Amikor elkezdjük tanulmányozni az astanga jóga első két ágát , azaz a jamát és nijamát, a legtöbben egyből fennakadunk az első két jama látszólagos ellentétén. Nem-ártás és igazmondás – na de mi a helyzet akkor, ha az elmondani kívánt szavaink megbánthatják a hallgatóságot? Kimondjuk-e a fájó igazságot, vagy ragaszkodjunk az erőszakmentességhez, és inkább válasszuk a kegyes hazugságot?
Fontos már a legelején tisztázni, hogy az Igazság sosem fáj, az Igazság vagyis a helyes tudás a boldogsáunk elsődleges forrása. Hogyan is fájhatna rájönni arra, hogy örök lelkek vagyunk, hogyan okozhatna szenvedést a határtalan öröm, a boldogság és annak a megvalósítása, hogy mindannyian egyek és egyenlőek vagyunk? Amíg azonban sikerül ezt megvalósítani, addig a mindennapi életben számos kihívással teli helyzettel találhatjuk magunkkal szembe.
A probléma ezért valójában valahol ott gyökerezik, hogy mi mit gondolunk igazságnak. Patandzsali szerint a tudatunkat ötféle állapotban találhatjuk: helyes tudás (pramána), helytelen tudás (viparjaja), képzelődés (vikalpa), mélyalvás (nidrá) és emlékezés (szmritajaha). Ezek közül egyedül a helyes tudás az igazság (illetve természetesen az igazságra történő emlékezés), ha helytelen tudással kapcsolatos információt mondunk, akkor az nem lesz szatja, még akkor sem, ha meg vagyunk győződve az igazunkról. Mivel pedig nem az igazságot mondjuk ilyen helyzetekben, ezért előfordulhat, hogy ártani fogunk vele még akkor is, ha nem ez volt a szándékunk. Ezért az első dolog, amit mérlegelnünk kell mielőtt megszólalunk, hogy vajon helyesek-e a közölni kívánt információink. Az igazság származhat közvetlen megfigyelésből, logikus következtetésből, megbízható személytől vagy tiszta forrásokból (szentírásokból). Legyünk ezért mindig kritikusak a vélt tudásunkkal kapcsolatban, ne feledjük, hogy nem hihetünk mindig a szemünknek.
Gyakorta felvetődik az a kérdés is, hogy “akkor mostantól mindenkinek vágjam az arcába, amit gondolok róla? Például mondjam meg a szomszéd lánynak, hogy szerintem borzasztó csúnya a cipője? Hiszen ez az igazság!” Ha azt vesszük észre, hogy magunkban kritizáljuk mások tetteit vagy akár kinézetét, akkor azt kell végiggondolnunk, hogy kivel kell őszintének lenni? A véleményünk nyilván szubjektív és valószínűleg téves is, hiszen beszennyezik az érzelmeink és a múltbeli események emléke. Ezért ilyen esetekben fontos az igazság kimondása és a szembesítés: önmagunk szembesítése azzal a ténnyel, hogy ítélkezünk és másokat bírálunk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy valakit nem kedvelünk vagy nem tetszik rajta valami, akkor azonnal álljunk meg, mondjuk ki az igazságot, és szembesítsük magunkat a ténnyel, hogy megint régi szokásaink rabjaivá váltunk, majd bocsássunk meg magunknak együttérzéssel és lépjünk tovább. Ebben a folyamatban pedig semmi szerepe nincs a személynek, aki az aktuális érzelmeket kiváltotta belőlünk, ezért neki nem is kell semmit mondanunk. Hálával tartozunk neki, hogy segített jobban megismerni magunkat.
Hasonló kérdés, hogy vajon rávilágítsunk-e mások hibáira, ha ők maguktól nem veszik azt észre, különösen ha ezzel a szokásával árt magának. Ezzel kapcsolatban megszívlelendő tanácsot kaptam Sri Lakshmishtól a Jóga-szútra magyarázatai közben: ha olyan emberről van szó, aki nem igazán áll közel hozzád, akkor egyszer finoman felhívhatod a figyelmét a problémára, míg ha közeli családtagról vagy igaz barátról van szó, akkor kétszer is szólhatsz neki. Ha viszont ezek után sem fogadják meg a tanácsot, akkor nem kell újra és újra hangoztatnod a véleményed, hiszen te mindent megtettél, a többi rajtuk múlik.
A másik fő típusa a szenvedést okozó szavaknak az, amikor valamilyen bűnös tettünket kell beismerni valakinek, vagy elmondani azt, ha valaki másról tudjuk, hogy rosszat követett el az adott személy ellen. Elmondjuk-e például, ha nem tettünk meg egy fontos dolgot, amit kértek tőlünk? Az első eset egyértelmű: nem az igazság kimondása okozza a szenvedést, hanem a tettünk, amely nem áll összhangban a többi jamával és nijamával. Az igazság beismerésének következménye ebben az esetben még a mulasztásunknak a visszahatása, nem az igazság kimondásának. Ezért ha szenvedést okozunk a tetteink beismerésével, akkor nem az a megoldás, ha eltitkoljuk az igazat, hanem az, ha lelkiismeretesen elkerülünk minden olyan tettet, amellyel szenvedést okozhatunk másoknak. Lesz természetesen egy átmeneti állapot, amikor már elkerüljük az ártó tetteket, de a múltbeli cselekedetek beismerése még szenvedést okoz. Ezt el kell fogadnunk, és meg kell próbálni a lehető legtöbb együttérzéssel és segítő szándékkal kommunikálni.
De mi a helyzet akkor, ha nem mi követtük el a bűnt, csak a szemtanúi voltunk? Vajon elmondjuk a sértettnek, ha például tudjuk, hogy megcsalta a párja? Ez már összetettebb helyzet, és mindig figyelembe kell venni a körülményeket: a helyet, az időt, a szereplőket és a köztük lévő kapcsolatot. Ne ártsuk magunkat semmi olyanba, ami nem a mi dolgunk, de ha mégis belekeveredünk két ember viszályába, akkor igyekezzünk segíteni, támaszt és vigaszt nyújtani, és elkerülni a további károk okozását. Csak azt mondjuk el, ami valóban ránk tartozik, hiszen ha például olyan dolgot láttunk meg, amelyet el akartak előlünk rejteni, az akaratlan lopás, vagyis az asztéja megszegése, ezért gyakorolnunk kell a nem-birtoklást, azaz el kell engednünk a megszerzett információkat anélkül, hogy visszaélnénk velük.
Ha tehát valóban erőszakmentesen szeretnénk kommunikálni, azt csak úgy tudjuk megtenni, ha a többi jamát és nijamát is integráljuk az életünkbe. Továbbá mindig figyeljük, hogy valóban igazság-e az, amit ki akarunk mondani, vagy csak az elménk és az érzékszerveink tréfájáról van szó. Figyeljünk rá, hogy a szavaink mindig jobbá és tisztábbá tegyék a környezetüket, még ha hatásuk átmenetileg kellemetlen is, hosszú távon segítőek legyenek. Kövessük mindig az igazságot, és előbb-utóbb az igazság fog követni minket!
