Santi(na) gondolatok: megtestesülés

Santina and Karoly

Hogyan határozzuk meg a megtestesülést? Merleau-Ponty francia filozófus szavaival élve: „Tudatnak lenni, de leginkább tapasztalásnak lenni azt jelenti, hogy belső kommunikációt tartunk fenn a világgal, a testünkkel és a többi emberrel, velük együtt vagyunk, ahelyett, hogy csupán mellettük lennénk.”

Talán súlyosnak hatnak ezek a szavak, de egyszerűbben fogalmazva, megtestesültnek lenni azt jelenti, hogy az érzékeinken keresztül élünk. A testünkön keresztül érzékelt tapasztalattal vagyunk a világ részei, a testünkön és a testünkben érzünk. Azt is jelenti, hogy belülről is érzékeljük a testünk. Észreveszed, hogyan érzed magad, amikor egy másik test van melletted és érzékeny leszel az ő energiájára.Nemcsak az elme és test kapcsolatáról van szó, hanem a belső energiád érzékeléséről. A belső rezonanciádról, magatartásodról. Arról, ahogyan a testedben vagy. A bensődben maradni arról szól, hogy te magad engedheted csak, hogy többet érezz a ‘létezésed’ energiájából. Egy mód arra, hogy elérhető légy a jelenben. Nem kemény munkát jelent, vagy megterheltséget, de nem is kényelmet vagy megközelíthetetlenséget.

A megtestesülés számomra azt is jelenti, hogy érzem, mi történik a testemben, mi történik, amikor valami ‘nem klappol’. Időt adni a homályos érzésnek, hogy tisztázza magát, semmint gyorsan megszüntetni az irritációt, semmint gyors megoldást találni rá, mondjuk egy fájdalomcsillapítóval. Fel kell tennem a kérdést, mit mond ez az érzés nekem arról, ahogy most a testemben vagyok? Tisztában lenni a testemmel/elmémmel/lelkemmel, a ‘megélt érzés’ tisztábban megmutatja nekünk, hol kezdődünk mi és hol végződik a fájdalom.
Véleményem szerint tehát a mélyebb megtestesülés segít tisztázni a személyes korlátainkat, jobban képessé téve minket a másokhoz való kapcsolódásra, a másokra és a környezetünkre való érzékenységre. Arra kér, hogy ne csupán megszabaduljunk a nemkívánatostól, hanem fedezzük fel a dolgokat és értékeljük őket, ne pusztítsunk, hanem örüljünk, ne szétválasszuk magunkat, hanem testesüljünk meg és legyünk jelen. Ez akkor kezdődik, ha felfedezzük azt, ami hozzákapcsol minket a mélyben rejlő egységhez. Egyszerűen fogalmazva, embernek lenni és megtestesülni: biológiai spiritualitás. Az emberiséghez való kapcsolódás, amely az itt és mostban, a mélyben rejlő egységben van.

Írta: Santina Giardina-Chard (AUS)
Fordította: Horváth Eszter
Santina Budapesten

Santi(na) gondolatok: lélektől lélekig a tudattalanba

Santina ashtanga

Semmi tettetés, semmi filter, semmi csalás? Azt hiszem, a legfontosabb kapcsolat két ember közt a tudattalan és tudattalan közti, lélektől lélekig. Nem tudunk tettetni vagy erőltetni egy érzést. A mellkasban rezonáló energiát a szívedben, amit a torkodban is érzel, nem lehet elfedni közhelyekkel és spirituálisnak hangzó szállóigékkel. A szavaim és a tetteim gyengék ahhoz az igazi belső tudatomhoz képest, amely hatással van a másikra, és amelyre hatással van a másik tudata. Az igazság hullámhossza keresztül tör védfalakat és egyenesen a szívhez szól. A helyes és a helytelen mögötti mező a tudattalan mezeje, a szándékoltságon, tervezettségen, a célokon túl mutat, és a saját feltevéseimet arról, hogy „mi kellene történjen”, meghaladja. Az igazi cselekvés mezeje, ahol az igazságot kifogástalanul cselekedhetem, a végeredményt Istenre bízva, tudva, hogy az optimális megszilárdul a szüntelen figyelmem alatt. Csak a másik ember felé kell fordítanom az energiámat. A válasz meglepő – néha határozatlan, néha negatív, és néha pozitív megerősítést kapok affelől, hogy mélyen megérintettem valakit. A jón és rosszon túl lenni önmagában kielégítő – egy pozitív megerősítés, olyan, mint hogy amikor köszönetet mondanak nekünk is egy kielégítő bónusz. Ami segít fejleszteni a tekintetem, hogy jón és rosszon túl lássak, az, hogy emlékeztetem magam arra a felelősségemre, hogy a tapasztalatomhoz hű maradjak, hű maradjak a megtapasztalt igazsághoz és ne az eredményt próbáljam kontrollálni – ez a tanulási folyamat felnyitja a szemet.

Írta: Santina Giardina-Chard (AUS)
Fordította: Horváth Eszter
Santina Budapesten

Sharath Jois arról, hogy miért nem jó túlzásba vinni az ászana gyakorlást

Sharath Jois Paramaguru

Az ászana spirituális gyakorlásunk egy fontos részét képezi, de a túl sok ászana lehet, hogy rossz irányba visz el.

A jóga egy természetes folyamat, amely az idővel alakul. Ugyanakkor az ászana nem természetes módon történik. Ahhoz, hogy valaki hatékonyan jógázzon egy adott módszer elsajátítása szükséges. Mindkettő időigényes, mint ahogy minden ami egy átalakuláshoz szükséges. Habár az ember végül élhet természetes módon és erőfeszítés nélkül a jógában, az ászana gyakorlást túlzásba vinni soha nem jó.

Az ászana az Ashtanga jóga nyolc ága közül az egyik, és egy lehetséges út a test és az érzékek megismeréséhez. Az ászanák az embert egy magasabb rendű tudatossághoz vezethetik, azért mert gyakorlásuk közben sok dolog megy végbe. Az ember teste erősebbé és stabilabbá válik és a megfelelő légzésnek és vinyászának köszönhetően az elme megnyugszik és kiegyensúlyozottabbá válik. Ezért testünk csavargatása és hajlítgatása a jóga gyakorlásunk egy rendkívül izgalmas részévé válik, és elsődleges célja az, hogy a sadhanavagy spirituális gyakorlásunk egészének is egy fontos része legyen.

Sajnos ma már túl sok ember szinte megszállottan gyakorolja az ászanákat. Azt gondolják minél jobban kifacsarják saját testüket annál messzebb jutnak az önmegvalósítás útján. Sokszor azt látom, hogy az emberek túlságosan megerőltetik magukat. Tekerik, csavarják testüket és néha túlzásba viszik, reggel, majd később este is gyakorolva. Tény, hogy minél több figyelmet fordítunk a gyakorlásunkra a testünket is annál jobban megismerjük. Ugyanakkor gyakran túl gyorsan akarunk haladni azt gondolván, hogy valami jobbat és hamarabb érünk el. Ezen hozzáállás biztos útja nem csupán a testünkben, hanem az érzékeinkben és a szerveinkben való károkozásnak is. A túl sok ászana gyakorlás soha nem visz közelebb a spiritualitáshoz vagy az önmegvalósításhoz, viszont nagyon is eltávolíthat ezektől.

Annak egyik oka, hogy az emberek megszállottan gyakorolnak ászanákat az, hogy ez egy nagyon felkapott online téma rengeteg önreklámmal tarkítva. Valaki tudja, hogyan kell ezt vagy azt a pózt kivitelezni és posztol róla egy képet vagy akár el is magyarázza, hogyan kell azt csinálni. Másrészt azért is vannak túlságosan is a figyelem középpontjában az ászanák mert mondjuk valaki előadást tart a kézenállásról vagy a hátrahajlításról és ezért sok diák elmegy az adott workshopra. A kézenállás tanításának semmi köze a jógához. A jóga megtapasztalásához nincs szükség ahhoz, hogy lemásoljuk azt, hogy valaki hogyan tanult meg egy-egy pózt. Ez az a pont, ahol az emberek épp a lényegét nem látják annak, hogy mit kellene tanítaniuk.

Túl sok a jóga körüli beszéd, ugyanakkor az azzal kapcsolatos tapasztalás nem elégséges. Amikor valaki egy nagyon precíz előadást tart, a jóga megtapasztalása nem fog megtörténni. Valaki egy órán vagy egy workshopon beállíthat egy adott pózba és megkísérelheti elmagyarázni, hogy az energia így vagy úgy áramlik, de mindannyian más és más struktúrával és testalkattal rendelkezünk. Egy guru nem fogja megtanítani a technikát azért, hogy az ember megtapasztalja a jógát. Megtanítja ugyanakkor azt, hogy hogyan tapasztalja meg a jógát természetes módon, a saját testében, és hogy hogyan érezze magát komfortosan egy pózban. Mindez sokkal több időt vesz igénybe mint egy hétvége, és jóval túlmutat azon amit egy workshopon meg lehet tanítani.

Egy tanár vagy egy guru elsősorban a jóga megtapasztalását tartja szem előtt, mivel ezt megelőzően nem értheti meg valakinek sem a testét sem a lelkét. A guru arra törekszik, hogy pózokat adjon, azért, hogy azok segítsék a diákot. Ha az ember folyamatosan előadásokat tart, a megtapasztalás élménye nélkül, úgy képtelenség valakit a jóga ösvényén vezetni. Mindenkinek saját magának kell az adott pózt megtapasztalnia, és ezen tapasztalat másmilyen lesz, mint amilyen a guruja esetében volt. Maga a módszer ugyanaz lesz, de a tapasztalat, amelyre az egyénnek szüksége van feltételezi a befogadás és az intelligencia egy adott szintjét.

A jóga egy természetes folyamat, viszont azt, hogy hogyan megy végbe meg kell érteni. Ha az ember egy bizonyos gondolkodásmódot és tanításokat követ és mindezt odaadással és elkötelezettséggel teszi, úgy a változás be fog következni. Bekövetkezik a lelki átalakulás, melynek során az elme is és az egész egyén elkezd egy felsőbb, isteni világ felé közeledni. Ennek során az egyén tekintetét önmagára fordítja. Elkezdi az önmegvalósítás útjainak keresését és kerül olyan dolgokat, amelyek elméjét megzavarják és a lelki növekedésében meggátolják. Ha valakiben megfogalmazódik a vágy aziránt, hogy spirituális dolgokról tanuljon, akkor kialakít egy módszert és a tapasztalat áramlása természetessé válik. Ehhez szüksége van egy módszerre. Ezt senki nem kényszerítheti rá vagy kényszerítheti erre.

Ahelyett, hogy a kézenállásukon dolgoznak, a diákoknak a jóga alapjairól kellene tanulnia, ayamákrólés a niyamákról. Akrobatikus mutatványok helyett egy magasabb rendű tudatosság felé kellene törekedniük és ezt megerősíteniük önmagukban. A jóga gyakorlásához először az alapjainkat kell megértenünk és kijavítanunk. Ahhoz, hogy az alapjainkat megerősítsük, magunkévá kell tennünk egy módszert. Az ászana egy módszer ahhoz, hogy az alapjainkat megerősítsük és amely a spiritualitás felé, és saját gyakorlásunk egy magasabb szintjére vezet. Ugyanakkor az ászanákkal okosan és tudatosan kell bánni, és nem csak intellektuális módon vagy valaki más tapasztalatát utánozva.

Amikor az alapok megfelelőek és erősek, akkor a jóga természetes módon megy végbe. Ha az ember erőlteti vagy a mások által divatosnak tartott módszert vagy mások megközelítését próbálja másolni, soha nem fog megtörténni. Soha nem lehet akarni, hogy a jóga megtörténjen. Ez egy természetes folyamat. Amikor az ember magáévá tesz egy módszert, csak akkor tapasztalhat meg olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tapasztalhatott meg önmagán belül. Az ember ilyenkor megtapasztal valamit, ami boldogsággal tölti el és ez csak természetes módon történhet meg.

Az ászana gyakorlásnak köszönhetően nagyon sok dolgot fel lehet ismerni és meg lehet érteni, akkor, amikor a gyakorlás tudatos. Viszont újból és újból és újból, magunkat túlhajszolva ismételni azokat, az értelem és a test károsításához vezet. Sok sérülés okozójává válhat. Ezek a dolgok pedig akkor következnek be, ha azokat nem megfelelően végezzük.

Forrás: Sonima.com
Szöveget fordította: Szabó Gergő

Sharath Jois arról, hogy miben nyújt többet egy helyi Shala mint egy hagyományos edzés

Paramaguru Sharath Jois

A jóga shala ahova járunk nem csupán egy hely ahol ászanákat gyakorlunk. Egy adott jóga stúdióhoz tartozással az alábbiak szerint emelkedhet életünk minden szinten magasabbra.

Nagyon fontos, hogy legyen egy jóga shala amihez kötődünk. Egyrészt mert a shala motivál. Az ember lát másokat gyakorolni és ettől maga is kedvet kap hozzá. Amikor a tanulók otthon gyakorolnak, különösen igaz ez kezdőkre, akkor figyelmük könnyen elterelődik vagy könnyű szerrel megzavarhatók. Ugyanakkor a shalában a tanár egy olyan környezetet teremt, amely létrehoz egy bizonyos energiát. A tanár iránymutatást ad a tanuló számára és ezzel kezdetét veszi az értékes tanár-diák kapcsolat.

India ősi szövegei a tanár-diák kapcsolat meghatározására nagy hangsúlyt fektetnek és gyakran, még mielőtt bármely tanításhoz hozzákezdenénk az Upanishadsban található alábbi mantrát énekeljük:

Om sahana vavatu, sahanau bhunaktu
Saha veeryam karavaa vahai
Tejasvi naa vadhee tamastu maa vidvishaa vahai 
Om Shaanti Shaanti Shaantihi

Fordítás:

Óvjon meg mindkettőnket (a tanárt és a diákot is). 
Tápláljon mindkettőnket. 
Adassanak kettőnk munkájához nagyszerű energiák. 
Tanulásunk vezessen a megvilágosodás felé és legyen gyümölcsöző. 
Ne gyűlöljük egymást. 
Om Béke, Béke, Béke.

Sahana azt jelenti „együtt” és ebben az énekben, mindketten, a tanár és a diák is azt kérjük, hogy egy bizonyos nyugalom és elfogadás járjon át bennünket a másik irányába. Sok év gyakorlást és sahanát követően a tanárnak van egy bizonyos tudása és a diák számára a közös munka rendkívül fontos, azért hogy ő maga is ezen tudás birtokába jusson. Mindezt olyan egyszerűen kell elképzelni mintha a tanár egyfajta közösségi szolgálatot végezne és ebben diákjai segítenék. Ahhoz, hogy a tudás továbbadásra kerülhessen ezen kölcsönös megértésre, támogatásra és elfogadásra van szükség.

Habár ászanákat a testünkkel végezzük a jóga shalában, mindez nagyon más mint a konditeremben történő edzés. A konditeremben az ember fizet, edz, de nincs más kapcsolódási pont. Mindez a jóga esetében nem így van. A jóga velejárója a diák és a tanár közötti kapcsolat. A shalában a tanár figyelemmel kíséri a gyakorlást, a pózokat, és amelyeknél segítségre van szükség azokban segít; valamint a diákok egymástól is tanulhatnak. Lehet, hogy egyesek haladóbbak, jobban összpontosítanak vagy fegyelmezettebbek, mint mások, de a tanárral közösen, mindenki jó energiákat hoz létre, amelyek áthatják a gyakorlást is.

Sok tekintetben a jóga shala hasonlatos egy szentélyhez, vagy egy olyan kegyhelyhez ahova azért járunk, hogy egy magasabb rendű, isteni szinttel lépjünk kapcsolatba és elszakadjunk az anyagi dolgoktól, átadva magunkat a gyakorlásnak. A szentélyekben és a templomokban a papok életüket a spiritualitásnak szentelték. Minden nap korán kelnek, hogy gyakorolják a púdzsát és egy olyan sajátos környezetet teremtenek, amelyet a hívek amint belépnek megéreznek. Ezen szent helyen az emberek maguk mögött hagyhatják otthoni, munkahelyi és társasági problémáikat. Önmaguk lehetnek és közelebb érezhetik magukat egy magasabb rendű szellemi világhoz. Otthon is lehet imádkozni, ugyanakkor az ima nagyobb erővel bír a szent helyen. A jóga hasonló.

A tanárral átadhatjuk magunkat  a tanulásnak és a pozitív energiák szétáradnak bennünk. Amikor azt mondom átadjuk magunkat, azzal azt akarom kifejezni, hogy a diákok nyitottak legyenek a tanultak befogadására, különben megrekednek. Minden különösebb program nélkül, helyes lenne a tanárunktól tanulni. Ha a diák úgy érzi, hogy már mindent tud, többet mint a tanár úgy az energia nem fog a tanártól a diák felé áramlani. A jóga a keresés útja, az ember keres és mindig valamilyen új dolgot tanul. Ez nem arról szól, hogy azt mondjuk: „Én mindent tudok.” Ami azt illeti az „Én” fogalmát ki kellene törölni a jógából. Amennyiben az ember ilyen beállítottságú úgy az egója a spirituális fejlődésének útját állja.

Az egyik első lépés a változás megtapasztalásának útján nem más mint egyszerű tanítások követése. A jógát nem egy adott értelmezés uralja, viszont az igaz jóga megtapasztalásához vannak következetes jóga alapelvek, vagy tanítások, amelyek a terjedelmes Védikus írásokban megtalálhatóak és amelyeket az embereknek követniük kellene.

Egy olyan shala, amely rendelkezik bizonyos tanításokkal vagy alapelvekkel segít az önfegyelem kialakításában is. Egy nagyon egyszerű példa, hogy amikor az ember elmegy a shalába az aznapi gyakorlás végett, akkor a gyakorlás kezdete és vége közötti idő egyfajta időrést vagy időablakot teremt. Mondjuk, hogy reggel hétkor kezdődik a gyakorlás. Ez esetben az ember hatkor felkel és megmosakszik. Előző este már figyel arra mit eszik, és hogy mikor eszik. A jóga tehát egy idő után többet fog jelenteni, mint a test hajlítgatását. Az egészség általánosan javulni kezd mivel az ember egész élete fegyelmezettebbé válik. Erre lassan és idővel kerül sor, de ezek azok az irányelvek, amelyek az embert a spirituális úton vezetik.

Sokan járnak ashramokba azért, hogy egy-egy tanítást elsajátítsanak, és előadásokat, satsangokat (szentbeszédeket) hallgassanak egy swamitól vagy egy spirituális vezetőtől. Jó gondolatokért mennek oda és amikor jó gondolatok járják át az embert, akkor a tettei is jókká válnak. Ebben az értelemben a shala is egyfajta ashram. Az ashramokban a tanárok életüket a gyakorlásnak szentelik. Korán kelnek és a diákjaiknak szentelik magukat. Azt szeretnék, hogy a diákjaik is azt a jót tapasztalják, amelyet ők maguk is megtapasztaltak.

Amikor az ember rátalál a megfelelő jóga környezetre, úgy az magához vonzza. Elméje, teste és a lelke automatikusan vissza akar térni, hogy gyakoroljon. Az, hogy magát a teret, hogyan ápolják, gondozzák, az a tanártól függ. Ha pletykálnak, összevissza beszélnek, úgy ilyen légkör alakul ki és az átalakulás folyamata csekély mértékben tapasztalható meg. Ha a tanár lelkiekben gazdag környeztet teremt, spirituális beszélgetésekkel és gondolatokkal, úgy a tanuló elméje is sok tekintetben átalakuláson megy keresztül. Ami egyedül otthon ülve szintén nem történik meg.

Forrás: Sonima.com
Szöveget fordította: Szabó Gergő
Mantra ének: Endrődy Zsófia

Saraswathi Jois Budapesten ÖTÖDIK nap

Saraswathi Jois yoga

A lélekemelő

Mint tudjuk, az astanga vinyásza jóga irányzatában gyakorló jógi egy olyan mágikus képességekkel felvértezett lény, aki a szombati napon nem áll a varázsszőnyegére, legfeljebb szellőzni engedi azt (Őt) szabadjára. Ez a hét képezi a kivételt, amely a tradicionálisan elismert szabályt erősíti. Az ebben a felállásban utolsó közösen töltött nap kimondottan erős. Tipikus esetben, ha a hét végi vezetett órára gondolok, gyakran mint a testre mért végső csapás víziója jelenik meg annak közeledte.  Szorozzuk ezt most meg öttel… De azzal is tisztában vagyunk, hogy semmilyen körülmények között sem érdemes felesleges elvárásokat támasztani a gyakorlásunkkal szemben, ezt bizonyítva a darabokra hullás helyett ma mindenki teljesen egyben, mi több, egységben van. A test persze mára már erőteljesen tiltakozik: remeg, reszket, éhes, szomjas– közben pontosan érezni, mindez csupán az elme és a test között ismétlődően lezajló játszma ünnepi különkiadása. Az elme végül diadalmas győzelmet arat: a fizikai határok elmosódnak, a testek pedig, mint a földgömböt körbefonó légifolyosók biztosítják a szabad energiaáramlást a radarjainkkal még befogható mikrokozmoszban. A közös ének erejét a napokban többször említem, de azt hiszem, nem hangsúlyozom eléggé a gyakorlásban betöltött szerepét. A mantrák mindent átható rezgése és Saraswathi gyengéd játéka a dallamokkal olyan zsilipet nyit meg a szíveken, mely egyszerre görgeti a mélybe a bennrekedt mázsás súlyokat és repíti a lelket légies könnyedséggel a magasba.

No pain, no gain

Az utolsó gyakorlással töltött nap konferenciával zárul Saraswathi és Sharmila vezetésével. Elhangzik egy rövid összefoglaló Saraswathi gyakorlásának kezdeteiről és a tradícióra vonatkozó főbb irányelvekről. Az astanga gyakorlásában rejlő kihívásokat és a rendszeresség pótolhatatlan szerepét nem is szükséges hosszan ecsetelnie, a csapat egyetértést sugalló mosollyal bólogat. Sokaknak talán nem is a fent említett tényezők, sokkal inkább a gyakorlással jövő fájdalom szegi kedvét vagy töri ketté az astangás pályafutását, de Saraswathi ezen a ponton bölcsességgel telített, magával ragadó kacajjal emlékezteti tanítványait egy fontos, számunkra többnyire életidegen gondolatra: „No pain, no gain.” Harsány nevetés, telitalálat! De szó esik további nagyon fontos és talán az irányzat keménységéből adódóan ritkábban érintett témákról: a gyakorlás női perspektívájáról, a várandósság tekintetében védett időszakokról, valamint a gyermekvárás alatti és az azt követő gyakorlás támogató jellegéről is. És persze az astanga jóga édesanyja sem rejti véka alá a tradíció által általánosan vallott nézetet, mely szerint több jógairányzat, és főleg jógaként felcímkézett mozgásforma létezik, de a kényelmesnek ható nyújtózások következtében ne számítsunk komolyabb szellemi fejlődésre. Vagy egyszerűen, Saraswathi szavaival élve: „This is not yoga.” Az elhangzó gondolatok tartalma letisztult, sallangoktól mentes, kristálytiszta tudást közvetít. Búcsúzóul megköszönik a gyakorlással közösen töltött napokat és szeretettel invitálják a varázslótanoncokat Májszúrba. Szóval csak semmi kifogás!

Némileg megfoghatatlan, hogy a végéhez értünk (közben afelől is megvilágosodtunk, hogy nem is a vezetett gyakorlás nehéz, hanem a tűző napon való matraccipelés). Ezúton is köszönet mindenkinek, aki teljes lényével jelen tudott lenni, és természetesen azoknak is, akik lélekben töltötték velünk az elmúlt napokat.

Namaste

Élménybeszámolta: Bata Timi

Saraswathi Jois Budapesten NEGYEDIK nap

HAJÓ

A lét elviselhetetlen könnyedsége

Szó mi szó, fáradunk. Felfedezhető azonban ennek a fizikai kimerültségnek a pozitív hozadéka, ugyanis az általánosan túlpörgött nyugati elménk is kezdi lassan megadni magát a gyakorlás idejére, már nem képes olyan zavaróan zakatolni, így ma az tűnik fel, ahogyan a tudat erőlködése feloldódni látszik a mozdulatokban. Olyan iszonyú ritka ez az állapot a mindennapokban, hogy a szokatlan könnyedség néhány légzés erejéig már-már nyugtalanító. Mindenesetre teszünk egy-két lépést az elme megszelídítésének irányába, remélhetőleg a későbbi gyakorlások során is felidézhető lábnyomokat hagyva az egyébként folyton szélfújta homoksivatagban. A ászanázást tekintve minden a már megszokott módon és ütemben zajlik a matracon. Abban a kedvező körülményben is mindannyian egyetértünk, hogy írmagja sincs az ászanabajnokság-hangulatnak, mindenki a saját gyakorlásával van el- és lefoglalva. Na jó, nem állíthatom, hogy jómagam például nem szoktam lefelenézőben olykor fürkészni a fordított világ nyújtotta kilátást, de csak azért teszem, mert olyan üdítő ennyi gyakorlót egy helyen, szép sorokba, színes matracokra rendezve látni.

Délutáni közös ringás a Dunán

A profi szervezésnek köszönhetően a gyakorlócsapat egy közös hajózáson is részt vehet, amelyen Saraswathi és a vele együtt Budapestre látogató családtagjai is jelen vannak. A hajóút közben nem csak a nap ragyog, de a gyakorlótársak is. Sőt, a Főnök is megérkezik a fedélzetre (a beszámolók idejére legitimálom a megnevezést), jóleső a kötetlen, közös időtöltés és a sok nevetés. A hajó akkusztikailag körülhatárolt terében zeng a mesés kirtan, a fiúk-lányok odaadó énekét Saraswathi egy asztalnál ülve, csendesen szemlélődve fogadja be szívébe. A legmosolyfakasztóbb jelenet amúgy a Hare Krishna dallamával ellebegni a Parlament előtt – reméljük a Duna sodrása közvetít néhány békét hozó hullámverést az Országház falai felé is. Egységében nézve, nehéz eldönteni, a hajó melyik végében kellemesebb töltődni, de az elmúlt napokat úgyis a folyamatos áramlásnak szenteljük, ezért felesleges is lenne ezen gondolkodni.

Élménybeszámolta: Bata Timi

Saraswathi Jois Budapesten HARMADIK nap

group

Kamerák közt dirstit tartani

Talán élhetek a kifejezéssel: elég nagy durranás a tradíció ilyen jeles képviselőjével együtt dolgozni, fejlődni… Ennek fényében ma reggel megjelentek a képet és hangot rögzítő segédeszközök a teremben, na meg a kütyükkel a matracok között lavírozó fiúk. Nem ér váratlanul a helyzet, tegnap már direkt előírták a dress code-ot: semmi több, csak a legszebb mosolyunk. Ehhez képest ma reggel némileg enerváltan érkezünk, de ez mit sem számít, átadjuk magunkat a sodrásnak, az utpluthit is nagyjából vígan tartjuk, amíg Saraswathi tízig számol – ez a tízes skála amúgy egyedi, mivel a kilences (és/vagy a nyolcas, változó módon) kétszer szerepel rajta, de a chaturangák is el-elnyúlnak az időben. Saraswathi arckifejezése közben derűt sugároz, ezt onnan tudom, hogy ilyenkor bevetem a valószínűleg legszebb mosolyom és felnézek bizonyítva az időérzékelés relativitása iránti örömöm. Izzasztó, de ma is kellemes a közhangulat. Néhányan pszeudo-megfigyelőként voltak jelen a gyakorláson (azért pszeudo, mert a tapasztalatok szerint nem is lehet kívül maradni), ilyen megbízható forrásból tudom, hogy az igazítások profik, tükrözik a tradicionális indiai stílust és minden korosztályú gyakorlóra kellő, precíz figyelem jut. A gyakorlás végén közös fotó készül, a menedzselési izgalmak ellenére pikk-pakk gyorsasággal.

A fizika alternatív törvényszerűségein túl

Ilyen ritmus mellett egyelőre nem egyszerű mutatvány befelé fókuszálni. Annyi bizonyos, hogy valami zajlik kívül-belül, esetemben ezt csak néhány villanás sejteti ezidáig. Ma, amikor a chanting alatt elcsendesültek a kamerakattogások, és (végre) az elmét is béke lengte körül, egy kis időre visszatértünk a korai életszakasz egyik legnagyobb biztonságot nyújtó, egyúttal mégis szeparációt szimbolizáló életterébe: a matracokon ringó bölcsőinkbe. Mindenki a sajátjába, pontosan abba, amelyikbe védtelen csecsemőként beleszületett. Van tehát mégis valami egészen megfogható abban, hogy mindannyiunk ősanyjával töltjük ezt a néhány elsuhanó napot.

Élménybeszámolta: Bata Timi

A hónap bandhája: november

Bata Timi

Hosszú idő elteltével ismét hónap bandhája interjú. A pár hónapos kihagyás oka, természetesen nem az izgalmas, elhivatott gyakorlók hiánya, szerencsére ezzel nagyon jól állunk, az utóbbi időben inkább az idő volt a szűk keresztmetszet . Az új bandhaworks létesítése minden energiánkat felemészti, ez jelenleg a priorítás, hogy meg tudjuk teremteni az alább is olvasható csodákhoz a megfelelő körülményeket.

November hónap bandhája három év Himalája-i tartózkodást követően, legyőzve félelmeit ellátogatott Dél-Indiába, az “ászanabajnokságok” földjére, ahol is megismerkedett az astanga vinyásza jóga esszenciájával és az út(irány) világossá vált. Habár a belő békét bizony nem adják ingyen a “sthira sukham asanam” még messze van, a lelkesedés és az ébresztő óra folyamatos hajnali csöngése töretlen. Fogadjátok szeretettel Timit astangás történetét:

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Timi: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen!

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Timi: Az első kérdésed máris nagyon izgalmas, köszönöm! Az astangához és a Bandha Workshöz vezető útra visszatekintve elég sok meghatározó mérföldkövön vagyok túl. A kezdet valahol ott gyökerezik, amikor először feltettem a Nagy Kérdést magamnak és a környezetemben elő felnőtteknek, hogy mi végre létezünk a Világon. Ez időben valamikor a gimnáziumi évek elején történik, majd valahonnan tudomást szerzek a Jóga varázslatos világáról: gyönyörű emberek, emberfelettinek tűnő testhelyzetekben, elképesztő erőt demonstrálnak. Mágnesként kezdett el vonzani az emögött álló tudás. A gimnáziumi érettségi műhelymunkám már a jóga (és más technikák) tudatmódosító hatásainak szenteltem, a pszichológia tudományának berkein belül. Majd az egyetemi évek alatt egy puszta véletlennek vélt találkozás kapcsán botlottam bele a Himálájai Jóga Tradíció ágazatába, ebben eltöltöttem kb. 3 évet, meg is indult a befelé figyelés folyamata, ám a kevés ászanázás következtében a hosszabb üléseket sem bírtam fizikailag, és a rengeteg belső folyamatot sem tudtam jól „kidolgozni” magamból. Kellett tehát a váltás, de a kényelmesnek vélt megvilágosodás útján nem voltam egy ászanabajnok, és meg kell vallanom, nem is vágytam rá, hogy meghaladjam a fizikai komfortzónám határait, sőt! Majd következtek a különböző stúdiók jógaórái és az eltérő irányzatok, az otthoni online videós gyakorlások, közben egyre elveszettebbnek éreztem magam, és zsigeri módon vágytam rá, hogy jöjjön végre valami Igazi. Érdekes, hogy ebben a fázisban egyszer már rátaláltam a Bandha Worksre, de olyan komolynak tűnt a dolog, ami az ajtó mögött zajlik, hogy nem is mertem benyitni. Szerencsére egy kedves barátnőm éppen azt újságolta akkoriban, micsoda új szerelem számára az astanga, én pedig jól elszörnyedtem tőle 🙂 Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a félelem mögött lehet valami izgalmas, amit ki kell próbálnom, így csöppentem be Hozzátok az első, vasárnapi, kétórás vinyásza órára, ami után egészen egyszerűen nem tudtam mozogni órákig. Rá kellett ébrednem, hogy a hőn áhított belső békét bizony nem adják ingyen, elkezdtem hát látogatni a délutáni half led órákat, majd következett a kezdő tanfolyam, és végül óriási erővel szippantott magába a hajnali Mysore. Eközben persze rengeteg, az astanga rendszere iránt táplált ellenállást küzdöttem le magamban nap mint nap.

BW: Úgy tűnik igen motivált vagy. Ez valamiféle kezdeti lelkesedésnek tekinthető vagy pár hónapos – azaz igen rövid – reggeli Mysore pályafutással a hátad mögött, közelebb kerültél a nagy kérdés megválaszolásához?
Timi: Hmm, a lelkesedés… Az alapvetően nem tartozott bele az induló csomagba. Azt éreztem, hogy ide valamiért jönnöm kell, de eszemben sem volt fejest ugrani a heti hat gyakorlásba, ugyanis elképzelni sem tudtam kinek van erre ideje, energiája, és egyébként is. Ha a tanfolyam után nem következik az ösztöndíj (amiért örök hála az egész Bandha-csapatnak!), kicsi a valószínűsége, hogy kiépül bennem a mostani lelkesedés. Az elején ezzel szemben minden erőbedobással voltam dühös és dacos, onnantól, hogy finom utalással előírtad a heti hat gyakorlást :-). Majd azért, amiért minden részecském szörnyen fájt, és egy végtelen vergődésnek tűnt az első hónap. Igyekszem tartósan az emlékezetembe vésni ezidőből azt a gyakorlást, amikor az ászanázás utáni relaxációban egyszer csak levált a testemről a dac, és elkezdett tőlem függetlenül létezni. Ez volt az első „váó-élményem”. Az esetet követték még hasonló tapasztalások, elég megrázó, sötét képekkel, sok könnyel áztatott délutánnal. Fokozatosan fedeztem fel magamban az élet iránti hála és tisztelet érzését, valamint a félelmek oldódása is megkezdődött lassan. Abban a szerencsés helyzetben voltam viszont, hogy gyógypedagógus lévén egy teljes nyári szabadságot tölthettem a saját magam megfigyelésével, így ez az igen rövid idő visszatekintve némileg időtlenné vált. A nagy kérdésre vonatkozó tapasztalataim még annyira zsengék, nehéz őket szavakkal megformálni, de megpróbálom. A Santinaval töltött Mysore hét jelentette ezen a téren az áttörést, nevezzük így. Óriási élmény volt, amilyen elképesztő energiával töltötte fel maga körül a teret, és ahogyan segített rácsatlakozni a felettünk álló tudásra, a mindent kitöltő és éltető forrásra. Erről korábban legfeljebb ábrándjaim voltak. Azóta hagyom magam általa formálódni és minél több időt tölteni tudatosan is ebben a varázslatban… így talán egy nap közelebb kerülök a válaszhoz. Számtalan megfoghatatlan változás zajlott le belül abban a néhány napban, de a legfontosabb talán, ami a jelenlegi lelkesedésem hátterét adja, a gyakorlás iránti elköteleződés, ami továbbra sem feltétlenül megy játszi könnyedséggel. Mostanában olyan a hajnali Mysore, mint Alice-nek Csodaország. Tiszta szerencse, hogy minden nap, még reggeli előtt, hat képtelenség megengedett :-).

BW: Mi történik “Alicel“ a reggeli után? Hogy épül be az astanga koncepció a reggeli gyakorlás utáni időszakba, az emberi kapcsolataidba, a világhoz való viszonyulásodhoz? Persze ha beépül egyáltalán!?
Timi: Végül is, előfordulhat, hogy nem beépül, hanem inkább új tereket nyit meg :-). Akárhogy is legyen, minden, ami a gyakorlás után történik, végtelenül érdekes, színes, vibráló, mintha ajándékba kaptam volna egy elmekaleidoszkópot, amin keresztül mostantól szemrevételezhetem a világot. Szeretek a gyakorlás utáni, a külvilág számára titokzatosnak ható tudatállapotban időzni mielőtt visszaintegrálódnék a napi tevékenységekbe és a feladatkörömbe. Utazótanári munkámból adódóan nagyon sok, eltérő korosztályú és szociális háttérből építkező emberrel kerülök összeköttetésbe nap mint nap, ami rengeteg információ- és érzelem-menedzselést követel meg. Ilyen rövid idő elteltével is az a benyomásom, az astanga gyökeres változást hoz az emberekhez való kapcsolódásban, segít ugyanis lefejteni az interakciókról a figyelemelterelő információkat, és kiszűrni a szavakba, gesztusokba, ruhadarabokba göngyölt lényeget. Kialakít egy erőteljes megoldásfókuszú figyelmet, miközben takarékra kapcsolja a pszichés megterhelést. A gyerekekkel való kapcsolataim minősége is megváltozott; azt hiszem, otthonosabban mozgok az alternatív világaikban, emellett pedig nyugodt, kiszámítható keretekkel rendelkező teret tudunk kialakítani a közös munkához. A „személyes” kapcsolataimban az a legmeglepőbb, ahogyan elfelejtem lefuttatni a jól bejáratott játszmákat :-). Érdekes még mostanában, hogy „ismeretlen” emberek is szívesen kezdeményeznek beszélgetést velem pl. az utcán, a vonaton… mintha átutazó ismerősök lennénk. A világhoz való viszonyulásom is formálódik, szinte minden napra jut olyasmi, amire rácsodálkozok magamban és másokban egyaránt, a jámák és a nijámák pedig iránytűként segítenek eligazodni az új tapasztalatok között. Igyekszem minden helyzetben figyelni a reakcióimat, tanulni belőlük; örülni annak, ha egy korábban nehezen értelmezhető helyzet egyszerűsödik, magától értetődővé válik, ezzel párhuzamosan pedig monitorozni, mikor kerülök újra és újra ugyanazokba a hibahurkokba, pl. mitől leszek türelmetlen vagy dühös és miért pörgök bele ismét ebbe az érzésbe. Ahogyan a gyakorlást, úgy a megfigyeléseimet is igyekszem felmenteni az értékelés alól. Azután pedig minden gyakorlás új kezdet és újabb lehetőséget tartogat magában a feloldódásra.

BW: Említetted a jámákat és nijámákat (astanga jóga első két ága) mint iránytűk az önismeret útján. Melyik a kedvenced – aminek a tartása nem okoz problémát – és melyik ami akár komoly kihívást jelent számodra?
Timi: Tekinthetjük úgy, hogy az önfegyelem terén nem jeleskedem, amiért kilépek a kérdésed kereteiből 🙂 De nem foglalhatok bátran állást amellett, hogy valamelyik alapelvhez maradéktalanul illeszkednének a gondolataim, szavaim és a tettekben megnyilvánuló viselkedésem is. Eleve úgy érzem, mindhárom létmegnyilvánulás más kontrollt kíván meg és előfordul, hogy az egyik annyi figyelmet igényel, amennyit még nem tudok neki szentelni a napi „funkcionálás” közben. Továbbá az irányelvek egyes alkomponenseivel még pirkadati fázisában tartunk, így a jámákat és nijámákat fokozatosan töltöm fel tapasztalati tudással. Ráadásképp következik az átfedések esete 🙂 Az egyes irányelveken belül komoly kihívásokkal is találkozom, ahogyan felszabadító élményeket is megcsillantanak magukból. A nem ártás terén például óriási szabadság, hogy stabillá vált a vegán életvitelem. Négy év vegetáriánizmusból egy évet töltöttem vegán próbálkozással, viszont sok belső konfliktust szült az akarásból gyökerező igyekezet. Aztán megérkezett az astanga, és lecsendesítette a hezitálást, anélkül, hogy erőfeszítést kellett volna kifejtenem. Talán azért is könnyű vegánként létezni, mert a legtöbb esetben ez egy egyirányú kontroll, a döntéseimmel (pl. vásárláskor) a lehető legkisebb ártást célzom meg, miközben általában nem lép fel túl sok értékelendő tényező, nem próbál (vagy nem tud) befolyásolni senki. Viszont sokkal nehezebb az ahimszát követni az emberekkel való kommunikációban, ahol egy dinamikus folyamatban kell helyt állni és adott esetben bekapcsolódik például az igazság kérdése is. Ideális esetben egy érzelmekkel túltelített információcserében ki tudom zárni mások és a saját érzéseimet is, kiszűrni, amit érdemes továbbvinni a helyzetből, és mindenki számára békésen, konstruktívan kezelni a szituációt. Máskor nagy kihívás tisztán kommunikálni, anélkül, hogy másokra erőltetném az igazat/m. Előfordul, hogy kifelé teljesül az erőszakmentes kommunikáció és az igazság is, belül azonban hullámot ver néhány ártó gondolat… Meg az is, hogy elszabadul az őskáosz, és csak utólag pislogok nagyokat, hogy honnan eredeztethető mindez. A szavak szintje egyébként is igen megtévesztő, mivel jórészt köszönőviszonyban sem állnak a valósággal, ráadásul mindenkinek saját szövésű szűrője van rájuk – ez az „egyet mondok, kettő lesz belőle” tanulsága. Az erőszakmentesség terén a saját magamhoz vagy inkább az Önvalóhoz való viszonyulást is megemlíteném, hagyni leépülni az egóvezérelte, ártó gondolatokat és szeretettel fordulni felé(m) ugyanannyira kihívás, mint amennyire kedvenc. Ha kicsit távolabbról tekintek a jámákra és nijámákra, nagyon érdekes, ahogyan önindítottan elkezdenek működni a mindennapokban, és ahogyan maguktól formálódnak bennem, például azzal, hogy bezárják a látszólagos szabadságot kínáló kiskapukat, és feltárják helyettük azokat az ajtókat, amelyeknek köszönhetően megkönnyebbülést, megnyugvást, szabadságot, hálát, valódi örömöt üdvözölhetünk az életünkben.

BW: Azon túl, hogy korán fekvő, kelő Mysore gyakorló lettél, nem hiányzik az életedből az éjszakai élet izgalma sem… Rendszeres látogatója vagy a Drámászana önismereti foglalkozásoknak is. Mi a legmeghatározóbb avagy leghangosabb élményed amit átéltél ezen események alkalmával? (Nyomdafestékkel ne foglalkozz mi álljuk!)
Timi: 😀 😀 … Ezzel el is értük az astanga-féle intimitás csúcsát (vagy még korai a feltételezésem?) A Drámászana világa valóban tartogat meghatározó élményeket, és nem is tudom hirtelen, hogyan éljek a felajánlott nyomdafestéketekkel :-). Magamat is meglepő és néha zavarba ejtő érzések, képek törnek fel abban a hatvan-végtelen percben. Van némi önismeretet, drámát megélt múltam, de nem számít összehasonlítási alapnak, itt valami egészen új fejezet vette kezdetét ezen az úton (is). A csípőnkben raktározott kőkemény feszültségekről már olvastam korábban, véletlenül, de nem tudtam mihez kezdeni ezzel az információval. Most már van szerencsém barátkozni velük. Ha címet is kellene adnom az átélt élményeknek, valahogy így tudnám megragadni őket: Panorámaturizmus az ŐsMéhben és Egybeolvadás az UniverzumFérfivel. Valójában egy folyamatnak tűnik a két esemény, némi időbeli megszakítással, ami nem is számít zavaró tényezőnek. Eddig csak képekben és érzésekben voltam/vagyok ebben az áramlásban, a szavak erdeje sokkal kaotikusabb, de talán nem realizálja túl az élményeket. Valahogy úgy tudnám leírni, mint egy utazást, először a Forráshoz, ami a testemben a saját méhem területének felel meg, tágabban viszont mindannyiunk bölcsőjébe vezet az út. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy nagyon sok, és erős fájdalmat éltem meg eddig fizikai szinten ebben a szervemben, és meglehetősen negatív hangulat jellemezte a viszonyunkat. Ami itt fogadott, valóban véres csatamezőre hajazott (ezt már korábban is láttam), és rettenetes fájdalmat hozott, nem csoda hát a hangerő. Amíg nem fogadtam el ezt az ősinek megélt fájdalmat, csak a merő tiltakozás volt jelen. Pedig ez a szenvedés valószínűleg mindannyiunkban bennünk van, a belső empirikus megfigyeléseim alapján :-). Ott sorakozott az összes női ősöm, bennük pedig az ő női őseik (szorozva a végtelennel), ez tarthatatlan kín. A szenvedés mellett, egyébként megdöbbentően közeli távolságban, mindenhol ott van az ősi kegyelem is, mint egy határtalan, eredendően létező fényforrás, amelynek csupán megengedni kell, hogy kitöltsön. Ez ellen ugye szorgosan dolgozunk a napi felesleges frusztrációink révén, így hát mégsem olyan „boldogan éltek, míg meg nem haltak“-típusú a történet, igyekszem ezért rendszeresen beépíteni a gyakorlás végére az erre irányuló fókuszt, hogy utat találjon magának ez a melengető, gyógyító energia… A dráma második felvonása ettől is kalandosabb 🙂 Az mondjuk ismerős érzés, ahogyan a női mozgató energiák áramlanak bennem, olykor (mindig) elég hektikusan, és az is megvan, hogy az ellenkező nemnek is van „ilyenje“, de hogy ez a kettő egyszerre uralja a testem, az csak ritkán, vagy nem is, nem tudom, erre nincs is alkalmas kifejezés a szótáramban… Ez az élmény, talán mondhatom, természetszerűen hoz magával felnőtt tartalmú képeket, és valószínűleg csak azért, mert elsőre nem kép-es ettől eltérőre, erre kondicionálódott a megértésem, pedig nem is fedik a valódi tartalmat. A női és férfi „infó“ adás-vételt egyébként is a világ egyik legmisztikusabb áramlásának élem meg, és a folyamatába is szerelmes vagyok, bármennyire is fájdalmas területről van szó, újfent. A valós tartalom pont ebben a fájdalomban gyökerezik, hiszen olyan ritkán, de az is előfordulhat, hogy soha nem találkozik őszinte valójában a két energia a hétköznapokban, a helyét pedig valamiféle tudattalan hiányérzet tölti ki. Ebben a drámászanányi időben, azt hiszem, közelebb kerülhettek egymáshoz, néha talán össze is értek, keveredtek, harcoltak, elfogadták egymást. A találkozások legmegindítóbb pillanatai éppenséggel csendben történtek, de a generálódott fájdalom hevesebben távozik, amitől ismét volt mit hallani. Ezen a ponton a szívem is bekapcsolódott a szereposztásba, akinek át kellett szűrnie és ki kellett magából engednie (vagy inkább löknie) a bennrekedt fájdalmat, ami szintén mindennapos munka, ha jobban belegondolok. A fináléban már csak a szív számított, ahogyan midig is az övé a láthatatlan főszerep. Azóta kissé tisztult, átláthatóbbá vált a fátyol, ami egyébként gondosan elfedi, és megakadályozza a tiszta érzések beengedésében. Ez a fátyol alapvetően jóindulatú védőrétegként került rá, mint egy magasfaktorszámú naptej a bőrre, mégis inkább az ózonréteget foltoznám be helyette.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Timi: Néhány héttel ezelőtt valószínűleg letudtam volna azzal a három szóval a kérdésed, hogy „egyik sem“ és „mindegyik“, valamint tovább ragoztam volna, miért is nem kifejezetten szeretek ászanázni. Talán mostanában kezdem megérteni, „mire jó ez az egész cirkusz“ (idézetek a fejemből), mit csinálok, vagy éppen mit nem, reggelente a matracon. Ilyen szemszögből a „szeretek – nem szeretek” keret is eleve nonszensszé válik. A fizikai erő és hajlékonyság kezdeti, épülő szakasza persze alapvető kihívást hordoz magában minden ászana tekintetében, jó ideig a „túlélés“ volt az elsődleges célom ászana-szinten. Néha már sikerül meghaldni ezt a testi érzetet, és azon túl, hogy az egyes ászanák mennyi fájdalmat vagy kényelmet hoznak aznap, megfigyelni, mi történik a nyers, fizikai tapasztalat mögött. Ettől kerül egy ászana „jófej“  vagy „rémálom“ kategóriába. Ugyanis még gyakran kapnak címkét, pedig nem érdemlik meg. Egy ideje például jó a tárogató marícsászanákban lenni (azt nem állítom, hogy bennük, rajtuk dolgozni is mindig kellemes). Ellenben, és nem tudom másképp megfogalmazni, azokban az ászanákban, amelyekben nem tudok egy képzeletbeli téri-vizuális kontrollt tartani a testem fellett (vagyis, mintha megszűnne a fizikai tér körülöttem), jó esetben csak szorongás, de fejenállás közben (vagy csak a gondolatától) sokáig halálfélelem tombolt az elmémben. Olyan ez az érzés, mintha egy szakadék fölött kifeszített zsinóron kellene végigsétálnom, vagy… konkrétan fejenállnom 🙂 Az úrdhva dhanurászana is nagyon hasonló kontrollvesztés-élmény. Arról még nem tudok beszámolni, hogy teljesen szertefoszlott volna ez a világvége-hangulat a levezetők végére, de sokat változott. Az is érdekes, ahogyan a hétköznapi eseményekben kezdem sorra felfedezni az ászanákat, pl.: „ez a vizsga most egy fejenállás“, „ez a sorban állás meg felér egy utthita hasztával“. Ilyenkor csak megfigyelőként vagyok jelen, kidolgozni vagy feldolgozni ezeket a tapasztalatokat a matracon lehet igazán, a valódi ászanák kitartása közben, még ha nem is tudatos módon, a fizikai korlátjaim meghaladásával. Talán jobb is, hogy nem tudatosan történik, mivel sokkal mélyebben gyökerező mentális sémák is felszínre törnek a gyakorlás közben, gyakran anélkül, hogy a tudat számára megragadható gondolatokban manifesztálódnának. Egy pszichodrámán alapuló önismereti úthoz viszonyítva előnyként élem meg az astangában, hogy nem szükséges ezért minden alkalommal a múltban időzni, újból és újból azonosulni egy érzelemmel, ami eleve nem is valódi alkotóelemem és mégis nehéz hozzá nem ragaszkodnom. Természetesen ez is egy szubjektív megélés. És ha már a dráma felé kanyarodtam, ide szeretném kapcsolni a Drámászanát, ami minden tekintetben kakukktojás a gyakorlást tekintve, mégis nagyon sokat változtat a hivatalos sorozat megtapasztalásában, a felfogásomnak egészen meglepő és ellentmondó módon ugyanis elkezdett tiszteletre tanítani az ászana-fájdalom iránt, ezáltal pedig minden típusú fájdalom iránt. Amikor valahol valami fáj (fizikai vagy lelki valójában), ott egészen biztosan, egy addig engem meghatározó dolog szeretne átalakulni vagy éppen megszűnni. Persze kizárólag abban az esetben távozhat, ha megengedem neki és nem is hívom meg többé. Az esetünkben hajnali teázásra. A Nem’is Annyira Bolond Kalapossal :-).

BW: Timi! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Timi: Ó, a bandha-munka! Még kiscsoportos vagy inkább bölcsis astangásként, megválaszolni a legfontosabb kérdést… Elég nagy kihívás :-). Mindhármukkal az ismeretségünk hajnalán tartunk, nyilvánvalóan. Ahogyan haladtunk előre a beszélgetésben, a kezdetén a múla bandhát, a közepén az uddijánát, a végére pedig a torokzárat képzeltem a bandhák koronázatlan királyának vagy királynőjének. Mostanra döntésképtelenné váltam, de az utolsó gondolat-érzés jogán mégiscsak a torokzárnak köszönöm meg a megtisztelő jelenlétét, akkor is, ha csak ritkán villan fel, vagy tudatosul bennem bármiféle megtapasztalás a nyomán. Hogy miért rá esett a választás, azt talán a nem akarásban és az elengedésben fedezem fel. Ha a torokzár környékén görcs van, azzal el is fojtok minden általa felkínált, csendes, igaz létidőt, amit aznap köszönhetnék neki. Milyen nehéz is megválni a görcsöktől! És mekkora ajándék, amikor elengedjük egymást… De, ha a beszélgetésünk legfontosabb pontján is megengedhetem Alice-nek, hogy felszólaljon az elmém hátsó zugából :-), akkor a „szív-bandhát“ szavaznám meg a hónap alternatív bandhájává – a segítsége nélkül ugyanis csak céltalanul bóklásznék hajnalonta egy végtelenített matracerdőben.

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Timi: Elvakultan 😀 Viccet félretéve: valójában azt sem tudom elképzelni, milyen lesz a gyakorlás egy hónap múlva, annyi meglepő dolog történik folyamatosan, kívül-belül! Nem szeretnék elvárásokat megfogalmazni magamban, csak bízom benne, hogy minden nap őszintén hálát tudok majd adni azért, amit kapok a gyakorláson keresztül és Tőletek egyaránt, ezáltal pedig egyre mélyül és stabilizálódik az astanga-szerelem. Ha megtanulok erre mindig odaadással figyelni, a többi – úgy tűnik – valóban jön magától.

BW: Köszönöm az interjút!
Timi: Én is köszönöm az interjút és a megszavazott bizalmat!

“Keep practicing and you’ll find out” – interview with Harmony Slater

Harmony Ashtanga

Soon Harmony Slater, a KPJAYI (K. Pattabhi Jois Astanga Yoga Institute, Mysore) Certified – which is the highest level of qualification – yoga teacher is going to visit Hungary for the first time ever. Because of this, we conducted an interesting interview with her. Eight questions and eight answers about the eight limbs of yoga – about belief, doubt, Gurus and so much more.

BW: From reading your biography one can see that you already have gone a long and exciting way in your yoga “career”.
From an ashtanga point of view is it an advantage or disadvantage that you have first started in mediation practices and got degrees in religious studies and philosophy, prior to getting on the eight limbed path? These seem as the other end of the path compared to what you teach now.
Harmony: I believe that it was an advantage in some way to come to the eight limbed path of yoga the through my interest in philosophy and Buddhist meditative practices. I understood early on that the asana practice is a part of a larger lifestyle discipline. That these “exercises” of body and breath that the Ashtanga practice gives us is a method leading towards Self-Realization or a complete unveiling of Pure Awareness within ourselves. This is actually very much inline with what I teach now, and how I try to impart the inner workings of the asana practice to my students.

BW: Traditionally ashtanga yoga is thought in a parampara (guru-shishya tradition)  system of study.
Can this ancient method of teaching be effective in today’s world, when there are many students but only a few Gurus?
How is your relationship with Your Guru, ParamaGuru Sharath Jois?
Harmony: This is a great question!
Definitely there is a great benefit in learning yoga from a teacher within a lineage.
If you cannot reach the Guru of this tradition personally, practicing and learning from someone who has spent time with him assures that you are learning the method correctly.

Paramaguru R. Sharath Jois spent 25 years learning with this grandfather Sri K Pattabhi Jois (Guruji), who spent 25 years learning with Sri T. Krishnamacharya, who learned from Yogeshwara Ramamohana Brahmachari.
Each of these Gurus spent years practicing within the tradition they were taught, and claim to transmit the teachings and practice in the way they were taught.

Sharath Jois has a few Senior Students that he publicly recognizes as teachers who able to transmit these teachings in a way that he endorses.  If you cannot leave your job, or your family, or your home to practice with him directly, spending time learning from a teacher who has committed a lot of years practicing directly with him or his teacher (Guruji) will give you a very authentic experience of this practice.
These senior teachers are teaching within the lineage.  They are a part of the line of transmission – the parampara.

My relationship with Paramaguru Sharath Jois has grown steadily for over thirteen years.
It has not always been an easy connection or relationship, like most relationships it has had periods of tension.
I came to Mysore because I wanted to learn from his grandfather, Sri K Pattabhi Jois, so in the early years of my practice Guruji was the prominent figure. It took me a few years after his death to really accept Sharath as my teacher and our student-teacher relationship really solidified after this conscious choice on my part.
You cannot impress Sharath with your physical abilities or charm. He does not seek to gather students around him or make people like him. Many times I have gone to him looking for approval or guidance, and he has always pushed this responsibility back onto me. His methods of teaching have made me stronger, and have given me more confidence in my own abilities as a teacher, a mother, and in my capacity to make important life decisions.

These days I feel that our relationship is very sweet and filled with mutual respect. I am ever grateful for him and his grandfather. Paramaguru Sharath Jois truly transmits this practice and teaches it in the most authentic way, as it has been taught directly from his own Guru. He has had a very deep personal experience with the practice which he is able to transmit with clarity.  It is an honour and a blessing for me to have been able to spend so much time in Mysore in his presence and to be recognized as a Certified Teacher within the Ashtanga Yoga Parampara.

Guruji and Harmony
Guruji Sharath Jois and Harmony
SaraswhathiJi and Harmony

BW: The other day I was asked and interesting question by one of the students: How does someone become a Guru?
How do you see this? I would extend the question by adding how does someone become Paramaguru? What exactly does this title mean?
Harmony: Guruji (Sri K Pattabhi Jois) always would remind us that he never called himself a “Guru” but that it was us, who were his students, that named him as such. He would say, “I am a student, you call me Guru”.
So I think this lends itself to the fact that it is the students that decides who they want to take as their Guru, and the teacher himself, or herself, has very little to do with such pronouncements.
For me, a Guru is someone who has the ability to awaken my awareness. Who can help me grow spiritually, and figuratively can open my eyes to see those hidden realms of ignorance or areas of blindness. In India, there is a saying: Your Mother is your first Guru.  I would agree. As a mother, I can see how important it is to lovingly and patiently instruct, teach, and help my son to learn, grow, and discover the world around him, while imparting values and lessons on how to be a good human. Most of this teaching is non-verbal.
Really, this is the role of a Guru, to illustrate through his or her own life, how to be a good human in the world, and point out the areas within ourselves where we still need to do the work to grow; and interestingly, this teaching is often also non-verbal.
Parama means “supreme” or “highest” and Guru refers to the “teacher.”  It points to someone a little more significant then a mere instructor of science or art. It is a name given to someone who acts as a spiritual guide or inspiration, a special person to whom the student wishes to emulate in some way.
The Advayataraka Upanishad states in Verse 16:
“The syllable gu means darkness, the syllable ru, he who dispels them, because of the power to dispel darkness, the guru is thus named.”
A Guru then is someone who removes darkness or ignorance in another to reveal the light of knowledge that was always hidden within.
The one who is exalted or praised by the many, comes to be seen as one who is worthy of this recognition.
When Sharath Jois visited the Himalayas a couple years ago, he was given the title of “Paramaguru” or “Great Teacher” by the Holy Babas (renunciates) living there, as he was teaching such a large group of so many students who all looked up to him as their guide.

BW: We can hear of major changes from Mysore. Its seems that Paramaguru Sharath Jois is moving to a new shala and that this year -after manny years- there will be no ‘season’ in Mysore since the new shala is not completed yet. Is there any further information about these changes?
Harmony: As far as I know, Sharath has said that he is taking next season off from teaching to help his daughter with schooling and to spend more time with his family. So in this way, I don’t believe he will open for a “regular season” in 2017-2018.
He has made some comments about needing to build a new and bigger shala space for all of the students coming to learn from him, but there is no news about if this project has been started or when it would be completed. Anything more on the subject is simply speculation, as he has not made any definitive comments about his plans or whether or not he will be returning to teach after this season.

Harmony
Harmony ashtanga
Harmony yoga

BW: Asthanga vinyasa yoga is a very intensive practice. We practice asanas 6 times a week mostly in the very early hours of the day. In many cases this takes serious commitment from the practitioners. We have to go to rest early, its important when and what we eat etc… For many practitioners there comes a moment when they start to have doubts about the practice. Did you have such a moment in Your life? What is your advice to practitioners who start to have doubts?
Harmony: In the Yoga Sutra chapter 1 verse 30, Patanjali lists doubt (samshaya) as one of the nine obstacles that arises for a practitioner of yoga.
It is a very normal tendency of the mind to have doubts about why we practice and whether it is sustainable or not. Doubt acts as an obstacle to the growth of yoga within you. It can however, be a good place to start from, or to take a step back to become more clear about your motivation for practice.

This Ashtanga Yoga Method is a full life-style discipline. It demands a lot from the students that practice.
In my experience, many things just naturally fell-away from my lifestyle. I didn’t have to force myself to change or let-go, this transformation of my personality, my desires and habits started to manifest spontaneously from within. After a few years, life looked very different. This process hasn’t been a one-time shift, but rather, it is a constant gradual shedding of the past to embrace a new space, or a clearer understanding, and a deeper experience of yoga.

In moments where I have wondered whether all of the sacrifice and renunciation has been worth the painful processing I have undergone, I am comforted by the fact that I know at a cellular level that my life is better today because of this practice. I am a happier, more well-balanced person, healthier mentally, emotionally, and physically. My son gets the best version of his mother on any given day, and without this Ashtanga Yoga method I may not actually be here to express this message to you.

Sometimes we have to relax our insistence upon the rules to make space for our lives to unfold. This goes for too much insistence upon the “rules of practice” as well. We have to learn to integrate practice into a full and abundant life, filled with people, activities, and things that we love. We are not to sacrifice ourselves on the altar of sadhana, but rather, joyfully we learn how to simultaneously give and receive again and again, as the the benefits of making time to surrender daily to a power that is beyond our own understanding, start to color every experience.

BW: In the ashtanga vinyasa yoga tradition the practitioners first study asanas and than the yamas and niyamas will follow. How about the rest of the limbs, when do we practice pranayama, meditation? How does this tradition work?Harmony: Guruji would always talk about entering the Ashtanga Yoga Method through the practice of Asana. He would say that only after students start to more consciously inhabit their own bodies and increase their awareness of sensation, can the Yamas and Niyamas be practiced. The mind will naturally be drawn towards behaviour that is not-harmful, truthful, not-stealing, restraining one’s energy, and not-hoarding.
The results of a mind and body aligning more closely with dharma (the cosmic law of the universe) is that one abides in a state of naturalness, contentment, discipline, introspection, and seeing oneself a part of something greater then just the individual experience. These are the Yamas and Niyamas – the first two limbs of yoga.

Within our Asana practice we become aware of how we are breathing. We start to deepen and lengthen the breath through the vinyasa and this is the beginning of pranayama – the expansion of the prana or breath. Paramaguru Sharath Jois is now teaching students to practice a simple alternate nostril breathing exercise at the end of Primary series.
This pranayama exercise is an excellent starting point for the fourth limb. More advanced pranayama exercises with longer Kumbhakas (breath retention) is introduced at a later stage of practice, usually when the student has completed Intermediate Series or Advanced Series.

There is no formal meditation technique prescribed in this method of yoga.
Sharath often tells students that one of the most effective ways to calm and focus the mind to prepare it for the experience of deeper states of concentration is Japa (mantra recitation). Students have been told to recite a mantra of their choice or one recommended by their teacher for 108 repetitions. This practice is an excellent starting point for directing and concentrating the mind, which can start to shift the focus inward.

Pattabhi Jois and Sharath Jois teach that the experience of Dhyana (meditation), as it is defined in the Yoga Sutras, is a state that transcends the mind and arises spontaneously when the practitioner is firmly established in the first four limbs.
It begins with Pratyahara, the fifth limb of yoga, which is a complete withdrawal of the mind-stuff from the senses and culminates in seeing all things as One. Dharana, a deep state of concentration is followed by Dhayana, an unbroken stream of meditation, and Samadhi, the complete absorption of the individual into the Supreme Self.

Family yoga
Harmony 7th series
RED HArmony

BW: Ashtanga yoga is primarily a self-knowlagde system and not a religion. In this light what is the significance of the 5th niyama -“Ishvara pranidhana”- surrender to the higher being? So practitioners need to believe in something? How should this be understood?
Harmony: This is a really good question. The Yoga Sutras do not talk about “God” or needing to believe in a God or Personal Deity of any kind. Interestingly, Patanjali is quite scientific in his approach to Yoga.
However, as a practitioner of Yoga we need to believe in something. We also need to cultivate the qualities of humility and graciousness through our practice.
One might believe in the power of the practice itself, or the interconnectedness of all consciousness or all beings. Alternatively, it might be a belief in a universal energy or a primordial vibration, or it could be called God or a particular deity. However, regardless of what one chooses to believe, the practitioner has to correctly see herself or himself under the immensity of something beyond their complete understanding or control.
There are many other options of course, and Patanjali himself writes in chapter 1 verse 27 that “Om is the syllable that best represents Ishvara” and in verse 28 he writes, “the repetition of Om with contemplation and feeling brings about deeper states of concentration.”
So, you see in the Yoga Sutras, it is feeling of being connected to something, a part of the primal sound Om that comes from repeating Om as a daily practice of Japa (mantra recitation) that is prescribed as the method for cultivating Ishvara Pranidhana.

BW: As a Certified teacher you travel around the world to share the teachings of ashtanga yoga as you have learned it in Mysore. Do the teachings have a similar effect everywhere or, are there local differences? What is your experience?
Do people have similar questions and doubts or, this varies according to the local cultural environment? Could you give an example of the most interesting question you have been asked in the topic?
Harmony: The teachings of Ashtanga Yoga pretty much have the same effects on all humans, as there is more similarities in our experience of being human then there are differences.
If the student is open to allowing their deeper hidden emotions, memories, and beliefs to come to the surface for examination using the practice as a tool for this revelation, then this method will work. If a student is more inhibited by their culture or background or fear, then it can take longer to work, so the rates are variable between individual students.

The questions and doubts that people face are very similar.
Life is fast and busy and in my experience mostly students ask questions like, “is this practice sustainable?” “is this practice for me?” “how can I get up so early in the morning?” “how can I maintain my practice and raise a family?”
The answer to all of these doubts is “yes – where there is a will, there is a way.” Sometimes the way isn’t linear, and sometimes we have to alter our notion about what it means to “practice” or what it looks like to “practice”. The Ashtanga Method is about learning how to become flexible, not only in our bodies, but in our approach to practice also. Sometimes, too much insistence upon the rules is actually the obstacle.

One of the most interesting questions I have been asked was, “will this practice make me enlightened?”
I responded, “keep practicing and you’ll find out.”

BW: Thank you very much Harmony! See you soon in Budapest!

 

This interview could not have been completed without the contribution of Évi Farkas and Dani Dobai.

A hónap bandhája: május

Livi

A hónap bandhája interjúsorozatunk fennállása óta most először fordul elő, hogy valakit másodszorra is mikrofonvégre kapok. Nem véletlen a választás. Három éve az első beszélgetésünk óta jelentős változásokon ment keresztül, talán mondhatjuk, hogy az astanga tradíciónak is köszönhetően. Fogadjátok szeretettel másodjára is Líviát, aki kétszer is jelentő mennyiségű extra súlyt szedett fel de ez nemhogy hátráltatta volna jógagyakorlását, ellenkezőleg, elmélyítette azt.

BW:
Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek tedd a bal kezed Patandzsali Jóga szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: “Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Lívia: Esküszöm! Bár a bandhák most biztos nem segítenek 😉

BW: Az utolsó beszélgetésünk óta felszedtél jópár kilót, nem is egyszer, kétszer. Egyszer már sikeresen visszanyerted a versenysúlyod, nem kétlem most is így lesz. Mi történt Veled az elmúlt két évben? Hogyan hatottak ezen események az astanga gyakorlásodra?
Lívia: Köszönöm az első lényegretörő kérdést ☺️ két éve körülbelül 50kg voltam, most 70kg és két hete nem mértem magam ☺️ 2016 januárjában megszületett az első kisfiam: Benedek, és most várandós vagyok újra a testvérével. Mindkettő terhesség első tizenkét hetében nem gyakoroltam, utána pedig a kötelező módosításokkal újra heti hatszor ,holdnapokat leszámítva. Az első baba után nagyon megváltoztak a mindennapjaim, de sikerült fenntartanom a napi gyakorlást a szülés után is (6 héttel) Úgyhogy az utóbbi két év plusz kilói köszönhetőek  a második terhességnek, illetve annak, hogy állapotosan sokat eszem 😁 de lényegében ez az astanga gyakorlasomon nem változtatott, leszámítva, hogy nem tervezek a közeljövőben indiai utat.

BW: Hogy érzed volt-e bármi pozitív hatása a rendszeres astanga gyakorlásodnak Benedek világra jövetelében -szülésnél vagy akár azt megelőzően -, és most a leendő testvére előkészületeiben?
Lívia: Mindenképpen. Úgy érzem jó fizikai állapotban érkeztem a szülő szobára, ami fontos, mert kimerítő és fárasztó a szülés. Az orvosom szerint a jóga (mint mozgás forma) segíti a gyorsabb tágulást, ezzel nálam sem volt gond, lehet, hogy ez köszönhető a gyakorlásnak. Egyébként nem vajúdtam baddhakonaszanaban, nem volt tudatos a légzésem se, sőt inkabb csak pihegtem, hogy minél messzebb kerüljek a fájdalomtól.  Csendes megfigyelője voltam Benedek születésének, és inkább úgy elszenvedtem az egészet. Így visszagondolva leterített a fájdalom és az ismeretlentől való félelem. Benedek viszont jól teljesített és ügyesen a világra jött, komplikációk nélkül , ez biztos köszönhető az astangának.☺️ A második kisbaba érkezése váratlanul ért, 9 hónappal a szülés utan, úgyhogy cáfolnám, hogy a gyakorlás túl intenzív, vagy a bandhák használata a termékenységre negatívan hat!(talán épp ellenkezőleg)

BW: Három éve készült interjúhoz képest, túl vagy egy nagy utazáson, ami azt hiszem meghatározó élmény lehetett az astanga gyakorlásodban. Milyen volt Mysore-ban a KPJAYI-ban gyakorolni, a csodálatos Saraswathi Jois-al?
Lívia: Indiában 2014 novemberében voltam ☺️ nagyon jó volt, hálás vagyok, hogy egy hónapot csak a jógának tudtam szentelni. A család miatt most nem gondolok erre, pedig jó lenne minden évben elmenni a forráshoz! 🙏🙏🙏🙏Más változást hozott az életemben, mint amilyenre számítottam. Azt hittem még jobban fognak érdekelni a “földöntúli”dolgok ,ehelyett inkább “földhöz ragadtabb” lettem.☺️ ahogy haza értem feladtam a “szabadságomat” amit a nyelvtanítás mellett élveztem és elmentem egy multihoz dolgozni, ez anyagilag nagyobb biztonságot nyújtott, megnyugodtam. Úgy érzem az egy hónap után stabilabban álltam két lábbal a földön, ennek (talán)eredménye, hogy egy régebbi egészségügyi problémám is megoldódott, rendeződni látszott a ciklusom, olyannyira, hogy nagy meglepetésemre pár hónap múlva kiderült kisbabát várok. A terhességem alatt és a szülést követő 9 hónapig egyedül gyakoroltam otthon, a lelkesedesemet es energiámat ennek az egy hónapnak köszönhetem amit Saraswathi mellett gyakoroltam, ebből töltekeztem… töltekezem.

BW:  Hogy találtál rá Saraswathira? Volt valami jel, hogy igen Ő az, Ő lesz a tanárom? Mit jelent számodra a tanítvány lét?
Lívia: Semmi jel nem volt☺️. A forráshoz szerettem volna eljutni. Nagyon örülök, hogy még így családalapítás előtt sikerült eljutnom Mysoreba. Sharath is tökéletes választás lett volna, de Saraswathihoz egyszerűbbnek tűnt bejutni es kezdőként nem gondoltam, hogy különbséget kellene tennem kettőjük között. Most már úgy gondolom, szerencsés, hogy így döntöttem. annyira a férfiak uralják a világot, sokáig a jóga is csak az ő kiváltságuk volt. Örülök, hogy megismerhettem Saraswathit, nagyon erős nő, lehet tudat alatt a jóga női oldala is vonzott, mármint az, miképpen élheti meg egy nő a jógát a hétköznapokban. A tanítvány lét számomra most az anyaság, egyszer voltam Mysoreban egy hónapot és Saraswathi két workshopján volt szerencsém részt venni, nem merném magam a tanítványának nevezni. Ettől függetlenül a gyakorlásomat fenntartom és igyekszem tanulni a nálam tapasztaltabbaktól és amikor lehetőség van rá találkozni a Jois családdal.

BW: Mit lehet/lehetett tanulni az anyaságból?
Lívia: Még annyira nem tudom… talán magamról kicsit, hogy hol vannak a határaim ☺️ Egyet biztos tanultam, hogy az ismeretlenre nem lehet felkészülni 😆 úgyhogy félni is fölösleges tőle… ezt még gyakorlom!

BW: Szülés után hányadik hétben kezdtél el újra gyakorolni? Hogyan építetted fel ismét a sorozatod?
Lívia: Sharmila (Patthabi Jois unokája) 6 hetes kontrol után javasolta, nekem már voltak “próbálkozásaim”előtte is 🙂 , nagyon hiányzott a gyakorlás de nem volt jó ötlet hamarabb belevágni. Utána is még nagyon gyengének éreztem magam, gondolom a rendszeres “éjszakázás” miatt. Nem jellemző rám a fokozatosság és a türelem, úgyhogy mindig annyit csináltam a sorozatból, amennyit Benedek engedett, ha felkelt és sírt abbahagytam… szerencsére 3 hónapos korára kiszámíthatóvá vált újra a reggeli gyakorlásom ideje és addigra már a teljes első sorozatot csináltam.

BW: Most, hogy ismét várandós vagy, sosem egyedül jógázol, változtak-e a priorítások kedvenc ászana terén és amit nem kedvelsz?
Lívia: Azt hiszem nincs olyan ászana, amit ne kedvelnék, bár a purvottanászanán jó túl esni ☺️ az egész sorozatot napról napra jobban tisztelem es szeretem!a napüdvözleteket emelném ki, mint kedvenc, nagyon jó hatással van a várandós testre is, a 9. hónaphoz közeledve pedig nagyon várom már a pascsimottanászanat eredeti verzióban… akar tanári segítséggel kivitelezve 😆

BW: Mi a helyzet a bandhákkal várandóság alatt? Tartod nem tartod?
Lívia: Úgy tudom, nem szabad tartani őket, én (amennyire tudom egyáltalán mik azok) azt tapasztaltam, hogy a 12. hét utan már nem is “működnek” arra azért próbáltam figyelni, hogy a gátizmokat továbbra is tartsam, ez a rá nehezedő nagyobb súly miatt is fontos.

BW: A jamák, nijamák közül melyik az amelyik leginkább előtérbe került számodra újdonsült anyaként vagy akár a várandóság alatt?
Lívia: Ez egy nagyon jó kérdés, és nehéz válaszolnom rá. Nem tudnék kiemelni egyet sem, azt érzem, hogy egyiket se sikerül annyira szem előtt tartani, mint régen. Mióta megszületett Benedek kevesebb időm van magamra, hogy a saját akár lelki dolgaimmal foglalkozzak. Sokszor vagyok fáradt ezért türelmetlenebb, ingerültebb másokkal, úgyhogy ha muszáj választanom, az ahimsza került leginkabb előtérbe. ha őszinte vagyok, mióta anya lettem,néha rosszabb embernek érzem magam. Kezdem érteni, mit jelent a család, mint 7. sorozat es habár több a kihívás így azért könnyebb is megérteni mik is a jamák, nijámák ☺️ és remélem pár év múlva már inkább az ellenkezőjét fogom érezni, hogy az anyaság jobb emberré tett 🙏☺️

BW: Köszönöm szépen az interjút!

1237

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved