneklést kizárólag férfiaknak tanították. Még jóval fiatalabb korában Krishnamacharya maga is írt egy esszét, amelyben védte azt a tiltást, hogy nőknek kántálást tanítsanak. Nézeteinek kiforrása során azonban véleménye is változott.

Krishnamacharya egyik tanítványa, Mala Srivatsan volt az egyik első nő, akit az a megtiszteltetés ért, hogy a védikus éneklés művészetét tanulhatta tőle. Mala számára személyes diadal is volt, hogy tanárával énekelhet. Évekkel korábban fordult először Krishnamacharyához, hogy asztmájára enyhülést találjon, és akkor nem képzelte volna, hogy egy nap képes lesz énekelni.

Krishnamacharya hamarosan más nőknek is tanítani kezdett éneklést, és ez a közösségben nagy felzúdulást keltett. Sokan azt gondolták, hogy elment az esze, vagy legalábbis a kor elhomályosította ítélőképességét. Krishnamacharya a kritikákra ősi szövegekből, többek közt a Rámájanából és a Yoga Yajnavalkya Samhitából idézve válaszolt, amelyek leírása szerint a nők énekelték a Védákat. Meg is hívta a téma szaktekintélyeit, hogy vitázzanak vele, és bizonyítsák be, hogy nincs igaza, de senki nem állt ki vele. Tovább tanította az éneklést nőknek, és senki nem vonta kérdőre újra.

Később így kommentálta: „Ezekben az időkben, amikor azokat, akiknek éneklést kellene tanulniuk (a férfiakat), nem érdekli, hogy megtanulják, bárkinek meg kell tanítanunk, aki meg akarja tanulni, különben kihal a tradíció.” Ma már nők százai gyakorolják és tanulják a védikus éneklést, és élvezik gyümölcseit. Valójában a KYM védikus éneklés tanszékén kivétel nélkül női tanárok tanítanak.

1988 volt. Közeledett Krishnamacharya századik születésnapja, és tanítványai különleges ünnepséget terveztek. A mindig szerény Krishnamacharya visszautasította ezt.

Remélve, hogy meggyőzheti apját arról, hogy gondolja meg magát, Desikachar úgy döntött, hogy emlékezteti őt egy évekkel azelőtti esetre, amikor apja még a Yoga Shalában tanított, és együtt dolgozott a mysore-i királlyal.

A király a Parakala Math főpapjának nyolcvanadik születésnapjára ünnepséggel kívánt tisztelegni, de a főpap elutasította, hogy bármilyen ünnepséget tartsanak azon a napon. A király hívta Krishnamacharyát, hogy segítsen meggyőzni a főpapot az ünnepség engedélyezéséről.

A főpap álláspontja az volt, hogy ha jóváhagyna ilyen eseményt, az olyan lenne, mint ha saját dicsőségét zengené, tehát az ego cselekedete volna. Krishnamacharya biztosította afelől, hogy nem erről van szó; az ünnepség inkább a hála kifejezése tanítványai részéről. Krishnamacharya érvelése meggyőzte a főpapot, és beleegyezett, hogy részt vegyen az ünnepségen.

Amikor Desikachar emlékeztette őt erre az esetre, Krishnamacharya egy feltétellel beleegyezett a részvételbe: azzal, hogy az ünnepség Istennek és nem neki tett felajánlás lesz. Tanítványai boldogan elfogadták ezt a feltételt.

Az ünnepség azonban nem járt dráma nélkül. Az előkészületek közben családunk orvosa, aki akkoriban nagyapám szükségleteiről gondoskodott, azt mondta apámnak: „Állítsák le az ünnepség előkészületeit. Nem hiszem, hogy megéri.”

Mindenki összezavarodott, senki nem tudott dönteni, hogy folytassák-e az előkészületeket vagy sem. Amikor Desikachar elmondta apjának az orvos szavait, Krisnamacharya határozottan azt válaszolta: „Ismerem az életerőmet. Elköteleztem magam amellett, hogy részt veszek ebben a tisztségben. Folytassátok az előkészületeket, ne állítsátok le.”

Desikachar elfogadta tanára szavait mint az utolsó szót a témában, és a születésnapi ünnepség előkészületei folytatódtak.

Az ünnepség minden részletét Krishnamacharya kérése szerint rendezték el. Száznyolc védikus tudós gyűlt össze, hogy a Védákat, a Rámájanát, a Mahábháratát, a Srimad Bhagavatamot, illetve a Srí-vaisnava hagyomány régi tanítóinak legfontosabb verseit énekeljék. Különleges szertartást végeztek Istennek tett felajánlásként és a társadalom védelme, szolgálata érdekében. Az állam kormányzója is nyilvános szerepet vállalt a mester tiszteletére 1988. november 14-én, aznap, amikor (az indiai naptár szerint) Krishnamacharya betöltötte századik évét.

Krishnamacharya számos ajándékot kapott erre a különleges alkalomra, többek közt egy arany medált is a Kanci Math shankaracaryájától (vezetőjétől). Ez az ajándék nagyon meghatotta Krishnamacharyát. A két férfi nagy tisztelője volt egymásnak, bár eltérő filozófiai iskolához tartoztak (a shankaracarya a saiva[12] hagyományhoz tartozott). A tisztelet azonban tiszteletet vált ki; ez történt a két nagy mester esetében is.

Krishnamacharya tanítványai is kértek mesterüktől ajándékot: saját padukáját (szandálját). Ugyanabban az évben később, a Navaratri utolsó napján (amely Indiában nagyon kedvező nap) Krishnamacharya szimbolikusan átadta erőit a padukának, és felkérte tanítványait arra, hogy óvják.

1989 januárjában Krishnamacharya magához hívta Desikachart, és átadott neki egy régi könyvet.

  • Ez a Rámájana egy példánya – mondta neki. – Mielőtt apám meghalt, nekem adta ezt a könyvet, és azt mondta: „ez az egyetlen vagyon, amelyet bírnod kell”. Ez a könyv egész életemben drága volt nekem. Az egyetlen vagyonom ennek a könyvnek az üzenete, és most neked akarom adni.

Desikachar számára megtisztelő és megrendítő volt, hogy megkapta apjától ezt a könyvet, de az ajándék feletti örömét beárnyékolta az az érzése, hogy Krishnamacharya élete végéhez közeledik.

Krishnamacharyának azonban nem csupán ajándéka volt Desikachar számára, hanem egy kérése is felé.

  • Az utolsó kívánságom – mondta – az, hogy maradj Madrászban, és ne költözz Mysore-ba. Azt akarom, hogy itt maradj, mert jó emberek élnek itt, mint MV Murugappan.

Ilyen mély volt Krishnamacharya szeretete Csennai és lakói, különösen MV Murugappan és családja iránt.

Desikachar több mint öt évig épített házat Mysore-ban, azzal a szándékkal, hogy apja halála után a család odaköltözik, de azonnal felhívta egy barátját Mysore-ban, hogy adja el a házat. Amikor a barát hitetlenkedett, Desikachar egyszerűen azt válaszolta: „Az az apám utolsó kívánsága, hogy itt maradjak Madrászban, ezért nem költözöm Mysore-ba.”

  1. február 28-án délután 4 óra körül Krishnamacharya örökre lehunyta szemét. Egy dicsőséges élet véget ért. Krishnamacharya azonban olyan gazdag örökséget hagyott hátra, amely számos elkövetkező ideig életben tartja szellemét. Élete befejeződött 1989-ben, de küldetését tanítványai munkája és a tanítások továbbviszik.
  • Amikor ezt mindet [az összes tárgyat] tanultam vele – mondta nekem apám egy alkalommal, amikor nagyapámról beszélgettünk –, sokszor gondolkodtam azon, hogy szükségem lesz-e valaha az összes tanításra. Jól tudtam dolgozni azokon a korlátozott eszközökön belül, amelyeket tanított nekem. Most, halála után látom az értékét az összes tanításnak. Amikor kétségeim vannak, vagy olyan helyzetben vagyok, amikor nem tudom őt megkérdezni, ahogy korábban tettem, szinte mindig megtalálom a válaszokat azokban a tanításokban, amelyeket megosztott velem. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen áldásban részesültem.

A paduka, amelyet Krishnamacharya tanítványainak adott, és amely a mester bölcsességét és szellemét szimbolizálja, ma azon a helyen pihen, amit Sannidhinek[13] nevezünk; az inspiráció és a gyógyulás nagyszerű forrása ma is.

Krishnamacharya jógatanítási módszere felölelte az emberi létezés valamennyi aspektusát. Saját életének példáján és tanításain keresztül újjászületett a régi mesterek üzenete: a jóga holisztikus gyógyító rendszer, amely jobbá teszi életünket. Krishnamacharya számára Patandzsali volt „a jógi”, Patandzsali jógája „a jóga”. Ha össze kellene foglalnunk Krishnamacharya munkáját egy sorban, azt mondanám: újjáélesztette „a jógi jógáját”.

[1] Az eredeti szövegben Amrutajan, ez valószínűleg elírás. https://en.wikipedia.org/wiki/Amrutanjan_Healthcare (a fordító megjegyzése)

[2] A mai Csennaiba (a fordító megjegyzése)

[3] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[4] Az eredetiben: beginner, intermediate, advanced (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011., 117. o.). Ez a felosztás nem ugyanaz, mint amit ma az astanga vinyásza jóga első, második és harmadik sorozataként ismerünk. A témában bővebb információ itt található: http://grimmly2007.blogspot.hu/2013/04/did-krishnamacharya-teach-ashtanga.html Részlet ebből a forrásértékű cikkből: „Nem találjuk meg a jelenlegi hat ászanasorozatot Krishnamacharya korai írásában, bár a Yogasanagaluban (1941) találunk három ászanacsoportot: kezdő, középhaladó és haladó [az eredeti cikkben: Primary, Intermediate és Proficient. A fordító megjegyzése] A kezdő és a középhaladó [primary és intermediate] nagyon közel áll a jelenlegi astanga első és második sorozatához.” (a fordító megjegyzése)

[5] Többjelentésű szó; a kifejezés Patandzsalinál a III. 6. szútrában szerepel. Más jelentésében a jógaterápia egyik formája, amelyben a gyakorlatokat az adott egyénhez és körülményeihez szabják. (a fordító megjegyzése)

[6] „A srsti kramában a hangsúly a fizikai, mentális, pszichológiai és érzelmi növekedésen van. A srsti kramát gyakran kezdik el gyerekeknél. A cél az erő és a hajlékonyság elnyerése, az elme élesítése és figyelmének javítása, a légzés erősítése, és az, hogy megkezdjék a légzés finom kontrolljának elsajátítását. Az, aki srsti kramát kap gyakorlásaként, nagyon fiatal és egészséges.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.)

[7] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[8] Indiában számos vallásban szereplő fogalom (hinduizmus, buddhizmus, szikhizmus, dzsainizmus stb.); többjelentésű szó, egy fogalommal nem fordítható le nyugati nyelvre. A dharma a hinduizmusban az egyetemes törvény; az emberi törvények, a vallás, az emberi kötelességek, viselkedés és a „helyes élet” alapja. További információ például:  http://www.hindupedia.com/en/Dharma (a fordító megjegyzése)

[9] Az indiai hagyományban a négy életszakasz (ásrama) közül az utolsó, a teljes lemondás szakasza. (a fordító megjegyzése)

[10] Isten iránti odaadás (a fordító megjegyzése)

[11]  A szerző egy korábbi fejezetben így határozza meg az antevasin kifejezést: „A tudás soha véget nem érő keresése az antevasin szóval foglalható össze, a tanítvány meghatározására használt egyik szanszkrit kifejezéssel. Szó szerinti fordításban jelentése ’az, aki végig marad’. Ez a meghatározás sokféleképpen értelmezhető. Leggyakrabban úgy értelmezik, hogy ’az, aki a tanárral marad az oktatás végéig’. Azt is jelentheti, hogy ’az, aki a tanítással marad végig.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 45. o.) A szó jelentései megtalálhatók itt is: http://www.spokensanskrit.de/index.php?beginning=0+&tinput=+antevasin&trans=Translate

(letöltve: 2017. május 23.)

[12] A hinduizmus egyik ága, amely Sívát tekinti az elsődleges istennek. (a fordító megjegyzése)

[13] „A Sannidhi szó szó szerinti jelentése ’jó hely’ vagy ’megfelelő hely’. Milyen hely lehet jobb arra, hogy Krishnamacharya szandálja megpihenjen, mint ez a jó hely, ahol életének utolsó néhány évét töltötte? Szinte olyan, mintha Krishnamacharya még mindig ott élne. Amikor a Sannidhiben vagyok, ugyanazokat az érzéseket érzem, amelyeket nagyapám inspirált bennem még életében: nyugodt derűt, tiszteletet, félelmet, és ami a legfontosabb: hitet.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 158. o.)

Eddie Stern-nél – és Elena-nál – jártunk…

Eddie Stern

Eddie Stern egy derűs New York-i jógatanár, aki 1991-től 2008-ig Gurudzsitól tanulta az astanga jógát, még tőle kapta a ’Certified’ (legmagasabb szintű astangás elismerés) címet. Továbbá szintén a KPJAYI elődjében, az AYRI-ban, mantraéneklést, filozófiát és védikus szertartásokat tanult (mondhatni, ő „a legfiatalabb szeniortanár”).

A NYC Broome Street-i Ganésa templom alapítója, illetve társ-szerkesztője és kiadója a Namarupa magazinnak, a leghíresebb hindu filozófiával és művészettel foglalkozó lapnak.

Deepak Chopra íróval dolgozik a The Urban Yogis projekten, aminek keretein belül lakhelyén jógát és meditációt tanít (halmozottan) hátrányos helyzetű és erőszaknak kitett fiataloknak, illetve betegeknek, tehát magas egészségrizikójú csoportoknak. Az astanga alapművének, Sri K. Pattabhi Jois „Jóga Málá”-jának angol nyelvre fordítója. Utazó tanár, így szerencsénk volt ahhoz, hogy a nem túl messzi Milánóban tőle tanulhattunk.

Rózsa

Mivel a program „nulladik napján” érkeztünk Milánóba, meg volt beszélve a La Yoga Shala Milano  vezetőtanárával, a fantasztikus Elena De Martin-nal – aki KPJAYI autorizált 2-es tanárnő -, hogy szerda este az órája előtt bemehetünk személyesen regisztrálni, fizetni, kapunk kártyát, mysore időpontot, és szívesen körbevezetnek, hogy reggel már képben legyünk. Nagyon otthonos és hangulatos a shála, érzésre hasonlít a Bandhára. Elena, a segítői és a shála-kiskutya, Giri nagy örömmel fogadtak minket, és mikor körbevezettek, bekukkantottunk a „kis shálá-ba” is (ui. két jógaterem van, egy nagy és egy kicsi, ezek egyszerűen összenyithatóak egy nagy gyakorlótérré); ott kiemelkedő élményben volt részünk. Láthattuk Eddie-t gyakorolni fél percre, épp návászanába ugrott, mikor benéztünk! J Kis létszámú esti mysore volt, és az utazással járó jet lag kiegyenlítése miatt Eddie aznap inkább este gyakorolt, első sorozatot, egyszerűen ott a többiekkel együtt, akik amúgy is arra az órára járnak. Micsoda kiváltság, nagyon remek érzés volt.

Másnap kezdetét vette a program, mi 8.15-re voltunk beosztva (tekintve, hogy több, mint 60 gyakorlót kellett koordinálni a szervezőknek, voltak, akik csak 9 óra után kezdtek, és nem volt „shala time”, nem kértek korábbi érkezést) – ez nekünk egy laza vakációs mysore időpont volt. A big shala-ba belépve erős bizsergést éreztem, rögtön emelkedett hangulatba kerültem, pedig még le sem tettem a matracom. Mély empátiát és szerető figyelmet éreztem a levegőben, és észrevettem, hogy van, aki harmadik sorozatot gyakorol, és nem is egy gyakorló, azta! Nagyon inspiráló hangulat volt. Sokan voltak, a big shala hátuljában lett először hely kezdeni a napüdvözleteket, aztán hívtak előrébb, ahogy valaki a sorozata és a hátrahajlítás után átment levezetni és relaxálni a kis shala-ba, ami most egybe volt nyitva a naggyal. Nagyon boldogan és figyelmesen gyakoroltam, szinte repkedtem, minden ment, mint a karikacsapás. Kaptam igazítást – szerintem Eddie varázslással vagy mantrák belső recitálásával igazít, mert fizikai erőt, izommunkát alig fejt ki, legalábbis én magamon nem éreztem erősnek a kezét, mégis könnyedén, gyorsan és nagyon mélyen belekerültem az igazított ászanákba.  Instruált szóban is, de csak egy-egy halk szóval, és ezeket kiváló időzítéssel mondta, ami sokat segített, illetve, volt, hogy a hátam mögül megéreztem a tekintetét, és automatikusan egy századmásodperc alatt beigazítottam magam – válaszként egy halk „yes”-t hallottam. Mindent lát a zsúfolt teremben is, az apróságokat is, és finoman, lágyan szól; pont a megfelelő időpillanatban a megfelelő szavak ezek. Fantasztikus. Dropback előtt természetesen „köszönt”, felveszi a szemkontaktust, ezzel jelzi, hogy kezdhetjük. A tekintete olyan tiszta és nyugodt, hogy az első nap még úgy éreztem, nem vagyok méltó ahhoz, hogy belenézhessek a szemébe. De azért bátorkodtam, és nagyon jól tettem. A hátrahajlítást úgy gyakoroltuk, mint ahogy nekem még sosem sikerült, illetve, eleve nem gondoltam magamról, hogy sikerülhet így. Nem instruált szóban, de éreztem, hogy az utolsó hátrahajlításnál mindkét kezem fogja, de alig, szinte csak jelzésértékűen, és egy tizedmásodperc múlva már egyszerre értem el két kézzel a lábaim, és olyan stabilan tartottam, mintha meg sem lepődtem volna, és húsz éve ezt gyakorolnám minden nap. Pedig azért de, meglepődtem. A halk „yes” ezúttal is megérkezett válaszul. A levezetésnél sok-sok légzést töltöttem fejenállásban, ami az időtlenség érzését adta, mintha megállt volna az idő. Mikor elhagytam a termet, az ajtóból a szokásos módon megköszöntem a gyakorlást – Eddie, mikor ezt észrevette, felnézett az igazításból, és viszonozta a köszönésem, ami koronát tett erre a délelőttre. Belül ünnepi díszbe öltöztem, nagyon felemelő érzés volt a gyakorlás.

Az esti lecke nagyon érdekes, részletekbe menő és tartalmas volt, a téma: egyes Jóga szútrák magyarázata a számkhja filozófia alapvetései alapján, sok szanszkrittal és érdekes ábrákkal. Nehéz anyag, tartalmában és nyelvezetében fajsúlyos, most nem is térek ki rá, mert ez elvileg egy könnyed élménybeszámoló – ami nagyon szimpatikus volt, hogy látszott, Eddie alaposan felkészült, a legbonyolultabb és nagyon nehezen megfogható kérdésekre is részletesen és türelmesen válaszolt. Természetesen a leckék elején és végén mantráztunk, aminek kifejezetten nagyon örültem, gyönyörűen hangzott, hiszen minden ott lévő beletette a szívét.

Másnap folytatódott a megvalósult álom, reggel mysore, este Ganésa púdzsa – nem semmi, igaz? A reggeli momentumok megint csak nagyon motiválók voltak, hálával és örömmel telve gyakoroltam. Belém vésődtek az előző reggeli igazítások és korrekciók, még éreztem magamon őket, és ezzel a többiek is így lehettek – úgy éreztem, maximálisan koncentrált volt mindenki a teremben. Giri pedig sorban odabújt az éppen relaxálókhoz. 😊 A hangulatot tényleg nehéz körül írni, ezt tapasztalni érdemes. Este a púdzsa nagyon különleges volt – az elején tanultunk magáról a púdzsáról, majd Eddie előkészült, amit megnézhettünk. Elmagyarázta, mit miért és hová rak, mit gyújt meg, hogyan és mikor, majd elvégezte magát a szertartást, és időnként az ő irányításával beléptünk mi is mantrákkal, illetve pránájámáztunk, sőt, együtt dzsapáztunk hangosan, mind. Nagyon ünnepélyes volt, a szép nagy Ganésa szobor előtt. Nagyon feltöltődtem a jóval és a tisztasággal.

Mire észbe kaptunk, már jött is a hétvégi intenzív workshop. Reggel vezetett órával kezdtünk, amin igen sokan voltunk, a matracok egymáshoz közel sorakoztak, de a Mysore-i tradícióhoz híven – ahogy ezt Elena előre jelezte – mégis mindannyian elfértünk. A nyitómantra előtt volt egy kis magyarázat a vinyászák és maguk az ászanák mint állapotok- amik stabilak és kényelmesek – viszonyáról a sorozatban, illetve a légzés és a folyamatosság jelentőségéről. Majd belevágtunk a közös mozgó meditációba. Itt még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Eddie mindent lát, több méterről is, és mintha mindenütt ott lenne egyszerre, és pár szóval varázsol. Nagyon nyugodt légkört varázsolt ezúttal is. Ráadásul pont úgy jött ki, hogy velem szemben gyakorolt Elena. 😉 A mi óránk után pedig Eddie tartott még egy kezdőknek való vezetett órát is, arra is nagy volt az érdeklődés. Délután lecke volt, folytattuk a csütörtök este tanultakat, illetve nagy örömömre megint volt közös dzsapa és mantratanulás, hogy az agyunk pihenjen is, illetve kérdés-válasz szekció.  Nagyon hasznos praktikus tanácsok is elhangzottak a mindennapi élettel kapcsolatban is a filozófián túl. Tartalmas 3-4 óra hossza volt, az biztos. Utána kicsit beszélgettünk Eddie-vel, és megköszöntük, hogy ennyi mindent és ilyen komplexen megtanít nekünk. Érdekes módon meglepte, hogy „egészen Budapestről odautaztunk csak(!) ezért”, és nagyon megköszönte. Végtelenül szerény ember, és alapvetően csendes, türelmes és derűs. A beképzeltség halvány jelét sem vettem észre rajta, pedig lenne mit hangoztatnia, de nem teszi. Ahogy erről írok most, elérzékenyülök. 😊

Elérkezett a vasárnap, ismét a reggeli vezetett órával – ezúttal a dristiken volt a nagyobb hangsúly, különösen a názágrá dristi fontosságáról volt szó a gyakorlás fényében, tehát a előzőhöz képest megint új élmény volt a vezetett első sorozat. De a hangulat változatlanul varázslatos maradt. Az esti leckén még tovább eveztünk az Elme és az idegrendszer birodalmában, és szokásosan mantrát tanultunk, illetve volt közös dzsapa, egy kis nádi sódana légzés, és volt tér kérdezni is.  A zárómantra után a program legvégén türelemmel vártunk, és így sok más gyakorló után mi is külön el tudtunk köszönni Eddie-től, és búcsúzóul egy nagy ajándékot kaptam – egy őszinte ölelést. 😊 😊 😊 Ez az én szeretetnyelvem, sokat jelent nekem; ez többet ért, mint ha 5 óra hosszát beszélgettünk volna jógapszichológiáról (na jó, azért az sem lett volna mindennapi). Ezek az apró momentumok örökre megmaradnak– az ölelés, és ahogy a nulladik nap este láthattam gyakorolni. Remélem, még találkozunk. Remélem, Elena-val is, hisz vele és általa is nagyszerű élményeket szereztem. Nemcsak Eddie programjának háziasszonyaként és szívélyes vendéglátóként – ugyanis, másnap reggel még búcsúzóul elmentünk hozzá gyakorolni, hogy egy kicsit jobban megismerjük, és teljes legyen a kaland. Nagyon megérte. 😊

Eddie Stern
Eddie Stern
Eddie Stern

Annamari

Mit tud adni egy négynapos workshop Eddie Sternnel? Nekem rengeteget adott. Hitet, stabilitást, kitartást, belső erőt, egyensúlyt, nyugalmat. Kezdjük az elején…
Mikor megláttam, hogy Eddie Milánóban lesz, valami rögtön megmozdult bennem. Nem volt kérdés, hogy mennem kell. Minden simán alakult. A repjegy, a szállás (nagyon szuper apartman közel a milánói shalahoz), és persze Elena, a milánói shala vezetője, aki kezdetektől rugalmasan kezelte az összes kérésünket, kérdésünket. Csak annyit kellett megígérni neki cserébe, hogy biztosan megyünk. Mentünk.
Már a legelső személyes benyomás a Shalaban jelezte, hogy tartalmas és élménydús négy napnak nézünk elébe. Engem (bevallom) meglepett ez a rendezettség, ahogy az olaszok közel 80 embert kordináltak zökkenőmentesen, óramű pontossággal. Elena igazi háziasszonyként instruált mindenkit, hogy mikorra menjen, épp hova pakolja a matracát vagy melyik felszabadult helyre költöztesse azt. Engem különösen jó érzéssel töltött el, hogy a kezdetektől fogva a nevünkön szólított. Otthonosan éreztem magam, egy család részeként.
Persze ott volt Eddie is. Meg sem kellett szólalnia, a közelében lenni is már érzékelhető megnyugvással töltött el. Az a soksok jógával és filozófiával eltöltött év érződött minden megnyílvánulásában. Nagy meglepetésemre már a legelső reggelen induláskor valami ismerős izgalom kerített hatalmába. Ilyesmit utoljára Indiában éreztem, a Main Shala lépcsőin történő várakozások alkalmával. Ez szinte a teljes első gyakorlásom végigkísérte, valami fura bizsergés legbelül. Természetesen volt bennem “félsz”, hogy az izgalom miatt nem tudok megállni a matracon és Ganesha ölébe esek (pont a csodaszép szobor előtt gyakoroltam), de ez nem történt meg, a kritikus pillanatokban érkezett az igazítás.
Eddie nyugalmat sugárzott végig. Nevetett, mosolygott, figyelt, kommunikált. Ott volt, jelen volt, mindenkihez volt valami kedves gesztusa. Én meg csak gyakoroltam. Olyan békesség szállt meg már az elején, amit az elmúlt hónapokban elfelejtettem. Gyakoroltam. Nem azért, hogy sikerüljenek tökéletesre az ászanák, nem azért, hogy megmutassam (valakinek vagy magamnak), hanem a gyakorlás öröméért. Ez annyiban változott a következő három napban, hogy még könnyedebbé, elvárások nélkülivé váltam a matracon. A sok elmélet és történet, amelyeket a délutánok alkalmával Eddie elmesélt, mindezt felerősítették. Vannak időszakok, amikor kérdések törnek fel a gyakorlással kapcsolatban. A miértek, a bűntudat kezelése, az elengedések, a határok, stb. . Annyi kérdés, hogy szinte kezelhetetlenné válik. Ez a négy nap Eddievel egy varázsütésre helyre rakta ezeket. Nem az általam feltett kérdéseket válaszolta meg, hanem csak beszélt és magyarázott. Nyugodtan, alázattal, türelemmel. A válaszok pedig megérkeztek. Hirtelen a bizonytalanságomból bizonyosság lett, nyugtalanságom lecsendesedett és valami belül nagyon megerősödött. Biztos vagyok benne, hogy a körülöttem lévő gyakorlók is hasonlóan élték meg és kaptak választ kérdéseikre. Eddie fantasztikus tanár, hitelesen és alázattal képviseli mindazt, amit tanít. Akár kezdők, akár már több éve astangázók voltak jelen, mindenkit meg tudott szólítani.  A rengeteg üzenete közül napi szinten eszembe jut, hogy gyakoroljunk rendszeresen, kitartással. Vessünk el jó magokat, hogy azok növekedjenek bennünk az előttünk álló évek során. Csodálatos élmény volt vele gyakorolni.
Eddie Stern
Eddie Stern
Eddie Stern

További infók érdeklődőknek:

Bio: https://www.thehouseofyoga.com/teachers/eddie-stern#full-bio

Eddie shala-jának honlapja: http://ayny.org/

Tanulmányait Pattabhi Jois örökösével, Sharath-tal (http://kpjayi.org/biographies/r-sharath/) folytatja

Eddie az astangáról: https://www.youtube.com/watch?v=VGrGRBi0u28

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 2. rész

Krishnamacharya

A bejegyzés első része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Harmadik fejezet

Északi kitérő

A jógamester születése
az igazság a hegyekben lakik

Az Alvar Tirunagariban történtek örökre megváltoztatták Krishnamacharya életét. Világos volt számára, hogy sorsa az, hogy szerepet vállaljon a jóga hagyományának feltámasztásában, ugyanúgy, ahogy őse, Nathamuni felélesztette a Srí-vaisnava-sampradayát évszázadokkal korábban. Ez azonban nem volt egyszerű feladat egy tizenhat éves fiatalembernek, és Krishnamacharya felismerte, hogy ha sikerrel akar járni, folytatnia kell a tanulást, hogy tudása és hitelessége felépüljön.

Visszatért Mysore-ba, folytatta tanulmányait, és rövid időn belül számos tárgyban alapos tudásra tett szert. Vidvan (professzor) szinten vizsgázott különböző sásztrákból (hagyományos tárgyakból), ami akkoriban rendkívüli teljesítmény volt. Még ezen a legmagasabb szinten sem volt azonban elégedett. India ősi tanításai mélyről fakadnak, és felismerte, hogy ezek a tanítások mind – a jógát is beleértve – összefüggenek egymással. Ha nem ismeri India filozófiai tanításainak teljes spektrumát, nehezen teljesíti feladatát. Ezen a ponton Krishnamacharya úgy döntött, hogy idejét teljes egészében a tanulmányoknak szenteli, és minden más törekvést mellőz.

Abban az időben az volt a szokás, hogy a vidvan szintű vizsga letétele után professzori állást vállalnak, de Krishnamacharyát ez nem érdekelte. Egyedül a tudás érdekelte, és igyekezett mielőbb megszerezni ezt a tudást. Néhány más tárgy mellett a logikát (tarka), a nyelvtant (vyakarana) és a samkhyát kívánta intenzívebben megismerni. Elsődleges fontosságú volt számára az is, hogy a Jóga szútrát mélységeiben tanulmányozza; élénken éltek emlékezetében apja tanításai a jógáról e szent szöveg alapján.

Krishnamacharya továbbra is a Parakala Mathban szolgált, míg mélyebb védánta tanulmányait folytatta Vagisa Brahmatantra főpap mellett. Nem sokkal később azonban Váránasziba (korábbi nevén Benáresz) kívánt menni, hogy ott folytassa tanulmányait a város híres tudósainak irányítása alatt. Váránaszit az ország egyik legfőbb szent helyének tekintették, és a tudományok székhelye is volt. Csaknem minden nagy tudós és akadémikus megfordult itt, hogy tanuljon.

A főpap engedélyt adott Krishnamacharyának, aki 1906-ban el is indult Váránasziba. Itt szanszkrit nyelvtant (vyakarana) tanult Siva Kumara Sasztritól, aki a nyelv nagy mestere volt és az Úr Narasimha, Visnu egyik inkarnációjának buzgó híve.

Egy érdekes történet kapcsolódik Krishnamacharya életének ehhez a szakaszához. Siva Kumara Sasztri magához kérette Krishnamacharyát egy este, és megtanította neki a szanszkrit nyelv összes ritka és titkos aspektusát azon az egyetlen éjjelen. Különös módon másnap a mester örökre elvesztette beszédképességét. Úgy tűnik, egy arra érdemes tanítványra várt, akinek átadhatja ezeket a titkos tanításokat, és miután ezt megtette, hangját elvesztette, mintha haszontalanná vált volna. Ez után a tapasztalat után Krishnamacharya logikát (tarka) tanult egy Trilinga Rama Sasztri nevű mestertől, mielőtt 1909-ben visszatért volna Mysore-ba.

Mysore-ban még mélyebbre merült a tudás óceánjában. Az új főpappal, Sri Krsna Brahmatantrával – akivel hosszú sétákat is tett Mysore körül – folytatta védánta tanulmányait, tanulmányozta az Upanisadokat, a Bhagavad Gítát és más nagyon fontos Srí-vaisnava szövegeket, többek közt Vedanta Desika Rahasya Traya Sara című művét is.

Ezzel egy időben Krishamacharya beiratkozott a mysore-i egyetemre, ahol különböző tárgyakat tanult. Itt szerezte meg a veda kesari címet (ez az egyik legmagasabb titulus, amelyet egy Védákban járatos személy megszerezhet) és a mimamsa vidvan (a mímámszá tudósa; a mímámszá az indiai filozófia hat iskolájának egyike) címet is.

1914-ben tudásszomja visszavitte Váránasziba (…)[1].

[Itt] a Queen’s College-ban folytatta tanulmányait.

(…)

[Tanárai] Sri Vamacarana Bhattacarya és az egyetem vezetője, Sri Ganganath Jha voltak. (…)

A következő évben Krishnamacharya sikeres vizsgát tett tanárként (upadhyaya). Sikereivel és bizonyítványaival tanársegédi állást kapott, és Ganganath Jha rábízta saját fia tanítását is.

(…)

Amíg Váránasziban tanult és tanított, apja előadásai és az általa tartott jógaórák emléke gyakran járt a fejében. Továbbra is gyakorolta azokat az ászanákat és pránajáma gyakorlatokat, amelyeket apja tanított neki.

Egy napon egy helyi szent, aki látta, ahogy Krishnamacharya jógát gyakorol, egy Sri Baba Bhagvan Das nevű ismert jógihoz irányította őt. Krishnamacharya találkozott a jógival, és kifejezte vágyát, hogy jógát tanuljon, és letegye a legmagasabb vizsgákat. Sri Baba Bhagvan Dasra nagy hatást gyakorolt Krishnamacharya lelkesedése és végzettségei, így hozzájárult ahhoz, hogy magánúton letegye a vizsgát számkhja filozófiából és jógából a patnai egyetemen.

Krishnamacharya kitüntetéssel tette le a vizsgát. Tanárai Váránasziban (…) csodálták azt a képességét, hogy ennyi tudást ilyen rövid idő alatt képes magába szívni.

Krishnamacharya jóga iránti tudásvágya azonban nem csillapodott. Ganganath Jha segítségét kérte, aki nemcsak az egyetem vezetője volt, de jógácsárja, vagyis jógamester is. Azt mondta neki, hogy követni akarja apja tanácsát, hogy mélységeiben megismerje a Jóga szútrát. Ganganath Jha azt tanácsolta neki: „Ha igazán bírni akarod a jógát, el kell menned Nepálon túlra, Tibetbe. Ott él egy Rama Mohana Brahmachari nevű jógi. Ő az egyetlen, aki maradéktalanul meg tudja neked tanítani a Jóga szútra jelentését.”

Krishnamacharya azonnal indulni akart, de akkoriban nem volt egyszerű India határain túlra utazni. Még várnia kellett, és némi szerencsére is szüksége volt.

(…)

Tanára és az egyetem más munkatársai engedélyével, vonatjeggyel a zsebében északnak indult a Himalája felé. Simlán, a brit alkirály nyári székhelyén keresztül utazott, hogy megszerezze az India elhagyásához szükséges papírokat. Ganganath Jha egy levelet adott neki, amelyben bemutatta az alkirálynak ifjú tanítványát mint a különböző indiai iskolák tanításaiban járatos jelöltet. A levélben kérte az alkirály segítségét a Tibetbe utazást lehetővé tévő úti okmányok megszerzésében. Az alkirály cukorbetegségben szenvedett, és Krishnamacharyának várnia kellett, amíg állapota javul. (…)

Egy napon Krishnamacharya meghívót kapott az alkirálytól. Bizakodóan megjelent a megjelölt órában, és az alkirály rögtön megkérdezte:

  • Mennyire ismered a jógát?

Krishnamacharya késlekedés nélkül, büszkén felelt:

  • Annyit talán nem tudok, amennyire Indiának szüksége van, de eleget tudok ahhoz, hogy idegeneket tanítsak.

Az alkirályra mély benyomást tett a fiatalember magabiztos válasza, így jógaórákat kezdett tőle venni. Körülbelül hat hónap múlva cukorbetegsége kontrollálttá vált. Az alkirály annyira elégedett volt Krishnamacharyával, hogy elintézte átkelését a Himaláján és útját Tibetbe, ő maga állva a költségeket. Két segítőtársat is küldött vele, hogy kísérjék el a fáradtságos úton. Mielőtt Krishnamacharya elindult, az alkirály megkérte, hogy háromhavonta térjen vissza hozzá, hogy folytathassa tanulmányait az ifjú tanárral.

(…)

Tibet felé tartva Krishnamacharya meglátogatta a Muktinarayana szentélyt[2], fürdött a Gandaki folyóban, és talált egy saligramát. A saligrama kövek fosszilis kövek, amelyekre a bennük látható lenyomatok jellemzőek. Templomokban, kolostorokban és otthonokban világszerte Visnu látható, természeti jelképeként tisztelik őket. Kvázi vallásos szerepben is használják őket például házavatóknál, házasságkötéskor és temetési szertartásoknál. Csak egy himalájai folyamban, a Gandaki folyóban találhatók meg. Úgy tartják, hogy az, aki naponta felajánlásokat tesz a saligrama kőnek, megszabadul a halálfélelemtől, és átkel a születések és halálok áradatán. Útban mestere felé egy ilyen szent kő fellelése csakugyan kedvező előjel volt a fiatal Krishnamacharya számára.

Innen folytatta útját; huszonkét nap és csaknem 340 km megtétele után végül elért a Manaszarovar-tóhoz. Itt talált rá mesterére.

Gyakran csodáltam[3], hogyan tette meg Krishnamacharya ezt az utat, amely még ma, a túrázók részére rendelkezésre álló speciális felszerelésekkel is nehéznek és kimerítőnek számít.

Nemrégiben Mysore-ban jártam, ahol Krishnamacharya egyik tanítványával, Pattabhi Joisszal találkoztam, hogy interjút készítsek vele ehhez a könyvhöz. Amikor a beszélgetést a Kajlás-hegy felkeresésére tereltem, Pattabhi Jois könnyezni kezdett, és azt mondta: „Senki nem lenne képes ma megtenni azt az utat. Krishnamacharya akkor tette meg, amikor nem volt rendes cipő, nem volt csomagolt élelem. Csak az az elhatározása vitte őt oda, hogy megtalálja a guruját. Az ilyen hit ritka manapság.”

Hosszú és fárasztó útja végén sem pihent meg, amikor elérte a Manaszarovar-tavat, hanem elindult, hogy megtalálja tanára lakhelyét. Végül talált egy barlangot, amelynek bejáratánál egy nagyon magas, hosszú szakállú remete állt. A remete facipőt viselt; nagyon békés arccal figyelt. Krishnamacharya azonnal tudta, hogy ő a tanára.

Leborult a remete előtt, s kérte, hogy fogadja el tanítványának. Az ember hindiül kérdezte, miért jött el Tibetbe. Amikor Krishnamacharya elmondta történetét és mély indíttatását arra, hogy megtanuljon mindent, ami a jógáról megtanulható, a remete behívta a barlangjába. Bent találkozott tanára feleségével és három gyermekével. Gyümölccsel és teával kínálták őt és kísérőit, majd a kísérők elindultak hazafelé.

Eljött a pillanat, amelyet Krishnamacharya régóta várt. Végre megtalálta mesterét, és öröme határtalan volt. Mestere elvitte a híres Manaszarovar-tóhoz, és megmutatta neki a közeli helyeket. Krishnamacharya meglepődve tapasztalta, hogy még mindig nem érez hideget vagy fáradtságot. „Talán a gyümölcstől volt vagy a gurum kegyelméből” – emlékezett később erre a tapasztalatra.

Mestere első utasítása az volt, hogy fürödjön le, és végezzen ácsamanát, mielőtt az első pránajáma elveket megtanítaná. Az ácsamana egyszerű napi rituálé, amelyet számos indiai végez. Ennek során három korty vizet isznak, és különböző mantrák recitálása mellett megérintik a test különböző részeit. Bár e gyakorlat mögött számos vallásos és spirituális ok húzódik meg, gyakorlati szerepe is van, amelyek közül a legegyszerűbb az, hogy pránajáma előtt megnedvesítik a torkot. Ha a torok száraz, előfordulhat, hogy a gyakorló köhögni kezd. A test különböző részeinek megérintésével figyelmünket feléjük fordítjuk, és észrevesszük, ha nincsenek rendben.

A mester nyolc napig semmi mást nem tanított Krisnamacharyának, csak pránájamát. Arra is utasította őt, hogy csak gyümölcsöt egyen. Krishnamacharya habozás nélkül elfogadta guruja útmutatásait.

Később megértette, hogy guruja azért utasította őt így, hogy türelmet tanítson neki, amely a jóga tanulásának és gyakorlásának folyamatában nagyon fontos erény. A hagyományos oktatási rendszerekben a tanár mindig próbára tette a tanítványt, mielőtt elfogadta volna, így győződve meg arról, hogy a tanítvány rendelkezik azzal a hittel és elkötelezettséggel, amely szükséges ahhoz, hogy a tanárral tanuljon. Ha nincs hit és nincs elkötelezettség, a tanárnak és a tanítványnak is elvesztegetett idő, ha tovább folytatják az oktatást.

Nyolc nap után Rama Mohana Brahmachari elfogadta Krishnamacharyát, aki guruja családjának részévé vált. Étrendje attól kezdve csapatiból (indiai kenyérfélébő) és halvából (ghível, cukorral vagy mézzel édesített zöldség- vagy gyümölcskrémből) állt.

Néhányan azt gondolhatják, hogy a guru próbatétele értelmetlen. Kirshnamacharya már bizonyította elkötelezettségét azzal, hogy megtette ezt a nehéz utat. Amikor erről kérdeztem apámat**, azt mondta:

  • Először is, nem kérdőjelezed meg a tanár próbatételi módszereit. Másrészt talán azt vizsgálta, hogy Krishnamacharya tanulás iránti vágya egóalapú volt-e, vagy azzal a szándékkal kívánt tanulni, hogy tudását a társadalom szolgálatába állítsa.
  • Gondolod, hogy Krisnamacharya esetében ez egóalapú volt? – kérdeztem.
  • Ha így lett volna, a tanára nem fogadta volna el – vágta rá apám azonnal.

** A szerző, Kausthub Desikachar apja, T.K.V. Desikachar (a fordító megjegyzése)

Krisnamacharya hét és fél évig tanult gurujával. Rama Mohana Brahmachari kívülről megtaníttatta vele az egész Jóga szútrát, a Yoga Kurantát (egy nepáli nyelven írott szöveget) és más fontos jógaszövegeket. Krishnamacharya szerint a Yoga Kuranta rengeteg információt tartalmazott arról, hogyan kell az ászanát és pránajámát az egyes személyek különböző igényeihez adaptálni, és hogyan használjanak különböző segédeszközöket (mai szóval élve jógaeszközöket) a gyógyulási folyamat elősegítése érdekében. Krishnamacharya maga írta ezt erről a mára elveszett szövegről, és szavai ellentmondanak annak a népszerű elképzelésnek, hogy a Yoga Kuranta volt az alapja az astanga vinyásza jógának.

Krishnamacharya nem felejtette el az alkirálynak tett ígéretét, hogy háromhavonta visszatér Simlába. Guruja engedélyt adott neki az utazásra, és még fiát, Ramachandra Brahmacharyát is elküldte vele kísérőként.

Rama Mohana Brahmachari csak akkor tanította meg az egyes szövegek mélyebb jelentését, amikor tanítványa valamennyit tudta kívülről. Krishnamacharya ezzel egy időben tanulta a haladó jógagyakorlatokat is, a jóga számos más eszközével együtt (nem csupán ászanát és pránajámát), például a csikitsza krámát (terápiás eszközt) is. Ez volt az az időszak életében és tanulmányaiban, amikor azzá a jógamesterré kezdett érni, akivé később vált.

Hihetetlen tapasztalat lehetett ez Krishnamacharyának. A Himalája nagyon magányos és békés hely. Csak a legbátrabbak keresik fel, és azok is csak a nyári hónapokban kísérelik meg, amikor az utak még járhatók és az időjárás elviselhető. Nem sokat változott Krishnamacharya ideje óta; talán csak magányosabb hely volt akkor, mint most.

Gyakran tűnődtem azon, hogyan maradhatott életben Krishnamacharya ilyen helyen ilyen sokáig. „A gurum kegyelméből – emlékezett később – Az ő áldása, az általa tanított gyakorlás és a gondoskodás, amelyben családja részesített, segített ezekben az években. Örökké hálás vagyok nekik ezért.”

Arra is szoktam gondolkodni, milyen intenzív tanulási időszak lehetett ez a számára. Képzeld el, hogy a tanároddal és a családjával élsz több mint hét évig. Nincsenek nyomtatott könyvek, jegyzetfüzetek vagy számítógépek, amiből tanulni tudnál, vagy amire jegyzetelhetnél. Mindent a gurudtól tanulsz, és memorizálod, amit tanít neked. És közben ez a maximalista mester folyamatosan néz, megfigyel, értékel és korrigál. Ha szünetre van szükséged, nem vonja el tévé, rádió, bárok, éttermek a figyelmedet. Ha ki akarsz szabadulni, elmész valamelyik hatalmas hegyre, amelyek egyben mindennapi életed és gyakorlásod hátterét is adják. Ez nagyon kedvező környezetet jelentett a jóga tanulmányozásához, egy olyan tárgyéhoz, amely sok fegyelmezett gyakorlást, meditációt és önvizsgálatot igényel, de ilyen körülmények között csak néhányan akarnának élni, ha egyáltalán lehetne.

Miután csaknem nyolc évet töltött tanulással és tanára szolgálatával, mestere magához szólította Krishnamacharyát.

  • Elégedett vagyok az előrehaladásoddal – mondta neki Rama Mohana Brahmachari – Most térj vissza a társadalomba, éld a házas ember életét, és terjeszd a jóga üzenetét. Ez a guru daksina, amit kérek azért, hogy tanítottalak.

A guru daksina, a tanárnak járó fizetség, rendkívül fontos eleme volt az oktatásnak. Amikor a tanár a daksinát kérte, az azt jelezte, hogy a tanítvány képzése véget ért. Az, amit a tanár kért a tanítványtól, gyakran a tanítvány erőforrásaitól függött. A fizetség nem mindig pénzben történt. Lehetett egy tehén, egy ház, vagy valami más. Bizonyos esetekben, ahogy Krisnamacharyánál is, lehetett akár egy feladat is. A tanár soha nem kért többet, mint amit a tanítvány adni tudott, és a tanítvány soha nem távozott anélkül, hogy meg ne fizette vagy ne teljesítette volna a daksinát. Szentségtörésnek tekintették, ha a tanítvány nem fizette meg a járandóságot.

Tanára szavait követve Krishnamacharya 1922 végén visszatért Indiába. Hosszú tibeti tartózkodásáról csak mestere tanításait, emlékeit, tanára fából készült szandálját és különböző ászanák rajzait vitte magával, amelyeket tanára lánya rajzolt.

A tanár fából készült szandálja jelképezi magát a tanítást. A tanárra emlékeztet, és arra a szerénységre, amelyet a tanítványnak tanára és a tanítások felé tanúsítania kell. Krishnamacharya soha nem felejtette ezt el. Attól kezdve életének minden napján, amikor felkelt és elvégezte reggeli rituáléit, alázatosan ráhelyezte mestere szandálját a fejére. Ez szerénységet is kifejezett, de ilyen módon ápolni tudta a mesteréve töltött értékes percek emlékét is.

Krishnamacharya tudta, hogy ideje hazatérnie, és megosztania azt, amit mesterétől tanult. Tudta azt is, hogy rendkívüli feladat áll előtte. Az, hogy egész életére jógatanár legyen, nagy kihívás volt; meggyőzni az embereket arról, hogy a jóga nem csupán testhelyzetek gyűjteménye, hanem sokkal nagyobb mélysége és potenciálja van, még nehezebbnek tűnt. Bár jógatanulmányai befejeződtek, mesterként fel kellett építenie hitelességét, ami további tanulmányokat igényelt. Úgy döntött, hogy visszatér Váránasziba, és folytatja tanulmányait, mielőtt teljes egészében elköteleződne a jóga mellett. Különböző végzettségeket kívánt megszerezni a kalkuttai, az allahabadi, a patnai és a barodai egyetemeken.

(…)

Krishnamacharya híre gyorsan terjedt. Sokan elismerték a különböző sásztrákban megszerzett tudását és tekintélyét. Számos alkalommal hívták segítségül szakértelmét, hogy döntsön el vitákat a különböző tanítások alapján.

(…)

[Az egyik ilyen vita után] Krishnamacharya nagybátyjával találkozott Váránasziban. Ő hozta a hírt, hogy a Parakala Math főpapja, Vagisa Brahmatantra, elhunyt, és Krishnamacharyát kérték arra, hogy vegye át a főpapi tisztséget.

Ez nagyon kényes helyzet volt. Ha felkértek valakit főpapnak, különösen, ha az illető tiszteletben álló spirituális mesterek hosszú sorának leszármazottja volt, általában nem utasíthatta vissza a pozíciót – az rendkívül helytelen lett volna. Krishnamacharyát azonban tanára arra kérte, hogy alapítson családot és tanítson jógát. Főpapként nem lehetett volna családja, mert a pozíció azt követelte meg, hogy maradjon egyedülálló, és főpapként nem szentelhette volna életét a jógának sem. Életét akkor a Srí-vaisnava-sampradaya hagyománynak kellett volna szentelnie.

Krishnamacharyának ezúttal is csodára volt szüksége, és a csoda egy ősi indiai idézet formájában érkezett el, amelyre emlékezett.

                  siveruste gurustrata, gurariste na kascana

                  ha cserbenhagyod az isteneket, a tanárod még meg tud védeni

                  ha cserbenhagyod a tanárod, senki nem lesz képes megóvni.

Megnyugvást merítve ebből az üzenetből Krishnamacharya visszautasította a magas pozíciót, és folytatta útját.

(…)

Krishnamacharyát számos uralkodó megkörnyékezte, akikre mély hatást gyakorolt szakértelme és tudása, és közössége gyakran kitüntette őt. 1924 augusztusában Mahamahopadhyaya Sri Gurulinga Shastri vitát rendezett a három filozófiáról (mata traya), a három istenképmásról (murti traya) és a három helyről (szthana traya). Krishnamacharya egy Sri Rudhra Bhatta nevű szenvedélyes vitázóval vitázott. Mindkét fél érveinek meghallgatása után a bírák Krishnamacharyát választották győztesnek. Bizonyítványokat adtak át neki, és úgy dicsérték, mint az egyetem alapítása óta az egyetlen olyan tanítványt, aki ilyen mértékű tudást szerzett meg.

Krishnamacharya ekkor tekintette befejezettnek hivatalos képzését. Nem csupán jógamesterével töltött hosszú tanulmányi időt, de az összes indiai filozófiai iskola legmagasabb fokozatát is megszerezte. Jártas volt emellett az ájurvédában, az asztrológiában, a zenében, számos nyelvben és más kiegészítő tanításokban is.

Ideje volt elhagyni Váránaszit és visszatérni végleg Mysore-ba. Mysore volt az a város, ahol felnőtt, és ahol sorsa örökre megváltozott.

Ötödik fejezet

Fejedelmi kezdet

Az aranykor megalapozása

csináld jól elsőre – lehet, hogy nem kapsz második esélyt

Felvértezve a legjobb indiai egyetemeken szerzett végzettségekkel, Krishnamacharya készen állt arra, hogy elkötelezze magát mestere parancsa teljesítése mellett. Életét a jógának kívánta szentelni.

De abban az időben, amikor keveseket érdekelt a jóga, talál bárkit is Mysore-ban, akinek megtaníthatja, amit ő megtanult? Krishnamacharya nem aggódott ezen, mert erősen hitt abban, hogy ha követi tanára utasítását, minden úgy történik, ahogy történnie kell.

Mysore maharádzsája (királya), Sri Krishnaraja Wodeyar, Váránásziba érkezett hatvanadik születésnapjának megünneplésére. Vele utazott édesanyja és rokonokból, udvaroncokból, miniszterekből és más arisztokratákból álló kísérete. A király hallott Krishnamacharya eredményeiről, és tudott arról, hogy vissza kíván térni Mysore-ba, ezért meghívta a palotába. Krishnamacharya elfogadta a meghívást, és hamarosan a maharádzsa és családja jógatanára lett. Mestere valóban megáldotta őt egy igazi jótevővel.

Amikor Krishnamacharya megmondta családjának és barátainak Mysore-ban, hogy a jógának szenteli életét, meg voltak döbbenve. Néhányan azt is mondták neki, hogy megbolondult. Újra és újra ugyanazt a megjegyzést hallgatta: „A sásztrákban szerzett képesítéseiddel bármelyik oktatási intézmény vezetője lehetsz, vagy akár miniszter is az udvarban. Miért vesztegeted az idődet azzal, hogy jógatanár legyél?”

Krishnamacharya családja és barátai azért aggódtak ennyire döntése miatt, mert a jóga akkoriban nem volt népszerű. Nagyon keveset lehetett vele keresni, és nem tekintették tiszteletreméltó hivatásnak. Krishnamacharya számára azonban ezek lényegtelenek voltak. Tanára csupán azt a guru daksinát kérte tőle oktatásáért cserébe, hogy legyen jógatanár és családos ember. Semmi mást nem kívánt tőle. Ezért 1925-ben teljesítette tanára második kérését, és elvette Namagiriammát, egy nála csaknem huszonöt évvel fiatalabb lányt.

A gyermekházasság nagyon gyakori volt azokban az időkben Indiában. Bár a lányokat nagyon fiatalon férjhez adták, az igazi családi élet csak az után kezdődött a házaspár számára, hogy a fiatal nő felnőtt, és készen állt arra, hogy ilyen felelősséget vállaljon. Ezt a fajta megállapodást egy lány és egy idősebb férfi között mindkét fél számára praktikusnak tartották. A lány apja jellemzően már elég idős volt, mire gyermekei kamaszkorba értek, és mivel úgy gondolták, hogy egy lánynak védelemre van szüksége, a család előre szerette volna biztosítani a jövőjét. Így ha az apa meghalt, a férj a helyébe lépett, hogy gondoskodjon róla.

A fiúk helyzete más volt. Akkoriban az indiai társadalom úgy gondolta, hogy a fiúk lehetnek önállóak, és gondoskodhatnak magukról. A fiatalember elindult, keresett egy tanárt és tanult csaknem huszonöt-harminc éves koráig, hogy méltó férjként és családfenntartóként mutatkozhasson be. Krishnamacharya, amikor visszatért Mysore-ba, majdnem harminchét éves volt, és bőven rendelkezett azokkal a képesítésekkel, amelyeket Namagiriamma szülei lányuk leendő férjében kerestek.

Amíg jógát tanított Mysore-ban, Krishnamacharyának még kétszer ajánlották fel a Parakala Math főpapi pozícióját. Udvariasan visszautasította mindkét ajánlatot. Egy olyan családba született embertől, amely régóta elkötelezett a Srí-vaisnava-sampradaya tradíció szolgálata iránt, példátlan dolog volt visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Ezt az ajánlatot nemcsak megtiszteltetésnek tekintették, hanem kötelességnek is. Krishnamacharya döntése sokakat megzavart környezetében, de ez nem térítette el. Tudta, hogy tanára áldása meg fogja védeni, akkor is, ha az előtte álló út nem könnyű.

Bár háromszor utasította vissza, hogy főpapként szolgáljon, Krishnamacharya nem adta fel a Srí-vaisnava-sampradayát személyes vallási gyakorlatának és tanulmányainak részeként. Az alvarok számos tanítását egyezőnek találta a jóga azon tanításaival, amelyeket a Himalájában kapott mesterétől. Idővel integrálta az alvarok üzenetét a jóga üzenetével.

Például a Jóga szútra tanításánál úgy beszélt az Isten iránti odaadásról, mint az egyik útról, amelyet Patandzsali ajánl a jóga állapotának eléréséhez. Azok számára, akik hisznek Istenben, ez a legegyszerűbb út, mondta tanítványainak. Ha teljes egészében Istennek szenteljük magunkat, a prapatti vagy „teljes önátadás” értelmében (ahogy a Srí-vaisnava-sampradaya említi), gyakorlásunkban minimális mértékben lesz csak szükségünk a jóga más eszközeire.

Krishnamacharya azonban tudta, hogy ez az út nem mindenki számára vonzó: csak azok lesznek hajlandók megkísérelni, akik hisznek Istenben. Ezért nem ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai kövessék ezt az utat, de felajánlotta lehetőségként azok számára, akiket vonzott. Ilyen módon tiszteletet mutatott a jóga iránt, amely azt kívánja a tanártól, hogy tartsa tiszteletben minden tanítványa hitét és útját.

Eközben továbbra is dolgozott a maharádzsának. Rendkívül kompetens gyógyítónak és tanácsadónak bizonyult, és hamarosan az uralkodó egyik legmegbízhatóbb tanácsadójává vált. A maharádzsa bátorításával és segítségével alapította meg Krishnamacharya a Yoga Shalát (Jógaiskolát) a mysore-i palotában.

A Yoga Shala célja az volt, hogy a nyilvánosság számára népszerűsítse a jógát és előnyeit. Voltak órák fiatal fiúknak és lányoknak, valamint felnőtteknek, illetve az egészségeseknek és azoknak, akik Krishnamacharya terápiás tanácsát kérték. A fiatal fiúkat és lányokat külön, egy nagy csarnokban instruálta, és egy közeli, kisebb szobában tartott magán konzultációkat. Néhány tanítványát arra képezte, hogy instruktorokká váljanak, különösen ászanában és pránájamában.

Krishnamacharya sok mindent tanított tanítványainak a Yoga Shalában, és az, hogy mit tanított – Nathamuni és Patandzsali tanításaival összhangban –, attól függött, hogy mi állt a csoport vagy az egyén érdeklődése középpontjában. Az ifjoncok csoportjának, akik reggel és este keresték fel, gördülékeny, összefüggő sorozatokban összekapcsolt dinamikus testhelyzeteket tanított. A tanítványoknak tudniuk kellett az összes ilyen sorozatot**. Krishnamacharya Yoga Shalájának két tanítványát saját jogukon is nagy jógiknak tekintik: Pattabhi Joist és B.K.S. Iyengart.

Krishnamacharya fiatal tanítványai gyakran mutatták be előrehaladásukat a királynak, aki végül megkérte Krishnamacharyát, hogy könyvben rögzítse a fiatal tanítványainak tanított testhelyzeteket. Így írta meg Krishnamacharya 1934-ben első könyvét, a Yoga Makarandát (’A jóga nektárja’). A Yoga Makaranda részletezi azokat az ászanasorozatokat, amelyeket ezeknek a fiatal fiúknak és lányoknak tanított a Yoga Shalában az 1930-as években. E sorozatok közül számosat ma „astanga vinyásza jóga”-ként gyakorolnak, de Krishnamacharya Yoga Shalájából származnak.

Krishnamacharya ebben az időben beutazta Mysore állam minden részét, és azon erőfeszítései részeként, hogy a jógát újra megismertesse az indiaiakkal, a jógához kapcsolódó különböző témákról tartott előadásokat. Előadásain olyan tanítványai segítettek neki a különböző testhelyzeteket és sorozatokat bemutatni, mint B.K.S. Iyengar és Pattabhi Jois. Később saját gyermekei, Desikachar, Sribhasyam és Sri Shubha kísérték el előadásaira és mutatták be a pózokat a közönségnek.

A B.K.S. Iyengarral és Pattabhi Joisszal folytatott beszélgetésekből, illetve tanítványai és barátai által írott anekdotákból világos, hogy Krishnamacharya szigorú és rendkívül igényes tanár volt. Egy eset, amelyet Iyengar mondott el, jól illusztrálja ezt.

  • Az egyik bemutatón – mesélte Iyengar – ketten voltunk tanítványok, akiknek testhelyzeteket kellett végezniük. Néhányban én voltam jó, míg Keshava Murthy számos másban volt jó. Krishnamacharya egyik kedvenc tanítványa volt. A bemutató előtti napon azonban megszökött, és az egész felelősség az én nyakamba szakadt. Guruji [Krishnamacharya] odaadta nekem a testhelyzetek listáját, amelyekről másnap szó volt. A tényleges bemutató előtt azonban teljesen megváltoztatta a listát. Megdöbbentem, de szólni se tudtam. Valahogy megoldottam mindent, kivéve az utolsót, a Hanumanasanát, ami nehéz volt, mert a rövidnadrágom elég szoros volt. Amikor ezt mondtam neki, kivitt a pódium szélére és széttépte a nadrágomat oldalt, hogy kicsit lazább legyen. „Most már meg tudod csinálni” – mondta. Ilyen intenzív ember volt a tanárom, Krishnamacharya.

Meglepődtem ezen a történeten.[4] Mindig is nagyon kedves embernek ismertem a nagyapámat. Mivel az unokája voltam, talán nem mutatta ezt az oldalát nekem, talán változott élete során. Amikor nemrégiben Púnában jártam B.K.S. Iyengar 85. születésnapi ünnepségén, újra megkérdeztem őt Krishnamacharya fegyelmező szemléletmódjáról; szerettem volna tudni, hogy ez pozitívan vagy negatívan hatott-e rá.

  • Ha Guruji nem lett volna ilyen intenzív – válaszolta Iyengar erős és tiszta hangon –, nem lennék ma az, aki vagyok. Az intenzitás, amit átadott nekem, segített abban, hogy haladjak a jóga útján. Ezt neki köszönhetem. Annak ellenére, hogy akkor nehéz volt, hogy ezt kaptam, most élvezem a gyümölcseit.

Patthabi Jois hasonlóan vélekedett Krishnamacharyáról. Amikor néhány tanítványommal utazva 2003-ban találkoztam vele, egyik tanítványom megkérdezte tőle, hogy Krishnamacharya szigorú volt-e vele.

  • Nagyon szigorú – válaszolta azonnal. Egy pillanatnyi szünet után folytatta: – De csak a dharma (kötelesség) kedvéért. Azt akarta, hogy a legjobbak legyünk. Ezért volt szigorú. Azt akarta, hogy tökéletesen csináljuk a vinyászákat. Ha hibáztunk, addig ismételtette velünk, amíg jó nem lett. De a gyakorlótermen kívül nagyon kedves ember volt. Ételt adott nekünk, és tanította a sásztrákat.

Lehet, hogy Krishnamacharya szigorú volt a tanítványaival, de szigorúsága, a fegyelem hangsúlyozása és intenzitása a tanítások iránti szeretetéből eredt. Tanára a legjobbat várta tőle, ezért ő ugyanezt követelte fiatal tanítványaitól és a tanároktól, arra inspirálva őket, hogy a legnagyobb kaliberű tanárokká váljanak.

Krishnamacharya nem ugyanazt tanította az egészséges felnőtteknek és a királyi család tagjainak a Yoga Shalában, mint ifjú tanítványainak és a képzés alatt álló tanároknak. Amikor egészséges felnőttekkel dolgozott, inkább a raksama krámára[5] összpontosított; néhány egyszerű ászanát, de főként pránájamát tanított, illetve néhány meditatív gyakorlatot is. Minden tanítványának testre szabott gyakorlást állított össze ezen elemek kombinációjával.

Emellett minden tanítvány, képességeitől függően, különböző szinten teljesített; Krishnamacharya tiszteletben tartotta ezt, és tanítványait is arra tanította, hogy így tegyenek. Ahogy a gyerekeket is előbb kúszni, majd járni tanítjuk, és csak akkor tanítjuk futni, ha ezeket a lépéseket már elsajátította, a tanítványokat is lépésenként kell vezetnünk céljuk felé. Időnként ezek a lépések nagyobbak, máskor kisebbek. Ez szintén a tanítványon múlik.

Azoknál a felnőtteknél – beleértve a királyi család tagjait is –, akik csikitsza krámáért[6] vagy gyógyulásért keresték fel, körültekintően alkalmazta a jóga összes számos eszközét, hogy elősegítse az adott probléma enyhülését. Azoknál, akik fizikai korlátokkal éltek, használt bizonyos segédeszközöket is. Sokan építkeztek azóta Krishnamacharyának arra a módszerére, amely speciális segédeszközöket (a jóga mai kifejezésével élve „jógaeszközöket”) alkalmazott.

Nemcsak fizikai vagy pszichológiai gyógyulásért keresték fel Krishnamacharyát, hanem spirituális gyógyulásért is. Ilyen esetekben mindig ügyelt arra, hogy megismerje a tanítvány spirituális és vallásos hitrendszerét, mielőtt megkísérelt velük dolgozni. Szilárdan hitt abban, hogy nem erőltethetjük saját hitünket másokra, különösen nem a vallás vagy spiritualitás területén, amelyek nagyon személyesek. Az egyes hagyományok jellegzetes alakjai vagy tanításai emellett becsesek lehetnek az egyik számára, a másik számára azonban nem. Ha például muszlim tanítvánnyal dolgozott, arra tanította, hogy meditáljon Allahon. Ha a tanítvány keresztény volt, arra kérte, hogy Krisztuson vagy Márián meditáljon. Soha nem kérte volna az Úr Ganésha hívét arra, hogy Máriára vagy Allahra összpontosítson, mert ezek az alakok valószínűleg nem jelentettek volna semmit az adott személy számára, vagy akár sérthették is volna.

Ha a tanítvány ateista volt, soha nem beszélt neki Istenről a gyakorlás során. Ehelyett arra kérte, hogy meditáljon természeti jelenségeken, például a napon, a holdon vagy egy hegyen. Egyik tanítványa, egy nyugati keresztény, arra kérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa meg neki a Narayanáról[7], India egyik legfőbb istenéről szóló mantrát. „Narayana az én kultúrámból és tradíciómból származik – mondta neki Krishnamacharya – Meg kell találnod a saját Narayanádat a saját tradíciódban. Csak akkor fog működni.” A tanítványt mélyen megérintette ez a válasz.

„A vallás vagy spiritualitás személyes gyakorlás. Soha nem erőltethető másra, hacsak a másik nem keresi és nem alkalmas ugyanarra[8]” – ez volt Krishnamacharya határozott véleménye a témában. Mivel tisztelte az egyes tanítványok személyes spirituális gyakorlatát, a legkülönbözőbb hátterű emberek bizalmát elnyerte. Megértette, hogy a tanár szerepe az, hogy vezesse a tanítványt saját spirituális útjának felfedezésében. A tanár nem erőltetheti rá ezt az utat a tanítványra, mert azzal azt kérné a tanítványtól, hogy köteleződjön el valami mellett, amiben nem hisz. Ezzel nemcsak a gyógyulási folyamat hatékonysága romlik, de negatív hatása is lehet a tanítványra, és valószínűleg elszakítaná  a tanítvány és a gyógyító közötti bizalom kötelékét is.

Karrierjének ezen a pontján, sikeres, tiszteletben álló jógaiskolájával és családjával Krishnamacharya megállapodhatott volna, és élvezhette volna az életet. Ezzel azonban nem teljesítette volna tanára arra vonatkozó útmutatását, hogy terjessze a jóga üzenetét. Krishnamacharya ezért folytatta utazásait tanítványaival egész Indiában, előadásokat tartva a jógáról és előnyeiről.

Krishnamacharya bölcsességének mélysége és tanítványainak bámulatos ügyessége megragadta a közönséget, és azt az igényt is felkeltette bennük, hogy közelebbről megismerjék saját kulturális örökségüket. B.K.S. Ilyengar egy a Darsanam című folyóiratnak 1991-ben készült interjúban a következő benyomást osztotta meg tanáráról: „T. Krishnamacharya vékony és erős testtel volt megáldva. Szeme és teste ragyogott. Az elméje erős volt. Túl fiatal és éretlen voltam ahhoz, hogy vele tanuljak és megértsem a képességeit. A gurum erkölcsisége, tanultsága, mély meglátásai és tapasztalata különböztette meg őt a többi mestertől.”

Az előadások után gyakran rohanták meg és kérték, hogy a tanítványai lehessenek. Két dolgot kért a tanításért cserébe: azt, hogy töltsenek elfogadható időt a képzésben, és köteleződjenek el a gyakorlás mellett. Emlékeztette őket arra, hogy a tudás nem a tanítások tanulmányozásával, hanem a tanítások gyakorlásával szerezhető meg.

Még a Yoga Shalában végzett folyamatos munkája és az egész országban tartott előadásainak sűrű időbeosztása mellett is mindig talált időt a kertészkedésre. Ő maga készítette elő a trágyát és viselte szakértő gondját a fáknak és gyógynövényeknek. A tanítványainak előírt gyógyszerek többségét saját nevelésű gyógynövényeiből ő maga készítette el otthon. Mindig ez volt a régi tanárok és ájurvédikus orvosok gyakorlata. Sajnos az ájurvédában ma használt gyógynövények és más összetevők jellemző módon tömegtermeléssel készülnek, olyan elkészítési móddal, amely az ájurvéda alapjaival szöges ellentétben áll.

Növekvő híre és a király megbecsülése, támogatása ellenére Krishnamacharya élete egyszerű, szerény és független maradt. A király sokszor próbált magasabb fizetséget ajánlani neki úgy, hogy egy kosár gyümölcsben néhány drágakövet rejtett el. A nagyanyám mesélte, hogy Krishnamacharyának mindig volt valamilyen titokzatos érzéke ezekhez a dolgokhoz, és visszaküldte a királyi hírnökkel az érintetlen kosarat, az uralkodónak címzett üzenettel: „Uram. Köszönöm a gyümölcsöt, de attól tartok, nem fogadhatom el, mert töviseket is küldött velük.”

A királynak csalódást okozott, hogy Krishnamacharya nem fogadta el ezeket az ajándékokat, de szeretete a jógamester iránt és bizalma benne minden egyes nappal csak nőtt. Számos alkalommal konzultált vele. Még amikor lovat kellett választania saját használatára, akkor is kikérte tanácsát, hogy biztos lehessen abban, hogy a kiválasztott ló a legmegfelelőbb a számára.

(…)

Krishnamachraya mysore-i és India-szerte tett utazásai végül felhívták rá a nyugati orvosok és tudósok figyelmét is. Indián kívül kezdett terjedni a rendkívüli erővel bíró indiai jógi híre, aki meg tudta állítani a szívverését.

A kaliforniai Wenger professzor és a Párizsból származó Dr. Therosse Brosse 1935-ben felvette Krishnamacharyával a kapcsolatot, remélve, hogy megvizsgálhatják néhány történet hihetőségét, amelyeket csodákat véghezvivő jógikról hallottak. Krishnamacharya beleegyezett a közös munkába. A tanúként jelen lévő más tudósok körében bemutatta Wenger professzornak és Dr. Brosse-nak, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind pedig az elektromos aktivitása tetszés szerint módosítható. Azt is bebizonyította, hogy több mint két percig képes megállítani szívverését. Erre a kísérletre 1936. január 23-án került sor. A Dr. Brosse által kiállított bizonyítvány szerint „… nemcsak azt bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind az elektromos működése tetszés szerint módosítható, amit a Nyugat nem tekint lehetségesnek, de lehetővé tette számunkra azt is, hogy megalapozzuk a jógikus állapotoknak az előre látottnál mélyebb elemzését.” Krishnamacharya emlékezett arra, hogy egy Németországból érkezett specialista azt mondta a bemutató után: „halottá nyilvánítottam volna”.

Köszönhetően Krishnamacharya fáradhatatlan erőfeszítéseinek, az emberek szerte Indiában elkezdtek komolyabban jógával foglalkozni, és nem csupán az ilyen „csodák” miatt, hanem azért, mert a jóga előnyei egyértelműen valóságosak voltak.

Krishnamacharya azzal is felbolydulást keltett az országban, hogy nőknek tanított jógát. Akkoriban nem tekintették megfelelőnek azt, hogy nőknek tanítsanak jógát és más különleges tanításokat.

Ennek okát Nathamuni említi a Yoga Rahasyában. A szöveg azt mondja, hogy a nők hajlamosabbak a pletykálkodásra, mint a spirituális gyakorlásra. Ha ezt szó szerint vesszük, úgy tűnik, hogy maga a szöveg is ellentmondásos, mert egy korábbi fejezetben Nathamuni kifejezetten támogatja a nők jógagyakorlását. Úgy érzem, annak oka, hogy nem engedték a nőket jógát tanulni, valójában sokkal árnyaltabb volt. Azokban az időkben nagyon máshogy éltek az emberek. India betörések folyamatos fenyegetettségében élt, a férfiak nap közben gyakran az erdőben voltak, ahol gyakoroltak vagy élelemre vadásztak, míg a nők otthon maradtak magukban, és együtt nevelték a gyerekeket, vigyáztak a tehenekre vagy dolgoztak a kertben. Így a nők mindig más nők társaságában voltak, ami lehetőséget adott nekik különböző dolgok, többek közt – ahogy arra a régi mesterek jutottak – saját gyakorlásuk megbeszélésére is, amelynek titkosnak kellett volna maradnia. Valószínűleg ezért nem tanítottak a nőknek sok különleges gyakorlatot, és ezért érvényesítették a későbbi mesterek ezt a szokást, és zárták ki a nőket a jóga tanulásából és gyakorlásából.

Krishnamacharya azonban úgy gondolta, hogy a nőknek ugyanúgy szükségük van a jóga által nyújtott nyugalomra, mint a férfiaknak. Azt is felismerte, hogy a nők vezető szerepet fognak játszani a modern társadalomban, és úgy gondolta, hogy a jóga nagyon is előnyükre fog válni. Felesége, Namagiriamma és sógornője, Jayaammal is az első nők közé tartozott, akiknek jógát tanított. 1936-ra Krishnamacharyának már három gyermeke volt: Pundarikavalli, első lánya, aki 1931-ben, Alamelu, második lánya, aki 1933-ban, és Srinivasan, harmadik gyermeke és első fia, aki 1936-ban született. Mindegyiküknek tanított jógát, beleértve lányait is.

1937-ben aztán látogató érkezett a mysore-i palotába. A látogató egy külföldi hölgy volt, aki férjével, a maharádzsa közeli barátjával érkezett a palotába egy királyi esküvőre. Amikor a hölgy hallott a palotában tartott jógaórákról, megkérdezte a királyt, hogy részt vehet-e, és a király megkérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa a hölgyet.

Krishnamacharya szkeptikus volt a hölgy szándékait és érdeklődését illetően, és azt válaszolta, hogy tanítani fogja, de bizonyos feltételeket el kell fogadnia. Arra utasította a hölgyet, hogy csak bizonyos ételeket és gyümölcsöket egyen, és fejezze be a gyakorlását napfelkelte előtt, majd ismételje meg tanára előtt este.

Szörnyűek voltak ezek a feltételek, figyelembe véve, hogy a hölgy esküvőre érkezett, amelyet pazar lakoma kísért. Már az esküvő előtt is több vidám este volt, kora hajnalig tartó tánccal és koktélozással, de a hölgynek korán nyugovóra kellett térnie, hogy napfelkelte előtt befejezhesse gyakorlását, így lemaradt az összes kellemes estéről. Hűségesen követte Krishnamacharya utasításait, és nem hagyott ki egyetlen nap jógagyakorlást sem. Krishnamacharya nagyon elégedett volt; hamarosan könnyített a feltételeken, és a hölgy nagyon különleges tanítványává vált.

A külföldi hölgy neve Indra Devi volt, aki korunk egyik legdinamikusabb jógamesterévé vált, olyan távoli országokba juttatva el a jógát, mint – egyebek mellett – Kína, az Egyesült Államok és Argentína. Szoros kapcsolatot tartott fenn mesterével annak haláláig.

Szerettem volna interjút készíteni Indra Devivel ehhez a könyvhöz, de sajnos 2002-ben elhunyt, mielőtt levelem elért volna hozzá. Más forrásokból próbáltam információt gyűjteni Krishnamacharyával való kapcsolatáról, de nem sok első kézből származó adatot találtam. Egy Los Angeles-i jó barátom, Larry Payne sietett segítségemre. A ’80-as évek elején szervezett egy konferenciát a jógáról, tisztelegve Krishnamacharya tanításai előtt. Apám és Indra Devi is részt vett ezen, és Larry mindent videóra vett. Nagyvonalúan felajánlotta, hogy másolatot küld a videóból, hogy forrásként felhasználhassam ehhez a könyvhöz.

Hallgattam, ahogy Indra Devi szenvedélyesen beszél a jógáról, az útjáról és leginkább a tanáráról. Az egyik anekdota, amelyet elmondott, különösen mély benyomást gyakorolt rám. Manapság néhány körben úgy gondolják, hogy bele kell erőltetnünk magunkat egy testhelyzetbe. De az, amit Indra Devi elmondott a gyakorlásáról és Krishnamacharya tanításáról, ellentmond ennek.

  • Emlékszem, az elején, az egyik órán mindenki a Pascimatanasanát végezte. Illetve hát majdnem mindenki. Tudják, [ez az a póz, amikor] a lábak a talajon nyújtva, belégzés – kilégzésre megérinted a lábujjadat. A kezem annyira messze volt a lábujjaimtól, hogy megkértem az egyik tanulótársamat, hogy toljon meg hátulról. Sri [Krishnamacharya] azt mondta: „Nem, nem, nem! Megsérülhet egy izom. Nemsokára meg tudod csinálni.” És emlékszem, ott voltam a földön, felnéztem rá és azt mondtam: „[talán majd] a következő inkarnációmban

Számomra ez a jóga tanításainak szívéből jövő üzenet, amelyet Krishnamacharya itt olyan egyszerűen és hathatósan mutatott be. Mindig hangsúlyozta: „A jógát kell hozzád igazítani, és nem fordítva.”

Krishnamacharya gyógyítói híre egész Indiában elterjedt. Gyógyítóként elért rendkívüli hatásossága részben a jóga és az ájurvéda tanításainak gondos kombinálásából eredt. Az ájurvédát a bengáli mestertől, Krishnakumartól tanulta. A két tradíció hasonló tanításokon osztozik; úgy vélik, hogy Patandzsali alkotta meg a jógát és az ájurvédát is.

Krishnamacharya mindkét tudományban tanúsított alapos tudása lehetővé tette, hogy hatékonyabb és teljesebb gyógyító kezelést nyújtson a legkülönfélébb problémákkal érkezők számára. Ha például valaki májproblémával kereste fel, nemcsak a jóga gyakorlatait ajánlotta neki a betegség kezelésére, de a megfelelő ájurvédikus készítményeket is javasolta neki. Mivel mindkét iskola mestere volt, biztonságosan tudta kombinálni a két hagyományt, és hatásosabb kezelést tudott nyújtani.

Krishnamacharya számára mindig a gyógyítás volt munkája legfontosabb szempontja. Úgy gondolta, hogy ha az ember nem egészséges, nem tudja teljesíteni kötelességeit az életben. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai és betegei minden nap gyakoroljanak. A jóga ereje csak napi gyakorlás mellett nyilvánul meg. Krishnamacharya maga soha nem hagyta ki saját napi gyakorlását. Személyes gyakorlása értékes volt a számára, különösen gyógyítóként. Azt vallotta: ha mi gyógyítóként nem vagyunk egészségesek, hogyan tudnánk másokat gyógyítani?

(…)

Krishnamacharya tudta a jógáról, hogy feltölti, felfrissíti, megnyugtatja a gyakorlót, és teret biztosít ahhoz, hogy tanulmányozzuk életünket. Ezért ragaszkodott a napi gyakorláshoz; nem csupán azért, hogy egészségesek maradjunk, hanem azért is, hogy legyen tere általános egészségünk felbecslésének. Hektikus, zaklatott modern időnkben ezért válik tanítása még inkább relevánssá.

Napról napra egyre több ember látogatta a Yoga Shalát. Sokan egyéni kezelésre jöttek, mert hallottak Krishnamacharya gyógyító erejéről. Mások azért érkeztek, hogy tanítványai legyenek, néhányan pedig azért, hogy megtanulják mellette, hogyan tanítsanak. A Yoga Shala hatása és híre egyre nőtt, és hamarosan külföldiek és indiaiak egyaránt megfordultak itt.

A mysore-i király kérésére Krishnamacharya felkereste a szomszédos Hyderabad államot, hogy a nizám, az uralkodó családját tanítsa. Tanításaiba foglalta a helyiek saját szúfi filozófiáját, amelyet a Himalájában tett útja során tanulmányozott. Bizalmuk egyre nőtt benne, és a mysore-i maharádzsa kiváló követévé vált.

A maharádzsa, akit lelkesített a jóga üzenetének terjesztése, továbbra is különböző városokba küldte Krishnamacharyát, Mysore állam határain belül és kívül egyaránt. Járt Madrászban, Bombayben[9], Púnában és más jól ismert városokban szerte Indiában. Híre terjedt, és minden városban, ahova ellátogatott, egyre több tanítványt szerzett a jógának.

Egy Púnában 1938-ban tartott előadássorozaton a Deccan Gymkhana sportklub egyik tagja, Dr. V.B. Gokhale jóga iránti erős érdeklődése vezette Krishnamacharyát arra, hogy megkérje tanítványát, B.K.S. Iyengart, hogy maradjon Púnában, és tanítson. Iyengar egész hátralévő életére Púnát választotta otthonául, és megalapította a mára világhírű Ramamani Iyengar Memorial Yoga Institute-ot.

Ugyanebben az évben, 1938-ban június 21-én megszületett Krishnamacharya negyedik gyermeke, második fia, T.K.V. Desikachar. (…)

Az 1940-es évek elején Krishnamacharya továbbra is sűrűn utazott és tanított. 1940 júliusában Bombay kormányzója, Roger Lumley őexcellenciája, meghívta Krishnamacharyát, hogy tanítson neki jógát. 1941 márciusában Baroda[10] maharádzsája hívta meg Krishnamacharyát. Három hónapig maradt ott, ászanát és pránajámát tanított a maharádzsának a Laxmi Vilas palotában. A divannak[11], V.T. Krishnamacharinak, őfensége magántitkárának, illetve Sriman Mansingraosubrao Ghorpadénak, a maharádzsa apósának is tartott órákat.

(…)

1946-ra Kirshnamacharyát egész Indiából hívták már tanítani, így ájurvédikus kutatóintézetekből is, hogy megnyerjék útmutatását és támogatását. Hívták Madrászba, hogy segítsen beépíteni a jógát az ájurvédikus főiskola tantervébe. Eközben a mysore-i orvosi egyetem útmutatását kérte a testnevelés jógikus rendszerére vonatkozó további ismeretekkel kapcsolatban. Dr. Lakshmipathy az indiai orvostudománynak szentelt tanulmányi bizottságból meghívta Madrászba, hogy segítsen az ájurvéda tanmenetének kialakításában.

Krishnamacharya életének erre az időszakára sok mindent elért. Újra fel tudta kelteni az érdeklődést a jóga tanításai iránt, nemcsak Mysore-ban, hanem India nagy részén is. Az emberek az egész országban élvezték a jóga és a jógatanítások előnyeit, és még többet szerettek volna tudni. Utazásain, tanításain, előadásain, bemutatóin és gyógyító praxisán keresztül újjáélesztette a jógahagyományt. A mysore-i maharádzsa nagylelkű támogatása nélkül ez nem lett volna lehetséges.

Ez a támogatás azonban hamarosan megszűnt. Az ország politikai térképe örökre megváltozott, amikor India 1947-ben elnyerte függetlenségét a brit uralom alól. A helyi kormányzók hatalma megszűnt, és a maharádzsa többé nem tudta támogatni azokat a kezdeményezéseket, amelyeket támogatni kívánt, például a Yoga Shalát. Mysore újonnan kinevezett fő minisztere nem tekintette fontosnak a jógát, és azonnal elrendelte, hogy az iskola három hónapon belül zárjon be.

A Yoga Shala tanítványai tiltakozást szerveztek a fő miniszter háza elé. Ahogy kiszaladt hozzájuk, a fő miniszter elesett és megsérült. Senki nem tudta meggyógyítani, végül Krishnamacharyát hívták. A fő miniszter annyira csodálta Krishnamacharya gyógyító kezelésének sikerét, hogy megkísérelte pénzzel jutalmazni a jógamestert. Krishnamacharya visszautasította a pénzt: „Nem akarok pénzt. Ha köszönetet akar mondani, segítse a Yoga Shala tanítványait.” Ez azonban nem szerepelt a fő miniszter kijelölt programjában – forráshiány miatt a Yoga Shala 1950-ben bezárt.

Krishnamacharya közel hatvankét éves volt, öt gyerekkel. Visszavonulhatott volna, hogy csendesen éljen, ahogy sokan tették az ő életkorában. Neki azonban nem ez volt a szándéka vagy célja. Elvesztette ugyan a mysore-i palota anyagi támogatását, de nem vesztette el mestere áldását vagy saját küldetése iránti szenvedélyét.

Az aranykor távolról sem ért még véget. Épp hogy elkezdődött.

A bejegyzés folytatását itt találod: Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 3. rész

[1] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[2] Ismertebb nevén Muktinath templom, Nepálban. (a fordító megjegyzése)

[3] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[4] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

**A szerző itt a sequence szót használja; feltételezhető, hogy az egyes ászanákhoz tartozó vinyászák sorozatáról van szó, nem pedig az astanga vinyásza jóga hat sorozatáról, már csak azért is, mert a Yoga Makarandában nem sorozatba rendezve szerepelnek az ászanák, hanem önállóan, a hozzájuk tartozó vinyászaszámolással. (A fordító megjegyzése)

[5] „A raksana szó jelentése ’megőrzés’ vagy ’fenntartás’. A raksana kráma középpontjában az egészség megőrzése, a stressz enyhítése és a megújulás áll. Ez a gyakorlás ideális a legtöbb családfenntartó, mozgalmas társadalmi és szakmai életet élő felnőtt számára. Ebben az életszakaszban elsődleges igényünk egészségünk megőrzése, hogy teljesíteni tudjuk kötelességeinket.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o. – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[6] „A csikitsza szó jelentése ’terápia’, és a csikitsza kráma középpontjában a jóga gyógyulási folyamatban történő alkalmazására áll. Ha ezen a kategórián belül dolgozunk, fizikai, mentális, emocionális vagy pszichés egészségünkkel tapasztalunk problémát. Van valamilyen baj/betegség, amelytől meg akarunk szabadulni. A fókusz itt azon van, hogy visszatérjünk a nyugalom és egészség állapotába.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.) – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[7] Visnu másik neve (a fordító megjegyzése)

[8] ugyanarra a gyakorlásra (a fordító megjegyzése)

[9] Madrász mai neve Csennai, Bombay ma Mumbai (a fordító megjegyzése)

[10] A mai Gujarat része (a fordító megjegyzése)

[11] kormányzati tisztviselő, a király után a legmagasabb rangú hivatalnok (a fordító megjegyzése)

Édes Amma

Three Guru Jois

Nem tudom, hogy hányan tudják, hogy Amma, Guruji felesège is Krishnamacharya tanítványa volt. Tőle tanulta az astanga jógát ès ő is ugyanúgy megkapta Krishnamacharya áldását, hogy tudását továbbadja.
Amma volt a tudás kútja. Ha abban a szerencsèben részesült az ember, hogy el tudta csípni egy alkalmas pillanatban, amikor két szónál többet is lehetett vele váltani, érdekesebbnél érdekesebb történeteket osztott meg saját gyakorlásának tapasztalatairól.
A legédesebb és legkedvesebb emberek egyike volt, akivel valaha találkoztam. Még most is megmelengeti a szívemet, ha felidézem magamban a mosolyát.

Egy alkalommal – ezt sohasem fogom elfelejteni – Guruji hozzájárulását kértem, hogy egy hetet Goán tölthessek, megadva fáradt testemnek a szükséges pihenést. Guruji épp arról beszélt, hogy nem kellene elmennem, amikor betoppant Amma és megkérdezte, hogy mi zajlik éppen.
Elmondtam neki Goára “menekülésem” tervét, mivel Guruji arcán az egyet nem értés jelei mutatkoztak. Amma hirtelen kannadára (a helyi nyelvet hívják így) váltva Gurujihoz fordult, röviden mondott neki valamit, aztán visszaváltva angolra azt mondta: “igen, persze, hogy mész, sokat úszol majd, pihensz”.
– Csak egy hét! – vágta rá rögtön Guruji.

Érthető, hogy miért beszél Sharath olyan szeretetteljesen és nagy kedvel a nagymamájáról. Mindig hiányozni fog mindannyiunknak, akik részesülhettünk abban a csodában, hogy ismerhettük.

Forrás: Ashtanga Yoga Atlanta
Fordította: Müller Fruzsi

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

prof_krishnamacharya

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

nammalwar

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathramuni

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

young_krishnamacharya

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 3. rész

Guruji Sri K.

(Elöző részek: Első, második.)

Guruji öröksége

Gurudzsiről szóló cikksorozatunk utolsó befejező bejegyzése következik, amely szeretett jógamesterünk hagyományát, örökségét célzott bemutatni. Patthabi Jois neve a jóga világban a diákoknak köszönhetően vált híressé, azáltal, hogy tovább adták egymásnak, hogy kinél tanulták ezt a különleges jógastílust, az astanga vinyásza jógát. Gurudzsi kijelentette, hogy amit ő oktat, azt mesterétől Krisnamacsarjától tanulta. Azt nyíltan elismerte, hogy finomított a pózok sorozatán, amiket Krisnamacsarjától kapott, és egy tisztább, szisztematikusabb sorozatba rendezte őket. Ez, ahogy állítja azután történt, hogy ő maga megfigyelte, és megtapasztalta a gyakorlást, annak érdekében, hogy a test hatékonyabb nyílását, lazulását érjük el, és ezzel kikövezzük az utat a jóga valódi megéléséhez, elvégezte a megfelelő módosításokat.

Ami szokatlan a Gurudzsi által oktatott astanga jógában az az, hogy a diák fokozatosan kerül bevezetésre egy meghatározott sorozat ászanáiba, lépésről-lépésre. Minden egyes diáknak először a napüdvözletet tanítja meg, mivel Patthabi Jois szerint ez az alapja a gyakorlásnak. Majd ezt követően kapja meg a sorozat többi pózát a tanuló, de csak akkor, hogyha egy bizonyos fejlődést mutat a már megtanult ászanákkal. Pattabhi Jois bizton állította, hogy ez a módszer belülről ébreszti fel a lélek fogékonyságát, de ehhez első lépésként meg kell tisztítani a testet a fizikai kiegyensúlyozatlanságtól. Szerinte nincs értelme nehéz pózok kivitelezésének, ha nincs felkészülve az illető teste/tudata/idegrendszere.

A kezdők ezért először a gyakorlás alapvető összetevőivel ismerkednek meg, amely a napüdvözletekből és az álló pózokból áll, annak érdekében, hogy ezzel a test felkészüljön a sorozat ülő pozícióinak kivitelezésére, amely azután következik. A rendszer sajátossága, hogy az elején nagyon megterhelő lehet fizikailag, mivel nagy belső hő termelődik, és a gyakorló hevesen izzadhat. Ez általában az első időszakban jellemző, mivel a tisztulási folyamat részeként megtisztul a test, az elme és az idegrendszer, hogy felszabadítsa a belső kiegyensúlyozatlanságot, megnyissa a testet és az elmét a Jóga mélyebb befogadására. Ennek a rendszernek megfelelő gyakorlás az egyik legmegterhelőbb fizikailag a modern jógaiskolák közül, de Gurudzsi szerint a cél nem fizikai, hanem spirituális jellegű – ezért nem kell atlétának lenni, hogy az ember gyakorolja az astangát, de mindenesetre az erő és a hajlékonyság természetesen ered a gyakorlásból.

A rendszerben hat különböző sorozat van, átlagosan 25 ászana mindegyikben. Egy kézzel meg lehet számolni azokat, akik a harmadik sorozatot követő sorozatokat gyakorolják a világon, gumiember módjára végrehajtható erős hátrahajlítások, csavarások és nyújtásokból áll, amelyek mélyen hatnak a belső szervekre, a testre a tudatra és az idegrendszerre. Az Ashtanga Yoga Research Institute (AYRI, a mai KPJAYI), ahol Gurudzsi volt az igazgató, az a tanítási metódus, hogy minden diáknak lassan és fokozatosan építi fel a gyakorlását. Senkinek nem tanítanak haladó ászanákat, csak ha már 3-5 év folyamatos gyakorláson van túl, valamint odaadást és következetességet mutat. A két utolsó sorozatot egyfajta mítosz lengi körül, különösen az utolsót, mivel eddig egy ember van a világon akinek Gurudzsi azt megtanította, és az nem más mint R. Sarath Jois, Gurudzsi unokája, és a KPJAYI jelenlegi igazgatója, Gurudzsi örökségének továbbadója. A szóbeszéd szerint bizonyos “gyakorlatok” közé tartozik a saját szívverés megállítása, és más szélsőséges fizikai kontroll kivitelezése az izmokon és a belső szerveken.

Ezek a haladó sorozatok persze messze túlmutatnak azon amit általában az egészség központokban, fitnesz termekben és jóga stúdiókban tanítanak a világban, de érdekesség, hogy a power jógaként és fitnessz jógaként népszerűvé vált stílusok, amelyek elterjedtek a termekben 10-20 évvel ezelőtt, mind az első sorozatból alakultak ki, amely az AYRI-ból került ki. Ez a sorozat a Jóga Csikitsza (jóga az egészségért), amely átrendezi és kiegyensúlyozza a fizikai testet azzal, hogy először felébreszt egyfajta tudatosságot az egészséggel kapcsolatban, majd elkezdi az energiát áramoltatni a testben, a bokák, sarkak, csípő és a gerinc nyitásával, tespedésből való felébresztéssel a megfelelő áramlásért és jóllétért.

A második sorozat a Nádi Sódhána (Idegtisztító) mélyebben dolgozik azáltal, hogy megnyújtja a gerincet, és tovább erősíti a szerveket. Ebben a sorozatban sok hátrahajlító pózt, csavarást, lábat a fej mögé tevő ászanát találunk, egyszerűbb kartámaszokat, majd egy sor fejenállás variáció hozza a következő fordulatot a sorozat végén, amely új energiaáramlást indít be a test középső tengelyén, és fokozza az agy vérellátását.

Az utolsó négy sorozat a Haladó A, B, C és D – a Stíra Baga (Az erő központosítása). Ezeknek a pózoknak a célja a test/elme/idegrendszer központosítása és belülről eredő megszilárdítása. Ezen haladó pózok megfelelő alapok nélküli kivitelezése sokkal nagyobb kárt okozhat a test/elme/idegrendszer hármasában a pózok puszta intenzitásából eredően, mint amekkora hasznot nyerünk, általa. Ezért, csak évek óta tartó gyakorlást követően, tanárunk által jónak látott időben kezdjük el csinálni. Ezt a sorozatot a “Rísi” sorozatnak is nevezik, mivel a Védákban szereplő híres bölcsek közül többek neve is felbukkan benne. Az A és B sorozatban található pózok egyre nehezebb erősségű, a lábakat a fej mögé tévő variációkból állnak, fárasztó kartámaszok, mély csavarások és hátrahajlításokból áll. Átlagosan minimum 2-3 év alatt lehet elsajátítani az egyes sorozatokat. A diákok egy része nem is próbál ki az első sorozaton kívül mást, de minden gyakorlóban közös a gyakorlás iránti szeretet, az egészségük, jóllétük rohamos javulása, amely úgy tűnik mintha a bőrükön, szemükön keresztül tündökölne, és amely világosan látszik az arcukon.

Természetesen az astangások között is felbukkannak különböző “vétkekkel”, rossz szokásokkal rendelkezők, amikor először kezdenek astangázni. A legtöbbeknek ezek a szokások elmúlnak a belső forrás felé irányuló egyre nagyobb fogékonyság által – hiszen amikor felfedezzük ezt a belső forrást, erőt, a külső benyomások és ingerek egyre érdektelenebbé válnak. Gurudzsi mindig is arra ösztönözte diákjait, hogy adjanak nagyobb figyelmet a létezés iránti belső fogékonyságuk erősítésében, az étkezés, egészség, táplálék stb. tekintetében. “Találd meg azt, ami számodra a legjobban működik.. A tiszta test természetesen tudja, hogy mi a jó neki! Hallgass a belső hangra, és fokozatosan meg fogod tanulni, hogy mi az ami jó és mi az ami kevésbé hasznos számodra.” Ezeknek a gyakorlatsoroknak a legnagyobb előnye az, hogy az ember a jóllétét és egészségét tudja javítani, mindamellett, hogy kialakul egy újfajta megközelítése az életének, a belső mélységek felé kialakuló nagyobb fogékonyság által. Mindazoknak akik azt gondolják, hogy ez a rendszer arra való, hogy szép testet építsünk – szálkásat, csinosat, mutatósat, mint egy görög istenét.

Sri K Pattabhi Jois

Pattabhi Jois azt mondja:

“A jóga nem fizikai gyakorlás, ez nem jó megközelítés. A hatha jógát lehet kizárólag külső testgyakorlásra használni, de nem ez a jóga alapvető haszna. A jóga nagyon mélyre tud hatni, olyan mélyre, hogy megérinti az ember lelkét. Ha a jógát megfelelően gyakorolják, hosszú időn keresztül, az idegrendszer megtisztul, és megtisztul az elme is. Amikor megfelelően gyakorlod az ászanákat, hosszú időn keresztül, a prátjahára, a dáraná és a djána alapjai természetesen alakulnak ki, és előidézi az elme tisztaságát valamint az önmagunk belső lényege iránti megnövekedett fogékonyságot.” Gurudzsi diákoknak szóló üzenete egyértelmű: “Gyakorolj, gyakorolj, és minden más jön magától!” Ezzel a kijelentésével a jóga magasabb szintű megtapasztalására utal, amit a gyakorlás magával hoz. Gyakorlás nélkül majdnem hogy lehetetlen a jóga egy sokkal mélyebb szintű megértése. A jóga nagyobb lényegét nehéz névvel illetni és formába önteni, de helyes gyakorlás által felébred a belső lény iránti érzékenység, és megtapasztalhatjuk ahogy megéli és érzékeli a test/elme/érzékszervek működését, ahelyett, hogy beleakadna. Gurudzsi nagyon fontosnak tartja az ászana gyakorlást ebben a folyamatban, hiszen az elménk és a testünk is kötött minták mentén működik, és a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt a folyamatot megtörjük az az, hogy legyen egy következetes ászana gyakorlásunk, amely felszabadítja a belső feszültség rétegeit, és megkönnyíti a belső tisztaság, egészség és szabadság kialakulását. Senki nem állítja, hogy ez a folyamat könnyű, de azoknak akik kitartanak a gyakorlásuk mellett, azoknak a jutalma nem marad el. Lehet vitatkozni ennek a rendszernek a hatékonyságával, érdekes azonban, hogy milyen gyorsan nő az astangások száma az egész világon, így kijelenthetjük, hogy előnye biztosan van a gyakorlásnak, legyen az akár fizikai vagy spirituális.

Pattabhi Jois sosem volt egy nagy szónok. Hagyományos brahman nevelést kapott, így nem szerette a jógával kapcsolatos nézeteit nagyközönség előtt hangoztatni. Sokszor elmondta, hogy hosszú időbe telik a jóga mélyebb rétegeinek megértése, nincsenek egérutak. Egy könyvet írt csupán, a Jóga Málát. A talán leghíresebb idézete, amely összefoglalja a tradíciót: “Astanga jóga 1% elmélet, 99% gyakorlat.” Gurudzsinél nem voltak tanárképzők, vagy haladó tanfolyamok a tanulók számára. Az egyetlen elvárása a diákokkal szemben az volt, hogy gyakoroljanak, és tanulják meg azt a rendszert amit oktatott. Aztán évek múlva, amikor a diák nagyobb tudást, és a tanultak megértését mutatja, megkaphatta Gurudzsi áldását az oktatásra. Azok akik megfelelő képzettség nélkül oktatják a rendszerét Gurudzis azt mondja: “Legyenek ilyen tanárok is, és reménykedjünk, hogy a diákjaik egy napon megtalálják azt, akit valójában megérdemelnének.”

guruji5

Ortodox Brahminként és az Advatia hagyományok – amely Sri Sankaracsarja terjesztett el – követője lévén, a hitelesség és az elköteleződés a rendszer megtanulásának kiemelkedő jelentőségű Gurudzsi számára. Megjeleníti megingathatatlan hitét a Védák tanításában: “Minden benne van. Csak meg kell nyitnunk a saját fejünkben már meglévő tudásunkat, és akkor megérthetjük az őseink nagyszerűségét.” Patandzsalit idézi Gurudzsi, amikor a rendszert astanga jógának nevezi. Patandzsali jóga szútráinak második fejezetében, a Szádhana Pádában találjuk először meg az Asta-anga, a nyolc ág elnevezést, amely arra utal, hogy nyolc lépcsőfokon vezet el a jóga fokozatos megvilágosodása felé, és érjük el a végső transzcendentális állapotot, a Szamádhit. Gurudzsi többször kijelentette, hogy a jóga lényege a teoretikus tudáson túlmutat: a gyakorlás megtapasztalása által tudjuk a tudatosságunkat valami jelentősebb felé fordítani mint amit gondoltunk. “A gyakorláshoz idő kell. Amikor te magad tapasztalod meg, akkor te magad fogsz rájönni, hogy mi az igaz.” Ezért szokott mosolyogni azokon, akiknek egyértelmű véleményük van a jógáról anélkül, hogy megfelelő alappal rendelkeznének ahhoz, hogy azt befogadják. A gyakorlás valódi hatásainak és eredményeinek az egyes gyakorlók életében az egyéni megtapasztalás útján fedezhető fel, az azonban elmondható, hogy ez a stílus egy egészen új kapcsolatot hozott létre a jóga és az emberek között. Pattabhi Jois szerint az astanga sohasem a fizikai testről szólt, hanem sokkal inkább arról a belső megtapasztalóról, amely egyre láthatóbbá és szabadabbá válik a folyamatban.

Bármikor feltették neki a kérdést, hogy tisztázza mik a nézetei a jóga és a gyakorlás kapcsolatában és hogy mire való, egyértelmű a véleménye:
“Az ászanák és a pránajáma gyakorlása, a test és az érzékek irányításának megtanulása, annak érdekében, hogy a belső fény felgyulladhasson. Ez a fény ugyanolyan az egész világon, és az embernek lehetősége van arra, hogy megtapasztalja ezt a fényt, a belső Ént a megfelelő jógagyakorlás által. Ez a jógagyakorlás természetes velejárója, hogy az ember megtanulja az elméjét irányítani, mivel megtapasztalja annak a támogatását. Persze az elme irányítása rendkívül nehéz, azonban minden lehetséges a megfelelő gyakorlás által. Ennek megfelelően mindenekelőtt gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell, hogy a jóga mély megértése elérhetővé váljon számunkra. Ezt követően képesek leszünk megtörni az elme megszilárdult mintáit, és megtapasztalhatjuk annak mélyben rejlő támogatását. A filozófia is fontos, de ha nem vagyunk kapcsolatban és összeköttetésben az igazsággal és a gyakorlattal, akkor mire való? A véget nem érő fecsegés csak elfárasztja az elmét! A gyakorlás az alapja a filozófia igazi megértésének. Ha a dolgok nem válnak gyakorlattá és nem tudjuk megtapasztalni őket, akkor mi a hasznuk? „Jóga hinam katham móksam bhaváti druvam.” Jóga nélkül (gyakorlati megtapasztalás) hogyan lehet a felszabadulás iránti törekvés lehetséges?” [Narapuma Magazine, 2004]

Befejezésként következzen egy részlet Sandra Anderson Gurudzsival készült interjúból:
(…)
SA: Milyen rendszerben tanítja az ászanákat és a pránajámát?

PJ: Én kizárólag astanga jógát tanítok, az eredeti rendszert, amely Patandzsali Jóga Szútráiból ered. (…) „Taszmin száti szvasá prásvaszajor gáti viccsédá pránajáma.” (II.49.) Először az ászanát kell tökéletesíteni, aztán kezdhető el a pránajáma gyakorlása: a belégzés és a kilégzés irányítása, a légzés szabályozása, a légzés visszatartása. Az ászana tökéletesítését követően jöhet a pránajáma tökéletesítése. Ez a jóga módszere.

SA: Milyen a tökéletes ászana, hogyan lehet kivitelezni?

PJ: „Stíra szukham ászanam” (II. 46) A tökéletes ászana azt jelenti, hogy szilárdan és boldogan három órán keresztül benne tudsz lenni, minden gond nélkül. Miután a lábaidat kiszeded az ászanából a tested továbbra is boldog.

Abban a rendszerben amit én tanítok, nagyon sok ászana van, amely a véráramlással, a légző szervekkel és a tekintet fókuszálásával dolgoznak. Hajlékonynak kell lenni, és a testünk három részét, a fejet, a nyakat és a törzset egy egyenes vonalba kell tartani. Ha a gerincünk görbe, az hat a légzés minőségére. Ahhoz, hogy megfelelően tudj lélegezni, a gerincednek egyenesnek kell lennie.

A Múladárából (gyökércsakra) 72.000 nádi (csatornák, amelyeken keresztül a prána áramlik a finom testben) ered. Az idegrendszer innen nő ki. Ezek a nádik mind szennyezettek, meg kell őket tisztítani. A jóga rendszerében az ászanák és a légzés segítségével meg tudjuk tisztítani a nádikat minden nap. Megtisztulnak a nádik azzal, hogy a megfelelő pózban vagy, hogy minden nap gyakorolsz, ki- és be lélegzel, amíg végül hosszú idő után az egész tested erős lesz, az idegrendszered meggyógyul. Amikor az idegrendszer tökéletes, akkor a test erős. Amint megtisztul az összes nádi, a prána (a finom energia) be tud lépni a központi nádiba, a Susumnába. Ehhez az kell, hogy tökéletesen tudd irányítani az ánuszt. Gyakorolnod kell a bandhák (energia zárak) használatát: a Múlabandhát, az Uddijána Bandhát és a többit az ászana és pránajáma gyakorlása során. Ha az én tanításaimat követkve gyakorolsz, a bandhák jönnek maguktól.
Ez az astanga jóga eredeti tanítása. Nem adtam hozzá semmit. Ezeket a modern tanításokat én nem ismerem… Én egy idős ember vagyok!

SA: Ez a módszer fizikailag nagyon megterhelő. Hogyan tanít olyan valakit, aki rossz fizikai állapotban van?

PJ: Nem lehetetlen rossz testi állapottal dolgozni. A jóga írások szerint a jóga gyakorlása hajlékonnyá, de olyan erőssé is tesz mint egy elefánt. Jógi arcod lesz. A jógi arca mindig mosolyog. Azt jelenti, hogy hallod a nádát, a belső hangot, szemeid tiszták. Elkezdesz tisztán látni, irányítod a bindut (életerőt). A belső tűz kibontakozik és a test megszabadul a betegségektől.

Három fajta betegség van: a testi, a mentális és az idegrendszeri. Amikor az elme beteg, akkor az egész test is beteg. „Manajéva manusánam káránám bandha moksajoho” Az elme az oka a kötöttségnek és a felszabadulásnak is. Ha a tudat beteg és szomorú, az megbetegíti a testet, nincs tovább. Ezért először meg kell gyógyítani az elmét. Elme gyógyszer – ez a jóga.

SA: Hogyan tud az elme gyógyszere lenni pontosan?

PJ: Jóga gyakorlás, és a megfelelő légzéstechnika. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ennyi. Gyakoroljunk, hogy az idegrendszer tökéletes legyen, a vér megfelelően áramoljon, ami nagyon fontos. Jó véráramlással, nem lesznek szívproblémáid. A Bindu irányításával nem pazaroljuk az életenergiát, az is nagyon fontos. Az ember a bindu tartalékaiból él, amikor a bindu elfogy, akkor meghal. Ezt mondják az írások.
A mindennapi gyakorlással a vér megtisztul, és az elme fokozatosan az irányításunk alá kerül. Ez a jóga módszere.

„Jógasz csitta vritti niródaha.” (I.2) Ez azt jelenti, hogy a jóga tudománya, az elme folyamatainak lecsendesítése.

SA: Legtöbbször, amikor jóga gyakorlás kerül szóba, az ászanákról és a pránajámákról beszélgetünk. Mennyire fontos az astanga jóga első két ága, a jámák és a nijámák?

PJ: Nagyon nehezek. Ha gyenge a tested, akkor gyenge elveid is vannak.
Öt jáma van: Ahimsza, szatja, asztéja, brahmacsarja, aparigraha. Az ahimsza lehetetlen, az igazat mondani, az is nagyon nehéz. Az írások azt mondják, mond az igazságot, amely édes, ne mond azt, amelyik bánt. De ne hazudj, akármilyen édesen hangzik is. Nagyon nehéz. Csak az édes igazságot mond, mert aki a kellemetlen igazságot mondja, az halott ember.
Szóval a gyenge elme gyenge testet is jelent. Ezért kell egy jó alapot építeni az ászana és pránajáma gyakorlással, hogy a test, az elme és az idegrendszer jól működjön. Aztán tudsz az ahimszával, szatjával és a többi jámával, nijámával foglalkozni.

SA: Mi a helyzet az astanga jóga többi ágával? Tanít meditációt?

PJ: A meditáció a Djána, a hetedik lépcsőfoka az astangának. Amikor az egyik lépcsőt tökéletesítettük, akkor jöhet a következő. A djána kivitelezéséhez egyenes háttal kell ülnöd, becsukott szemekkel, az orrcsúcsra fókuszálva. Ha ez nincs meg, akkor nem vagy elmélyülve. Ha a szem nyitott, az elme is az.

A jóga 95% gyakorlat, és csak 5% elmélet. Gyakorlat nélkül nem működik, nem lesz semmi haszna. Szóval muszáj gyakorolni, követni kell a megfelelő rendszert, lépésről-lépésre. És akkor fog működni.

(…)

Az előadások hangzatosak; adsz egy jó előadást, és mindenki azt gondolja, hogy milyen nagyszerű vagy. De az előadások 99,5%-ban nem hasznosak. Sok éven keresztül kell az ászanákat és a pránajámát gyakorolni. Az írások azt mondják: „Hosszú időn keresztül alázatosan, megszakítás nélküli gyakorlás hozza a tökéletességet.” Egy év, két év, tíz év… az egész életed során gyakorolsz.

GuruJi

Forrás: Alexander Medin: Sri K. Pattabhi Jois and the Ashtanga Research Intitute
Sandra Anderson “An Interview with K Pattabhi Jois: Practice Makes Perfect”

Lucia Andrade interjú

LuciaA

Ana: Mikor és hogyan léptél a jóga útjára? Miként találtál az astangára?
Lucia:
Az egész egy gyerekkori álommal kezdődött: balerina szerettem volna lenni. Az a vágy hajtott, hogy olyan szakra felvételizzek, ami akkoriban még kevésbé volt ismert, viszont mindent felölelt, ami engem érdekelt – a testtel való önkifejezést.

Astanga jógával csak a 2000-es évek elején találkoztam annak ellenére, hogy már előtte is jógáztam valamennyit. Mielőtt még igazából elköteleződtem volna a napi gyakorlás mellett, tettem egy kitérőt az Iyengar jóga felé, és néhány más módszert is kipróbáltam. Egyik sem tudott ilyen hosszú ideig magával ragadni.

Ana: Ezek alatt az évek alatt milyen változások és átalakulások voltak a számodra legnyilvánvalóbbak és a legfontosabbak?
Lucia: Az elme békéje, a türelem és a vágy, hogy napról napra jobb ember lehessek. Természetes, hogy energikus gyakorlással a test megváltozik, én mégis a legjelentősebb változást érzelmileg és mentálisan éltem meg. Egészebbnek érzem magam, teljesebbnek, és nagyobb békét találok az ászanagyakorlásban.

Az idő múlásával a gyakorlás spirituális oldalával is elkezdtem foglalkozni, ezáltal új dimenziók jelentek meg az életemben.  A gyakorlásom az imám!

Lu1

Ana: Mi az a lecke, vagy melyek azok a leckék, amelyeket a gyakorlás során megtanultál és a legértékesebbnek gondolsz?
Lucia: Az elfogadás. Elfogadni önmagunkat és másokat, elfogadni azt, ahogy a dolgok történnek, anélkül, hogy siettetnénk, hogy bármit megváltoztassunk. Elfogadni a gondolatokat, az érzéseket és a határokat. Összességében a teljes elfogadás. Ez egy életeken át tartó munka, de a gyakorlás minden egyes nappal olyan helyzeteket mutat meg, ahol mindenekelőtt elfogadás, bizalom és teljes átadás szükséges…. így a varázslat megtörténik.

Ana: Mit mondanál azoknak, akik most ismerkednek ezzel a módszerrel?
Lucia: Azt, hogy élvezzék ki minden pillanatát ennek az utazásnak. Az életben az a fontos, hogy megtaláljuk az örömünket abban, amit csinálunk. Ne kezdjünk el gyakorolni, ne legyünk vegetáriánusok vagy meditáljunk csak azért, mert valaki azt mondja, hogy ez jó nekünk. Fontos, hogy megfigyeljük szokásainkat, hogy a mindennapjainkat laboratóriummá alakítsuk, ahol mi vagyunk önmagunk kutatói. Figyeljük meg, hogy mikor érezzük jól magunkat, mikor vannak pozitív gondolataink, mikor van nagyobb kedvünk a gyakorláshoz, és figyeljük meg az ellenkezőjét is, így már jóval könnyebb lesz megtalálni azt, ami nekünk jó, hiszen a változás belülről történik kifelé.

Az út hosszú és izgalmas, elég minden egyes lépését élvezni, nyitottnak lenni a tanulásra, és hagyni, hogy minden a maga idejében érkezzen.

A legfontosabb, hogy minden nap leterítsük a szőnyeget, és türelmesek legyünk. A gyakorlás a legjobb vezetőnk ezen az önismereti úton.

Ana: Mit tanácsolnál annak, aki nehéz pillanatokon megy keresztül a gyakorlása során, legyen az fáradtság, fájdalom, időhiány vagy más?
Lucia: Azt, hogy kezdje lassan. Ha most nincs egy órája, akkor legyen csak napi 15 perc napüdvözlet és a három levezető ászana, legyen meg a türelme ahhoz, hogy majd az az időszak, amit eddig a gyakorlásra szánt, újra szabaddá válik.

Azt, hogy gyakoroljon, amennyire csak lehetősége van, hiszen a mai gyakorlás az, ami a holnapit segíti, minél tovább halogatjuk, annál nehezebb újra ritmusba lendülni.

Gyakoroljon, ahogy teheti; ma 5 perc légzés, holnap egy napüdvözlet, majd utána egy kicsivel több, így lassan, lépésről lépésre felépítheti a gyakorlását, amelyet hosszabb ideig fenn tud tartani.

Ne úgy kezdjünk neki, hogy egy héten csak egyszer, de egyből 3 órát gyakorlunk, jobb, ha minden nap egy kicsit, így nincs nyomás, és a gyakorlás rutinná válik.

A fájdalommal érdemes felkeresni egy képzett tanárt, és vele dolgozni lépésről lépésre. A jógát használhatjuk fizikai, érzelmi és spirituális gyógyításra, de ha nem megfelelő irányítás alatt dolgozunk, az sérüléshez és fáradtsághoz vezethet. Ezért is nagyon fontos, hogy képzett tanárt keressünk.

Sharath mindig mondja, hogy egy kés ugyanúgy használható gyümölcs felvágására, mint emberölésre. A kés eszköz, ahogy az ászanagyakorlás is; használatától függően különböző eredményt kapunk.

Ana: Mit jelentenek számodra a fegyelem és az elkötelezettség szavak a jóga gyakorlásában?
Lucia: A fegyelem az a képességünk, hogy azt választjuk, ami számunkra hosszú távon a legjobb, akkor is, ha most még nem az. Például minden nap korán kikelni az ágyból, amikor kint még hideg van, azért, hogy gyakorolhassunk. Ez belső fegyelmet igényel, enélkül lennének napok, amikor nem kelünk fel.

Az elköteleződés az, ha valamit szeretettel teszünk. Nemcsak korán kelünk, hanem örömmel kelünk, megtaláljuk azt, ami előrevisz, megmozgat, ami kíváncsivá tesz… így fegyelmezettnek lenni is sokkal könnyebb.

A jóga gyakorlásához az odaadás, az elkötelezettség és az eltökéltség nagyon fontos, ezzel a három dologgal a fegyelem már nagyobb erőfeszítés nélkül megvan.

A szeretet az iránt, amit csinálunk, nélkülözhetetlen ennek kialakulásában.

Luc2

Ana: Jelenleg egyike vagy azon kevés női tanárnak, akiket a KPJAYI „certified” minősítéssel hitelesített – Latin-Amerikában pedig az egyetlen. Mit változtatott ez az utadon?
Lucia: Van egy természetes varázsa annak, ha az embernek titulusai vannak,  ami igazából csak azt az energiát biztosítja, amit abba fektetünk, hogy a titulust elérhessük.

Szerettem volna, ha megvilágosodást hoz (nevet)… de helyette nagyobb felelősséget és elköteleződést hozott. Úgy érzem, hogy minden értelemben „házasságot” kötöttem a jógával, az életem még jobban körülötte forog, hogy minél többet tanuljak erről a tudományról, hogy minél jobban tudjam a mindennapjaimban alkalmazni és emberként fejlődni.

Nelson Mandela egyszer azt mondta: „Egy magas hegy megmászása után az ember csak arra jön rá, milyen sok más hegy várja még. Megálltam itt egy pillanatra, hogy megpihenjek, hogy lopva vessek egy pillantást a ragyogó kilátásra, és hogy visszatekintsek a megtett távolságra. De csak egy pillanatig pihenhetek, mert a szabadsággal felelősség jár, és nem időzhetek sokáig: a hosszú út még nem ért véget.”

A „certified” tanárként hitelesítés egy magas hegy, de vannak ennél magasabbak. Ezért hálás vagyok, hogy elérkeztem ide, felismerem a vele járó felelősséget, és folytatom az utam még több odaadással, és remélem, még több alázattal.

Ana: Mi a véleményed arról, hogy a módszer az elmúlt években egyre népszerűbbé vált?
Lucia: Ez egy olyan dolog, amit Krishnamacharya kért cserébe a tanításaiért: hogy a jóga üzenete elterjedjen, és mindenkihez eljusson jótékony hatása.

Évről évre egyre nehezebb Mysore-ban tanulni, évről évre egyre többen gyakorolnak. Nagyon jó, hogy az emberek a személyes átalakulás útjára léptek, hogy egyre több tudatos ember létezik a világban.

Nem fontos a szándék, ami a jógához vezet minket – őszinte és odaadó gyakorlással teljes mértékben átalakulunk.

Ana: Milyen a kapcsolatod Sharath Joisszal, mennyire fontos számodra mint gyakorló számára a jelenléte az utadon?
Lucia:
Sharath Jois a tanárom, olyan ember, aki rendkívül fontos a szádhanámban. A törekvése és az elkötelezettsége az, ami napi szinten inspirál ezen az úton. Ő az, aki bölcsességet hoz, kihívás elé állít, segít tudatossá válnom, kétségbe von, aki felkelti a vágyat bennem arra, hogy jobb ember legyek… Ő az én gurum, aki elhozta a tudás fényét és felszabadított a tudatlanság sötétségéből, akinek örökké hálás leszek.

Az interjút készítette: Ana Claudia
Forrás:http://ashtangayogafloripa.blogspot.hu/2014/12/entrevista-com-lu-andrade.html?m=1
Fordította: Melo Annamária

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 2. rész

GuruJI

Legutóbbi bejegyzésünkben Gurudzsi életét az 1960-as évek végéig követtük nyomon. Még nem sejtette akkor, hogy az általa oly odaadóan tanított astanga jóga meghódítja majd a világot, és ő maga számtalan különböző országba fog ellátogatni, hogy diákok ezreit tanítsa, és vezesse a jóga útján. A változást 1972-es év hozta, amikor Norman Allen megjelent Mysroban, Gurudzsi házánál. Gurudzsi ekkor 57 éves volt. Norman, Puducserri (Pondicherry) városban, David Williams-el és Nancy Gildoffal, Szvámi Gítananda Ananda Ashramjában látták meg először Gurudzsi legidősebb fiát, Mandzsut ászana bemutatót tartani. A két fiút magával ragadta az előadás, és azonnal kikérdezték Mandzsut, hogy hol tanulta ezeket a pózokat. Mandzsu pedig elmesélte, hogy az ő apja, Patthabi Jois, Mysore-ban oktat jógát. Norman az első vonattal Mysorba utazott, Davidnek és Nancynek azonban haza kellett menniük, mert lejárt a vízumuk, de a következő szezonban, már ők is Gurudzsi tanítványai lettek.

Amerikába visszatérve David és Nancy levelet kapott Gurudzsitől, hogy szeretne Amerikába utazni. A két fiatal, a jógaiskolájuk gyakorlóinak közreműködésével elég pénzt gyűjtött össze, hogy az indiai mestert átutaztassa a fél világon. 1975-ben hagyta el Gurudzsi először Indiát, hogy Encinitasban jógát oktasson, az addigra 30 fős kaliforniai jógaközösségnek. Vele tartott fia, Mandzsu is, aki onnan nem is tért haza többet, annyira beleszeretett az amerikai életbe. Gurudzsi kapcsolata nyugattal innentől kezdve folyamatosan erősödött. Kezdetben csupán egy maroknyi nyugati diák látogatott el hozzá évente, aztán ez a szám rohamosan nőni kezdett. A kilencvenes évekre már 20-25 diák volt havonta Mysorban Karácsony környékén, amely az év legnépszerűbb időszaka volt. A shalában egy időben már 10-12 ember gyakorolt, Gurudzsi ekkor már a nyolcvanas éveiben járt, és teljes gőzzel tanított, napi 8-9 órát.

ashtanga_mysore_600

Annyi ember várakozott arra, hogy bejusson gyakorolni, hogy Gurudzsi úgy döntött, új helyre költözteti a Shalát, Gokulam városrészbe. Az új shala ötször annyi diák befogadására volt alkalmas. 2002-re, mire megnyitott, olyan diákok özönlöttek Mysorba, akik már ismerték az Astanga vinyásza jóga rendszerét, hiszen Gurudzsi számtalan külföldi úton volt túl, és az általa kiképzett tapasztalt tanárok száma is nőttön nőtt, akik terjesztették az Astanga vinyásza jógát világszerte.

Vajon minek köszönhető ez a fantasztikus áttörés? Miért van az, hogy amíg nem ismerték meg a nyugatiak ezt a rendszert amit Gurudzsi tanított, az otthonában, Indiában nem érdeklődtek az emberek. Erre a választ nehéz lenne megadni. Egyszerű emberként élt családjával, majd a hirtelen jött ismertségnek köszönhetően gazdag emberré vált, híres és népszerű lett nyugaton, főleg Amerikában, és nyugati emberek kezdtek zarándokolni Mysore-ba. Van egy kannadai mondás, ami úgy szól, hogy az a növény, ami a kertünk végében nő nem értékes számunkra, de amint az orvos azt mondja az gyógyfű, megtanuljuk az értékelni.

Gurudzsi a hirtelen érkezett népszerűség ellenére nem változott meg. Lehet, hogy átköltözött Mysore gazdagabb negyedébe, Gokulamba, de ugyanolyan alázatos és elhivatott maradt életvitelében, tanításában. A guru nem csupán tudást ad át, hanem példát is mutat az életével. Gurudzsi szerető férjként, apaként, nagyapaként és nem utolsó sorban jógamesterként kimagasló volt ebben. Minden áldott nap hajnalban felkelt, hogy az imádságokat, rituálékat elvégezze mielőtt tanítani kezdett volna. Az első diákok hajnali ötkor érkeztek meg, amikorra unokája Sharath éppen a levezető gyakorlatokhoz ért. Egészen délig tanított, rendkívüli kitartással és erővel előrehaladott kora ellenére. A diákjai rettegtek tőle, miközben teljes szívükből szerették. Nem volt a szavak embere, nem adott a gyakorlás közben sok instrukciót. Legtöbbször egy-két felszólítással igazított:

„Igen, csináld!”, vagy „Miért félsz? Lélegezz!”.

Mindeközben valamennyi diákját ismerte, és tudta, kivel hogyan kell bánnia. Volt, aki a keményebb igazítást „igényelte” és volt akinek kedvesen, humorosan adott instrukciót. A diákok beszámolói alapján elmondható, hogy mindenki érezte magán a figyelmét. Azonnal ott termett, amikor az ember elakadt, vagy olyan ászanához ért, amely kihívást jelentett a számára. Gurudzsi nem szerette, ha a diák a türelmetlen volt, ha azonnali válaszokat várt tőle. Számára a gyakorlás egy életen át tartó tanulási folyamat, így a türelmetlen diákokat sokszor keménységgel „jutalmazta”, hogy megtanuljanak várni.

„A lassú növekedés az a jó, a gyors az veszélyes” mondogatta.

A gyakorlás egy hosszú folyamat, éveken át tartó kitartó és odaadó jóga eredményeként mély és erős gyökeret tudunk verni, amelyek olyan alapot adnak, hogy nélkül elfújna bármilyen szellő.

„Az astanga jóga mindenkié. Legyen fiatal, öreg, férfi, nő, egészséges vagy beteg. Egy ember nem tud jógázni. A lusta.”-mondogatta sokszor. „Gyakorolj minden nap. Kelj föl hajnalban, jógázz sokat, és minden más jön magától.”

Elképesztően értett ahhoz, hogy a rétegeket segítsen lehántani, hogy a diákok eljussanak a maghoz, a legbelsőbb énjükhöz.

„Mindenkinél eljön az a póz ami megtör.”

És Gurudzsi ezt tette a tanítványaival. Megtörte az ambiciózus, büszke, lusta és öntelt embereket, hogy a szívüket megnyissák és igaz önvalójukat megtalálják. Tette mindezt alázattal, szeretettel és odaadással. Sok diákja elmondása szerint, Gurudzsi képes volt úgy beletenni őket egy-egy pózba, hogy semmilyen fájdalmat, kellemetlenséget nem éreztek, pedig maguktól még eszükbe se jutott volna azt az ászanát kipróbálni, olyan lehetetlen mutatványnak tűnt. Értett ahhoz, hogy a diák az elméjét kikapcsolva teljesen átadja magát neki.

guruji-sharath

Abban az áldásban részesültem, hogy gyakorolhattam azon falak között, ahol Gurudzsi is tanított annak idején, ahol ma már unokája, Sharath vezeti a jógaiskolát, és folytatja Gurudzsi hagyományát. Megható volt hallani, ahogy Sharath a nagyapjáról mesélt. Gurudzsi az utolsó években nagyon beteg lett, sok időt kellett kórházban töltenie, azonban soha nem hangzott el panasz a szájából, a végsőkig nyugodt és kiegyensúlyozott volt, humorral és derűsen tűrte a szenvedést, a fájdalmait.

Nem felejtem el azt a történetet, amelyet az egyik konferencián Sharath elregélt Ganésáról, a híres elefántfejű istenről és fivéréről Kartikéjáról, akik Siva és Parvati szent fiai. Történt egyszer, hogy Siva és Parvati egy különleges gyümölcsöt kaptak az istenektől, amely elfogyasztása az örök élet és a legfelsőbb tudás megszerzésével kecsegtetett. A két fiú nagyon meg szerette volna szerezni ezt a gyümölcsöt és veszekedni kezdtek. Siva, hogy igazságot tegyen köztük kijelentette, hogy az kapja meg a gyümölcsöt, aki leggyorsabban megkerüli a világot háromszor. Kartikéjá, a háborúk istene, és az istenek hadseregének parancsnoka, azon nyomban felpattant hátas állatára egy hatalmas pávára, és nagy harcos módjára nekivágott háromszor megkerülni a világot. Ganésa a bölcsesség, tudás istene, az akadályok elhárítója azonban ott maradt, hiszen tudta, hogy tekintélyes méretű hasával, és kis egér hátasával fivérével nem szállhat versenybe. Ekkor elkezdte a szüleit, Sivát és Parvatit körbejárni. Mikor szülei értetlenül néztek rá, elmagyarázta, hogy „Nekem a világot jelentitek drága szüleim. Bennetek van az egész univerzum. Ezért most én körbejárom a világot háromszor.” Sivát annyira meghatotta okos fia bölcselete, hogy őt kiáltotta ki győztesnek. Sharath miután befejezte a történetet, elmosolyodott, és azt mondta: „Nekem Gurudzsi jelentette a világot, ezért mint Ganésa tette, én is folyton a közelében köröztem.”

Gurudzsi fáradhatatlanul tanította az Astanga jógát hetven éven keresztül, egészen kilencvenegy éves koráig. Energikus jóga mester, férj, édesapa, nagyapa, tudós volt. Rendkívüli humora és éles elméje volt. Nagyon jó egészségnek örvendett egészen addig, amíg elérte a kilencvenes éveit. Egy súlyos fertőzés miatt kellett abbahagynia a tanítást 2007-ben. Békés és elégedett volt az utolsókig, derűsen tűrte a fájdalmait. Gurudzsi egy olyan különleges dolgot hozott létre, amely más jógamesternek talán nem sikerült. Egymástól független, ismeretlen embereket formált egy családdá, közösséggé, és ez ő igazi öröksége amely tovább él.

GuruJi

A cikk folytatását itt olvashatod.

Mysore-i napló, Török Péter tollából

Török Péter

Péter 2002-2003 telén három és fél hónapot töltött dél-Indiában, ezalatt tanult Lino Mielével Kovalamban (Kerala), illetve Pattabhi Joisszal Mysore-ban (Karnataka). Élményeiről az itt olvasható naplót vezette a weben.

2002. december 4, szerda

Delhi-Mumbai-Trivandrum-Kovalam. Az indiai repterek: biztonság mindeneknél (tán még az utasoknál is) előbbrevaló, avagy a munkanélküliség problémájának indiai megoldása.

Reggel 8 felé érkezünk Delhibe, egy órás késéssel (ezt még Párizsból hoztuk magunkkal). Delhiben, mielőtt a gép továbbindulna Mumbai (Bombay) felé, egyórás biztonsági ellenőrzés. Egyenruhás-jelvényes indiaiak özönlik el a gépet és fontosságuk teljes tudatában minden utast és poggyászdarabot leellenőriznek, hogy jogosan tartózkodik-e a gépen. Potyautasok nem találtatnak, így végül továbbengednek minket.

Mumbaiban hat órát várnom kell a trivandrumi gépre. Az óriási, dohos tranzitváróban szerencsére kényelmes heverők is találhatók, amiken jót lehet szundítani; igen jól jön tíz órányi Economy class repülőút után, csak a szúnyogok zavarnak. Közben még kaját is kapunk: az első ebéd Indiában! A dhal nagyon finom, van valami különleges mellékíze, amit az európai indiai éttermekben sosem éreztem eddig. Furcsa módon az otthoni bablevesre emlékeztet; nyilván az itt használt lencse más, mint az európaiak.

Beszállás előtt két órával biztonsági ellenőrzés. Röntgenezés, ahogy kell. A filmjeimet, amikre kézi ellenőrzést kérek, hosszasan vizsgálgatja egy öregúr. Zavarba ejtik őt a tartalék elemek, amiket ugyanabba a dobozba tettem. Sokáig fixírozza őket, elviszi őket külön is megrögönyözni, majd felszólít, hogy tegyem be őket a gépbe. A fotós hátizsákom, ami eddig az oldaltáskában lapult, újfent megdöbbenti. Amikor azonban meglátja, hogy a kamerában már van egy készlet elem, döbbenete a tetőfokára hág. Elmagyarázom neki a tartalék elemek fogalmát és célját; úgy tűnik, megérti, és utamra bocsát, de azért marad az arcán egy árnyalatnyi gyanakvás, hogy őt itt valahogyan átverték, csak nem érti, hogyan. De lehet, hogy ez csak az őrült európaiak iránti tisztelet kifejezése.

Fél óra múlva beszálláshoz szólítanak. A kapu előtt, nicsak, nicsak, újabb táskaellenőrzés! Ezúttal kézzel vizsgálják meg az összes pogyászok tartalmát, biztonság kedvéért egymás után ketten is. Majd egy harmadik leellenőrzi a beszállókártyánkat, és végre bebocsátást nyerünk a folyosóba. A folyosó egyenes, egyirányú és egyetlen bejárata van; azért minden eshetőségre számítva a végén, a gép előtt még egyszer ellenőrzik, hogy nem teleportált-e be valaki illetéktelen a sorba. Papírjaink kiállván immár minden próbát, végre bebocsátást nyerünk a fedélzetre és irány Thiruvananthapuram (Trivandrum).

Trivandrumba már este érkezünk. A repülőtérre kiszállva, mintha terráriumba merülnénk. Nincs nagyon meleg, de a páratartalom óvatos becslések szerint is 100%. Taxi Kovalamba, a Peacock hotelbe, ahol a jógaworkshop lesz majd, két olasz hölggyel együtt; érdekfeszítő éjszakai roadmovie. Az úton gyalogosok, biciklisták, mopedek, háromkerekű autóriksák, világháborús kinézetű taxik, kutyák, gyerekek teljes és vidám összevisszaságban. Világítás, felfestés csak elvétve, közlekedési lámpákat nem sikerült felfedeznem. A dudát egyfolytában használják, hogy saját helyzetüket jelezzék vele, különösen előzéskor, vagy kereszteződésekben. A visszapillantó tükör láthatóan nincs divatban (vagy csak fogyóeszköz).

Kovalam: a taxisofőr néhányszor megáll érdeklődni a “hotel Biko” után. Aztán megállunk egy szűk sikátorban és belecsöppenünk a nyüzsgő embertömeg kellős közepébe, ahol rögtön lecsapnak ránk a hordárok és kalauzok. Miután a közelharcot jelen állapotomban és idegen terepen reménytelennek ítélem, megadom magam sorsomnak és követem azt, aki állítása szerint ismeri Linót (a jógatanárunkat) és elvezet engem a hotel Bikóba. Természetesen egy másik hotelban lyukadunk ki, mert a Peacockban állítása szerint telt ház van. De ez (a Sky Palace névre hallgat) első látásra meglepően jól néz ki, kicsi és barátságos. A szobák is tisztának látszanak, ez egy új hotel. 450 rúpiáról sikerül lealkudnom az árat 300-ra, ezzel egyelőre megelégszem. Másnap még kereshetek jobb helyet. Ismételt követelésemre vezetőm elkalauzol a Peacockba is, ahol valóban telt ház van, és pár percre esik gyalog; ettől megnyugszom. Később a Sky Palace-ban megismerkedem az egyik szomszédommal, egy Sylvia nevű ciprusi hölggyel, aki sok más szobát megnézett, de ez volt a legtisztább, és ő is 300 rúpiáért kapta meg, három hétre. Mint később kiderül, ő már hét éve Indiában él, de a véleménye még ettől függetlenül is megnyugtat, hogy nem jártam rosszul.

2002. december 5, csütörtök

Az első napok Kovalamban. Bevezetés a madártanba. Éneklő halászok és fényképező turisták. Jógik mindenfelé. Manapság már az áramszünetben sem lehet megbízni. A bűvös szó.

Hosszú alvás után kipihenten ébredek. Jól esik egy kis jóga két nap görnyedezés után. Kiülök az erkélyre, reggelire elfogyasztom az otthoni elemózsia maradékát és felmérem a környéket. Teljes romantika, lepukkant házak, pala- és nádtetők, pálmafák mindenfelé. A háttérben a tengerparti hullámok morajlása, amint egész éjjel. És a madarak, amik szintén egész idő alatt rikoltoztak. Sirályoknak véltem őket, bár a hangjuk más volt, mint a finnországiaké; nyilván helyi dialektus, gondoltam. Napvilágnál aztán kiderül, hogy nem a tengerparton, hanem itt helyben az udvarban korzóznak csapatostul. Valamint hogy közönséges dolmányos varjak, és kárognak, ahogy az varjakhoz illik. Ott ülnek a kerítéseken, mindenfelé, és szemtelenül lecsapnak minden elérhető és ehetőnek látszó prédára.

Reggeli után irány a beach. A nap sűrű párafelhőn át néha épp csak hogy látszik; fürdőzők, pálmafák, homokos part, ahogy illik egy eféle helyen. A tengerparti sétányon heveny becslésem szerint mintegy másfél árus, ügynök, koldus és egyéb turistaabajgató népség esik minden négyzetméterre. Mindenki mosolyogva köszönget: “hello”, vagy akár “jó reggelt, uram”, mintha rég nem látott barátot üdvözölnének naqy örömmel. Aztán ellenállhatatlan erővel invitálnak befelé a vendéglőbe/boltba, vagy ajánlgatják a kezükben/kosarukban hordott portékát. A Hawah beachen, ahogy az útikönyv megjósolja, munkadalt éneklő halászok vonják ki a kerítőhálót a partra. A kötélhúzás több menetben, órákig eltart, közben rendszeres időközönként odébbköltöznek, ilyenkor a sor végén álló öregúr hatalmas karika kötelet hagy maga után a homokban. Turisták gyűlnek, fényképezőgépek kattognak, néhányan meg be is állnak húzni a sorba egy fénykép erejéig. A halászok sztoikusan tűrik a lábatlankodókat, amig nincsenek útban. Körben óvodás/iskolás gyerekek rohangálnak és mászkálnak a sziklákon, száris tanítónők felügyelete alatt, angol módi kék egyenruhában, a fiúk nyakkendővel. Elragadóak. A kötélhúzás egyre gyorsul, már látni a bóják által jelzett háló öblét, a bámészkodók is odagyűlnek, itt már többségben az indiaiak. Amikor végre a háló kiér a partra, a gyerekek is odagyűlnek a tömegbe, megcsodálni a csapkodó halakat. Szép nagyok.

Én is ellövöm a kis gépben levő megkezdett tekercset, ez már jó régi és jó pár röntgenezésen átment, nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy élvezhető képek kerülnek ki belőle. De bemelegítésnek megteszi. Közben egy kósza hullám bokáig eláztat – kell majd vennem egy gumipapucsot.

Első ebéd, a Shivas Moonban. Elég jó indiai kaja, ananász lassival. A dhal viszont nem túl fűszeres, kényes európai ízlelőbimbókhoz hangolva. Délután internet-vadászat. A Rough Guide szerint a Croakers étterem emeletén van a legjobb internet kapcsolat, de ilyen nevű éttermet sehol nem lelek. Végül kisütöm, hogy a Hawah Beach lesz az, ott viszont csak a földszinten egy kis lukban van internet café, 1 rúpia percenként, mint általában. Lassú kapcsolat, közben kétszer elszáll az Explorer és újra kell bootolni a gépet. A végén a tulaj 52 percet számol fel, holott tuti hogy legfeljebb 40 volt. Az elszállások miatt kiegyezünk 45-ben, nincs kedvem perelni vele, mert nem is néztem meg pontosan, mikor kezdtem. A lényeg, hogy a hazaiakat értesítettem, hogy megérkeztem szerencsésen.

Délután találkozás a másik szomszédommal. Christina nagyon kedves, hosszú ősz hajú, de igen jó erőben levő angol hölgy, szintén Lino workshopjára jött. Jól elbeszélgetünk jógáról és a világ dolgairól, valamint megosztjuk ismereteinket Lino érkezésének időpontjáról és a workshopról.

Este Sylvia meginvitál a Lonely Planet étterembe, indiai klasszikus táncestre. Állóbüfé, “all you can eat” 150 rúpiáért. A kaja kiváló, vegetáriánus, a papadam isteni, ropogós, és az íze meglepő módon a töpörtyűre emlékeztet. A tulaj bejelenti az este műsorát: 7.00-7.30 tánc, 7.30-8.00 szünet, a büfé kinyit, 8.00-8.30 áramszünet, utána a tánc folytatódik. Mint Sylviától megtudom, áramszünet minden nap rendszeresen van, Kovalamban a külföldiekre való tekintettel előre meghirdetik, máshol csak úgy ahogy jön. A táncosok jók, bár a társas táncoknál nemigen sikerül szinkronban maradniuk; ez annál inkább zavaró (legalábbis nekem), mert a bokájukon levő csörgők minden dobbantásra hangosan szólnak és ezeknek (gondolom én) egyszerre kéne csörrenniük. Persze a hangosító rendszer eléggé komatóz állapotban van, úgyhogy valószínűleg nem hallanak sokat a kisérőzenéből a színpadon. Vannak modern táncok is, filmi zenere. Flitteres ezüstszínű ruhában az első ilyen, férfitáncos, Elvis forog a sirjában. Iszonyatos energiával ugrál, pattog, van itt levegőgitározás, csápolás, minden ami a kelléktárba tartozik. 8-kor bejelentik, perceken belül megkezdődik az áramszünet. Várunk, a lámpák égnek, semmi sem történik. Néhány perc után, minthogy az áramszünet láthatólag késik, elkezdenek egy újabb táncszámot. Aztán még lemegy vagy három, sehol egy kósza áramszünet. Micsoda egy hely ez, még az áramszünetekben sem lehet megbízni. Végül a tulaj bejelenti, hogy rájött: ma elmarad az áramszünet, nyilván mert Ramazán ünnepe van. Folytatódjék hát a tánc! Negyed tíz körül, az utolsó szám előtt egyszercsak kialszanak a fények. Általános megkönnyebbülés, helyreállt a világ rendje. Az áramszünet elég rövidnek bizonyul, de azért mégis. Szegény indiaiaknak legalább nem kell itt szégyenkezni a külföldiek előtt, hogy még egy vacak áramszünetet sem képesek tisztességesen megszervezni.

Hazafelé menet az árusok kerülnek szóba. Eddigi kísérleteim, hogy lerázzam őket, csak mérsékelten sikerültek. Ha meginvitált valamelyik a boltjába, és azt mondtam neki: “talán majd legközelebb”, következő alkalommal amikor arra jartam – lett légyen az öt perc elteltével -, már nem menekülhettem, hiszen szerinte “megígértem hogy legközelebb bejövök”. Sylvia elárulja a bűvös szót: “tomorrow”, azaz holnap. Ezt értik, mert ők is ugyanilyen értelemben használják: a holnap mindig holnap van.

2002. december 6, péntek

A diszkriminált varjú. Roobent és családja. Sebestyén Márti világhíre. Om Nama Shivaya.

Péntek reggel megint sokáig lustálkodom az ágyban, nem akaródzik felkelni. Kis ódzkodás után nekikezdek az ászanáknak. A Leg Balance ma nagyon nem akar menni, imbolygok mint egy szélkakas. Megcsinálom az álló gyakorlatokat, mára ennyi. Holnap fel kell végre kelnem tisztességes időben, hét óra előtt, amikor még hűvösebb van és csendesebb, és a szomszéd udvarbeli kifőzde tűzhelyének füstjét nem hordja be az ablakomon a szél. Savászana után hirtelen olyan álmosság fog el, hogy majdnem visszahengeredek az ágyra szundítani egy jót. Azért legyőzöm a kísértést és egy langyos zuhany felébreszt, de még utána is csak kókadozom. Kiülök a teraszra egy palack vízzel. Nem tudom mi ez, nem érzem rosszul magam, csak könnyűnek és üresnek. És pillanatnyilag abszolút nincs bennem semmi indíttatás bármit is elkezdeni vagy bárhová elindulni. Jó, hát akkor üldögéljünk.

Felbukkan Christina és híreket hoz: jelentkezés a workshopra vasárnap reggel 7.30-kor. Szóval van még egy szabad napunk, aztán kezdődik a nyomorú sors Lino kemény keze alatt. Egy idő után aztán megjön az indíttatás a gyomor irányából. Pillanatnyilag szigorúan hazai (értsd: európai) ízekre vágyom, úgyhogy irány a German Bakery! Kellemes, szellős terasz, tökéletes kilátás egyfelől a tengerpartra, másfelől rozsdás palatetőkre, illetve a szomszédos lapos háztetőn töméntelen mennyiségű üres vizesüvegre és egyéb szemétre. Jin és jang, vagy mifene. A kaja finom, európai (is), bár az árát is megkérik (na jó, hol nem Kovalamban?). Egy varjú odatelepszik mögém a korlátra, egy méterre tőlem, és folyamatosan, félhangosan, de szemrehányóan károg. Nyilván megsértődött, amiért a pincér őt nem szolgálja ki. Beljebb is repül, leül az egyik szék karfájára, de hiába próbálkozik. Fel is adja végül és távozik.

Én még elüldögélek egy jó ideig, aztán követem a varjú példáját (bár én konvencionális módon a lépcsőt választom távozásra). Ideje internetezni, és elkezdeni írni a naplómat. De minden hely vagy dugig van, vagy zárva, vagy üzemen kívül. Végül a Volga szálló (nem röhögni, tényleg ez a neve!) mellé keveredek vissza, leülök kivárni egy szabad helyet, kozben beszédbe elegyedünk a szemben üldögélő pufók indiai sráccal. Arunnak hívják és egy hotelban dolgozik a Lighthouse Beach felső végén (de a hotel nevét sikerült elfelejtenem, Sea vagy Rock, tán még meglelem). Meghív ebédelni a hotelba, ami igen előkelő hely (és persze ennek megfelelően drágák is a szobák, viszont állítása szerint kiváló éttermük van és 10% kedvezményt kapok, ha rá hivatkozok). Na majd meglátjuk, egyáltalán megtalálom-e a helyet. Mindenesetre jól elbeszélgetünk a kommunizmusról (Keralában és odahaza), Magyarországról, a házasodási szokásaink különbözőségéről stb.

A szállodánkban a portás-mindenes szelíd képű, mandulaszemű srác; amikor mosolyog (ez gyakran megesik, mint általában az indiaiaknál), vakító hófehér fogsort villant. A neve, mint kiderült, Roobent. Ez első hallásra meglepő, de kiderül, hogy keresztény. Az apja Alex, a felesége Mini, a bátyja James, az öccse Kleofas névre hallgat.

Este a szomszéd hotelben buli van, jó hangos zenével. Szerencsére elég jó a zene, valahonnan ismerős is. Az énekesnő hangja pedig kifejezetten emlékeztet Sebestyén Mártáéra. Aztán egyszer csak rádöbbenek, hogy hiszen ez a Deep Forest lemeze, úgyhogy nem véletlen! Kultúránk jó hírét öregbíteni sietek ezt elmesélni Roobentnek, mire közli, hogy ő is hallott már Mártárol… hát kétely nem fér hozzá, Márti tényleg befutott.

Tíz körül lefekszem, de a buli még tart; ágyból hallgatom a zenét, szerencsére nem túl hangos. A Deep Forest után Vaya Con Diosra váltanak, aztán zárásképpen egy mantralemezt tesznek fel. Egy szál női hang énekli az “Om Nama Shivaya” mantrát. Egyszer csak hihetetlenül megfog, magával ragad, mintha lebegnék, elérzékenyülök, kiüresedek. Itt meglehetősen kézzelfogható ezeknek a mantráknak az ereje és a valósága.

2002. december 7, szombat

A jet lag utóhatásai. Ajurvéda, matematika és horoszkópok. Menekülés a gyümölcsárus elől. Az első szúnyog.

Reggel esőre ébredek. Próbálkozásom, hogy korán felkeljek és szorgalmasan elvégezzem jógagyakorlatomat, szánalmas kudarcba fullad: újra az ágyban kötök ki és jóízűen alszom tizenegyig. Utólag, menteni a menthetőt, az időeltolódásra fogom. Christinával reggelizünk a German Bakeryben és hosszasan beszélgetünk egyebek közt jógáról és ajurvédáról. Előző nap volt ajurvédikus masszázson és még mindig nyögi; elmondása szerint igen keményen megdolgozzák a merev izmokat és ízületeket. De jövő héten megy újra, mert nagyon meg van elégedve amúgy. El is visz reggeli után megmutatni a klinikát, a neve Agastyaa Heritage, a Lighthouse Beach északi végénél van. Nem árt az óvatosság, mert Kovalamban is minden utcában ajánlgatják magukat az ajurvédikus gyógyítók, de ezek nagy része nem képzett orvos, úgyhogy akár komoly kárt is képesek okozni. De az Agastya-t a finn astangik is ajánlják, akik tavaly jártak itt. Ha már ott vagyunk, én is feliratkozom jövő keddre.

A recepciós a klinikán egy terebélyes svéd hölgy, akit mindenki csak Mamának szólít. Annyi bajából kezelték ki, hogy hálából itt maradt és segít intézni az ügyeket. Egy percre Dr. Vinoy is megjelenik, az egyik orvos: kurta termetű, golyófejű, csillogó szemű emberke, hatalmas mosollyal. Christina dicséri a gyönyörű feleségét, mire Mama hangosan, kajánul odasúgja: “nem érdemli meg azt a nőt!” Vinoy szenvedő képpel feleli: “látja, eddig csak a munkám kötött le, de most már sosincs menekvésem a nőktől!” “Persze, ha korán megy haza a munkából, akkor tőlem kap a fejére, ha meg későn, akkor a feleségétől!” kontráz rá vihogva Mama. “Matematikát vegzett az egyetemen az a nő, nem véletlen mondom, hogy túl jó neki!” “Igen, csodálatos nő. És a horoszkópok is stimmelnek”, feleli Vinoy. Aztán rohan, már várja a következő páciense.

Indulunk mi is Christinával. Visszafelé a hotelhez egyszerre csak behúz egy sikátorba. “Inkább menjünk erre, ott jön az a gyümölcsárusnő, akitől a múltkor meggondolatlanul, szánalomból vettem egy ananászt… azóta minden alkalommal ha meglát, elkapja a kezemet, rám csimpaszkodik, átölel, alig bírok tőle elszakadni.”

Délután megejtem az első fürdésemet. A tarkóm ugyanis az első nap jól leégett, dacára a felhőknek, úgyhogy azóta óvatos vagyok, de ma a felhős időben megkísértem. Hatalmasak a hullámok, a víz nagyon kellemes. A szomszédomban letelepszik egy lány, megszólítom; kiderül, hogy spanyol. Hurrá, lesz kivel gyakorolnom. A továbbiakban kiderül az is, hogy – minő meglepetés – ő is Lino jógakurzusára jött! Tele van astangikkal a falu. Eva viszont épp azért örül meg nekem, mert még egyetlenükkel sem találkozott (meg utólag belegondolva tán azért is, mert hímnemű és megfelelő korú vagyok – a következő hónap során Eva figyelemreméltó röppályát írand majd le a férfi astangik között).

Este a Lonely Planetben ínycsiklandó főtt zöldségeket eszem kesudióval, sajtos naan kenyérrel és citromos rizzsel. Desszertnek Lonely Planet palacsinta, gyümölcsökkel és vaníliafagylalttal. Isteni, de meg is kérik az árát. Közben összeakadok az első szúnyoggal Kovalamban. Meglepő módon eddig egyet sem láttam, pedig sok van a környéken. Viszont a hotelünk jó helyen van és az emeleti szobák szúnyogmentesek.

2002. december 8, vasárnap

A workshop megkezdődik. Komoly jógik mindenfelé. Roobent és a kék ing. Naplemente.

Reggel 7.30-kor kezdődik az első gyakorlatunk Linóval. Nagy a nyüzsgés a Hotel Peacock tetején, legalább 70 ember zsúfolódik be. A matracok között csak egy-egy kőkockányi térköz marad a padlón. Lino nagyon kedves, egész más mint ahogy korábban gondoltam. Megígéri, hogy nagyon lazán kezdünk, az első napokban vezetett órák lesznek, “slowly-slowly”. Azért végignyomják a teljes első sorozatot, a Supta Kurmasana után aki akarja, abbahagyhatja. Nekem ennyi elég volt mára, a Marichyasana után már igen pilledt voltam és úgy izzadtam, hogy körülöttem kisebb halastó képződött. A befejező sorozat alatt az ebihalak már szépen fejlődésnek is indultak, de akkor Rosanna – Lino egyik asszisztense – feltörölte az egész ökoszisztémát egy nagy törülközővel. Kell vennem egy gyapjúszőnyeget mihamarább, mert különben a saját izzadságomban fogok fuldokolni minden reggel. A nagy többség eközben folytatta az első sorozat végéig. Kissé meg vagyok szeppenve. Itt mindenki nagyon komolynak, elszántnak és advancednek látszik. Szerencsére Christinával megvigasztaljuk egymást, hogy azért talán nekünk kevésbé advancedeknek is van hely a nap alatt (és a Peacock teraszán).

A trikóim még mindig nedvesek a tegnapi mosás után, előveszem hát a kék hosszúujjú ingemet. Roobent, amint meglátja, teljesen beleszeret. “Nagyon szép ing! Ezt add nekem, amikor elmész!”, mondja vigyorogva. Elmagyarázom neki, hogy nem tehetem, mert ez az egyetlen ingem, amiben indiai szemmel legalább közelítőleg úriembernek nézek ki, úgyhogy erre még szükségem lesz Mysore-ban is, sőt ott igazán.

Délután újra fürdés, hullámlovaglás (bodysurfing). Este naplemente egy étterem teraszáról. Szégyentelenül gyönyörű látvány.

2002. december 9, hétfő

Filmszínházunk bemutatja. Michelle és kérői. Jógából is megárt a sok. Indiai főzőiskola. Hindu panteon. Leo, a Raja Yogi.

Néhány étteremben a parton filmeket is vetítenek esténként, általában a legújabb, menő nyugati produkciókat, sőt néha olyanokat, amik még nincsenek is hivatalosan bemutatva. Ma este például a Harry Potter II. megy, valamelyik nap volt már a Star Wars II. (Klónok támadása). Kíváncsian várom, mikor kerül sorra a Gyűrűk Ura II. Az internetet láthatólag még nem aknázták ki e célra: a tipikus filmlopó módszer a jelek szerint úgy működik, hogy valaki beül a moziba és egy videokamerával felveszi az egészet. Legalábbis erre utal az, hogy film közben időnként látszanak is a ki-be mászkáló fejek a kép alján.

Michelle-nek (Mása), egy orosz születésű amerikai lánynak ma két komoly indiai kérője is akadt. Az egzisztenciájuk komolyságára ugyan nincs bizonyíték, de a szándékuk komolyságához nem férhet kétség. “Melyik hotelban laksz? Elintézek mindent előre, odamegyek délután kettőre, aztán megyünk házasodni, rendben?”

Reggel a jóga közben még mindig elég gyengének érzem magam, de azért összeszorított foggal végigcsinálom az első sorozatot. Aztán persze, ahogy az várható, alig bírok visszavánszorogni a Sky Palace-be. Ma a törülközőmet ráterítettem a jógaszőnyegre, hogy valamennyire felszívja az izzadságot. Ez segít is, csak túl rövid, a lábaim már lelógnak, úgyhogy még mindig küszködök rendesen a Prasarita Padottanasana alatt, hogy ne csússzak le spárgába. Muszáj szereznem egy rendes gyapjúszőnyeget. Meg is érdeklődöm délután Raijitól a Peacockban, honnan vette a két David a sajátját Trivandrumban. Szerencsés fordulat: Raijinak éppen van egy eladó szőnyege, le is csapok rá nyomban, így megúszom a városi utat.

Este főzőiskola van a Lonely Planetben. Heten vagyunk velem együtt, rajtam kívül még egy férfi. Kiváló indiai vegetáriánus ételek elkészítési módját rögzítjük füzeteinkben. A masala dosához egy- egy dosát mindenki maga süt ki. Aztán a végén megeszünk mindent, amit előállítottunk. Nem túl sok összességében, mert a legtöbb ételből csak kóstolónyi jut mindenkinek. De 250 rúpiáért nagyon megéri. A szakács maga a tulajdonos, Mr. Shiva. A szemközti étterem tulaja egyébként Vishnu névre hallgat, úgyhogy a panteonbol már csak Brahma hiányzik.

Vacsora közben elbeszélgetünk a csoport másik férfitagjával, egy idősebb, hosszú hajú-szakállú, igen méltóságteljes külsejű úriemberrel. Mint kiderül, ír, Leo névre hallgat és Raja Yoga oktató. Hosszasan és élvezetesen megtárgyaljuk az iskolák hasonlóságait és különbségeit, meg Indiát. Leo, noha nem ért a számítógéphez, indulás előtt csináltatott magának egy emilcímet, hogy levelezhessen a családjával. Amikor levelet írni bement az egyik itteni internet-kávézóba, megkérte a boyt hogy lépjen be az accountjára, mert neki fogalma sincs, hogy kell azt csinálni. A srác megtette, majd hosszas gondolkodás után megkérdezte: “Are there tribals in England?” (Angliában is vannak bennszülöttek?)

2002. december 10, kedd

Az új szőnyeg felavatása. Veerappan, a bandita. Konferencia. Az ajurvédikus masszázs tanulságai.

Nehezen kelek fel reggel, és dacára az új gyapjúszőnyegnek, a jóga is nagyon kínosan megy. Igen elfáradok, úgyhogy a Navasana után meg is elégelem. Ez nyilván a tegnapi túlbuzgóság utóhatása. Az új szőnyeg sajnos rövid nekem, 180 cm, úgyhogy épp csak végigéri a jógaszőnyegemet. Viszont nagyon jól tapad, és az izzadságot is jól felszívja. Két hét múlva a hírek szerint Mysore-ból hoznak majd igazi belevaló astanga-szőnyegeket, de addig ez nagyon megfelel.

Délután strandolás, az idő elég felhős, úgyhogy ma nem kell annyira vigyázni. Végigböngészem a The Hindu mai számát, a fő hír a Narappa-affér sajnálatos vége. Mr. Narappát, a karnatakai kormány volt miniszterét augusztusban elrabolta Veerappan – a hírhedt csempész és bandita, akit már több mint 15 éve próbálnak sikertelenül kézre keríteni a hatóságok -, és több mint három hónapi egyezkedés és hajsza után most találták meg a holttestét az erdőben. Karnataka és Tamil Nadu kormánya – amelyeket többen azzal vádolnak, hogy tétlenkedésükkel és ellentmondásos, összehangolatlan akcióikkal maguk is jócskán sárosak a kudarcban – fogadkozik, hogy mostantól már aztán tényleg nincs menekvés Veerappan számára, élve vagy halva, de kézrekerítik.

Végigböngészem az újságot, különösen a krikett-híreket élvezem, tekintve hogy az eredményekből és a zsargonból egy veszekedett szót nem értek. Az olvasásba úgy belemerülök, hogy aztán rohannom kell háromkor a konferenciára, meg zuhanyozni sincs időm előtte. Ráadásul le is égtem közben. Ennyit a felhőkről. Lino ismerteti a Mysore beosztást: az elit hatkor kezd, én a hétórás utolsó Mysore turnusba kerülök. A kezdők (mindenki aki nem Mysore-t csinál) nyolcra jönnek. Egy lány jelentkezik, hogy a neve kimaradt. Lino beírja hétre, de a lány közli, hogy nem tudja még kívülről a sorozatot. “Három nap alatt még nem tanultad meg?!” döbben Lino; nagy röhögés. Utána Lino mesél még egy kicsit. “Ha netán találkozunk a strandon és én nem köszönök vissza, ne gondold hogy valami bajom van veled. Csak nem vettelek észre, vagy nem hallottam a köszönésedet. Ha másnap megint találkozunk és megint nem köszönök vissza, akkor gyere oda hozzám reggel a jóga után, és szólj, hogy ideje fület mosnom!”

Utána Gwendolyne veszi át a szót, ismerteti a gyanútlan jógikra leselkedő veszélyeket: csapvíz, nyers gyümölcsök, hullámok, szúnyogok, stb. Aztán megnyugtat, hogy azért nem annyira szörnyű ez a hely. Felszólít, hogy mindenki hozzon magával törülközőt, anélkül nem nyúlnak hozzá. Végül: “Szívesen válaszolunk kérdésekre bármikor – éjfélkor nem.”

A konferencia után rohanok az ajurvéda-masszázsra, dr. Unnikrishnan kezei alá. Első lecke: ne menj homokos fenékkel masszázsra! Anélkül is igen mélyreható és helyenként fájdalmas élmény (számomra legalábbis; mások nagyon kellemes és pihentető kezelésekről számoltak be). Az érdekes illatú olaj csak megköti a homokszemcséket és segíti egyenletesen szétoszlatni őket az egész testemen. Unni doktor csalhatatlan érzékkel megtalálja az összes fájdalmas csomót a combjaimban, lábszáramon és a hátamon, és alaposan végigmegy rajtuk, többnyire az alsókarjával és teljes testsúlyát beleadva. “Igen, az első néhány kezelés egy kicsit fájdalmas” veti oda lezseren, amikor panaszt emelek. De azért azt érzem egész idő alatt, hogy ezeket a csomókat és merev ízületeket simogatással nem lehet kilazítani. Unni doktor szerint ahhoz, hogy a lábaim hosszában levő kb. kétcentis különbséget megszüntesse, legalább öt kezelésre lesz szükség. A következőt lekötöm csütörtök estére. 450 rúpiát fizetek, ami kb. 10 euro; Helsinkiben a csontkovács egy alkalomért kért 50 eurót, annyiból meg lehet reszkírozni az itteni öt kezelést.

2002. december 11, szerda

Az első Mysore gyakorlat. Kókusztej-kóstoló. Roobent takarít. Miért nem népszerű az astanga Olaszországban? Az áramszünet mellékhatásai.

Korai fekvés és jó sok alvás után az első Mysore meglepően jól megy. Jó részben nyilván azért, mert most a saját tempómban haladhatok és nem kell egyfolytában lassítanom/gyorsítanom. Lino számolása eléggé egyenetlen, és az ülő ászanákhoz nekem általában több időre van szükségem, mint amennyit ő ad, ami elég stresszes.

Christina tegnap mesélte, hogy a Peacock mellett van egy kókuszdióárus. Minthogy a reggeli gyakorlat után bozótvágó késsel felnyitott kókuszdióból kókusztejet szürcsölni úgyszólván kötelező gyakorlat minden astangi részére Indiában, ma reggel én is kipróbálom. Meglepően könnyű, enyhén édes, frissítő, vízszerű ital. A belét egyelőre nem eszem meg, meglátjuk, hogy reagál a gyomrom. Az árus szerint a Mysore-ban termő kókuszdiók leve sűrűbb, nehezebb, mert az vízben szegényebb terület; ezért lehet egyes európai gyomroknak megterhelő.

A hotelben elérkezett a heti takarítás ideje. Míg zuhany után kint hűsölök a közös erkélyen, ahonnan a szobák nyílnak, Roobent söpör a szobámban; aztán megjelenik, álmatag mozdulatokkal terelgetve néhány porcicát a partvissal. A tevékenysége sokkal inkább emlékeztet valamiféle klasszikus táncra, amelyben nagy hangsúlyt helyeznek a mozdulatok szertartásos eleganciájára, mint takarításra. A kis kupacot végigsepri az erkély hosszában, majd fokonként le a lépcsőn, ahol eltűnik a szemem elől. Úgy látszik, a szemétlapátot nem ismerik errefelé.

Délután, internetezés után Gabrielével, egy szimpatikus, magas, izmos és állandóan vigyorgó olasz jógival ebédelünk a Keerth-ben (aka Kerala Food). Mint kiderül, ő is tanítani készül, Rómában; meghányjuk-vetjük a téma különböző aspektusait, valamint hogy miért nem népszerű (még) az astanga egyikünk hazájában sem. (Gabriele szerint náluk azért nem, mert az olaszok alapvetően hedonisták, nem szeretnek keményen dolgozni). A kaja egyébként jó és olcsó.

Este elég későn vetődöm haza, miközben beköszöntött már az áramszünet, így meg kell várnom a végét, hogy megfürödhessek. Sőt, még tovább is, mert víz azután sincsen. Roobent elkéri a zseblámpámat és elmegy a ház mögé szerelni valamit, végül előbűvöli a vizet a csapból, de közben már jóval elmúlt tíz óra.

2002. december 12, csütörtök

India hatása az álmokra. Turistainformációk. Újabb masszázs. Áramszünet-hegyek.

Éjjel nem alszom jól, rendkívül színes és meglehetősen őrült álmaim vannak (mint érkezésem óta rendszeresen – úgy látszik, India még éjjel is erőteljesen hat rám). A jóga reggel egész jól megy, végre rendesen végigcsinálom az első sorozatot és utána a saját lábamon távozom a sálábol. A reggeli kókusztej után megkóstolom a belét is – mmmm.

Délután elsétálok az Ashok hotelhez, a kapun belül van a turistainformációs iroda. A helyi (vagy általában indiai) fesztiválok pontos időpontját szeretném megtudni, de lecsapok egy Kovalam- térképre is. Bár rendkívül készségesek, a fesztiválokról nem adnak lényeges informáciot, csak néhány általános brosúrát. Viszont kiderül, hogy vasárnap kezdődik egy egyhónapos kulturális fesztivál Trivandrumban; sajnos a konkrét programot még nem ismerik. Az Ashok parkja nagyon szép, és itt végre hallani-látni a varjakon kívül más madarakat is. Egy csapat közepes méretű, fekete-fehér madár, nem tudom milyen fajta lehet, fecskénél testesebb. Utána továbbsétálok, megnézem a Samudra beachet is.

Este újból masszázs, két részletben. Először George bemelegít, aztán jön Unni. Most sokkal élvezetesebb mint az első, bár időnként még mindig fájdalmas.

A mai rekord: 3 áramszünet, közülük egy napközben.

2002. december 13, péntek

A finn jógik titkos bázisa. Kacsák minden színben.

Reggel összefutok Aulival, akiből kiszedem a finn jógik titkos bázisának hollétét. A Silent Valley (avagy Suprabutham) elég messze van a parttól, már a kókuszpálma-ültetvények mellett. Ennek megfelelően csendes és olcsó, a kaja pedig szuper. Újabb kísérletet teszek az indiai reggelivel, de az idlik sem nyerik meg igazán a tetszésemet.

A Lonely Planet melletti kis tavacskához kacsák is tartoznak. Nyilván egy vegetáriánus étterem közelében biztonságban érzik magukat. Némelyik közönséges fehér, mint a hazaiak, de van fekete foltos, barna, szürke, sőt bíborpiros is.

Amúgy gyakorlat közben, már majdnem a legvégén (Pindasana közben) sikerült valahogy meghúznom a hátamat, ennek ürügyén a napot jórészt ágyban töltöm, olvasással.

2002. december 14, szombat

Road movie a nagyvárosban. Az első lunghim.

Eljött végre a szünnap! Azért korán ébredek, dacára annak, hogy előző este éjfélig olvastam (megengedhetetlen lazaság). A parti séta kellemes a hűvösben, különösen mert a boltok még zárva, árusok nem zargatnak. Reggelinél kiderül, hogy Eva és Michelle a nagyvárosba készülnek Raijival; betársulok én is a kalandba. Autóriksával megyünk, 250 rúpiáért oda-vissza. Előtte persze illően felöltözünk, ujjas trikóba, hosszúnadrágba. A road movie nappal és riksában még hatásosabb, mint első alkalommal. Hárman a lányokkal ülünk hátul, Raiji meg beül a sofőr mellé fél fenékkel. Én ülök jobboldalt (baloldali közlekedés van), és ez nem a gyenge idegzetűeknek való hely. Amikor a szembejövő óriási teherautókat csak az utolsó pillanatban kerüljük el, átlagosan mintegy három centiméterrel, az igen mély hatást tud gyakorolni az emberre.

Végre eljön az alkalom, hogy megvehessem életem első lunghiját (sőt rögtön hármat). Hazatérésünk után fel is próbálom az elsőt, ami nem olyan egyszerű. Még hetekbe fog telni kitanulni a lunghiviselés nemes művészetét. Mindenesetre az indiaiak nem röhögnek láttomon nagyon hangosan, amit jó jelnek veszek.

Trivandrum amúgy izgalmas, földközeli, nyüzsgő, színes-szagos-hangos hely, a lányok dolguk végeztével mennének is rögtön vissza kedves, nyugalmas Kovalamunkba. Nekem viszont tetszik, szívesen maradnék még. A riksából nem láttam eleget a városból. Mondjuk a koldusok tényleg lehangolóak. A bevásárlóközpont előtt, ahol vásárolunk, csapatba gyűlnek, mire távozunk, már tucatnyian vannak. Öregek, sovány asszonyok síró gyerekekkel a karjukon, és nem csak hogy beszélnek hozzánk és és kérincsélnek, hanem a karunkat is elkapják. Még ha csak néhány volna, adhatnánk is nekik pénzt, de ennyi elől csak menekülni lehet.

2002. december 15, vasárnap

A kókusztej élet, erő, egészség. Világgazdasági eszmecsere a Bakeryben. A koppenhágai astanga iskola.

Új emberek érkeztek, engem előléptettek 6.45-re, a krém mostantól 5.30-kor kezd. Christinától eltanultam, hogy egy csésze chai-jal kezdjem a napot. Nagyon jól felpezsdít és átmelegít a jóga előtt, meg a cukor energiája is jól jön. Elég jól sikerül a gyakorlat, úgy látszik egy hét után már kezdek végre belejönni. Utána a szokásos kókusztej-orgia (két adag). Babu, az árus elmagyarázza, hogy a kókusztej élet, erő, egészség. “Ha minden reggel kókusztejet iszol egy hónapig, olyan erős leszel, hogy a falat… így!” és mutatja, hogyan fogjuk a falat átütni puszta ököllel. Lehet, hogy Bruce Lee titka is ebben rejlett? “És ha bármi bajod van, elmész egy ajurvédikus orvoshoz, az is azt fogja mondani, igyál sok kókusztejet, az meggyógyít. Ezt most nem csak azért mondom, mert én véletlenül kókuszt árulok, ez egyszerűen így van.”

Reggelinél a Bakeryben Michelle (közgazdász végzettségű), Adarsh (egy fiatal amerikai srác) és jómagam megvitatjuk az amerikai és világgazdaság helyzetét, különös tekintettel a fosszilis tüzelőanyagok várható kifogyására. Michelle éppen arról magyaráz, hogyan befolyásolja az OPEC az olajárakat, amikor Adarsh közbekérdez: ” Az OPEC az az Exxon olajvállalat, ugye?” Elmagyarázom neki az OPEC mibenlétét. Ezek után tisztelettel néz rám, és megkérdi, hogy nekem is közgazdász végzettségem van-e.

Este a dán szomszédaimmal vacsorázunk a Keerth-ben, plusz egy Robin nevű középkorú, busa koponyájú úriemberrel, aki – mint kiderül – angol létére Dániában él már régóta, sőt a koppenhágai astanga iskola egyik oktatója és mindenese. Két éve indultak (persze nem nulláról, Lino sokat segített), és mostanra több száz tanulójuk van.

A hot ginger lemon mézzel egyébként kiváló ital.

2002. december 16, hétfő

A kókuszdió-függőség első jelei. Karácsonyi díszek. Az első hasmenés. Masszázs szülési fájdalmakkal. Unikum Unnitól.

Jó gyakorlat, a híd is szépen sikerül. A hátrahajlásokat azért még kihagyom, holnap is lesz nap. Utána három kókuszdió tartalmát fogyasztom el. Attól tartok, visszavonhatatlanul elindultam a kókusztej-függőség síkos lejtőjén.

A tenger ma alacsonyabb, az egész heti dagadás után. De a hullámok még mindig hatalmasak. Többek szerint a közelgő újhold duzzasztja fel a vizet.

Egyre több jelét látni az érkező karácsonynak. Csillag alakú lampionok mindenfelé, színes szalagok a mennyezeten a Silent Valleyben, a Bakeryben ma megjelent egy kis fenyőfa, a Lonely Planetnél pedig lámpafüzéreket aggattak a fákra.

Reggeli után megérkezik az első indiai hasmenésem. Elég enyhének bizonyul, de azért megnyugtat, hogy a világ rendje helyreállt. Hogy nézett volna ki, hogy még egy árva hasmenést sem kapok Indiában?

Délután újra masszázs. Miközben George engem melegít be, a szomszéd szobában Michelle úgy kiáltozik Unni kezei alatt, mintha gyereket szülne. Aztán rajtam a sor, nem tudom eldönteni, hogy jobb-e hogyha én is kiabálok, vagy inkább próbáljak ellazulni és lélegezni. Úgy tűnik, van bennem

egyfajta gátlás a fájdalmam hangos kinyilvánításával szemben. Másfelől ha a lazításra és a légzésre igyekszem koncentrálni, mégiscsak kevésbé fáj. Utána Unnitól még orvosságot is kapok a gyomromra. A folyadék színe és szaga határozottan az Unikumra emlékeztet, eltekintve az alkoholtol.

További említésre méltó fejlemények: a Nargeese Kofta nagyon finom.

2002. december 17, kedd

Megvan a teljes első sorozat. Főzőiskola II.

Az első napüdvözlet ellen a tagjaim vehemensen tiltakoznak, meglehetősen ernyedtnek érzem magam. Úgyhogy gyorsabb lélegzetre kapcsolok és megpróbálok túllenni az egészen minél hamarább. Ezek után meglepően jól megy, egész lazán végigcsinálom a sorozatot és a végén úgy döntök, hogy a hátrahajlásokat is megkísértem. Elena jön és segít. Yippee! Túlvagyok a teljes első sorozaton.

Este újabb főzőiskola a Lonely Planetban. Fénypontok: Chapati, Vegetable Pakora, Dhal Fry, Banana Fritters.

2002. december 18, szerda

Testi bajok. 4 jógi és 76 hangya reggelije. Kalandok a nagyvárosban. Panicker csiklandoz.

Teljes meglepetésemre ma alig izzadok. Legfeljebb pár fokkal lehet hűvösebb, mint eddig, de izzadságban ez azt jelenti, hogy a nadrágomon már akadnak száraz foltok, és a gyapjúszőnyegem – ami eddig tocsogott a víztől – ma félig száraz marad. Emellett a gyakorlat ráadásul nagyon jól is megy, kezd megjönni az erőm. Mígnem Kukkutasana közben Rosanna segítségével meghúzom a jobb csuklómat, onnantól egyre kevésbé tudom használni. Ráadásul Supta Padangusthasana közben a jobb csípőm a szokott módon kiakad, és percekig kínlódom eredménytelenül, hogy visszakattintsam. Mikor feladom és megyek tovább az Ubhaya Padangusthasanára, persze magától visszaugrik, úgyhogy utána megcsinálom a S.P. bal oldalát is. A hidat a csuklóm miatt kihagyom, a hátrahajlásokat csak félig csinálom, egyedül. Lino nagyon kedves, ad a csuklómra árnikakrémet.

Reggeli Simonékkal, színhelye a Shivas Moon melletti Suku’s. Láthatóan népszerű hely: legalább nyolcvan vendég van jelen, igaz, közülük 76 hangya; ezek nagyrészt az asztalon, a teáskancsókon és a cukortartóban korzóznak. Kettőt találok a zabkásámban is, az egyiket kimentem, de a másik már reménytelen állapotban van.

Utána irány Trivandrum, busszal, ami sokkal élvezetesebbnek bizonyul, mint a riksa. Simon énmellettem egy új-zélandi pár, Nick és Nicky, valamint egy vékony, ragyogó szürke szemű dán lány, Stine alkotja a csapatot. Nickékkel valamelyik reggel a Bakeryben ismerkedtem össze, amikoris Nicky hosszasan faggatott Közép-Európáról. Tőlük hallottam először új-zélandi angolt, igen mókás. Elvegyülünk a tömegben, mint Paul és társai a Hairben. Kis mellékutakon kanyargunk a város felé, az út szélén nők és gyerekek követ törnek, gyártják az útépítéshez való kőzúzalékot. Egy kapu mellett kacskaringós-csomós malajálam felirat, a kapufélfán sarló-kalapácsos ötágú csillag, kékben. Iskolás lányok-fiúk mindenfelé az út szélén, egyenruhában. Boltok, színes falak, szeméthalmok. MG Road, a főutca. Járdák nincsenek, mindenki ömlesztve tolong. Utcatáblák sem mutatkoznak, így elég nehéz meglelni a DC Books könyvesboltot, ahová igyekszünk. Simon el is véti, elveszítjük szem elől. A bolt szuper, rengeteg jó könyv van, jógárol is. Sajnos az időnk véges, ide még vissza kell jönni. Utána megpróbálom felkutatni a turistainformációs központot. A riksás először egy kis bódéhoz visz, amin ugyan valóban olvasható a “tourist” szó, de meggyőzzük hogy

ez nem az. A következő próbálkozásra eljutunk a térképemen szereplő “Tourist Reception Office”- hoz. Ott viszont nem tudnak segíteni, átirányítanak a pályaudvarra. Megleljük a helyet, de nincs ott senki, a közelben ácsorgók szerint ebédelni ment az informátor, de itt van nem messze egy hotelben egy másik hely, ahol biztos tudnak segíteni. Itt feladjuk, irány a Parthas. Stine számára óriási lelki próbatétel mintegy háromszáz szárianyag közül tizenöt perc alatt választani, de végül három anyaggal beéri. Utána nekem már sietnem kell vissza Kovalamba, masszázsra, ő még marad megnézni a Chalai Bazárt.

Unni ezúttal új elemként a térdét is beveti a hátam egyengetésére. Igen keményen megdolgozza a csípőmet és a szokásos módon a combokat is, egészen elgyengülök tőle, mire Panicker (a harmadik masszőr) magamhoz térít csiklandozással és fülhúzással. Emellett a csuklómat is alaposan átdolgozza, jólesik.

2002. december 19, csütörtök

Holdtölte, fakultatív szabadnap. A csuklóm ma nem enged jógázni. Lustálkodom egész nap. Raiji elhozza az új ingemet Trivandrumból; gyönyörű.

2002. december 20, péntek

Csuklókímélő jógagyakorlat. A nap felfedezése a Badam. Parádé az új ingben. Az első fotózás.

Könnyű jógagyakorlat, a csuklómra való tekintettel (no push up, no jump through). Megintcsak keveset izzadok. A csuklóm elég jól bírja, a gyakorlat laza és nagyon szuper, el se fáradtam tőle. Úgy látszik, valójában éppen az erőelemektol fáradok el a vinyászákban, nem maguktól az ászanáktól. A hidat megint kihagyom, Lino segit a fél-hátrahajlásoknál. Elfelejtettem szólni neki, hogy maradok még egy hétre, a késői regisztráció büntetése (vagy jutalma) hogy jövő héttől csak 7.15-re jut hely számomra.

Reggeli a Suprabhatham-ban, a nap felfedezése a Badam (kesudiós milk shake).

Az új ing szuper, ing még sosem illett rám így. Emellett mindenki megdicséri, akivel csak találkozom. Világoskék, kockás.

Délután megemberelem magam és elindulok fotózni, Kovalam belső részén. Este újabb masszázs, meglepően jó és jóval kevésbé fájdalmas mint legutóbb. A combomban a csomók sokat oldódtak és a vállam is lazább.

2002. december 21, szombat

Samudra Beach Party. Az első Pincha Mayurasana. Coca-Cola mámorban fetrengő nyugati ifjúság. Naplemente iskolásokkal.

A tervek szerint ma kirándulunk Neyyar Dam-hoz, a Shivananda ásramba. A kirándulás célpontja végül többrendű kacskaringók után (cherchez la femme) Samudra Beach lesz, délutánra. Mentirosót játszunk, nagy sikere van. Darren segítségével először életemben kipróbálom a Pincha Mayurasanát, ha nem is túl szépen, de sikerül, kétszer is. A kézállást a csuklóm miatt nem próbálgatom. Ebédre felhágunk a Lobsterhez, a partfal tetejére. Szép kilátás, ami az árakon is meglátszik, ezzel szemben lassú kiszolgálás. A régóta hiányolt Coca Cola mámorában Marcos, egy gyönyörű brazil fiú táncra perdül, pillanatok alatt az egész társaság követi példáját. Az arrajáró indiai anyák megbotránkozva terelik odébb csemetéiket a káros nyugati befolyástól. Napnyugta előtt lemegyünk még egyet fürdeni. Verseny a hímek között: ki állja meg a helyét a hullámokkal

szemben. A hullámok nyernek. A partról egy teljes alsótagozatos osztály figyel minket tanárnői társaságában, nettül felsorakozva, szokásos kék egyenruhájukban. Megvitatjuk, hogy érdemes-e harsány üvöltéssel egyszerre rájuk rontanunk a vízből; végül is nem próbáljuk ki. Kárbaveszett nap. Azért még megnézzük a naplementét, a gyerekekkel együtt.

Hírek: Delhiben karácsonykor megindul az első metró. Orissa államban pusztulnak a parti mangroveerdők és védett teknősök, valamint helyenként emberek halnak éhen. Gujarat államban a választásokat heves és véres kampány után a BJP nyerte nagy fölénnyel, annak is a keményvonalas hindu fundamentalista szárnya, N. Modi vezetésével.

2002. december 22, vasárnap

A csuklóm javul, jól megy a gyakorlat. Befizetek újabb két hétre, január 3.-ig. Délután talpmasszázs Panickerrel (nem az én talpamat masszírozza, hanem rajtam járkál). Nagyon jó, igazából kellemesebb, mint Unni alkaros masszázsa, mert a talp puhább. Csak a jobb térdkalácsomat kimozdítja kissé a helyéről, estére bedagad. Lino kenőcsével kezelem azt is.

Kipróbálom a Mosai Masalát a Kerala Foodban. Óriási adag és nagyon finom. Házisajt, kesudió, spenót, mindenféle zöldségek vannak benne.

2002. december 23, hétfő

Vásárfia Mysore-ból. Kókusztej-hitelszámla. Roobent, a bölcsész.

A csuklóm nagyjából OK, a térdem is bírja a gyakorlatot. Utána vásárfiat nézegetünk: megjött Nagarathna és pereputtya Mysore-ból, hoztak magukkal jógaszőnyegeket, könyveket, zsákokat, CD-ket meg még ki tudja mi mindent. De nem adják olcsón: a “Mula Bandha” könyvet 120 rúpiáért adják, miközben Trivandrumban megkapni 80-ért.

Kókusztej-hitelszámlát nyitok Babunál: befizetem előre 20 adag árát, így nem kell mindig magammal hordoznom a pénztárcámat (ő pedig remélhetőleg vehet majd egy új kést magának, mert a meglévőn már több a csorba mint az él).

A nap híre: a keralai miniszterelnök, A. K. Antony, Kovalamba látogat, hogy egyezkedjen a vendéglősökkel, akik karácsonytól sztrájkolni akarnak. A legtöbbjük ugyanis illegálisan szolgál fel alkoholt a turistáknak, mert az alkoholengedély nagyon drága, viszont az utóbbi időben a rendőrség rendszeresen razziákat tart.

Úgy tűnik, kezdek belejönni a lunghiviselés mesterségébe. Az indiaiak általában mosolyognak, amikor meglátnak, és van aki meg is dicséri: “Kerala style, good!”

Délután pránajáma Linóval. Végre azonosítom Greget, akivel Budapesten csak telefonon tudtunk beszélni. Enyhén őrült fazon, de jó fej. Együtt vacsorázunk és lefektetjük a jövőbeli együttműködésünk alapjait.

Roobentet este az iskolarendszerről faggatom. Elég hasonló a miénkhez: 4+4 év elemi, utána 3 év középiskola (high school), majd 2-3 év főiskola vagy egyetem. Roobent, mint kiderül, angol irodalom szakon végzett, a felesége pedig fizikus. De munkalehetőség Keralában kevés akad számukra.

2002. december 24, kedd

Látogatás Roobent falujában. Christina elrablása. Ebed banánlevélről, kézzel. A kókuszrost- kötélgyárban. Kéregető Mikulás.

A tegnapi gyakorlaton felbuzdulva ma korábban kelek egy kis meditáció és pránajáma kedvéért. Finom. Reggel mindenkivel “Happy Christmas”-t köszönünk egymásnak, aztán röhögünk, mert teljesen abszurdan hangzik. A csuklóm és a térdem nagyjából rendben, az ászanák jól mennek, viszont a testem, különösen a combjaim egyre merevebbek az utóbbi napokban (ezt mástól is hallom).

Délben kirándulásra indulunk: Roobent elvisz minket a falujába. Előtte karácsonyi ajándékként összeadunk neki és a családjának fejenként 500 rúpiát. Mivel a kislánya épp most egyéves, viszünk egy tortát is. Christinát a tortával indulás előtt kis híján elrabolják. Egy öregember hívja magával a Bakerynél, ő pedig követi, abban a hiszemben, hogy a taxisofőrünk az. Az öreg felvezeti egy házba, ahol hirtelen egy csomó taxisofőr csatlakozik hozzájuk, leteszik a tortát az asztalra és nekikészülődnek, hogy egy nagy késsel felvágják – ekkor Christina felfogja, hogy itt valami félreértés van, felkapja a tortát és elmenekül.

A taxiút ismet szürreális road movie. Színek, hangok, szagok kavalkádja. Látunk egy lányt, aki két kézzel egy esernyőt egyensúlyoz a fején: a fogantyú a feje búbján, ily módon árnyékot egyáltalán nem vet a hordozójára. Magritte elélvezne, ha ezt látná. Meglepő, hogy a majd egyórás úton szinte egyfolytában lakott területen haladunk. A falvak egybefolynak. Eddig csodálkoztam, hogy fér el Keralában, fél Magyarországnyi területen 30 millió ember.

Roobent faluja Kerala és Tamil Nadu határán, a tengerparton fekszik, Poovar mellett. A családja óriási vendégszeretettel fogad minket. Hagyományos dél-indiai thalit fogyasztunk a padlón ülve, banánlevélről, kézzel. Óriási és ízletes adagok mindenből. Végül megkönyörülnek rajtunk és nem adnak több repetát. A lányok viszont kapnak ajándékba egy-egy szárit, és rögtön fel is öltöztetik őket; lenyűgözőek.

Utána sétát teszünk a faluban, megtekintjük a helyi nevezetességeket. A falu teljes lakossága – az alvók, betegek és holtak kivételével – a főutca mentén sorakozik és lankadatlan figyelemmel követi minden mozdulatunkat. Viszonzásul én is fényképezek, ahol engedik, bár még nem mindig igazodok el az indiai gesztusok között (az igent a fej függőleges síkban jobbra-balra ingatásával jelzik, amit a gyakorlatlan ember akár nemnek is érthet). A látogatásunk valószínűleg hetekre beszédtéma lesz. Megnézzük, hogyan szárítják a kókuszbelet, amiből majd kókuszolajat préselnek. Meglátogatjuk a kókuszrost-kötélgyárat, ahol a kedvünkért még sodornak is egy darab kötelet. A módszer zseniális, Brenda és Christina megpróbálják maguk is, de esélyük sincs. Ennyit a nyugati kultúrfölényről. Utána megnézzük még a lagúnát is, Roobent egy lakóhajót is akar nekünk mutatni, de már sötétedik, nagy nehezen lebeszéljük. Indulás haza. A taxiban filmi zene szól, ami csak fokozza a road movie hatását. Már besötétedett, az út mentén lampionok, színes lámpafüzérek, girlandok, karácsonyi díszek, betlehemek mindenfelé. Aztán beköszönt az áramszünet; a taxi félsötétben kerülgeti a riksákat, motorosokat, biciklistákat és egyéb népeket.

Újra Kovalamban. Harangkongás, hujjogás: egy hindu templomban Ganésának áldoznak. Az utcán egy megkésett Mikulás tartja a markát baksisért. Az itteni mikulások lényegesen kevésbé adakozóak, mint azt odahaza megszokhattuk. Az esti partira senkinek sincs már energiája, irány az ágy. Azért éjfél után még felébresztenek a szomszédban durrogó petárdák. Boldog Karácsonyt, azt.

2002. december 25, szerda

Lino karácsonyi ajándéka. Kathakali. Erőszakmentesség-gyakorlat.

Reggel félig komatóz állapotban, nagy nehezen kiszakítom magam az ágyból. A vécén ülve percekig bambulok. Semmi energiát nem érzek magamban, még mintha szédülnék is kicsit. Igyekszem meggyőzni magam, hogy ezek a tünetek feljogosítanak arra, hogy kihagyjam a mai gyakorlatot. Végül is megemberelem magam és nekiindulok. Ahhoz képest egész olajozottan megy, sőt a Marichyasana sorozat az utóbbi napokban kezd egyre jobban sikerülni. A Marichyasana D-t már egyedül is meg tudom csinálni mindkét oldalon.

Aztán valami hihetetlen dolog történik. Ahogy a végén készülődöm a hídhoz, egyszer csak megjelenik Lino és rám szol: “Jump back!” Először azt hiszem, hogy a hátrahajlásokat akarja csináltatni, de nem. A vinyasa után leguggoltat, és akkor már tudom, mi jön: PASHASANA – ELKEZDTEM A MÁSODIK SOROZATOT!!! Lino segítségével meglepően könnyen megy, mindkét oldalon össze tudom kapcsolni az ujjaimat. Utána még a Krounchasanat is megcsináltatja. Meg vagyok döbbenve. Idén nyárig meg se fordult a fejemben, hogy valaha is eljuthatok a második sorozatig. Akkor Stefan egyszer azt mondta, hogy még a Supta Kurmasanán kell alaposan dolgozni, aztán jöhet; azóta melengettem magamban az érzést, hogy majd egyszer, néhány év múlva, talán… és most egyszer csak megtörtént. Azt hiszem, kevés ennél szebb karácsonyi ajándékot kaptam eddig életemben.

Reggeli után a part zsúfolásig tele van indiaiakkal. Ezrek sétálnak a parton, fröcskölnek a vízben, úsznak, korzóznak színes csónakokon fel-alá. Sosem láttam még ennyi embert itt.

Délután jógi-ebéd a Lonely Planetban, indiai táncosokkal. Este megnézem a Kathakali-előadást (hagyományos keralai táncszínház) a hotel Neptune-ban, a táncosok kifestésével és beöltözésével együtt. Két tekercs fényképet lövök el, nagyrészt találomra beállított expozícióval, mert a vakuval még kevés a tapasztalatom. Utólag jut eszembe, hogy negatív filmet kellett volna használnom dia helyett, akkor több esélyem lenne, hogy értékelhető képek szülessenek. Ráadásul Trivandrumban nem is tudok profi laborról, ahol diafilmet elő tudnának hívni, így az eredményt is csak sokára fogom látni. Na mindegy. Az előadás különleges. Nem csak a jelmezek (és felöltésük folyamata), de legfőképpen a táncosok mesterségbeli tudása. A kisujjuk hegyétől a szemöldökük csücskéig minden porcikájuk részt vesz a játékban. Minden érzelemnek, lelkiállapotnak megvan a maga végletekig kanonizált kifejezésmódja.

Éjjel 11-kor arra ébredek (valószínűleg fél Kovalammal együtt), hogy a szomszéd hotelben buliznak a teraszon és csutkáig felcsavarták a hangerőt. Eddig csak vasárnap esténként volt parti, és viszonylag korán abbahagyták, de ez már több a soknál. Átmegyek megkérni őket, hogy halkítsák le. Vigyorgó, mámoros, bárgyú arcok. Elmondom a mondókámat. “Igen, persze” mondják, és nem mozdulnak. Megismétlem, hátha nem értették elsőre: “persze, persze”, mondják újból, és megintcsak nem csinálnak semmit. Kezd felmenni bennem a pumpa. Egy középkorú fószer megkérdi, hová valósi vagyok. Aztán elkezdi magyarázni, hogy Magyarországon is ugyanígy megy ez, Újévkor, meg hát, izé, Karácsonykor is, az emberek jól érzik magukat, és ezt el kell viselnem, elvégre csak egyszer van egy évben. Én próbálom neki elmagyarázni, hogy: a) a demokrácia nem azt jelenti, hogy mások jogait semmibe vesszük, b) az itteni lakosok jelentős része hindu, illetve muzulmán, számukra a Karácsony nem ünnep. Erre nem tud mit válaszolni, így visszavonul, mondván, hogy a hangerősítésben nem ő az illetékes. Odafordulok újból a zenegép mellett álló fickóhoz, és összetett kezekkel elismétlem a kérésem. Végül úgy látszik, belátja, hogy másképp nem szabadul meg tőlem, és kelletlenül lejjebb csavarja a hangerőt. Még mindig messze túl hangos (bár most már legalább a saját hangunkat halljuk), de úgy látom, ma este ennél többet nem érhetek el, úgyhogy megköszönom megértésüket és távozom. Kifelé menet egy másik tag még barátságosan

figyelmembe ajánlja a füldugót, mint kompromisszumos megoldást. Nem nyitok vitát. Ez egy jó lehetőség volt az ahimszá (erőszakmentesség) gyakorlására, és egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy sikerült megoldanom a helyzetet, bár utólag látom, hogy különösen az elején túl sok felesleges harag volt bennem. Ezzel együtt elaludni még jó ideig nem tudok, füldugóval sem.

2002. december 26, csütörtök

Ajurvédikus orvosságok.

Reggel meglepő módon különösebb gond nélkül felkelek 5.20-kor, és a pránajáma jól megy. Az ászanagyakorlat viszont elég fárasztó. De Marichyasana D-ben a bal oldalon először életemben – Frank segítségével – sikerül megfognom a csuklómat! A Pashasana egyedül trükkös, az egyensúly nem akar összejönni, de segítséggel megint megy.

Délben bemegyek Trivandrumba filmet vásárolni; ISO 400-as filmből már alig van, pedig az fogy a legjobban. Egyúttal beadom az eddig ellőtt negatívokat előhívni. Odafelé a buszon próbálok fényképezni, de nehéz, mert a busz alig áll meg. Azért így is élvezetes.

Délután masszázs, külön hangsúllyal a nyakamon és a térdemen. A térdemet Panicker varázslatos módon rendberakja, a nyakamon Unni dolgozik, de nem ér el áttörést. Utána megkérdezem Panickert a pattanásaimrol, amik mindkét alkaromon szép sorban jöttek ki pár napja. Ráncolja a szemöldökét, kérdez egyet-mást, pulzust mér, aztán hosszas tanakodás következik Vinoyjal. Végül a kezembe nyom két üveget. A diagnózis: túlhevült a testem (amit hajlamos vagyok elhinni, tekintve, hogy mennyit izzadok), ezért le kell hűteni és egyúttal a véremet is meg kell tisztítani. Az egyik sötét folyadék, amit naponta háromszor étkezés előtt kell bevenni; a közvetlen hatása, hogy émelygek hacsak ételre gondolok. Lehet, hogy tévedésből fogyókúrás gyógyszert adtak?

Este újabb főzőiskola a Lonely Planetben, Stine is részt vesz. Pechje van, mert a legtöbb ételben van tej vagy sajt, ő viszont tejérzékeny. Vacsora után nagyon jót beszélgetünk, az első igazán mély beszélgetés amióta itt vagyok. Nagyon-nagyon örülünk egymásnak. Aztán fél tizenegykor eszmélünk, hogy ideje van az alvásnak.

Lefekvés előtt beveszem a másik orvosságot, az előírás szerint. Ez fekete, sűrű ragacs, állaga és szaga leginkább egy régi, beszáradt szilvalekvárra emlékeztet. De a hasonlóság itt végetér. Émelyítő iszapíze van, lenyelni csak néhány korty víz segítségével lehet. Valahogy letuszkolok egy púpos kanálnyit, aztán igyekszem leöblíteni az ízét.

2002. december 27, péntek

Az ajurvédikus orvosság ereje bebizonyosodik. Választási elemzések. 20 igazi hős.

Hajnali háromkor arra ébredek, hogy a gyomromban óriási buli zajlik, a jelekből ítélve össztánccal és tűzijátékkal egybekötve. A hejehuja egész reggelig folytatódik, amikor is, hogy úgy mondjam, a jócskan elázott vendégek végre elindulnak hazafelé. Ilyen körülmények között szóba sem jöhet a jóga. A nap nagy részében ágyban maradok, szunyókálok és olvasok. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy az ajurvédikus orvosság tenyleg hatásos :-/

Elemzések a hetilapokban a BJP gudzsaráti győzelméről. Mivel Indiában jövőre 9 szövetségi államban lesznek választások, a fő kérdés: meg tudja-e játszani a BJP a gudzsaráti stratégiát (nevezetesen: rájátszani a muszlimgyűlöletre) győzelmesen más államokban is? A válogatott szakértők és elemzők tömörített válaszai, sorrendben: Minden bizonnyal. Semmiképpen. Esetleg, de egyáltalán nem biztos. Igen. Nem. De igen. De nem. Vagy igen, vagy nem. Meglátjuk.

A “The Week” 20 éves születésnapi száma bemutat húsz igazi hőst Indiából: mindennapi, sokszor teljesen ismeretlen embereket, akik mindazonáltal valami kiemelkedő tettet hajtottak végre mások segítségére. Azt hiszem, ezt érdemes megörökíteni, már csak azért is, mert sokat elárul Indiáról. További információk: Good News India

Mohammed Habib (80; Delhi): több mint 60 év alatt több ezer azonosítatlan holttestnek adta meg önkéntesen a végtisztességet (temetés vagy hamvasztás), anélkül, hogy munkájáért bármi fizetséget vagy támogatást elfogadott volna.
Jagat Singh Chaudhary (52; Kot malla, Uttaranchal): 20 éves munkával létrehozott egy kéthektáros erdőséget 50,000 fával és egyéb növénnyel, amelyek nagy része ebben a magasságban (1500 m) és klímában magától nem él meg.
Simputer team (Bangalore): megterveztek és létrehoztak egy indiai viszonyokra szabott hordozható számítógépet. A Simputer olcsó, nem érzékeny a porra, elemről működik, Linuxot futtat, elfér egy ingzsebben, tud beszélni (jelenleg 11 indiai nyelven), érintéssel, hanggal és képekkel kezelhető (így írástudatlanok is használhatják). Modemen keresztül lehet vele internetezni és egy smart cardon tárolja a személyes adatokat, így több felhasználója is lehet. A Simputer a GPL licensz alá eső szabad termék, azaz jogai ingyenesen hozzáférhetők bárki számára.
Dayamani Barla (35; Jarkhand): emberi jogi aktivista, évek óta harcol a Koel Karo vízlépcső megépítése ellen, amely 255 faluban 250,000 embert kényszerítene lakóhelye elhagyására és ezzel hagyományos kultúrájának feladására. Emellett egy nők jogaiért küzdő szervezetnek is a vezetője, amelynek fő tevékenysége annak megakadályozására irányul, hogy a törzsi területekről lányokat adjanak el prostituáltnak Delhibe.
Bharathan (39; Dindigul): 15 éves kutatás során 120 természetes, környezetbarát festékanyagot fedezett fel. Ezek bármilyen fajta szövet, vagy akár bőr festésére is használhatók, a festési folyamat pedig nem produkál mérgező mellékterméket.
Poonam Natarajan (Chennai): létrehozott és vezet egy speciális iskolát fizikailag vagy mentálisan sérült gyermekek nevelésére.
Raja Ram Tiwari (75; Allahabad): 1946 ota segít a vallási fesztiválokon (kumbh) elveszett embereknek megtalálni szeretteiket. 2001-ben az allahabadi Maha Kumbh Melán 40 millió ember vett részt, és Tiwari segítőivel együtt 130,000 embert hozott össze elveszett hozzátartozóival, barátaival. Eddig körülbelül 400,000 felnőttnek és 25,000 gyereknek segített 57 fesztiválon.
Dr. Himmatrao S. Bawaskar (52; Jalna): felfedezte a vörös skorpió mérgének ellenszerét. A vörös skorpió marása ellenszer nélkül az esetek 80 százalékában halálos.
P.U. Thomas (52; Kottayam, Kerala): megalapított és vezet egy menhelyet és kórházat a szegények, hajléktalanok és elmezavarokkal küzdők számára.
Komal Kothari (74; Jodhpur, Rajasthan): több mint ötven éve gyűjti és menti Rajasthan hagyományos kulturális és művészeti formáit, zenéjét, öltözékeit, költészetét, festészetét és népszokásait.
Gursharan Singh (73; Chandigarh): 30 éve szervez, rendez és ad elő utcai színdarabokat, amelyekkel aktuális problémákra világít rá, kérdéseket tesz fel és oktatja az embereket. Célja a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése, különösen az alacsony kasztok és a nők helyzetének javítása.
Dr. Anand Karve (65; Pune): több környezetbarát termelési és újrafelhasználási módszer feltalálója és népszerűsítője, többek között: tüzelőanyag készítése a nádcukor (sugarcane) gyártási melléktermékeiből; növénytermesztés különleges homokágyon, tápanyagokkal, háromszoros termésátlagot eredményezve; öntözés tengervízzel; alacsony költségű üvegház; házépítési technológia bambuszból.
Pothaboina Suryanarayana (62; Tenali, Andhra Pradesh): 15 éves kora óta vak, alapítója és vezetője egy szervezetnek a csökkentlátók segítésére. A szervezet segít tagjainak ösztöndíjak elnyerésében, könyvek vásárlásában és kölcsönökhöz jutni.
Brijial Sahu (60; Kudari Dalli, Chattisgarh): 40 éves munkával eltérítette egy folyó vizét, hogy öntözést biztosítson a maga, és falujának földjei számára, ezzel megmentve a falut az aszály pusztításától.
Swinder Singh Saini (Ropar, Punjab): 10 éves kora óta a hockey felvirágoztatásának szentelte életét, elérte, hogy Punjab – és India maga – hockey-nagyhatalommá váljon.
Kamla Bai (79; Mahaveerji, Rajasthan): 50 éve küzd a nők egyenlőségéért és oktatásáért. Az általa 1953-ban, 6 diákkal megalapított iskola ma 1800 fős bentlakásos főiskola (residential postgraduate college). Álma hogy Rajasthanban minden nőt megtanítson írni-olvasni.
K.J. Baby (47; Wyanad, Kerala): megalapított és vezet egy iskolát a törzsi társadalmak gyermekeinek tanítására, amely tekintettel van azok különleges helyzetére és igényeire, és segít továbbörökíteni kultúrájukat.
Mohammed Abdul Wahab (53; Bhangar, West Bengal): megalapította és vezeti a Samity-t, egy klinika-hálózatot a szegények orvosi ellátására. 1979-ben 2 rúpiával a zsebében kezdett; ma a szervezetnek 30 klinikája van Bengálban, és eljutnak rengeteg olyan faluba, ahol a lakók máskülönben nem kapnának orvosi ellátást. Emellett részt vállalnak sok szegény muzulmán gyerek oktatásában, a nők helyzetének javításában (önsegítő csoportok és kisvállalkozások indításával) és a falvak egészségügyi állapotának javításában is (pl. latrinák építésével).
Ramesh Sharma (Durg, Madhya Pradesh): ez a rendőrtiszt szabadidejében fákat ültet. 10 év alatt több mint 250,000 fát ültetett Madhya Pradesh és Chattisgarh államokban, sőt még Boszniában is, ahol az ENSZ békefenntartójaként járt. Emellett iskolákat alapított az utcagyerekek nevelésére, és ráérő idejében tavakat tisztít. Mindez mintegy 2500 rúpiájába kerül havonta, de támogatást nem fogad el senkitől.
Vijay Kumar Naik (47; Bhavnagar, Gujarat): megtervezett és megépített egy műlábat, amellyel törökülésben is lehet ülni, egy elektronikus (myoelectronic) műkezet, amely teljesen úgy működik, mint a valódi, és egy térdszorítót (poly-centric knee brace) a csontritkulásban szenvedők számára, amely megszünteti a fájdalmakat és elkerülhetővé teszi a műtétet.2002. december 28, szombatÉjjelre csak a tegnapi rémlekváradag felét nyomtam le, a gyomrom ennek megfelelően illendően viseli magát. Az ízlésem határozottan megváltozott, amit részben ennek tulajdonítok: mostanában kifejezetten a sós ételeket és italokat kívánom, az édes nem is esik jól. Felfedeztem a sós lasszit. Este úgy döntök, abbahagyom a kúrát; túl sok ez nekem egyszerre a jógával együtt.
2002. december 29, vasárnap

Magyar nyelvlecke. Stalin élt, Stalin él, Stalin élni fog.

Két nap szünet után elég jó gyakorlat, de a hidam szánalmas. Utolsó masszázs a Heritage-ban: lábmasszázs Panickerrel. Keddre előjegyeztem magam Vijay-hez, sokan dicsérik.

Délután felmegyek a Tourist Information-be jegyeket foglalni a holnapi Kalaripayattu harcművészeti bemutatóra Trivandrumba. A hivatalnok kérésére lefordítok neki magyarra egy halom kifejezést és mondatot, mint például “Egyedül utazik?” és “Keralában mindig szívesen látjuk!”. Utána az emberke akkurátusan leírja minden mondat mellé a kiejtését malajálamban. A malajálam írás gyönyörű. Csupa ív, hurok és csomó. A fellépés egyébként ingyenes, csak az oda- vissza utat kell megoldanunk.

Napi hírek: Kasmírban militánsok négy nőt megöltek a napokban modern ruhaviseletük miatt. Tamil Naduban az ellenzéki DMK államszerte tüntetéseket szervez a kormány ellen. A megmozdulások egyik vezetője M.K. Stalin, a DMK ifjúsági szárnyának vezetője.

2002. december 30, hétfő

Reggel pránajáma. Ma megint kapok két új ászanát: Shalabhasana A&B és Bhekasana. A Pashasana először megy egyedül!!! (egy törülközővel a sarkam alatt, az egyensúly mián). A hátrahajlások is jól mennek.

Délután Trivandrumba megyünk Stinével. Az esti bemutató előtt még akad néhány elintéznivalónk. Stine az előző nap vett egy merülőforralót a Chalai Bazárban, ami az üzletben ugyan működött, de otthon már nem, és amikor szétszedte, kiderült, hogy belül csupa rozsda. A rend kedvéért megpróbálja visszacserélni, vagy visszakérni a pénzét, persze hiába. Az eladó azt mondja, hogy csak a főnök dönthet, aki persze éppen nincs ott, de hamarosan jön. Vagy egy kicsit később, esetleg holnap. Feladjuk. Meglátok egy boltot, ahol csillaglampionokat árulnak, veszek belőlük egy halommal. Utána eszünk, aztán irány a Kanakakkunnu palota, ahol a bemutatót tartják.

A Kalaripayattu elég látványosnak bizonyul. Egyes elemei és alapállásai a kung-fura emlékeztetnek, de van benne sok dobás is, kétkezes védések és hárítások, karcsavarások. Általában páros formagyakorlatokat adnak elő, ahol az egyik félnek fegyvere is van: egy vagy két kés, kard, bot, lánc, pajzs. A koreográfia szerint a másik előszor puszta kézzel védekezik, majd lefegyverzi ellenfelét, így megfordulnak a szerepek. Időnként igen mókás dobásokat és forgásokat mutatnak be.

2002. december 31, kedd

Reggel nem vagyok túl energikus, egy gyors gyakorlatot nyomok le. A Shalabhasana elég jól megy egyedül, a Bhekasana még Rosanna segítségével se sehogy. A bokám egyszerűen túl merev hozzá. Délután masszázs Vijay-nél, Mohannal, az egyik tanítvánnyal. Igen alapos, másfél órás (Panickeré 45 perc volt), mindent beleadó, kiváló talpmasszázs. A Heritage-ről többet szó se essék! Kár, hogy több masszázsra már nem lesz időm itt.

Este nagyon álmotos vagyok, egy csepp energiám sincs a fékevesztett újévi partihoz. Ledőlök egy kicsit, tíz felé végül összevakarom magam és átmegyek a Neptune-ba. Elég sokan vannak, kb. a fele nem jógi. A zene meglehetős, nem igazán az én stílusom. Azért hagyom átáramolni magamon, szép lassan elkezd mozgatni, be is szállok táncolni egy félórára. Aztán már itt is az éjfél, tűzijáték- petárdák durrognak mindenfelé. Tőlünk is lődöznek szorgalmasan a tetőterasz másik oldaláról, mígnem az egyik rakéta a nádtetőn landol a fejünk felett. Az indiaiak lelkesen odasereglenek és ásványvizes palackok bevetésével gyorsan eloltják, az incidens számukra láthatólag csak növeli a parti becsét. Csodálom, hogy nem égett le semmi ezen az éjszakán.

Éjfél után DJ Kishan vezényletével elénekeljük az Om Namo Narayanaya mantrát a világbékéért. Utána haza. PJ, a hotel vezetője az újévi jókívánságokkal együtt kezembe nyom egy Cornettót.

2003. január 1, szerda

Felkelési nehézségek miatt jóga sztornírozva. Miután az ágyból sikerül kikászálódnom, kb egy órát a vécén töltök. A fő gyanúsítottam a tegnap esti Cornetto.

Délután vinyásza workshop Linóval. Más, mint amire számítottam. Technikai részletek helyett egyszerűen a vinyásza mibenlétét magyarázza el, aztán kicsit szívat bennünket, hogy tudjuk-e, mi példának okáért a Surya Namaskara B 11. vinyászája.

2003. január 2, csütörtök

Stine varázslatos gyógyítása.

Ugyan újhold van, de a tegnapi kihagyás pótlására ma végigcsinálok egy könnyű első sorozatot (ah, mily lezseren hangzik!). Igen jól megy, pedig lényegében ugyanannyit dolgozom, mint máskor, csak “take it easy” hozzáállással nem tökölődöm a részletekkel.

Ez az utolsó teljes napom Kovalamban; holnap indulunk a vadonba. Útitársaim: Nicky & Nick Új- Zélandról, valamint Simon Angliából. Várhatóan egy-két hetet fogunk eltölteni Keralában (esetleg Tamil Nadu is bejátszik), utána január közepe táján érkezem majd Mysore-ba.

Este Stine varázslatos módon meghosszabbítja a bal lábamat. Reflexológia. Nehezen hinném el bárkinek, ha mesélné, de a bal lábfejem tíz perces nyomorgatása után a két lábam majdnem egyforma hosszú (azelőtt kb. 2 cm volt a különbség)! Egész este érzem, hogy a bal csípőmben nagy tér nyílt, és áramlik benne az energia. Döbbenetes. Stine szerint mind a hat meridián a bal lábamban el van tömődve, így egy kezelés nem oldja meg teljesen a dolgot. Mindenesetre első dolgom lesz Magyarországon keresni egy belevaló reflexológust.

2003. január 3, péntek

Búcsú és az indulás bonyodalmai. Csomagfeladási nehézségek. Kártyacsata a vonaton.

Reggel, jóga után, búcsú mindenkitől. Gwendolyne különösen kedves, azt mondja, hogy jó a hozzáállásom és hogy öröm volt velem dolgozni. Részemről a szerencse. Remélem, egyszer sikerül majd elcsábítanunk Magyarországra.

Az utolsó kókuszdió Kovalamban talán a legjobb, amit eddig ittam. Az utolsó utáni már nem is ér fel hozzá. Ideje pakolni. Fél tizenkettőre elméletileg kész vagyok, csak a nedves ruháimat hagyom még lengedezni az erkélyen. Amikor Nickék megjönnek, kiderül, hogy a bőröndöm tele van tömve és iszonyú nehéz (fogalmam sincs, mitől, de ettől még nem lesz könnyebb). Összekötve a kellemest a hasznossal, Roobentnak adom a kék ingem, amiért annyira sóvárgott; annyival is kevesebbet kell cipelni. Majdnem ottfelejtem a nadrágomat, amely az ajtó belső oldalán lógott egy vállfán, így nyitott ajtónál nem lehet látni. Szerencsére eszembe jut még mielőtt taxiba szállnánk. Visszarohanok érte a hotelba, ezzel negyedórát vesztünk. Az idő elég szoros, mert Trivandrumban még több műveletet kell végrehajtanunk, úgymint: megvenni a jegyemet, feladni Nicky könyveit és az én felesleges cuccaimat postán, pénzt kivenni ATM-ből, ebédelni. A vonat 14.30-kor indul. Támaszpontunknak az Amma vendéglőt nevezzük ki. Nick megveszi a jegyemet, mialatt Nickyvel elindulunk a postára, Simon pedig önfeláldozóan nekiáll ebédelni. A postán a szabó elkezdi bezsákolni a csomagjainkat, ezalatt én elmegyek pénzt kivenni. Mire visszaérek, a csomagok már vászonba varrva, lepecsételve, nekem még ki kell töltenem egy kérdőívet két példányban, mialatt Nicky már sorban áll a sajátjával. Mire sorra kerül és feladja, már 14.10. Úgy döntünk, nem éri meg tovább várni; rövid közelharc után kiragadjuk a csomagomat a tisztviselő kezéből – aki már közben félig teleírta a csomagolóvásznat titokzatos varázsigékkel és feltehetően a postatörvényből vett bűverejű idézetekkel, és körömszakadtáig ragaszkodik zsákmányához -, majd visszariksázunk a vasútállomásra. Közben Nick megvette a jegyemet és ő is megebédelt, úgyhogy feladatainkat nagyjából 50%-ban teljesítettük. A táskám, zsákba varrva és lepecsételve, a lehető legalkalmatlanabb hordozásra, szerencsére nem túl nehéz (vagy sajnos, mert annyival több cucc marad nálam egész útra).

A vonaton Simon elővesz egy csomag ‘Top Trumps’ kártyát. Olyasmi, mint nálunk anno az autóskártya (létezik még autóskártya?), csak a ‘Buffy the Vampire Slayer’ figuráival, a

tulajdonságok pedig ‘Combat Daytime’, ‘Killer Rate’, ‘Fright Factor’ és hasonlók. Indiai szomszédaink érdeklődnek, elkezdünk egy partit. Húsz percen belül mi fehér emberek mindhárman kiesünk, az indiaiak még nagy lelkesedéssel fél óráig gyűrik egymást, mialatt a fülkében röpködnek a felejthetetlen indiai angol kiejtéssel kivágott ‘Combat nighttime 8!’ és ‘Fright factor 5!’ felkiáltások.

Kollamban nehezen sikerül szobát kapnunk, végül én is előhúzom a Rough Guide-ot és megkísértjük a Shah Internationalt. Bejön. Végre én is hajtottam valami hasznot a társaságnak. Elég új épület, látványos a bejárata, de a szobák már némileg lepukkantak és igencsak dohosak. Indiai mércével mérve jó, csak a WC-t nem lehet lehúzni. Simon felfedezi a tévét és rögtön talál egy csatornát, ahol krikettet közvetítenek. Mindharom útitársam krikettrajongó, ráadásul India válogatottja éppen Új-Zélandon turnézik, miáltal a hét fő beszédtémájából teljességgel ki vagyok rekesztve.

Este lemegyünk a kikötőbe, hajót keresni. Az első két riksavezetővel képtelenek vagyunk megértetni, mi is az a ‘Boat Jetty’ ahová el szeretnénk jutni. A város térképét érdeklődve és alaposan megvizsgálják, láthatólag nem ettek még ilyet. Elég érdekes, ahhoz képest, hogy valószínűleg ez az egyetlen hely a városban, ahová a külföldiek általában el akarnak jutni. Végül a harmadik riksással szerencsénk van. Viszont a kikötőből nem indul Aleppey-be lakóhajó. Az egyetlen lehetőség komppal elmenni Aleppey-be, aztán ott lakóhajón körutazást tenni. Mindenki bőszen ajánlgatja a sajat lakóhajóját és előleget kér. Úgy döntünk, nem foglalunk le semmit előre, majd Aleppey-ben újra körülnézünk, ott nyilván több lehetőség kínálkozik majd, ami remélhetőleg az árakat is lehajtja. Ezzel a többiek vacsorázni indulnak; én igencsak gyengének érzem magam, úgyhogy visszamegyek a szállodába és rögtön ágynak esem. Arra ébredek csak, amikor Simon megérkezik; eszembe jutnak a reggel becsomagolt nedves ruháim, kiteszem őket száradni az erkélyre. A szaguk penetráns.

2003. január 4, szombat

Kipihenten ébredek, a hosszú alvás jót tett. Az alvózsákom is remekül muködik. Reggeli után és indulás előtt újabb kísérletet teszek a csomagom feladására. A posta 10-kor nyit, a hajó 10.30-kor indul; a szokásos többszörös, hosszas sorbanállás, tolakodás, idegek harca. Végül a postáskisasszony felveszi a csomagot, egy perccel azelőtt, hogy mindenképpen indulnom kell. Siker! 1090 rúpiát fizetek, 5.6 kilóért. Elmegy.

A kompút Aleppey-be gyönyörű. Későn érkezünk, így csak alul kapunk helyet, a gép elég hangos és büdös is. Viszont árnyék van, amit délutánra megtanulunk értékelni. Vetélkedünk az oldalsó helyekért, ahol a két nyitott ajtóba ki lehet ülni. Később rájövünk, hogy ki is lehet mászni oldalra, és lógázni a lábat a víz felett. Ez a legjobb hely, ha az embernek sikerul levadászni egy helyet a hajó árnyékos oldalán. Helyenként szűk csatornákban haladunk, a parton a pálmafák, házak, csónakok, tehenek, helyi lakosok alig néhány méterre tőlünk. Máshol a víziút tavakká szélesedik, a part mentén kínai halászhálók sorakoznak. A vízben szép számmal láthatók fehér medúzák, a nagyobbak tenyérnyiek is lehetnek. A halászhálók állványzatán a varjak mellett gólyák és gémek csoportosulnak, jégmadarat is látni sokfelé. És a háttérben a pálmafák mindent elárasztó zöldje, ezernyi árnyalatban. Megállunk az Amma-ashramnál is; elég meglepő látvány, a dzsungel közepén néhány sokemeletes, lakótelepi jellegű ház áll.

Aleppey: a Kiran Lodge-ban szállunk meg. Egyik útikönyv sem említi, de nagyon kedves és stílusos hely. A szobák kicsik, a fürdőszobák még kisebbek, de a személyzet nagyon kedves és ingyen ivóvíz van a szobákban (tartályból)! A fürdőszobában vöröshangyák vonulnak rendezett sorokban a csempe párkányán, az útvonaluk az ablaktól az ajtófélfáig vezet, ott lefelé, majd át a szobába és ott végig a fal alján az ajtóig. További megfigyeléseket nem végeztem.

2003. január 5, vasárnap

Lakóhajó-luxusutazás. Éjszaka a tó közepén.

Reggel sétálni (és fényképezni) indulok a városba. Aleppey meglepően jól menő hely: elég sok az új vagy épülőfélben levő ház, az első hely ahol számottevő mennyiségben látni új (értsd: nem Opel Ambassador) típusú autókat is. A vendéglőkben is néhol egész új és modern a berendezés. A vízi turizmus láthatólag sikeres üzletág.

Reggeli egy névtelen teázóban. A porotta + banán kombinació beválik. A narancslevük nagyon finom.

A lakóhajó-ügynökök 6-7000 rúpiáért kínálnak 22 órás kirándulásokat motoros lakóhajón. Végül az egyik közvetítő partizánakcióval és 5000 rúpiás ajánlattal elrabol minket a vetélytársa (vagy főnöke?) orra elől. A hajó igen szép, jó állapotban. Délben indulunk. Odafelé kipróbálom, milyen a bőröndömet indiai módra a fejemen cipelni. Beválik.

A lakóhajó a kényelem netovábbja! Karosszékben heverészve figyeljük a kétoldalt sikló partokat. Délben megállunk ebédelni a Vembanad tavon. Egyszerű, de nagyon finom thali. Utána ejtőzés. A tetőn Maraj szundikál, Suresh vázlatokat másol a botanikafüzetébe. Kihasználjuk az alkalmat mosásra. A ruhákat a tető korlátján teregetjük ki. Jó hosszú lazítás után indulunk tovább, széles csatornákon, rizsföldek között. Mindkét oldalon gátakkal rekesztették el a vizet, majd kiszivattyúzták és rizst vetettek a lapályra. A tóból magábol nem sok maradt errefelé. A látvány is elég unalmas. Elégedetlenségünknek hangot is adok, mire Maraj megígéri, hogy hamarosan kisebb csatornákra érkezünk. Jó félóra múlva előremutat: “Small canal!”. A szóban forgó csatorna a korábbi mintegy 100 meter helyett itt legfeljebb 70 méter széles. Közöljük, hogy még ennél is kisebb csatornákra vágyunk, de Maraj nem áll kötélnek. Hosszas, kommunikaciós zavarokkal tarkított eszmecsere után közli, hogy a hajó túl magas, így a kis csatornákon nem fér át a villanydrótok alatt. Elkeseredünk. Végül másnap reggelre ígér nekünk icipici csatornákat.

Este kikötünk Suresh házánál, kókuszdiót vételezni. Utána kihúzódunk a tó közepére, ahol tömegével gyűlnek a lakóhajók éjszakázni, legalább húszat számolok össze sötétedés előtt. Gyönyörű az este. A Holdból csak egy keskeny sarló látszik, a csillagokat is hamarosan eltakarják a felhők. A partról kabócák kórusa hallatszik. Messzebbről, Aleppey és Kottayam irányából messzehangzó durranások, villanó fények: tűzijáték. Templomi ünnepség zajlik ott. Éjszakára felvackoljuk magunkat a tetőre. Csak a szúnyogok zavarják meg az álmunkat néha, amikor a füstölő leég.

2003. január 6, hétfő

Hajnal a vízi világban. Dagonyázás. Riksasztrájk. A barátságos kapitány. Anil, a sztrájktörő. Simon riksát vezet.

Arra ébredek, hogy keleten már fénylik az ég, a nap rövidesen felkel. A tó párába burkolózik, a közeli és távolabbi lakóhajók sziluettjei mozdulatlanok. Kis kompok pöfögnek keresztül-kasul a tavon, meghullámoztatva az egész környéket. Halászcsónakok siklanak hangtalanul a vízen. A kókuszpálmás partok a párába vesznek a messzeségben. Gyönyörű és békés a hajnal. A napfelkelte ugyan nem túl fotogén, mert az ég alját felhők borítják, de azért így is jó. Csobbanás: Maraj már a vízből integet. Én is bemerészkedem utána. A víz meglepően sekély, leér a lábam, az alja jó iszapos. Körbeúszom a hajót kétszer. Maraj kagylókat halászik a fenékről. Finomak, mondja.

Reggeli: kókuszos palacsinta, ananásszal. Isteni. Utána chai, persze. Indulás, kis idő után tényleg keskenyebb csatornákba érkezünk. Általános üdvrivalgás, Maraj kormányzás közben felénk fordított vállára és tarkójára dicséretek záporoznak. Aztán jönnek a villanydrótok. Maraj óvatosan szélre kerül, ahol magasabban lógnak. Utunk ebből a szempontból eseménytelen, egyszer sem akadunk fenn. A nap kikandikál a felhők közül, gyönyörűen fátyolos fények. A csatornákban halászok nyakig a vízben, kagylót és halakat halásznak a lábukkal.

Sajnos, nagyon is gyorsan megpillantjuk a templomot, ahonnan tegnap indultunk. Kikötés, búcsúzkodás, pakolás; a kimosott trikóm a korláttól, amin száradt, koszosabb mint volt. Vissza a városba. Rossz hír: riksasztrájk van, úgyhogy hosszú gyalogút áll előttünk. Nem először s nem is utoljára átkozom el döntésemet, hogy hátizsák helyett bőrönddel jöttem Indiába. Simon kölcsönadja a törülközőjét, hogy a fejemre csavarjam; valószínűleg elég meggyőzően alakítom már az indiai hordárt. A szembejövő helyiek legalábbis felderülnek láttomra.

Helyi komppal megyünk tovább Kottayamba. Itt már rajtunk kívül mindenki barnabőrű. A hajó eleinte eléggé tele van, de sokan kiszállnak elég gyorsan. Mint kiderül, ugyanazon az úton haladunk végig, mint tegnap a lakóhajóval. Tanulság: előre kell egyeztetni az útvonalat. Az egyik matróz felinvitál a tetőre. A komp hátulján, a vécéfülkéken keresztül vezet az út felfelé. A vécék amúgy egyszerű felül nyitott fülkék, az aljukon egy megfelelő méretű négyszögletes nyílással. Zseniális és célszerű elrendezés. Fent a tetőn a kapitány lelkesen integet, előrehív. Csinálok egy képet róla szemből, csak illemből, utána leülök a fülke mellé a tetőre és beszédbe elegyedünk. A neve Josi, köpcös, kerek fejű, kopaszodó, bajuszos ember. Vidáman vigyorog és a beszélgetés alatt, míg kezeivel gesztikulál, a lábával kormányoz. Utána megosztja velem az ebédjét: ízletes fish curry, a felesége főztje.

Mire visszatérek az alsó fedélzetre, az már nagyrészt üres. Kiszállt az a csapat asszony is, akiket pedig szerettem volna becserkészni egy fotóra. Szerencsére hamarosan beszáll két újabb család, nők és gyerekek. A nők gyönyörű színes ünneplő száriban, egy kisfiú finom öltönyben, amelynek egyetlen szépséghibája, hogy előreláthatólag mintegy két év múlva fog belenőni.

Kottayam. Itt is sztrájkolnak a riksavezetők, de akad egy sztrájktörő, Anil, aki két fordulóban, jó pénzért elvisz minket a hotel Ambassadorba. Mellékutakon, hogy kikerülje a sztrájkőröket. Jó ötkilométeres út, igencsak meg volnánk szorulva nélküle. Búcsúzáskor magyar pénzérmék iránt érdeklődik. Nem először bánom meg, hogy egyet se hoztam magammal. Indiában sokan gyűjtenek érméket. Találok azért neki néhány eurocentes érmét. Az Ambassadorban jó szobát kapunk, szép nagy fürdőszobával. Még a ventillátor sebessége is szabályozható, ami szobánkat már szinte a kovalami luxuskategóriába emeli (általában ha működik is a ventillátor, csak két állása van, így az utazó kedve szerint választhat, hogy szélcsendben akar-e megfőni, vagy kisebbfajta hurrikánban dermedezni). Viszont az ágy rövid nekem, és keretes, úgyhogy kényelmetlen.

Vacsorázni a Vembanad-tó melletti étterembe megyünk. A riksasztrájk hatkor végetért, hát nem kell gyalog mennünk. Nick egy rendőrhöz fordul útbaigazításért, de tévedésből a Vembanad helyett Veerappan holléte felől érdeklődik. A közeg erősen meglepődik, de sikerül kijavítanom a hibát, még mielőtt netán reflexből letartóztatná Nicket. Végül találunk egy riksát, ezúttal Simon ül a sofőr mellé, de akkora darab, hogy alig marad mellette hely. Egy ponton a sofőr át is adja neki a kormanyt, mert nem tud tőle vezetni. Simon becsülettel helytáll, bár közben még a sofőrt is vissza kell fognia, mert az gondtalanul nyomná a gázt padlóig. Végül megérkezünk épségben. A vendéglő a tó partjan áll, de a szép kilátást teljességgel eltakarja egy lakóhajó. Pincérek hada álldogál a környéken, de Nickynek komoly erőfeszítésébe kerül felhívni ránk egyikük figyelmét, hogy megrendelhessük vacsoránkat. Valószínuleg rögtön leírtak minket, amint tisztázódott, hogy nem rendelünk az itallapon felsorolt mintegy negyvenféle whisky-, rum-, vodka- és konyakféleség közül

egyet sem. A kaja amúgy finom, de az est fő látványossága egy pók, amelynek tőlünk két méterre a korláton túl, egy reflektor fényében támadt kedve hálóját szőni.

2003. január 7, kedd

Kiértünk a “hot ginger lemon” övezetből. Zarándokok a vasútállomáson. Este a dekadens nyugati kultúra jegyében.

Tegnap óta fáj a torkom. Rosszul is alszom. Reggel Nick talál nekem az út menti gyógyszertárban Strepsil toroktisztító cukorkat (throat lozenge). A boltok későn nyitnak, 10-kor. Kovalam után szokatlan; ott minden bolt nyitva van kora reggeltől majd’ éjfélig. Találunk egy internetkávézót (30 Rs/h), de kevés a szabad gép, én nem kerülök sorra. Láthatólag kiértünk a “hot ginger lemon” övezetből, errefelé már egyetlen pincér sem tudja, mi az. Azt hittem eddig, ez olyan közönséges indiai ital, mint a chai.

A vasútállomáson hatalmas tömegekben zarándokok. Innentől Sabarimala kegyhelyéig gyalog mennek már, négynapi járás. Csupa fiú és férfi, alig néhány kislányt látni, mivel a templomba kilencévesnél idősebb nő nem léphet be. Mind fekete vagy sötétkék ruhában, fejükön hordozzák batyujukat az áldozati ajándékokkal. A templom pusztán a hivők által adományozott kókuszdiók feldolgozásából milliókat kaszíroz minden évben.

Ernakulamban a parthoz elég közel kapunk szobát. A szobánk semmi különös attrakcióval vagy rémséggel nem szolgál. A fürdőszoba kicsi, párás, a vécétartályból viszont folyamatosan csurog a víz. Délután átkompozunk Fort Cochinba, megnézzük a nevezetes kínai halászhálókat. Szó se róla, látványosak, nagyok, egzotikusak, de már láttunk ilyet tucatszámra a lagúnákon. Az egyik halász, Manuel, felinvitál maguk mellé az állványzatra, aztán bejáratott természetességgel kezd terelgetni. “Állj ide, most fotózzál! Menj oda! Onnan fotózd a naplementét! De még várj fél órát, akkor lesz a legjobb”. Utólag esik le, hogy nyilván baksist várt értékes szolgálataiért cserébe. Rémes, hogy a turisták mire szocializálják a helyi lakosokat szerte a világon. Csak azért se várom meg a naplementét, hagyjanak engem azt és akkor fotózni, amit és amikor én akarok. Akkor rögtön akadnak életszagú jelenetek is, a halászok macskájával a főszerepben, vagy magukkal a halászokkal, például amikor munka után osztozkodnak a napi bevételen.

Ernakulam meglepően nagyvárosi jellegű hely. Több tízemeletes, vagy annál is magasabb épület áll a part közelében, nyugati típusú bevásárlóközpontok, utcatáblák, sőt még villanyrendőr is akad (igaz, működni nem működik).

Esténket a dekadens nyugati kultúra gyönyöreivel töltjük. Elegem van a fűszeres ételekből, különösen most, hogy fáj a torkom; az egész szervezetem hazai ízek és gyümölcsök után sikoltozik. Úgyhogy javaslatomra pizzázni megyünk egy légkondicionált gyorsétterembe. Még hasábburgonyát is rendelünk mellé. Jaj, azok az otthoni ízek! Utána pedig megnézzük a legújabb James Bond filmet.

2003. január 8, szerda

Egy indiai meleg.

Reggel Simon és a kiwik átköltöznek Kochiba. Én maradok, a napot nagyrészt alvással, olvasással és regenerálódással töltöm. A DishNet az Esplanade-ban (a pizzás mellett) kitűnő szélessávú Internet-elérést biztosít, 30 rúpiáért óránként (a kovalami tarifa fele). Este vacsorázni indulok; az úton mellémszegődik egy fickó, megszólít, mint mindenki. A szokásos bevezető kérdések után megkérdezi, házas vagyok-e, van-e barátnőm. Van, mondom, és mi a helyzet vele? Ó, ő nem házas, mondja, barátnője sincs, hanem barátja (boyfriend). Először azt hiszem, csak félreértésről van szó,

de tisztázó kérdéseimre kiderül, hogy tényleg a fiúkat szereti. Én a lányokat, közlöm vele. Ez nem tántorítja el, megkérdi, érdekelnek-e a szexfilmek. Momentán nem, válaszolom. Végül közli, hogy szívesen elkísér vacsorázni, illetve meglátogat később a hotelben. Tapintatosan lemondok a megtiszteltetésről.

2003. január 9, csütörtök

Városnézés Kochiban. Gekkóbébi a fürdőszobában.

Reggel áthajózok Fort Cochinba, reggelinél találkozunk a többiekkel, majd városnézni indulunk. Mattancherry messze van gyalog. A zsinagóga jó kis eklektikus épület, sokat elárul a korabeli kereskedelmi kapcsolatokról: kínai padlócsempék, belga üveggömb-lámpák, indiai színek. A Dutch Palace freskói lenyűgözőek, kár hogy a Rámájana képein szinte lehetetlen kivenni, ki kicsoda, melyik részlet melyik epizódhoz tartozik és hol mi történik; az egész összefolyik istenalakok, démonok, királyok, hősök, szörnyek, állatok, harcosok és fegyverek kavargásába. A másik szárny freskói különböző istenalakokat ábrázolnak, ezek átláthatóbbak (és nem kevésbé szépek). Különösen Lakshmi gyönyörű. Az alsó szinten a freskók sokkal rosszabb állapotban vannak, jó részük gyakorlatilag láthatatlan. Krishna ledéren és szemmel láthatólag kedvtelve játszadozik a félmeztelen pásztorlánykákkal.

A zsidónegyedben kasmíri árusok minden mennyiségben (zsidók már alig maradtak itt), ugyanazokat a szobrokat, faragványokat, ékszereket árulja mindegyik. A keresztény templomok nem különösebben látványosak. A St. Francis templom mögött a füvön a srácok krikettedzést tartanak. Összességében Kochi csalódás számomra. Ugyanolyan koszos, elhanyagolt és lepukkant, mint akármelyik indiai város, és az európai stílusú épületek csak rontanak a helyzeten, mert arra emlékeztetnek, hogy ez valamikor tényleg egész szép hely lehetett. Amúgy ezekből nincs sok, és azok sem túlságosan stílusosak.

Beadom előhívatni a filmet. Vacsora a Four Foods-ban, keralai hal kókuszos curryvel. Desszertnek falooda (Mumbai-stilusu fagylalt, tesztaval). Mmmm. Utána a Bimbi’s-nél veszek burfit. Este fogmosáskor a fürdőszobában egy gekkóbébire leszek figyelmes a tükör felett. Legfeljebb három centi hosszú lehet, gyönyörű, mint egy kis ékszer. Legalább tíz másodpercig szemezünk egymással, aztán kimegyek a fényképezőgépemért, de mire visszatérek, már eltunt.

2003. január 10, péntek

Ünnepség Siva templomában.

Reggel elmegyek a Siva-templomhoz, felmérni a helyzetet az ünnepség délutáni kezdete előtt. Meglepetés: már tart a körmenet. Hét elefánt, gyönyörűen feldíszítve, és vagy negyven zenész alkotja a menetet. Az elefántok éppen békésen álldogálnak és jobbbra-balra himbálózva táplálkoznak, hajtóik halmozzák eléjük a tápot. A zene fülhasogató. Közel egy órába telik, míg a lassú tempójú kezdéstől fokozatosan felgyorsulnak és belehevülnek a zenészek. Dobosok és cintányérosok adják az alapot, hozzá oboások és kürtösök fokozzák a hangulatot és a ricsajt. A tempó dübörgése felett párzási lázban égő egzotikus madárrajként kering a kürtök primitív, kéthangú kvart-dallama. A csúcs után visszaállnak az eredeti lassú tempóra és a körmenet előrehalad egy saroknyit. Közben kint durrognak a petárdák. Szerencsére nálam van a kis kamera, benne egy majdnem teljes tekerccsel. De pótfilm nincs nálam, így a tekercs ellövése után eljövök. Utána elmegyek az előhívott filmekért és beadom az újat, meg egy másikat, ami tegnap benn maradt a hátizsákom alján. Hihetetlenül olcsó reggeli az Indian Coffee House-ban: paradicsomos omlett, pirítós vajjal, grape juice és chai 27 rúpiáért!

Délután vissza a templomba. Lézengő emberek, az elefántok leszerszámozva, békésen fogyasztanak a fák alatt. Az újabb körmenet csak 6 óra felé kezdődik el és csak három elefánttal. A zenészek is mások, kevesebben és másfajta dobokon játszanak, oboások sincsenek. Viszont a zene jóval dinamikusabb és gyorsabb, a körmenet maga is gyorsabban halad előre. A zenészek és a tömeg minden megállónál extázisig fokozzák a hangulatot, az elefántok tetején is felállnak a fiúk és ritmusra rázzák hatalmas fehér és rózsaszín toll-legyezőiket. Amint beérnek a templom elé, a papok és a nép virágszirmokat szórnak a vezérlő elefántra és a fején hordozott Siva-képmásra. Utána körbejárnak a templom udvarán, miközben a hivők serege meggyújtja a templom falán elhelyezett ezernyi mécsest. A szürkületben, a mécsesek és ívlámpák fényében árad a tömeg az udvaron, középen imbolyognak az elefántok óriás szürke szigetei. A körmenet után a színpadon vallásos énekeket ad elő egy nagy csoport énekes, zenészekkel. Néhányat én is felismerek, mint az “Om Nama Sivaya” mantrát, velük is éneklem. Ezrek vesznek körbe, kisgyerekektől az öregekig minden korosztály képviselteti magát.

Amikor kisétálok, a bejárat előtt két nadaswaram-játékos dobosok kíséretében fújja méteres hangszerét. A kapu előtt az út hosszában telerakva petárdákkal, a sor végén egy négyszögben százával sorakoznak. Nyolc órakor gyújtják meg a kígyó farkát. Égszakadás-földindulás. Utána még tuzijáték-rakétákat is eregetnek a teljesség kedvéért. A produkció minden bizonnyal még jóval azután is emlékezetes marad minden szem- és fültanú számára, hogy (ha) hallásuk épsége visszaállt.

2003. január 11, szombat

Siva az utcán. A keralai buszsofőr életfilozófiája. Körmenetek szezonja.

Reggel eldöntöm magamban: irány Mysore. Unom a poggyászomat cipelni, igy Thrissur kimarad, Ooty és környéke pedig Mysore-ból is elérhető. Foglalok egy jegyet az esti buszra, amelyikkel Simon is utazik.

Pakolás közben dobszót hallok az utcáról. Aztán az ablak alatt zenészek nyomában elvonul egy feldíszített elefánt Siva képmásával. Amint visszatérnék a teendőimhez, egyszercsak hatalmas dörgés-robajlás. Nem a szomszéd ház omlott össze, csak petárdák újból, ezúttal a szomszéd sarkon; a fesztivál folytatódik, síppal-dobbal-puskaporral. Ha ez így megy tovább még kilenc napig, tán jobb is, hogy lelépek.

Este 8-kor indul a busz, indiai idő szerint (azaz egy óra csúszással). Tele van, de majdnem mindenkinek jut ülőhely. Hamar ízelítőt kapunk a keralai vezetési stílusból. A buszsofőröket láthatóan két cél vezérli errefelé: megelőzni mindenkit, aki él és mozog az úton, és lehetőleg folyamatosan az út állapota által megengedett legnagyobb sebességnél gyorsabban hajtani. Szerencsére az éj sötétjében nem mérhetjük fel teljes egészében, mi is történik körülöttünk. Aludni így sem könnyű, már csak azért sem, mert a huplik miatt az utazás jelentős részét szó szerint a levegőben töltjük.

Este 10 után többször is körmenetek ébresztenek szunyókálásunkból a falvakban, amelyeken keresztülhajtunk. Két óra alatt 5 körmenetet számolok. Elefántok ugyan nincsenek, ezek szegényebb népek, de mindenhol jelen vannak az elmaradhatatlan dobosok és fúvósok, lámpák (olajlámpások, karbidlámpák, de egy helyen egy generátort hordozó teherautó vezeti a menetet és a vezetékre felfűzve fénycsöveket hordoz a nép)… és persze petárdák, rakéták, tűzijáték. Sok helyen a házak, a kertkapuk, kerítések, tetők, kókuszpálmák is ki vannak világítva színes lámpafüzérekkel. Elhaladunk egy keresztény templom mellett, amely az alaptól a kereszt hegyéig tele van aggatva fényfüzérekkel. Mesés, valószerutlen az egész. A konkrét valóságból pillanatok alatt átkerültünk egy mesébe.

Aztán persze visszazökkenünk hamar az országutak rögvalóságába. Éjfél után megállunk vacsorára egy útmenti névtelen kifőzdében. Kókusztejet, paradicsomcurryt szolgálnak fel, evőeszköz nélkül. Sikerül időben végeznem az étellel, meginni a forró chai nagy részét, megmosni a kezemet és még pisilni is; sőt még nem is utolsóként szállok vissza a buszra.

2003. január 12, vasárnap

Mysore. Az új lakásunk.

Hajnalra igencsak hűvösre fordul; felértünk a Dekkán-fennsíkra. Egy megállónál sikerül előbányásznom azt a kis meleg ruhát, amim van, még a törülközőmet is magam köré csavarom, de azért fagyoskodom továbbra is. Reggel 7 körül Mysore-ba érkezünk; első dolgunk bevágni egy jó forró chai-t. Az első benyomások, a hidegen túl, kellemesek. Tágas város, széles utcák, szép koloniál stílusú házak, tisztaság (már legalábbis Keralához képest). Aztán irány a Hotel Kaveri, a jógik közkedvelt szálláshelye. Stefan nincs ott, a portán egy üzenet vár tőle: előző nap végre talált egy szép lakást Lakshmipuramban, Pattabhi Jois régi sálájához közel, és át is költözött oda. Estére már én is beköltözöm. Stefan segít hurcolkodni, aztán vacsorázni megyünk. A lakás gyönyörű, majdnem európai szintű; márványpadlós, tágas. (Persze hozzá kell tenni, hogy a márvány errefelé sokkal olcsóbb és tartósabb, mint a fa). Három hálószoba, mindegyik külön fürdőszobával, erkéllyel és vízmelegítővel. Apró gikszer, hogy a vízmelegítőket nem lehet egyszerre használni, mert a túlterhelés kivágja a biztosítékot. Azért mégiscsak Indiában vagyunk. A harmadik lakótársunk Carol, egy ausztrál lány, aki szintén jógázik, de Venkateshnél, egy másik tanárnál.

2003. január 13, hétfő

Ismerkedés és bevásárlás.

Reggel együtt jógázunk Stefannal a hallban. A hall még táncteremnek is elmegy – Stefan tangószenvedélyének ismeretében biztosra veszem, hogy ez kipróbálásra is kerül majd. Utána körbevisz a környéken, megmutatni a fontos tájékozódási pontokat: Nagarathna (kifőzde, könyvesbolt, internet); a Mysore Mandala (étkezde, jóga- és kulturális központ), ahol Ian, a tulaj, Skóciából keveredett idáig; a Nilgiri’s szupermarket; Hortario háza, ahol reggelit és vacsorát adnak. Délután megpróbálok pénzt kinyerni automatából. Az ICICI banknál Trivandrum után másodszor is kudarcot vallok, végül a HDFC-nel sikerül. Felismerem a szabályt: a Visa-kártyám csak négybetűs nevű bankoknál működik. Délután bevásárlókörútra megyünk, berendezni az új odút. Függönynek olcsó selyemszárik, lepedőnek lunghi, plusz még ágytakarók, poharak, kések, stb. Végül kibérlünk egy robogót, mert az új sála Gokulamban, a város másik felén van.

2003. január 14, kedd

Kipróbálom az internetet Nagaratnánál – gyors (kábelmodemes) és olcsó, csomagban akár 8 rúpia óránként. Délután elmegyünk Gokulamba, regisztrálni magunkat Sharath-tal. Komoly kérdőívet kell kitölteni, fényképet mellékelve, és alá kell írni egy nyilatkozatot is, amiben többek között megígérjük, hogy nem tanulunk más tanárokkal ászanát és pránajámát, amíg Pattabhival vagy Sharath-tal tanulunk.

Az új sála gyönyörű, márványpadlós, tömörfa ablak- és ajtókeretekkel, láthatólag nem sajnálták a pénzt (és volt miből – hja, az a csekély 26,900 rúpia (550 USD) koponyánként, amit az első hónapra lepengettünk…). 6.30-kor kezdünk, csütörtökon.

2003. január 15, szerda

Mosási veszteség. India válasza a Milka tehénre. Őrült spanyol szomszédaink.

Reggel újból ászanagyakorlat otthon – az utolsó alkalom, egy jó darabig. Megcsinálok mindent amit tudok, és jól is megy. Megjöttek a mosásból a ruháim; irtózatosan koszosak voltak, a mosodás mondta is, hogy kétszer kellett kimosni őket. Most már-már tiszták. Csak a narancsszín lunghim szétszakadt a kezelés közben. Annyi baj legyen, 60 rúpiáért nem sír az ember (1 rúpia = 5 Ft), jó lesz még törlőrongynak.

Ma van Pongal, a hindu újév, úgyhogy mindenhol édességekkel kínálnak minket, a teheneket pedig sárgára festik. Látunk is az úton egy frissen festett, oldószerszagú tehenet egy lámpaoszlophoz kikötve; nem látszik túl boldognak. Dehát a szentségnek ára van.

Ebédre Stefan vendégeket hív, spanyol szomszédaink személyében. Boris chilei és meleg, Luria egy barcelonai leányzó. Teljesen őrültek, szenvedélyesek, színpadiasak, hangosak és elragadóak. Mindenki testvéreknek nézi őket, mert nem csak az arcuk, hanem a gesztusaik, a viselkedésük, a hanghordozásuk is döbbenetesen egyforma.

2003. január 16, csütörtök

Az első igazi Mysore gyakorlat. Pótreggeli Sushilával.

A reggeli robogóút dermesztő. Magamra vettem minden felvehetőt, de nem elég. Bár korán érkezünk, az előszobában már kisebb csapat várakozik. Hét körül bejutunk mi is. A gyakorlat nagyon simán megy, sok az energia a teremben, hajlékony vagyok és laza – egészen Baddha Kónászanáig, amely után Sharath közli: “Baddha Konasana not correct, Shoulderstand!” Tehát a kovalami előrehaladás után most két lépés vissza.

Utána reggeli Tinánál. Gokulamban pillanatnyilag ő az egyetlen lehetőség, ráadásul olcsó és finom. Emellett főzni is tanít, továbbá általános információforrás kiadó lakások és bármi egyéb ügyében.

Odahaza Carol meginvitál egy pótreggelire és bemutat Sushilának. Sushila ajurvédikus masszőr, aki házhoz jön és még meg is etet. Az ételhordója tartalma háromnak is bőven elég lenne, úgyhogy Carol tőlem kér segítséget.

2003. január 17, péntek

Kabátvásárlás.

Hidegebb van, mint tegnap. A gyakorlatom majdnem ugyanolyan jó, mint a tegnapi, a Baddha Kónászanában a padló egész közelinek tűnik, de nem eléggé (legalábbis Sharath számára nem). A Janu Sirsasana B-ben túlfeszítem a jobb térdemet, délutanra elég rendesen bedagad és fájni kezd. Még jó, hogy szombat szünnap.

Délután elmegyek kabátot vásárolni. Egyik sem európai hímek méreteire készült, de a hajnali sötétségben amúgy sem az esztétikus megjelenés a fő szempont. Ha szűk, legalább nem fúj be alá a szél. Kapucnija is van, 150 rúpiáért igen tisztességes darab.

2003. január 18, szombat

Joseph ál-szülinapi bulija. Matracvásárlás. Isten hozta a klubban.

Joseph szülinapi bulija a Southern Star hotelben, a medence mellett. Amint pohárköszöntőjében elmondja, voltaképpen nem is most van a születésnapja, de ez egy jó ürügy arra, hogy a hölgytársasággal megismerkedhessen. Szomszédunk Dimitris, egy kozmopolita görög, akivel igen izgalmas és szerteágazó beszélgetést folytatunk egész délután; a lányokra nem is jut időnk (bár nem így terveztük…).

Este párna- és lepedővásárba indulunk. A Chamaraja Roadon egy sor bolt kínálatát nézzük végig, majd hosszú és élvezetes alku következik.

A térdem még mindig fáj. Ugy tűnik, megváltottam belépőmet a Fájós Térdű Jógik Klubjába.

2003. január 19, vasárnap

A térddel nem jó cicózni.

Reggel a lótuszülést kihagyom, de egyébként a térdem elég jól működik, szinte minden mást végigcsinálok. Ez hibának bizonyul: délutánra a térdem sokkal rosszabb állapotban van, mint előző nap. Tanulság, tanulság! Nick (közben ők is megérkeztek) nekem adja az árnikakrémét.

A nap alvással és lazulással telik. Este összefutok Annie-val, meginvitál a Jaganmohan palotába, indiai klasszikus táncestre. Későn érkezünk, szerencsére, mert az első órában csak Kannada nyelvű beszédek és ceremóniák zajlanak. Utána jön a tánc. Újra meg kell állapítsam, nem az én műfajom. Elragadó az első tíz percben, de aztán kezdi zavarni az embert, hogy egy kukkot nem ért a szimbolikából. Itt egy történetet táncolnak el, de kellő előképzettség nélkül az embernek halvány gőze sincs arról, hogy mi is történik valójában.

2003. január 20, hétfő

Thai masszázs. Stefan ágynak esik.

A térdem állapota rosszabbodott, ma már egy féllótuszt sem tudok megcsinálni. Nem is erőltetem, eső után köpönyeg. Délután thai masszázsra megyek Enzóhoz. Nagyon kellemes élmény. A thai masszázs valahol a shiatsu és a jóga között van. Sok nyújtas, jógapózok, de dolgozik a meridiánokkal is. Enzo elsőre elég brutális stílusú, hangos, szókimondó és igen határozott véleménye van a világ dolgairól. De a masszázs során kiderül, hogy nagyon kedves és melegszívű.

Stefan napok óta náthás, estére már hőemelkedése is van, úgyhogy a másnapi gyakorlatot kihagyja.

2003. január 21, kedd

Riksahívás hajnalban. Kansa király uralkodása Orissában.

Reggel egyedül indulok Gokulamba. Reggel 6-kor még nem egyszerű riksát találni, úgyhogy küldök egy apró kérést Istenhez. Amint kiérek a Double Tank Roadra, érkezik is egy riksa és még mielőtt megszólalnék, a sofőr kérdez: “Gokulam?” Ezt persze könnyen kitalálhatta a hátizsákomból antennaként kiálló jógamatracról.

A gyakorlatom egészen féloldalas, a térdem nem áll jobban a tegnapinál. Délután nagyot alszom, aztán Stefannal beszélgetünk, többek között a kommunikációról. Hasznos visszajelzéseket kapok tőle a stílusomról és a hibáimról. Érdemes jobban használnom a szemkontaktust és nem próbálni túl sokat elmondani egyszerre. Este matracot vásárolunk. Stefan egy másodikat, a meglévő tetejére, én egy szélesebbet, mert a 80 cm nem elég. Mivel 210 cm hosszú matracot Indiában sehol nem tartanak, rendelek egyet, másnapra ígérik.

A nap híre: Orissa állam egy városában tizedik napja tart egy vallási ünnep, amelynek során a város a legendabeli Kansa király uralma alá kerül. Kansa a Mahabharatából ismert Krishna (Vishnu isten egyik földi megtestesülése) nagybátyja volt, aki szülei korai halála után elbitorolta tőle a trónt. A király (akit egy helyi rendőrőrmester alakít már tízegynéhány éve) elefántháton, uralkodói pompával járja a várost. Ha valami rendellenességet vagy vétket észlel, a bűnösöket (akár a város vezetőit is) bírósága elé idézi, ahol példás büntetést szab ki rájuk. A fesztivál idejére az egész város Krisna szülővárosát, a közeli folyó pedig a szent Jamuna folyót alakítja. Az ünnepség tizenegyedik, utolsó napjan Krisna megérkezik, megöli a bitorlót és birtokba veszi örökségét. Az idei fesztivál egyik fénypontja volt, amikor Kansa király ünnepélyesen megnyitott egy informatikai vásárt, melynek során a résztvevőket felszólította, hogy terjesszék az Interneten is a vallási ünnep hírét.

2003. január 22, szerda

Stefan újra nyeregben. Guruji robotpilótán.

A sofőröm meggyógyult, úgyhogy reggel nem kell riksát hívnom. A gyakorlatom végén, a híd közben Pattabhi megjelenik és felhúz álló helyzetbe, aztán végigcsinálja velem a hátrahajlásokat. Ennek még nem volna itt az ideje, mert nem csinálom a teljes első sorozatot, az öreg láthatólag robotpilótára állt. Egyébként is úgy tipeg fel-alá, mint egy felhúzós játékbaba, és néha nincs egészen jelen. Stefantól több napnyi gyakorlat után megkérdezte egyik reggel, hogy regisztrálta-e már magát. Arra egyáltalán nem emlékszik, hogy Stefan már többször tanult nála korábban. Mindenesetre azt, hogy egyáltalán eszébe jutott hátrahajlásokat csináltatni velem, jó jelnek veszem, mert ezek szerint a hidam nem lehet nagyon rossz.

2003. január 23, csütörtök

Kirándulás a folyóhoz. Madarak, tehenek és kígyók.

A térdem mintha egy picivel jobb állapotban lenne, mint tegnap. Sharath, a mindennapos gyötrésem után Baddha Kónászanában, némileg elégedettnek látszik, és közli: “még egy hét”. A végén Guruji ismét megcsináltatja velem a hátrahajlásokat.

Kirándulunk a Kaveri folyóhoz Stefannal, Anne Nuotióval és a barátjával, Kiével. Anne annak idején alaposan megsértődött rám, amikor rossz értékelést adtam a finn nyelvóráiról, de úgy látszik, mostanra megbocsátott. Kiéről kiderül, hogy egy menő finn rockzenekarban gitározik.

Amint kiérünk Mysore-ból, az út igencsak göröngyös lesz; szegény robogónk megszenvedi a bukkanókat. De az út nem túl forgalmas, lehet nézelődni. Rizsföldek, tehenek, flamingók. Egy rövid időre rátérünk a Bangalore-i útra, ami viszont életveszélyes. Sűrű forgalom, buszok és teherautok süvítenek mindkét irányba. Szerencsére hamarosan egy mellékútra kanyarodunk és megérkezünk. A Kaveri vize nagyon alacsony, lépten-nyomon sziklák állnak ki a mederből. Gyönyörű, nyugodt környezet, délutáni sziesztaidő. A környék tele madarakkal: papagájok, jégmadarak és még Kie tudja csak, mi minden (gyakorlott madárleső lévén). Meglátogatjuk Stefan egy régi barátját, Yvette- et, egy öreg spanyol hölgyet, aki már évtizedek óta itt él. Egy fantasztikus öreg villában lakik, kétszáz éves kerttel körülvéve. Óriási mangó-, avokádó- és “jackfruit” fák, ráadásul szinte mind

virágzik. A lépcső oldalán egy hatalmas bougainvilleabokor, talpig fehér szirmok felhőjében. Odébb a fák tövében néhány tehén hűsöl. Yvette organikus élelmiszert termeszt és hímzéseket készít. Valaha 300 varrónőnek adott munkát, ma már csak néhányan vannak. Nyugdíjat nem kap, ebből próbál megélni. Mivel a környéken ez az egyetlen vegyszermentes terület, nála nyüzsögnek a hangyák, bogarak, kígyók és békák. Beszélgetés közben, a lépcsőn ülve, zörgést hallok a bougainvillea alól. Aztán egyszercsak megpillantom a zaj okozóját, egy kicsi, vékony kígyó személyében, aki éppen besiklik egy lukba a lépcső alatt. Krait, mondja Yvette; az errefelé élő két mérges faj egyike, és közülük a veszélyesebb. A másik a kobra, ami jóval nagyobb. Volt egy kobrája is, a ház mellett élt egy odúban.

A folyó itt egy sziklapadon folyik át, sok kis ágra szakadva, medencékben, keskeny csatornákban örvénylik. Kiváló hely fürdésre, napozásra egyaránt; ki is használjuk. Alkonyatkor hazaindulunk; az esti csúcsforgalom ideje, a levegő tele porral és szúnyogokkal.

2003. január 24, péntek

Első ebédem egyedül. Konferencia Gurujival. Jógi-party. Az angolszász társalgási szokások.

A térdem lassan javulóban. Először életemben megcsinálom a Szupta Kurmászanát egyedül! A hídnál Guruji megint odaáll, de Sharath magyaráz neki valamit kannadául, gondolom azt, hogy én még nem tartok ott; úgyhogy végül békén hagy. De a hidam azért jól megy.

Ebédre vendégeket hívunk, Annie és Anastasia, két amerikai leányzó személyében. És én főzök. Stefan sok szerencsét kíván és magamra hagy a konyhában, a dög. A menü fűszeres paradicsomleves zöldbabbal (zöldborsó helyett) és dhal, vörös rizzsel. A paradicsomleves végül is inkább főzelék lesz, de finom. A kókusztej kiválóan megédesíti. A dhal csípősebbre sikerül a kelleténél, de nem rossz. Összességében jól sikerül, mindenki dicséri, nem is hagynak sokat belőle.

Délután konferencia Gurujival. Egy lány megkérdezi, jó-e a stretching az ászanagyakorlat előtt. Guruji édesdeden felkacag és a fejét rázza. Megtudjuk továbbá: napi 1 liter forralt tej (reggel-este fél liter) élet, erő, egészség. Hetente egyszer vagy többször vegyünk Castor olajfürdőt, ez lehűti és hajlékonnyá teszi a testet. Férfiak hetente háromszor, nők kétszer. Miért, kérdezi valaki. Mert a férfiak merevebbek, jön a válasz. Bejelentés: szanszkrit chanting órákat indítanak, hetente háromszor.

Este party Clare & Philippa házában. Ismét alkalmunk nyílik tanulmányozni az angolszász társalgási szokásokat, amelyek eleinte komolyan megzavartak Kovalamban. Mostanra felismertem, hogy a hiba nem bennem van, egyszerűen ezek az emberek (tisztelet a kivételnek) így működnek. Nagyon kedvesek, mosolygósak, udvariasak, és sohasem vetemednek arra, hogy a felszínes csevegésen túlmenően bármi személyeset is mondjanak. Érzelmileg teljesen elérhetetlenek; semmilyen módon nem derül ki, hogy az udvarias mosoly mögött van-e emberi személy. Nem véletlen, hogy egyre inkább imádom a latin népeket.

Stefant viszont kiszemeli magának egy apró, de energikus amerikai leányzó, Monique; benne is van ám latin vér jócskán, és szereti a tangót! Úgyhogy romantikus érzemények keringnek a levegőben, amikor hazaérünk.

2003. január 25, szombat

Reggel sort kerítek egy kis meditációra. Keresztbetett lábakkal nem tudok ülni, de a sarokülést elég jól bírja a térdem. Kísérleti jelleggel OM-ot zümmögök minden kilégzésre; jó érzéssel tölt el.

Délután Stefan tangóleckét ad Monique-nak. Én prózaian takarítok.

Este Carol és Shashi meginvitál egy éjszakai meditációra. Négy részből áll: pranajama, gyertyanézés, zenehallgatás és savászana. Shashival jólesik megölelni egymást. Szilárd és meleg az ölelése.

2003. január 26, vasárnap

A talpam közelről. Birkák, vadlovak és malacok az úton. Robogólecke.

Reggel nagyon hosszú a sor, sok az új arc és láthatóan mindenki őrülten koránkelő. Fél nyolc is van már, mire bekerülünk. A Baddha Kónászanám alakulóban – érdekes élmeny egyre közelebbről tanulmányozni a talpamat.

Hazafelé látunk egy robogón utazó birkát. A gazda ölében ül, rezignáltan nézelődve. Igazából azon sem lepődnék meg, ha ő vezetne. Errefelé minden lehetséges. Valamelyik nap vadlovak lófráltak az út közepén. Vadmalacok is vannak szép számmal, általában családostul.

Az első robogóleckém. A környékbeli kis utcák jók a gyakorlásra, a főutakra egyelőre nem merészkedek ki. Lényeg, hogy most már ismerem a kezelőszerveket. A többi csak gyakorlás kérdése.

A Mandalában újból csikkhegyek tornyosulnak: Ian visszaérkezett a szabadságáról Goából. Pikk Dámát játszunk Jenniferrel, Iannal és egy Rob nevű sráccal.

2003. január 27, hétfő

Reggel később indulunk, 7 körül érünk oda. Tökéletes időzítés: az előtér üres, két perc múlva bent vagyunk.

Luria és Boris meghív ebédre; ez először szombatra szólt, közben elhalasztották (csak nekünk elfelejtettek szólni). Ma csak főzni felejtettek el, úgyhogy pizzát rendelnek (ötünkre kettő darabot).

Az árnikakrém elfogyott, délután beszerzem a Sharath által ajánlott ajurvédikus olajat (Narayana Taila vagy Kanaka Taila). Szagra ugyanaz, mint amit a masszázshoz használnak Kovalamban.

2003. január 28, kedd

Napok óta nyugtalan a gyomrom, de ma komolyabbra fordul a hasmenésem, úgyhogy kihagyom a jógát. Újra próbát teszek a konyhában: sült gomba, ezúttal csak házon belül. Siker ez is. Délután újabb robogólecke, ezúttal már messzebbre is elmerészkedek. Kezdem érezni a járgányt.

2003. január 29, szerda

A nulla wattos izzólámpa.

Ma újabb bevásárlókörutat teszünk. Levesestányérok, kadai (wok), egy nagy lábas, olvasólámpák a zsákmány. A Mohan Bandharban az egyik lámpáról Stefan megkérdezi, hány wattos az izzója. ‘0 wattos’ feleli az eladónő. Stefan, az elektromérnök megpróbálja neki elmagyarázni a dolog képtelenségét, aztán feladja. A kislány nem érti, min röhögünk annyira, de velünk mosolyog, miközben ismételgeti: ‘zero watt, zero watt’. Mint már talán mondtam volt, Indiában láthatólag mások a fizika törvényei, mint odahaza.

Este minden előzmény nélkül elkezd fájni a bal csípőm. Olyan érzésem van, mintha a tér, ami Stine kezelése után megnyílt, újból összezárulna, a bal lábamat megint rövidebbnek érzem. A csuklóm és a térdem után ez már egy kicsit ijesztő, mintha a testem hirtelen kikerülne az ellenőrzés alól és nem tudom, mit tehetek az ügyben. Mindenesetre várjunk türelmesen és lássuk, mi lesz ebből.

2003. január 30, csütörtök

Jó, laza, ráérős gyakorlat. A csípőm reggel még mindig fáj, de a gyakorlat közben jól viseli magát. A térdem kevésbé fáj, de még mindig merev. Sharath meglepetésszerűen bejelenti, hogy pénteken a brahmin újhold miatt szünnap. A csillagászati újhold vasárnap volna, úgyhogy ez mindenkinek jól bekavar a hétvégi terveibe. Az enyémbe is; Ian és Jennifer meghívott Bylakupe-ba a tibeti településre, ez most sztornírozva, mert pénteken nekik még jógaterápia kurzusuk van délben. Stefan viszont Bangalore-ba megy a hétvégén Monique-kal. Estére legalább egy pozitívum: a csípőm már nem fáj.

2003. január 31, péntek

A csípőm teljesen rendben. Este Annie és Tasha bulit tart. Egyebek mellett a közlekedés is szóba kerül. Állítólag Kínában is baloldali a közlekedés; ha ez igaz, megrendítő a tudat, hogy mi jobboldali közlekedők végső soron kisebbség, törpe minoritás, anomália vagyunk itt a Földön.

2003. február 1, szombat

Könyvvásárlás az Ashok könyvesboltban, városnézés: Devaraja Market, Maharaja Palace. A piac hatalmas, nyüzsgő kavalkád, ahol zöldség-gyümölcstől a virágfüzéreken keresztül konyhaedényekig, füstölőktől olajokon át barna cukorig a világon minden kapható, ezerféle színben, méretben és alakban. Színek, szagok, formák rohama. Itt napokat el lehet tölteni fényképezéssel. Egyet legalább el is kéne.

2003. február 2, vasárnap

Ebéd terápiával. Váratlan vendég.

Ebédre meghívom újdonsült brazil barátainkat, Paulát és Isabellát, valamint Valeriát. Ez az alkalom Valeriáé; a két órábol egy és háromnegyedig ő beszél. Igen le van törve, meg van zavarodva, nem tudja mit akar. A kollektív terápia végül is, úgy tűnik, sikeres (de baromi fárasztó…). Még az asztalnál ülünk, mikor egyszer csak csengetnek, s az ajtóban Kai áll! Finn barátunk négy hónapot Nepálban és Észak-Indiában töltött, egy hete még Biharból írt, úgyhogy teljes a meglepetés és nagy az öröm.

2003. február 3, hétfő

Megérkezett a kovalami kontingens: ismerős arcok reggel az előszobában. Hanne, Gabriele; Marcos mellett egy szép kreol lány, Rosana, láthatóan a barátnője. Maga Lino is ott ücsörög a padon, Elena meg az ajtóban sasolja, mi folyik a sálában. Jó érzés újra látni Gabrielét és különösen Marcost. Ugyan alig beszéltünk Kovalamban, többnyire csak széles mosolyokat váltottunk egymással. Rosana hasonlóan barátságos. Reggelinél felbukkan mellettük meg egy apró brazil hölgy, hatalmas hajjal: Neka. Kölcsönösen nagyon örülünk egymásnak mindnyájan. A hölgyek rögtön el is kezdenek terveket szövögetni közös ebédekről és egyéb kiruccanásokról. Nekával együtt vacsorázunk a Mahesh Prasadban. Lenyűgöző stílusban rendel, melynek nyomán hamarosan kisebb-nagyobb tálak, tálcák, poharak és findzsák borítják az asztalt, tele (bár nem sokáig) változatos színű, állagú és illatú csemegékkel, szószokkal, levekkel és italokkal.

2003. február 4, kedd

Reggel a Baddha Kónászanában Pattabhi egyenget. A súly- vagy stílusbeli különbség igencsak érezhető, a bal térdem földet is ér. A jobb térdemet újra teljesen be tudom hajlítani. Hazafelé menet két riksára leszünk figyelmesek. A hátsó sofőrje az elülső autó hátuljának támasztott meztelen talpával tolja a kollégáját felfelé az emelkedőn. Stefan ennek nyomán megfejti a ‘towing’ ige etimológiáját: ‘toeing’.

Délután Neka vásárolni hurcol magával a szövetbazárba. Az Irwin Road melletti kis utcákban halmokban és hegyekben tornyosul a mindenféle rendű és rangú anyagok. Neka elemében, de én is találok egy pár szépséges lepedőt.

2003. február 5, szerda

Pattabhi oktat. Beindul a tangótanfolyam.

Reggel gyakorlás közben Pattabhira leszek figyelmes, amint az egyik – orosznak látszó – srácot okítja. Nehéz is nem meghallani. ‘Stop… STOP! JUMP BACK! Bad man! Lay down. Lay down! LAY DOWN!!! Shoulderstand! SHOULDERSTAND!!!’ A srác kicsit egyéni módon értelmezi az astangát (mint az orosz jógik általában).

Stefan beindította tangótanfolyamát, ma este az első csoportos tangólecke. A hölgyek: Monique és Frida, egy német leányzó. Mindketten jócskán késnek, de ezzel együtt kellemesen telik az este. Kezdünk belejönni mi is.

2003. február 7, péntek

Reggeli a Green Hotelben. Klassz hely, szép kert és korrekt reggeli. Számolatlan idők után újra szalonnával fogyasztom a rántottámat. Vacsora Hortariónál, latin népekkel körülvéve, ennek megfelelően igen zajosan.

2003. február 8, szombat

Ebéd Sandhyánál: a legfenségesebb, legínycsiklandozóbb indiai étel, amit valaha ettem. A szokásos dél-indiai fogások: sambar, dhal, raitha, chapati, meg egy csomó, aminek nem tudom a nevét. De mind kiválóan, kiegyensúlyozottan, érzéssel és változatosan fűszerezve, chili pedig nagyon józan mértékkel adagolva.

2003. február 9, vasárnap

Majom a konyhánkban. Különféle látványosságok. Megkezdődött a krikett-VB.

Pattabhinak valami dolga lévén újból hosszú hétvégénk van. Délben egy majom jelenik meg a konyhában, szerencsére nagy zajt csap a száradó edényekkel, így időben felfigyelünk rá és el tudjuk kergetni. A konyhaablakkal szemben nő egy pálmafa, az ablak mellett a falon pedig egy cső fut fel egész a tetőig, úgyhogy a majmok ezen az oldalon mindegyik konyhába belátogathatnak, már ahol vannak olyan gondatlanok, hogy nyitvafelejtik az ablakot.

Délután a Lalitha Mahal Palace Hotelben. Valaha a maharadzsa vendégháza volt, úgy is néz ki. Koloniál elegancia, ápolt kerttel, úszómedencével a préri közepén, jócskán kint a városból. Az árak, ahogy ez várható, csillagászatiak. Rosana beszélgetés közben megemlíti német kedvesét: ezen meglepődök, minthogy eddig abban a hiszemben voltam, hogy Marcossal élnek együtt. Hát nem, csak barátok és lakótársak. Márcsak azért is, mert Marcos meleg. Szóval ezért ölelgetett engem olyan szívesen! Ezen néhány napig gondolkozom, de végül is napirendre térek felette és továbbra is összeölelkezem Marcossal időnként. Nekem sem kellemetlen, ő pedig finom érzékkel sosem hágja át a határt. Egyébként amilyen szép fiú, ő az első meleg, akinek láttán ha nem is ingok meg a nők iránti rajongásomban, de legalább megérzem, mi is lehet vonzó egy másik férfiban.

Este megnézzük a díszkivilágított palotát. A palotakert tele emberekkel, indiai családok heverésznek a füvön, sétálgatnak, nagyon laza és kellemes a hangulat. A fények sajnos nem színesek, de töméntelen van belőlük, úgyhogy igen hatásos látvány, enyhe Disney-beütéssel.

Megkezdődött a krikett-világbajnokság Dél-Afrikában, ennek megfelelően az összes lap stratégiai és taktikai elemzésekkel, esélylatolgatásokkal, hozzászólásokkal, valamint az indiai játékosok barátaival, rokonaival, szomszédaival és háziállataival készített interjúkkal van tömve.

2003. február 10, hétfő

Patkányfej, a lopakodó.

Két nap szünet és hosszú reggeli várakozás után jó, laza gyakorlat, a térdem továbbra is javulóban. Láthatóan újabb seregek érkeztek a hétvégén, és természetesen mindenki (minket kivéve) töri magát, hogy minél korábban Guruji vigyázó szemei elé terülhessen a jógamatracán. Kedvencünk, Patkányfej (egy középkorú fickó, Stefan nevezte el így a frizurájáról: sörtére nyírva, hátul egy vékony, hosszú, befont farkincával) szokásához híven megint nem várja ki a sorát, hanem beslisszol az első adandó alkalommal.

Ebéd újra Sandhyánál, latin társaságban, más fogásokkal, de ugyanolyan finom, mint szombaton. Este tangó, felzárkóztató lecke két új leányzóval: Noah Izraelből és Bärbel Némethonból. Lelkesek, és különösen Noahon látszik, hogy van érzéke hozzá.

2003. február 11, kedd

Reggel újra hosszas várakozás, majdnem 8 óra van, mire bejutok. Kezd elegem lenni ebből. A probléma az, hogy ha az ember lemarad a második turnusról, utána majd egy órát kell várni a következőre. Emellett izomlázam van, merevek a combjaim és a térdem is fájdogál. Vannak ilyen napok.

Este újra tangó, ezúttal mind a négy hölggyel egyszerre. Kifejezetten jól alakulnak a dolgok, kezdjük mindnyájan élvezni.

2003. február 13, csütörtök

Viszályok és verziók.

Visszaállunk a negyed hetes vonalra és ezúttal végre időben bejutunk. A hét eseménye Nicholas és Ian (a Mandalából) hajbakapása pénzügyek miatt. A történtekről két alapvetően különböző beszámolót hallhat, aki nem restell utánajárni. Szent Joseph, a jógatanulók önjelölt jogvédője, a Nicholas-féle verziót terjeszti, Iant bolondnak nevezi és a Mandala bojkottjára buzdít, mondván hogy Ian “nem tiszteli Guruji diákjait”. Egyéb csúnya pletykák is elkezdenek közszájon forogni Ianról hirtelen. Amik vagy igazak, vagy nem, de kétségtelenül semmi közük a jelenlegi esethez, csak arra jók, hogy Iant alaposan besározzák. Egyesek – különösen amerikaiak – számára a világ láthatóan fekete-fehér, árnyalatok nélkül. Ian maga, szegény pára, alaposan megzakkanva ül a Mandalában és bosszútervekről álmodozik. Igyekszem lebeszélni, remélem nem is jut túl az álmodozáson.

Este újra tangó és vacsorára pasta a hölgyekkel. Noah gyönyörűen érzi a zenét.

A nap híre: a Bombay-i Atomkutató Intézet kifejlesztett egy technológiát idli (főtt tészta) tartósítására. A Kánaán már nem lehet messze.

2003. február 14, péntek

Az első hónap vége. Sharath reggel a Baddha Konasana után bejelenti: ‘Jövő héten Upavistha Konasana’. Végre. Már azt hittem, sosem jutok túl ezen.

Délután regisztráljuk magunkat a második hónapra, egyszersmind szerény 16.900 rúpiával könnyebbülünk meg. Utána konferencia. Míg Gurujira várunk, az Atman Projectet olvasom. Megérkezik, észreveszi (az első sorban ülök) és elkéri. Megnézi a címlapot, végigpörgeti a lapokat, majd közli: ‘Yes’. További események: Kino megkérdezi, hol a nyelv helye Uddzsájí-légzés közben. Guruji félreérti és tíz perces előadást tart a pránajámáról. Kino megköszöni. Valaki megkérdezi, milyen hosszan kell fejenállni (Sirsasana) a befejező sorozatban. ‘Három órát’, közli Guruji.

Este kirtan a Mandalában. A közös éneklés nagyon kellemes. Utána Hortario telihold-partija. Mindenki jól érzi magát, nekem nincs nagy kedvem táncolni, inkább csak nézem a táncosokat. Két leányzó tűnik ki a nagy szürke átlagból, az egyikkel később szóba elegyedünk. Kiderül, hogy Allison profi táncos volt és nagyon érdekli a tangó. Újabb táncpartnerjelölt.

Éjféltájt sétálok hazafelé. Az útszélen a hajléktalanok alszanak ponyvából eszkábált sátraikban, vagy csak a szabad ég alatt, tábortüzeik mellett. Amint elsétálok mellettük, a sötétből megüti a fülemet egy álmos ‘Hello, how are you?’.

2003. február 15, szombat

Kirándulás Somnathpurba. A Jois család pénzügyei.

Felcsaptam utazási ügynöknek: kirándulni megyünk Somnathpurba és a környékre egy bérelt autóval. Két brazil: Marcos és Rosana, valamint két izlandi: Osk és Inka között képviselem a középutat. A Keshava templomot Somnathpurban kívülről tetőtől talpig faragott figurák borítják: legalul elefántok, felettük lovasok, aztán növényi motívumok, emberek, csatajelenetek és a mindennapi élet eseményei, legendabeli szörnyek. Nincs köztük két egyforma. Nem semmi. Hosszú lustálkodás után újra belelendülök a fényképezésbe. A következő állomás Talakadu, egy zarándokhely, ahol útikalauzunk szerint három szent folyó találkozik: a Kaveri, egy másik

amelynek nem tudjuk a nevét, és egy harmadik, ami láthatatlan. A három közül végül egyedül a Kaverit sikerül lokalizálnunk, homokos partján indiaiak élvezik az édes életet. A lányok az esetleges nemkívánatos következményeket elkerülendő nem kockáztatják meg a bikiniben fürdést több tucat indiai hím társaságában, viszont e lemondás a moráljukra igen negatívan hat. Nincs más hátra, elkalauzolom a társaságot Srirangapatnába, Yvette-hez. Ez bejön, a hely mindenkit levesz a lábáról. Ruben, Yvette egyik fia házigazdál minket, különös tekintettel a szőke izlandi lányokra. Kiderül, hogy profi fotós. Gurujiról és Sharathról igen rossz véleménye van: csak a pénzért csinálják az egészet és a keresményükből földet vásárolnak – állítása szerint Mysore-tól délre, Nanjangud felé, a földek fele a Jois család különböző tagjainak nevén van – de semmit nem áldoznak mások segítésére.

2003. február 16, vasárnap

Kirándulás a Chamundi hegyre.

Délután a Chamundi hegyen van találkozónk a tegnapi társasággal, én jó későn érek oda, mert megállok ebédelni egy új helyen, az Olive Gardenben. A hely kiváló, a főztjük (kínai) eléggé olajos, megfekszi a gyomromat. A templom a Chamundi hegyen jó átlagos. Vasárnap lévén ingyenes a belépés, tehát hatalmas a sor, nem kívánkozom befelé. A négy méter magas Nandi bikaszobor viszont nem mindennapi. Szintúgy a felkelő telihold. Megtalálom Marcost és Rosanát, együtt tekintjük meg az Istenes Múzeumot (Godly Museum), amely színes tablóin felvilágosít minket a világ problémáinak okairól, úgymint: mocskos filmek, a valódi oktatás hiánya, vakhit, hitetlenség, rossz szokások és önzés, valamint megoldásukról, amely nem más, mint visszatérés Istenhez és a hagyományos értékekhez. Na, most már ti is tudjátok.

2003. február 17, hétfő

Orral a lábujjamon. Krisna megcsókolja a tehenet.

Baddha Kónászanában az orrommal először életemben elérem a lábujjaimat. Sharath nem hazudtolja meg múlt heti ígéretét, tényleg megcsinálhatom az Upavista Kónászanát! Sőt, rögtön a Szupta Kónászanát is. Hurrá!

Reggeli után Kimmóval és Ullával, egy csöndes és félénk finn párral ellátogatunk Tina barátaihoz. Shehan és Pinky egy művész házaspár, akik a sajátjaik mellett egy idős barátjuk képeit árulják. Mundrika Devi Biharban a népi Madhubhani stílusban dolgozik. Ebben a stílusban eredetileg falfestményeket készítettek, újabban elkezdtek papírra is dolgozni. Shehan és Pinky szerint ezeket a képeket világszerte komoly galériák vásárolják dollárezrekért, ennek megfelelően az áruk indiai mércével nem olcsó. Viszont lenyűgözőek. Egyfajta Picassos gyermeki naivitás és őrület integet róluk. Élénk színek – festékként természetes anyagokat használnak: szenet, kurkumát, agyagot, tehéntrágyát -, naivan absztrahált formák. A hindu hit- és mondavilág isteneit és hőseit ábrázolják, de jóval szabadabban, mint azt a kanonikus hindu művészet engedi. Közös kedvencünk a “Krisna megcsókolja a tehenet” címre hallgat. A tehénnek igazán csókos ajkai vannak, ízléses fekete-sárga csíkokat visel és a szeme mint egy csészealj. Ellenállhatatlan. Kimmo és Ulla két, jómagam három képpel gazdagabban távozunk.

2003. február 18, kedd

Hosszas szünet után újabb konyhaművészeti kísérletem a Shahi Paneer. Jómagam nem vagyok vele igazán elégedett, de Stefan kijelenti, ez a legjobb indiai étel, amit valaha evett.

2003. február 19, szerda

Napok óta halmozódik bennem az izomláz, merevség és fáradtság. Aj, haj.

Ma rendhagyó tangódélutánt tartunk, a hölgyek ugyanis szervezési hiányosságokból kifolyólag nem képviseltetik magukat.

2003. február 20, csütörtök

Reggel – először Mysore-ban – Supta Padangusthasana. Eléggé elfáradok, de azért jó gyakorlat. A híd (Urdhva Dhanurasana) meglepően jól megy – úgy látszik, a Supta P. hathatósan megnyitja a csípőt ehhez. A térdem bemelegítés után majdnem teljesen működőképes – aztán Marichy B-ben kis híján túlfeszítem. Vigyázni kell a lelkesedéssel nagyon.

Ebédre karfiolos zöldborsót főzök – igen kellemesre sikeredik! Először vagyok magam is elégedett a főztömmel (itt).

Délután váratlanul megjelenik a háziurunk három hordárral, és becipelnek két ágyat meg egy hűtőszekrényt. Stefan kért magának ágyat még január elején, de már rég elfeledkezett róla; most hoztak nekem is egy zöld fém szörnyeteget, ami olyan ronda, hogy rossz ránézni. Ráadásul rövid is a matracomhoz, úgyhogy még ha akarnám se tudnám használni. Kapunk emellett egy élénkpiros frigót. Amikor Stefan kinyitja, kitör belőle a röhögés: a frigó tele van ruhával.

2003. február 21, péntek

Látogatás egy tibeti településen. Kasztrendszer és szemét összefüggései. Nyilvános vita.

Reggel vezetett gyakorlat (1. sorozat). Délben kirándulni megyünk Bylakuppe-ba. Tibeti menekültek és szerzetesek élnek ott. Kiváló hely. Eltelik egy kis idő, mire rájövünk, mitől: először is, TISZTA! Ezzel nyilván összefüggésben, nincsenek tehenek az utakon. (Elgondolkodunk azon, hogy az indiai településeken valószínűleg a kasztrendszer a szemét legfőbb oka. Elvégre egy magasabb kasztba tartozó ember nem érinthet szemetet, mert azzal tisztátalanná válik! A szemétgyűjtés az érinthetetlenek privilégiuma). A tibetiek nagyon kedvesek, mosolygósak, közvetlenek, de nincs ‘Whats your name whats your country’. Persze lehet, hogy csak azért, mert kevesen tudnak angolul. De érzek bennük egyfajta méltóságot, ami az indiaiakbol hiányzik. Talán mert sosem gyarmatosították őket fehérek.

Az új Sera Mey templom gyönyörű. Színes, mintás szőnyegekkel fedett oszlopok, a kapu két oldalán látványos freskók. Sötétedés előtt kezdődik a szerzetesek nyilvános vitája. Ülőpárnájukkal a hónuk alatt mindenfelől gyülekeznek a barnáspiros köntösű szerzetesek, végül ezernél is többen foglalják el a Sera Je épület előtti teret. A nagyjuk félkör alakbú csoportokban telepedik le. Minden csoport közepén áll egy szerzetes, aki kérdéseket tesz fel az ülőknek, magyaráz, kijavít. A gesztusok és a hangnem szép lassan egyre hevesebbé válik. Fél óra elteltével itt is, ott is feláll valaki és csatlakozik a középen állóhoz; idővel már mindenhol ketten-hárman állnak középen, és hol felváltva, hol egyszerre érvelnek az ülőkkel. Itt-ott majdnemhogy ölre mennek azon, ki adja elő a következő megsemmisitő érvet, nagy elánnal probálják kilökni egymást a félkör közepéből. De senki sem gurul dühbe! A vita leghevében is mosolyognak egymásra.

Jó másfél órája folyik már a vita, amikor minden előzmeny nélkül, egycsapásra mindenki becsukja a száját, felkapja az ülőpárnáját és középre igyekszik, ahol sűrű, tömött négyszögben letelepednek a lépcső elé. A lépcsőn a jó előre kikészített párnára pedig letelepszik egy idős főláma és torokének- imába fog. Olykor az egész gyülekezet vele mormolja, olykor csak egyedül (a hangja ki van

erősítve). Nem mindennapi élmény; valahogy sokkal mélyebben megérint, mint a hindu ceremóniák. Ez is eltart vagy egy óráig, aztán a nép megint szétoszlik és az immár csillagos ég alatt újult lelkesedéssel folytatják a vitát. Tovább bírják, mint mi.

2003. február 22, szombat

Reggeli ima, lepénykenyérrel és vajas teával. Felkelő nap és félhold. Arany buddhák, sárkányok és verebek.

Korán kelünk, hogy fél hatkor megnézhessük a szerzetesek reggeli imáját. Még jócskán sötét van, a távolból a nagy gong szól, sietségre serkentve a későn érkezőket. A Sera Je alsó terme barna-sárga szerzetesruháktól tarkállik. Minket is beengednek, sőt még egy szőnyeget is kigöngyölítenek a fenekünk alá. A közelebb ülő szerzetesek recitálás közben oda-odasandítanak a szokatlan társaságra. Ládákban lepényeket, nagy köcsögökben forró teát hoznak sürgölődő fiatalok, s az utóbbi hamarosan a szerzetesek változatos méretű, formájú és színű poharaiba, csészéibe, bögréibe és ibrikjeibe kerül. Nekünk is jut belőle, műanyag poharakba. Egyelőre senki sem eszik, mindenki a szétosztogatott papírcsíkokon levő szent szövegeket recitálja, többnyire fennhangon: a nagy csarnok zúg, mint a méhkas. Aztán valahol a túlsó végén megint felhangzik a főpap imája. Mindenki enni kezd, sokan mártogatják a lepényük falatjait a forró tejes teába. A lepény csapatihoz hasonló, de vastagabb és kicsit édeskés ízű, a tea inkabb forró tejhez hasonlít, egyszerre édes és sós. Osk szerint vajas tea. Nekem ízlik. A szerzetesek többnyire gyorsan végeznek a saját adagjukkal, utána egymás után csatlakoznak a recitáláshoz. Jó sokáig eltart. Aztán egyszercsak vége, ki-ki visszatér a saját szövegéhez. Mikor véget ér a szertartás, hirtelen mindenki felpattan és tódul kifelé. Mi utánuk, éppen idejében, hogy megcsodálhassuk a felkelő napot a láthatáron, és a félholdat a fejünk felett.

Osk ötletére elsétálunk az aranytetejű Nyingmapa kolostorig. A reggeli párába tűnő táj gyönyörű, békés. Mire odaérünk a kolostorba, ott már javában folyik a tanítás. Egy teremben recitálják a szent szövegeket kórusban, olykor apró cintányérok, csengettyűk, dobok, kereplők zenei kíséretével. Az aranytetejű templomba belépve sok tucatnyi veréb csiripelése fogad. Ki-be repdesnek az ablakokon, kergetőznek a három hatalmas buddhaszobor orra előtt, ülnek az oszlopokat díszítő vicsorgó sárkányok fején, ugrálnak a kövezeten. A csendbe és áhítatos nyugalomba valahogy nagyon beleillik ez a hang. Kilépve sétát teszünk a templom melletti kis kertben. Kimmo felfigyel egy hatalmas méhfészekre a templom egyik ablakkeretén. Aztán még többet is észreveszünk. Rajzás idején alaposan próbára tehetik a buddhista erőszakmentesség gyakorlatát. A templom mögött a hosszú fal tele ezüstszínű imamalmokkal, előtte köteleken imazászlók erdeje lobog.

2003. február 23, vasárnap

Osho-délután. Stefan hiábavaló kísérlete magánszférájának megoltalmazására.

Újra Mysore-ban. Délután Shashi meghív minket Oshózni, Kumar házába. Sok ismerős arcot látok. Először egy Osho-videót nézünk meg: beszámoló Osho haláláról, végtisztességéről, hamvasztásáról, valamint Osho-egypercesek. Utána Chakra Sound meditáció. Végül dél-indiai klasszikus koncert: Rajesh fuvolán és Gopalakrishnan kétfenekű mridangam dobon játszik. Rajesh nem tesz rám mély benyomást, de a dobos, egy öreg, girhes, nagyorrú emberke, varázslatos dolgokat művel az ujjaival. Ennek ellenére a délután nagy részét végigszundikálom.

Hazaérve azt találom, hogy a hall jelentős részét elfoglalja egy üres dupla ágykeret. Mint kiderül, távollétemben megjelent a tulajdonos a vejével, és nekiálltak Stefan ágyát összeszerelni, a saját szobájában, anélkül hogy bármit kérdeztek volna tőle. Amin ő igen kiborult, mint mondta, már nagyon régen nem volt ennyire dühös, és ezt hathatósan ki is nyilvánította. “OK, OK”, mondta a tulajdonos, láthatóan nem értve semmit az egészből, és a haragvó európai kiengesztelésére az ágyat

a nagyszobában szerelték össze. Úgyhogy most mi vihetjük vissza Stefan szobájába, Stefan a fájós hátával. Az indiaiak számára a magánszféra fogalma láthatólag ismeretlen és felfoghatatlan.

2003. február 24, hétfő

Hitler a választáson.

Stefan a hátfájás miatt kihagyja a jógát is. A nap híre: választások Meghalaya államban. Frankenstein küzd Rockefeller ellen. Adolf Hitler, valamint Chamberlain úgyszintén versenyben van. További fontos tényezők a küzdelemben: az Eső, a Háború, a Kényelem, Britannia, a Hajnalcsillag és a Szerető. Ezek mind törzsi jelöltek nevei. Odahaza a Kolompár Dzsokik és Orsos Pamelák sárgulhatnak.

2003. február 25, kedd

Stefan újra bliccel reggel, én úgyszintén. Kihasználom az alkalmat – és a robogót – egy kiruccanásra és fotózásra Srirangapatna felé. Gyönyörű, hűvös és nyugalmas a reggel, már csak ezért is megérte kihagyni a jógát. És a fényképezés is micsoda élvezet! Ráeszmélek, mennyire hiányzott már az alkotó tevékenység. Ez a reggel egészen feltöltött.

2003. február 26, szerda

A reggel újra a jógasálában talál mindkettőnket. Juha és Monna megérkezett Kovalamból, a kisbabájukkal együtt. Délután újra tangó. A háziúr felesége megjelenik, és bejelenti, hogy hoz újabb négy széket. A jelekből ítélve nagyszabású költözködés folyhat a családban. Nagy nehezen lebeszélem.

2003. február 27, csütörtök

Kimmo és Ulla búcsúznak. Eldől, hogy március 15.-én én is indulok haza; az Air India járatai tele vannak április végéig, lehetetlen áttenni a helyfoglalásomat későbbre. Ez rémisztő felismerés. Egész idáig abban a hitben halogattam teendőimet, hogy még tenger időm van. Most neki kell gyürkőznöm alaposan, ha a végére akarok járni a dolgaimnak. Még rengeteget akarok fényképezni, utazni legalább egy pár helyre, és vásárolni is ezt-azt.

2003. február 28, péntek

További búcsúzkodás. Kirándulás-mizéria. Ünnepség a sálában. Guruji jövendőt mond.

Újra vezetett gyakorlat; számomra fárasztó és izzasztó. Sokkal gyorsabb a rendes ütememnél, különösen most, hogy a térdemmel csak lassan és óvatosan dolgozhatok. Ráadásul Guruji számolása nem is különösebben egyenletes. Valószínűleg erősíteni akarja a tekintélyét, illetve határozottabban kézben tartani a dolgokat, mert ő is érzi, hogy a Mysore-gyakorlat során már nem igazán állja a sarat. Stefan panaszkodik, hogy Guruji segítsége (hátrahajlásnál) haszontalan, sőt számára rosszabb, mintha egyedül csinálná: nem emeli s tartja Stefan derekát, csak odateszi a kezét, így barátom néhányszor kissé keményen landolt.

Újabb búcsúzások: Marcos, Rosana és Frank is indulnak haza. Lassan alig marad itt valamirevaló ember, akivel jól érzem magam.

A hétvégi kirándulás-terveim igencsak összekavarodnak Allisonnak köszönhetően: kedden elhívott Coorg-ba és biztosított, hogy ő mindent megszervez. Ezekután legközelebb pénteken délután hallottam róla, amikor megjelent és közölte, hogy egy apró változás van a tervben, nevezetesen hogy Enzóval megy helyettem, mert neki van motorja. Úgy látszik, alaposan elkéstem a felismeréssel, hogy mire buknak igazán a csajok… Ooty-ba szeretnék menni, de ráébredek, hogy két nap nem elég rá. Elkésett kísérleteim, hogy egy már kialakult csapathoz csatlakozzam, kudarcba fúlnak; végül úgy döntök, hogy Srirangapatnába megyek szombaton.

Délután a szokásos konferencia, némi extrával. Nagy ünnepség, annak tiszteletére, hogy Guruji kereken 66 éve tanít. Hatalmas csokitorta, ajándékok, virágfüzér-hegyek, áhítatos tanítványok. Joseph csokit dobál a tömegbe. Sharath kislánya az egyetlen, aki nem zavartatja magát a felhajtástól, és legbelsőbb, őszinte érzései kifejezéseképpen ismételten és kitartóan megkísérel jó alaposan beletenyerelni a csokitortába. Ebben mindannyiszor megakadályozzák a szülei.

Kevin elmesél két történetet az előző Mysore-i tartózkodása idejéből, amikor is Guruji több hétre előre megjósolt egy nagy esőt, valamint megjövendölte, hogy az akkor még agglegény Kevin meg fog házasodni. A jóslat bizonyságául Kevin büszkén bemutatja feleségét, majd megkérdezi: “Hogy csináltad ezt, Guruji?” “Yoga psychology” feleli szerényen a Mester.

Este koncert Hortariónál, ugyanazok a zenészek, akik a múltkor Kumarnál játszottak. A dobos ismét lenyűgöz, most jobban meg is tudom figyelni, de a sebesség miatt továbbra is lehetetlenség kivenni, mit is csinál az ujjaival.

2003. március 1, szombat

Szvámik és majmok. Magyarázatok nyugati turistáknak. India szégyene. Extázis.

Reggel újra fényképezni indulok Srirangapatnába. Nyögvenyelősen indul a reggel, nincs hangulat, nincsenek jó képek sem eleinte. A Kaveri szentelt gázlójánál aztán végre akad mit fényképezni. Hinduk fürdőznek, imádkoznak és mossák ruháikat, miközben a partról, a fák árnyékából és a hídról a szent helyek állandó lakosai, majmok figyelnek elmélyült arccal, ágyékukat vakargatva, a kölykök meg kergetőznek, hemperegnek a porban, a járókelőktől karnyújtásnyira. Srirangapatnában bejárom a nevezetességeket, nem sok érdekeset látok; a Sri Ranganathaswami templomban az oszlopok között fentről beszűrődő fény szép, de persze a szentélyben tilos fényképezni. Tipu Sultan nyári palotájában megtekinthető számtalan, az angolokkal vívott csata freskója, alattuk tipikusan indiai stílusú magyarázattal turisták számára: “A kép bal felső sarkában az angol csapatok vonulnak fel, piros kabátban, fehér nadrágban, fekete kalapban és csizmában, puskával a vállukon. Szemben velük Haider Ali lovassága támad, kék egyenruhában, turbánnal a fejükön és karddal a kezükben. Középen Haider Ali látható egy elefánt hátán, előtte zászlótartója lóháton. Alább két teve, mögöttük három ágyú, tüzérekkel és ágyúgolyókkal.” Láthatólag az indiaiak a hivatalban is osztják az általános nézetet, miszerint a nyugati turisták annyira hülyék, hogy még azt is a szájukba kell rágni, mi van a szemük előtt.

Délután betérek Yvette-hez kiheverni a hőséget. Rupert szívélyesen fogad, bár hiányolja az izlandi leányzókat. Na ja. Szundítok egyet, aztán fényképezgetek a kertben. Hihetetlen módon a bougainvillea még mindig (vagy már megint) teljes virágjában, másfél hónap óta! Ráadásul a frangipani fák is virágoznak. Már szedelődzködöm, amikor egyszercsak megjelenik a verandán Yvette, és elkezdünk beszélgetni. Megdöbbentő dolgokat mesél a kasztrendszerről: bár negyven évet szentelt az indiai nők tanítására és felemelésére, a kaszthatárokat nem tudta eltörölni. Munkásai között voltak hindu, muzulmán, keresztény nők egyaránt, és arra rá tudta őket venni, hogy együtt dolgozzanak, de az érinthetetlenekkel semmilyen rábeszélés hatására nem voltak hajlandók vegyülni. Még a keresztények is büszkén emlegették: “mi brahmin keresztények vagyunk”. Amikor

rákérdezett, hogy nincs-e ez ellentétben Jézus tanításával, amely szerint minden ember egyenlő, azt válaszolták “igen, de mi akkor is brahmin keresztények vagyunk”. Yvette mesél a múlt századforduló “kebelháborújáról” a mai Tamil Naduban, amikor is a brahminok rendeletet hoztak, hogy az érinthetetlen nőknek ezentúl fedetlen mellel kell járniuk; a dologból felkelés lett, de nem azért, mert bárki is úgy érezte volna, hogy emberi (női)jogok sérültek, hanem mert az érinthetetlen férfiak sérelmezték, hogy valaki beleszól a feleségük életébe, aki ugyebár az ő tulajdonuk.

A mai napon és éjjel Siva ünnepe van, amikor a hagyomány szerint Siva alszik, ezért a hivők virrasztanak egész éjjel. Este tíz felé óriási tűzijáték tör ki; felmegyek a tetőre megcsodálni a látványt. Nem egy vagy két helyről, hanem köröskörül az egész városban mindenfelől robbannak a petárdák, szállnak a rakéták, villognak a fények, jó fél óráig. A jelek arra utalnak, hogy India megverte Pakisztánt a krikett VB-n.

2003. március 2, vasárnap

Reggel az utcán. Majomtámadás. Fények a palotakertben.

Kora reggel fényképezni indulok a Kaveri Lodge környékére. Épp a legjobb idő: mindenfelé az asszonyok rangooli mintákat készítenek az ajtók elé az utcán. Először látom, hogyan készülnek a minták, amiken nap mint nap taposok – elképesztő a sebesség és könnyedség, amivel a bonyolult mintákat pillanatnyi habozás nélkül felvázolják, az ujjaik között szórt fehér vagy színes porral. Egy akár négyzetméternél nagyobb, bonyolult mintával is öt-tíz perc alatt elkészülnek. Honnan veszik az ábrákat? Nyilvánvaló, hogy ott van a fejükben készen, még mielőtt az első vonalat felszórnák. Családi hagyomány lehet az anyáról leányra örökített mintagyűjtemény, mert sehol nem látom kétszer ugyanazt a mintát. Megint valami, amit mi, fejlett nyugatiak, nemigen tudunk utánuk csinálni. haszonelvű szemlélettel megérteni sem lehet, mi a célja minden reggel újraalkotni ezeket az ábrákat, csak hogy aztán a járókelők elkerülhetetlenül széjjeltapossák őket.

Persze történik az utcán sokminden más is. Emberek mennek a dolgukra, figyelnek engem, ahogy figyelem őket; tehenek lófrálnak az utca közepén. Egy háztetőről kutya ugat le rám; egy fiú felhív a szomszéd tetőre, hogy megmutassa a galambjait. A galambok nem különösebben érdekesek – olyanok, mint bármelyik másik – de a kilátás jó. Az utcán egy idősebb férfi szegődik önkéntes idegenvezetőmül; elkalauzol egy kertben eszkábált sufniszerű szentélyhez, amin semmi érdekeset nem találok, kivéve a papot magát, aki szigorúan int: fényképezésről szó sem lehet. Már a második tekercs végén járok, kezd túl meleg lenni, amikor a Kaveri elé visszakanyarodva dob és nadaswaram hangját hallom az utca végéből: körmenet közeleg! Sáfrány ruhás papok húzzák- vonják az istenség szekerét a muzsikusok mögött; a családfők a szekérhez járulnak egy-egy virágfüzérrel, vagy megszentelendő tárggyal.

Jennifer a vendégem reggelire; miután közösen elkészítjük a reggelit, leülünk a hallban az asztalhoz falatozni és beszélgetni. Egy idő múlva tevés-vevés zajait hallom a konyhából; Stefan felébredt, könyvelem el fél füllel figyelve. A csörömpölés folytatódik; úgy tíz perc múlva sötét gyanú kezd alakot ölteni a fejemben. Kimegyek a konyhába, ahol Stefan helyett három majommal találom szembe magam. Szerencsére még fiatalok és félénkek, így néhány kiáltással sikerül elkergetnem őket. A fél konyhaasztal tejben úszik, benne Stefan este beáztatott búzájának maradékával és valami fűszer csomóival; a közepén ott trónol a felszakított zacskó kesudióm, a hűtő tetején egy félig elfogyasztott paradicsom néz vissza rám… Eszembe jut a pár hete a jógasála előszobájában olvasott kiáltvány. Két leányzó számolt be arról, hogy az Indus Valley ajurvédikus központban egy alkalmazott lelőtt egy majmot; mivel ez ellentétes az ahimszá elvével, ezennel felkérnek minket, hogy bojkottáljuk a fent nevezett intézményt. Az aláírók lakását nyilvánvalóan még nem látogatták meg majmok. Stefan mesélte, hogy korábban egyszer Saraswathipuramban laktak, és azon a környéken egy nagy majomcsapat élt. Ha reggel nyitva felejtették valamelyik ablakot, könnyen arra

értek haza, hogy a lakást birtokba vették a majmok; a bejáratnál tucatnyi jól megtermett hím bámult vissza rájuk, közönyösen vakargatva a heréjüket közben. Ilyenkor az ember nem kiabál, nem káromkodik, hanem udvariasan megvárja, amíg majom uraságék megunják a mulatságot és kegyeskednek elhúzni a rákba.

Délután jógaoktatói workshop a Mandalában Iannal. Robusztus, igen alapos kanadai fickó, egyike azon keveseknek az itteni nyugati jógik közül, akik eredeti és saját gondolatokat forgatnak a fejükben. Jelen vannak még: Jennifer, egy Sara nevű angol lány, George Ausztriából és Rob szintén Kanadából. Ian nagyon érti a dolgát; mint dicséretemre vigyorogva megjegyzi, azért, mert mindenféle sérülése volt már, úgyhogy saját tapasztalatból tudja, hol szorít a cipő. Hozzá teljes bizalommal be mernék menni órára. Ezt sajnos a többiekről nem lehet elmondani. Különösen George ijesztően lelkes: állandóan produkálni akarja magát, “és most mutathatok egy módszert arra, hogyan lehet felmenni innen kézállásba?”. A végén reményteljesen megjegyzi: “és a második sorozatot mikor vesszük?”. Rob hasonló, Sara nem rossz, de láthatólag tornász- vagy táncosmúltja van és nemigen merül fel benne a felismerés, hogy a hétköznapi emberek – és különösen a kezdők – messze nem olyan hajlékonyak, mint ő.

Este a maharadzsa palotájának fényeit fotózom. Minden vasárnap este héttől nyolcig van kivilágítva; a naplemente fél hét körül van, de mire kigyúlnak a fények és felállítom az állványt, az ég már teljesen sötét. Itt igazán szép esti felvételek készítésére legfeljebb tíz perc van. A palota kertje tele néppel, indiai családok heverésznek a füvön, katonák vagy cserkészek sétálgatnak mindenfelé. Egy férfi igen udvariasan megkérdi, belenézhet-e a kamerámba. Megengedem neki, és ez hibának bizonyul: mire elveszi a szemét a nézőkétől, már hosszú sor áll mögötte. A tülekedésben majdnem felrúgják az állványt is. Egy szurtos koldusgyerek feltartja a karjában tartott kishúgát, hogy ha már ő maga nem éri fel, legalább az belenézhessen; aztán – vége az ingyenszórakozásnak, vissza a munkába – tartja a markát. Ezt már megsokallom és a látványosságot berekesztem.

2003. március 3, hétfő

Nagy álmosság, fáradtság és kedvetlenség után úgy állok neki a gyakorlatnak, hogy minden mindegy, csak legyünk túl rajta. Meglepő módon elejétől fogva lassú, nyugodt, elmélyült gyakorlat sikeredik.

Ebédre fűszeres lencsés rizst főzök; jól sikerül, bár kissé túlfőzöm és tehettem volna bele citromlevet. Jarkko, mai vendégünk, mindenesetre elégedett vele.

Tangó újra, de abszolút nincs hozzá hangulatom. Allisonnal teljes az inkompatibilitás ma, a tánc közepén nekiáll oktatni engem és ez aztán végképp elveszi a kedvem; lelépek. Így legalább van időm megszervezni a holnapi utamat Bangalore-ba.

2003. március 4, kedd

Gyönge kezdés után jó befejezés. Bevásárlás Bangalore-ban.

Reggel még a tegnapinál is szörnyebb kedvetlenség, semmi energia, katasztrofális kezdés – aztán szép lassan belelendülök, és végül is egy nagyon laza, “szarok bele” stílusú, gyors és mindennel együtt jó gyakorlat lesz belőle.

Utazom Bangalore-ba, filmet előhívatni és bevásárolni. Az első benyomások lehangolóak. Büdös, koszos, zsúfolt nagyváros, a vasútállomás előtt rögtön megrohannak az agresszív riksavezetők és szégyentelen árakat ajánlanak. A Berry’s hotel, ahol megszállok, egyetlen pozitívuma, hogy van szabad szobája. Lepukkant, de legalább tiszta szobák, drágán, mint minden hotel itt. A Brigade

Roadon áldozatul esem a Pizza Hut és Wimpy’s innen nézve már-már hazainak tűnő csábításának. Hosszasan és végül eredménytelenül keresem a profi labort, amit mások javasoltak; a Brigade Road hosszú, házszámok természetesen csak elvétve láthatóak és eltart fél óráig, mire ráeszmélek, hogy a számozás az utca egyik oldalán folytonosan növekszik, aztán visszafordul a másik oldalra ellenkező irányba. A házszámot végül megtalálom, egy félig kész épület áll ott, labornak emléke sincs és senki sem tud hasznos információt adni. Szerencsére a másik ajánlott labort (GG Welling) az MG Roadon könnyen megtalálom és a személyzet nagyon kedves, úgyhogy habozva ugyan, de rájuk merem bízni becses tekercseimet. A Gangaram könyvesboltban szintén nagyon kedvesek és segítőkészek, és minden könyvnek tudják a helyét. S meg is találnak meglepően sokat azok közül, amiket keresek. Ezeken felül gyönyörű képeskönyvek hevernek szakmányban, néhányba bele is szerelmesedek fülig. Lesz mit hazacipelnem.

2003. március 5, szerda

Egy helyi szociális munkás délelőttje. Testközeli ismerkedés az Indiai Államvasutakkal.

Elég korán kelek, hogy legyen időm végére járni a dolgaimnak; mint kiderül, feleslegesen, mert nyolckor még egy lélek sincs az utcán, még reggelizni sincs hol. Az Indian Coffee House az MG Roadon fél kilenckor nyit; reggeli közben leül az asztalomhoz egy helybéli. William azelőtt szakács volt, de most, saját meghatározása szerint, szociális munkás. “Segítem a rászorulókat, és Isten gondoskodik rólam. Te idegen vagy itt, és nem ismered a helyeket, de én segítek rajtad, mert olyan vagy, mintha a testvérem lennél.” Elég gyanúsan hangzik, de végül is ki tudja, hátha tud nekem találni bidri ötvösmunkát; ezeket az ezüstberakásos fekete edényeket csakis Bidarban, Észak- Karnatakában kovácsolják, és errefelé nemigen ismerik őket, de én amióta láttam néhányat Mysore- ban, keresem őket. Láthatólag William sem hallott róluk, de talán megvannak a kapcsolatai. Így hát reggeli után felkerekedünk. Én a Cauvery Art Emporiumba szeretnék menni először, mert az a legvalószínűbb bidri-lelőhely, de William erősködik, hogy menjünk a Commercial Streetre. Legyen hát. A következő két órában meglátogatunk egy sor boltot, ahol nemcsak hogy nincs bidri a raktáron, de legtöbbjük nem is igen tudja, mi az – persze megpróbálnak rám sózni mindenféle mást a lehető legcsillagászatibb árakon. Végül eljutunk a Cauvery-be, ahol tényleg találunk bidrit, mégpedig sokkal nagyobb bőségben, mint Mysore-ban. William ott áll mellettem, amíg én ráérősen fürkészem a kínálatot, időnként segítőkészen rámutat egy-egy darabra: “elefánt!”, vagy büszkén felolvassa nekem a táblát, amely 20% árengedményt hirdet a bidri-árukra. “Látod”, mondja a hangsúlya, “ezt személyesen nekem köszönheted!” Eddigre már teljesen világos, hogy semmi hasznát nem veszem, de nem hagyja magát udvariasan lerázni. Mivel említettem neki, hogy esetleg egy tabla is érdekelne, elcipel még abba a közeli hangszerboltba, amelyet tegnap a turistainformációnál is ajánlottak. Utána megéhezem, beülünk egy vendéglőbe egy gyors thalira, illetve részéről egy teára. Evés közben elmeséli, hogy mivel ma van a lánya születésnapja, nagy családi vacsorát készítenek, de nincs otthon élelem. “Bármely más napon nem kérnélek ilyesmire, mert olyan vagy nekem, mint a testvérem, és puszta jószándékból segítek neked, de ma szükségem van rizsre, csirkére és zöldségekre négyünknek… adj annyit, amennyit gondolsz, és este – sőt még holnap is, amikor a maradékot esszük – imáinkba foglaljuk a neved.” Aha, kibújt a szög a zsákból. Némi megfontolás után ötven rúpiát megfelelő összegnek érzek arra, hogy végre megszabaduljak tőle. Ő viszont kevesli. “Nem tudnál inkább százat adni? Ez csak a rizsre elég.” “Szerintem ötven rúpia megfelelő összeg.” “De hát a lányom születésnapja van ma, és nincs otthon élelem!” Ezt már megelégelem. “Szóval ma van a lányod születésnapja, és te fél napot a városban császkálsz egy idegennel, miközben a családodnak nincs ennivalója otthon?!” “Oké, oké, köszi.” vonul vissza rögtön, hogy megelőzze a komolyabb fejmosást, vagy esetleg hogy visszakérjem a pénzt (ami nincs szándékomban; örülök, hogy megszabadulok tőle). A vendéglő előtt mosolyogva elköszön és megy a dolgára. Ha belegondolok, ebből akár egész jól meg is élhet. Végül is nem hazudott: segíti a rászorulókat (elsősorban saját magát) és Isten gondoskodik róla (azzal, hogy hülye nyugati

turistákat küld az útjába). Engem nem zavar, ha hülyének néznek, és az epizód végtére is elég szórakoztató volt.

Délután végre kezembe kapom az előhívott filmeket, és nagy-nagy megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy jó munkát végeztek a laborban, ráadásul, amennyire egy gyors pillantással megállapítható, a képek szépek! A lényeg tehát megvolna. Ezek után sajnos ebédkor túlságosan elengedem magam, úgyhogy rohannom kell vissza a könyvesboltba, hogy felvegyem a tegnap lefoglalt könyveket. Persze számíthattam volna rá, hogy egy ilyen ügylet Indiában nem megy olyan simán, mint egy nyugati üzletben; mire kilépek a könyvesboltból, már vészesen késésben vagyok. A kegyelemdöfést a hírhedt bangalore-i csúcsforgalom adja meg: jócskán lekésem az expresszvonatot. A következő vonat Mysore-ba fél óra múlva indul, de ez személy, minden állomáson megáll és négy óra alatt ér célba. Ráadásul zsúfolásig tele ingázókkal. Ennél kényelmesebben is utaztam már, az biztos. Szerencsére félúton az ingázók leszállnak, onnantól végigfekhetem az ülésen szundítani egy kicsit. Fél tizenegy felé érünk Mysore-ba; a pályaudvaron még lejátszom a szokásos meccset a pofátlan riksással, aki dupla árat követel a fuvarért, a taxamétert “ilyenkor nem használják” stb. Lerázom, aztán egy másik végül elhoz a szokásos 30 rúpiáért. Tanulságként az látszik kikerekedni, hogy nem érdemes azzal a vezetővel menni, aki elsőnek, rögtön a kijáratnál megszólít.

2003. március 6, csütörtök

Vége a jógának.

Reggel teljesen zúzott vagyok, nem tudom magam rávenni a jógára. A napot jobbára csendes regenerálódással és fényképek rendezgetésével töltöm. Valamint tervezgetéssel és hátralévő napjaim számbavételével. Ami során eldöntöm, hogy mostantól nem jógázom többet, hanem igyekszem az utazás és fényképezés végére járni. A hátrelévő egy hét nem oszt, nem szoroz, viszont a gyakorlat és a vele szükségszerűen együttjáró pihenés és evés elveszi az egész délelőttöt; azután meg a délutáni hőségben már nem sok mindent lehet csinálni.

2003. március 7, péntek

Orgia a Devaraja piacon. Különböző szent állatok. Az Agyatlan Astangi Konferencia Kérdések Legagyatlanabbja.

Reggel a Devaraja Market felé veszem utamat és három órányi csendes orgazmust élek meg fényképezés közben. Lenyűgöző, színes, szagos, élettől hemzsegő hely, a világ legjobb helye fényképezésre. Virágfüzérek, zöldséghalmok, a szivárvány színeiben pompázó, kúpokba halmozott kunkum por (a rangooli-készítéshez), kések, poharak, műanyagedények, kókuszdióhegyek, gyümölcsgúlák, barna cukor tornyokba halmozott kockái, illatszerek, olajok, füstölőpálcikák – és legfőképpen arcok mindenfelé. Valahol olvastam, hogy India rossz hely tájakat fényképezni, de portrékhoz tökéletes; az illető tudta, mit beszél. Persze türelem kell hozzá; a délelőtt folyamán a piac összes mozgó furulya- és érmeárusa megpróbálkozik velem, a végén már csak röhögni tudok, bár ugyanakkor tiszteletreméltó a kitartásuk (nemkülönben a nyitó áraik). A koldusgyerekek, két- három számmal kisebb testvérükkel a karjukon, az angol nyelvtan komplikációinak gordiuszi csomóját keresztülvágva a lehető legegyszerűbb és lényegretörőbb üzenettel közelítenek meg: “Hello money baby!”.

Délután meglátogatom a Nandi bikát a Chamundi hegyen; hagytam neki helyet a mai harmadik filmtekercsem végén. A délutáni nap jó szögben áll, ahogy számítottam. Ahogy teszek-veszek, egyszerre majmok jelennek meg. Sajnos túl lassú vagyok ahhoz, hogy igazán jó képet készítsek

róluk, amint a párkányon rohangálnak a bika előtt (vagy talán csak túl spórolós vagyok a filmmel?), de azért sikerül elkapnom egy anyamajmot a lépcsőn üldögélve.

Stefan beszámolója szerint a mai konferencián elhangzott az Agyatlan Astangi Konferencia Kérdések Legagyatlanabbja, amely kétségtelenül méltó arra, hogy ehelyt megörökítsem az utókor számára: “Guruji, minden reggel elvégezzük a jógagyakorlatunkat, utána pedig olvassuk a Bhagavad Gítát. De mit csináljunk a maradék időnkben?” “Egyél! Aludjál!” vágja oda Guruji. Aztán egy percnyi töprengés után hozzáteszi: “Esetleg elkezdhetsz szanszkritot tanulni…”

2003. március 8, szombat

A nagy szárivásárlás. A maharadzsa palotája. Utazás Hampiba. Egy régivágású vendéglő.

Ha a KR Circle közepén állva az ember eldob egy követ, legalább 50% valószínűséggel egy selyemüzlet kirakatát fogja vele betörni. És mindegyik üzlet – legyen kicsi vagy nagy, díszes vagy kopott, fényes vagy homályos, legyenek eladói mosolygósak vagy mogorvák -, tömve van áruval. Általában persze inkabb kicsik, kopottasak, homályosak, és az eladók nem feltétlenül bizalomgerjesztőek; itt a külcsín és belbecs viszonya másféle, mint odahaza. De ha betérsz bármelyikbe, néhány tétován elmormolt szavad is elég, hogy megnyisson egy láthatatlan zsilipet, amely mögül egyszerre hűvös, simogató, színpompás, arannyal szegett áradat ömlik ki eléd a pultra; és ha nem szeded össze minden józanságodat és mértéktartásodat, bizony magával is sodor, mielőtt észrevennéd. Kapaszkodj, ahogy csak bírsz, hogy ne nyeljen el az Ezeregyéjszaka örvénye! Fogódzkodj a pult szélébe, az eladó szürkülő bajuszába, a térről belibbenő dudaszóba – de leginkább a pénztárcádba. Szabadulni innen sokba fog kerülni. De ha sikerült, és hónod alatt a vaskos, de mégis könnyű, zizegő papírzacskóba burkolt csomaggal újra kilépsz az utca hőségébe és benzinbűzébe, ne nézz vissza, amíg látótávolban vagy! Bérelt szobádban megpihenhetsz, poggyászodban ott lapul néhány tapintható mese.

Reggelinél a Mandalában összefutok Jenniferrel, és elhatározzuk, hogy ma végre megejtjük régóta esedékes látogatásunkat a maharadzsa palotájában. A bejáratnál fémdetektorok csipognak, úgyhogy a kameráinkat nem tudjuk becsempészni semmiképp; a tárolásuk plusz tíz rúpia a belépőjegy árán (15) felül. Sok kicsi sokra megy. Az előcsarnokban vitrinek, kordonnal elkerítve legalább öt méter távolságban, úgyhogy nemigen lehet szemügyre venni a kiállított tárgyakat. Legalább távcsöveket adnának! Beljebb rengeteg katona, színes egyenruhában, freskókon körben a falakon. Lovasbandériumok, gyalogosok, elefántok. Középen a kupolán gyönyörű festett üvegmennyezet – szégyen, hogy erről nem árulnak jó képeket odakinn, ha már fényképezni tilos! Festett portrék a királyi család tagjairól. Egy oszlopokkal teli teremben istenek és istennők képei a falakon; a kezek száma kettő és tizenhat, a fejek száma egy és öt között változik. A palota másik szárnyában megnézhetjük a maharadzsák gyermekkori játékautóit és -szekereit. A falon körben vallási témájú festmények, minimális és elég rejtélyes magyarázatokkal, de láthatólag a hindu legendakörből mutatnak be jeleneteket: mosolygó fél- vagy egész istenek metélik lefelé haragos vagy ijedt démonok fejét (vagy fejeit), különböző összeállításokban. Néhány jelenet több képen is szerepel; összehasonlítva megdöbbentő, hogy a láthatólag különböző kezektől származó képek nüanszoktól, színárnyalatoktól eltekintve szinte teljesen azonosak. Most ébredek rá, hogy a hindu vallásos művészet milyen fokon kanonizált. Ehhez képest a bizánci ikonfestészet a szabadosság bacchanáliája. Később kollekciók következnek ezüst evőeszközökből, hajkefékből, gramofonokból és ósdi hangtechnikai berendezésekből, sőt néhány ócska ventillátort is megcsodálhatunk. Átsétálunk néhány korhű bútorokkal berendezett szobán; az egyik sarokban egy kis mosdó, rajta tábla: “A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos”.

Este elindulok Hampi felé egy távolsági buszon. Az “expressz busz” közönséges ócska csotrogánynak bizonyul, ami ha nem is minden sarkon, de minden harmadikon megáll. Az első

ülésre foglalok helyet, ez jó választásnak bizonyul, mert a lábamat ki tudom nyújtóztatni a motorház tetején. Szomszédaim két fiatal srác, Ravi és Raju; az utóbbi nemigen beszél angolul, de Ravi, a fiatalabb, lelkesen kérdezősködik mindenféléről. Szóba kerül természetesen a krikett is; Ravi szerint “India nyerni fog, de Ausztrália is jó”. Kérdésemre, mi lesz belőlük ha felnőnek, Ravi azt feleli: üzletember, Raju pedig “számítógépmérnök” (computer engineer). Ravi később megkérdi, melyik istenhez imádkozom. Némi gondolkodás után azt felelem, számomra minden isten egy, a nevek és formák nem számítanak. Ő válaszul közli az ő istenük nevét; hosszú és megjegyezhetetlen, sosem hallottam róla.

Az utak többnyire rémes állapotban vannak, tele teherautókkal. A buszsofőrünk meglepően visszafogott, egyszer még meg is előznek bennünket, de az út így is elég rázós. Éjjel kettő táján megállunk a semmi közepén, egy régivágású vendéglőben; ilyet még sosem láttam eddig, de ötven- száz éve minden indiai vendéglő ilyen lehetett. A pálmalevél barakk közepe táján, jobb oldalon hatalmas agyagkemence, legalább öt méter hosszú és asztalnyi magas; a tetején jut hely a tányéroknak, poharaknak és a zöldségek halmainak csakúgy, mint a szakácsnak a csapatik gyúrására. A kemence tetején két-három kerek nyílásból az egyik felett remeg a levegő, szikrák pattognak kifelé; úgy tűnik, ezt most melegítik be, és a másikat, amit már felfűtöttek és kikotortak, használják sütésre. Rendes székek és asztalok is vannak, de a vendégek egy része kötélből font kereveteken ül törökülésben, amelyeken keresztben egy szál deszka az asztal. Bárcsak lenne valami fény, és idő, hogy ezt lefényképezhessem!

2003. március 9, vasárnap

Sziklák, szentélyek és szarkupacok.

Hajnalban megérkezünk Hospetbe, az átszállóhelyre Hampi felé. Ez itt a vidék. Félórás buszút visz Hampiba; a láthatáron feltűnnek az első sziklakupacok és romok. Hampiban a buszállomáson megrohannak a szállodaügynökök; megnézek néhány rettenetes, sötét, koszos és minimális méretű szobát, aztán elérkezem egy nagyobb hotelhez; itt a szobák épp csak egy picivel nagyobbbak, és fürdőszoba is van. Az útikönyv szerint ez a legszínvonalasabb hotel Hampiban. Úgy látszik, igencsak el lettem kényeztetve Mysore-i luxuslakásunkban; hát ez itt most az indiai rögvalóság. Viszont legalább olcsó; 100 rúpia naponta.

Mindenfelé nyüzsögnek a turisták, a fiúk kivétel nélkül sortban, sokan félmeztelenül, a lányok ujjatlan trikóban. Az éttermekben mindenféle nemzetközi ételt kínálnak, de általában nagyon szar. Miért kell a turistáknak minden helyet elrontaniuk, ahol csak megjelennek? Láthatólag sok izraeli jár ide, mert a legtöbb étlapon külön fejezet van az izraeli ételek számára. A templomok lepukkantak – persze féléves muzulmán dúlás után érthető. Viszont rengeteg van belőlük, ami számomra még csak tovább csökkenti a vonzerejüket. A Hemakuta hegyen a sziklák között minden eldugott zugban jócskán lelni összeaszott emberi ürüléket. A Matanga hegy mellett két rendőr figyelmeztet, hogy ne bóklásszak errefelé egyedül, különösen sötétben, mert rablók járnak errefelé.

Nagyjából minden, amit ember itt maga után hagyott, érdektelen, undorító vagy ijesztő. A vidék maga viszont tényleg lenyűgöző. A hatalmas kőtömböket körös-körül a legenda szerint Hanumán és népe halmozta egymásra erejük fitogtatására. Meg tudom érteni, miért volt a hinduk számára szent hely már a Vijayanagar birodalom előtt is; de azt fel nem tudom fogni, miféle eszement akarna itt élni, nem beszélve arról, hogy ide építse a a birodalma fővárosát.

2003. március 10, hétfő

Hajnali sziklamászás. Romok a szántóföldön. Példa a rugalmas árképzésre.

Éjjel néhányszor felébredek arra, hogy áramszünet van és a ventillátor leállt; a forró, olajos csöndben csak a szúnyogok elszánt zümmögése hallatszik – szerencsére mind a szúnyoghálón kívülről – és egy csótány neszezése a padlón. Utálom ezt a helyet, egy perccel sem maradok tovább, mint amennyit muszáj. Pirkadatkor kelek, a hajnal a Hemakuta hegyen talál. A sziklák között botladozva kilátóhelyet keresek. Egyszercsak rábukkanok egy eldugott járatra a sziklák alatt, ami egy lépcsőhöz vezet – felfedeztem a hegy csúcsán álló ásram bejáratát! Néhány fiatal fiú üdvözöl bent. Az ásramban magában nincs sok érdekes, fehér házak és egy kupolás szentély. De Damur, az egyik fiú integet: nem akarok-e felmászni a szikla tetejére? Igencsak meredek, de a szikla oldalába durva lépcsőfokokat vájtak, úgyhogy nem tűnik lehetetlennek. Nem gondoltam volna, hogy a napot sziklamászással kezdem! De az biztos, hogy ezt nem nekem találták ki. Nagy nehezen felérek a csúcsra, de a legkevésbé sem érzem magam kényelmesen. A szikla, amelynek lejtős tetején leülünk, legalább tíz méter magas, közvetlenül alattam látom az ásram udvarát és a fehér kupolát. A kilátás tényleg jó, ez itt a hegy csúcsa. De fényképezni nem igazán alkalmas. Lefelé Damur egy másik utat javasol, ami még ijesztőbb és izzasztóbb számomra. De végül is lent vagyok egészben. Ennyi fáradozás és kényelmetlenség megér húsz rúpiányi baksist, ami láthatóan több, mint amit Damur általában kapni szokott.

A Virupaksha templom belülről nem sokkal szebb, mint kívülről; buzgó idegenvezetők és papok kalauzolnának fel s alá, ha hagynám. Az oszlopcsarnokban az elmaradhatatlan majmok heverésznek, vagy vonulnak csoportokban, mintha római filozófusok.

Délután mindenki krikettet néz (India – Sri Lanka); most még a Matanga hegy is biztonságos hely lehet, mert tuti, hogy a rablók is a tévé előtt ülnek valahol. Kamalpurába akarok menni, megnézni az archeológiai múzeumot és az ottani romokat; busznak nincs jele, így hosszas alkudozás következik egy pofátlan riksavezetővel. Mindenáron teljes körútra akar vinni a romok közé, 150 rúpiáért; miután megértetem vele, hogy csak és kizárólag a múzeumba kívánok menni, 30 rúpiáért, és visszaúton nem tartok igényt becses szolgálataira, végre elindulunk. Útközben azért elkezd újra magyarázni, hogy mi micsoda; még a múzeum előtt sem adja fel a reményt, amikor bemegyek, odébbgurul hogy megvárjon. A múzeum tele ütött-kopott szobortöredékekkel, az igazán érdekes dolog a középen álló makett, ami igen jó fogalmat ad a valahavolt Vijayanagar jelen állapotáról. Miután távozom, és végleg elhajtom a még mindig reménykedő riksást, elindulok gyalog a romok felé. Hamarosan rájövök, hogy az útelágazásnál rossz felé kanyarodtam, így keresek egy ösvényt, hogy átvágjak a mezőkön a romok felé. A tövissövényekkel kerített szántóföldek közepén itt is, ott is romok bukkannak elő. Néhol egy szentély maradványai látszanak a gabonaföld közepén, nemrégiben elhelyezett virágokkal és füstölőkkel az oltáron. Megdöbbentő a hajdani város mérete: a romok sok kilométer hosszan húzódnak. Csak a belső fal hossza 32 kilométer volt. A földútról olykor teheneket hajtó, tűzifát cipelő parasztok figyelnek csodálkozva; habár csak pár száz méterre vagyunk a valahavolt királyi palotától, errefelé nyilván nemigen látnak turistákat. A dombok mögül néhány magasabb épület tűnik elő; arra kanyarodom és végül megérkezem a királynő hajdani lakrészéhez. Miközben egy templom lapos tetejéről állványos fényképeket készítek, két milicista bukkan fel. Van-e engedélyem állvánnyal fényképezni, firtatják. Az sajnos nincsen. Az baj, mondják, mert akkor vennem kell egy jegyet, 15 rúpiáért. Hiszi a piszi; ezek baksist akarnak, de akar a fene velük vitatkozni. Megvárnak, amíg lekecmergek a tetőről, aztán kérik a pénzt. A fene essen bele, hogy pont ilyenkor nincs nálam apró! Egy ötvenest adok nekik, és mintegy másfél másodperc alatt nyilvánvalóvá válik számomra, hogy visszajárót hiába várok, mert a jegy ára hirtelen felemelkedett éppen ötven rúpiára. Visszafelé Hampiba sokáig várok a buszra Kamalpura buszmegállójában, de az csak nem akar jönni, így végül újból riksát fogok.

2003. március 11, kedd

Biciklin a romvárosban. Tehenek az ablakom alatt. Szabadulás Hampiból.

Reggel biciklit bérelek; a Rough Guide állításával szemben ez kiváló eszköznek bizonyul bejárni a nagy területen elszórt királyi romokat. Útközben ráadásul a Nővérköveket is megnézhetem s fényképezhetem; ez két hatalmas, egymásnak dőlő vörös szikla az út mellett. A Lotus Mahal kapujánál kiderül, hogy az őrök tegnap csak félig blöfföltek: tényleg tilos állvánnyal fényképezni a romváros egész területén, még fizetség ellenében is. Látván a hátamon lógó állványt, erre a jegyárus nyomatékosan felhívja a figyelmem. Persze, persze, bólogatok legártatlanabb mosolyommal, a fejemben forgó gondolatokat szemérmesen megtartván magamnak. A Lotus Mahal fallal körülvett területén és a szomszédos elefántistállók környékén egyébként nemigen akad igazán érdekes fényképeznivaló, kivéve az őrtornyokból; mindegyikbe fel lehet mászni, és a tetőről fényes kilátás nyílik a hegyekre, illetve a szomszédos mezőkre. Nem beszélve arról, hogy fent senki sem látja, amint a szabályokat szégyentelenül áthágva felállítom az állványomat…

Az elefántistálló mellett az árnyékban a kókuszdiós embertől hármat is veszek és elfogyasztom mindet levestül-belestül. Mellettem egy német turistacsoport nyugdíjasai figyelik gyanakvó vagy álmélkodó szemmel azt a néhány vakmerőt közülük, aki próbát tesz az egzotikus itallal; kamerák zizegnek, mint a legyek. A romok hátralevő részéből csak a Hazara Rama templom érdekes a falakon körbevonuló Ramajana-faragványokkal és a szentély fekete (obszidián?) oszlopaival, valamint egy vízmedence, a lépcsők geometrikus mintázatával. De addigra már délután van, gatyaaszaló hőség; igyekszem vissza a hotelbe sziesztázni. Délutáni álmomból, csakúgy mint tegnap, a tehenek ébresztenek földszinti ablakom alatt, akik zajosan borogatják felfelé a vizescsöbröket és keresgélnek ennivaló után. Tegnap a ház előtt parkoló vadonatúj autóriksáról is lerágták a reflektor villanydrótjait, amíg a tulaj feltehetően az India-Sri Lanka krikettmeccsel volt elfoglalva.

Délután utolsó körutamat teszem, a folyópart mentén. Kelet felé a Mango Tree kávézó kiváló hely, közvetlenül a parton, árnyas fák alatt, elsőrangú kilátással; de nem időzhetek sokáig. Nyugaton a Vitara templom meglepően jó állapotban maradt meg, és még úgy is szépnek találom, hogy harom nap után tele van már a hócipőm a hindu templomokkal. Állítólag kétezer van belőlük a környéken; számomra ez volt az utolsó. Ha valaki e percben felajánlaná, hogy mutat nekem még egy hindu templomot, borzadállyal eltelve menekülnék az ellenkező irányba.

Menekülni ugyan nincs okom, de így is sietős a dolgom, ha el akarom érni a Hospetból hétkor induló éjszakai buszt. A busz persze végül is csak nyolc után indul. Ugyanolyan, mint amelyikkel jöttem, viszont dugig ingázókkal. Ebben a helyzetben az első ülés belső széle nem a legjobb hely, mert az állók félig az ölemben vannak, könyökük jó néhányszor megtalálja a fülemet vagy a tarkómat, miközben odafent átrendeződnek az erőviszonyok le- vagy felszálláskor. Ráadásul a szomszédaim meglett férfiak, imígyen az ülésen is kevesebb hely jut nekem. Szerencsére tíz óra felé kezd ritkulni a tömeg, tizenegyre már viszonylag kényelmesen elférünk. Éjjel nem állunk meg sehol komolyabb étkezésre, csak rövid kávé- és pisiszünetekre, így csalódásomra nem látom viszont a régi vendéglőt, ahol idefele megálltunk.

2003. március 12, szerda

Hajnalban újra fogvacogtató hűvösben érünk Mysore-ba, különösen hogy a vezető s kalauz láthatóan a nyitottság híve, mert a busz első ajtaját nem csukják be egy percre sem. Zuhany és reggeli után alvás és lassú feltöltődés jellemzi a napot.

2003. március 13, csütörtök

Szórakozás az utcasarkon.

Reggel megcsinálom, amit már régen terveztem: kiállok az utcasarokra fényképezni ami és aki jön. Isteni szórakozás, és fantasztikus képek! Ezzel kellett volna kezdenem, ahelyett, hogy arcom verítékével mindenféle eldugott helyekre utazgatok. No, majd legközelebb. Ebédnél a Mandalában szóba kerül Hampi, mire valaki elmeséli, hogy az elmúlt hónapokban egy sorozatgyilkos tevékenykedik arrafelé; négy hónap alatt hat nyugati turistának vágta el a torkát. Hoppá. Állítása szerint egy barátja éppen ott volt, amikor a legutóbbi eset történt, úgyhogy lehet, hogy ez tényleg több mint egyszerű rémhír, még akkor is, ha az újságokban nem olvastam róla. Akárhogy is, jó hogy ezt nem egy héttel korábban hallottam.

Délután a csomagfeladás praktikus tudnivalóiról érdeklődöm a postán; szokásos taktikám, amivel mindent az utolsó pillanatra hagyok, ezúttal nem jön be, mert holnap vallási ünnepnap lesz, így a posták zárva lesznek. Úgy néz ki, kénytelen leszek Stefant megkérni arra, hogy feladja a csomagomat.

2003. március 14, péntek

Irány haza!

Utolsó ebédemet főzöm Indiában. Zöldségcurry, nagyon kiváló és kiegyensúlyozott; a római kömény íze nagyszerűen átjön. Stefannak is ízlik. Megpróbáltunk vendégeket hívni, erre számítva hatalmas adagot főzök, de végül is kettesben ebédelünk.

A csomagfeladást végül is Raghura bízom, 250 rúpiáért méltányos áron. A pakolás végül is teljesen kitölti a rendelkezésre álló időt, de meglepetésemre az összes holmim befér a bőröndbe. Igaz viszont, hogy a reptéren 34 kilósnak bizonyul; jó lett volna egy nagyobb doboz a csomagomnak. A check-in pultnál a reptéri alkalmazott szigorúan közli, hogy bírságot kell fizetnem a túlsúly miatt, de a végén meglepetésemre egy szó nélkül elbocsát.

A gép indulásáig még órák vannak hátra; várakozás közben figyelem és papírra vetem az érzéseimet. Milyen érzés elhagyni Indiát? Elsősorban megkönnyebülés. Három és fél hónap – szép volt, jó volt, de elég volt. Jó lesz újra olyan helyen lenni, ahol nem vagyok letörölhetetlenül, megmásíthatatlanul: idegen – legyen az a helybéliek számára nevezetesség, furcsaság, pénzforrás, vagy mind egyszerre -, még mielőtt megszólalnék. Jó lesz újra olyan helyen lakni, ahol nem kell az esti sötétben tehénlepényeket és alvó teheneket kerülgetni azz utcán; ahol nincsenek áramszünetek naponta, sem egyszer, sem többször; ahol nem kell lefekvés előtt külön lábat mosnom; ahol nem kell amiatt aggódnom, hogy van-e gyomirtó a tisztított, palackozott ivóvizemben; ahol nem kell a konyhaablakot zárva tartani.

India elfárasztott, kimerített. Telítette az érzékeimet. Itt mindenből annyira sok van. Emberekből, elsősorban. Nehéz szeretni az indiaiakat, mert olyan rettenetes sokan vannak.

Ugyanakkor azért sajnálom is, hogy elmegyek. Még annyi helyen nem jártam, annyi fényképeznivalót hagyok magam mögött, hogy arra egy élet is kevés lenne (ez másfelől meg is nyugtat: nem számít igazán, mennyivel többet tehettem volna, elég, hogy megtettem, ami itt és most tőlem telt). Jó volt megtapasztalni egy teljesebb, ősibb, levegősebb, földközelibb életet, annak minden veszélyével, bűzével, koszával együtt. Megtapasztalni egy kicsit abból, ami hiányzik nekünk Nyugaton (a legtöbbünknek anélkül, hogy tudnánk róla); mi az, amit évtizedek, évszázadok megszállott biztonságkeresésésvel közel teljesen sikerült kirekesztenünk a környezetünkből és

magunkból: az Élet maga, a maga szabálytalan, ösztönös, megjósolhatatlan és szabályozhatatlan, őrült és elbűvölő, folyton változó természetével.

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 1. rész

Guruji

Sri K. Pattabhi Jois, diákjai körében Gurudzsí, az egyre népszerűbbé váló Astanga Jóga rendszer megalapítója és népszerűsítője 1915. július 26-án, Guru Purnima napján született (a Guru hónapjának teliholdas napja) a Karnátaka államban levő Kowshika nevű faluban, Mysore-tól 150 km-re. Édesapja, a közel hetven családot számláló falu asztrológusa és papja volt. Pattabhi Jois a család kilenc gyermeke közül középsőként született, és mint minden brahmin fiúcska, már öt éves korától elkezdte a Védákat és a hindu rituálékat tanulni. 12 évesen vett részt élete első jóga bemutatóján, ami a középiskolájában került megrendezésre, és amely élmény olyan hatással volt rá, hogy jobban megszeretett volna ismerkedni ezzel az ősi tudománnyal. Annyira izgatott volt új felfedezésétől, hogy másnap kora hajnalban felkelt, hogy találkozhasson azzal a lenyűgöző jógival aki a bemutatót tartotta, és akit Sri T. Krisnamácsárjának hívtak.

A kis Pattabhi Jois kérésére Krisnamácsárja tanítványának fogadta, és elkezdődött a két kiváló jógi közel harminc évig tartó tanár-diák kapcsolata. Az elkövetkezendő két évben Gurudzsí a család tudta nélkül minden hajnalban öt km-t gyalogolt Krisnamácsárja házához, hogy a szigorú és követelőző jógi gyámsága alatt gyakoroljon mielőtt iskolába menne. Az ifjú Gurudzsí kitartó volt és szorgalmas, megismerkedett a szent iratokkal, és Krisnamácsárja felügyelete alatt ászanákat és pránájámát tanult. A családja előtt azonban titokban tartotta érdeklődését, tekintve, hogy akkoriban a jógát a szerzetesek, szádhuk és szannjászík számára tartották megfelelőnek, családos embernek nem, mivel szerintük aki gyakorlásba fog, az elveszítheti minden érdeklődését a világ iránt, és elhagyhatja a családját. Amikor Gurudzsí a házuk verandáján olvasta a Rámajánát, a családtagjai csak nevettek rajta:
– Ó! Nézzétek a nagy tudóst! Miért fecséreled az idődet könyvekre? Menj, és törődj inkább a tehenekkel!

Pattabhi Jois young

Gurudzsí tizennégy évesen egy szertartás keretein belül megkapta apjától a brahminok szent fonalát, jelezve, hogy a brahmin fiú a felnőttkorba lép, és megkezdi spirituális életét. A nagy eseményt követően elhatározta, hogy annak érdekében hogy elmélyíthesse szanszkrit és jóga tudását, elmegy Mysore-ba, és jelentkezik a maharádzsa mysore-i Szanszkrit egyetemére. Ismét a család tudta nélkül, titokban indult útnak, összesen két rúpiával a zsebében. Amint leszállt Mysorban a vonatról, azonnal az egyetem pénztárához sietett, hogy bemutassa az igazolását arról, hogy ő brahmin – ami feljogosította, hogy ingyen tanulhasson – és felvették az iskolába. Szerény életet élt diákként, hiszen a családja azt sem tudta hol van. Ha kellett, ételt koldult brahmin családoktól, és jógabemutatókat tartott, hogy egy kis pénzt szerezhessen. Mindemellett szorgalmasan és kötelességtudóan járt az órákra, és tanult, valamint folytatta a jógagyakorlását.

1932-ben, két évvel szökése után az egyetemen jógabemutatót tartottak, és a színpadon lévő jógi nagy örömére, régen látott guruja, Krisnamácsárja volt, akinek boldogan borult lábaihoz.
– Héj, te vagy az? – mondta Krisnamácsárja
– Igen – mondta Pattabhi Jois, – Guruji, én itt tanulok.
Mióta egyetemre járt, nem volt kapcsolata Gurujával, így nagyon boldog volt, hogy újra láthatta szeretett mesterét. A bemutatón jelen volt a Mahárádzsa, Krisna Rádzséndra Ódéjár egyik minisztere is. A mahárádzsa érdeklődést mutatott a jóga iránt, és amikor miniszterétől tudomást szerzett arról, hogy Krisnamácsárja a városban van, rögtön érte küldött. Csúnya betegség gyötörte a mahárádzsát, azonban Krisnamácsárja hatalmas tudásával és gyógyító erejével képes volt meggyógyítani, ami addig másoknak nem sikerült. Ettől kezdve a mahárádzsa komolyan támogatta Krisnamácsárját és tanítványait, jóga salát nyitott nekik a palotán belül, ahol közel száz diákot szállásolt el. A mahárádzsa a jóga nagy patrónusa lett, és mindent megtett, hogy ez az ősi tudás minél több emberhez eljuthasson: Krisnamácsárját és tanítványait Indián belüli körutakra küldte, hogy bemutatókat tartsanak, tanulmányozzák a szent iratokat és a jóga különböző irányzatait. A mahárádzsa különösen megkedvelte Gurudzsít, és sokszor meghívta a kastélyba, hogy hajnalban jógabemutatót tartson. Gurudzsí és egy diáktársa Mahadév Bhatt, hajnali háromkor felkeltek, hogy egy hideg fürdő után négykor a mahárádzsa színe előtt, különböző ászanákat gyakoroljanak. A mahárádzsa kedvencei a kukkutászana és a bakászana B voltak. A mahárádzsa is szívesen elvégzett néhány ászanát, majd hazaküldte a fiúkat, egy kisebb összeggel a zsebükben.

Egy fiatal és rendkívüli lány kezdte el látogatni az egyetemen tartott jógabemutatókat édesapjával, egy szanszkrit tudóssal. A még csupán 14 éves Szavitramma az egyik bemutatót követően rámutatott Gurudzsíre, és azt mondta az apjának:
– Azt a férfit szeretném férjemnek!
Az apa odalépett a 18 éves Gurudzsíhez, és meghívta a családjuk Nandzsangud településen lévő otthonába, amely 20 km-re volt. Gurudzsí tisztelettudóan elfogadta a meghívást. A családi ismerkedés jól sikerült, Szavitramma apjának tetszett a fiatal jógi, és annak brahmin családi háttere, így beleegyezett a házasságba. Gurudzsí édesapja is jóváhagyta a frigyet, annak ellenére, hogy a fiatalok a horoszkópjuk szerint nem illettek össze.
– Összeillünk, vagy sem, én hozzá akarok menni! – jelentette ki Szavitramma, és ezzel nem szállt vitába senki.

AmmaGuruji

Az ifjú pár még abban az évben összeházasodott, 1933 nyarán, Amma születésnapján. A lakodalom után Amma visszatért a családjához, Gurudzsí pedig az egyetemre. Nem is látták egymást az elkövetkező három-négy évben, míg végül Amma Mysore-ba költözött férjéhez, ahol elkezdték közös életüket. Három gyermekük született: Mandzsu, Szaraszvati és Rames – mindannyian jógatanárok lettek.

Gurudzsí sokszor segített Krisnamácsárjának tanítani, ami feltűnt a mahárádzsának, aki sokszor látogatta a jóga sálában tartott jógaórákat. Nem sokkal később a mahárádzsa megkérte Gurudzsít, hogy tanítson jógát az egyetemen. Ő azt felelte, hogy ő tanulni jött Mysore-ba. A mahárádzsa fizetést, szállást és ösztöndíjat ajánlott fel neki, ami a már családos Gurudzsínak nagy lehetőség volt. Így 1937-ben megalapították az egyetemen a jóga tanszéket, amelynek a vezetője Gurudzsí lett egészen 1973-as nyugdíjba vonulásáig. A tanszéket meg is szüntették ezután. Amikor később megkérdezték tőle, hogy szerzett-e tanári diplomát, azt felelte, hogy igen, és elmesélte milyen nehéz volt a vizsgája: Krisnamácsárja elé vitt egy beteg embert, és azt mondta: “Hozd rendbe!”
1956-ban vidván (professzori) diplomát szerezett Védanta tudományokból, mind amellett, hogy 1976 és 1978 között az Indiai Orvosi Egyetemen, a jógatudományok tiszteletbeli professzora volt. Az egyetemen töltött évei során lehetősége volt elmélyedni a jógairodalomban, tanulmányozta Patandzsali Jóga Darsanáját, a Hatha Jóga Pradipikát, a Jóga-jádzsnyavalkját és az Upanisádokat.

Gyakran mesélt Gurudzsí a Jóga-koruntának nevezett szövegről, amely az astanga jógáról szóló kézirat, és amely az alapja volt azoknak a gyakorlati óráknak, amelyeket Krisnamácsárja tanított neki. A szöveget Krisnamácsárjának szóban tanította meg Ráma Móhan Brahmacsárí, és ő kívülről megtanulta azalatt a hét és fél év alatt, amíg tanítója mellett volt. A Kórunta csoportokat jelent, és állítólag az ászanák különböző csoportosítását tartalmazta, valamint a vinyjászáról, dristikről, bandhákról a mudrákról és a filozófiáról szóló eredeti tanításokat. Ráma Móhan Brahmacsárí azt mondta Krisnamacsárjának, hogy a művet megtalálja a Kalkuttai Egyetem könyvtárában. Gurudzsí soha nem látta a szöveget, és szerinte már nem is létezik. Szerinte, amikor Krisnamácsárja eltöltött egy kis időt Kalkuttában, akkor alaposan tanulmányozta a könyvet, de az akkor már nagyon rossz állapotban volt és sok része hiányzott is. Gurudzsí Krisnamacsárjától, a Jóga-koruntából számrazó módszereket tanulta meg. Sajnos lehetetlen ma már megbizonyosodni a könyv létezéséről, annak hitelességéről, de általánosan elfogadott, hogy ez a forrása a Pattabhi Jois által tanított astanga jógának.

Astanga Yoga Ninilayam

Gurudzsí élete egészen az 1960-as évekig a szokott mederben folyt, oktatott az egyetemen, valamint tanított az 1948-ban az otthonában megalapított, Astanga Jóga Kutatóintézetben (a mai KPJAYI). Egész életét a jógának szentelte, buzgó tudásvággyal tanult, és hatalmas szeretettel, kitartással és erővel tanított. Talán sose álmodott volna arról, a kis egyetemi könyvtárban a szentírásokat tanulmányozva, vagy a laksmipurami otthonában diákjait igazítva, hogy pár éven belül világszerte az egyik legismertebb indiai jógiként emberek tízezreinek fogja megváltoztatni az életét, és hogy hozzá fognak zarándokolni a jóga nektárjáért éhező diákok ezrei.

A cikk folytatását itt olvashatod.

Felhasznált irodalom:

  • Sri K. Pattabhi Jois and The Ashtanga Yoga Research Institute By R. Alexander Medin
  • Joga Mala
  • KPJAYI biografia

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved