Astanga egy életen át

lion_2
Ahogy a méh mindenféle virágon nektár után kutat, keress tanításokat mindenfelé.
Ahogy az őz, mely csendes helyre megy legelni, vonulj el, hogy mindent megeméssz, amit gyűjtöttél.
Ahogy az oroszlán, élj teljesen félelem nélkül.
És végül mint egy őrült, túl minden korláton, menj, ahová csak akarsz.
Author Photo
Csögyal Namkhai Norbu

Milyen sokszínű is az astangás családunk! Vannak nagyvárosi aszkéták, akik minden nap hajnalban kelnek, és úgy gyakorolnak, mintha a tanáruk ott állna közvetlenül a matracuk előtt. Vannak szívükben örökifjú, de már őszülő halántékú hippik, akikről hol egy csodás tengerparton, hol pedig az esőerdő mélyéről kerül elő egy-egy megkapó fénykép. Vannak olyanok, akik szerint a gyakorlás elsősorban örömszerzés forrása, de sosem a fájdalomé, ezért ahelyett hogy patakokban folyó verítékben fürödve fújtatnának, inkább könnyedén végiglebegnek egy – sok esetben módosított – sorozaton. Vannak olyanok is, akik szerint a jógának nem elengedhetetlen része a napi szintű ászanagyakorlás, ezért időnként ki is váltják egy önfeledt kírtannal, sétával a természetben vagy akár egy vidám baráti reggelivel. Ők mindannyian részei a családnak, és különbözőségeik ellenére összeköti őket a rendszer szeretete, a mysore-i utazások és az, hogy előszeretettel válaszolnak a kérdéseinkre olyan talányos mondatokkal, mint „Practice, practice, all is coming!”.

Általában az is megfigyelhető, hogy legtöbbünknél változik a gyakorláshoz való hozzáállásunk az évek során. Nagyon találóan írja ezt le a bevezető idézet is. Amikor csillapíthatatlan szomjúság ébred bennünk a kimondatlan kérdéseink megválaszolása iránt, akkor először elkezdünk keresni. Kipróbálunk több mindent, meghallgatunk sok álláspontot, kiolvasunk egy könyvtárat. Ez pedig pont így van jól, nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki egyből rátaláljon a saját útjára, és később se merüljön fel benne a kétség, hogy esetleg másfelé kellett volna indulnia. Eleinte érdemes nyitott szemmel járnunk, és minden álláspontot nyílt szívvel meghallgatni.

Valószínű, hogy egy idő után a sok információ és egymásnak (látszólag) ellentmondó állítás összezavar minket. Ekkor jön el annak az ideje, hogy az őzhöz hasonlóan kicsit hátrébb lépjünk, és megnézzük, hogy a sok út közül melyik a legvilágosabb, a legnekünkvalóbb, és induljunk el rajta. Feltétlenül szükséges, hogy elmélyítsük a felületes ismereteinket, ezt pedig csak úgy tudjuk megtenni, ha kiválasztunk egy ösvényt, és arról nem térünk le. Ha ez éppen az astanga jóga, akkor keljünk fel heti hatszor és álljunk a matracra; hallgassunk a tanárunkra és csak a számunkra kijelölt ászanákat gyakoroljuk; építsük be az életünkbe a jamákat és nijamákat, és ne keverjünk mindenféle máshonnan hozott technikákat a szádhanánkba. Ha ezt legalább tizenkét évig így folytatjuk, akkor talán elmondhatjuk, hogy sikerült bepillantást kapnunk a felszín alá.

Ennyi idő alatt a matracunk a béke szigetévé válik, a szádhanánk pedig melengető védőburokként ölel körül, és óv meg az élet viszontagságaitól. Ekkor valóban egy oroszlán bátorságára lesz szükségünk, hogy továbbléphessünk és lekapcsoljuk a biztonsági kötelet. Ez sokféleképpen valósulhat meg: például elkezdünk pránájámát gyakorolni, elköltözünk, családot alapítunk vagy egyszerűen elkezd a testünk megöregedni. A közös pont az, hogy felborul a régi szádhana, és nekünk elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy az elménk békéjét ne zavarják meg ezek a változások. Kívülről talán úgy tűnhet, hogy távolodunk a céltól, pedig valójában ezek a fordulópontok azok, amikor fejest ugrunk a jóga óceánjába az eddigi biztonságos hajónkról. Természetesen az ugrás csak akkor lehet sikeres, ha előtte sok-sok évnyi szilárd gyakorlással alapoztuk meg az elménk erejét és rugalmasságát, és nem a háborgó tengerbe vetjük magunkat, hanem csendes hullámok közé.

Ha pedig a merülésünk sikeres volt, akkor leírhatatlan, ami ránk vár. A jóga többé nem gyakorlás, nem technika lesz, hanem magától értetődő és természetes. Ez a külső szemlélők számára felfoghatatlan és érthetetlen, nem véletlen, hogy számos régi astangás láttán az emberek csak legyintenek, és elintézik őket annyival, hogy „ez teljesen megőrült”, vagy „tudom, hogy nem is gyakorol már minden nap”. Pedig lehet, hogy számára már a napsugarak látványa, a víz csobogása, vagy a kedvesének érintése nagyobb eksztázist idéz elő, mint bármilyen haladó meditációs technika. Hiszen ő már megtapasztalta a boldogságot, és hogyan is ne nevezhetnénk valakit őrültnek, aki azt állítja, hogy minden perc ünnepelni való csoda, a boldogság pedig mindig itt van bennünk, nem pedig elérhetetlen cél a távolban, amiért keményen kell küzdeni. Bolond és veszélyes szavak ezek, ráadásul az ő szájukból a hallgatóság elhiszi mindezt, és ők is át akarják majd ugyanezt élni, így ezek a személyek végül teljesen a feje tetejére állítják a világot. Óvakodjatok hát a jóga „nagy öregeitől”!

Ahimszá és szatja – erőszakmentes kommunikáció

ab

Amikor elkezdjük tanulmányozni az astanga jóga első két ágát , azaz a jamát és nijamát, a legtöbben egyből fennakadunk az első két jama látszólagos ellentétén. Nem-ártás és igazmondás – na de mi a helyzet akkor, ha az elmondani kívánt szavaink megbánthatják a hallgatóságot? Kimondjuk-e a fájó igazságot, vagy ragaszkodjunk az erőszakmentességhez, és inkább válasszuk a kegyes hazugságot?

Fontos már a legelején tisztázni, hogy az Igazság sosem fáj, az Igazság vagyis a helyes tudás a boldogsáunk elsődleges forrása. Hogyan is fájhatna rájönni arra, hogy örök lelkek vagyunk, hogyan okozhatna szenvedést a határtalan öröm, a boldogság és annak a megvalósítása, hogy mindannyian egyek és egyenlőek vagyunk? Amíg azonban sikerül ezt megvalósítani, addig a mindennapi életben számos kihívással teli helyzettel találhatjuk magunkkal szembe.

A probléma ezért valójában valahol ott gyökerezik, hogy mi mit gondolunk igazságnak. Patandzsali szerint a  tudatunkat ötféle állapotban találhatjuk: helyes tudás (pramána), helytelen tudás (viparjaja), képzelődés (vikalpa), mélyalvás (nidrá) és emlékezés (szmritajaha). Ezek közül egyedül a helyes tudás az igazság (illetve természetesen az igazságra történő emlékezés), ha helytelen tudással kapcsolatos információt mondunk, akkor az nem lesz szatja, még akkor sem, ha meg vagyunk győződve az igazunkról. Mivel pedig nem az igazságot mondjuk ilyen helyzetekben, ezért előfordulhat, hogy ártani fogunk vele még akkor is, ha nem ez volt a szándékunk. Ezért az első dolog, amit mérlegelnünk kell mielőtt megszólalunk, hogy vajon helyesek-e a közölni kívánt információink. Az igazság származhat közvetlen megfigyelésből, logikus következtetésből, megbízható személytől vagy tiszta forrásokból (szentírásokból). Legyünk ezért mindig kritikusak a vélt tudásunkkal kapcsolatban, ne feledjük, hogy  nem hihetünk mindig a szemünknek.

Gyakorta felvetődik az a kérdés is, hogy “akkor mostantól mindenkinek vágjam az arcába, amit gondolok róla? Például mondjam meg a szomszéd lánynak, hogy szerintem borzasztó csúnya a cipője? Hiszen ez az igazság!” Ha azt vesszük észre, hogy magunkban kritizáljuk mások tetteit vagy akár kinézetét, akkor azt kell végiggondolnunk, hogy kivel kell őszintének lenni? A véleményünk nyilván szubjektív és valószínűleg téves is, hiszen beszennyezik az érzelmeink és a múltbeli események emléke. Ezért ilyen esetekben fontos az igazság kimondása és a szembesítés: önmagunk szembesítése azzal a ténnyel, hogy ítélkezünk és másokat bírálunk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy valakit nem kedvelünk vagy nem tetszik rajta valami, akkor azonnal álljunk meg, mondjuk ki az igazságot, és szembesítsük magunkat a ténnyel, hogy megint régi szokásaink rabjaivá váltunk, majd bocsássunk meg magunknak együttérzéssel és lépjünk tovább. Ebben a folyamatban pedig semmi szerepe nincs a személynek, aki az aktuális érzelmeket kiváltotta belőlünk, ezért neki nem is kell semmit mondanunk. Hálával tartozunk neki, hogy segített jobban megismerni magunkat.

Hasonló kérdés, hogy vajon rávilágítsunk-e mások hibáira, ha ők maguktól nem veszik azt észre, különösen ha ezzel a szokásával árt magának. Ezzel kapcsolatban megszívlelendő tanácsot kaptam Sri Lakshmishtól a Jóga-szútra magyarázatai közben: ha olyan emberről van szó, aki nem igazán áll közel hozzád, akkor egyszer finoman felhívhatod a figyelmét a problémára, míg ha közeli családtagról vagy igaz barátról van szó, akkor kétszer is szólhatsz neki. Ha viszont ezek után sem fogadják meg a tanácsot, akkor nem kell újra és újra hangoztatnod a véleményed, hiszen te mindent megtettél, a többi rajtuk múlik.

A másik fő típusa a szenvedést okozó szavaknak az, amikor valamilyen bűnös tettünket kell beismerni valakinek, vagy elmondani azt, ha valaki másról tudjuk, hogy rosszat követett el az adott személy ellen. Elmondjuk-e például, ha nem tettünk meg egy fontos dolgot, amit kértek tőlünk? Az első eset egyértelmű: nem az igazság kimondása okozza a szenvedést, hanem a tettünk, amely nem áll összhangban a többi jamával és nijamával. Az igazság beismerésének következménye ebben az esetben még a mulasztásunknak a visszahatása, nem az igazság kimondásának. Ezért ha szenvedést okozunk a tetteink beismerésével, akkor nem az a megoldás, ha  eltitkoljuk az igazat, hanem az, ha lelkiismeretesen elkerülünk minden olyan tettet, amellyel szenvedést okozhatunk másoknak. Lesz természetesen egy átmeneti állapot, amikor már elkerüljük az ártó tetteket, de a múltbeli cselekedetek beismerése még szenvedést okoz. Ezt el kell fogadnunk, és meg kell próbálni a lehető legtöbb együttérzéssel és segítő szándékkal kommunikálni.

De mi a helyzet akkor, ha nem mi követtük el a bűnt, csak a szemtanúi voltunk? Vajon elmondjuk a sértettnek, ha például tudjuk, hogy megcsalta a párja? Ez már összetettebb helyzet, és mindig figyelembe kell venni a körülményeket: a helyet, az időt, a szereplőket és a köztük lévő kapcsolatot. Ne ártsuk magunkat semmi olyanba, ami nem a mi dolgunk, de ha mégis belekeveredünk két ember viszályába, akkor igyekezzünk segíteni, támaszt és vigaszt nyújtani, és elkerülni a további károk okozását. Csak azt mondjuk el, ami valóban ránk tartozik, hiszen ha például olyan dolgot láttunk meg, amelyet el akartak előlünk rejteni, az akaratlan lopás, vagyis az asztéja megszegése,  ezért gyakorolnunk kell a nem-birtoklást, azaz el kell engednünk a megszerzett információkat anélkül, hogy visszaélnénk velük.

Ha tehát valóban erőszakmentesen szeretnénk kommunikálni, azt csak úgy tudjuk megtenni, ha a többi jamát és nijamát is integráljuk az életünkbe. Továbbá mindig figyeljük, hogy valóban igazság-e az, amit ki akarunk mondani, vagy csak az elménk és az érzékszerveink tréfájáról van szó. Figyeljünk rá, hogy a szavaink mindig jobbá és tisztábbá tegyék a környezetüket, még ha hatásuk átmenetileg kellemetlen is, hosszú távon segítőek legyenek. Kövessük mindig az igazságot, és előbb-utóbb az igazság fog követni minket!

Sharath konferencia – 2014. november 8.

konf1108A jóga szádhana, azaz sok éven keresztül végzett gyakorlás megfelelő útmutatással. Útmutatás nélkül lehetetlen elérni a megvalósítás magasabb szintjeit. A könyvek nagyon jók és az akadémikus tudás is, de a megfelelő felügyelet alatt szerzett tapasztalatokra van igazán szükségünk. A guru eltávolítja az akadályokat és a tudatlanságot, és elvezett a gjána ragyogó fénye felé.

A haladó ászanák gyakorlása és a hajlékony test nem vezet a megvilágosodáshoz. A Szútrák gyakorlati megvalósítása juttat el oda, amikor a gondolatok tettekké válnak. Az ahimszá követése helyes gondolatokat szül. A szatja magunkra és a másokkal való kommunikációra is utal.

A Youtube nem a parampará! Egyszer jött egy tanítvány, aki mondta, hogy sok videót nézett Youtube-on, de amikor gyakorolt, akkor nem volt sehol a dristi, nem volt helyes a légzés, a tenyerét nyitva tartotta, amikor be kellett volna zárnia. Az emberek időnként elfelejtik, hogy a jóga nem csak az ászanákból áll. Adott egy módszer, amelyet ha nem követünk, akkor az egész csak cirkusszá válik. Élvezd a gyakorlást, végezd szívből, és egyszer csak elindul valami. A folyamat belül fog elindulni, és neked engedned kell, hogy megtörténjen.

Ha meg akarod ismerni a tenger mélységét, akkor körbevitorlázhatod az egész Földet, mégis rossz következtetésekre fogsz jutni. Csak akkor fogod megtudni, milyen csodálatos dolgok rejtőznek odalenn, ha mélyre hatolsz. Amíg nem merülsz alá, nem láthatod, mi van ott. Olvashatod a könyveket, de amíg nem teszel szert mély megértésre gyakorlás által, addig nem értheted meg a rejtett szavakat.

A saucsának két típusa van: külső és belső. A belső azt jelenti, hogy testből el kell távolítani a méreganyagokat: az ászanák megtisztítják az elmét, és segítik a helyes gondolatok épülését. A külső tisztaság a ruháink, a matracunk és a testünk tisztán tartását jelenti.

A szantósa nem csak kívül történik. Néha láthatsz mosolygó embereket, akik mégsem elégedettek, mivel belül versengés és akarás van. Mások pedig mindig boldogtalanok, még akkor is, ha megkapják, amire vágytak. A születés ajándék, fontos, hogy mire használod, becsülj meg minden pillanatot! A dolgok talán egyformának tűnnek, mint ez a konferencia: ugyanazok az emberek ugyanazon a helyen, de mégis kicsit más. A szantósa nem azt jelenti, hogy van valamink, hanem azt, hogy hálásak vagyunk. Így a feszültség felét már le is vehetjük a vállunkról.

A tapaszról, azaz önfegyelmezésről sokan azt gondolják, hogy azt jelenti, hogy legyünk magunkkal szigorúak, mint a katonaságnál. Valójában azonban rendszerességet, megfelelő életvitelt jelent, és a túl sok alvás kerülését. A nagypapám 70 évig tanított, minden nap hajnali háromkor kelt, tanított és nem evett délután kettőig, csak kávét vagy néha egy pohár tejet ivott. Viszont ezt ti ne csináljátok utána! (nevetés)

A szvádhjája, azaz önálló tanulmányok folytatása nem azt jelenti, hogy nincs szükséged tanárra, ez az ezen felüli, kiegészítő tanulmányokra vonatkozik. Mint ma, beszélek a szádhanáról, ti pedig otthon alaposabban utánanéztek. Ennek többféle módja van, a tanár is tudást ad, de néha érdekes történeteket is mesél.

(Sharath itt elmesélte a kedvenc gyerekkori meséjét egy pimasz majomról, aki lebeszélte a tigrist arról, hogy megegye őt.)

A való életben történő alkalmazásra van szükségünk, ezért erre kell koncentrálnunk. Fontos, hogy a szádhakák ezt felismerjék és megvalósítsák a saját gyakorlásukban.

nov8

Kérdés: Néha az ászana intenzitása miatt nem tudok a mélységekre koncenrálni, és megzavarnak az érzések. Mit tehetek ez ellen?
Sharath: Fókuszálj jobban az ászanára. A fájdalom nem fog elmúlni, sem az ászana közben, sem máskor, csak megváltozik a jellege. Amikor végzed az ászanát legyen ott a figyelmed. Például amikor a kapótászanát gyakorlod, akkor a figyelmed csak ott van, észrevetted már, hogy az elméd abban a pillanatban megszűnik bármi másra figyelni? Mindig tartsd fenn a figyelmet! Ne hagyd, hogy az elméd vándoroljon! Az ászana hozza a fókuszt, ez maga a mélység. A koncentráció erősödni fog az évek múlásával, ha helyes a szándékod. A szándék rendkívül lényeges, és olyan, mint a kés: vághatunk vele gyümölcsöt, de árthatunk is másoknak. Próbáld ki, hagyd abba a gyakorlást 15 napra, és látni fogod, hogy előtte milyen szép volt az elméd, s mennyivel jobban tudtál koncentrálni.

Kérdés: Tudjuk, hogy fontos guruval gyakorolni, de mi van akkor, ha a guru olyan híres, hogy nem jut hely nekünk, hogy vele gyakorolhassunk?
Sharath: Ez segít megértened a guru értékét! (nevetés) Nagyon sok tanítvány van itt, sok jó szándék. Az energiaszint nagyon magas.

(Sharath elmesélt egy történetet egy megvilágosodott, Buddha-szerű fiúról, aki tömegeket vonzott anélkül, hogy megszólalt volna, pusztán azzal, hogy egy fa alatt jógázott, az emberek pedig a közelében akartak tartózkodni.)

Kérdés: Az első sorozatban van egy adott téma vagy cél, amely alapján kiválasztották az ászanákat?
Sharath: Van is meg nincs is cél. Néhány gyakorlónak van célja, néhánynak nincs. A pózokat azért választották, mert képesek meggyógyítani a betegségeket. Erősítik és nyújtják a testet, gyógyhatásúak, mint a dzsánu sírsászana, a marícsászana, a kúrmászana és a szupta kúrmászana. De ne legyen célod, különben frusztrált leszel. Csak gyakorolj!

Kérdés: Amikor előreugrunk ülésbe baj, ha extra lélegzeteket veszünk?
Sharath: Nyugodtan vegyél párat. Használd a Szúrja namaszkárát, hogy megerősítsd a tüdőd, és teljesebben tudj lélegezni. Gurujinek egyszer kórházba kellett mennie, mielőtt Ausztráliába utazott volna, mivel volt egy kis lerakódás a tüdejében. Az orvosok megkérték, hogy fújjon bele egy műszerbe, hogy megmérhessék a tüdőkapacitását, de ő olyan erősen fújt, hogy rászóltak, hogy hagyja abba, mert tönkreteszi a gépet.

Kérdés: Ahogy gyakorlunk egyre újabb ászanákat kapunk, ha megöregszünk, akkor ezeket fokozatosan el kell hagynunk?
Sharath: Az elme fiatal marad, miközben a test öregszik. Vannak olyan ászanák, amelyeket tíz éve még gyakoroltam, ma viszont a sok tanítás mellett már nem szoktam végezni. De erőfeszítést kell tennünk, különben felüti a fejét a lustaság. A Bhagavad Gítá azt mondja, hogy száz évünk van, de pazaroljuk el. Fontos a társasági élet is, de nem ez a legfontosabb.

A spirituális élet, az önmegvalósítás, illetve ennek a keresése a valóban lényeges!

A hónap témája: egyesülés, azaz a másság érzésének megszűnése

Meditáció

A “jóga” vagy “egyesülés” állapotának azt nevezzük, amikor az egyéni én újra egyesül a végtelen, szétválaszthatatlan és örök Énnel. A jógát szamádhiként, azaz áldással teli eksztázisként is szokták jellemezni, hiszen hatalmas megkönnyebbülés újra kapcsolódni az egészhez megannyi életen át tartó vándorlás után az elkülönültség illuzórikus világában. A jóga módszertana segít összeilleszteni azt, ami látszólag elkülönült.

Minden jógagyakorlat célja a megvilágosodás. Mások érzékelése – azaz önmagunk észlelése másoktól elkülönülten – a megvilágosodás legnagyobb akadálya. A megfelelő jógagyakorlatoknak azzal kell foglalkoznia, hogyan oldjunk fel a másság érzését az életünkben. A jóga megtanítja nekünk, hogy a valóságban csak egység létezik; a másság csak az elménkből származó illuzórikus kivetülés, amelyet a múltbéli tetteink (karmák) eredményeznek. A gyakorlatok segítenek megtisztítani a karmánkat, amelybe a másokhoz fűződő kapcsolataink is beletartoznak, és ezáltal megtapasztalhatjuk a létezés egységét.

Az ősi írásban, a Jóga-szútrákban Patandzsali javasol néhány módszert, amelyek segíthetnek feloldani a másság érzését, és közelebb hozhatnak az egyesüléshez. Patandzsali azokhoz szól, akik még mindig elkülönültek, de érdekli őket az énük és mások közti elkülönültség feloldása.

Azt javasolja, hogy ha még mindig másokat látunk, és nem az isteni egységet, akkor: legelőször is – ne bántsuk őket (ahimszá); másodszor – ne hazudjunk nekik (szatja); harmadszor – ne lopjunk tőlük (asztéja); negyedszer – ne manipuláljuk őket szexuális téren (brahmacsarja) és ötödször – ne legyünk kapzsik, ne vegyünk el annyi mindent, hogy elszegényítsük őket (aparigrahá). Ezeket az irányelveket a második fejezetben tárja elénk, a gyakorlásról szóló fejezetben, és az öt jamának nevezi őket, azaz öt módszer, amellyel szabályozhatjuk a viselkedésünket azokkal szemben, akikkel összehoz az élet.

Gyakorlati szemmel nézve azonnal látható, hogy ahogyan másokkal bánunk, az tükröződik a saját életünkben is. Az életünkben feltűnő mások valójában önmagunk kivetülései. Ha mi boldogságra és a szenvedés megszűnésére vágyunk, akkor minden élőlényhez fűződő kapcsolatunknak kölcsönösen előnyösnek kell lennie. Sosem származik tartós és valódi boldogság mások boldogtalanságából. Nem származhat tartós és valódi szabadság abból, ha másokat megfosztunk a szabadságuktól.

Patandzsali elárulja nekünk, hogy milyen várható eredményei lesznek annak, ha megvalósítjuk ezt az öt jamát az életünkben. Ha nem bántunk másokat, akkor mások sem fognak bántani minket. Ha mindig igazat mondunk, akkor hallgatni fognak ránk. Ha nem lopunk senkitől, akkor bőségben élhetünk. Ha tisztelettel bánunk másokkal és nem manipuláljuk őket szexualitással, akkor jó egészségnek és életerőnek fogunk örvendeni. Ha ellenállunk a kapzsiságnak, akkor megértjük, hogy miért születtünk, és milyen sors vár ránk.

Ha meg akarjuk tudni, hogy kik vagyunk, akkor azzal kell kezdenünk a kutatást, hogy megnézzük, mennyire vagyunk hajlandók felülvizsgálni a kapcsolatainkat, hiszen az, hogy hogyan bánunk másokkal meghatározza, hogy mások hogyan bánnak velünk. Az pedig, hogy mások hogyan bánnak velünk meghatározza, hogy hogyan látjuk magunkat, és ahogy magunkat látjuk, az meghatározza, hogy kik vagyunk.

Az egyszerű kézmozdulat, amikor összeérintjük a két tenyerünket a szívünk előtt (namaszté mudra), amikor üdvözlünk valakit, vagy elismerésünket fejezzük ki szavak nélkül adja át az egység varázsát. Két kéz összeér: a jobb és a bal, a Nap és a Hold, a ha és a tha, az én és a mások. Ez a kézmozdulat írja le legszebben a jógát: egység, a végső igazság.

—Sharon Gannon

Az ágak összefonódása

A jóga fája

Az astanga szó magyarázatakor a legtöbben mindig hangsúlyozzák, hogy nyolc ágról és nem nyolc lépcsőfokról van szó. A lépcsőfokok ugyanis egymás után következnek, amikor megérkezünk a következőre, a korábbiakat már el is felejthetjük. Ezzel szemben amikor például egy tölgyfa növekszik, akkor a régebbi, alsó ágak támogatják az újabbakat, biztosítják számukra a stabilitást és a tápanyagellátást. Sőt egyes növényfajok, például a jázmin esetében az ágak párhuzamosan nőnek és teljesen összefonódnak. Így van ez az astanga jóga nyolc ágával is.

Korábbi bejegyzésekben már vizsgáltuk, hogy az első két ág (jama és nijama) hogyan segíti a harmadikat (ászana). Hasonló összefüggések figyelhetőek meg az astanga minden egyes eleme között, egyik sem létezhet a többi nélkül. Nem lehet egyetlen ágban tökéletességet elérni a többi nélkül, csak együtt, egyszerre az összesben érhetjük el a legmagasabb szintet.

Azonban komoly szemléletmódbeli különbségek vannak még azon irányzatok között is, akik az ág-modellt fogadják el. Vannak iskolák, amelyek hangsúlyozzák, hogy fokozatosan kell az ágakat növeszteni (tölgyfa hasonlat), illetve olyanok is előfordulnak, akik szerint mind a nyolcat egyszerre kell elkezdeni (jázmin hasonlat). Az astanga jóga kezdetben a tölgyfa elméletet javasolja. Bár való igaz, hogy az ágak csak együttesen kifejlődve érhetik el a tökéletességet, és például a nijamák mindig csak részlegesen megnyilvánultak lesznek, amíg el nem érjük a szamádhit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy kezdő számára ne lenne szükséges időbeli különbség az ágak gyakorlásának beépítésében a szádhanájába. Az astanga hagyományában azt javasolják, hogy induljunk az ászanákkal, és mihamarabb kezdjünk el dolgozni a jamákon és a nijamákon is. Ha ezekben elértünk egy “küszöbszintet”, akkor lassan léphetünk tovább a légzőgyakorlatok felé. Hiszen mi haszna lenne elkezdeni a légzés kint- és benntartásokat, ha nem tudjuk használni a bandhákat, sőt még padmászanában vagy sziddhászanában sem tudunk kényelmesen ülni? Ugyanez igaz a haladóbb meditációs gyakorlatokra is. Pattabhi Jois a meditáció iránt érdeklődő kezdő tanítványoknak mindig csak nagy nevetéssel és ezzel a pár szóval válaszolt: “Meditation = mad attention”.

Természetesen, ha már készen állunk, és elkezdjük elsajátítani a pránájáma gyakorlatokat, akkor kétségkívül tökéletesedni fog az ászana gyakorlásunk is, hiszen mélyebb, egyenletesebb és szabályozottabb lesz a légzésünk a testtartásokban. Ugyanez történik a pratjáhára gyakorlatok hatására is: kevésbé fognak megzavarni a külső körülmények, amíg a matracon tartózkodunk. Ahogy a dháraná, a dhjána és a szamádhi is belép az életünkbe, végül fokozatosan megtapasztalhatjuk az ászana valódi potenciálját és összeáll a kép. Ehhez azonban sok idő, kitartó gyakorlás és elszántság kell.

Tehát igaza van azoknak az iskoláknak is, akik a jázmin elvet követik, csakhogy nem mindegy, hogy milyen gyakorlóról van szó. A kezdőknek a tölgyfához hasonlóan, fokozatosan, egyesével kell az ágakat elsajátítani. Később, amikor már közel a cél, integrálni kell mind a nyolc ágat, engedni, hogy összefonódjanak és együtt törjenek az ég felé és közös erővel ledöntsenek minden béklyót. Szükség van tehát kezdetben a tölgyfa erős törzsére és ágaira, azonban ahhoz, hogy elég magasra érjünk, elengedhetetlen a jázmin indáinak nyúlánk és hajlékony természete is.

Jama és nijama – saucsa

 

Érintés

A saucsa tisztaságot jelent, ez az első nijama, amelyet Patandzsali felsorol. Itt természetesen nem csak a test külső szennyeződéseinek rendszeres eltávolításáról van szó (bahiranga saucsa, azaz külső tisztaság), hanem a belső szervek, illetve az elme és az érzelmek tisztaságáról is (antaranga saucsa, azaz belső tisztaság). Patandzsali rendhagyó módon két szútrát is szentel a saucsa áldásos hatásainak leírására, amelyek a következők:

saucsát szvángadzsugupszá parairaszamszargaha
szattva suddhi saumanaszjaikágrijéndrijadzsajátmadarsana jógjatvánicsa
(Patandzsali: Jóga-szútra II.40-41.)

„A test és az elme tisztasága által megszűnik a testünkhöz való ragaszkodás, és elveszítjük az érdeklődésünket mások megérintése iránt. Továbbá az elme megtisztul és szattvikusá válik; kellemes, jó és örömteli érzéseket tapasztalunk; figyelmünk egyhegyűvé válik; érzékek feletti uralomra teszünk szert; valamint alkalmassá válunk Önmegvalósításra.”

Különös dolgokat ígér a nagy bölcs: ha nagyon tiszták leszünk, akkor majd nem akarunk megérinteni másokat. Sokak számára ez nem túl jó hír, hiszen csodálatos érzés megölelni szeretteinket, és erről a többség nem szívesen mondana le. Ennek ellenére próbáljuk megérteni a leírtakat, és a mögöttük rejlő szándékot.

Legelőször egy indiai történetet szeretnék elmesélni, amely szorosan kapcsolódik ehhez a témához. Élt egyszer egy maharadzsa, akinek volt egy szépséges leánya. Ez a lány azonban nem csak gyönyörű volt, hanem nagyon okos is; minden idejét olvasással, meditálással és bölcsek társaságában töltötte, élete egyetlen célja az önmegvalósítás volt. Egyszer azonban ellátogatott egy fiatal herceg a palotába, aki egyből beleszeretett a különleges királylányba. Meg is kérte apjától a kezét, aki áldását adta a frigyre. A lány ellene volt a házasságnak, de nem akart ellenszegülni apja akaratának, ezért csak annyit kért, hogy menjen el az ifjú, térjen vissza tíz nap múlva, és ha még mindig el akarja venni, akkor az övé lesz.

Miután a herceg elment, a lány utasította a szolgálóit, hogy vigyenek a szobájába tíz nagy edényt, és hashajtó hatású főzeteket. Teljesen felhagyott az evéssel, csak a növényi főzeteket fogyasztotta, a távozó székletet pedig az edényekbe gyűjtötte. A szerelmes ifjú ígéretéhez híven tíz nap múlva visszatért, de hiába kereste gyönyörű menyasszonyát, csak egy lesoványodott, sápadt, harmatgyenge lányt talált a szobájában, ahol mellesleg gyomorforgató bűz fojtogatta. Megkérdezte, hogy mi történt, és a lány így válaszolt: „Látod hercegem, minden, amibe beleszerettél, itt van ezekben az edényekben. A test szépsége csupán illúzió, amely elhomályosítja az elmét, ráadásul oly rövid az élet, a virágzó ifjúság pedig röpke pillanat csupán. Miért áldoznád hát drága éveidet az élvezetek hajszolására, miközben az anyagi világon túl vár rád az örökkévaló boldogság?”

A herceg azonnal megértette, hogy a menyasszonya nem közönséges ifjú hölgy, hanem egy nagy szent, ezért rögtön leborult a lábaihoz, és megkérte, hogy legyen a guruja. A lányra anyjaként és tanítójaként tekintett ezután, és nem is gondolt a házasságra többet.

Ebben a történetben a maharadzsa lánya, a nagy jóginí megvalósította a saucsát, és megértette, hogy az igazán mély kapcsolatok nem a testek között jönnek létre. A gyönyör, amelyet öleléseivel és csókjaival nyújthatott volna a hercegnek pusztán átmeneti, és pár év alatt elveszítette volna a vonzerejét. Az ő szeretete ennél sokkal erősebb volt, ezért valami igazán értékeset és maradandót szeretett volna adni az ifjúnak. Ez az ajándék pedig a tudás drágaköve volt. Tettével felnyitotta a fiú szemét, aki azonnal kiszabadult az illúzió fogságából. Ez pedig nagyobb élvezetet és vigasztalást nyújtott, mint millió ölelés. A kapcsolatuk guru-tanítvány, illetve anya-gyermek kapcsolattá vált, amelyeknél nincs tisztább ebben a világban.

Tehát az, hogy valaki elveszíti az érdeklődését az érintések iránt, nem azt jelenti, hogy elhidegülne a szeretteitől vagy undorodna a testi kapcsolatoktól. Ha ez a helyzet, az egyáltalán nem a saucsa tökéletessége. A teljesen megtisztult szentek a legnagyobb gyengédséggel és gondoskodással fordulnak minden élőlényhez, és ezzel együtt azzal is tisztában vannak, hogy a törődést nem a test, hanem a lélek által kell kimutatni. Így a szerzett öröm tartós lesz, nem csak pár pillanatig tart.

Folytatás…

Jama és nijama – Ísvara pranidháná (2. rész)

A bejegyzés első részét itt olvashatjátok.

Nézzük meg a továbbiakban, hogy hogyan valósíthatjuk meg az Ísvara pranidhánát (azaz teljes odaadást Isten irányába) a mindennapjainkban. Az már kiderült az előző bejegyzésből, hogy a guru személye kulcsfontosságú ebben a folyamatban, hiszen ő a kapocs köztünk és az Önvalónk/Isten között. Csatornaként működnek ezek a nagy szentek, ezért a nekik tett felajánlásokat nem akarják birtokolni, hanem azonnal továbbadják a Legfelsőbbnek. Így ha előttük hódolunk meg, az olyan, mintha közvetlenül Isten előtt tennénk. De mit is jelent ez a meghódolás? A lábaikat kell illatos vízzel mosnunk, és le kell előttük borulnunk?

Ezek a sokak számára szélsőségesnek tűnő szokások az indiai kultúra szerves részei, amelyek kint természetesek mindenki számára, és ezért kiváló eszközök a tisztelet kifejezésére. Ha egy nyugati gyakorló úgy érzi, hogy belső ösztönzésre, minden kényelmetlenség vagy megfelelési kényszer nélkül így cselekedne az csodálatos, de ezek a külsőségek nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy megfelelő tanítványok legyünk. Hiszen annyi más mód van, amellyel kifejezhetjük az odaadásunkat akár a napi, rendszeres gyakorlásunk során is. Következzen pár tipp és ötlet, amelyek segítségével biztosan elégedetté tehetjük a gurunkat!

1. Figyeljünk arra, amit mond nekünk vagy kér tőlünk. Mysore-ban például minden vasárnap összegyűlünk, és kérdéseket tehetünk fel Sharathnak. Egyik héten arról beszélt, hogy sokaknál látja, hogy drop back után gyorsan előredőlnek, és lógatják a fejüket előrehajlás közben. Elmagyarázta, hogy ez miért helytelen és káros. Innentől kezdve kötelességünk elhagyni ezt a mozdulatot, még akkor is, ha esetleg szokásunkká vált, és akár kellemesnek is érezzük. Természetesen kétség esetén lehet további magyarázatot kérni, de ha egyszer elfogadtuk az érveket, akkor meg is kell valósítani a tanácsot. Ezek az apró változások mellesleg abban is segítenek, hogy a gyakorlás ne váljon rutinná, mindvégig legyünk tudatosak.

2. Értsük meg, hogy a javunkat szolgálja, ha néha látszólag “nem kedves velünk”. Sharath azt mondta egyszer, hogy onnan ismerhetjük fel a gurunkat, hogy először nagyon nem szimpatikus nekünk. Sok tanár csak dicsér és kényeztet minket, de ha rátalálunk az igazi tanítónkra, akkor ő őszintén rá fog világítani a hibáinkra is, ami kezdetben fájdalmas élmény lehet. Meg kell értenünk, hogy ez a javunkat szolgálja. A nagy tanítók olyanok, mint a bölcs doktorok: a gyógymód sokszor rengeteg kínnal jár, de csak így tudják visszaadni az egészségünket.

3. Fogadjuk el, hogy nem mindig érthetjük meg a tetteit. Néha, az adott fejlettségi szintünkön nem érthetjük, hogy miért kér a gurunk látszólag értelmetlen dolgot. Ilyen lehet az, amikor valakit Sharath sokáig nem enged tovább egy adott ászanától, miközben a gyakorló úgy érzi, ennél tökéletesebb már nem is lehetne a testhelyzet. Egy tapasztalt tanár azonban észrevehet olyan rejtett problémát az elménkben, amely nagy károkat okozhat, ha a következő ászana elkezdi kifejteni a hatását. Illetve, néha egyszerűen büszkeséget vagy önelégültséget lát a tanár, amitől így segít megszabadulnunk.

4. Kövessük a tanácsait akkor is, ha nincs a közelünkben. Nagyon könnyű minden nap hajnalban kelni, és szépen gyakorolni, amíg tudjuk, hogy a tanárunknak egyből feltűnne, ha nem jelennénk meg. Szintén egyszerű kedvesnek és őszintének lenni, amikor jógás társaink vesznek körül, de mi történik, ha valaki bevág elénk a forgalomban? Tartja magát a legenda, hogy a Main Shalában olyan “energiák” vannak, amelyek hatására a legnehezebb ászanákra is képessé válnak az ott gyakorlók, de vajon tényleg ez a legfontosabb a tanárunknak? Sharath az utolsó konferencia végén azt kérte mindenkitől, hogy gyakoroljanak otthon úgy, ahogy itt tanulták. Ez volt az utolsó kérése hozzánk. Tehát neki nem az a lényeg, hogy megfelelési kényszerből a szeme előtt bármire képesek legyünk, sokkal fontosabb, hogy otthon is minden reggel a matracra álljunk, és megpróbáljunk békésebb, jobb emberré válni.

5. Fogadjuk el, hogy sokkal jobban ismer minket, mint mi önmagunkat. Kicsit talán az előző ponthoz tartozik az a jelenség, hogy hazatérve vannak, akik “adnak maguknak” néhány új ászanát, mivel úgy gondolják, hogy hatékonyabb lesz a gyakorlásuk ha például baddha kónászanáig gyakorolnak, ahelyett, hogy návászana után leállnának. “Gyorsabban nyílik majd a csípőm.” – érvelhetnek ilyenkor. Sharath sokszor és egyértelműen elmondta, hogy ez az asztéja, azaz nem lopás ellen megy, azaz ha másért nem is, legalább ezért tiszteletben kellene tartani a kérését. A másik része a problémának pedig az, hogy ezzel kifejezzük, hogy nem bízunk a tanárunkban, és nem hisszük el, hogy a legjobbat akarja nekünk. Ez a kételkedés pedig előbb-utóbb ki fog terjedni az egész gyakorlásunkra, vagy akár az egész astanga jóga rendszerre is. A hit nagyon fontos Patandzsali szerint is:

śraddhā-vīrya-smṛti samādhi-prajñā-pūrvaka itareṣām
Jóga-szútra I.20.

A hit, a befektetett energia és az emlékezés, a szamádhi és a valódi tudás kutatása által is felfedhető a Valóság. Tehát ha nem hiszünk abban, hogy a gyakorlásunk a javunkat szolgálja, akkor lehetnek bármilyen “szépek” az ászanáink, nem lesznek hatásosak.

6. Legyünk hálásak a tanításokért. Pattabhi Jois mindig hangsúlyozta, hogy milyen ritka is az emberi születés, az emberek közül pedig keveseket érdekel az önmegvalósítás, és közülük is csak néhányan találják meg a gurujukat. Ezért nagyon különleges lehetőség, ha valaki rátalál a tanítójára, aki segíti lépteit az úton. Soha ne vegyük ezt természetesnek, és tudatosítsuk magunkban, hogy a legnagyobb ajándékot kapjuk ilyenkor. Ezért kezdjünk minden gyakorlást a vandé gurúnám mantrával, amely kifejezi ezt a hálát, és mindig a legnagyobb tisztelettel beszéljünk a tanítónkról.

A sort még folytathatnánk a végtelenségig, de ha ezeket az alapelveket nem tévesztjük szem elől, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a gurunkon keresztül Ísvarát is nagyon elégedetté tesszük. Különösen fontos ez a fajta hozzáállás akkor, ha kulturális hátterünk miatt idáig nem tudtuk, hogyan is illeszthetnénk be az ötödik nijamát az életünkbe.

 

Hátrahajlítások – nézzünk a dolgok mögé

Ashtanga beckband

Az astanga jóga bármelyik sorozatát gyakoroljuk is, a levezető ászanák előtt mindig hátrahajlításokat végzünk. Ha már a teljes első sorozatot gyakoroljuk, és a drop back (azaz állásból lemenni hídba, majd újból felállni) is megy, akkor felkészültünk arra, hogy elkezdjük elsajátítani a tirjanmukha uttánászanát. A testhelyzet felvételéhez drop back során nem tesszük le a tenyereinket a talajra, hanem egyből megfogjuk a bokánkat, majd elkezdünk felfelé lépegetni a combunk felé, miközben nyújtjuk a térdeinket. A mysore-i Main Shalában az ászana végrehajtása (legalább a boka elérése) feltétele a második sorozatra való továbblépésnek (természetesen az egyéni anatómiai sajátosságokat mindig figyelembe véve). Ennek természetesen nem fizikai oka van, hiszen ha megnézzük a második sorozat hátrahajlításait, akkor láthatjuk, hogy még a kapótászanánál is nehezebb ezt az ászanát kivitelezni, ezért fizikai szempontból semmiképp nem tekinthető rávezető gyakorlatnak. Akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy Sharath Jois mégis ragaszkodik ehhez a szabályhoz?

Természetesen van logikus magyarázat a fenti látszólagos ellentmondásra, amely személyes megértésem és tapasztalatom szerint a következő. Mysore-ban, a konferenciánkon minden héten szó esik arról, hogy az ászanagyakorlás egyik hatása az, hogy a jamák és a nijamák szinte automatikusan megjelennek az életünk minden területén. A második sorozatban már az idegrendszer és a nádík tisztítása zajlik, ezért komoly problémákat okozhatunk magunknak, ha idejekorán, felkészületlenül a jamák és a nijamák figyelmen kívül hagyásával vágunk bele. A tirjanmukha uttánászana tehát tulajdonképpen egy teszt, hogy elkezdtük-e gyakorolni az astanga jóga első két ágát.

A „szerencsésebb” gyakorlók, akik merevebb testtel kezdenek el gyakorolni, már az első sorozat elején megtanulják, hogy ne ártsanak maguknak (ahimszá), legyenek őszinték (szatja), tartsák tiszteletben a határaikat, és gyakorolják az asztéját és a szantósát, azaz elégedjenek meg azokkal az ászanákkal, amelyek valóban nekik szólnak. A hajlékonyabb, ám gyengébb gyakorlóknál azonban probléma lehet, hogy látszólag minden ászanát fel tudnak venni, ezért rövid ideig tartó gyakorlás után már meg is fordul a fejükben, hogy készen állnak a második sorozat megkezdésére. Ez pedig sokszor vezet az ászanák hajszolásához (aparigrahá figyelmen kívül hagyása), és az energiáink felesleges pazarlásához, (ami a brahmacsarjá megszegése). Itt siet a segítségükre Sharath a tírjanmukha uttánászanával. Ez az ászana a gerinc, a csípő és a váll nyitottságát igényli, de ennél is fontosabb az, hogy lehetetlen a bandhák használata nélkül stabilan tartani, úgy, hogy közben még lélegzünk is. Tehát ha az első sorozat fókuszai közül bármelyik felett elsiklottunk volna, akkor itt szembesülni fogunk a mulasztásunkkal. Ez a szatya, azaz őszinteség önmagunkkal. Ekkor a tapaszt és a szvádhjáját kell megvalósítanunk, azaz a gyakorlásunk alapos megfigyelése által fel kell derítenünk, hogy mit is hanyagoltunk eddig. Ha ez sikerül, akkor visszatérve az alapokhoz el kell kezdenünk dolgozni ezeken a területeken. A saucsára, azaz tisztaságra is szükségünk lesz, mivel ha az életmódunk, az alvási és a táplálkozási szokásaink nem megfelelőek, az szintén nehézségeket fog okozni a hátrahajlítások során.

Láthatjuk tehát, hogy ez az ászana fokozatosan az összes jamát és nijamát becsempészi a gyakorlásunkba, és így lehetőséget ad arra, hogy az élet többi területén is tudatosabbá váljunk. Egyetlen nijamáról nem esett még eddig szó, az ísvara pranidhánáról, amely a legfontosabb ennél az ászanánál: amikor Sharath megfogja a karunkat és odahúzza a lábakhoz, akkor megszűnik a külvilág, és csak a tanárunk iránti teljes bizalom marad, a legtöbb gyakorlónál heves imákkal vegyítve a túlélésért. Végezetül következzen egy videó, amelyben Sharath Jois mutatja be a hátrahajlító ászanákat:

Sharath konferencia 2014. március 9.

konferencia0309

Az astanga jóga nyolc ága közül az első négy a “külső gyakorlatokat” tartalmazza. A jama, a nijama, az ászana és a pránájáma tehát a testtel és az elmével foglalkozik. Ha ezekben megszilárdulunk, akkor a második négy ág automatikusan fog megjelenni az életünkben, ezek a “belső gyakorlatok”.

Az anusthána, azaz a mindennapi életvitelünkbe beépített gyakorlatok tehát nagyon fontosak, ezért is lett “Astánga yoga anusthana” a könyvem címe. A külső gyakorlatok közül a jama és a nijama öt-öt alágból épül fel, amelyeket rendkívül fontos párhuzamosan végezni az ászanagyakorlással. Nézzük sorban, hogy mit is jelentenek:

Jama

Ahimszá: erőszaknélküliség. Fontos, hogy belülről fakadjon a késztetés a követésére, mivel sajnos nem állhat mellettünk valaki folyamatosan, hogy kontrollálja a tetteinket.

Szatja: önmagunkkal és másokkal is őszintének kell lennünk.

Asztéja: nem szabad semmit elvennünk, ami nem a miénk. Ez természetesen vonatkozik az ászanákra is, tehát csak azt az ászanát gyakorolhatjuk, amelyet a parampará által kaptunk meg. Ezt megerősítik az Upanisadok és a Bhagavad Gítá is.

Brahmacsarja: elengedhetetlenül fontos a jóga gyakorlói számára. A családosoknak a cölibátus azt jelenti, hogy odaadóak és hűségesek a partnerükhöz.

Aparigrahá: ne fogadjunk el semmit, ami nem a miénk. Óvatosnak kell lenni az ajándékokkal, nehogy olyasvalamit vegyünk el, ami másé.

Nijama

Saucsa: a tisztaságnak két szintje van: külső (bahir) és belső (antar). A belső tisztaság a gondolatok, a cselekedetek, illetve a test belső (idegek, csatornák) tisztaságát is jelenti. Ezért nagyon fontos, hogy milyen táplálékot veszünk magunkhoz A rossz ételek (például a koleszterinben gazdag fogások) káros hatással vannak a szerveinkre, ezért kerülni kell őket. Ha sok méreganyagot viszünk a szervezetünkbe, akkor azzal számos betegséget idézhetünk elő. Finomabb szinten akkor számít tisztának egy étel, ha az ahimszá elvei szerint készül. Befolyásolja a gondolatainkat, ha meggyilkolt állatok húsát esszük. Természetesen ez kultúrától is függ, tudom, hogy közületek legtöbben húsevő családban nőttek fel, de érdemes fokozatosan csökkenteni, majd teljesen elhagyni a húsfogyasztást. A külső tisztaság a testünk, környezetünk, házunk, ruhánk és jógamatracunk tisztaságát egyaránt jeleni. A jógamatracotok tisztán tartása különösen fontos! (nevet)

Szantósa: mindenkinek szüksége van az elégedettség érzésére, amely belső boldogságot eredményez. Elégedettnek kell lennünk azzal, amink van.

Tapasz: a megfelelő szádhanához fontos a fegyelmezett életmód. Korán kell kelni a gyakorláshoz, ezért nem mindegy, hogy mikor fekszünk, mit eszünk és mikor vacsorázunk. Ha hajnalig bulizunk, akkor nehéz lesz négykor elkezdeni a gyakorlást. A szabályozatlan életvitel zavarja a szádhanánkat és az elme békéjét.

Szvádhjájá: nehéz megérteni, hogy mit is jelent az önvaló tanulmányozása. Ha megnézünk egy videót, és az alapján megtanulunk kézenállni, az nem szvádhjájá. Valójában az Ísvara pranidhánával függ össze szorosan: választanunk kell egy ista dévatát (kedvelt istenformát), és igyekeznünk kell folyamatosan rákoncentrálni az elménket. Ezt segíti a jóga szentírások tanulmányozása. Nem elég csak ászanákat gyakorolnunk, önmagukban, megértés nélkül nem fognak sehová eljuttatni minket. Tudás nélkül annyit érnek csupán, mintha edzőterembe járnánk. Ezért kötelességünk olvasni és tanulni, hogy megértsük, mi történik a gyakorlás során. A guru javasolhat könyveket, amelyeket tanulmányoznunk kell, de nekünk kell erőfeszítést tenni. A tudás célja pedig soha ne az legyen, hogy másokat lenyűgözzünk vele, hanem csakis önmagunk megértése.

Ísvara pranidháná: röviden azt mondhatom, hogy az intenzív szvádhjáját jelenti, amely során szorosan kapcsolódunk az istenihez. Ennek legjobb módja a dzsapa, amelyet minden nap gyakorolnunk kell. A dzsapát megértéssel és jó gondolatokkal kell végezni, különben hatástalan. Ha nem tiszta szívvel végezzük, akkor nem lesz eredménye.

A Hathajóga-pradípikában nem nyolc, hanem hat ágat említenek, ez azért van, mivel a fent részletezett első két ág elengedhetetlen az ászanagyakorláshoz, ezért nem is sorolják őket fel külön. Jama és nijama nélkül nincs ászana sem, ezért igyekezzünk őket beépíteni a mindennapjainkba.

Jama és nijama – Ísvara pranidháná (1. rész)

isvara_pranidhana_1

Az astanga jóga elkötelezett gyakorlói igyekeznek az első két ágat, azaz a jamákat és a nijamákat is beilleszteni az életükbe. Ezek az útmutatások elengedhetetlenek a békés elme eléréséhez, és az ászanagyakorlásunk is puszta gimnasztika lenne nélkülük. Ezért elindítunk a blogon egy új sorozatot, amelyben egyesével bemutatjuk az elveket, gyakorlatias szemlélettel.

Rendhagyó módon az utolsó ponttal, az ísvara pranidhánával kezdem, mivel itt Mysore-ban ez az elv különösen előtérbe kerül mind a gyakorlás során, mind a mindennapi életben. A kifejezés jelentése: Ísvara (Isten, Legfelsőbb) előtti meghódolás, teljes önátadás. Ennek gyakorlása olyannyira fontos, hogy Patandzsali a Jóga-szútrákban a Szamádhi és a Szádhana Pádahában is kiemeli, hogy a szamádhi tökéletességét eredményezi a mesteri szintű elsajátítása. De mit jelent a szamádhi tökéletessége? Azt hiszem, a legtöbben egy “átlagos” szamádhival is bőven megelégednénk. Lakshmanjan professzor a következőképpen magyarázta ezt a Bhagavad Gítá alapján:

szvadharma-gjána-vairágjam
szádhja-bhatkjaikagócsaraha
nárájana-param-brahma
gítá-sásztré-szamíritaha

 “Aki megfelelően végzi az előírt kötelességeit teljes tudással önmagáról és a mesteréről, minden ragaszkodástól mentesen, az eléri a bhakti állapotát. Nárájanát, a legfelsőbb Brahmant csakis a bhakti jógával lehet elérni és elégedetté tenni. Ez a Gítá Sásztra fő mondanivalója.”
(Srí Jamunácsárja: Gítáartha Sangraha)

A fenti slóka, amelyet a Bhagavad Gítá esszenciájának is neveznek, azt írja, hogy egy jóginak először a karma jógával (szvadharma) kell lefoglalnia magát, hogy megtisztuljon, és képes legyen kontrollálni az elméjét és az érzékszerveit. Ezután lesz alkalmas arra, hogy a gjána jóga folyamatának szentelje magát, és megértse azt, hogy ő valójában halhatatlan lélek. Ez az önmegvalósítási szint mérhetetlen boldogság állapotához vezet (szabídzsa szamádhi), és éppen ezért sokan itt meg is állnak a spirituális feljődésben, azt gondolva, hogy elérték a végcélt (én vagyok a Brahman). Azonban a Bhagavad Gítá és a Jóga-szútra is továbbmegy egy lépéssel ennél, és azt mondja, hogy rajtunk, egyéni lelkeken túl van egy különleges lény (purusa visésa), akihez képest mi csak porszemek vagyunk. A mi alapvető természetünk “sésóhi paramátmaha”, azaz ennek a Felsőbbrendű léleknek a szolgálata. Ez a szolgálat pedig, mivel lényünkből fakad, akkora boldogságot okoz (kailvalja), amely elhalványítja az egyéni lélek felismerését kísérő örömet. Tehát a jóga folyamata a bhaktiban (Isten iránti odaadó szeretetben) teljesedik ki. Viszont a bhakti jóga gyakorlását karma és gjána jógával kell előkészíteni, hiszen elengedhetetlen hozzá az elme és az érzékszervek feletti kontroll, valamint az egyéni lélek természetének ismerete.

A bhakti jóga azt jelenti, hogy teljesen meghódolunk Isten hozzánk legközelebb álló formája előtt. Ezt pedig nem félelemből vagy kötelességtudatból tesszük, hanem végtelen szeretet hatására. Például egy szerelmes fiatalember bármilyen szolgálatot szívesen elvégez szíve hölgyének, és még a legnehezebb munka is határtalan boldogsággal tölti el, ha választottja kéri rá. Ugyanígy kell érezni az Ísvara iránt is, éppen ezért javasolják egy ista dévatá (hozzánk közel álló istenforma) választását, mivel a személytelen alak iránt nehéz lenne ilyen erőteljes érzelmeket táplálni.

Azt hiszem ez az a pont, ahol sok jógagyakorló megakad, különösen azok, akik nem vallásos családból származnak. Legyenek hirtelen keresztények, ha már ez a hagyomány az országban? Vagy ha jóga, akkor válasszanak egyet a hindu panteon számtalan istensége közül? Mi legyen a választás szempontja? Számunkra az Ísvara pranidháná már ott elkezdődik, hogy elkezdünk vágyni egy ista dévatára, de ha nem jön azonnal a sugallat, hogy kit is válasszunk, akkor sem kell kétségbeesnünk. Élnek olyan különleges személyek közöttünk, akik ebben segíteni fognak. A nagy guruk, akik bevilágítják a bennünk lévő sötétséget valójában Isten földi képviselői, hiszen az a nemes cél vezérli őket, hogy felébresszék a bhaktit mindenkiben, aki erre vágyik. Éppen ezért a kezdő jógi és az Ísvara között ők képezik a hidat, tehát a bhaktit általuk lehet gyakorolni, az ő szolgálatukkal. Amikor klasszikus szentírásokban azt olvassuk, hogy a guru az Isten, akkor ezt értik alatta, nem pedig azt, hogy ezek a nagytudású tanítók istennek képzelik magukat. Ők csak segítik a tanítványaikat, hogy valamilyen úton közelebb kerülhessenek a Legfelsőbbhöz, és megtapasztalhassák a bhaktit.

A sorozat következő részében megnézzük, hogy mit jelent a gyakorlatban az Ísvara pranidháná a guru személye által.

12

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved