Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 2. rész

Krishnamacharya

A bejegyzés első része itt olvasható.

Dr. Kausthub Desikachar: A jógi jógája. T. Krishnamacharya öröksége
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Harmadik fejezet

Északi kitérő

A jógamester születése
az igazság a hegyekben lakik

Az Alvar Tirunagariban történtek örökre megváltoztatták Krishnamacharya életét. Világos volt számára, hogy sorsa az, hogy szerepet vállaljon a jóga hagyományának feltámasztásában, ugyanúgy, ahogy őse, Nathamuni felélesztette a Srí-vaisnava-sampradayát évszázadokkal korábban. Ez azonban nem volt egyszerű feladat egy tizenhat éves fiatalembernek, és Krishnamacharya felismerte, hogy ha sikerrel akar járni, folytatnia kell a tanulást, hogy tudása és hitelessége felépüljön.

Visszatért Mysore-ba, folytatta tanulmányait, és rövid időn belül számos tárgyban alapos tudásra tett szert. Vidvan (professzor) szinten vizsgázott különböző sásztrákból (hagyományos tárgyakból), ami akkoriban rendkívüli teljesítmény volt. Még ezen a legmagasabb szinten sem volt azonban elégedett. India ősi tanításai mélyről fakadnak, és felismerte, hogy ezek a tanítások mind – a jógát is beleértve – összefüggenek egymással. Ha nem ismeri India filozófiai tanításainak teljes spektrumát, nehezen teljesíti feladatát. Ezen a ponton Krishnamacharya úgy döntött, hogy idejét teljes egészében a tanulmányoknak szenteli, és minden más törekvést mellőz.

Abban az időben az volt a szokás, hogy a vidvan szintű vizsga letétele után professzori állást vállalnak, de Krishnamacharyát ez nem érdekelte. Egyedül a tudás érdekelte, és igyekezett mielőbb megszerezni ezt a tudást. Néhány más tárgy mellett a logikát (tarka), a nyelvtant (vyakarana) és a samkhyát kívánta intenzívebben megismerni. Elsődleges fontosságú volt számára az is, hogy a Jóga szútrát mélységeiben tanulmányozza; élénken éltek emlékezetében apja tanításai a jógáról e szent szöveg alapján.

Krishnamacharya továbbra is a Parakala Mathban szolgált, míg mélyebb védánta tanulmányait folytatta Vagisa Brahmatantra főpap mellett. Nem sokkal később azonban Váránasziba (korábbi nevén Benáresz) kívánt menni, hogy ott folytassa tanulmányait a város híres tudósainak irányítása alatt. Váránaszit az ország egyik legfőbb szent helyének tekintették, és a tudományok székhelye is volt. Csaknem minden nagy tudós és akadémikus megfordult itt, hogy tanuljon.

A főpap engedélyt adott Krishnamacharyának, aki 1906-ban el is indult Váránasziba. Itt szanszkrit nyelvtant (vyakarana) tanult Siva Kumara Sasztritól, aki a nyelv nagy mestere volt és az Úr Narasimha, Visnu egyik inkarnációjának buzgó híve.

Egy érdekes történet kapcsolódik Krishnamacharya életének ehhez a szakaszához. Siva Kumara Sasztri magához kérette Krishnamacharyát egy este, és megtanította neki a szanszkrit nyelv összes ritka és titkos aspektusát azon az egyetlen éjjelen. Különös módon másnap a mester örökre elvesztette beszédképességét. Úgy tűnik, egy arra érdemes tanítványra várt, akinek átadhatja ezeket a titkos tanításokat, és miután ezt megtette, hangját elvesztette, mintha haszontalanná vált volna. Ez után a tapasztalat után Krishnamacharya logikát (tarka) tanult egy Trilinga Rama Sasztri nevű mestertől, mielőtt 1909-ben visszatért volna Mysore-ba.

Mysore-ban még mélyebbre merült a tudás óceánjában. Az új főpappal, Sri Krsna Brahmatantrával – akivel hosszú sétákat is tett Mysore körül – folytatta védánta tanulmányait, tanulmányozta az Upanisadokat, a Bhagavad Gítát és más nagyon fontos Srí-vaisnava szövegeket, többek közt Vedanta Desika Rahasya Traya Sara című művét is.

Ezzel egy időben Krishamacharya beiratkozott a mysore-i egyetemre, ahol különböző tárgyakat tanult. Itt szerezte meg a veda kesari címet (ez az egyik legmagasabb titulus, amelyet egy Védákban járatos személy megszerezhet) és a mimamsa vidvan (a mímámszá tudósa; a mímámszá az indiai filozófia hat iskolájának egyike) címet is.

1914-ben tudásszomja visszavitte Váránasziba (…)[1].

[Itt] a Queen’s College-ban folytatta tanulmányait.

(…)

[Tanárai] Sri Vamacarana Bhattacarya és az egyetem vezetője, Sri Ganganath Jha voltak. (…)

A következő évben Krishnamacharya sikeres vizsgát tett tanárként (upadhyaya). Sikereivel és bizonyítványaival tanársegédi állást kapott, és Ganganath Jha rábízta saját fia tanítását is.

(…)

Amíg Váránasziban tanult és tanított, apja előadásai és az általa tartott jógaórák emléke gyakran járt a fejében. Továbbra is gyakorolta azokat az ászanákat és pránajáma gyakorlatokat, amelyeket apja tanított neki.

Egy napon egy helyi szent, aki látta, ahogy Krishnamacharya jógát gyakorol, egy Sri Baba Bhagvan Das nevű ismert jógihoz irányította őt. Krishnamacharya találkozott a jógival, és kifejezte vágyát, hogy jógát tanuljon, és letegye a legmagasabb vizsgákat. Sri Baba Bhagvan Dasra nagy hatást gyakorolt Krishnamacharya lelkesedése és végzettségei, így hozzájárult ahhoz, hogy magánúton letegye a vizsgát számkhja filozófiából és jógából a patnai egyetemen.

Krishnamacharya kitüntetéssel tette le a vizsgát. Tanárai Váránasziban (…) csodálták azt a képességét, hogy ennyi tudást ilyen rövid idő alatt képes magába szívni.

Krishnamacharya jóga iránti tudásvágya azonban nem csillapodott. Ganganath Jha segítségét kérte, aki nemcsak az egyetem vezetője volt, de jógácsárja, vagyis jógamester is. Azt mondta neki, hogy követni akarja apja tanácsát, hogy mélységeiben megismerje a Jóga szútrát. Ganganath Jha azt tanácsolta neki: „Ha igazán bírni akarod a jógát, el kell menned Nepálon túlra, Tibetbe. Ott él egy Rama Mohana Brahmachari nevű jógi. Ő az egyetlen, aki maradéktalanul meg tudja neked tanítani a Jóga szútra jelentését.”

Krishnamacharya azonnal indulni akart, de akkoriban nem volt egyszerű India határain túlra utazni. Még várnia kellett, és némi szerencsére is szüksége volt.

(…)

Tanára és az egyetem más munkatársai engedélyével, vonatjeggyel a zsebében északnak indult a Himalája felé. Simlán, a brit alkirály nyári székhelyén keresztül utazott, hogy megszerezze az India elhagyásához szükséges papírokat. Ganganath Jha egy levelet adott neki, amelyben bemutatta az alkirálynak ifjú tanítványát mint a különböző indiai iskolák tanításaiban járatos jelöltet. A levélben kérte az alkirály segítségét a Tibetbe utazást lehetővé tévő úti okmányok megszerzésében. Az alkirály cukorbetegségben szenvedett, és Krishnamacharyának várnia kellett, amíg állapota javul. (…)

Egy napon Krishnamacharya meghívót kapott az alkirálytól. Bizakodóan megjelent a megjelölt órában, és az alkirály rögtön megkérdezte:

  • Mennyire ismered a jógát?

Krishnamacharya késlekedés nélkül, büszkén felelt:

  • Annyit talán nem tudok, amennyire Indiának szüksége van, de eleget tudok ahhoz, hogy idegeneket tanítsak.

Az alkirályra mély benyomást tett a fiatalember magabiztos válasza, így jógaórákat kezdett tőle venni. Körülbelül hat hónap múlva cukorbetegsége kontrollálttá vált. Az alkirály annyira elégedett volt Krishnamacharyával, hogy elintézte átkelését a Himaláján és útját Tibetbe, ő maga állva a költségeket. Két segítőtársat is küldött vele, hogy kísérjék el a fáradtságos úton. Mielőtt Krishnamacharya elindult, az alkirály megkérte, hogy háromhavonta térjen vissza hozzá, hogy folytathassa tanulmányait az ifjú tanárral.

(…)

Tibet felé tartva Krishnamacharya meglátogatta a Muktinarayana szentélyt[2], fürdött a Gandaki folyóban, és talált egy saligramát. A saligrama kövek fosszilis kövek, amelyekre a bennük látható lenyomatok jellemzőek. Templomokban, kolostorokban és otthonokban világszerte Visnu látható, természeti jelképeként tisztelik őket. Kvázi vallásos szerepben is használják őket például házavatóknál, házasságkötéskor és temetési szertartásoknál. Csak egy himalájai folyamban, a Gandaki folyóban találhatók meg. Úgy tartják, hogy az, aki naponta felajánlásokat tesz a saligrama kőnek, megszabadul a halálfélelemtől, és átkel a születések és halálok áradatán. Útban mestere felé egy ilyen szent kő fellelése csakugyan kedvező előjel volt a fiatal Krishnamacharya számára.

Innen folytatta útját; huszonkét nap és csaknem 340 km megtétele után végül elért a Manaszarovar-tóhoz. Itt talált rá mesterére.

Gyakran csodáltam[3], hogyan tette meg Krishnamacharya ezt az utat, amely még ma, a túrázók részére rendelkezésre álló speciális felszerelésekkel is nehéznek és kimerítőnek számít.

Nemrégiben Mysore-ban jártam, ahol Krishnamacharya egyik tanítványával, Pattabhi Joisszal találkoztam, hogy interjút készítsek vele ehhez a könyvhöz. Amikor a beszélgetést a Kajlás-hegy felkeresésére tereltem, Pattabhi Jois könnyezni kezdett, és azt mondta: „Senki nem lenne képes ma megtenni azt az utat. Krishnamacharya akkor tette meg, amikor nem volt rendes cipő, nem volt csomagolt élelem. Csak az az elhatározása vitte őt oda, hogy megtalálja a guruját. Az ilyen hit ritka manapság.”

Hosszú és fárasztó útja végén sem pihent meg, amikor elérte a Manaszarovar-tavat, hanem elindult, hogy megtalálja tanára lakhelyét. Végül talált egy barlangot, amelynek bejáratánál egy nagyon magas, hosszú szakállú remete állt. A remete facipőt viselt; nagyon békés arccal figyelt. Krishnamacharya azonnal tudta, hogy ő a tanára.

Leborult a remete előtt, s kérte, hogy fogadja el tanítványának. Az ember hindiül kérdezte, miért jött el Tibetbe. Amikor Krishnamacharya elmondta történetét és mély indíttatását arra, hogy megtanuljon mindent, ami a jógáról megtanulható, a remete behívta a barlangjába. Bent találkozott tanára feleségével és három gyermekével. Gyümölccsel és teával kínálták őt és kísérőit, majd a kísérők elindultak hazafelé.

Eljött a pillanat, amelyet Krishnamacharya régóta várt. Végre megtalálta mesterét, és öröme határtalan volt. Mestere elvitte a híres Manaszarovar-tóhoz, és megmutatta neki a közeli helyeket. Krishnamacharya meglepődve tapasztalta, hogy még mindig nem érez hideget vagy fáradtságot. „Talán a gyümölcstől volt vagy a gurum kegyelméből” – emlékezett később erre a tapasztalatra.

Mestere első utasítása az volt, hogy fürödjön le, és végezzen ácsamanát, mielőtt az első pránajáma elveket megtanítaná. Az ácsamana egyszerű napi rituálé, amelyet számos indiai végez. Ennek során három korty vizet isznak, és különböző mantrák recitálása mellett megérintik a test különböző részeit. Bár e gyakorlat mögött számos vallásos és spirituális ok húzódik meg, gyakorlati szerepe is van, amelyek közül a legegyszerűbb az, hogy pránajáma előtt megnedvesítik a torkot. Ha a torok száraz, előfordulhat, hogy a gyakorló köhögni kezd. A test különböző részeinek megérintésével figyelmünket feléjük fordítjuk, és észrevesszük, ha nincsenek rendben.

A mester nyolc napig semmi mást nem tanított Krisnamacharyának, csak pránájamát. Arra is utasította őt, hogy csak gyümölcsöt egyen. Krishnamacharya habozás nélkül elfogadta guruja útmutatásait.

Később megértette, hogy guruja azért utasította őt így, hogy türelmet tanítson neki, amely a jóga tanulásának és gyakorlásának folyamatában nagyon fontos erény. A hagyományos oktatási rendszerekben a tanár mindig próbára tette a tanítványt, mielőtt elfogadta volna, így győződve meg arról, hogy a tanítvány rendelkezik azzal a hittel és elkötelezettséggel, amely szükséges ahhoz, hogy a tanárral tanuljon. Ha nincs hit és nincs elkötelezettség, a tanárnak és a tanítványnak is elvesztegetett idő, ha tovább folytatják az oktatást.

Nyolc nap után Rama Mohana Brahmachari elfogadta Krishnamacharyát, aki guruja családjának részévé vált. Étrendje attól kezdve csapatiból (indiai kenyérfélébő) és halvából (ghível, cukorral vagy mézzel édesített zöldség- vagy gyümölcskrémből) állt.

Néhányan azt gondolhatják, hogy a guru próbatétele értelmetlen. Kirshnamacharya már bizonyította elkötelezettségét azzal, hogy megtette ezt a nehéz utat. Amikor erről kérdeztem apámat**, azt mondta:

  • Először is, nem kérdőjelezed meg a tanár próbatételi módszereit. Másrészt talán azt vizsgálta, hogy Krishnamacharya tanulás iránti vágya egóalapú volt-e, vagy azzal a szándékkal kívánt tanulni, hogy tudását a társadalom szolgálatába állítsa.
  • Gondolod, hogy Krisnamacharya esetében ez egóalapú volt? – kérdeztem.
  • Ha így lett volna, a tanára nem fogadta volna el – vágta rá apám azonnal.

** A szerző, Kausthub Desikachar apja, T.K.V. Desikachar (a fordító megjegyzése)

Krisnamacharya hét és fél évig tanult gurujával. Rama Mohana Brahmachari kívülről megtaníttatta vele az egész Jóga szútrát, a Yoga Kurantát (egy nepáli nyelven írott szöveget) és más fontos jógaszövegeket. Krishnamacharya szerint a Yoga Kuranta rengeteg információt tartalmazott arról, hogyan kell az ászanát és pránajámát az egyes személyek különböző igényeihez adaptálni, és hogyan használjanak különböző segédeszközöket (mai szóval élve jógaeszközöket) a gyógyulási folyamat elősegítése érdekében. Krishnamacharya maga írta ezt erről a mára elveszett szövegről, és szavai ellentmondanak annak a népszerű elképzelésnek, hogy a Yoga Kuranta volt az alapja az astanga vinyásza jógának.

Krishnamacharya nem felejtette el az alkirálynak tett ígéretét, hogy háromhavonta visszatér Simlába. Guruja engedélyt adott neki az utazásra, és még fiát, Ramachandra Brahmacharyát is elküldte vele kísérőként.

Rama Mohana Brahmachari csak akkor tanította meg az egyes szövegek mélyebb jelentését, amikor tanítványa valamennyit tudta kívülről. Krishnamacharya ezzel egy időben tanulta a haladó jógagyakorlatokat is, a jóga számos más eszközével együtt (nem csupán ászanát és pránajámát), például a csikitsza krámát (terápiás eszközt) is. Ez volt az az időszak életében és tanulmányaiban, amikor azzá a jógamesterré kezdett érni, akivé később vált.

Hihetetlen tapasztalat lehetett ez Krishnamacharyának. A Himalája nagyon magányos és békés hely. Csak a legbátrabbak keresik fel, és azok is csak a nyári hónapokban kísérelik meg, amikor az utak még járhatók és az időjárás elviselhető. Nem sokat változott Krishnamacharya ideje óta; talán csak magányosabb hely volt akkor, mint most.

Gyakran tűnődtem azon, hogyan maradhatott életben Krishnamacharya ilyen helyen ilyen sokáig. „A gurum kegyelméből – emlékezett később – Az ő áldása, az általa tanított gyakorlás és a gondoskodás, amelyben családja részesített, segített ezekben az években. Örökké hálás vagyok nekik ezért.”

Arra is szoktam gondolkodni, milyen intenzív tanulási időszak lehetett ez a számára. Képzeld el, hogy a tanároddal és a családjával élsz több mint hét évig. Nincsenek nyomtatott könyvek, jegyzetfüzetek vagy számítógépek, amiből tanulni tudnál, vagy amire jegyzetelhetnél. Mindent a gurudtól tanulsz, és memorizálod, amit tanít neked. És közben ez a maximalista mester folyamatosan néz, megfigyel, értékel és korrigál. Ha szünetre van szükséged, nem vonja el tévé, rádió, bárok, éttermek a figyelmedet. Ha ki akarsz szabadulni, elmész valamelyik hatalmas hegyre, amelyek egyben mindennapi életed és gyakorlásod hátterét is adják. Ez nagyon kedvező környezetet jelentett a jóga tanulmányozásához, egy olyan tárgyéhoz, amely sok fegyelmezett gyakorlást, meditációt és önvizsgálatot igényel, de ilyen körülmények között csak néhányan akarnának élni, ha egyáltalán lehetne.

Miután csaknem nyolc évet töltött tanulással és tanára szolgálatával, mestere magához szólította Krishnamacharyát.

  • Elégedett vagyok az előrehaladásoddal – mondta neki Rama Mohana Brahmachari – Most térj vissza a társadalomba, éld a házas ember életét, és terjeszd a jóga üzenetét. Ez a guru daksina, amit kérek azért, hogy tanítottalak.

A guru daksina, a tanárnak járó fizetség, rendkívül fontos eleme volt az oktatásnak. Amikor a tanár a daksinát kérte, az azt jelezte, hogy a tanítvány képzése véget ért. Az, amit a tanár kért a tanítványtól, gyakran a tanítvány erőforrásaitól függött. A fizetség nem mindig pénzben történt. Lehetett egy tehén, egy ház, vagy valami más. Bizonyos esetekben, ahogy Krisnamacharyánál is, lehetett akár egy feladat is. A tanár soha nem kért többet, mint amit a tanítvány adni tudott, és a tanítvány soha nem távozott anélkül, hogy meg ne fizette vagy ne teljesítette volna a daksinát. Szentségtörésnek tekintették, ha a tanítvány nem fizette meg a járandóságot.

Tanára szavait követve Krishnamacharya 1922 végén visszatért Indiába. Hosszú tibeti tartózkodásáról csak mestere tanításait, emlékeit, tanára fából készült szandálját és különböző ászanák rajzait vitte magával, amelyeket tanára lánya rajzolt.

A tanár fából készült szandálja jelképezi magát a tanítást. A tanárra emlékeztet, és arra a szerénységre, amelyet a tanítványnak tanára és a tanítások felé tanúsítania kell. Krishnamacharya soha nem felejtette ezt el. Attól kezdve életének minden napján, amikor felkelt és elvégezte reggeli rituáléit, alázatosan ráhelyezte mestere szandálját a fejére. Ez szerénységet is kifejezett, de ilyen módon ápolni tudta a mesteréve töltött értékes percek emlékét is.

Krishnamacharya tudta, hogy ideje hazatérnie, és megosztania azt, amit mesterétől tanult. Tudta azt is, hogy rendkívüli feladat áll előtte. Az, hogy egész életére jógatanár legyen, nagy kihívás volt; meggyőzni az embereket arról, hogy a jóga nem csupán testhelyzetek gyűjteménye, hanem sokkal nagyobb mélysége és potenciálja van, még nehezebbnek tűnt. Bár jógatanulmányai befejeződtek, mesterként fel kellett építenie hitelességét, ami további tanulmányokat igényelt. Úgy döntött, hogy visszatér Váránasziba, és folytatja tanulmányait, mielőtt teljes egészében elköteleződne a jóga mellett. Különböző végzettségeket kívánt megszerezni a kalkuttai, az allahabadi, a patnai és a barodai egyetemeken.

(…)

Krishnamacharya híre gyorsan terjedt. Sokan elismerték a különböző sásztrákban megszerzett tudását és tekintélyét. Számos alkalommal hívták segítségül szakértelmét, hogy döntsön el vitákat a különböző tanítások alapján.

(…)

[Az egyik ilyen vita után] Krishnamacharya nagybátyjával találkozott Váránasziban. Ő hozta a hírt, hogy a Parakala Math főpapja, Vagisa Brahmatantra, elhunyt, és Krishnamacharyát kérték arra, hogy vegye át a főpapi tisztséget.

Ez nagyon kényes helyzet volt. Ha felkértek valakit főpapnak, különösen, ha az illető tiszteletben álló spirituális mesterek hosszú sorának leszármazottja volt, általában nem utasíthatta vissza a pozíciót – az rendkívül helytelen lett volna. Krishnamacharyát azonban tanára arra kérte, hogy alapítson családot és tanítson jógát. Főpapként nem lehetett volna családja, mert a pozíció azt követelte meg, hogy maradjon egyedülálló, és főpapként nem szentelhette volna életét a jógának sem. Életét akkor a Srí-vaisnava-sampradaya hagyománynak kellett volna szentelnie.

Krishnamacharyának ezúttal is csodára volt szüksége, és a csoda egy ősi indiai idézet formájában érkezett el, amelyre emlékezett.

                  siveruste gurustrata, gurariste na kascana

                  ha cserbenhagyod az isteneket, a tanárod még meg tud védeni

                  ha cserbenhagyod a tanárod, senki nem lesz képes megóvni.

Megnyugvást merítve ebből az üzenetből Krishnamacharya visszautasította a magas pozíciót, és folytatta útját.

(…)

Krishnamacharyát számos uralkodó megkörnyékezte, akikre mély hatást gyakorolt szakértelme és tudása, és közössége gyakran kitüntette őt. 1924 augusztusában Mahamahopadhyaya Sri Gurulinga Shastri vitát rendezett a három filozófiáról (mata traya), a három istenképmásról (murti traya) és a három helyről (szthana traya). Krishnamacharya egy Sri Rudhra Bhatta nevű szenvedélyes vitázóval vitázott. Mindkét fél érveinek meghallgatása után a bírák Krishnamacharyát választották győztesnek. Bizonyítványokat adtak át neki, és úgy dicsérték, mint az egyetem alapítása óta az egyetlen olyan tanítványt, aki ilyen mértékű tudást szerzett meg.

Krishnamacharya ekkor tekintette befejezettnek hivatalos képzését. Nem csupán jógamesterével töltött hosszú tanulmányi időt, de az összes indiai filozófiai iskola legmagasabb fokozatát is megszerezte. Jártas volt emellett az ájurvédában, az asztrológiában, a zenében, számos nyelvben és más kiegészítő tanításokban is.

Ideje volt elhagyni Váránaszit és visszatérni végleg Mysore-ba. Mysore volt az a város, ahol felnőtt, és ahol sorsa örökre megváltozott.

Ötödik fejezet

Fejedelmi kezdet

Az aranykor megalapozása

csináld jól elsőre – lehet, hogy nem kapsz második esélyt

Felvértezve a legjobb indiai egyetemeken szerzett végzettségekkel, Krishnamacharya készen állt arra, hogy elkötelezze magát mestere parancsa teljesítése mellett. Életét a jógának kívánta szentelni.

De abban az időben, amikor keveseket érdekelt a jóga, talál bárkit is Mysore-ban, akinek megtaníthatja, amit ő megtanult? Krishnamacharya nem aggódott ezen, mert erősen hitt abban, hogy ha követi tanára utasítását, minden úgy történik, ahogy történnie kell.

Mysore maharádzsája (királya), Sri Krishnaraja Wodeyar, Váránásziba érkezett hatvanadik születésnapjának megünneplésére. Vele utazott édesanyja és rokonokból, udvaroncokból, miniszterekből és más arisztokratákból álló kísérete. A király hallott Krishnamacharya eredményeiről, és tudott arról, hogy vissza kíván térni Mysore-ba, ezért meghívta a palotába. Krishnamacharya elfogadta a meghívást, és hamarosan a maharádzsa és családja jógatanára lett. Mestere valóban megáldotta őt egy igazi jótevővel.

Amikor Krishnamacharya megmondta családjának és barátainak Mysore-ban, hogy a jógának szenteli életét, meg voltak döbbenve. Néhányan azt is mondták neki, hogy megbolondult. Újra és újra ugyanazt a megjegyzést hallgatta: „A sásztrákban szerzett képesítéseiddel bármelyik oktatási intézmény vezetője lehetsz, vagy akár miniszter is az udvarban. Miért vesztegeted az idődet azzal, hogy jógatanár legyél?”

Krishnamacharya családja és barátai azért aggódtak ennyire döntése miatt, mert a jóga akkoriban nem volt népszerű. Nagyon keveset lehetett vele keresni, és nem tekintették tiszteletreméltó hivatásnak. Krishnamacharya számára azonban ezek lényegtelenek voltak. Tanára csupán azt a guru daksinát kérte tőle oktatásáért cserébe, hogy legyen jógatanár és családos ember. Semmi mást nem kívánt tőle. Ezért 1925-ben teljesítette tanára második kérését, és elvette Namagiriammát, egy nála csaknem huszonöt évvel fiatalabb lányt.

A gyermekházasság nagyon gyakori volt azokban az időkben Indiában. Bár a lányokat nagyon fiatalon férjhez adták, az igazi családi élet csak az után kezdődött a házaspár számára, hogy a fiatal nő felnőtt, és készen állt arra, hogy ilyen felelősséget vállaljon. Ezt a fajta megállapodást egy lány és egy idősebb férfi között mindkét fél számára praktikusnak tartották. A lány apja jellemzően már elég idős volt, mire gyermekei kamaszkorba értek, és mivel úgy gondolták, hogy egy lánynak védelemre van szüksége, a család előre szerette volna biztosítani a jövőjét. Így ha az apa meghalt, a férj a helyébe lépett, hogy gondoskodjon róla.

A fiúk helyzete más volt. Akkoriban az indiai társadalom úgy gondolta, hogy a fiúk lehetnek önállóak, és gondoskodhatnak magukról. A fiatalember elindult, keresett egy tanárt és tanult csaknem huszonöt-harminc éves koráig, hogy méltó férjként és családfenntartóként mutatkozhasson be. Krishnamacharya, amikor visszatért Mysore-ba, majdnem harminchét éves volt, és bőven rendelkezett azokkal a képesítésekkel, amelyeket Namagiriamma szülei lányuk leendő férjében kerestek.

Amíg jógát tanított Mysore-ban, Krishnamacharyának még kétszer ajánlották fel a Parakala Math főpapi pozícióját. Udvariasan visszautasította mindkét ajánlatot. Egy olyan családba született embertől, amely régóta elkötelezett a Srí-vaisnava-sampradaya tradíció szolgálata iránt, példátlan dolog volt visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Ezt az ajánlatot nemcsak megtiszteltetésnek tekintették, hanem kötelességnek is. Krishnamacharya döntése sokakat megzavart környezetében, de ez nem térítette el. Tudta, hogy tanára áldása meg fogja védeni, akkor is, ha az előtte álló út nem könnyű.

Bár háromszor utasította vissza, hogy főpapként szolgáljon, Krishnamacharya nem adta fel a Srí-vaisnava-sampradayát személyes vallási gyakorlatának és tanulmányainak részeként. Az alvarok számos tanítását egyezőnek találta a jóga azon tanításaival, amelyeket a Himalájában kapott mesterétől. Idővel integrálta az alvarok üzenetét a jóga üzenetével.

Például a Jóga szútra tanításánál úgy beszélt az Isten iránti odaadásról, mint az egyik útról, amelyet Patandzsali ajánl a jóga állapotának eléréséhez. Azok számára, akik hisznek Istenben, ez a legegyszerűbb út, mondta tanítványainak. Ha teljes egészében Istennek szenteljük magunkat, a prapatti vagy „teljes önátadás” értelmében (ahogy a Srí-vaisnava-sampradaya említi), gyakorlásunkban minimális mértékben lesz csak szükségünk a jóga más eszközeire.

Krishnamacharya azonban tudta, hogy ez az út nem mindenki számára vonzó: csak azok lesznek hajlandók megkísérelni, akik hisznek Istenben. Ezért nem ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai kövessék ezt az utat, de felajánlotta lehetőségként azok számára, akiket vonzott. Ilyen módon tiszteletet mutatott a jóga iránt, amely azt kívánja a tanártól, hogy tartsa tiszteletben minden tanítványa hitét és útját.

Eközben továbbra is dolgozott a maharádzsának. Rendkívül kompetens gyógyítónak és tanácsadónak bizonyult, és hamarosan az uralkodó egyik legmegbízhatóbb tanácsadójává vált. A maharádzsa bátorításával és segítségével alapította meg Krishnamacharya a Yoga Shalát (Jógaiskolát) a mysore-i palotában.

A Yoga Shala célja az volt, hogy a nyilvánosság számára népszerűsítse a jógát és előnyeit. Voltak órák fiatal fiúknak és lányoknak, valamint felnőtteknek, illetve az egészségeseknek és azoknak, akik Krishnamacharya terápiás tanácsát kérték. A fiatal fiúkat és lányokat külön, egy nagy csarnokban instruálta, és egy közeli, kisebb szobában tartott magán konzultációkat. Néhány tanítványát arra képezte, hogy instruktorokká váljanak, különösen ászanában és pránájamában.

Krishnamacharya sok mindent tanított tanítványainak a Yoga Shalában, és az, hogy mit tanított – Nathamuni és Patandzsali tanításaival összhangban –, attól függött, hogy mi állt a csoport vagy az egyén érdeklődése középpontjában. Az ifjoncok csoportjának, akik reggel és este keresték fel, gördülékeny, összefüggő sorozatokban összekapcsolt dinamikus testhelyzeteket tanított. A tanítványoknak tudniuk kellett az összes ilyen sorozatot**. Krishnamacharya Yoga Shalájának két tanítványát saját jogukon is nagy jógiknak tekintik: Pattabhi Joist és B.K.S. Iyengart.

Krishnamacharya fiatal tanítványai gyakran mutatták be előrehaladásukat a királynak, aki végül megkérte Krishnamacharyát, hogy könyvben rögzítse a fiatal tanítványainak tanított testhelyzeteket. Így írta meg Krishnamacharya 1934-ben első könyvét, a Yoga Makarandát (’A jóga nektárja’). A Yoga Makaranda részletezi azokat az ászanasorozatokat, amelyeket ezeknek a fiatal fiúknak és lányoknak tanított a Yoga Shalában az 1930-as években. E sorozatok közül számosat ma „astanga vinyásza jóga”-ként gyakorolnak, de Krishnamacharya Yoga Shalájából származnak.

Krishnamacharya ebben az időben beutazta Mysore állam minden részét, és azon erőfeszítései részeként, hogy a jógát újra megismertesse az indiaiakkal, a jógához kapcsolódó különböző témákról tartott előadásokat. Előadásain olyan tanítványai segítettek neki a különböző testhelyzeteket és sorozatokat bemutatni, mint B.K.S. Iyengar és Pattabhi Jois. Később saját gyermekei, Desikachar, Sribhasyam és Sri Shubha kísérték el előadásaira és mutatták be a pózokat a közönségnek.

A B.K.S. Iyengarral és Pattabhi Joisszal folytatott beszélgetésekből, illetve tanítványai és barátai által írott anekdotákból világos, hogy Krishnamacharya szigorú és rendkívül igényes tanár volt. Egy eset, amelyet Iyengar mondott el, jól illusztrálja ezt.

  • Az egyik bemutatón – mesélte Iyengar – ketten voltunk tanítványok, akiknek testhelyzeteket kellett végezniük. Néhányban én voltam jó, míg Keshava Murthy számos másban volt jó. Krishnamacharya egyik kedvenc tanítványa volt. A bemutató előtti napon azonban megszökött, és az egész felelősség az én nyakamba szakadt. Guruji [Krishnamacharya] odaadta nekem a testhelyzetek listáját, amelyekről másnap szó volt. A tényleges bemutató előtt azonban teljesen megváltoztatta a listát. Megdöbbentem, de szólni se tudtam. Valahogy megoldottam mindent, kivéve az utolsót, a Hanumanasanát, ami nehéz volt, mert a rövidnadrágom elég szoros volt. Amikor ezt mondtam neki, kivitt a pódium szélére és széttépte a nadrágomat oldalt, hogy kicsit lazább legyen. „Most már meg tudod csinálni” – mondta. Ilyen intenzív ember volt a tanárom, Krishnamacharya.

Meglepődtem ezen a történeten.[4] Mindig is nagyon kedves embernek ismertem a nagyapámat. Mivel az unokája voltam, talán nem mutatta ezt az oldalát nekem, talán változott élete során. Amikor nemrégiben Púnában jártam B.K.S. Iyengar 85. születésnapi ünnepségén, újra megkérdeztem őt Krishnamacharya fegyelmező szemléletmódjáról; szerettem volna tudni, hogy ez pozitívan vagy negatívan hatott-e rá.

  • Ha Guruji nem lett volna ilyen intenzív – válaszolta Iyengar erős és tiszta hangon –, nem lennék ma az, aki vagyok. Az intenzitás, amit átadott nekem, segített abban, hogy haladjak a jóga útján. Ezt neki köszönhetem. Annak ellenére, hogy akkor nehéz volt, hogy ezt kaptam, most élvezem a gyümölcseit.

Patthabi Jois hasonlóan vélekedett Krishnamacharyáról. Amikor néhány tanítványommal utazva 2003-ban találkoztam vele, egyik tanítványom megkérdezte tőle, hogy Krishnamacharya szigorú volt-e vele.

  • Nagyon szigorú – válaszolta azonnal. Egy pillanatnyi szünet után folytatta: – De csak a dharma (kötelesség) kedvéért. Azt akarta, hogy a legjobbak legyünk. Ezért volt szigorú. Azt akarta, hogy tökéletesen csináljuk a vinyászákat. Ha hibáztunk, addig ismételtette velünk, amíg jó nem lett. De a gyakorlótermen kívül nagyon kedves ember volt. Ételt adott nekünk, és tanította a sásztrákat.

Lehet, hogy Krishnamacharya szigorú volt a tanítványaival, de szigorúsága, a fegyelem hangsúlyozása és intenzitása a tanítások iránti szeretetéből eredt. Tanára a legjobbat várta tőle, ezért ő ugyanezt követelte fiatal tanítványaitól és a tanároktól, arra inspirálva őket, hogy a legnagyobb kaliberű tanárokká váljanak.

Krishnamacharya nem ugyanazt tanította az egészséges felnőtteknek és a királyi család tagjainak a Yoga Shalában, mint ifjú tanítványainak és a képzés alatt álló tanároknak. Amikor egészséges felnőttekkel dolgozott, inkább a raksama krámára[5] összpontosított; néhány egyszerű ászanát, de főként pránájamát tanított, illetve néhány meditatív gyakorlatot is. Minden tanítványának testre szabott gyakorlást állított össze ezen elemek kombinációjával.

Emellett minden tanítvány, képességeitől függően, különböző szinten teljesített; Krishnamacharya tiszteletben tartotta ezt, és tanítványait is arra tanította, hogy így tegyenek. Ahogy a gyerekeket is előbb kúszni, majd járni tanítjuk, és csak akkor tanítjuk futni, ha ezeket a lépéseket már elsajátította, a tanítványokat is lépésenként kell vezetnünk céljuk felé. Időnként ezek a lépések nagyobbak, máskor kisebbek. Ez szintén a tanítványon múlik.

Azoknál a felnőtteknél – beleértve a királyi család tagjait is –, akik csikitsza krámáért[6] vagy gyógyulásért keresték fel, körültekintően alkalmazta a jóga összes számos eszközét, hogy elősegítse az adott probléma enyhülését. Azoknál, akik fizikai korlátokkal éltek, használt bizonyos segédeszközöket is. Sokan építkeztek azóta Krishnamacharyának arra a módszerére, amely speciális segédeszközöket (a jóga mai kifejezésével élve „jógaeszközöket”) alkalmazott.

Nemcsak fizikai vagy pszichológiai gyógyulásért keresték fel Krishnamacharyát, hanem spirituális gyógyulásért is. Ilyen esetekben mindig ügyelt arra, hogy megismerje a tanítvány spirituális és vallásos hitrendszerét, mielőtt megkísérelt velük dolgozni. Szilárdan hitt abban, hogy nem erőltethetjük saját hitünket másokra, különösen nem a vallás vagy spiritualitás területén, amelyek nagyon személyesek. Az egyes hagyományok jellegzetes alakjai vagy tanításai emellett becsesek lehetnek az egyik számára, a másik számára azonban nem. Ha például muszlim tanítvánnyal dolgozott, arra tanította, hogy meditáljon Allahon. Ha a tanítvány keresztény volt, arra kérte, hogy Krisztuson vagy Márián meditáljon. Soha nem kérte volna az Úr Ganésha hívét arra, hogy Máriára vagy Allahra összpontosítson, mert ezek az alakok valószínűleg nem jelentettek volna semmit az adott személy számára, vagy akár sérthették is volna.

Ha a tanítvány ateista volt, soha nem beszélt neki Istenről a gyakorlás során. Ehelyett arra kérte, hogy meditáljon természeti jelenségeken, például a napon, a holdon vagy egy hegyen. Egyik tanítványa, egy nyugati keresztény, arra kérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa meg neki a Narayanáról[7], India egyik legfőbb istenéről szóló mantrát. „Narayana az én kultúrámból és tradíciómból származik – mondta neki Krishnamacharya – Meg kell találnod a saját Narayanádat a saját tradíciódban. Csak akkor fog működni.” A tanítványt mélyen megérintette ez a válasz.

„A vallás vagy spiritualitás személyes gyakorlás. Soha nem erőltethető másra, hacsak a másik nem keresi és nem alkalmas ugyanarra[8]” – ez volt Krishnamacharya határozott véleménye a témában. Mivel tisztelte az egyes tanítványok személyes spirituális gyakorlatát, a legkülönbözőbb hátterű emberek bizalmát elnyerte. Megértette, hogy a tanár szerepe az, hogy vezesse a tanítványt saját spirituális útjának felfedezésében. A tanár nem erőltetheti rá ezt az utat a tanítványra, mert azzal azt kérné a tanítványtól, hogy köteleződjön el valami mellett, amiben nem hisz. Ezzel nemcsak a gyógyulási folyamat hatékonysága romlik, de negatív hatása is lehet a tanítványra, és valószínűleg elszakítaná  a tanítvány és a gyógyító közötti bizalom kötelékét is.

Karrierjének ezen a pontján, sikeres, tiszteletben álló jógaiskolájával és családjával Krishnamacharya megállapodhatott volna, és élvezhette volna az életet. Ezzel azonban nem teljesítette volna tanára arra vonatkozó útmutatását, hogy terjessze a jóga üzenetét. Krishnamacharya ezért folytatta utazásait tanítványaival egész Indiában, előadásokat tartva a jógáról és előnyeiről.

Krishnamacharya bölcsességének mélysége és tanítványainak bámulatos ügyessége megragadta a közönséget, és azt az igényt is felkeltette bennük, hogy közelebbről megismerjék saját kulturális örökségüket. B.K.S. Ilyengar egy a Darsanam című folyóiratnak 1991-ben készült interjúban a következő benyomást osztotta meg tanáráról: „T. Krishnamacharya vékony és erős testtel volt megáldva. Szeme és teste ragyogott. Az elméje erős volt. Túl fiatal és éretlen voltam ahhoz, hogy vele tanuljak és megértsem a képességeit. A gurum erkölcsisége, tanultsága, mély meglátásai és tapasztalata különböztette meg őt a többi mestertől.”

Az előadások után gyakran rohanták meg és kérték, hogy a tanítványai lehessenek. Két dolgot kért a tanításért cserébe: azt, hogy töltsenek elfogadható időt a képzésben, és köteleződjenek el a gyakorlás mellett. Emlékeztette őket arra, hogy a tudás nem a tanítások tanulmányozásával, hanem a tanítások gyakorlásával szerezhető meg.

Még a Yoga Shalában végzett folyamatos munkája és az egész országban tartott előadásainak sűrű időbeosztása mellett is mindig talált időt a kertészkedésre. Ő maga készítette elő a trágyát és viselte szakértő gondját a fáknak és gyógynövényeknek. A tanítványainak előírt gyógyszerek többségét saját nevelésű gyógynövényeiből ő maga készítette el otthon. Mindig ez volt a régi tanárok és ájurvédikus orvosok gyakorlata. Sajnos az ájurvédában ma használt gyógynövények és más összetevők jellemző módon tömegtermeléssel készülnek, olyan elkészítési móddal, amely az ájurvéda alapjaival szöges ellentétben áll.

Növekvő híre és a király megbecsülése, támogatása ellenére Krishnamacharya élete egyszerű, szerény és független maradt. A király sokszor próbált magasabb fizetséget ajánlani neki úgy, hogy egy kosár gyümölcsben néhány drágakövet rejtett el. A nagyanyám mesélte, hogy Krishnamacharyának mindig volt valamilyen titokzatos érzéke ezekhez a dolgokhoz, és visszaküldte a királyi hírnökkel az érintetlen kosarat, az uralkodónak címzett üzenettel: „Uram. Köszönöm a gyümölcsöt, de attól tartok, nem fogadhatom el, mert töviseket is küldött velük.”

A királynak csalódást okozott, hogy Krishnamacharya nem fogadta el ezeket az ajándékokat, de szeretete a jógamester iránt és bizalma benne minden egyes nappal csak nőtt. Számos alkalommal konzultált vele. Még amikor lovat kellett választania saját használatára, akkor is kikérte tanácsát, hogy biztos lehessen abban, hogy a kiválasztott ló a legmegfelelőbb a számára.

(…)

Krishnamachraya mysore-i és India-szerte tett utazásai végül felhívták rá a nyugati orvosok és tudósok figyelmét is. Indián kívül kezdett terjedni a rendkívüli erővel bíró indiai jógi híre, aki meg tudta állítani a szívverését.

A kaliforniai Wenger professzor és a Párizsból származó Dr. Therosse Brosse 1935-ben felvette Krishnamacharyával a kapcsolatot, remélve, hogy megvizsgálhatják néhány történet hihetőségét, amelyeket csodákat véghezvivő jógikról hallottak. Krishnamacharya beleegyezett a közös munkába. A tanúként jelen lévő más tudósok körében bemutatta Wenger professzornak és Dr. Brosse-nak, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind pedig az elektromos aktivitása tetszés szerint módosítható. Azt is bebizonyította, hogy több mint két percig képes megállítani szívverését. Erre a kísérletre 1936. január 23-án került sor. A Dr. Brosse által kiállított bizonyítvány szerint „… nemcsak azt bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy a szívnek mind a mechanikai, mind az elektromos működése tetszés szerint módosítható, amit a Nyugat nem tekint lehetségesnek, de lehetővé tette számunkra azt is, hogy megalapozzuk a jógikus állapotoknak az előre látottnál mélyebb elemzését.” Krishnamacharya emlékezett arra, hogy egy Németországból érkezett specialista azt mondta a bemutató után: „halottá nyilvánítottam volna”.

Köszönhetően Krishnamacharya fáradhatatlan erőfeszítéseinek, az emberek szerte Indiában elkezdtek komolyabban jógával foglalkozni, és nem csupán az ilyen „csodák” miatt, hanem azért, mert a jóga előnyei egyértelműen valóságosak voltak.

Krishnamacharya azzal is felbolydulást keltett az országban, hogy nőknek tanított jógát. Akkoriban nem tekintették megfelelőnek azt, hogy nőknek tanítsanak jógát és más különleges tanításokat.

Ennek okát Nathamuni említi a Yoga Rahasyában. A szöveg azt mondja, hogy a nők hajlamosabbak a pletykálkodásra, mint a spirituális gyakorlásra. Ha ezt szó szerint vesszük, úgy tűnik, hogy maga a szöveg is ellentmondásos, mert egy korábbi fejezetben Nathamuni kifejezetten támogatja a nők jógagyakorlását. Úgy érzem, annak oka, hogy nem engedték a nőket jógát tanulni, valójában sokkal árnyaltabb volt. Azokban az időkben nagyon máshogy éltek az emberek. India betörések folyamatos fenyegetettségében élt, a férfiak nap közben gyakran az erdőben voltak, ahol gyakoroltak vagy élelemre vadásztak, míg a nők otthon maradtak magukban, és együtt nevelték a gyerekeket, vigyáztak a tehenekre vagy dolgoztak a kertben. Így a nők mindig más nők társaságában voltak, ami lehetőséget adott nekik különböző dolgok, többek közt – ahogy arra a régi mesterek jutottak – saját gyakorlásuk megbeszélésére is, amelynek titkosnak kellett volna maradnia. Valószínűleg ezért nem tanítottak a nőknek sok különleges gyakorlatot, és ezért érvényesítették a későbbi mesterek ezt a szokást, és zárták ki a nőket a jóga tanulásából és gyakorlásából.

Krishnamacharya azonban úgy gondolta, hogy a nőknek ugyanúgy szükségük van a jóga által nyújtott nyugalomra, mint a férfiaknak. Azt is felismerte, hogy a nők vezető szerepet fognak játszani a modern társadalomban, és úgy gondolta, hogy a jóga nagyon is előnyükre fog válni. Felesége, Namagiriamma és sógornője, Jayaammal is az első nők közé tartozott, akiknek jógát tanított. 1936-ra Krishnamacharyának már három gyermeke volt: Pundarikavalli, első lánya, aki 1931-ben, Alamelu, második lánya, aki 1933-ban, és Srinivasan, harmadik gyermeke és első fia, aki 1936-ban született. Mindegyiküknek tanított jógát, beleértve lányait is.

1937-ben aztán látogató érkezett a mysore-i palotába. A látogató egy külföldi hölgy volt, aki férjével, a maharádzsa közeli barátjával érkezett a palotába egy királyi esküvőre. Amikor a hölgy hallott a palotában tartott jógaórákról, megkérdezte a királyt, hogy részt vehet-e, és a király megkérte Krishnamacharyát, hogy tanítsa a hölgyet.

Krishnamacharya szkeptikus volt a hölgy szándékait és érdeklődését illetően, és azt válaszolta, hogy tanítani fogja, de bizonyos feltételeket el kell fogadnia. Arra utasította a hölgyet, hogy csak bizonyos ételeket és gyümölcsöket egyen, és fejezze be a gyakorlását napfelkelte előtt, majd ismételje meg tanára előtt este.

Szörnyűek voltak ezek a feltételek, figyelembe véve, hogy a hölgy esküvőre érkezett, amelyet pazar lakoma kísért. Már az esküvő előtt is több vidám este volt, kora hajnalig tartó tánccal és koktélozással, de a hölgynek korán nyugovóra kellett térnie, hogy napfelkelte előtt befejezhesse gyakorlását, így lemaradt az összes kellemes estéről. Hűségesen követte Krishnamacharya utasításait, és nem hagyott ki egyetlen nap jógagyakorlást sem. Krishnamacharya nagyon elégedett volt; hamarosan könnyített a feltételeken, és a hölgy nagyon különleges tanítványává vált.

A külföldi hölgy neve Indra Devi volt, aki korunk egyik legdinamikusabb jógamesterévé vált, olyan távoli országokba juttatva el a jógát, mint – egyebek mellett – Kína, az Egyesült Államok és Argentína. Szoros kapcsolatot tartott fenn mesterével annak haláláig.

Szerettem volna interjút készíteni Indra Devivel ehhez a könyvhöz, de sajnos 2002-ben elhunyt, mielőtt levelem elért volna hozzá. Más forrásokból próbáltam információt gyűjteni Krishnamacharyával való kapcsolatáról, de nem sok első kézből származó adatot találtam. Egy Los Angeles-i jó barátom, Larry Payne sietett segítségemre. A ’80-as évek elején szervezett egy konferenciát a jógáról, tisztelegve Krishnamacharya tanításai előtt. Apám és Indra Devi is részt vett ezen, és Larry mindent videóra vett. Nagyvonalúan felajánlotta, hogy másolatot küld a videóból, hogy forrásként felhasználhassam ehhez a könyvhöz.

Hallgattam, ahogy Indra Devi szenvedélyesen beszél a jógáról, az útjáról és leginkább a tanáráról. Az egyik anekdota, amelyet elmondott, különösen mély benyomást gyakorolt rám. Manapság néhány körben úgy gondolják, hogy bele kell erőltetnünk magunkat egy testhelyzetbe. De az, amit Indra Devi elmondott a gyakorlásáról és Krishnamacharya tanításáról, ellentmond ennek.

  • Emlékszem, az elején, az egyik órán mindenki a Pascimatanasanát végezte. Illetve hát majdnem mindenki. Tudják, [ez az a póz, amikor] a lábak a talajon nyújtva, belégzés – kilégzésre megérinted a lábujjadat. A kezem annyira messze volt a lábujjaimtól, hogy megkértem az egyik tanulótársamat, hogy toljon meg hátulról. Sri [Krishnamacharya] azt mondta: „Nem, nem, nem! Megsérülhet egy izom. Nemsokára meg tudod csinálni.” És emlékszem, ott voltam a földön, felnéztem rá és azt mondtam: „[talán majd] a következő inkarnációmban

Számomra ez a jóga tanításainak szívéből jövő üzenet, amelyet Krishnamacharya itt olyan egyszerűen és hathatósan mutatott be. Mindig hangsúlyozta: „A jógát kell hozzád igazítani, és nem fordítva.”

Krishnamacharya gyógyítói híre egész Indiában elterjedt. Gyógyítóként elért rendkívüli hatásossága részben a jóga és az ájurvéda tanításainak gondos kombinálásából eredt. Az ájurvédát a bengáli mestertől, Krishnakumartól tanulta. A két tradíció hasonló tanításokon osztozik; úgy vélik, hogy Patandzsali alkotta meg a jógát és az ájurvédát is.

Krishnamacharya mindkét tudományban tanúsított alapos tudása lehetővé tette, hogy hatékonyabb és teljesebb gyógyító kezelést nyújtson a legkülönfélébb problémákkal érkezők számára. Ha például valaki májproblémával kereste fel, nemcsak a jóga gyakorlatait ajánlotta neki a betegség kezelésére, de a megfelelő ájurvédikus készítményeket is javasolta neki. Mivel mindkét iskola mestere volt, biztonságosan tudta kombinálni a két hagyományt, és hatásosabb kezelést tudott nyújtani.

Krishnamacharya számára mindig a gyógyítás volt munkája legfontosabb szempontja. Úgy gondolta, hogy ha az ember nem egészséges, nem tudja teljesíteni kötelességeit az életben. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy tanítványai és betegei minden nap gyakoroljanak. A jóga ereje csak napi gyakorlás mellett nyilvánul meg. Krishnamacharya maga soha nem hagyta ki saját napi gyakorlását. Személyes gyakorlása értékes volt a számára, különösen gyógyítóként. Azt vallotta: ha mi gyógyítóként nem vagyunk egészségesek, hogyan tudnánk másokat gyógyítani?

(…)

Krishnamacharya tudta a jógáról, hogy feltölti, felfrissíti, megnyugtatja a gyakorlót, és teret biztosít ahhoz, hogy tanulmányozzuk életünket. Ezért ragaszkodott a napi gyakorláshoz; nem csupán azért, hogy egészségesek maradjunk, hanem azért is, hogy legyen tere általános egészségünk felbecslésének. Hektikus, zaklatott modern időnkben ezért válik tanítása még inkább relevánssá.

Napról napra egyre több ember látogatta a Yoga Shalát. Sokan egyéni kezelésre jöttek, mert hallottak Krishnamacharya gyógyító erejéről. Mások azért érkeztek, hogy tanítványai legyenek, néhányan pedig azért, hogy megtanulják mellette, hogyan tanítsanak. A Yoga Shala hatása és híre egyre nőtt, és hamarosan külföldiek és indiaiak egyaránt megfordultak itt.

A mysore-i király kérésére Krishnamacharya felkereste a szomszédos Hyderabad államot, hogy a nizám, az uralkodó családját tanítsa. Tanításaiba foglalta a helyiek saját szúfi filozófiáját, amelyet a Himalájában tett útja során tanulmányozott. Bizalmuk egyre nőtt benne, és a mysore-i maharádzsa kiváló követévé vált.

A maharádzsa, akit lelkesített a jóga üzenetének terjesztése, továbbra is különböző városokba küldte Krishnamacharyát, Mysore állam határain belül és kívül egyaránt. Járt Madrászban, Bombayben[9], Púnában és más jól ismert városokban szerte Indiában. Híre terjedt, és minden városban, ahova ellátogatott, egyre több tanítványt szerzett a jógának.

Egy Púnában 1938-ban tartott előadássorozaton a Deccan Gymkhana sportklub egyik tagja, Dr. V.B. Gokhale jóga iránti erős érdeklődése vezette Krishnamacharyát arra, hogy megkérje tanítványát, B.K.S. Iyengart, hogy maradjon Púnában, és tanítson. Iyengar egész hátralévő életére Púnát választotta otthonául, és megalapította a mára világhírű Ramamani Iyengar Memorial Yoga Institute-ot.

Ugyanebben az évben, 1938-ban június 21-én megszületett Krishnamacharya negyedik gyermeke, második fia, T.K.V. Desikachar. (…)

Az 1940-es évek elején Krishnamacharya továbbra is sűrűn utazott és tanított. 1940 júliusában Bombay kormányzója, Roger Lumley őexcellenciája, meghívta Krishnamacharyát, hogy tanítson neki jógát. 1941 márciusában Baroda[10] maharádzsája hívta meg Krishnamacharyát. Három hónapig maradt ott, ászanát és pránajámát tanított a maharádzsának a Laxmi Vilas palotában. A divannak[11], V.T. Krishnamacharinak, őfensége magántitkárának, illetve Sriman Mansingraosubrao Ghorpadénak, a maharádzsa apósának is tartott órákat.

(…)

1946-ra Kirshnamacharyát egész Indiából hívták már tanítani, így ájurvédikus kutatóintézetekből is, hogy megnyerjék útmutatását és támogatását. Hívták Madrászba, hogy segítsen beépíteni a jógát az ájurvédikus főiskola tantervébe. Eközben a mysore-i orvosi egyetem útmutatását kérte a testnevelés jógikus rendszerére vonatkozó további ismeretekkel kapcsolatban. Dr. Lakshmipathy az indiai orvostudománynak szentelt tanulmányi bizottságból meghívta Madrászba, hogy segítsen az ájurvéda tanmenetének kialakításában.

Krishnamacharya életének erre az időszakára sok mindent elért. Újra fel tudta kelteni az érdeklődést a jóga tanításai iránt, nemcsak Mysore-ban, hanem India nagy részén is. Az emberek az egész országban élvezték a jóga és a jógatanítások előnyeit, és még többet szerettek volna tudni. Utazásain, tanításain, előadásain, bemutatóin és gyógyító praxisán keresztül újjáélesztette a jógahagyományt. A mysore-i maharádzsa nagylelkű támogatása nélkül ez nem lett volna lehetséges.

Ez a támogatás azonban hamarosan megszűnt. Az ország politikai térképe örökre megváltozott, amikor India 1947-ben elnyerte függetlenségét a brit uralom alól. A helyi kormányzók hatalma megszűnt, és a maharádzsa többé nem tudta támogatni azokat a kezdeményezéseket, amelyeket támogatni kívánt, például a Yoga Shalát. Mysore újonnan kinevezett fő minisztere nem tekintette fontosnak a jógát, és azonnal elrendelte, hogy az iskola három hónapon belül zárjon be.

A Yoga Shala tanítványai tiltakozást szerveztek a fő miniszter háza elé. Ahogy kiszaladt hozzájuk, a fő miniszter elesett és megsérült. Senki nem tudta meggyógyítani, végül Krishnamacharyát hívták. A fő miniszter annyira csodálta Krishnamacharya gyógyító kezelésének sikerét, hogy megkísérelte pénzzel jutalmazni a jógamestert. Krishnamacharya visszautasította a pénzt: „Nem akarok pénzt. Ha köszönetet akar mondani, segítse a Yoga Shala tanítványait.” Ez azonban nem szerepelt a fő miniszter kijelölt programjában – forráshiány miatt a Yoga Shala 1950-ben bezárt.

Krishnamacharya közel hatvankét éves volt, öt gyerekkel. Visszavonulhatott volna, hogy csendesen éljen, ahogy sokan tették az ő életkorában. Neki azonban nem ez volt a szándéka vagy célja. Elvesztette ugyan a mysore-i palota anyagi támogatását, de nem vesztette el mestere áldását vagy saját küldetése iránti szenvedélyét.

Az aranykor távolról sem ért még véget. Épp hogy elkezdődött.

[1] A szöveg húzásait kerek zárójellel (…) jelöltem. Azoknál a részeknél, ahol a húzások miatt a fordítás nem követi az eredetit, az érintett, átalakítva fordított szöveg szögletes zárójelben […] szerepel. (a fordító megjegyzése)

[2] Ismertebb nevén Muktinath templom, Nepálban. (a fordító megjegyzése)

[3] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

[4] A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

**A szerző itt a sequence szót használja; feltételezhető, hogy az egyes ászanákhoz tartozó vinyászák sorozatáról van szó, nem pedig az astanga vinyásza jóga hat sorozatáról, már csak azért is, mert a Yoga Makarandában nem sorozatba rendezve szerepelnek az ászanák, hanem önállóan, a hozzájuk tartozó vinyászaszámolással. (A fordító megjegyzése)

[5] „A raksana szó jelentése ’megőrzés’ vagy ’fenntartás’. A raksana kráma középpontjában az egészség megőrzése, a stressz enyhítése és a megújulás áll. Ez a gyakorlás ideális a legtöbb családfenntartó, mozgalmas társadalmi és szakmai életet élő felnőtt számára. Ebben az életszakaszban elsődleges igényünk egészségünk megőrzése, hogy teljesíteni tudjuk kötelességeinket.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o. – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[6] „A csikitsza szó jelentése ’terápia’, és a csikitsza kráma középpontjában a jóga gyógyulási folyamatban történő alkalmazására áll. Ha ezen a kategórián belül dolgozunk, fizikai, mentális, emocionális vagy pszichés egészségünkkel tapasztalunk problémát. Van valamilyen baj/betegség, amelytől meg akarunk szabadulni. A fókusz itt azon van, hogy visszatérjünk a nyugalom és egészség állapotába.” (Kausthub Desikachar: The Yoga of the Yogi, North Point Press, New York, 2011, 66. o.) – A jóga hat típusáról egy külön részben lesz szó (a fordító megjegyzése)

[7] Visnu másik neve (a fordító megjegyzése)

[8] ugyanarra a gyakorlásra (a fordító megjegyzése)

[9] Madrász mai neve Csennai, Bombay ma Mumbai (a fordító megjegyzése)

[10] A mai Gujarat része (a fordító megjegyzése)

[11] kormányzati tisztviselő, a király után a legmagasabb rangú hivatalnok (a fordító megjegyzése)

Édes Amma

Three Guru Jois

Nem tudom, hogy hányan tudják, hogy Amma, Guruji felesège is Krishnamacharya tanítványa volt. Tőle tanulta az astanga jógát ès ő is ugyanúgy megkapta Krishnamacharya áldását, hogy tudását továbbadja.
Amma volt a tudás kútja. Ha abban a szerencsèben részesült az ember, hogy el tudta csípni egy alkalmas pillanatban, amikor két szónál többet is lehetett vele váltani, érdekesebbnél érdekesebb történeteket osztott meg saját gyakorlásának tapasztalatairól.
A legédesebb és legkedvesebb emberek egyike volt, akivel valaha találkoztam. Még most is megmelengeti a szívemet, ha felidézem magamban a mosolyát.

Egy alkalommal – ezt sohasem fogom elfelejteni – Guruji hozzájárulását kértem, hogy egy hetet Goán tölthessek, megadva fáradt testemnek a szükséges pihenést. Guruji épp arról beszélt, hogy nem kellene elmennem, amikor betoppant Amma és megkérdezte, hogy mi zajlik éppen.
Elmondtam neki Goára “menekülésem” tervét, mivel Guruji arcán az egyet nem értés jelei mutatkoztak. Amma hirtelen kannadára (a helyi nyelvet hívják így) váltva Gurujihoz fordult, röviden mondott neki valamit, aztán visszaváltva angolra azt mondta: “igen, persze, hogy mész, sokat úszol majd, pihensz”.
– Csak egy hét! – vágta rá rögtön Guruji.

Érthető, hogy miért beszél Sharath olyan szeretetteljesen és nagy kedvel a nagymamájáról. Mindig hiányozni fog mindannyiunknak, akik részesülhettünk abban a csodában, hogy ismerhettük.

Forrás: Ashtanga Yoga Atlanta
Fordította: Müller Fruzsi

Az Astanga vinyásza jóga nem hatha jóga

gurujis

Gyakran kerül érdeklődés középpontjába Pattabhi Jois ászana-rendszere: honnan ered és hogyan fejlődött az évek során, ugyanakkor a diskurzusok során kevesen helyezik bele Guruji rendszerét az Astanga (nyolcágú) jóga egészébe, ami egyike a hat orthodox indiai filozófiai irányzatnak (darshana).

Guruji mindig azt mondta, hogy amit ő tanít, az az eredeti Patanjali jóga.

És hogy miből következik mindez?

Napjaink tudósai úgy vélik , hogy az ászanagyakorlás elsőként a Hatha jóga irodalmában – mint a Hatha Yoga Pradipika vagy a Gheranda Samhita – Kr.e 1000 körül jelent meg, éppen ezért merül fel Patthabi Jois ászana-rendszerével kapcsolatban a kérdés, hogy az vajon ősinek vagy inkább modernnek tekinthető, esetleg egy ősi gyakorlás modern verziójának.1

Az indológusok általánosan úgy gondolják, hogy Patanjali a Hatha jóga szövegeinek megjelenése előtt mintegy 1000 évvel korábban élt, így Guruji állítása Patanjali eredeti tanításaival kapcsolatban a nyugati tudósok szemében kissé ellentmondásosnak tűnik.

Guruji a tradicionális Patanjali jógáról, gurujától, Krishnamacharya-tól tanult, aki a Yoga Korunta bölcsességét adta tovább tanítványának:

“Rama Mohana megtaníttatta velem az egész Yoga Gurandam-ot (Yoga Koruntát) gurkhali nyelven. Ez a terjedelmes mű Patanjali Jóga szútráját dolgozta ki aprólékosan, és látta el kommentárokkal, amikre a Szútrák tömör megfogalmazása miatt volt szükség. A Yoga Gurandamban a különböző jógapózok és mozdulatok vannak világosan leírva és értelmezve. Csak azután értheti meg Patanjali Jóga szútrájának belső jelentését és esszenciáját bárki is, miután tanulmányozta ezt a könyvet.” 2

Guruji szerint a Yoga Koruntában volt először megemlítve a drishti, bandha, vinyasa – mint az astanga jóga “alapelemei” –  és itt lettek először csoportosítva az ászanák azok terápiás, tisztító vagy erősítő jellegüknél fogva.

Tudomásunk szerint a Yoga Koruntán kívül nincs egyetlen egy másik szöveg sem, amelyik megmagyarázná az ászanák szerepét és gyakorlását.  Bár maga a mű – úgy tűnik, hogy – elveszett, tanításainak bölcsessége Krishnamacharya és tanítványain keresztül továbbra is virágzik a Vini jóga, Astanga Vinyásza jóga és az Iyengar jóga segítségével.

Létezett ugyanakkor néhány más, korai szöveg, ami ászanákkal foglalkozott – mint Nammalovar Tirumantiram-ja (Kr.e 5. Század) vagy a Yoga Yajnavalkyasamhita ( Kr.e. 2 – Kr. u 4 század). Ezeknek a szövegeknek a fordítása azonban csak nemrég látott napvilágot, keletkezésük ideje pedig vitatott. Az Indus-völgyi civilizációk tanulmányozása céljából folytatott régészeti ásatások közben megtalált, mintegy 4000 éves, jóga ászanákat ábrázoló pecsétek ugyanakkor azt próbálják jelezni a tudósoknak, hogy a Hatha jóga középkorból származó szövegeiben ászanák után történő további kutatás nem biztos, hogy célravezető lesz.

Az ászanák mindig is a hindu kultúra részei voltak. Egy társadalomban, amelyik székek helyett mindig a földön ült, különféle ülő pózok természetesen adaptálódtak. Különböző ászanákat adaptálódtak a  különböző tevékenységekhez – például a “baddha konasana” cipészpóz néven is ismert – ugyanis ilyen pozícióban készítették és javították a cipészek a cipőket – lábfejeiket használva munkapadként. Ami szintén ismeretes, más pózok alkalmasak meditációra és légzőgyakorlatok (pranayama) végzésére, zenélésre vagy éppen a különböző rituálék elvégzésére – ezek a hindu kultúrában már időtlen idők óta használatosak voltak. Éppen ezek miatt tűnik furcsának bármilyen szövegben ászanák után kutatni, vagy valamelyik szövegből származtatni őket. Egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy zene sem létezett mindaddig, amíg valaki el nem készítette az első kottát.

De nem csupán az ászana volt az élet része:  a jóga és az ayurvéda tudománya Dél-Indiában szorosan összeolvadt. Krishnamacharya és Guruji egyaránt testvértudományoknak nevezte őket, és mindketten elmélyülten kutatták ezek kapcsolatát, összefüggéseit. Krishnamacharya a Dél-Indiai bölcsességek forrásához kapcsolódott, Tamil bölcsek és a Nath jógik vérvonalához.

De félretéve a kor és eredet kérdését, észrevehetjük, hogy eltávolodtunk egy sokkal fontosabb kérdéstől:

Az Astanga jóga Hatha jóga, vagy a Patandzsali jóga valami egészen más?

Norman Allen:

“…ha az emberek egyszerűen Hatha jógának hívják, az rosszabb, mintha Astanga jógának nevezik, sokkal rosszabb. Felmerül a kérdés: nevezhetjük-e a Patanjali jógát rendszernek még akkor is, ha egy konkrét ászana leírásáról sincs benne szó ?!)”

“…a Hatha jógik különböző gyakorlatokat végeztek, hogy testüket a felszabadulás eszközeként tudják használni.Kristály tisztaságú és keménységű test elérésére törekedtek. Át akarták alakítani a testüket abból a célból, hogy az lelkük valódi hordozó-eszközévé váljon. Láttuk őket Pondicherryben : átvágták az ínszalagot a nyelvük alatt,  hogy megakadályozzák a szómának, az “élet nektárjának” lecsepegését és elpazarlódását. Extrém módon alkalmazták a brahmacharya-t, például nem mehettek és üríthették ki beleiket bármikor – ez Hatha jóga. A Nap és a Hold, Shiva és Shakti összeolvadása; ez az, amit láttunk. Valószínűleg nem foglalkoztak volna a hatha jógával, ha nem tudták volna, mi is az. “3

Guruji a Hatha jógára Észak-Indiai jógaként tekintett, és teljes mértékben lebeszélt minket arról, hogy azzal foglalkozzunk, finoman célozva arra, hogy némely gyakorlat inkább visszahúzó hatású. A hatha jóga az ászanákon és a légzőgyakorlatokon kívül mudrákat (kéztartásokat) és kriyákat (tisztító célzatú gyakorlatokat) használ: például a saját vizelet elfogyasztását, a test hamuval való befedését, a nyelv alatti ínszalag átvágását stb. (lásd: Hatha Jóga Pradipika és Gheranda Samhita)

Szóval mégis mi az ászana szerepe az Astanga jógában – mi az, ami annyira megkülönbözteti a Hatha jógától?

Jógikus szókincsünk Hatha jóga szövegekből származik – nádik, csakrák, kundalini – ezek egytől egyig Hatha jóga fogalmak. A Hatha jógi durva fizikai és szubtilis testének tantrikus, eksztatikus megtapasztalására törekszik a különböző gyakorlatokon – például ászanákon – keresztül, és végső célja nem más, mint megszabadítania önmagát mindennemű kötődéstől és összeolvadni a magasabb tudatossággal.

A hatha jógában szó esik fizikai és szubilis test átalakítása által a prána és apána egyensúlyba hozásáról, a kundalini felébresztéséről, csakrák nyitottá válásáról, az istenivel való aktív és eksztatikus egyesülésről. Ahogy a fentebbi Norman Allan idézet is rámutatott, a Hatha jóga útja aszketikus és Guruji éppen ezért nem tartotta követendő módszernek.

A szamádhi fogalma Patanjali jógájában mély koncentrációként vagy elmélyedésként van definiálva. A szamádhi állapotának elérése az ashtanga jógában 8 lépcsőn keresztül van leírva . Az első négy lépcső alkotja a gyakorlás “külső” ágát, a következő négy lépcső pedig a “belsőt”.

A külső ágak felkészítik a jógit az ülő meditációra. Ezek a test és elme gyógyítását, megtisztítását és erősítését célozzák meg. Amikor a test és elme megszilárdul, kezdődhet a gyakorlás belső folyamata.

Amíg a Hatha jógik eksztázisra törekszenek, mint gyakorlásuk közvetítő erejére, addig a Krishnamacharya által felvirágoztatott Dél-Indiai hagyomány befelé figyelő út –  az elme lecsendesítése céljából. Az ászana ebben a kontextusban terápiának tekinthető – felkészülés az ülésre és a magasabb szintű belső gyakorlatokra.

“Krishnamacharya azt mondja, ez a jóga “ashastra-shastra-chikitsa”,  ami azt jelenti , műszer nélküli operáció. Nagyon óvatosan és gondosan kell gyakorolni, mindenféle külső beavatkozás nélkül, mivel a test önmaga az az eszköz, ami az operációt végrehajtja.”4.

Amíg Krishnamacharya idősebb korára vált terapeutás munkája kapcsán ismertté, maga a terápia téma a kezdetektől fogva része volt tevékenységeinek.  Alapos ayurvéda ismeretei átitatták jóga oktatását.

Guruji is foglalkozott gyógyítással. Egyetlen könyve, a Jóga Mala a jóga terápiáról szól. Dolgozott tudniillik egy ayurvedikus kórházban Mysore-ban és az orvosok rengeteg olyan pácienst küldtek hozzá, akiket kórházi körülmények között nem tudtak meggyógyítani, így rengeteg tapasztalattal rendelkezett.

Krishnamacharya szerint a Jóga szútra második fejezetének első szútrája szól a terápiáról:

tapaḥsvādhyāyeśvarapraṇidhānāni kriyāyogaḥ II.1.

A tapas (tapas = önfegyelem, lemondás) szó sok mindent magában foglal: pl. étkezési szokásaink megváltoztatását, de ugyanúgy a pranayama és az ászana is részei a tapas-nak… Krishnamacharya az ászanát a svadhyaya (svadhyaya = önvaló tanulmányozása, önismeret, önmegfigyelés, írások tanulmányozása) alá is sorolta, hiszen az ászanák gyakorlásával sokmindent megláthatunk és megérthetünk  önmagunkkal, működésünkkel kapcsolatban.4

Patanjali így folytatja: a jóga gyakorlásával megszabadulhatunk a szenvektől (klésa – szenvedésünk okozói) és elérhetjük a szamádhit.

Gyakran szó esik arról, hogy a Patanjali féle jóga nem úgy értelmezi az ászana gyakorlást, mint ahogyan az ma ismeretes. Ő arról a szilárd és kényelmes pózról beszél, ami a sikeres pranayama gyakorláshoz és a 8 lépcsős út magasabb szintű (belső) gyakorlásainak elvégzéséhez szükséges. Habár Patanjali nem részletezte különösebben, de az ászana gyakorlás az önfegyelem ( tapas)  kategóriája alá esik – erőfeszítések árán elért megtisztulás.

Guruji úgy vélte, hogy a padmászana (lótusz póz) a legfontosabb póz – a tökéletes ászana pranayama és meditáció végzéséhez. A legtöbb indiai számára nem okoz nehézséget ebben a pózban ülni – hiszen a földön ülés kultúrájról beszélünk (bár ez a tendencia azért az utóbbi időben változott).

Azonban a nyugatiak számára ez egy nagyon nehéz ászana. Sok támogató jellegű póz gyakorlására van szükség ahhoz, hogy ki tudjon alakulni a szilárdság és kényelem ebben az ászanában.

A képzeletbeli nagyító alá Pattabhi Jois tanítványai közül néhányan az ászanát helyezték, és tették mindezt olyan mértékben, hogy a nagy közönség számára úgy tűnhet, hogy az Ashtanga jóga tradició a Hatha jógához, vagy azon egyéb irányzatokhoz tartozik, amelyeknél a fizikai gyakorlással ér véget a jóga folyamata.

Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hogy milyen jógát tanítok, azt felelem – Ashtanga jógát- a reakció gyakran ez:

“óh, az a fizikailag nagyon megerőltető féle , az a  “nem-spirituális” jóga, ugye ?” 

Ha az interneten rákeresünk az ashtanga szóra, hasonló hangvételű magyarázatokkal és leírásokkal találkozhatunk:

“Napjaink egyik legismertebb jógairányzata az Astanga jóga, amit olyan hírességek gyakorolnak, mint Madonna, Sting vagy Woody Harrelson. Népszerűségét “extra zsírégető” típusú edzésmódjának köszönheti, ami az izzadás mértékének növelésével karcsú és feszes izmokkal ajándékozza meg a gyakorlóját.”5

Elég szerencsétlen a szituáció, de nem okoz meglepetést a test és a testtel való megszállottság korában, hogy hasonló mértékű megszállottság alakul ki ászanák vagy éppen ászanák sorozatának tökéletes kivitelezése irányába. Habár nagyon hatékony motivációs tényező, de a testtel való megszállott foglalkozás a spirituális gyakorlásunkat előbb vagy utóbb hátráltatni fogja, ami ahhoz vezet, hogy beleeragadunk a fizikai erő és szépség csodálásába, elvétve így a valódi célt és a gyakorlás helyes módját. Az ászanák tökéletes kivitelezésének vajmi kevés köze van a jóga útján való továbbhaladáshoz.

A nyugati világ ászanagyakorlását a különféle gyógyszerek túlfogyasztásához is hasonlíthatnánk: néhány tünetet talán megszüntethetünk egy időre, de a helytelen alkalmazás következtében más tüneteket hozhatunk létre. A gyakorlás céltalan figyelemmel gyakran nem kívánatos ereményekhez vezet: hiúság, sérülés, fájdalom, sértődés…

A gyakorlás céljával való azonosulás nélkül annak áldozatává válhatunk. A jóga nem testedzés szálkás és feszes izmok építése céljából. Addig, ameddig nem értjük meg az ászana helyét és szerepét Patanjali jógájában, Guruji jógájában, nem meglepő, hogy zavarodottság van bennünk.

Ami bizonyos, hogy a jóga nagyon hatékony eszköz .  Még ha “egóval” is kezd neki bárki is a gyakorlásnak, a jóga ereje végül lerombolja azt. Mindenesetre a könnyebb módszer az, ha felhívják figyelmünket a sikerhez vezető közvetlen útra, mintha hosszú és kemény úton kell megtanulnunk a leckét.

Az ászana célja tehát a terápia , a gyógyítás. Ez minden. Fizikai és érzelmi terápia. Meg kell tanulnunk az ászanákat így, ennek az ismeretében gyakorolni.

Guy: Mit gondolsz, milyen messzire tud vinni a fizikai gyakorlás? Meddig érhetsz el pusztán fizikai gyakorlással?
Norman Allen: A legtöbb esetben valószínűleg sehová más lépések megtétele nélkül…Helyes szándék, étrend, jamák és nijámák követése nélkül nem fog megtörténni. Ezekkel együtt biztos lehetsz benne, hogy az egód fel fog oldódni, hogy megszabadulsz tőle.  Ha a gyakorlás szenzációhajhász és versengő, akkor még teljes mértékben gyermekcipőben jársz, a gyakorlás rajasztikus. Neked viszont meg kell próbálnod a szattvikus minőségre törekedni, módszeresen különben nincs esélyed továbblépni.

Guy: Úgy gondolod, hogy az ászana gyakorlás le tudja rombolni az egót?
Norman: A gyakorlás – attól függően, hogy milyen céllal végezzük –  feloldhatja az egót, igen .3

Úgy gondolom, hogy Guruji talán egy kissé alulértékelte a nyugati ember egójának az erejét – sokkal erőteljesebb, hataloméhesebb és megszállottabb ugyanis, mint például az indiai emberé. Más részről viszont talán ezt elismerve és felismerve, az egó fogalmát hozzákapcsolta a jógához, tudva azt, hogy végső soron a gyakorlás útján minden akadály elhárul.

De ha folytatódik az ászanagyakorlás fizikai lehetőségeinek túlhangsúlyozása, rengeteg ember fogja elszalasztani a jóga valódi céljának megértését és fogja azt gondolni, hogy maga az ászanagyakorlás a cél és nem csak az eszköz.

Mint ahogyan a híres buddhista tanmese a Holdra mutató ujjról is remekül példázza– ha megrekedünk az ászanagyakorlásban, megszállottjává válunk, akkor tulajdonképpen az ujjat bámuljuk ahelyett, hogy azt néznénk, hogy hová mutat.

Számos astanga gyakorló objektivizálta ászanagyakorlását megfelelő tanár vagy megfelelő megértés nélkül.  Úgy beszélnek manapság “a gyakorlásukról”, mintha az valami tőlük független lény lenne, vagy ismételgetik, hogy “minden idővel jönni fog” és várják, hogy az ászana gyakorlás elvezeti őket a végsőkig. Ennek így nem sok értelme van. Egyéni gyakorlásról van szó, egyedi megtapasztalásokkal.

Az ászanák sorozata olyan, akár egy zenemű kottája – butaság lenne a hangjegyeket összekeverni az igazi zenével. Az ászanák gyakorlása közben a testünk mozgatásával megtisztítjuk magunkat: ez egy tulajdonképpeni “belső tisztálkodás”. Mégsem nevezhetjük spirituális gyakorlásnak, amennyiben öncélú marad. A belső tisztulással, ami idővel nyugodt, kiegyensúlyozott személyiséget eredményez – mellékhatásként – másokkal is jobban fogunk tudunk bánni. Ahhoz azonban, hogy a jógát spirituális gyakorlássá emeljük mindenképpen szükséges a jámák és nijámák tökéletesítése önmagunk és mások irányába.

A gyakorlók könnyen becsaphatják magukat, hogy pusztán az ászanák gyakorlása elhozza a vágyott boldogságot vagy más vágyott célt, de ez így nem igaz : ismételten hangsúlyoznám, hogy az ászanák kizárólag terápiás jellegeűek.

Az “igazi munka” = spirituális tudakozódás, terápiás ászanagyakorlással illetve a jámák és nijámák követésének összekapcsolásával. Ez a tudakozódás csak akkor fog számunkra gyümölcsöt hozni, ha a helyes irányba indulunk. Emiatt szükséges a tanító. Néhányan úgy vélekednek, hogy maga az ászanagyakorlás a tanár – de amit ilyen módon megtanulhatunk, az nagyon kevés. Az a fő probléma ezzel a vélekedéssel, hogy nem számol azzal a ténnyel, hogy minden ember bizonyos típusú berögzült mintákkal rendelkezik, így a gyakorlásuk is ugyanezeket a mintákat fogja tovább éltetni, amennyiben nincs mellettük egy tanár, aki segít máshogy látni és ezáltal új cselekvési minták kidolgozására késztetni őket. Ha ez nem következik be, csak a karmánkat ismételgetjük – kényszeresen.

Guruji az ászanában látta meg a kiváló kiindulási alapot, amire egy erős spirituális gyakorlást fel lehet építeni. Az első lépés a Chikitsa – Terápia, a második a Shodhana – tisztítás. A harmadik lépcső a Sthira – szilárdság, állandóság – ami a hosszabb ideig tartó ülés és a pranayama valamint az azt követő belső gyakorláshoz való alkalmasságot biztosítja.

Az astanga jóga folyamatában, ahogyan az egymást követő lépcsőkön haladunk, vagyis miután elértük a stabil és egyben kényelmes pózt, majd megtisztítottuk az elmét a légzőgyakorlatok segítségével, a jámák és nijámák tökéletesítésével, elérkezünk a pratyahara -hoz (érzékelés visszavonása) . Guruji szerint az előbb említett külső ágak tökéletesitése nagyon nehéz és rengeteg erőfeszítést igényel, de a belső ágak elsajátítása – dharana (koncentráció), dhyana (meditáció) és szamádhi természetesen fejlődik ki, amint a külső ágakat megvalósítottuk.

A pratyahara híd a külső és belső ágak között. A pratyahara megvalósításán keresztül az érzékek és a cselekvés szervei visszahúzódnak önmagukba, eltávolítva önmagukat az érzéki élvezetek csábításától. Ugyanúgy, ahogy a teknős visszahúzza fejét és lábait páncélja mögé, az érzékszervek egyesülnek az alacsonyabb szintű elmével – a manasszal (a tizenegyedik érzékszerv, a csapongó, vándorló “majom-elme”). Ennek eredményeként a manasz visszahúzódik önmagába.

A pratyahara a vairagya, azaz a lemondás tökéletességre fejlesztése, ami a gyakorlással (abhyasa) együtt az elme feletti uralomhoz vezet. Patanjali úgy ír erről a Jóga szútrában, hogy a legmagasabb szintű lemondás a buddhi (intellektus) és a Purusa (Önvaló, a Látó) természet szerinti megkülönböztetéséhez, továbbá minden a gúnák által megnyilvánított dolgok iránti közömbösséghez vezet ( a gúnák játéka által kreált világ iránt elvesztett érdeklődés vezeti az elmét az önmagába záródáshoz)

“puruṣa-khyāter-guṇa-vaitṛṣṇyam”

A puruṣa-khyāter vagy vivéka khyāter a szútrák központi témája – minden jógagyakorlás végső célja ez: annak a képességnek a kifejlesztése, hogy a Látót megkülönböztessük a látott-tól. Patanjali a Látó (Purusa) összekeverését az elmével az egoitás (asmita) szóval jelöli.

Patanjalinál a II.1 szútra alapján a jóga gyakorlás második eleme a svadhyaya. A jógikus filozófia tanulmányozása a svadhyaya egy formája, ugyanis az elme működésének megértéséhez egyfajta belső térképet nyújt. A jóga filozófiától eltérően figyelmünket az Önvaló természetére irányítja. A meditációt nem szükséges külső világi tárgyakra irányítanunk, sokkal jobb, ha olyan ideákra irányítjuk, amelyek az Önvaló igaz természetét fejezik ki.

Azt mondják, hogy a buddhi (intellektus) természete hasonló a Purusáéhoz . A Purusa minőségek nélküli, de bizonyos ideák alkalmasak arra, hogy a természete irányába mutassanak. Például sok helyen azt olvashatjuk, hogy a Purusa olyan, akár az üres tér – vagy maga az üresség – vagy hogy a telihold fényességéhez hasonló tündöklő fény – maga a boldogság; mindent ismerő és öröktől valóan szabad. A buddhinak (intellektus) meg van az a képessége, hogy ezeket a formákat képzeleten és meditáción keresztül megragadja, felvegye – a meditáció segít az intellektust érintkezésbe hozni a Purusával, ezáltal képessé válik arra, hogy megkülönböztesse magát tőle.

A Purusa a különböző érzékszerveken keresztül tapasztal, mindezek közül a legkifinomultabb az intellektus.  Az érzékszervek, vagy “bejáratok” mindegyike egyfajta érintkezési felületként, képernyőként funkcionál, aminek az élményei közvetítve vannak. A számkhja filozófia alapján 24 ilyen képernyőről beszélhetünk: az elme 4 aspektusa, az 5 energia, az 5 érzékszerv, az 5 cselekvési szerv és az 5 elem – tapasztalataink ezen a 24 receptoron keresztül rögzülnek. Az intellektus ezek közül a legfinomabb szintű; a belső képernyő.

Könnyen észrevehetjük, hogy finomabb szintű érzékeléseinket, tapasztalásainkat sokkal inkább belsőnek érezzük; ezek a sokkal durvább, fizikai észleléseink alatt, fölött vagy azon belül léteznek.

Például van egy bizonyos érzésünk arról, hogy identitásunk valahol a testünkön belül létezik … a prána vagyis az életenergia sokkal finomabb mint a fizikai testünk, annál sokkal finomabb szintű a mentális testünk, annál még finomabb réteg az intellektus. A legfinomabb, végtelenül finom szinten találjuk az Önvalót, a megmagyarázhatatlan és örökérvényű igazságot.

Belülről az elme a Purusától közvetlen benyomásokat kap, úgy, ahogyan mondjuk egy képet vetítünk a filmvászonra. Normális körülmények között ezek a benyomások a minket uraló és lekötő külső zajok (rajas) és szennyeződések (tamas) miatt rejtve maradnak (még alvás közben is) mivel ezek a gúnák játszanak azon a 24 képernyőn, amelyek mindennapi észleleteinket formálják. De ha az összes bejáratot lezárjuk – ha már nem a testünkön keresztül érzékeljük a szaglást, a szexuális vágyat, az életenergiánk mozgását vagy az alacsonyabb szintű elmét (ahamkára), hanem csak az intellektus (buddhi) marad éber és egyhegyű, míg a többit elnyomjuk:  ekkor érjük el a samprajnata szamádhit, és a buddhi “megtapasztalja” a Purusát, ami mindig jelenvaló, de a hétköznapok tudati szintjén elfedve marad előttünk.

Habár a Purusát a térhez hasonlítják, azt is mondják, hogy az intellektus közepében lakozik; a szív vagy elme üregében, ami fizikailag a mellkas közepén található. A külső ágak tökéletesítésén keresztül a szívünket befedő szennyeződések – a “6 méreg” (vágy, düh, szenvedély, mohóság, hiúság/féltékenység és lustaság) amely megakadályoz abban, hogy teljességében megtapasztaljuk önmagunkban a Purusát – lassacskán lekopik, letisztul  – és Önvalónk fénye elkezd sugározni rajta keresztül.

Patanjali nem ajánl egy konkrét meditációt ehhez a felismeréshez – néhány ajánlást tesz a különböző, gyakorlás közben felmerülő akadályok legyőzésére. Már a Jóga szútra elején (I.2) megfogalmazza, hogy az elme működését az uralmunk alá kell fognunk – és onnantól kezdve minden, amit megtapasztalunk, az maga az Önvaló. A további szútrákban azt tanácsolja, hogy durva vagy finom tárgyakon meditáljunk, vagy meditáljunk azon a gyönyörön vagy állapoton, ami a formához kötött/megismerő (samprajnata) szamádhi. De a szamádhi legvégső formája – a forma nélküli/tartalom nélküli (asamprajnata) szamádhi kizárólag teljes  önkorlátozással/ürességgel érhető el.

A dharana, dhyana és a szamádhi nem különállóak – ezek fokozatosan egymásba olvadó ágak. Ezt szamjámának is nevezzük. A dharana – koncentráció – az az állapot, amire gyakorlásunk közben folyamatosan törekszünk.

A dhyana és a szamádhi a koncentráció elmélyítése. Amint a svadhyaya gyakorlásán keresztül megértjük, hová helyezzük a figyelmünket – vagy inkább hogyan vonjuk vissza a figyelmünkent és tartózkodjunk az Önvalónkban, nem marad a külvilágban olyan tárgy, amin meditálnánk.

Tudatosságunk fokozatos befelé, önmagunk felé fordulásával a dharana, dhyana és a szamádhi egymásba olvadnak és amint az elmében történő módosulások megszűnnek, az Önvaló fénye megnyilvánul.

Ez a folyamat tehát azt mutatja, hogy az ashtanga jóga az internalizáció ösvénye: az ösvény, amin a külső világ hatásai (test, elme, érzékszervek) megszűnnek, hogy a Látót önmagát láthatóvá tegyék. Az elme tulajdonképpen felfüggeszti működését az elmerülés ezen állapotában és lehetőségünk nyílik rá, hogy megtapasztalhassuk tiszta létünket.

Úgy tudom, hogy George Feuerstein tollából származik az “ensztázis” kifejezés – ami ezt az önmagunkba elmerülést próbálja az extázis – önkívület – szóból kiindulva megragadni.

A hatha jógik eksztatikus állapotától eltérően tehát az astanga jóga gyakorlója ezen belső “ensztatikus” állapot felé igyekszik eljutni: az elme zsarnoksága alól felszabadított állapothoz, ahol közvetlenül tapasztalhatja meg a legvégső igazságot, boldogságot és szabadságot.

Az ászanák tanítása közben Guruji rengeteg mást is tanított – minden egyes tanítványát annak személyiségéhez illeszkedő módon, és természetesen mindenkiben máshogy rezonáltak a tanítások.

De minden tanítása a Jóga szútra,  a Védák és az Upanisádok, vagy Sri Shankaracharya műveiből származik…ez ugyanúgy hozzátartozik az ászana-rendszerhez, amelyet “Első sorozatnak” vagy “Második sorozatnak” nevezünk, és egyénre szabottan és elméleti órákon keresztül egyaránt tovább lett adva. Ezek a művek is nélkülözhetetlenek a Patanjali jóga tanításához és gyakorlásához (a Jóga filozófia – s fő műve, a Jóga szútra – egyike a 6 indiai filozófiai rendszernek (darshana) ami a Védák tanításait kezeli kiindulópontként). Az ősi szövegek tanulmányozására azért van szükség, hogy a jóga filozófiát teljességében megérthessük.

Amit Gurujitól tanultunk, saját bőrünkön tapasztaltuk – ez volt tulajdonképpen tanulásunk elsődleges módja. Guruji tanitási módszere a fizikai gyakorlás különleges formája volt; segített minket túljuttatni azokon a  korlátozott elképzeléseinken, hogy mire vagyunk képesek és mi az , amire nem; és megszabadított az ehhez az elképzeléshez fűződő érzésektől is. Azáltal, hogy bíztunk a tudásában és a kezeiben, sokan képessé váltunk meggyógyulni, megtisztulni és hiányzó belső erőnket kiépíteni. Ez a testünkön át tapasztalt tanulás tette lehetővé számunkra a transzformációt, átváltozást és gyógyulást.

Az astanga jóga sokkal több, mint pusztán ászanák egymást követő sorozata vagy a hatha jóga továbbfejlesztése, de ahhoz , hogy igazából a szívéig érjünk, odaadó gyakorlásra és tanulásra van szükség – hosszú időn keresztül, megszakítások nélkül. 

Felhasznált irodalom:

  1. Ezt a kérdést először nyomtatásban N. Sjoman tette fel a Yoga Tradition of the Mysore Palace c. művében és nemrégiben újra nyomtatásba került Mark Singleton Yoga Body: The Origins of Modern Posture c szövegében
  2. The King and the Young Man – interjú T Krishnamacharya-val
  3. Guruji: a Portrait of Sri K Pattabhi Jois through the Eyes of his Students
  4. The Yoga of T Krisnamacharya – TKV Desikachar
  5. Gaiam Life website

Forrás: Ashtanga Yoga is not Hatha Yoga
Szerző: Guy Donahaye

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

prof_krishnamacharya

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

nammalwar

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathramuni

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

young_krishnamacharya

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Astanga ikonok: Richard Freeman

„A jóga tönkreteszi az életünket? De hát ez szörnyű!”

Valójában nem. Sőt, hatalmas megkönnyebbülés, ha hagyjuk, hogy a jóga „tönkretegye” az eddigi életünket. Amikor rendszeresen kezdünk gyakorolni, akkor a robotpilóta életmód – amelybe sokan belesüppedtünk az évek során – fokozatosan átalakul egy természetesebb, éberebb, kiegyensúlyozottabb, egészségesebb és boldogabb életté. A jelentéktelen apróságok, amik eddig olyan sok bosszúságot okoztak, hirtelen már nem zavarnak minket többé. Kevésbé érezzük feszültnek magunkat és minden valahogy sokkal vidámabb lesz. Ahogy érzéseink és gondolataink tisztulnak, kapcsolataink is könnyedebbé válnak. És ami az egészben a legjobb, hogy valódi lényünk ragyogni kezd. Nos igen, lehet, hogy a robotpilóta élet romba dől, de ez egyáltalán nem is olyan borzalmas dolog!

Richard Freeman 1968 óta foglalkozik jógával. Közel kilenc évet töltött Ázsiában a különböző ágazatok tanulmányozásával, amiket ma az astanga jóga gyakorlása és tanítása közben alkalmaz. Tanult szufizmust Iránban, zen és vipassana buddhista gyakorlatokat, bhakti és hagyományos hatha jógát Indiában. 1974-ben kezdett elmélyülni az Iyengar jóga metódusában, ami végül elvezette a Sri K. Pattabhi Jois-féle astanga jógához. Richard a mai napig lelkes tanulója mind a nyugati, mind pedig a keleti filozófiának, és a szankszrit nyelvnek is. Az a képessége, hogy különböző nézőpontokat ötvözzön, anélkül, hogy elveszítené azok mélységét és integritását, segített neki saját rendkívül különleges és egyedi tanítói stílusának kialakításában. Többnyire saját iskolájában tart órákat és intenzív kurzusokat (The Yoga Workshop – Boulder, Colorado, Egyesült Államok), de az év nagy részében vendégtanárként tanít különböző stúdiókban világszerte.

(Interjú részlet Guy Donahaye and Eddie Stern: Guruji – A Portrait of Sri K. Pattabhi Jois c. könyvéből)
Szerzők: Hogyan találtál rá az astanga jógára és hogy jutottál el Mysore-ba?
Richard: Nem emlékszem pontosan, hogy mikor hallottam róla először, de azt tudom, hogy már jóval azelőtt tudtam az astanga létezéséről, hogy elkezdtem volna gyakorolni. Deshikachar munkáján keresztül ismerkedtem meg a vinyásza koncepciójával és azzal, hogy az ászanákat lehet sorozatokban is gyakorolni. Nem sokkal később hallottam, hogy Pattabhi Jois Amerikába érkezik, úgyhogy azonnal be is iratkoztam a kurzusára. Amikor találkoztam vele, teljesen lenyűgözött a ragyogó kisugárzása és a kedvessége. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan kapcsolatot éreztem vele. Szerencsére egy elszigetelt helyen volt a tanfolyam, ahol több órát gyakoroltunk naponta és a jógaórák között rengeteg időnk volt beszélgetni. Guruji teljesen ámulatba ejtett.

Richard Freeman

Szerzők: Mi volt az első benyomásod róla?
Richard: Magával ragadott a mosolya, a ragyogása és az általános kedvessége. Mindemellett rendkívül megközelíthető is volt. Készséggel elmondott nekem mindent, amit tudni szerettem volna, és ez nagy ritkaság a tanároknál. Teljesen le voltam nyűgözve.

Szerzők: Gyakran hallhatjuk, hogy Guruji az eredeti, Patandzsali-féle jógát tanította. Mi volt a tapasztalatod vele, mint a valódi jóga tanítójával?
Richard: Amikor valaki azt mondja, hogy Patandzsali jógáját tanítja, akkor ezzel azt szeretné érzékeltetni, hogy ez mind a nyolc ágat magában foglalja, a meditáció különböző fázisain át, az Önvalónk felfedezésén keresztül a szamádhi-ig mindet, nem csak az ászanákat vagy a pránájámát. Guruji mellett azt tapasztaltam, hogy őt tényleg ez vezérelte. Tulajdonképpen az egész életét ennek a rendszernek szentelte. A hangsúly először természetesen az ászanák gyakorlásán volt, de ezen keresztül a vinyásza metodikával összekötve a pránájáma és a meditáció alapjait is megtanította nekünk. Rendszerében ezek az elemek később már szétválasztásra és finomításra kerülnek. Bizonyos értelemben a nyolc ágat eleinte valóban az ászana gyakorláson keresztül tanította, de ha valaki elkapta azt a bizonyos belső fonalat, akkor a többi ág gyakorlása már szinte automatikusan követte az ászanákat. Ezért is mondta mindig, hogy az első négy ág – jama, nijama, ászana és pránájáma – elsajátítása nagyon bonyolult, de ezek az alapok, és az úgynevezett „belső” ágak már könnyedén, természetesen és szinte spontán jönnek majd.

Szerzők: Később tényleg egyesével tanította a különböző ágakat, vagy ugyanúgy az ászanagyakorlással ötvözve?
Richard: Ha úgy akarta, akkor egy az egyben tanított mindent. Azonban ha valaki nagyon érdeklődött és élt-halt azért, hogy megtanulhassa a belső ágakat, akkor Guruji külön-külön is tanította őket. Gyakorlatilag ezeket már kezdetektől fogva tapasztalnunk kell, úgyhogy tanítani már egyszerű. Ha valakiben szinte lángol a vágy és már annyira közel jár, akkor a tanár nem mondhat mást, csak igent. Ennyi.

Szerzők: Messze vagyunk még a szamádhitól?
Richard: Az én meglátásom szerint a szamádhi nagyon is közel van. A jóga gyakorlással fokozatosan kifejlődik az a képességünk, hogy figyelemmel kísérjük, mi játszódik az adott pillanatban, és ha nagyon figyelünk, az a szamádhi. Minden, ami körülöttünk zajlik, közel van hozzánk, mégis többnyire valahol máshol járunk. Szóval, a jóga, az ászanák és a pránájáma lehetővé teszi, hogy figyelmünket arra irányítsuk, ami valójában történik. Az adott pillanatban tapasztalható érzetek, érzések és az elme gondolatmintázatai válnak a meditáció tárgyává. Sok ember kísérletezik a meditációval, de azt próbálják megfigyelni, ami nincs is jelen. A dolgok mögé akarnak nézni, bárhová, csak azt ne kelljen látniuk, ami van. Viszont, ha eleget gyakoroljuk az ászanákat és a pránájámát, akkor a jelenben lévő érzékelés mindenek felett áll, és amikor már nem máshova figyelünk, akkor kezdődik a szamádhi.

guruji

Szerzők: Szóval, Guruji módszerével hogyan lehet személyesen is megtapasztalni ezt az élményt? Lehet vele egyáltalán?  Kifejezetten erre a típusú jógára jellemző vagy része bármilyen másfajta irányzatnak?
Richard: Ez elvileg mindenfajta jógaoktatásnak a része kellene hogy legyen. A kérdés az, hogy a rendszer működik-e vagy hogy a rendszerek és a módszerek összessége működik-e. Sok esetben, sok jóga iskolában nem történik túl sok minden. A jóga a hagyomány szerint tanárról diákra szállt az évezredek során. Gyakran azonban ez a tanítói láncolat megszakadt. Ez olyan, mint amikor a vezeték megtörik, és nem halad át rajta az áram, a belső tudás sem adódott tovább.

Szerzők: Azt tudod esetleg, hogy meddig vezethető vissza a tanítók láncolata Krishnamacharya tanára előtt? Tudunk bármit Rama Mohan Brahmachari gurujáról?
Richard: Nem, semmit. Guruji és családja a Sankarácsárja-ághoz tartozik, az ő származása erre az ágra vezethető vissza. Folyamatosan hivatkozott is erre, illetve a tanítókra ebből a láncolatból. Az ő gurujának, Krishnamacharyának ugyanúgy megvolt a guruja és a felmenőinek láncolata. Ez nagyon összetett dolog.

Szerzők: Mennyire fontos a guru a jógagyakorlásunk során? Guruji hogyan töltötte be a guru szerepét, aki szétválasztja a fényt és a sötétséget?
Richard: Gyakorlatilag a guru az egész rendszer kulcsa. Lehet, hogy elméletben, ha valaki rendkívül intelligens, szerencsés és készséges, akkor tanulhatna jógát könyvekből is, és így is nagyon messzire eljuthatna. De egy tanárral kialakul az a személyes kapcsolat, amelynek mélyén a gyakorlás esszenciája rejlik. Így a különböző technikák és a filozófiai háttér, amit tanulunk, azonnal megfelelő összefüggésbe kerül a guru által. Mindez egyszerűen a teljesen nyílt és őszinte kapcsolatnak és a teljes jelenlétnek köszönhető. Ez csodás dolog. Szóval, használd ki, ha van egy nagyszerű tanár a közeledben, ha pedig nincs, akkor is gyakorolj!

Szerzők: Hogy jellemeznéd Guruji tanítási stílusát?
Richard: Guruji egy zen buddhista szerzetesre emlékeztetett olyan értelemben, hogy nagyon keveset beszélt az óráin. A koanokhoz hasonló rejtélyes kifejezéseket használt, ami a diákok többségét csak összezavarta. Ezzel valószínűleg csak fel akarta ébreszteni az embereket, nem is mindig a tartalom volt a lényeg. Időnként próbált megzavarni vagy egy dupla csavarral megnevettetni, hogy engedd el magad és hagyd, hogy a lélegzeted szabadon áramoljon, aztán hirtelen belerakott abba a pózba, amitől két perccel korábban még rettegtél. Emlékszem, amikor egyszer Mysore-ban a hátrahajlításokat gyakoroltam Gurujival. Állásból kellett hátranyújtóznunk és megfogni a térdünket, ami, ha jobban belegondolunk, elég félelmetes dolog. Ott álltam és keresztbetett karokkal aggódva vártam. Mikor odajött hozzám, ránézett a rövidnadrágomra, ami csuromvizes volt – semmi különleges nem volt benne, csak egy egyszerű pamut rövidnadrág volt – majd mindössze annyit mondott: „Óh, de jó kis anyag!”. Mire elkezdtem hátrahajolni, már el is felejtettem minden előzetes félelmemet, és a hátrahajlítás nem okozott különösebb nehézséget.

guruji_richard_2

Szerzők: Volt valamilyen különleges technikája, hogy a test látszólag természetes kapacitásán túl mélyebben belevigyen egy pózba, még ha az esetleg félelmetesnek is tűnt?
Richard: Valahogy mindig elérte, hogy az ember elengedje az összes előzetes feltételezését és előítéletét a testével, és így a korlátaival kapcsolatban is. Gyakran mentek oda hozzá a diákok azzal, hogy valamijük fáj itt vagy ott, egy izom, egy ízület, egy csont… Guruji pedig csak rájuk nézett: „Milyen izom?”. Ezzel arra invitált, hogy újra vizsgáld meg, hogy vajon tényleg van-e ott valami, de ezúttal egy teljesen más nézőpontból és friss elmével. Amint megváltozott a fájdalomhoz való viszonyulás, az rögtön el is múlt. Sok esetben pusztán az elgondolás a korlátozó tényező. Nagy mestere volt annak, hogy észrevegye, kinél mivel kapcsolatban van félelem vagy ragaszkodás. Aztán mindig megtalálta a módját, – időnként kedvesen, gyengéden, időnként hirtelen és drasztikusan – hogy újragondoltassa velünk a szituációt.

Szerzők: Mesélnél még arról, hogyan tanított Guruji?
Richard: Egy varázslóhoz tudnám hasonlítani ahogy tanított és a módszereit. A rendszer vinyásza eleme mindig nagy hangsúlyt kapott és a különböző ászanák sorrendje is, de ha azt látta, hogy valaki ezt túl komolyan veszi, és szó szerint ragaszkodik az elhangzottakhoz, akkor rögtön változtatott valamin. Emlékszem, egyszer Mysore-ban, miután befejeztük a gyakorlást, elmentünk megnézni a Rámájánát a televízióban. Egy órával később rám nézett és azt mondta: „Óh, egy kis hátrahajlítás?!”. Teljesen váratlanul ért és csak annyit tudtam válaszolni, hogy „De hát Guruji, hideg van és lehűltem!”. Meg voltam róla győződve, hogy semmiképpen sem fogok hátrahajlításokat csinálni, különösen vele nem. Nem voltam bemelegítve, és valójában épp indultam volna a szobámba szundítani egy kicsit. De ő csak mosolygott: „Semmi probléma!”. Így visszamentünk a terembe és kérte, hogy hajoljak hátra, amilyen mélyen csak tudok. Persze nevetett, én pedig gond nélkül megcsináltam. A vinyászával és egyéb dolgokkal kapcsolatos szabályok kontextus függőek. Szóval, más összefüggésben nem mindig alkalmazhatók. Így tanított meg arra, hogy rugalmasan kezeljem a gyakorlással kapcsolatos módszertant. Nagyon szigorú tudott lenni a rendszer elemeit tekintve, de ugyanakkor azt akarta, hogy egy sokkal mélyebb összefüggésben lássuk az egészet és az igazi jógát tapasztaljuk meg, függetlenül minden szabálytól.
Úgy tűnik, hogy ez a szigorú módszertan függőséget alakíthat ki, amihez könnyen elkezdhetünk ragaszkodni.
Néha ösztönözte ezt a ragaszkodást, máskor pedig mintha kihúzta volna a szőnyeget a lábunk alól: „Óh, én sosem mondtam ilyet!” [nevet]
Vagy amikor majd’ meghalsz a következő ászanáért és csak azért sem enged tovább…
Akár hónapokon és hónapokon és hónapokon keresztül sem… Aztán jött egy teljesen új ember, akinek azonnal odaadta azt a pózt, amire vágytál, ráadásul pont melletted, és csak nevetett. Ez a gyakorlás fejben dől el és a légzés a lényeg.

Szerzők: Spirituális ez a gyakorlás, amit tanít?
Richard: Igen, úgy gondolom, spirituális abban az értelemben, ahogy a legtöbb ember használja ezt a kifejezést, de szerintem túlmutat ezen. Sokkal érdekesebb, mint bármilyen spiritualitásról alkotott koncepció, amit el lehet képzelni. De egyértelműen és teljes mértékben spirituális gyakorlat. Még akkor is hatásos, ha valakit egyáltalán nem érdekel ez a része, csak egészségügyi okokból kezd gyakorolni, azonban valami ilyenkor is működésbe lép és ezek az emberek is kapcsolatba kerülnek legbelsőbb érzéseikkel. Mindez pedig felkelti az érdeklődésüket, hogy keresni kezdjék, mi az, ami valódi, ami igaz. Kérdések merülnek fel: „Miért szenvedek folyton?” „Mi az igazság?”. És ezáltal el is érkeznek a megfelelő helyre. A jóga bizonyos értelemben olyan, mint egy forrás, amit az emberek különböző okok miatt keresnek fel, és miután belekóstoltak, sokszor nem is értik miért, de annyira megszeretik, hogy vissza-visszatérnek, míg végül teljesen bele nem vetik magukat.

Szerzők: Spirituális abban az értelemben, hogy általa az átman vagyis a lélek feltárul, de ugyanakkor ott van a módszertan is, mintha a kettő ötvözete lenne valahogy?
Richard: Pontosan. Ha azt mondanánk, hogy ami a tiszta elmét és a nyílt szívet legjobban érdekli, az minden szót vagy kifejezést meghalad, így minden technikát is, akkor az első reakciónk az lenne, hogy „Akkor nem csinálok semmit!”. De a lenyűgöző dolog ebben a gyakorlásban, hogy mindaz, ami testként és elmeként manifesztálódott, szövevényes szálakból áll össze, a jóga pedig ezen rendszer használatának művészete azzal a különleges képességgel, amellyel eljutunk a szabadság olyan fokára, ahol már semmilyen módszer nem szükséges. A Bhagavad Gítának is ez az egyik legnagyobb témája, az egyik rendkívül izgalmas témája, amely szerint a végső igazságnak nincs semmilyen formája, mert minden forma abból fakad. Hogyan lehet megközelíteni? Hogyan lehet megérteni? Valójában teljesen nyitottnak kell lenni a minket körülvevő formákra és engedni, hogy a test és az elme ellássa természetes feladatait, hogy kiegészítse a formákat, hogy aztán elengedhessük azokat.
Úgy tűnik, akkor minden formát meg kell figyelnünk, amit az elménk manifesztálni akar, hogy azután ezeken túl is tudjunk látni.

Richard Freeman Mayurasana

Szerzők: Ez vonatkozik a különböző ászanákra is?
Richard: Igen, mindegyik áldott, mindegyik olyan, mint egy mandala vagy mint a hindu hagyomány szerinti jantra, amely egy szent diagram. A jantráknak nagyon különböző alakjai vannak, ahogy a jóga ászanák is nagyon eltérőek egyaránt külső formáikat és belső érzeteiket tekintve. Ha képes vagy időnként akár gyötrelmes alapossággal és intenzitással belemenni a pózokba és valóban valami isteni ajándéknak tekinteni őket, amiket minden előítélet vagy elmélet nélkül figyelsz, akkor szabaddá válsz magától a formától. A jantra vagy mandala középpontja pedig te magad vagy. Aztán jön a következő ászana a sorozatban, egy újabb forma, míg végül mindegyiket ugyanazon belső elv alapján látod majd. Bizonyos pontoknál elbizonytalanodhatunk, és ezekben a pillanatokban nem érezhetjük mindezt áldásnak vagy spirituálisnak.

Szerzők: Guruji elmagyarázta az elméleti hátterét is a különböző ászanáknak?
Richard: Nem, csak gyakoroltunk. Viszont rengeteg könyvet adott, remélve, hogy magukkal ragadnak, és majd megszerzem belőlük a szükséges információt.

Szerzők: Miért van akkora hangsúly az ászanákon a gyakorlás során? Mi a szerepe a mindennapos ismétlésnek?
Richard: Ez a gyakorlás olyan, mint egy tükör. Minden reggel odaállunk a tükör elé, és rendbe szedjük magunkat, mielőtt kilépnénk az utcára. A gyakorlás ugyanilyen az elménk és a szívünk számára. Ha képes vagy belülről megközelíteni, akkor mindig valami újat mutat. Ugyanaz a régi póz is lenyűgöző lehet, ha a meditáció tárgyaként használod és nem eszközként, hogy eljuss valahova. Csak így lehetséges gyakorolni és gyakorolni és gyakorolni – akár örökké.

Szerzők: Guruji sok szempontból nagyon gyakorlatias és megfontolt volt. Hogyan hatotta át a mindennapjait a jóga?
Richard: A bája részben annak volt köszönhető, hogy nagyon értékelte a legegyszerűbb dolgokat is, ami talán pont a jógagyakorlás természetéből fakad. Ahogy mindig mondta, egy idő után Istent látod mindenben és mindenkiben. Szerintem ez adta neki a legnagyobb erőt a tanításban is. Sokan úgy tekintenek az ászanákra, mint amikkel megdolgoztathatjuk a testünket, hogy aztán megszabadulhassanak tőle. Egész idő alatt azzal az előítélettel élve, hogy emberi test nem jó dolog, ahelyett, hogy igazán „belaknák” azt intelligenciával és szeretettel, mint legközvetlenebb környezetüket ebben az életben. Ő pontosan ezt tette a saját testével és környezetével és mindig tudatában volt annak, ami valójában történt körülötte. Ezért volt olyan csodálatos a közelében lenni.

Szerzők: Mekkora jelentősége van, hogy ez a tanítói láncolat többnyire családfőkből áll és nem remetékből?
Richard: Ez valóban olyan láncolat, amelyben számos családos tanító volt és van, de biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy voltak szerzetesek is. Az egyik legjobb dolog, ami a jógagyakorlás természetéből fakad, az, hogy ráébreszt, mi zajlik éppen most benned, a testedben, az elmédben és a környezetedben. És mindezt, ahogy előbb-utóbb az ászanákat, a formákat és mindent a világban, különleges áldásnak vagy szentségnek látod majd. Csak így lehet igazán kapcsolódni és összhangban lenni a mindazzal, ami körülvesz minket, és valójában ez az út az igazi szabadság felé. Ha fenyegetésnek érzed, vagy veszélyesnek látod a világot, ahogy a remeték többsége – „El kell vonulnom egy erdőbe vagy egy barlangba, hogy lecsendesíthessem az elmémet!” – akkor az elméd, ahogy az övék is, függővé válik a csendtől, a stimuláció és a formák távollététől. Viszont az elmélyült jógagyakorlás során a béke és a nyugalom nem függ semmitől. Bármi, ami az elmében történik – érzetek, érzések, családi krízisek vagy bármilyen szerencsétlenség – az lesz a meditáció tárgya, ami ugyanúgy szent energia. A jóga akkor virágzik igazán, ha részt veszünk a világban, legyen szó akár házasságról vagy családról. Guruji a legjobb példája ennek. Gyakran viccelődött azzal, hogy a családi élet a hetedik sorozat, a legnehezebb az összes közül.

Guru-Amma-Cake-17

Szerzők: Ammának milyen szerepe volt Guruji életében és a tanításban?
Richard: Hogy is van az a mondás? Minden igazán sikeres férfi mögött egy nő áll? Amma annyira bölcs volt, olyan szolid, reális és szinte közvetlen kapcsolatban volt valamilyen felsőbb erővel. Tökéletesen kiegészítette Gurujit. Mindenről együtt meséltek, különösen órák után. A szanszkrit szövegek és az indiai filozófiák két lábon járó enciklopédiája volt. Amikor Guruji idézett egy szövegrészletet és elfelejtett egy sort, Ammához fordult, aki szóról szóra mondta fel a versszakokat. Olyan könnyedén vette és nagyon sokat nevetett.

Szerzők: Említetted a szanszkrit szövegeket és hogy Guruji adott könyveket, amiket tanulmányozhattál. Ez volt az 1% elmélet?
Richard: Igen, sokat foglalkoztam az 1% elmélettel. [nevet] Igazából, a jóga gyakorlás elméleti része a Jóga-szútrák szerint a szvádhjája, amely az önvalónk tanulmányozását jelenti – kezdetben a tradíció és a régi feljegyzések, iratok megismerésén keresztül. Amit Gurujitől kaptunk, az ugyanennek az információnak egy koncentrált verziója volt. Lényegében az indiai filozófia 1%-a elmélet, a többi 99% pedig, hogy felszabadítsd az elméd mindettől. Ezek a szövegek arra jók, hogy edzetté tegyenek és igazán szabadon áramolhasson az intelligenciád, hogy egyetlen teória se gáncsolhasson el. Ez az egész rendszer rendkívül következetes; ahogy a szövegek áramlanak egyik nézőpontból a másikba, úgy áramlik végül a figyelem és az intelligencia a gyakorlás során egyik ászanából a másikba anélkül, hogy fennakadnánk bármin, akár a filozófián, akár az elméleten. Számomra a jóga szabadság, amely mentes minden filozófiától, elmélettől és vallástól.

Szerzők: Hogy segített Guruji megérteni az elméleti részeket?
Richard: Nagyon sok olvasnivalót adott, énekeket és mantrákat is. Mondta, hogy meditáljak bizonyos formákon vagy istenségeken a pránájáma- és ászanagyakorlás mellett. A mosolya azonban mindig arról árulkodott, hogy rejtőzik valami könnyedség és vidámság ennek a vaskos filozófiai rendszernek a legmélyén. Persze az eszmecseréknek volt némi nyelvi akadálya azért. Guruji tényleg úgy beszélt, mint egy zen szerzetes, metaforákban vagy sokszor olyan összefüggésekben, ahol neked kellett kitalálni, mi az, ami igazán fontos.

Szerzők: Szerinted Guruji önmegvalósított személy volt?
Richard: Én úgy érzem, igen, de nem tudom biztosan. Nem lehet tudni, de kétségtelenül megpendített számos húrt bennem. Amikor a közelében voltam, pusztán a jelenléte éberebbé tett és arra ösztönzött, hogy mindenre sokkal jobban figyeljek. Nem tudom, hogy megvilágosodott-e vagy sem. Honnan is tudhatnám?

Videók:

Forrás:
Guy Donahaye and Eddie Stern: Guruji – A Portrait of Sri K. Pattabhi Jois
http://www.yogaworkshop.com/

Sharath konferencia 2014. március 2.

konferencia0302

Kicsit mesélnék az astanga jóga történelméről. Krishnamacharya óriási tudással rendelkezett. Indiában általában 15-20 évig kell egy egyetemen tanulni ahhoz, hogy valaki megkapja a megtisztelő vidván címet, amelyet Krishnamacharya ennél sokkal gyorsabban megszerzett szanszkritből. Ráadásul ezt még nyolc további témakör követte. Azonban ő nem elégedett meg az elméleti tudással (sásztra), amely önmagában nem ér semmit, hanem gyakorlati megvalósításra vágyott (szádhana), ezért felkerekedett, hogy találjon egy valódi jógamestert. Számos legenda kering manapság Krishnamacharya életéről, én azt fogom elmesélni, amit a nagyapámtól hallottam.

Ő azt mesélte, hogy Krishnamacharya Nepálba utazott, ahol addig kérdezősködött és kutatott, amíg a dzsungelben egy barlangban rátalált mestére. Rámamohan Brahmacsári a feleségével és számos gyermekével élt ott. Amikor megérkezett hozzá, és beszélni szeretett volna vele, akkor először egyik fiát küldte a mester, hogy zavarja el a látogatót, ő nem fogad senkit. Azonban Krishnamacharya hajthatatlan volt, és hosszú órákat ült ott kitartóan, amíg végül maga a mester ment oda hozzá, és a következő beszélgetés zajlott közöttük:

– Mit keresel itt?
– Tanulni jöttem, kérlek fogadj el tanítávnyodnak, és taníts a jógáról, Mester.
– Nem, nem fogadok el tanítványokat. Itt van két csapáti, egyél, aztán indulj hazafelé.

Krishnamacharya ekkor szanszkritul szólította meg a gurut, és ékes szavakkal, a sásztrákat idézve győzködte őt, hogy a szándékai komolyak, és hajthatatlan a vágya a tanulásra. Ez lenyűgözte a mestert, aki erre azt mondta:

– Hát jól van, és meddig szeretnél nálam maradni?
– Örökké, de leglalábbis addig, amíg azt nem mondod, hogy véget ért a tanulóidőm.

Végül nyolc évig maradt a mesterénél. Miután befejeződött az oktatása, kérte Rámamohan Brahmacsárit, hogy nevezze meg a guru diksát, azaz kérjen bármit, amivel kifejezheti háláját az oktatásért. A kérés a következő volt: “Tanítsd és terjeszd ezt a jógát mindenütt.”

Guruja kérésének megfelelően Krishnamacharya utazni kezdett szerte Indiában, és városokban falvakban egyaránt tanított. Ekkoriban az országban mindössze öt asram volt, ahol jógát tanítottak, és ezek közül csak egy volt délen (Tamilnáduban), a többi mind északon, a Himalájánál volt található. Egy napon megérkezett Hasszánba, ahol szintén előadást valamint jógabemutatót tartott. Ennek az eseménynek a hírét hallotta meg Pattabhi Jois, aki egy barátjával együtt el is ment, és ott ült a nézők között. Teljesen lenyűgözte őt, amit látott, így másnap már fel is kereste Krisnamacharyát, és kifejezte előtte a vágyát, hogy a tanítványa szeretne lenni. A mester először alaposan kikérdezte a kisfiút, majd azt mondta neki, hogy másnap keresse fel. Így kezdődtek Guruji tanulmányai, és Hassanban két évig minden nap felkereste mesterét. Azonban Krishnamacharya továbbutazott.

Amikor Guruji betöltötte a 12. életévét, és megkapta a szent brahminzsinórt, eldöntötte, hogy filozófiát szeretne tanulni Mysore-ban, ezért megszökött otthonról. Mindössze 3 rúpiája volt, amit az avatás után kapott, és nagyon kellet vigyáznia, nehogy lebukjon. Ezért nem a falujában lévő vasútállomására ment, hanem elgyalogolt egy 15 km-re lévő településre, és csak ott szállt vonatra. Miután megérkezett Mysore-ba, egyenesen a Maharádzsa palotájába ment, mivel ott volt a Szanszkrit Főiskola. Akkoriban ingyenes volt az oktatás, bárkit felvettek, akinek komolyak voltak a szándékai a tanulás terén. Guruji tehát a főiskola hallgatója lett advaita filozófia szakon.

Körülbelül két év után Krishnamacharya is a városba érkezett, és a Maharádzsa megkérte őt, hogy tanítson jógát a főiskolán és a palotában egyaránt, miután felismerte, hogy egy különleges jógi látogatott el hozzá. Ekkor indult el a jógaoktatás Mysore-ban.

Guruji is hírét vette mestere érkezésének, és legnagyobb örömére lehetősége nyílt folytani a jógatanulmányait. Később ő is megnyitotta a saját sáláját Lakshmipuramban, majd a ’60-as években megérkeztek az első nyugati tanulmányai. Felkérték, hogy írjon egy cikket a pránájámáról a Life magazinba, aminek hatására megismerték őt az egész világon, és megindult a tanítványok özöne.

Kérdések és válaszok

Kérdés: Mit tanult Krishnamacharya a mesterétől a dzsungelben?
Sharath: Ugyanazt, amit ti itt. Astanga jógának Guruji nevezte el ezt a rendszert, előtte egyszerűen jógának hívták, nem kellett kategorizálni, hiszen a jóga egy. A jóga a csitta-vritti-niródha (elme hullámainak lecsillapítása), természetesen vannak különböző technikák, de a lényeg ugyanaz. Ezért nem ír Patandzsali az ászanákról, mert ő még természetesnek vette, hogy a technikát a parampará által gurutól kell elsajátítani, nem pedig könyveket bújva és videókat nézegetve. “Ékam, dvé, tríni menj fel kézenállásba” ez nem a parampará által leszármazott tudás, és nagyon helytelen technika. Természetesen nehéz jó gurut találni, de a szádhana abban a pillanatban kezdődik, amikor elkezdünk a gurunktól tanulni.

Kérdés: Hogyan ismerhetjük fel, hogy megtaláltuk a gurunkat?
Sharath: Általában onnan, hogy nem kedveled őt azonnal. Időbe telik, mire ráébredünk, hogy valóban ő a tanítónk. A guru először nagyon szigorú, nem kényeztet, hanem arra törekszik, hogy megértsd a lényeget. Próbál felébreszteni, ami néha fájdalmas lehet, de képessé tesz, hogy utána bármilyen helyzetben megálld a helyed. Gondoljunk csak Kirshnamacharyára, akkora erő áradt belőle a szádhanája miatt, hogy még a nagy professzorok is féltek tőle, és átmentek az utca másik odalára, ha szembejött velük.

Kígyók a jógamatracon

Buddha_with_Naga_(snake)

Egy korábbi bejegyzésben már foglalkoztunk a Jois-szútrákkal. Tanítványához hasonlóan Srí T. Krishnamacharyától is számos szállóige maradt fenn, amelyek jelentése nem mindig egyértelmű. Ezek közé tartozik az is, amelyben azt kéri, hogy „ászanagyakorlás közben végig gondoljunk Istenre”. Nem nehéz belátni, hogy milyen hatalmas segítség lenne, ha valóban képesek lennénk erre, hiszen Patandzsali is azt mondja, hogy ez már önmagában elegendő a szamádhi eléréséhez („Ísvara pranidhánád vá” [1.23.]). Azonban nem is olyan könnyű ezt megvalósítani miközben küszködünk az előre- és a hátraugrásokkal, illetve a nyakatekert ászanákkal, a légzésről, a bandhákról és a dristikről még nem is beszélve. Annyi mindenre kell figyelni, hogyan maradna energiánk arra, hogy közben még Istenre is gondoljunk?

Azt mondják, az emberi születés kiváló lehetőség az önmegvalósításra, mivel a boldogság és a szenvedés pont megfelelő arányban keveredik benne. Ha túl sok lenne a boldogság, akkor nem vágynák kiszabadulni az átmeneti létből, ha viszont minden percünk küszködéssel telne, akkor nem lenne lehetőségünk az Önvalónk keresésére. Pedig általában éppen a legnehezebb élethelyzetekben jut eszünkbe leginkább, hogy kiutat találjunk az ismétlődő születés és halál körforgásából, és ehhez Isten segítségét kérjük.

Mindannyiunk életében van megpróbáltatásokkal teli időszak. Amikor nálam jött egy ilyen, próbáltam Istennél menedéket venni, és sok energiát fordítottam arra, hogy kikódoljam Krishnamacharya kérését, hogy ászanák közben is Istenre gondoljak. De hogyan is valósítsam ezt meg? Próbáljak magam elé tenni egy képet? Összezavarta a dristiket. Ismételjek inkább mantrákat? Összezavarta a légzésritmusom. Hát akkor mi lehet a megoldás?

Tanácstalanságomban a Jóga Makarandához fordultam, és találtam is további segítséget: gyakorlás előtt mondjuk el az Ananta-mantrát, amely minden akadályt el fog hárítani. Hm, tehát a Nágák királyának, Anantának itt jelentősége lehet. Hiszen a Bhagavad Gítában is azt mondja Krisna Ardzsunának, hogy „a sok-csuklyás Nágák közül Ananta… vagyok” [10.29.].

Az astangás kezdőmantra második versében Patandzsalihoz imádkozunk, aki a Jóga-szútrák szerzője, és Ananta inkarnációjának ismerik el. Tehát a hatalmas isteni kígyónak ajánljuk a gyakorlásunkat, és közvetlenül gyakorlás előtt a figyelmünket a kígyóformára fókuszáljuk. Ha ezt olyan mesterek kérik tőlünk, mint Krishnamacharya vagy Pattabhi Jois, akkor ezt a koncentrációt alighanem egész gyakorlás alatt fenn kell tartani, nem csupán a mantra zengetése közben.

Kezdőmantra után elkezdünk lélegezni. Sharath Jois mindig azt mondja, hogy légzés közben olyan hangot hallassunk, mint egy kígyó. Majd jönnek a Napüdvözletek: emeljük a karokat, az ég felé tekintünk, tenyereink imádkozó tartásba zárva. Majd mélyen meghajolunk, a hátraugrás után pedig a legnagyobb tiszteletet szimbolizáló pózt, a csaturanga dandászanát vesszük fel. Közben halljuk Anantasésa sziszegő hangját… Az ászanákban a testünk olyan, mint egy kígyó teste: hajlik, tekeredik, de nem veszíti el a tónusát: egyszerre stabil és rugalmas. Ahogyan a kígyók mozgásuk során összehangoltan feszítik és lazítják a testük különböző szakaszait, ugyanúgy mi is tudatosan aktivizáljuk és engedjük el a megfelelő izmokat. A tekintetet pedig mindig adott pontra rögzítjük, ahogyan a kígyók sem nézelődnek soha össze-vissza, hanem kitartóan szuggerálják az áldozatukat.

Elérkezünk az ülő ászanákhoz, ahol egy kiváló tanár, Ajay Kumar szavai jutnak az eszembe, aki azt mondta, hogy a lányoknak meglehetősen nehéz megtanulni az előre- és hátraugrást, de ha sikerül nekik, akkor úgy hullámzanak a mozdulatokban, mint egy kígyó. Valóban, ahogy az ugrásoknál a hát felső szakasza felfelé domborodik és az oldalsó hátizmok kiszélesednek, az éppen olyan, mint amikor egy kígyó felegyenesedik és kitárja a csuklyáit. Majd amikor előreugrunk, akkor mintha Ananta emelkedne fel védelmezőn, ezer nágafejét Visnu fölé ívelve. A test hullámzása felfelé és lefelé néző kutyában pedig szintén a kígyók mozgására emlékeztet.

Végül padmászanában ülünk, és eszünkbe jut Buddha (akit Visnu 9. inkarnációjának is tekintenek), aki ugyanebben a helyzetben meditált. Amikor teljesen elmélyedt a dhjánában, akkor megjelent Ananta, hogy védelmezze Urát az időjárás viszontagságaival szemben.

Zárómantra és relaxáció után pedig döbbenten vehetjük észre, hogy bár „csak a szokásos” gyakorlásunkat végeztük a megszokott fókuszpontokkal (triszthána), Ananta kegyéből a figyelmünk végig Istenen maradt, ahogyan Krishnamacharya tanácsolta. Végtére is nem azért végezzük az összes kicsavarodott és lehetetlen testhelyzetet, hogy eddzük az izmainkat: egy ima van bennük kódolva, ami a légzés hangjára és a dristik fókuszára zendül fel. Minden mozdulat egy szimbólum, egy mudra az emlékezést (szmriti) szolgáló szertartásban, amely végül eljuttat minket az Önvalónkhoz.

Krishnamacharya interjú 3. rész

Guru

Az interjú első és második része itt és itt olvasható.

Kérdés: Mi az összefüggés az olyan szövegek, mint a Góraksa Szamhitá és a Hatha jóga pradípiká, valamint a Jóga szútrák megközelítése között?
Válasz: A Góraksa szamhitá és a Hatha jóga pradípiká olyan gyakorlatokat tartalmaznak, mint a nauli, a dhauti, a baszti, a kundalini csalana stb. Ezek nincsenek összhangban a Jóga szútrák jama és nijama elveivel. Ráadásul a könyvekben szereplő sad kriják előnyeivel kapcsolatos állítások cáfolhatók. A legfontosabb különbség azonban az, hogy a Jóga szútrákban a hangsúly a csitta-vritti-niródhán van. Ennek ellenére néhány, a Hatha jóga pradípikában és a Góraksa szamhitában említett ászana és pránájáma gyakorlat hasznos. A legfontosabb, hogy ezek a szövegek a rádzsa jógára készítik fel az olvasót. A rádzsa jóga a jóga szútrák másik elnevezése.

Kérdés: Miért kell vsidika-sásztríja karmát végezni?
Válasz: A jelenben és későbbi (halál utáni) időkben megmutatkozó előnyei miatt.

Kérdés: Miért legyen a dévatának upászanája?
Válasz: Istártha Sziddhi – elérhetsz mindent, ami után vágyódsz.

Kérdés: De ez kámjam. Ez kívánatos?
Válasz: A kámjam lehetséges, de nem kívánatos.

Kérdés: Mi a dharma? Kérlek egyszerű szavakkal magyarázd, Mester!
Válasz: A dharma az, ami megakadályozza az ember leesését.

Kérdés: Sokféleképpen közelítik meg a jóga kifejezést. Melyek helytelenek ezek közül?
Válasz: Az adharmika jóga helytelen.

Kérdés: Mi az adharmika jóga?
Válasz: Az olyan jóga, amelyről a jóga szútrák nem tesznek említést.

Kérdés: A jóga szútrákban hol említik a sadanga jógát vagy Náthamunit?
Válasz: Az ísvarapranidhánadvá a sadanga jóga. A sadanga jóga meghódolás. A bhakti hat lépése a következő:

  • (1) Isten mindenható.
  • (2) Minden állítás helytelen, amely ezzel nincs összhangban.
  • (3) Bízunk benne, hogy Ö megvéd minket.
  • (4) Imádnunk kell őt (például szertartásokkal).
  • (5) Isten szolgái vagyunk.
  • (6) Nincsnek kompromisszumok (például csak áldásokat kérünk tőle, semmi mást).

Ezt a fajta bhaktit visvászamnak nevezik.

Kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy a bhakti is muktihoz vezet?
Válasz: Ugyanebben a szútrában benne van a válasz (1.23-30.).

Kérdés: Mit jelent a bhakti az olyan ember számára, aki nem hisz Ísvarában?
Válasz: Számukra a szeretet a bhakti.

Kérdés: Mi a különbség a prakriti és a prapanycsam között?
Válasz: A kettő ugyanaz.

Kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy a prakritinek vannak olyan gunái, amelyek acsaitanyamok?
Válasz: Ami változik az acsaitanyam. Ami nem, az csaitanyam.

Kérdés: Hogyan jöhet létre szamjóga a prakriti, a paramátma és a dzsívátma között?
Válasz: A szamjóga csak a paramátma által valósulhat meg.

Kérdés:  Mi a gjána jóga?
Válasz: A gjána jóga a paramátma, a dzsívátma és a prakriti közti kapcsolat megértése.

Kérdés: A bhakti és a prapatti ugyanaz?
Válasz: Nem, a prapattiban a sadanga jóga dominál.

Kérdés: Mi a rádzsa jóga?
Válasz: A rádzsa a paramátmát jelenti. Tehát a rádzsa jóga a gjána jóga, és ebben az esetben a gjána a paramátma gjánamra utal.

Kérdés: A hatha jóga erőteljes jógát jelent?
Válasz: Nem.

Kérdés: Vannak akik szerint a kundalini a szushumnán keresztül jut a szahaszrárához. Ez helyes?
Válasz: Nem. A prána váju áramlik a sushumnán keresztül.

Kérdés: Mi történik a kundalinivel, ha elérjük a hatha jóga legmagasabb szintjét?
Válasz: Erről nem írnak az általunk elfogadott sásztrák. Vitatott a helyzete, tehát az, hogy mi történik pontosan a kundalinivel, nem szerepel egyértelműen a sásztrákban.

Kérdés: A dhjána, a dhárana és a szamádhi szádhana vagy sziddhi?
Válasz: Mivel szamjamaként vannak említve, ezért elérhetőek. Tehát szádhanák.

Kérdés: A jamák és nijamák gyakorlása meg kell, hogy előzze az ászana és pránájáma gyakorlást?
Válasz: A jama, a nijama, az ászana és a pránájáma összetartozik. A varnásrama dharma nélkül a jama és nijama nem lehetséges.

Kérdés: A jóga egyesülés jelent. Ezt úgy képzeljük el, mint gabonaszemek sokaságát?
Válasz: Inkább olyan, mint a cukor és a víz, vagy mint a só és a víz.

Kérdés: Ha létrejön a szamjóga, hogyan lesz újra vijóga? Van cselekvés ebben az állapotban? Ha igen, hogyan történik?
Válasz: Ha a külvilághoz kapcsolódunk, akkor automatikusan eltávolodunk a belsőtől, és fordítva. Ez a gunák vagy a visaják (tárgyak) miatt történik. Ha kapcsolódunk egy visajához, akkor az szamjóga a tárggyal, de vijóga minden mással.

Kérdés: Mit jelent a prapanycsam? Ugyanaz, mint a szatyam?
Válasz: A prapanycsam (univerzum) nem a képzelet szülötte, és torzítatlan.

Kérdés: Van bármi jelentősége az öltözékünknek és a dzsátinak, amelyhez tartozik?
Válasz: A ruhánk jelzi a kultúrát, amelyhez tartozunk.

Kérdés: A brahmacsarját a grihaszta-ásramában is gyakorolják? Mi a különbség a brahmacsarja és a grihaszta ásramá brahmacsarjája között?
Válasz: A brahmacsarja ásramában a tanulmányok a legfontosabbak, a grihaszta ásramában viszont megváltoznak a prioritások.

Kérdés: Említettük, hogy az elme kapcsolatban van az elfogyasztott étellel. Mi a helyzet a többi szamszkárával és szahavászammal?
Válasz: Mindennek jelentősége van, ami a suddhival (tisztaság) és a manasszal (elme) kapcsolatos. Ezért ennyire fontos az elfogyasztott étel is.

Kérdés: Számos írás van a jógával kapcsolatban. Melyek fontosak, és melyek kevésbé jelentősek?
Válasz: Az összes olyan írás, amely nem hangsúlyozza az astánga jógát, az nem rendelkezik jelentőséggel számunkra.

Kérdés: Mi a bizonyíték arra, hogy Visnu a száttvika dévam, Sivá a rádzsaszika dévam és Sakti a tamaszika dévam?
Válasz: A Puránákban olvasható a bizonyíték.

Kérdés: Miért van az, hogy nem vagyunk képesek megérteni a szúksma visaját, amelyet a sásztrák említenek?
Válasz: A parináma hatása miatt néha a szúksma visajá szthúlammá válik, és ilyenkor bizonyos személyek képesek lesznek megérteni. Ezért vannak olyanok, akinek van tapasztalata szúksma visajával, míg másoknak nincs.

Kérdés: Mi a különbség a szaguna és a nirguna között?
Válasz: A szaguna a három guna uralma. Nirguna állapotban a gunáknak nincs hatalma. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek gunák, de az Úr tulajdonságai transzcendentálják őket.

Kérdés: Mi az üzeneted az emberiség számára?
Válasz: Om

Krishnamacharya interjú 2. rész

Guru

Az interjú 1. része itt olvasható.

Kérdés: Mi a teendő szülés után?
Válasz: Ha nincs semmilyen betegségük, akkor már szülés után három nappal újra gyakorolhatnak. Az első héten kumbhaka nélküli uddzsáji pránájámával kell kezdeniük, naponta háromszor 24 légzésig. Utána lefeküdhetnek a hátukra hajlított lábakkal asztalpózba, és a légzés ritmusára mozgassák a karjaikat. Később felemelhetik a lábaikat és megérinthetik a lábujjakat. 15 nap után már végezhetnek dandászanát. Egy hónappal később gyakorolhatják a parvatászanát és a nádi sódhana pránájámát. Két hónap után gyakorolhatják a szarvángászanát. Azonban várandósság alatt, az ötödik hónap után már nem szabad sírsászanát és szarvángászanát végezni, a pascsimattánászana és hasonló ászanák szintán nem ajánlottak. Végezhetik viszont a mahámudrát.

Kérdés: Mi a jóga?
Válasz: Mindenkinek dolgoznia kell a tudásért és a saríra (test), az indriják (érzékek), a prána (légzés) és a manasz (elme) megfelelő működéséért. Csak akkor lehetséges a dzsívátma, a paramátma és az univerzum megtapasztalása, ha jó egészséget, figyelmet, hosszú életet, megfelelő megértést és dháraná saktit (egyhegyűséget) érünk el. Jógának nevezzük az utat, amely elvezet ide. A sásztrákat (szent tanításokat), amelyek ezt tanítják és időtlen idők óta léteznek jóga sásztráknak nevezzük.

Kérdés: Hányféle jóga létezik?
Válasz: Négy kategóriát különböztethetünk meg. Saríra jóga (a testtel kapcsolatos), indrijaka jóga (az érzékek jógája), mánaszika jóga (az elme jógája), és adhjátmika jóga (az átma jógája). A jóga azon típusa, amely testi erőhöz vezet a betegségek eltávolítása által a saríra jóga. A jóga, amely élesíti az érzékszerveket az indrijaka jóga. A jóga, amely által az elme szilárddá és aggodalomtól mentessé válik, valamint az ékágratá (egyhegyűség) állapotához vezet a mánaszika jóga. Amikor egy személy képes minden nehézség nélkül hosszú és egyenletes belégzéseket és kilégzéseket végezni, akkor mentes a betegségektől. Az ilyen személyek erősebbek, hosszabb életűek és ezért jobb szádhanára képesek, amely elvezet a dzsívátma, a paramátma és az univerzum valódi megtapasztalásához. Ezt nevezzük adhjátmika jógának.

Kérdés: Ki alkalmas a jógábhjásza gyakorlására?
Válasz: Bárki alkalmas, aki szeretné megtapasztalni a saríra, az indrija, a manasz és az adhjátmika örömét. A dzsáti (kaszt), a kulam (klán), a gótra (láncolat), hogy sztri (nő) vagy  purusa (férfi), a kor, a gazdagság, a pozíció vagy az ásram (életszakasz) nem számít.

Kérdés: Mi a jógábjásza krama?
Válasz: A jógábjászához szükség van kramára (gyakorlási rendszerre). A jóga szútrákaban a nijamák (szabályok) az egyén képességei alapján vannak előírva. A jógángák között található nijamákat egyéb sásztrák is említik. A jógángák a jama, a nijama, az ászana, a pránájáma, pratjáhára, a dhárana, a dhjána és a szamádhi.

A jama a következőkből áll:

  • (1) Ahimsza – ne okozzunk semmiféle himszát (sérülést) senkinek.
  • (2) Szatya – legyünk őszinték gondolatban, szóban és cselekedetben egyaránt.
  • (3) Asztéja – ne vágyjunk mások vagyonára.
  • (4) Brahmacsarja – valósítsuk meg a dzsíténdrijamot (érzékek feletti uralmat) és a pátivratamot (hűség a házastársunkhoz).
  • (5) Aparigraha – csak azzal rendelkezzünk, amire valóban szükségünk van, semmi egyébbel.

A nijama a következőkből áll:

  • (1) Saucsa – külső és belső tisztaság egyaránt. A külső tisztaság elemei a sznánam (fürdő), a pánam (amit iszunk), a vasztrádháranam (öltözködés) és a bhódzsanam (az elfogyasztott étel minősége). A belső tisztaság a manaszra (elme) vonatkozik. Az elme nem táplálhat rossz gondolatokat. Ha ezt nem kontrolláljuk, az apavitramhoz (tisztátalanság) vezet, amelynek az egészség romlása lesz az eredménye, és így nem érvényesülnek a jóga áldásos hatásai.
  • (2) Szantósa – mindent hálásan, Isten akarataként fogadni.
  • (3) Tapasz – minden nyolcadik napon csak egyszer enni, és minden tizenötödik napon teljes böjtöt tartani. Követni a sásztrákat. Fegyelmezni a testünket, és lemondásban élni a természet erőinek kitéve.
  • (4) Szvádhjája – tanulmányozni a Védákat a saját sakhánknak (ág) megfelelően, és végezni a dzsapát az ácsárjánk upadésája alapján.
  • (5) Ísvarapranidhána – szeretettel felajánlani az Úr Nárájanának a nitya (napi) és a naimitya (különleges) karmánk minden gyümölcsét.

Erre kell törekednünk és dolgoznunk a megvalósításáért minden nap. A szabályokat fokozatosan kell megvalósítani, önámítás nélkül. Ezek a nijamák jelentik a jógábhjásza kramát.

Kérdés: Milyen folyamatot kell követnünk a jóga megvalósítása érdekében?
Válasz: Az ászanák célja a betegségek leküzdése és az egészség megőrzése. Az ászanák gyakorlása által élénkké válunk. Az ászanákat az egyén szükségletei alapján kell tanítani, vinyászarendszerben. Gyakorlás közben a légzésben legyen jelen a nijama. A be- és kilégzéseket a test mozgásának követnie kell. A récsaka és a púraka hossza az ászanától függ, és ebben rejlik a gyógyítóerő. Ha helytelen a légzés, akkor a gyakorlás csak időpazarlás. Fontos, hogy gurutól tanuljunk. Ha valaki könyvekből tanul, akkor nincs értelme a sásztrákat hibáztatni, ha nem valósulnak meg az ígért eredmények.

Kérdés: Miért szükséges a Hatha jógát és a Rádzsa jógát különválasztani?
Válasz: Jógi Szvátmáráma a Hatha jóga pradípiká című művében leírja, hogy a ha-tha a két váju, a prána és apána egyesítése, amelyek a két nádíban, az idában és a pingalában áramolnak. A hatha ezen vájuk szushumnába történő vezetése és benntartása. A ha szótag az idát, a tha pedig a pingalát szimbolizálja. Maga a Hatha jóga pradípiká mondja, hogy a hatha jóga vidja célja, hogy felkészítsen a rádzsa jóga gyakorlására. A rádzsa jóga itt a dzsívátma és a paramátma egyesítését jelenti aszampragjáta szamádhi által.

Kérdés: Milyen alapokon nyugszik a jógászana gyakorlásunk?
Válasz: A jógászanák ádháramja a négy Véda, az upa-védák, a tizennyolc Purána, a szútrák és a szmritik. Az ácsárjákon keresztül az upadésa és az anusthána által szálltak alá.

Kérdés: Van kapcsolat a betegségek Náthamuni-féle kezelése, illetve az ajurvédikus megközelítés között?
Válasz: Náthamuni a betegségeket az ajurvédával összhangban kezeli. Náthamuni a hangsúlyt a niszkámja karmára, a jóga-anga anusthánára, a száttvika áhárára, a maunamra, az ékánta-vászára, a bhaktira és a prapattira helyezi. Ezzel szemben az ajurvédában a hangsúly a gyógyszereken és a sebészi beavatkozásokon van. Ezt leszámítva nincs különbség a két rendszer között.

Kérdés: Lehetséges a pratjáhárát és az antaranga szádhanát tanártól tanulni?
Válasz: Az ehhez hasonló gyakorlatokat lehetséges tanártól tanulni, de csak hatvan éves kor után. Addig a pránájáma elegendő az egészséges, hosszú élethez. Ehhez nem fér kétség.

Kérdés: Hányféle vinyásza létezik?
Válasz: A számuk 5-50 között változik.

Kérdés: Úgy tűnik, hogy vannak azonos versek a Siva-szamhitában, a Ghéranda szamhitában és a Hatha jóga pradípikában. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon a szövegen alapulnak, vagy azt, hogy az íróknak közös tanára volt?
Válasz: A jóga ezeknek a szövegeknek köszönhetően őrizte meg népszerűségét. A szerzők nem írtak semmi újat. A tudást a tanáraiktól kapták, ők pedig slóka formában rögzítették. A jóga eredeti mestere maga Brahmá. Siva ezt mondja el az Ahirbhudnya szamhitában. A Kali júga kezdetén az első tanár Sathagópa Mahámuni volt, aki Álvár Tirunagariban élt, akinek a leszármazottja és tanítványa volt a víranárájanapumai Nathamuni. Szomorú, hogy a tanítványaim közül páran feladták ezt a szampradáját és másképp tanítanak.

Kérdés: Melyik jógaírás a legfontosabb a mai kor emberei számára?
Válasz: Ennél sokkal fontosabb az, hogy a tanítvány és a tanár az Ananta Nágarádzsa és az Ananta Padmanábha mantrákkal kezdje és fejezze be a gyakorlását.

Kérdés: Az olyan technikák, mint a vilóma pránájáma, az anulóma pránájáma, a pratilóma pránájáma, a különböző ászanák és a vinyászák, amelyeket használunk említve vannak valamelyik ádhára grantában (szövegben)? Vagy a guru paramparán szállt alá?
Válasz: Az említett pránájáma gyakorlatok megtalálhatók Náthamuni szampradájában.

(folyt. köv.)

Krishnamacharya interjú

Guru

Izgalmas interjú a guruk gurujával, Sri T. Krishnamacharyával. A teljes beszélgetés Mala Shivatsan: Yogacharya Krishnamacharya – The Purnacharya című könyvében található, amely számos érdekes részletet tartalmaz Krisnamacharya életéről, különös tekintettel azokra az évekre, amelyeket gurujával töltött a Himalájában. Sajnos azonban csak egy kiadás jelent meg, amelyet nem meglepő módon gyorsan elkapkodtak, így jelenleg nem lehet megvásárolni a művet.

Kérdés: Mit nevezünk jógászanának?
Válasz:
1Akiknek van hitük, számukra a jógászana egy kényelmes és stabil testhelyzet (szthíra és szukha). Az ilyen személyek azért végzik az ászanákat, hogy ráleljenek a dzsívátma és a paramátma közti kapcsolatra.

2. Akiknek nincs Istenbe vetett hitük, de valóságosnak fogadják el a dzsívát, azok számára a jógászana olyan testhelyzet, amely segíti a dzsíva és az elme szamjógamját.

3. Azok, akik nem fogadják el a dzsíva valóságosságát, azok száma a jógászana egy adott testhelyzet, amely segít szabályozni az érzékeket és a pránát.

Ha egy személy érdeklődik a bhakti (Isten iránti odaadás*), az ahangraha upászana (egyesülés a Brahmannal*), vagy a manasz sánti iránt, akkor képessé kell válnia a dhjána állapotának megszilárdítására. A dhjánát pedig ülőhelyzetben kell végezni.

Kérdés: Mi a mantra szerepe az ászanák gyakorlásban?
Válasz: Az indiaiak általában a tanítójuktól kapják a mantrát, és hisznek a kortalan hatalmában, ezért számukra áldásos, ha bevonják az ászanagyakorlásba. Ezt nevezzük szamantraka ászanábhjászának. Sajnos azonban ez a képesség már csak kevés családban maradt fenn a Bháratában bekövetkezett nagy zűrzavar és változások miatt.

Kérdés: Milyen hosszú legyen a pránava (OM) a mantrázás alatt?
Válasz: A pránava hossza pránájáma gyakorlás alatt hat másodperc legyen.

Kérdés: Egy kezdő számára mi az első lépés a dhjána irányába?
Válasz: Kezdők számára nagyon áldásos egy gyönyörű múrti (istenszobor) alkalmazása.

Kérdés: Milyen korban érdemes a jógászana gyakorlását elkezdeni?
Válasz: Minden személy alkalmas a gyakorlásra, aki képes önállóan enni.

Kérdés: Hány ászana létezik?
Válasz: Annyi, ahány faj az élőlények között.

Kérdés: Mindenki képes az összes ászana végrehajtására?
Válasz: Mindenkinek a testalkatát és a testi problémáit figyelembe véve, a számára megfelelő ászanákat kell gyakorolnia. Ezért csak valódi szaktekintélyek képesek megfelelően vezetni a tanítványokat. Viszont legalább néhány tanítványnak az ászanák mesterévé kell válnia.

Kérdés: Változnia kell az életkorral az ászanagyakorlásnak?
Válasz: A jóga szádhanát három kramára oszthatjuk:

1. Szristi krama: 25 éves korig tart, tehát a brahmacsárja ásrama időszakával esik egybe. Ekkor nincs szükség a csikitszára, mivel a szádhanát azért végezzük, hogy megerősítsük a testet, az érzékeket és az elmét. A test sosem válhat gyengévé. Azonban, ha valaki mégis beteg ebben az életkorban, akkor a szristi és a szthiti krama kombinációját kell gyakorolnia. Az ősi időkben 25 éves korig mindenki gurukulamban élt. A guru gondoskodása mellett nem volt szükség a szthiti kramára. Patandzsali számos módszert kínál mindegyik szádhanához az egyéni szükségleteknek megfelelően. A tanító felelőssége, hogy eligazítsa ezek között a tanítványait.

2. A szthiti krama 25-től 75 éves korig tart, amikor a legtöbben grihasztaként élnek. Egy családos ember számára fontos az egészség megőrzése. Valójában azonban számos betegségen eshetünk át. A testi erőben, az érzékekben és az elme működésében is zavar keletkezhet, rövidülhet az életkor és váratlan halál következhet be. De a jóga szádhana biztosan segít elkerülni és meggyógyítani ezeket, és senkinek sem kell az egészsége miatt aggódnia.

3. A 75 éves kortól 100 éves korig tartó gyakorlás időszakát szamhára kramának nevezzük. Ekkor már csak azokat a jóga szádhanákat szabad végezni, amelyek elősegítenik a para apara vairágjamot, éppen ezért gjánam és bhakti jógát kell gyakorolni. Ha valaki jógászanákat is végez megfelelő be- és kilégzés nélkül, akkor akkor azonnali és hosszútávú károkat okoz vele, amelyek akár betegségekhez is vezethet.

Kérdés: Lehetséges képek alapján gyakorolni az ászanákat?
Válasz: A jógát, a zenét, a gyógyítást és a táncot csak gurutól lehetséges elsajátítani, másképp veszélyes.

Kérdés: Hányszor kell a jógászanákat gyakorolni?
Válasz: Egy órát reggel és egy órát este, étkezés előtt.

Kérdés: Mennyi ideig maradjunk az ászanákban?
Válasz: Mindegyik ászanában legalább tizenöt percet kell tölteni.

Kérdés: A régi korok bölcsei mennyi időt töltöttek a jóga gyakorlásával?
Válasz: Napi kilenc órát. Ebbe beletartozik a napi három szandhjávandanam is.

Kérdés: Mi képezze a napi gyakorlásunk nélkülözhetetlen részét?
Válasz: Legalább tíz perc antah-trátakam (tekintet fókuszálása egy belső pontra*) és sanmukhí mudrá (pratjáhára gyakorlat*) vagy mahámudrá elengedhetetlenül szükséges.

Kérdés: Mit tegyünk, ha nincs elég időnk a gyakorlásra?
Válasz: Ha nincs elég idő, akkor lehet a sírsászanára és a szarvángászanára szánt időt csökkenteni.

Kérdés: Mennyi idő után fogjuk látni a gyakorlásunk eredményét?
Válasz: Három hónap folyamatos gyakorlás után.

Kérdés: Mi legyen az ászana, a pránájáma és a dhjána gyakorlás aránya?
Válasz: A pránájámára szánt idő legalább annyi legyen, mint amennyit ászanákkal töltünk. A dhjána pedig ugyanannyi, mint a pránájáma. A dzsada jóga a mantrák, és az Ísvara  Pranidháná szellemisége nélkül végzett gyakorlás.

Kérdés: Miért ne legyen gyors az ászanagyakorlás?
Válasz: A gyors mozdulatok összezavarják a keringés és a légzés ritmusát. Ez sérülésekhez és egyéb problémákhoz vezet a különböző testrészekben. A megfelelő légzéssel kísért lassú ászanagyakorlás nem csak eltávolítja a test betegségeit, hanem csitta ékágratához is vezet. Ennek ellenére hangsúlyoznom kell, hogy a gyakorlást mindig a tanár utasításai alapján kell végezni.

Kérdés: Mit jelent a dzsitászana (ászana dzsajam)?
Válasz: A dzsítászana az a képesség, hogy egy ászanában hosszú ideig, fájdalom nélkül tudunk marani. Az ősi időkben a bölcsek képesek voltak több, mint három órát tölteni egy ászanában pránájáma és dhjána gyakorlásuk alatt.

Kérdés: Mit értünk dzsitasvászam alatt?
Válasz: Ha valaki képes bármilyen hosszú báhja kumbhakát (kilégzés utáni légzésvisszatartást) és anta kumbhakát (belégzés utáni légzésvisszatartást) végezni anélkül, hogy elfáradna, akkor őt dzsitasvászinak nevezzük.

Kérdés: Mennyi időt kell sírsászanában és szarvángászanában tölteni?
Válasz: Mindegyik ászanában ugyanannyi időt kell tölteni. A sírsászanában töltött légzések száma ugyanannyi legyen, mint a szarvángászanában. Továbbá minden légzés legyen azonos hosszúságú. Ezek a testhelyzetek olyanok, mint a jóga szeme. Erősítik az érzékeket és a légzőszerveket. A szívproblémákkal küzdőknek különösen óvatosan kell ezeket az ászanákat végeznie. A tanár csak akkor gondolhat a sírsászana oktatására, ha a tanítvány már képes a szarvángászana kivitelezésére. Az asztmásoknak problémát okozhat ezen ászanák végzése, kezdetben ezért csak 2-3 légzést töltsenek benne.

Kérdés: Mi a különbség a nők és a férfiak gyakorlása között?
Válasz: A hajadon nők gyakorlása ugyanolyan, mint a férfiaké, kivéve a menstruációjuk napjait.

Kérdés: Hogyan tanítsuk a túlsúlyos embereket és az állapotos nőket?
Válasz: Nekik nem szabad tanár felügyelete nélkül gyakorolniuk. Ha túlsúlyos emberek egyedül gyakorolnak, akkor mellkasi fájdalmat, hányást vagy szédülést tapasztalhatnak. Az állapotos nők felügyelet nélküli gyakorlása közben elmozdulhat a méhük a légzésritmus változása következtében.

*A fordító megjegyzései

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved