Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

prof_krishnamacharya

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

nammalwar

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathramuni

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

young_krishnamacharya

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Sharath konferencia 2011. december 4.

Ashtanga, astanga vinyásza vinyasa jóga yoga

A konferencia fókuszában két téma állt: az egyik az életesszencia izgalmas, jógikus elmélete, valamint a fejenállás és a gyertyaállás jelentősége volt, a másik pedig a jóga helyes megértésének jelentősége, amely megfelelő fejlődést eredményez anélkül, hogy növelné a már meglévő egyensúlytalanságokat.

Az amrita bindut (halhatatlanság nektárját) a fejben tároljuk. Minden nap lecseppen belőle a dzsatharágniba (emésztés tüzébe) és ezáltal rövidül az életünk. A bindu megtartása meghosszabbítja az életet és megőrzi az egészséget. Guruji mindig azt mondta, hogy 32 rész ételből lesz egy csepp vér; 32 csepp vérből egy csepp vitalitás; végül 32 csepp vitalitásból egy csepp amrita bindu. Régen a jógik a kécsarí mudrát gyakorolták; fokozatosan bevágták a nyelvtőt egy éles fűszállal, majd hátratolták a nyelvet a torokba, hogy megállítsák az amrita bindu lecseppenését (Sharath itt felhívta a figyelmet rá, hogy ezt ne próbáljuk ki otthon!). De mi (az astanga jóga gyakorlói) más módszereket alkalmazunk: a sírsászanát (fejenállást) és a szarvángászanát (gyertyaállás). Ezzel a két testtartással és variációikkal megállítható az amrita bindu lecseppenése a dzsatharágniba. Lassan, fokozatosan növelhetjük a bennük töltött időt. Időnként, ha fáradtak vagyunk vagy fáj valamink, akkor végezzünk rövidebb ászanasorozatot, és töltsünk több időt ebben a két fontos ászanában. A sírsászanában 10, 15 vagy akár 20 percig is maradhatunk, ezáltal elraktározzuk az amrita bindut és meghosszabbítjuk az életünket. Amikor még fiatal voltam többször láttam, hogy Guruji fejen áll. Kimentem az udvarra krikettezni, és mikor pár óra múlva visszamentem Guruji még mindig sírsászanában tartózkodott. Ahogy idősödünk, szánjunk több időt a sírsászanára, és kevesebbet a többi testtartásra!

Nagyon fontos, hogy megértsük az ászanagyakorlás lényegét. Ha túlzásba visszük, akkor a radzsa gúnát (szenvedélyt) növeljük, különösen akkor, ha a légzésünk és a szándékunk nem helyes. Az ászana meg kell, hogy nyugtasson. Nem a Cirque de Soleilhez illő mutatványok jellemzik a nagy jógikat. Jóginak lenni azt jelenti, hogy próbáljuk elérni a szamádhit, a felszabadulást. Hogyan is történik ez? Mindenekelőtt szükségünk van a jamák és nijamák szilárd alapjára. Ha nem követjük az ahimszát, a szatját, az asztéját és a többit akkor a radzsa gúnát fogjuk erősíteni. Miért van az, hogy a Hatha jóga pradípiká azt mondja, hogy csak hat ága van a jógának? Azért, mert feltételezi, hogy az első kettőt már megvalósította a gyakorló. A jamákat és a nijamákat automatikusan gyakorolni kell. Ha nem valósítjuk meg őket, akkor haszontalan az ászana. Az ászana nem arra való, hogy felvágjunk vele. Néhányan nagyon látványos ászanákat tudnak végrehajtani, de nem értik mi is a céljuk. Az elmét kell lassan átalakítanunk. Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatolunk az ászana gyakorlásunkban, az elménk is változásokon fog keresztülmenni. Az ászanák lenyűgözőek, de a megértésünk a jógáról csak hosszú idő után jön el. Ekkor pedig az egész gyakorlásunk megváltozik. Az ászana az alap, amelyre egy hatalmas spirituális épületet emelünk. A sokféle ászana végzése nem juttat el önmagában a szamádhihoz, az elmének kell megváltoznia. Az astanga jóga vinyásza kramáját a légzés teszi különlegessé. A légzés szabályozza az elmét, az elme pedig a testet. A szabálytalan légzés őrültséghez vezet. Ha sok éven keresztül gyakoroljuk a légzés és a testtartások összehangolását, akkor az ászana járművén magasabb tudatállapotba juthatunk. De ha az alapok nem megfelelőek, akkor ez nem történik meg. Ne csak az egónkat duzzasszuk, mert akkor a jóga épülete összeomlik. Ha megértük, hogy miért jógázunk, akkor az egész hozzáállásunk megváltozik.

Készült Andrew Hillam jegyzetei alapján.

Forrás: http://joisyoga.com/2013/02/25/conference-notes-with-sharath-jois-kpjayi-4-december-2011/

Bandha Works

Bandha Works

Kedves Olvasóink!

Örömteli hírt szeretnénk Veletek megosztani!

A sors úgy rendezte az életünket, hogy abban a megtiszteltetésben és áldásban részesülünk, hogy 2013. augusztus 25-én megnyithatjuk saját jógaiskolánkat. Szeretnénk a blogon eddig csak írásban átadott értékeket a jógamatracon is közvetíteni, úgy, ahogyan mi kaptuk a tanítóinktól.

Az astanga és vinyásza krama jógarendszer lényege a gyakorlás általi egyéni megtapasztalás, ehhez szeretnénk segítséget és útmutatást nyújtani mindenkinek, aki az önmegvalósítás ezen útján jár. A jógaiskolában ezért nem csak ászanaórák lesznek, nagy hangsúlyt fektetünk majd a filozófiára és az életmódra is Patandzsali Jógai szútráinak szellemiségében. A nyitott hozzáállásért és újabb nézőpontok megismeréséért pedig rendszeresen külföldi vengégoktatókat is hívunk majd.

Az iskola neve Bandha Works Astanga és Vinyásza krama Jógaiskola. Pattabhi Jois szerint a bandhák annyira fontosan a jógikus úton, hogy egész nap tartani kellene őket. Hasonlóan mi is azt szeretnénk, ha a gyakorlás senkinek nem érne véget a jógaórákat lezáró relaxáció után, hanem a nap minden percében fenntartanánk a jógikus elmeállapotot.

Végezetül szeretnénk mindenkinek megköszönni aki segített minket az álom megvalósulásában. Hálánk kifejezéseként mindenki, aki régóta velünk gyakorol ingyen jöhet az első héten az összes órára. Hálásan borulunk le az összes tanítónk lótuszlába előtt, akik feltárják előttünk az Igazság útját, és kigyógyítanak bennünket az anyagi lét okozta mérgezésből!

Köszönettel: István és Dorka

Részletek a Bandha Works Jógaiskoláról:

Amennyiben szeretnéd nyomon követni iskolánk programjait, kedveld a Bandha Works Facebook oldalát:
Bandha Works

A kilenc dristi

Astanga konferencia

Az astanga triszthána (a figyelem három fókusza) egyik fontos eleme a dristi, azaz a tekintet rögzítése egy meghatározott pont irányában. Ebben a jógairányzatban nyitott szemmel gyakorlunk, és minden egyes ászanához tartozik egy pont, ahová a tekintetünket irányítjuk. Ez amolyan pratjáhára technika, segítségével kikapcsolhatjuk a külvilág történéseit, befelé fordíthatjuk a figyelmünket, így még koncentráltabbá téve a gyakorlásunkat. 
A hangos légzés hangjára történő összpontosítás és az alsó két bandha tartása szintén a figyelmünk befelé fordítását (is) szolgálja, ezen három technika együttes használatával lecsendesíthetjük gondolataink áramlását, vagy akár teljesen ki is kapcsolhatjuk azt, és meditatív tudatállapotba kerülhetünk. Ez a koncentráltság, tudatosság akár észrevétlenül megjelenhet a mindennapokban is, így kiterjetszve a jógagyakorlás áldásos hatását.

Általános szabály a gyakorlás alatt az, hogy ha valamelyik ászanában túl “nehéz” a dristi, akkor názágrára (orrcsúcsra) váltunk. Nézzünk erre egy példát is: adhó mukha svánászanában (lefelé néző kutyában) a köldök (nábi) a hivatalos fókuszpont. Ha egy gyakorlónak ez csak úgy megy, hogy közben görbíti a hátát, akkor ajánlott orrcsúcsra váltani (ellazítani a nyakat is) a gerinc egyenesítése érdekében.

A vezetett astanga óra elsődleges célja a helyes vinyászaszámolás és az ászanákhoz tartozó dristik memorizálása. A tanár számolja a ki- és belégzéseket, és azoknál a részeknél, amelyeket öt vagy több légzésig tartunk ki (ászanák) mondja a dristit. Az itt elsajátított tudást a gyakorló beépíti az egyéni vagy Mysore-stílusú gyakorlásába, amikor a saját légzésritmusában végzi a sorozatot.
A dristik haladó gyakorlásának az tekinthető, amikor már nem csak az ászanák alatt koncentrálunk a fókuszpontokra, hanem az átvezető mozdulatoknál is. Ez már olyan érzés, mintha burokban gyakorolnánk, egy pillanatra sem “nézünk ki” az ászanából, semmi és senki sem zökkenthet ki a folyamatos mozgó meditációból.

A kilenc dristi:

  • úrdhvé – felfelé,
  • brumadhjé – harmadik szem,
  • názágré – orrcsúcs,
  • pársvajóh – jobbra,
  • pársvajóh – balra,
  • nábhou – köldök,
  • hasztágré – középső ujj hegye,
  • angusthágré – hüvelykujj hegye és
  • pádágré – nagylábujj hegye.

A dristik használata által a gyakorló egy speciális “astangás vakságba” kerül, ami segíti a koncentrált tudatállapot elérését, (átmenetileg) megszűnnek a mindennapi gondok, bajok (na meg az örömök is), a gondolatok lecsendesülnek. Ezt tökéletesítve jöhet a mozgó meditáció, ami a fizika gyakorláson túlmutatva, már spirituális tevékenység.

Neked mi jár a fejedben gyakorlás közben?

Mi az a Vinyásza Krama Jóga?

Vinyásza Krama Jóga

Vinyásza krama jóga

„viná vinyásza jógéna ászanádin na kárajét”
Óh, jógi, ne végezz ászanát vinyásza nélkül!
Vámana rishi: Jóga korunta

vinyásza krama a fizikai és spirituális önfejlesztés ősi útja, amely egyesíti a tanulást, a gyakorlást és a tanítást. A szanszkrit vinyásza szó vi előtagja változatot jelent, a nyásza utótag pedig azt, hogy “előírt feltételek között”, tehát a teljes vinyásza szóösszetétel a mozdulat és légzés összhangjára vonatkozik, a krama szó jelentése pedig módszertan. A rendszer egyedi módon közelíti meg a jógászanát (jógapozíciókat). A test, az elme és a légzés működését időben összehangolja, ezáltal a gyakorló megtapasztalhatja az ászanázás valódi örömét.

A stílus jellegzetessége, hogy minden egyes mozdulatot megfelelő vinyászával kell kivitelezni, tehát az ászanákat légzéssel összehangolt összekötő elem fűzi össze. Az elme szintén szorosan követi a lassú, egyenletes és hangos jógalégzést; ezáltal megvalósul a jóga valódi célja: a test és elme leigázása. Talán a legismertebb példa az astanga vinyásza jóga hat sorozata, amelyek szintén a vinyásza krama rendszerbe tartoznak.

vinyásza krama pontosan követi a klasszikus jóga definícióját. A jógát általában kétféleképpen definiálják: egyesülésnek (jukti) vagy belső békének (szamádhi). A légzést igaként felhasználva a vinyásza krama jóga összehangolja a testet és elmét, ezáltal létrejön az egyesülés. Emellett, mivel az elme követi a mély és egyenletes légzést, kitartó gyakorlással végül a legmagasabb szintű béke (szamádhi) is elérhető.

Krishnamacharya hagyatéka

A legendás jógi, Sri. T. Krishnamacharya hozta vissza ezt a jógatípust a köztudatba. Az 1930-as években megírta Jóga Makaranda (A jóga nektárja) című művét, amelyben bemutatja a vinyásza krama rendszert. A többszáz létező vinyászasorozat közül csupán néhányat ismertet benne, de ne gondoljuk, hogy az elnevezés csak ezekre a konkrét sorozatokra vonatkozik. A mester könyvéban megemlíti, hogy tanárától körülbelül 700 ászanát tanult, amiből az következik, hogy a Jóga Makaranda csak egy kis ízelítő a teljes rendszerből.

Spirituális háttér

Krishnamacharya szerint a vinyásza kráma három fő aspektusa a vinyásza csikitszá, a vinyásza sakti és a vinyásza adhjátmiká. A vinyásza csikitszá a jóga terápiás megközelítése, a vinyásza sakti az erőt növeli, a vinyásza adhjátmiká pedig közelebb viszi a gyakorlót kezdetben a finomfizikai elemekhez, később Istenhez. Az utóbbi módszer nem is egy adott technika, inkább a gyakorláshoz való hozzáállás. Tehát az első két technika gyakorlása közben elkezdünk odaadást mutatni a legfensőbb valónk iránt. Ezt bhakti jógának is nevezik, az odaadás jógájának. Ez sosem passzív meghódolás, sokkal inkább pozitív hozzáállás az összes egyéni lélekhez, mindenben és mindenkiben az isteni szikra észrevétele.

A vinyásza krama jellemzői

A jógászanák megvalósításával kapcsolatos feltételek Patandzsali Jóga szútrái alapján a következők:

  • Stabilitás (szthíra): ahhoz, hogy egy testhelyzetet jógászanának nevezhessünk, gyakorlóját képessé kell tennie arra, hogy stabil maradjon, legyen szó akár egyszerű állóhelyzetről (tádászana) akár fejállásról (sírsászana).
  • Kényelem (szukha): az elmét a légzésre összpontosítjuk, ezzel biztosítjuk, hogy rendkívül örömteli és ellazult állapotban maradjunk a gyakorlás során.
  • Egyenletes és lassú légzés (prajatna szithila): ezt a módszert Patandzsali a gyakorlás megkönnyítése érdekében javasolja. A prajatna (törekvés, erőfeszítés) itt a dzsívána prajatnára vonatkozik (élni akarásra), amely itt nem más, mint maga a lélegzés. Ez a feltétel megszabja, hogy a gyakorlás alatt a légzésnek egyenletesnek és lassúnak kell maradnia. Ezért, amikor helyesen jógázunk, nem szabad erősen zilálnunk. Az aerob sportokkal ellentétben (amelyeknek szintén megvan a maga haszna) sem a légzés sebessége, sem a pulzusszám nem emelkedhet. A normál légzés sebessége 15-20 légzés percenként. Mivel a mozdulatok lassúak a vinyásza jógában, ezért a légzés sebességét is csökkenteni kell. Ideális esetben  egy perc alatt legfeljebb ötször, hatszor lélegzünk.

Pulzusszám a vinyásza jógában

vinyásza jóga gyakorlása alatt hangos légzést kell végeznünk, mivel ezzel automatikusan szabályozzuk a légzést. Ha a sorozat számos vinyászájának végzése közben a gyakorló úgy érzi, hogy túlterhelte magát, és nehéz lélegeznie, akkor pár perc pihenőt kell tartania, amíg helyreáll a légzése. A vinyásza rendszerben gyakorlók gyakran azt veszik észre, hogy az idő múlásával egyre lassul a légzésük a mindennapokban is, ezáltal az elméjük is nyugodtabb és derűsebb lesz. Vannak jógik, akik akár egy teljes óráig tartó gyakorlás alatt végig percenként négy légzést tudnak tartani. Számukra még a legnehezebb pózok is mélyen relaxálóak.

Az elme fókuszálása a légzésre

A szanszkrit ana szó légzést jelent (akárcsak a jól ismert svásza szó), a szamápatti pedig a teljes elmebeli koncentráció. Az elménket a légzésre kell fókuszálnunk a vinyásza gyakorlás alatt. Ha az elménk elkalandozna, gyengéden vissza kell vezetni a légzéshez. Szerencsére az emberek többsége könnyűnek találja a légzésre való figyelést, ezáltal élvezi a gyakorlást.

Krishnamacharya mindig a vinyásza krama elveit alkalmazta az ászanatanítás során, soha nem tanított különálló ászanákat vinyásza és légzés nélkül. Ez a kulcsa a vinyásza krama tanításának: a lassú, egyenletes légzés fennartása, és az ászanák széles skálájának ismerete. A jóga terápiás hatása csak megfelelően felkészült tanár segítségével érvényesülhet, aki ki tudja választani az ászanák skálájából a legmegfelelőbbet a gyakorló szükségleteinek megfelelően.

Felhasznált irodalom:

  • Sri K. Pattabhi Jois: Yoga Mala
  • B.K.S. Iyengar: Pránájáma új megvilágításban
  • Swami Satyananda Saraswati: Yoga and Kriya
  • B.K.S. Iyengar: Light on the Yoga Sutras of Patanjali
  • Matthew Sweeney: Vinyása Krama
  • Srivatsa Ramaswami: The Complete Book of Vinyasa Yoga


Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved