Ahimszá és szatja – erőszakmentes kommunikáció

ab

Amikor elkezdjük tanulmányozni az astanga jóga első két ágát , azaz a jamát és nijamát, a legtöbben egyből fennakadunk az első két jama látszólagos ellentétén. Nem-ártás és igazmondás – na de mi a helyzet akkor, ha az elmondani kívánt szavaink megbánthatják a hallgatóságot? Kimondjuk-e a fájó igazságot, vagy ragaszkodjunk az erőszakmentességhez, és inkább válasszuk a kegyes hazugságot?

Fontos már a legelején tisztázni, hogy az Igazság sosem fáj, az Igazság vagyis a helyes tudás a boldogsáunk elsődleges forrása. Hogyan is fájhatna rájönni arra, hogy örök lelkek vagyunk, hogyan okozhatna szenvedést a határtalan öröm, a boldogság és annak a megvalósítása, hogy mindannyian egyek és egyenlőek vagyunk? Amíg azonban sikerül ezt megvalósítani, addig a mindennapi életben számos kihívással teli helyzettel találhatjuk magunkkal szembe.

A probléma ezért valójában valahol ott gyökerezik, hogy mi mit gondolunk igazságnak. Patandzsali szerint a  tudatunkat ötféle állapotban találhatjuk: helyes tudás (pramána), helytelen tudás (viparjaja), képzelődés (vikalpa), mélyalvás (nidrá) és emlékezés (szmritajaha). Ezek közül egyedül a helyes tudás az igazság (illetve természetesen az igazságra történő emlékezés), ha helytelen tudással kapcsolatos információt mondunk, akkor az nem lesz szatja, még akkor sem, ha meg vagyunk győződve az igazunkról. Mivel pedig nem az igazságot mondjuk ilyen helyzetekben, ezért előfordulhat, hogy ártani fogunk vele még akkor is, ha nem ez volt a szándékunk. Ezért az első dolog, amit mérlegelnünk kell mielőtt megszólalunk, hogy vajon helyesek-e a közölni kívánt információink. Az igazság származhat közvetlen megfigyelésből, logikus következtetésből, megbízható személytől vagy tiszta forrásokból (szentírásokból). Legyünk ezért mindig kritikusak a vélt tudásunkkal kapcsolatban, ne feledjük, hogy  nem hihetünk mindig a szemünknek.

Gyakorta felvetődik az a kérdés is, hogy “akkor mostantól mindenkinek vágjam az arcába, amit gondolok róla? Például mondjam meg a szomszéd lánynak, hogy szerintem borzasztó csúnya a cipője? Hiszen ez az igazság!” Ha azt vesszük észre, hogy magunkban kritizáljuk mások tetteit vagy akár kinézetét, akkor azt kell végiggondolnunk, hogy kivel kell őszintének lenni? A véleményünk nyilván szubjektív és valószínűleg téves is, hiszen beszennyezik az érzelmeink és a múltbeli események emléke. Ezért ilyen esetekben fontos az igazság kimondása és a szembesítés: önmagunk szembesítése azzal a ténnyel, hogy ítélkezünk és másokat bírálunk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy valakit nem kedvelünk vagy nem tetszik rajta valami, akkor azonnal álljunk meg, mondjuk ki az igazságot, és szembesítsük magunkat a ténnyel, hogy megint régi szokásaink rabjaivá váltunk, majd bocsássunk meg magunknak együttérzéssel és lépjünk tovább. Ebben a folyamatban pedig semmi szerepe nincs a személynek, aki az aktuális érzelmeket kiváltotta belőlünk, ezért neki nem is kell semmit mondanunk. Hálával tartozunk neki, hogy segített jobban megismerni magunkat.

Hasonló kérdés, hogy vajon rávilágítsunk-e mások hibáira, ha ők maguktól nem veszik azt észre, különösen ha ezzel a szokásával árt magának. Ezzel kapcsolatban megszívlelendő tanácsot kaptam Sri Lakshmishtól a Jóga-szútra magyarázatai közben: ha olyan emberről van szó, aki nem igazán áll közel hozzád, akkor egyszer finoman felhívhatod a figyelmét a problémára, míg ha közeli családtagról vagy igaz barátról van szó, akkor kétszer is szólhatsz neki. Ha viszont ezek után sem fogadják meg a tanácsot, akkor nem kell újra és újra hangoztatnod a véleményed, hiszen te mindent megtettél, a többi rajtuk múlik.

A másik fő típusa a szenvedést okozó szavaknak az, amikor valamilyen bűnös tettünket kell beismerni valakinek, vagy elmondani azt, ha valaki másról tudjuk, hogy rosszat követett el az adott személy ellen. Elmondjuk-e például, ha nem tettünk meg egy fontos dolgot, amit kértek tőlünk? Az első eset egyértelmű: nem az igazság kimondása okozza a szenvedést, hanem a tettünk, amely nem áll összhangban a többi jamával és nijamával. Az igazság beismerésének következménye ebben az esetben még a mulasztásunknak a visszahatása, nem az igazság kimondásának. Ezért ha szenvedést okozunk a tetteink beismerésével, akkor nem az a megoldás, ha  eltitkoljuk az igazat, hanem az, ha lelkiismeretesen elkerülünk minden olyan tettet, amellyel szenvedést okozhatunk másoknak. Lesz természetesen egy átmeneti állapot, amikor már elkerüljük az ártó tetteket, de a múltbeli cselekedetek beismerése még szenvedést okoz. Ezt el kell fogadnunk, és meg kell próbálni a lehető legtöbb együttérzéssel és segítő szándékkal kommunikálni.

De mi a helyzet akkor, ha nem mi követtük el a bűnt, csak a szemtanúi voltunk? Vajon elmondjuk a sértettnek, ha például tudjuk, hogy megcsalta a párja? Ez már összetettebb helyzet, és mindig figyelembe kell venni a körülményeket: a helyet, az időt, a szereplőket és a köztük lévő kapcsolatot. Ne ártsuk magunkat semmi olyanba, ami nem a mi dolgunk, de ha mégis belekeveredünk két ember viszályába, akkor igyekezzünk segíteni, támaszt és vigaszt nyújtani, és elkerülni a további károk okozását. Csak azt mondjuk el, ami valóban ránk tartozik, hiszen ha például olyan dolgot láttunk meg, amelyet el akartak előlünk rejteni, az akaratlan lopás, vagyis az asztéja megszegése,  ezért gyakorolnunk kell a nem-birtoklást, azaz el kell engednünk a megszerzett információkat anélkül, hogy visszaélnénk velük.

Ha tehát valóban erőszakmentesen szeretnénk kommunikálni, azt csak úgy tudjuk megtenni, ha a többi jamát és nijamát is integráljuk az életünkbe. Továbbá mindig figyeljük, hogy valóban igazság-e az, amit ki akarunk mondani, vagy csak az elménk és az érzékszerveink tréfájáról van szó. Figyeljünk rá, hogy a szavaink mindig jobbá és tisztábbá tegyék a környezetüket, még ha hatásuk átmenetileg kellemetlen is, hosszú távon segítőek legyenek. Kövessük mindig az igazságot, és előbb-utóbb az igazság fog követni minket!

Ahimszá és szatja, avagy hogyan dolgozzuk fel a gyermekkori traumákat

Gyermekkori traumák

A jamák és nijamák gyakorlásának megkezdésekor az elsők között merül fel mindenkiben a kérdés, hogy mi a helyzet akkor, ha az igazság fáj. Vajon jobb minden helyzetben őszintének lenni, akkor is, ha megbántunk ezzel valakit? Van olyan helyzet, amikor jobb a kegyes hazugság, vagy ezzel csak halogatjuk a problémák megoldását? Többek között ezekkel a kérdésekkel is foglalkoztunk a Bandha Works Jógaiskola haladó astanga jógatanfolyamának keretein belül, ahol nagy hangsúlyt fektetünk a rendszerhez tartozó jógairodalom, azaz Patandzsali Jóga-szútráinak tanulmányozására is. A résztvevőknek házi dolgozatok keretein belül kellett számot adni az aktuális anyag megértéséről. Íme az egyik tanulságos dolgozat a fenti látszólagos ellentmondásról.

Az ahimszá és a szatja összeütközése

Legtöbbször pontosan tudjuk, mit kellene és mit nem kellene tennünk. Van, hogy jó döntést hozunk, és olykor hibázunk. A szellemi fejlődésünket szolgáló események és történések a tanulási folyamatunk elkerülhetetlen részei. Örömmel kell tekintenünk rá és elfogadni az újabb próbatételeket, mert minden egyes „jól teljesített” feladat segítségével egyet feljebb lépünk a lépcsősoron, és közelebb kerülünk a célunk eléréséhez. Soha nem gondolhatjuk, hogy magunkra maradunk a nehézségekkel. A jóga megmutatja a helyes irányt. Van úgy azonban, hogy a jamak összeütközésbe kerülnek egymással – s ezzel jókora fejtörést okoznak a szádhaka számára, főként ha az első két jama, a nem ártás és az igazmondás kerül a mérleg két oldalára. Különösen nehéz ez a döntés, ha a kérdésben olyan személyek érintettek, akikhez érzelmileg szorosan kötődünk. Az igazság feltárásával fájdalmat okozni annak, akit szeretünk, az egyik leggyötrőbb érzés, de a tudat, hogy elhallgatom az igazságot, még rosszabb. Itt jegyezném meg, hogy minden eset egyedi és megismételhetetlen – legyen szó ártatlan, mindennapi történésről vagy sorsfordító döntéshelyzetekről. Mindig az adott szituációra vonatkoztatva kell mérlegelni. Figyelembe kell venni, hogy az igazmondással hogyan befolyásolom az érintettek helyzetét, ahogyan azt is, hogy az őszinteség által okozott bántás vagy fájdalom később átalakítható-e az esetből levont tanulságként.

14 éves voltam, amikor rájöttem, hogy az Édesapám viszonyt folytat. Nem akartam hinni a szememnek, a megérzéseimnek, de látva a mindennapi családi veszekedéseket, a hétvégi kimaradásokat, ahová néhányszor engem is magával vitt (pl. hivatásos lányok közé), nem maradt bennem kétség. Mivel féltettem a békét (amely csak az én fejemben létezett, mert valójában folyton feszültségben éltünk), és napról napra láttam Anyukám szomorúságát és törődöttségét, időnként cinkossá váltam és falaztam az Édesapámnak. Észrevétlenül csúsztam bele, magam is hazuggá váltam. Nem mondhattam igazat, mert féltem, sőt rettegtem, hogy ha kiderül az igazság, elveszítem valamelyiküket. Így ment cirka másfél évig. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem tudtam tovább hazudni. Nehéz időszak következett. Másfél évig tudatlanul is az ahimszá elvét követtem, de a hazugság és a félelem feszültsége ennyi idő múltával elviselhetetlenné vált, csakis a szatja tiszta tüzében tudott feloldódni. Az igazság felszabadít – és még ha olykor fájdalmas is számunkra, mert összetöri az illúzióinkat, belső változásra ösztönöz. Arra kell törekedni, hogy ezeket a változásokat végtelen türelemmel, elfogadással és szeretettel éljük meg. Ha pedig az ahimszá elvét megsértve is, de felvállaljuk az őszinteséget, akkor igazat mondani csakis a legnagyobb szeretettel és együttérzéssel lehet. Abban az esetben viszont, ha minket szembesítenek az igazsággal, kizárólag rajtunk áll, hogy minderre szenvedéssel felelünk-e, vagy eszünkbe jut, hogy mi magunk vagyunk a sorsunk rendezői, és minden a fejlődésünkért történik. Mi választjuk meg a pozitúránkat, a gondolatainkat, és a cselekedeteinket. Tudni kell fogadni azt, ami jön és tudni kell elengedni azt, aminek mennie kell.

Még egyszer hangsúlyozom, minden eset egyedi mérlegelést kíván. A szüleim csatájában nem az én dolgom lett volna az igazmondás, de nem volt más választásom. 19 éves voltam, amikor elváltak. Mindkettejüket végtelen szeretettel támogatom azóta is.
A holnapi gyakorlásomat Nekik ajánlom.

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved