A hónap bandhája: november

Bata Timi

Hosszú idő elteltével ismét hónap bandhája interjú. A pár hónapos kihagyás oka, természetesen nem az izgalmas, elhivatott gyakorlók hiánya, szerencsére ezzel nagyon jól állunk, az utóbbi időben inkább az idő volt a szűk keresztmetszet . Az új bandhaworks létesítése minden energiánkat felemészti, ez jelenleg a priorítás, hogy meg tudjuk teremteni az alább is olvasható csodákhoz a megfelelő körülményeket.

November hónap bandhája három év Himalája-i tartózkodást követően, legyőzve félelmeit ellátogatott Dél-Indiába, az “ászanabajnokságok” földjére, ahol is megismerkedett az astanga vinyásza jóga esszenciájával és az út(irány) világossá vált. Habár a belő békét bizony nem adják ingyen a “sthira sukham asanam” még messze van, a lelkesedés és az ébresztő óra folyamatos hajnali csöngése töretlen. Fogadjátok szeretettel Timit astangás történetét:

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Timi: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen!

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Timi: Az első kérdésed máris nagyon izgalmas, köszönöm! Az astangához és a Bandha Workshöz vezető útra visszatekintve elég sok meghatározó mérföldkövön vagyok túl. A kezdet valahol ott gyökerezik, amikor először feltettem a Nagy Kérdést magamnak és a környezetemben elő felnőtteknek, hogy mi végre létezünk a Világon. Ez időben valamikor a gimnáziumi évek elején történik, majd valahonnan tudomást szerzek a Jóga varázslatos világáról: gyönyörű emberek, emberfelettinek tűnő testhelyzetekben, elképesztő erőt demonstrálnak. Mágnesként kezdett el vonzani az emögött álló tudás. A gimnáziumi érettségi műhelymunkám már a jóga (és más technikák) tudatmódosító hatásainak szenteltem, a pszichológia tudományának berkein belül. Majd az egyetemi évek alatt egy puszta véletlennek vélt találkozás kapcsán botlottam bele a Himálájai Jóga Tradíció ágazatába, ebben eltöltöttem kb. 3 évet, meg is indult a befelé figyelés folyamata, ám a kevés ászanázás következtében a hosszabb üléseket sem bírtam fizikailag, és a rengeteg belső folyamatot sem tudtam jól „kidolgozni” magamból. Kellett tehát a váltás, de a kényelmesnek vélt megvilágosodás útján nem voltam egy ászanabajnok, és meg kell vallanom, nem is vágytam rá, hogy meghaladjam a fizikai komfortzónám határait, sőt! Majd következtek a különböző stúdiók jógaórái és az eltérő irányzatok, az otthoni online videós gyakorlások, közben egyre elveszettebbnek éreztem magam, és zsigeri módon vágytam rá, hogy jöjjön végre valami Igazi. Érdekes, hogy ebben a fázisban egyszer már rátaláltam a Bandha Worksre, de olyan komolynak tűnt a dolog, ami az ajtó mögött zajlik, hogy nem is mertem benyitni. Szerencsére egy kedves barátnőm éppen azt újságolta akkoriban, micsoda új szerelem számára az astanga, én pedig jól elszörnyedtem tőle 🙂 Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a félelem mögött lehet valami izgalmas, amit ki kell próbálnom, így csöppentem be Hozzátok az első, vasárnapi, kétórás vinyásza órára, ami után egészen egyszerűen nem tudtam mozogni órákig. Rá kellett ébrednem, hogy a hőn áhított belső békét bizony nem adják ingyen, elkezdtem hát látogatni a délutáni half led órákat, majd következett a kezdő tanfolyam, és végül óriási erővel szippantott magába a hajnali Mysore. Eközben persze rengeteg, az astanga rendszere iránt táplált ellenállást küzdöttem le magamban nap mint nap.

BW: Úgy tűnik igen motivált vagy. Ez valamiféle kezdeti lelkesedésnek tekinthető vagy pár hónapos – azaz igen rövid – reggeli Mysore pályafutással a hátad mögött, közelebb kerültél a nagy kérdés megválaszolásához?
Timi: Hmm, a lelkesedés… Az alapvetően nem tartozott bele az induló csomagba. Azt éreztem, hogy ide valamiért jönnöm kell, de eszemben sem volt fejest ugrani a heti hat gyakorlásba, ugyanis elképzelni sem tudtam kinek van erre ideje, energiája, és egyébként is. Ha a tanfolyam után nem következik az ösztöndíj (amiért örök hála az egész Bandha-csapatnak!), kicsi a valószínűsége, hogy kiépül bennem a mostani lelkesedés. Az elején ezzel szemben minden erőbedobással voltam dühös és dacos, onnantól, hogy finom utalással előírtad a heti hat gyakorlást :-). Majd azért, amiért minden részecském szörnyen fájt, és egy végtelen vergődésnek tűnt az első hónap. Igyekszem tartósan az emlékezetembe vésni ezidőből azt a gyakorlást, amikor az ászanázás utáni relaxációban egyszer csak levált a testemről a dac, és elkezdett tőlem függetlenül létezni. Ez volt az első „váó-élményem”. Az esetet követték még hasonló tapasztalások, elég megrázó, sötét képekkel, sok könnyel áztatott délutánnal. Fokozatosan fedeztem fel magamban az élet iránti hála és tisztelet érzését, valamint a félelmek oldódása is megkezdődött lassan. Abban a szerencsés helyzetben voltam viszont, hogy gyógypedagógus lévén egy teljes nyári szabadságot tölthettem a saját magam megfigyelésével, így ez az igen rövid idő visszatekintve némileg időtlenné vált. A nagy kérdésre vonatkozó tapasztalataim még annyira zsengék, nehéz őket szavakkal megformálni, de megpróbálom. A Santinaval töltött Mysore hét jelentette ezen a téren az áttörést, nevezzük így. Óriási élmény volt, amilyen elképesztő energiával töltötte fel maga körül a teret, és ahogyan segített rácsatlakozni a felettünk álló tudásra, a mindent kitöltő és éltető forrásra. Erről korábban legfeljebb ábrándjaim voltak. Azóta hagyom magam általa formálódni és minél több időt tölteni tudatosan is ebben a varázslatban… így talán egy nap közelebb kerülök a válaszhoz. Számtalan megfoghatatlan változás zajlott le belül abban a néhány napban, de a legfontosabb talán, ami a jelenlegi lelkesedésem hátterét adja, a gyakorlás iránti elköteleződés, ami továbbra sem feltétlenül megy játszi könnyedséggel. Mostanában olyan a hajnali Mysore, mint Alice-nek Csodaország. Tiszta szerencse, hogy minden nap, még reggeli előtt, hat képtelenség megengedett :-).

BW: Mi történik “Alicel“ a reggeli után? Hogy épül be az astanga koncepció a reggeli gyakorlás utáni időszakba, az emberi kapcsolataidba, a világhoz való viszonyulásodhoz? Persze ha beépül egyáltalán!?
Timi: Végül is, előfordulhat, hogy nem beépül, hanem inkább új tereket nyit meg :-). Akárhogy is legyen, minden, ami a gyakorlás után történik, végtelenül érdekes, színes, vibráló, mintha ajándékba kaptam volna egy elmekaleidoszkópot, amin keresztül mostantól szemrevételezhetem a világot. Szeretek a gyakorlás utáni, a külvilág számára titokzatosnak ható tudatállapotban időzni mielőtt visszaintegrálódnék a napi tevékenységekbe és a feladatkörömbe. Utazótanári munkámból adódóan nagyon sok, eltérő korosztályú és szociális háttérből építkező emberrel kerülök összeköttetésbe nap mint nap, ami rengeteg információ- és érzelem-menedzselést követel meg. Ilyen rövid idő elteltével is az a benyomásom, az astanga gyökeres változást hoz az emberekhez való kapcsolódásban, segít ugyanis lefejteni az interakciókról a figyelemelterelő információkat, és kiszűrni a szavakba, gesztusokba, ruhadarabokba göngyölt lényeget. Kialakít egy erőteljes megoldásfókuszú figyelmet, miközben takarékra kapcsolja a pszichés megterhelést. A gyerekekkel való kapcsolataim minősége is megváltozott; azt hiszem, otthonosabban mozgok az alternatív világaikban, emellett pedig nyugodt, kiszámítható keretekkel rendelkező teret tudunk kialakítani a közös munkához. A „személyes” kapcsolataimban az a legmeglepőbb, ahogyan elfelejtem lefuttatni a jól bejáratott játszmákat :-). Érdekes még mostanában, hogy „ismeretlen” emberek is szívesen kezdeményeznek beszélgetést velem pl. az utcán, a vonaton… mintha átutazó ismerősök lennénk. A világhoz való viszonyulásom is formálódik, szinte minden napra jut olyasmi, amire rácsodálkozok magamban és másokban egyaránt, a jámák és a nijámák pedig iránytűként segítenek eligazodni az új tapasztalatok között. Igyekszem minden helyzetben figyelni a reakcióimat, tanulni belőlük; örülni annak, ha egy korábban nehezen értelmezhető helyzet egyszerűsödik, magától értetődővé válik, ezzel párhuzamosan pedig monitorozni, mikor kerülök újra és újra ugyanazokba a hibahurkokba, pl. mitől leszek türelmetlen vagy dühös és miért pörgök bele ismét ebbe az érzésbe. Ahogyan a gyakorlást, úgy a megfigyeléseimet is igyekszem felmenteni az értékelés alól. Azután pedig minden gyakorlás új kezdet és újabb lehetőséget tartogat magában a feloldódásra.

BW: Említetted a jámákat és nijámákat (astanga jóga első két ága) mint iránytűk az önismeret útján. Melyik a kedvenced – aminek a tartása nem okoz problémát – és melyik ami akár komoly kihívást jelent számodra?
Timi: Tekinthetjük úgy, hogy az önfegyelem terén nem jeleskedem, amiért kilépek a kérdésed kereteiből 🙂 De nem foglalhatok bátran állást amellett, hogy valamelyik alapelvhez maradéktalanul illeszkednének a gondolataim, szavaim és a tettekben megnyilvánuló viselkedésem is. Eleve úgy érzem, mindhárom létmegnyilvánulás más kontrollt kíván meg és előfordul, hogy az egyik annyi figyelmet igényel, amennyit még nem tudok neki szentelni a napi „funkcionálás” közben. Továbbá az irányelvek egyes alkomponenseivel még pirkadati fázisában tartunk, így a jámákat és nijámákat fokozatosan töltöm fel tapasztalati tudással. Ráadásképp következik az átfedések esete 🙂 Az egyes irányelveken belül komoly kihívásokkal is találkozom, ahogyan felszabadító élményeket is megcsillantanak magukból. A nem ártás terén például óriási szabadság, hogy stabillá vált a vegán életvitelem. Négy év vegetáriánizmusból egy évet töltöttem vegán próbálkozással, viszont sok belső konfliktust szült az akarásból gyökerező igyekezet. Aztán megérkezett az astanga, és lecsendesítette a hezitálást, anélkül, hogy erőfeszítést kellett volna kifejtenem. Talán azért is könnyű vegánként létezni, mert a legtöbb esetben ez egy egyirányú kontroll, a döntéseimmel (pl. vásárláskor) a lehető legkisebb ártást célzom meg, miközben általában nem lép fel túl sok értékelendő tényező, nem próbál (vagy nem tud) befolyásolni senki. Viszont sokkal nehezebb az ahimszát követni az emberekkel való kommunikációban, ahol egy dinamikus folyamatban kell helyt állni és adott esetben bekapcsolódik például az igazság kérdése is. Ideális esetben egy érzelmekkel túltelített információcserében ki tudom zárni mások és a saját érzéseimet is, kiszűrni, amit érdemes továbbvinni a helyzetből, és mindenki számára békésen, konstruktívan kezelni a szituációt. Máskor nagy kihívás tisztán kommunikálni, anélkül, hogy másokra erőltetném az igazat/m. Előfordul, hogy kifelé teljesül az erőszakmentes kommunikáció és az igazság is, belül azonban hullámot ver néhány ártó gondolat… Meg az is, hogy elszabadul az őskáosz, és csak utólag pislogok nagyokat, hogy honnan eredeztethető mindez. A szavak szintje egyébként is igen megtévesztő, mivel jórészt köszönőviszonyban sem állnak a valósággal, ráadásul mindenkinek saját szövésű szűrője van rájuk – ez az „egyet mondok, kettő lesz belőle” tanulsága. Az erőszakmentesség terén a saját magamhoz vagy inkább az Önvalóhoz való viszonyulást is megemlíteném, hagyni leépülni az egóvezérelte, ártó gondolatokat és szeretettel fordulni felé(m) ugyanannyira kihívás, mint amennyire kedvenc. Ha kicsit távolabbról tekintek a jámákra és nijámákra, nagyon érdekes, ahogyan önindítottan elkezdenek működni a mindennapokban, és ahogyan maguktól formálódnak bennem, például azzal, hogy bezárják a látszólagos szabadságot kínáló kiskapukat, és feltárják helyettük azokat az ajtókat, amelyeknek köszönhetően megkönnyebbülést, megnyugvást, szabadságot, hálát, valódi örömöt üdvözölhetünk az életünkben.

BW: Azon túl, hogy korán fekvő, kelő Mysore gyakorló lettél, nem hiányzik az életedből az éjszakai élet izgalma sem… Rendszeres látogatója vagy a Drámászana önismereti foglalkozásoknak is. Mi a legmeghatározóbb avagy leghangosabb élményed amit átéltél ezen események alkalmával? (Nyomdafestékkel ne foglalkozz mi álljuk!)
Timi: 😀 😀 … Ezzel el is értük az astanga-féle intimitás csúcsát (vagy még korai a feltételezésem?) A Drámászana világa valóban tartogat meghatározó élményeket, és nem is tudom hirtelen, hogyan éljek a felajánlott nyomdafestéketekkel :-). Magamat is meglepő és néha zavarba ejtő érzések, képek törnek fel abban a hatvan-végtelen percben. Van némi önismeretet, drámát megélt múltam, de nem számít összehasonlítási alapnak, itt valami egészen új fejezet vette kezdetét ezen az úton (is). A csípőnkben raktározott kőkemény feszültségekről már olvastam korábban, véletlenül, de nem tudtam mihez kezdeni ezzel az információval. Most már van szerencsém barátkozni velük. Ha címet is kellene adnom az átélt élményeknek, valahogy így tudnám megragadni őket: Panorámaturizmus az ŐsMéhben és Egybeolvadás az UniverzumFérfivel. Valójában egy folyamatnak tűnik a két esemény, némi időbeli megszakítással, ami nem is számít zavaró tényezőnek. Eddig csak képekben és érzésekben voltam/vagyok ebben az áramlásban, a szavak erdeje sokkal kaotikusabb, de talán nem realizálja túl az élményeket. Valahogy úgy tudnám leírni, mint egy utazást, először a Forráshoz, ami a testemben a saját méhem területének felel meg, tágabban viszont mindannyiunk bölcsőjébe vezet az út. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy nagyon sok, és erős fájdalmat éltem meg eddig fizikai szinten ebben a szervemben, és meglehetősen negatív hangulat jellemezte a viszonyunkat. Ami itt fogadott, valóban véres csatamezőre hajazott (ezt már korábban is láttam), és rettenetes fájdalmat hozott, nem csoda hát a hangerő. Amíg nem fogadtam el ezt az ősinek megélt fájdalmat, csak a merő tiltakozás volt jelen. Pedig ez a szenvedés valószínűleg mindannyiunkban bennünk van, a belső empirikus megfigyeléseim alapján :-). Ott sorakozott az összes női ősöm, bennük pedig az ő női őseik (szorozva a végtelennel), ez tarthatatlan kín. A szenvedés mellett, egyébként megdöbbentően közeli távolságban, mindenhol ott van az ősi kegyelem is, mint egy határtalan, eredendően létező fényforrás, amelynek csupán megengedni kell, hogy kitöltsön. Ez ellen ugye szorgosan dolgozunk a napi felesleges frusztrációink révén, így hát mégsem olyan „boldogan éltek, míg meg nem haltak“-típusú a történet, igyekszem ezért rendszeresen beépíteni a gyakorlás végére az erre irányuló fókuszt, hogy utat találjon magának ez a melengető, gyógyító energia… A dráma második felvonása ettől is kalandosabb 🙂 Az mondjuk ismerős érzés, ahogyan a női mozgató energiák áramlanak bennem, olykor (mindig) elég hektikusan, és az is megvan, hogy az ellenkező nemnek is van „ilyenje“, de hogy ez a kettő egyszerre uralja a testem, az csak ritkán, vagy nem is, nem tudom, erre nincs is alkalmas kifejezés a szótáramban… Ez az élmény, talán mondhatom, természetszerűen hoz magával felnőtt tartalmú képeket, és valószínűleg csak azért, mert elsőre nem kép-es ettől eltérőre, erre kondicionálódott a megértésem, pedig nem is fedik a valódi tartalmat. A női és férfi „infó“ adás-vételt egyébként is a világ egyik legmisztikusabb áramlásának élem meg, és a folyamatába is szerelmes vagyok, bármennyire is fájdalmas területről van szó, újfent. A valós tartalom pont ebben a fájdalomban gyökerezik, hiszen olyan ritkán, de az is előfordulhat, hogy soha nem találkozik őszinte valójában a két energia a hétköznapokban, a helyét pedig valamiféle tudattalan hiányérzet tölti ki. Ebben a drámászanányi időben, azt hiszem, közelebb kerülhettek egymáshoz, néha talán össze is értek, keveredtek, harcoltak, elfogadták egymást. A találkozások legmegindítóbb pillanatai éppenséggel csendben történtek, de a generálódott fájdalom hevesebben távozik, amitől ismét volt mit hallani. Ezen a ponton a szívem is bekapcsolódott a szereposztásba, akinek át kellett szűrnie és ki kellett magából engednie (vagy inkább löknie) a bennrekedt fájdalmat, ami szintén mindennapos munka, ha jobban belegondolok. A fináléban már csak a szív számított, ahogyan midig is az övé a láthatatlan főszerep. Azóta kissé tisztult, átláthatóbbá vált a fátyol, ami egyébként gondosan elfedi, és megakadályozza a tiszta érzések beengedésében. Ez a fátyol alapvetően jóindulatú védőrétegként került rá, mint egy magasfaktorszámú naptej a bőrre, mégis inkább az ózonréteget foltoznám be helyette.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Timi: Néhány héttel ezelőtt valószínűleg letudtam volna azzal a három szóval a kérdésed, hogy „egyik sem“ és „mindegyik“, valamint tovább ragoztam volna, miért is nem kifejezetten szeretek ászanázni. Talán mostanában kezdem megérteni, „mire jó ez az egész cirkusz“ (idézetek a fejemből), mit csinálok, vagy éppen mit nem, reggelente a matracon. Ilyen szemszögből a „szeretek – nem szeretek” keret is eleve nonszensszé válik. A fizikai erő és hajlékonyság kezdeti, épülő szakasza persze alapvető kihívást hordoz magában minden ászana tekintetében, jó ideig a „túlélés“ volt az elsődleges célom ászana-szinten. Néha már sikerül meghaldni ezt a testi érzetet, és azon túl, hogy az egyes ászanák mennyi fájdalmat vagy kényelmet hoznak aznap, megfigyelni, mi történik a nyers, fizikai tapasztalat mögött. Ettől kerül egy ászana „jófej“  vagy „rémálom“ kategóriába. Ugyanis még gyakran kapnak címkét, pedig nem érdemlik meg. Egy ideje például jó a tárogató marícsászanákban lenni (azt nem állítom, hogy bennük, rajtuk dolgozni is mindig kellemes). Ellenben, és nem tudom másképp megfogalmazni, azokban az ászanákban, amelyekben nem tudok egy képzeletbeli téri-vizuális kontrollt tartani a testem fellett (vagyis, mintha megszűnne a fizikai tér körülöttem), jó esetben csak szorongás, de fejenállás közben (vagy csak a gondolatától) sokáig halálfélelem tombolt az elmémben. Olyan ez az érzés, mintha egy szakadék fölött kifeszített zsinóron kellene végigsétálnom, vagy… konkrétan fejenállnom 🙂 Az úrdhva dhanurászana is nagyon hasonló kontrollvesztés-élmény. Arról még nem tudok beszámolni, hogy teljesen szertefoszlott volna ez a világvége-hangulat a levezetők végére, de sokat változott. Az is érdekes, ahogyan a hétköznapi eseményekben kezdem sorra felfedezni az ászanákat, pl.: „ez a vizsga most egy fejenállás“, „ez a sorban állás meg felér egy utthita hasztával“. Ilyenkor csak megfigyelőként vagyok jelen, kidolgozni vagy feldolgozni ezeket a tapasztalatokat a matracon lehet igazán, a valódi ászanák kitartása közben, még ha nem is tudatos módon, a fizikai korlátjaim meghaladásával. Talán jobb is, hogy nem tudatosan történik, mivel sokkal mélyebben gyökerező mentális sémák is felszínre törnek a gyakorlás közben, gyakran anélkül, hogy a tudat számára megragadható gondolatokban manifesztálódnának. Egy pszichodrámán alapuló önismereti úthoz viszonyítva előnyként élem meg az astangában, hogy nem szükséges ezért minden alkalommal a múltban időzni, újból és újból azonosulni egy érzelemmel, ami eleve nem is valódi alkotóelemem és mégis nehéz hozzá nem ragaszkodnom. Természetesen ez is egy szubjektív megélés. És ha már a dráma felé kanyarodtam, ide szeretném kapcsolni a Drámászanát, ami minden tekintetben kakukktojás a gyakorlást tekintve, mégis nagyon sokat változtat a hivatalos sorozat megtapasztalásában, a felfogásomnak egészen meglepő és ellentmondó módon ugyanis elkezdett tiszteletre tanítani az ászana-fájdalom iránt, ezáltal pedig minden típusú fájdalom iránt. Amikor valahol valami fáj (fizikai vagy lelki valójában), ott egészen biztosan, egy addig engem meghatározó dolog szeretne átalakulni vagy éppen megszűnni. Persze kizárólag abban az esetben távozhat, ha megengedem neki és nem is hívom meg többé. Az esetünkben hajnali teázásra. A Nem’is Annyira Bolond Kalapossal :-).

BW: Timi! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Timi: Ó, a bandha-munka! Még kiscsoportos vagy inkább bölcsis astangásként, megválaszolni a legfontosabb kérdést… Elég nagy kihívás :-). Mindhármukkal az ismeretségünk hajnalán tartunk, nyilvánvalóan. Ahogyan haladtunk előre a beszélgetésben, a kezdetén a múla bandhát, a közepén az uddijánát, a végére pedig a torokzárat képzeltem a bandhák koronázatlan királyának vagy királynőjének. Mostanra döntésképtelenné váltam, de az utolsó gondolat-érzés jogán mégiscsak a torokzárnak köszönöm meg a megtisztelő jelenlétét, akkor is, ha csak ritkán villan fel, vagy tudatosul bennem bármiféle megtapasztalás a nyomán. Hogy miért rá esett a választás, azt talán a nem akarásban és az elengedésben fedezem fel. Ha a torokzár környékén görcs van, azzal el is fojtok minden általa felkínált, csendes, igaz létidőt, amit aznap köszönhetnék neki. Milyen nehéz is megválni a görcsöktől! És mekkora ajándék, amikor elengedjük egymást… De, ha a beszélgetésünk legfontosabb pontján is megengedhetem Alice-nek, hogy felszólaljon az elmém hátsó zugából :-), akkor a „szív-bandhát“ szavaznám meg a hónap alternatív bandhájává – a segítsége nélkül ugyanis csak céltalanul bóklásznék hajnalonta egy végtelenített matracerdőben.

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Timi: Elvakultan 😀 Viccet félretéve: valójában azt sem tudom elképzelni, milyen lesz a gyakorlás egy hónap múlva, annyi meglepő dolog történik folyamatosan, kívül-belül! Nem szeretnék elvárásokat megfogalmazni magamban, csak bízom benne, hogy minden nap őszintén hálát tudok majd adni azért, amit kapok a gyakorláson keresztül és Tőletek egyaránt, ezáltal pedig egyre mélyül és stabilizálódik az astanga-szerelem. Ha megtanulok erre mindig odaadással figyelni, a többi – úgy tűnik – valóban jön magától.

BW: Köszönöm az interjút!
Timi: Én is köszönöm az interjút és a megszavazott bizalmat!

Astanga egy életen át

lion_2
Ahogy a méh mindenféle virágon nektár után kutat, keress tanításokat mindenfelé.
Ahogy az őz, mely csendes helyre megy legelni, vonulj el, hogy mindent megeméssz, amit gyűjtöttél.
Ahogy az oroszlán, élj teljesen félelem nélkül.
És végül mint egy őrült, túl minden korláton, menj, ahová csak akarsz.
Author Photo
Csögyal Namkhai Norbu

Milyen sokszínű is az astangás családunk! Vannak nagyvárosi aszkéták, akik minden nap hajnalban kelnek, és úgy gyakorolnak, mintha a tanáruk ott állna közvetlenül a matracuk előtt. Vannak szívükben örökifjú, de már őszülő halántékú hippik, akikről hol egy csodás tengerparton, hol pedig az esőerdő mélyéről kerül elő egy-egy megkapó fénykép. Vannak olyanok, akik szerint a gyakorlás elsősorban örömszerzés forrása, de sosem a fájdalomé, ezért ahelyett hogy patakokban folyó verítékben fürödve fújtatnának, inkább könnyedén végiglebegnek egy – sok esetben módosított – sorozaton. Vannak olyanok is, akik szerint a jógának nem elengedhetetlen része a napi szintű ászanagyakorlás, ezért időnként ki is váltják egy önfeledt kírtannal, sétával a természetben vagy akár egy vidám baráti reggelivel. Ők mindannyian részei a családnak, és különbözőségeik ellenére összeköti őket a rendszer szeretete, a mysore-i utazások és az, hogy előszeretettel válaszolnak a kérdéseinkre olyan talányos mondatokkal, mint „Practice, practice, all is coming!”.

Általában az is megfigyelhető, hogy legtöbbünknél változik a gyakorláshoz való hozzáállásunk az évek során. Nagyon találóan írja ezt le a bevezető idézet is. Amikor csillapíthatatlan szomjúság ébred bennünk a kimondatlan kérdéseink megválaszolása iránt, akkor először elkezdünk keresni. Kipróbálunk több mindent, meghallgatunk sok álláspontot, kiolvasunk egy könyvtárat. Ez pedig pont így van jól, nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki egyből rátaláljon a saját útjára, és később se merüljön fel benne a kétség, hogy esetleg másfelé kellett volna indulnia. Eleinte érdemes nyitott szemmel járnunk, és minden álláspontot nyílt szívvel meghallgatni.

Valószínű, hogy egy idő után a sok információ és egymásnak (látszólag) ellentmondó állítás összezavar minket. Ekkor jön el annak az ideje, hogy az őzhöz hasonlóan kicsit hátrébb lépjünk, és megnézzük, hogy a sok út közül melyik a legvilágosabb, a legnekünkvalóbb, és induljunk el rajta. Feltétlenül szükséges, hogy elmélyítsük a felületes ismereteinket, ezt pedig csak úgy tudjuk megtenni, ha kiválasztunk egy ösvényt, és arról nem térünk le. Ha ez éppen az astanga jóga, akkor keljünk fel heti hatszor és álljunk a matracra; hallgassunk a tanárunkra és csak a számunkra kijelölt ászanákat gyakoroljuk; építsük be az életünkbe a jamákat és nijamákat, és ne keverjünk mindenféle máshonnan hozott technikákat a szádhanánkba. Ha ezt legalább tizenkét évig így folytatjuk, akkor talán elmondhatjuk, hogy sikerült bepillantást kapnunk a felszín alá.

Ennyi idő alatt a matracunk a béke szigetévé válik, a szádhanánk pedig melengető védőburokként ölel körül, és óv meg az élet viszontagságaitól. Ekkor valóban egy oroszlán bátorságára lesz szükségünk, hogy továbbléphessünk és lekapcsoljuk a biztonsági kötelet. Ez sokféleképpen valósulhat meg: például elkezdünk pránájámát gyakorolni, elköltözünk, családot alapítunk vagy egyszerűen elkezd a testünk megöregedni. A közös pont az, hogy felborul a régi szádhana, és nekünk elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy az elménk békéjét ne zavarják meg ezek a változások. Kívülről talán úgy tűnhet, hogy távolodunk a céltól, pedig valójában ezek a fordulópontok azok, amikor fejest ugrunk a jóga óceánjába az eddigi biztonságos hajónkról. Természetesen az ugrás csak akkor lehet sikeres, ha előtte sok-sok évnyi szilárd gyakorlással alapoztuk meg az elménk erejét és rugalmasságát, és nem a háborgó tengerbe vetjük magunkat, hanem csendes hullámok közé.

Ha pedig a merülésünk sikeres volt, akkor leírhatatlan, ami ránk vár. A jóga többé nem gyakorlás, nem technika lesz, hanem magától értetődő és természetes. Ez a külső szemlélők számára felfoghatatlan és érthetetlen, nem véletlen, hogy számos régi astangás láttán az emberek csak legyintenek, és elintézik őket annyival, hogy „ez teljesen megőrült”, vagy „tudom, hogy nem is gyakorol már minden nap”. Pedig lehet, hogy számára már a napsugarak látványa, a víz csobogása, vagy a kedvesének érintése nagyobb eksztázist idéz elő, mint bármilyen haladó meditációs technika. Hiszen ő már megtapasztalta a boldogságot, és hogyan is ne nevezhetnénk valakit őrültnek, aki azt állítja, hogy minden perc ünnepelni való csoda, a boldogság pedig mindig itt van bennünk, nem pedig elérhetetlen cél a távolban, amiért keményen kell küzdeni. Bolond és veszélyes szavak ezek, ráadásul az ő szájukból a hallgatóság elhiszi mindezt, és ők is át akarják majd ugyanezt élni, így ezek a személyek végül teljesen a feje tetejére állítják a világot. Óvakodjatok hát a jóga „nagy öregeitől”!

Emberkísérlet: tényleg függőséget okoz az astanga jóga?

2_2k_S

Vajon mi történne, ha arra kérne valaki, hogy a rendszeres napi gyakorlásodat csökkentsd le mindössze harminc percre a jelenlegi másfél óráról? Okozna ez bármilyen változást a hangulatodban, az egészségedben vagy akár a világképedben? Engem az élet az elmúlt hónapokban olyan izgalmas irányba sodort, hogy számomra fontos személyek pontosan ezt kérték tőlem, én pedig úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát.

Pattabhi Jois azt mondta, hogy az első sorozat első felének gyakorlása elegendő a szamádhi eléréséhez, és azt is gyakran hallhatjuk, hogy már néhány kör Napüdvözlet és az utolsó három ászana rendszeres végzése is gyökeres változásokat hozhat az életünkbe. Így hát én is optimista hangulatban álltam hozzá a kísérlethez: mi történik, ha csak napi harminc percet gyakorlok? Először azt kellett kitalálnom, hogy miből is álljon ez a rövid napi rutin. Mivel nem szerettem volna ászanákat kihagyni, ezzel megszakítva ezt a csodálatos gyöngysort, ezért úgy döntöttem, hogy púrvattánászanáig gyakorlok, majd rátérek a levezető sorra. Persze ezzel már túl is léptem a limitet, kb. negyven percre volt szükségem, de úgy gondoltam, hogy kezdetnek ez is éppen elég nagy változás lesz.

A legelső, amit észrevettem az volt, hogy elveszítettem az optimizmusomat. Eleinte rendkívül pozitívan álltam ehhez a kísérlethez, és hálás voltam, hogy lehetőséget kaptam rá, azonban pár nap után egyre inkább hiányérzetem lett, és úgy vélekedtem, hogy elvettek tőlem valami nagyon fontosat. Mély haragot éltem át, és magamban elítéltem a személyeket, akik ezt kérték tőlem, majd később hangot is adtam ennek az ellenszenvnek. Úgy éreztem magam, mint akit megfosztottak a legértékesebb kincsétől, elveszett és reményvesztett voltam. Mindemellett még ingerlékennyé is váltam, és elveszítettem a türelmem, amely a mindennapok nyüzsgésében elengedhetetlen lett volna. Egész nap fáradt voltam, mégsem tudtam időben elaludni, éjszakánként pedig többször felriadtam. A legzavaróbb mégis az volt, hogy egyre inkább a hibákat vettem észre mindenben, ahelyett, hogy az értékekre figyeltem volna. Mindezt az koronázta meg, hogy még az influenzát is elkaptam.

Utólag már látom, hogy jobbkor nem is jöhetett volna a betegség, hiszen így volt három napom azon gondolkodni, hogy mi is történik velem. Vajon függővé váltam, és most elvonási tüneteket tapasztalok magamon? Vagy éppen ilyen voltam azelőtt is, hogy elkezdtem gyakorolni, és most abba az állapotba kerültem vissza, mivel elveszítettem a jóga áldásos segítségét? Jó-e az, ha ennyire „elhatalmasodik” valami az életünk felett, és ekkora hatása van ránk? Van-e bármi, ami fontosabb az életemben, mint a jóga? Egyáltalán mit jelent számomra a gyakorlás az ászanákon innen és túl?

Azt egyértelműen, kétségek nélkül kijelenthettem, hogy szeretem a gyakorlásom; erős szeretetet érzek iránta, valamint tiszteletet, bizalmat és hitet, hogy jobbá és boldogabbá teszi az életem. Hittem abban is, hogy lehet jógázni ászanákon túl is, meg lehet találni minden élethelyzetben az Isteni Tervet, cselekedhetünk a szeretet eszközeként minden pillanatban, és mi más lenne a jóga, ha nem ez? Viszont azt is be kellett látnom, hogy számomra egyelőre még elengedhetetlen az, hogy minden nap legalább 90 percet szánhassak arra, hogy az igaz szerelmemhez fizikai szinten is kapcsolódjak, és az igaz szerelmem nem más, mint ez a gyönyörű gyakorlás. Nem rosszabb leszek nélküle, hanem elveszítem a lehetőséget, hogy jobb lehessek általa. Tudom, hogy nem túl magas szintje a jógának az, amikor ennyire kötődöm a szádhanához, de be kellett látnom, hogy itt tartok, és ezzel nincs semmi baj. El fog jönni a nap, amikor a testem már annyira elhasználódik, hogy nem leszek képes megmozdulni sem, de amíg ez a nap nem jön el, addig miért is ne örvendezhetnék és játszhatnék a jógamatracon fogócskát a gondolathullámaimmal? Rájöttem, hogy jelenleg a gyakorlás a legfontosabb az életemben, ez az állandó pont a folyamatos változásban, ez a békém és a legnagyobb örömforrásom. Amikor gyakorolhatok, akkor érzem, hogy áldott a napom, akkor érzem, hogy picinyke, de ragyogó részecskéje vagyok az egésznek, akkor érzem, hogy teljes vagyok. Nincs az a kincs a világon, amiért feladnám ezt a gyakorlást, hiszen hiába kapnék meg bármit, a csapongó és békétlen elmémmel úgysem tudnám élvezni, míg ha gyakorolhatok, akkor egy rám eső napsugárban vagy egy pohár hűsítő, tiszta vízben is tökéletes boldogságra lelek.

Tehát visszatértem a megszokott gyakorlásomhoz, ahogy azt a tanáromtól R. Sharath Joistól kaptam. Sőt, visszagondolva egyik konferencián Sharath még javasolta is, hogy kísérletképpen ne gyakoroljunk tíz napig, és figyeljük meg, milyen hatással lesz ez ránk. Ezért hát ismét hálát érzek harag helyett az iránt, aki ezt kérte tőlem, és látom már, hogy a Tanárom szólt általa, hogy megláthassam és átélhessem milyen csoda is ez a gyakorlás!

Sharath konferencia – 2014. november 8.

konf1108A jóga szádhana, azaz sok éven keresztül végzett gyakorlás megfelelő útmutatással. Útmutatás nélkül lehetetlen elérni a megvalósítás magasabb szintjeit. A könyvek nagyon jók és az akadémikus tudás is, de a megfelelő felügyelet alatt szerzett tapasztalatokra van igazán szükségünk. A guru eltávolítja az akadályokat és a tudatlanságot, és elvezett a gjána ragyogó fénye felé.

A haladó ászanák gyakorlása és a hajlékony test nem vezet a megvilágosodáshoz. A Szútrák gyakorlati megvalósítása juttat el oda, amikor a gondolatok tettekké válnak. Az ahimszá követése helyes gondolatokat szül. A szatja magunkra és a másokkal való kommunikációra is utal.

A Youtube nem a parampará! Egyszer jött egy tanítvány, aki mondta, hogy sok videót nézett Youtube-on, de amikor gyakorolt, akkor nem volt sehol a dristi, nem volt helyes a légzés, a tenyerét nyitva tartotta, amikor be kellett volna zárnia. Az emberek időnként elfelejtik, hogy a jóga nem csak az ászanákból áll. Adott egy módszer, amelyet ha nem követünk, akkor az egész csak cirkusszá válik. Élvezd a gyakorlást, végezd szívből, és egyszer csak elindul valami. A folyamat belül fog elindulni, és neked engedned kell, hogy megtörténjen.

Ha meg akarod ismerni a tenger mélységét, akkor körbevitorlázhatod az egész Földet, mégis rossz következtetésekre fogsz jutni. Csak akkor fogod megtudni, milyen csodálatos dolgok rejtőznek odalenn, ha mélyre hatolsz. Amíg nem merülsz alá, nem láthatod, mi van ott. Olvashatod a könyveket, de amíg nem teszel szert mély megértésre gyakorlás által, addig nem értheted meg a rejtett szavakat.

A saucsának két típusa van: külső és belső. A belső azt jelenti, hogy testből el kell távolítani a méreganyagokat: az ászanák megtisztítják az elmét, és segítik a helyes gondolatok épülését. A külső tisztaság a ruháink, a matracunk és a testünk tisztán tartását jelenti.

A szantósa nem csak kívül történik. Néha láthatsz mosolygó embereket, akik mégsem elégedettek, mivel belül versengés és akarás van. Mások pedig mindig boldogtalanok, még akkor is, ha megkapják, amire vágytak. A születés ajándék, fontos, hogy mire használod, becsülj meg minden pillanatot! A dolgok talán egyformának tűnnek, mint ez a konferencia: ugyanazok az emberek ugyanazon a helyen, de mégis kicsit más. A szantósa nem azt jelenti, hogy van valamink, hanem azt, hogy hálásak vagyunk. Így a feszültség felét már le is vehetjük a vállunkról.

A tapaszról, azaz önfegyelmezésről sokan azt gondolják, hogy azt jelenti, hogy legyünk magunkkal szigorúak, mint a katonaságnál. Valójában azonban rendszerességet, megfelelő életvitelt jelent, és a túl sok alvás kerülését. A nagypapám 70 évig tanított, minden nap hajnali háromkor kelt, tanított és nem evett délután kettőig, csak kávét vagy néha egy pohár tejet ivott. Viszont ezt ti ne csináljátok utána! (nevetés)

A szvádhjája, azaz önálló tanulmányok folytatása nem azt jelenti, hogy nincs szükséged tanárra, ez az ezen felüli, kiegészítő tanulmányokra vonatkozik. Mint ma, beszélek a szádhanáról, ti pedig otthon alaposabban utánanéztek. Ennek többféle módja van, a tanár is tudást ad, de néha érdekes történeteket is mesél.

(Sharath itt elmesélte a kedvenc gyerekkori meséjét egy pimasz majomról, aki lebeszélte a tigrist arról, hogy megegye őt.)

A való életben történő alkalmazásra van szükségünk, ezért erre kell koncentrálnunk. Fontos, hogy a szádhakák ezt felismerjék és megvalósítsák a saját gyakorlásukban.

nov8

Kérdés: Néha az ászana intenzitása miatt nem tudok a mélységekre koncenrálni, és megzavarnak az érzések. Mit tehetek ez ellen?
Sharath: Fókuszálj jobban az ászanára. A fájdalom nem fog elmúlni, sem az ászana közben, sem máskor, csak megváltozik a jellege. Amikor végzed az ászanát legyen ott a figyelmed. Például amikor a kapótászanát gyakorlod, akkor a figyelmed csak ott van, észrevetted már, hogy az elméd abban a pillanatban megszűnik bármi másra figyelni? Mindig tartsd fenn a figyelmet! Ne hagyd, hogy az elméd vándoroljon! Az ászana hozza a fókuszt, ez maga a mélység. A koncentráció erősödni fog az évek múlásával, ha helyes a szándékod. A szándék rendkívül lényeges, és olyan, mint a kés: vághatunk vele gyümölcsöt, de árthatunk is másoknak. Próbáld ki, hagyd abba a gyakorlást 15 napra, és látni fogod, hogy előtte milyen szép volt az elméd, s mennyivel jobban tudtál koncentrálni.

Kérdés: Tudjuk, hogy fontos guruval gyakorolni, de mi van akkor, ha a guru olyan híres, hogy nem jut hely nekünk, hogy vele gyakorolhassunk?
Sharath: Ez segít megértened a guru értékét! (nevetés) Nagyon sok tanítvány van itt, sok jó szándék. Az energiaszint nagyon magas.

(Sharath elmesélt egy történetet egy megvilágosodott, Buddha-szerű fiúról, aki tömegeket vonzott anélkül, hogy megszólalt volna, pusztán azzal, hogy egy fa alatt jógázott, az emberek pedig a közelében akartak tartózkodni.)

Kérdés: Az első sorozatban van egy adott téma vagy cél, amely alapján kiválasztották az ászanákat?
Sharath: Van is meg nincs is cél. Néhány gyakorlónak van célja, néhánynak nincs. A pózokat azért választották, mert képesek meggyógyítani a betegségeket. Erősítik és nyújtják a testet, gyógyhatásúak, mint a dzsánu sírsászana, a marícsászana, a kúrmászana és a szupta kúrmászana. De ne legyen célod, különben frusztrált leszel. Csak gyakorolj!

Kérdés: Amikor előreugrunk ülésbe baj, ha extra lélegzeteket veszünk?
Sharath: Nyugodtan vegyél párat. Használd a Szúrja namaszkárát, hogy megerősítsd a tüdőd, és teljesebben tudj lélegezni. Gurujinek egyszer kórházba kellett mennie, mielőtt Ausztráliába utazott volna, mivel volt egy kis lerakódás a tüdejében. Az orvosok megkérték, hogy fújjon bele egy műszerbe, hogy megmérhessék a tüdőkapacitását, de ő olyan erősen fújt, hogy rászóltak, hogy hagyja abba, mert tönkreteszi a gépet.

Kérdés: Ahogy gyakorlunk egyre újabb ászanákat kapunk, ha megöregszünk, akkor ezeket fokozatosan el kell hagynunk?
Sharath: Az elme fiatal marad, miközben a test öregszik. Vannak olyan ászanák, amelyeket tíz éve még gyakoroltam, ma viszont a sok tanítás mellett már nem szoktam végezni. De erőfeszítést kell tennünk, különben felüti a fejét a lustaság. A Bhagavad Gítá azt mondja, hogy száz évünk van, de pazaroljuk el. Fontos a társasági élet is, de nem ez a legfontosabb.

A spirituális élet, az önmegvalósítás, illetve ennek a keresése a valóban lényeges!

Sharath konferencia – 2014. október 11.

konferencia1011

Elkezdődött a 2014/2015-ös évad Mysore-ban, a KPJAYI-ban, és így végre újra olvashatjuk a konferenciák jegyzeteit. Fogadjátok szeretettel Sharath évnyitó beszédét!

A jóga az emberiség legnagyobb ajándéka. Sok ember azt gondolja, hogy az astanga túlságosan is a fizikai testre fókuszál, akár egy edzésforma. De a jóga teljesen különbözik az edzésektől, hiszen a fókusz a légzésen van, mivel tudjuk, hogy a légzés szabályozza a testet és az elmét. Amikor levertek, aggodalmasak vagy dühösek vagyunk, akkor csak figyeljük meg a légzésünk. Észre fogjuk venni, hogy még a túlzott öröm, vad nevetés is hatással van rá, és a légzés szabálytalanná válik.

Az ászana a vinyásza által nyugtatja meg az elmét, mivel ha a mozdulatokat összhangba hozzuk a légzéssel, akkor az elme automatikusan megnyugszik. A légzésünket úgy hangolhatjuk, mint az énekesek a hangjukat. A klasszikus zene csak akkor kellemes a fülnek, ha az énekhang és a hangszeres kíséret egy hangnemben szólalnak meg, és így van ez a vinyásza esetében is.

A kezdők lehet, hogy a Szúrja namaszkárát csak 50 légzés alatt tudják végrehajtani, amíg ki nem fejlődik a koordinációs képességük. Ahogyan növekszik a test és az elme intelligenciája a gyakorlással, úgy a Szúrja namaszkára légzésszáma is lecsökken a helyes kilencre. Minden egyes ászanát időbe telik megérteni, a koordinációt és a nyugalmat megtapasztalni. Ha helyes az ászana, akkor csökken az erőfeszítés és növekszik a pozitív hatása. A szukha ebben az értelemben kényelem, vagyis kényelem az ászanában. A fejlett ászanában a test könnyű és erős.

K: Meg lehet tanulni az első sorozatot tökéletesen kivitelezni, amikor minden légzés a helyén van?
V: Igen, ez mindenki számára lehetséges! Minél többet gyakorlod, annál jobban hozzászokik a tested. Időd kell neki hagyni, türelemre van szükség. Az emberek úgy viselkednek, mintha azonnal meg kellene tanulniuk, pedig csak hosszantartó gyakorlás által válhat könnyeddé. Ha egy adott póz nagyon nehéz, akkor tölts el benne több lélegzetet, hogy kényelmesebbé váljon. Egyszerre egy ászana tökéletesítésén dolgozz.

K: Mennyire fontos az anatómiailag pontos kivitelezés? Úgy vettem észre, hogy vannak Krishnamacharyának más tanítványai, akik főként erre fókuszálnak.
V: Ha folyton csak egyetlen ászanát akarsz tökéletesen végrehajtani, akkor nem termelsz elég hőt és hajlékonyságot. Ha itt megragadsz, akkor nem fog semmi történni. Természetesen fontos a helyes kivitelezés, de nem gyakorolhatod a trikónászanát három órán keresztül, úgy, hogy minden apró részletet alaposan kielemzel. Így 80 évbe telne az első sorozat elsajátítása!

K: Hogyan mérhetjük az előrehaladásunk a jógában?
V: A haladás az ászanán és azon túl a bekövetkező változásokon keresztül mérhető. Minél többet gyakorlod a jógát, annál inkább észre fogod venni az átalakulásokat magadban, és a másokhoz való hozzáállásodban. A spiritualitás belül történik: jó gondolatok, jó cselekedetek. Az ászana segít, hogy a jó dolgok növekedjenek benned.

K: Hogyan tarthatjuk fenn a dósák egyensúlyát ilyen intenzív gyakorlás mellett?
V: Olajfürdővel, a gyakorlóknak rendszeresen olajfürdőt kell venniük, hogy egyensúlyban maradjanak. Néha a gyakorlás által annyi változás történik, hogy megfázhatunk vagy túlhevülünk, amíg a test alkalmazkodik. A kókuszolaj nagyon jó, de az olíva és a ricinus is kiváló.

K: Mennyire fontos a szanszkrit nyelv ismerete?
V: Ha szeretnél mélyebbre menni, akkor tudnod kell olvasni szanszkritul. Nincsenek pontos fordítások a szentírásokról, így szükséges az eredeti szövegeket is olvasni.

K: Annyi jógatanár gyakorol itt, milyen szerinted az ideális tanár?
V: Sok tudás, évek tapasztalata és saját szádhana. A magaznok olvasása nem elég, sem a 2500 dollárért vásárolt, 15 nap alatt szerzett oklevél. Milyen jógához vezetne az? Márkanév, hollywoodi tanárok…

Fontos, hogy a tanárok saját szádhanával rendelkezzenek. Először meg kell tapasztalniuk azt, amit később tanítani fognak. Mindenki tanár akar lenni, sokkal kevesebben tanítványok. Ha egyszer kijelented, hogy a birtokodban van a tudás, akkor elértél az út végéhez. A jóga olyan, mint egy óceán, visszatérhetsz hozzá megtölteni a korsódat, több tudást szerezhetsz, de az óceán attól még teli marad.

K: Mennyire fontos az önálló gyakorlás távol a tanárunktól?
V: Miért akarsz egyedül gyakorolni, talán nem szereted a tanárod? /nevetés/

Minél több időt töltesz a tanároddal, annál többet fogsz tanulni. Egyszer megsérült a hátam a sok igazítástól, de ennek ellenére elmentem gyakorolni a nagyapámhoz. Azt akarta, hogy fogjam meg a derekam csakra bandhászanában, de én szóltam neki a sérülésemről. Ő azt mondta, hogy azért csak csináljam, amit mondott. Én így tettem, és másnapra elmúlt a sérülésem. Tanulj ugyanattól az egy tanártól, aki így jól megismer majd téged. A sok különböző tanár cask összezavar. Az elszigeteltség rossz szokásokat és lustaságot erdményezhet.

Az odaadást nem lehet erőltetni, a különböző kultúrákból származó embereknek különböző az értékrendje. Az odaadás az egyéntől függően növekszik. Lassan, lassan elkezd szárba szökkenni a gyakorlásodban, talán már néha érzed is. Érzed azt, hogy kapcsolódsz egy láncolathoz és a régi idők tanáraihoz. A gurum már nincsen itt, mivel öt éve eltávozott közülünk, de az energiáját hátrahagyta nekünk.

Edzés vagy szádhana?

Mysore program

Következzen David Robson, torontói astanga tanár cikkének fordítása az astanga szádhanáról:

Minden héten, vasárnaptól péntekig hajnali háromkor kelek, hogy még munka előtt elvégezzem a kétórás ászanagyakorlásom.

Néha napközben annyira fáradt vagyok, hogy szó szerint elalszom beszélgetés közben. Ahhoz, hogy ki tudjam magam pihenni, egy órával korábban kell lefeküdnöm, mint a 18 hónapos kisfiam. Ha az emberek meghallják, milyen a napirendem, teljesen őrültnek néznek.

Talán igazuk is van. Én szabadon döntöttem úgy, hogy olyasmit csinálok, ami korlátozza a szabadságom. De miért is választottam ezt az utat?

Azért, mert ez az én szádhanám.

A szádhana szanszkrit kifejezés azt jelenti, hogy fegyelmezetten, erőfeszítéssel törekszünk a célunk felé. Az astanga napi szintű szádhanája megerősíti a jógagyakorlásunkat. A jóga célja pedig a Kaivalja, azaz a felszabadulás a feltételekhez kötött létből (szamszára).

A napi szintű gyakorlás áldozatokat követel. Az astanga szádhana erőteljes fizikai gyakorlatai arra kényszerítik a keresőt, hogy adja fel azokat a szokásait, amelyek nem támogatják a jógagyakorlást. Ha valaki megfelelően, a tanítások utasításai alapján gyakorol, akkor az életmódja fokozatosan gyökeres változásokon fog keresztülmenni.

Vannak, akik azt mondják, hogy megfelelően tudnak gyakorolni a fegyelmezetlen életmódjuk mellett is. Én azonban úgy vélem, hogy maga a szádhana definíciója cáfolja ezt az állítást, hiszen fegyelem nélkül nincs gyakorlás. Ha nem törekszünk őszintén arra, hogy kövessük az astanga jóga elveit, akkor történjen bármi a matracon, az csak edzés lesz, nem gyakorlás, testtartás, de nem ászana.

Nem számított, mennyire ragaszkodtam az egészségtelen szokásaimhoz, a napi szintű gyakorlás fokozatosan túlnőtt mindenen, ami megzavarhatta volna. Nagyon nehéz úgy gyakorolni, ha túl sokat ettem előtte, túl sokáig maradtam fenn vagy ha az elmém túl csapongó. A szádhanám arra ösztökél, hogy a szattvikus, békés helyzeteket válasszam az élet minden területén. Összességében nem bánom a kisebb áldozatokat, hiszen a gyakorlás valami sokkal hatalmasabb felé vezet. Minél többet gyakorlok, annál gazdagabb és varázslatosabb lesz az életem. Ahogy Sri K. Pattabhi Jois mondta: “Akármerre nézel, mindenhol Istent fogod látni.”

Ha elmerülünk a gyakorlásban és követjük a tradíciónk előírásait, akkor képesek leszünk legyőzni saját határainkat. Az elkötelezettségünk újabb és újabb próbák elé kerül; de ha tovább szeretnénk gyakorolni, akkor folyamatosan változunk is kell.

Forrás: http://www.elephantjournal.com/2011/12/my-sadhana-is-taking-over-my-life-david-robson/

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved