A jógikus munkahely jellemzői

Office yoga
“Don’t walk how I walk – walk towards where I walk”
Author Photo
R. Sharath Jois
India

Az intenzív jógagyakorlás kétségkívül mindenki életét felforgatja. Alapvető, mindezidáig természetesnek vett döntéseinket kérdőjelezzük meg és vizsgáljuk felül abból a szempontból, hogy vajon segítik-e a gyakorlásunkat. A legtöbbünkben felmerül, hogy a napi robot az irodában vagy bármilyen munkahelyen milyen káros is a testünknek és az elménknek. Ráadásul tovább nehezíti az életünket az, hogy a kollégák és a rokonok is gyanakvó tekintettel néznek ránk az új szokásaink, például a hajnali kelés vagy a vegetáriánus életmód miatt. Nem csoda hát, ha egyre gyakrabban jut eszünkbe az, hogy váltanunk kell, és ki kell szállnunk a lélekölő mókuskerékből.

Mielőtt azonban beadnánk a felmondási vagy a válási papírjainkat, és mindent eldobva világgá mennénk, érdemes megismerni egy történetet egy nagy jógiról, amit még Mysore-ban hallottam professzor Tatacharyáról a Bhagavad Gítá kurzusán.

A szóbanforgó nagy jógi történetesen egy hölgy volt, mégpedig egy örömlány. Volt egy kis házikója, ott fogadta minden este a vendégeit. Egy napon egy idős úr tért be hozzá, hogy igénybe vegye a szolgáltatásait. A hölgy karma jógi volt, aki ennek megfelelően, tiszta odaadással végezte a munkáját, és minden férfira, aki átlépte a küszöbét férjeként tekintett az egész együtt töltött idő alatt. Az idős úrral sem volt másképp, teljes figyelemmel szolgálta őt, azonban sajnos a kora és egészségi állapota miatt nem élte túl vendége az éjszakát: álmában, a hölgy ágyában fekve érte őt a halál. Mivel nem távozott a lány házából, ezért ő férjeként megsiratta, gyászolta őt, szerény vagyonából kifizette a szükséges szertartásokat, majd végül az akkori szokásoknak megfelelően férje halotti máglyájára vetette magát. Odaadásának köszönhetően olyan nagy jóginik és Istennők között tartják őt azóta is számon, mint Párvatí (Siva felesége) vagy Draupadí (a Pándavák felesége), és elérte a teljes felszabadulást.

Nehéz lenne olyan munkát mondani, amit ‘kevésbé jógikusnak‘ gondolunk, mint a történetben szereplő hölgyé, de láthatjuk, hogy számára ez sem állt a jóga valódi céljának megvalósítása útjába. Éppen ezért nem érdemes ítélkezni, és ‘jógikus‘, illetve ‘nem jógikus‘ kategóriába sorolni munkahelyeket vagy élethelyzeteket, a karma jógának pont az a lényege, hogy a számunkra kiszabott feladatokat végezzük teljes odaadással, az eredményekre nem számítva. Ennek az a legnagyobb akadálya, ha más bőrébe bújunk, és tőlünk idegen feladatokat végzünk csak azért, mert külső szemmel ‘jógikusnak‘ tűnnek.

Minden munkahely kiváló gyakorlási lehetőséget kínál, nem feltétlenül kell jógaoktatónak szegődnünk, ha napi 24 órában szeretnénk jógázni. Patandzsali ezzel kapcsolatban is útmutatást ad nekünk: békés és örömteli lesz minden napunk, ha barátságosak vagyunk a boldog és sikeres munkatársainkkal; együttérzünk azokkal, akik nehézségekkel küzdenek; örülünk a segítőkész, jólelkű hozzáállás láttán; és ítélkezés nélkül távol tartjuk magunkat a gonosz intrikáktól. Ráadásul ezzel nem csak a gyakorlásunkat támogatjuk, hanem a közvetlen környezetünk életét is kicsit könnyebbé tesszük. Ne fussunk el a nehézségek elől, inkább jógázzunk mindenütt: az irodában, a villamoson vagy amikor az ügyfeleinkkel tárgyalunk! Előfordulhat, hogy legnagyobb meglepetésünkre ezután a szürke irodánkban egyre több mosolygó arcot és hű szövetségest fogunk találni.

Lust and Passion

Bhagavad Gítá III.37
“It is lust only, Arjuna, which is born of contact with the material mode of passion and later transformed into wrath, and which is the all-devouring sinful enemy of this world.”
Bhagavad Gita III.37
India

We often use the words lust and passion as synonyms, and we picture them as huge forces that could draw back even the biggest saints to the seductive imprisonment of the material world. Therefore whoever walks the path of yoga usually regards these phenomena as enemies, and he tries to live a “passionless” life.

At the same time, when we review the great masters of past and present we find that many of them were exceptionally passionate men: think about Guruji’s rather painful adjustments, Krishnamacharya’s strictness or Gandhiji’s fierce speeches. Does it mean that they were living under the bondage of illusion, and that they were not real yogis?

This question reminded me to a verse from the Gita, which says that passion and lust are two different things: lust is born when passion meets material mentality. So passion by itself is neutral, it is not good or bad, but whenever it comes into contact with the egoistic mentality of the material world it becomes lust and causes serious problems in the future. Lust is a selfish desire to allot pleasure to ourselves even for the price of others’ suffering. Therefore this phenomenon is not solely sexual, it could apply for anything that we do for our own pleasure: lust is the cause of extraordinary austerities, when they are performed to impress others, or even of charity work when the goal is to prove our generosity. That is why lust may be the driving force for exceptional and seemingly fascinating acts, but unfortunately it always carries the danger of rising anger in case we do not get the expected results.

When passion is coupled with spiritual attitude instead of material, we get entirely different results. In this case the driving force of our actions is not centralised around our little ego, instead God, our True Self or Universal Love is in the focus. Passion is a neutral element, and its duty is to make us take action, this is the driving force of creation and evolution, so by itself it is pure and divine. Without passion the whole world was doomed, since there would not be any movement, growth or birth. But because of its neutral nature it could bind to any motive, and when this motive is selfish then the act will be selfish as well, and when our goal is the happiness of all living being then we will proceed to this direction. If we lack passion, then we do not have anything to make us take action, so passion is by all means important in this material world, otherwise we would starve to death instead of acting as the instrument of Love. The only thing we should be aware of is the motive of our actions: is it our selfish little interest or is it our true Self?

Our own practice is worth examining in this context, too. The asana series of Ashtanga Yoga are often described as passionate practices because of the constant movement and their physical character. And how precise this characterisation is: we use movements and actions to purify our body and mind, in order to reach a peaceful and joyful state. Passion ignites the fire of tapas that burns all the impurities. The final goal is to see our true Self and to contribute to the happiness of all living being, therefore the driving force is spiritual passion and not lust. Naturally, continuous self-observation (swadhyaya) is of utmost importance, since here passion is used in this material world, so it could turn into lust in a moment when our goal changes to having a more attractive body or to impress others by our advanced asanas.

So never be afraid of passion, but beware lest it gets into bad company, since its innocent nature could easily make it support our selfish desires. It is important to never judge a situation only by what is apparent, since for uninitiated eyes lust and passion might look like the same. Instead we should practice the recognition and purification of the true motives of our own acts, so that we will never be troubled by anger again.

Kéj és szenvedély

Bhagavad Gítá III.37
“Csupán a kéj az, óh, Arjuna. Ez a szenvedély kötőerejével való társulásból születik, és később haraggá alakul át: ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.”
Bhagavad Gítá III.37.*
India

Gyakran szinonimaként használjuk a kéj és szenvedély szavakat, és olyan hatalmas erőknek képzeljük őket, amelyek még a legnagyobb szenteket is képesek visszahúzni az anyagi világ csábító rabságába. Ezért aki jóga útját járja az általában ellenségként tekint ezekre a fogalmakra, és igyekszik “szenvedélymentes” életet élni.

Mindeközben, ha végignézünk a múlt és jelen nagy mesterein, akkor azt látjuk, hogy sokan rendkívül szenvedélyes emberek voltak: gondoljunk csak Guruji sokszor igencsak fájdalmas igazításaira, Krishnamacharya szigorára, vagy Gandhiji tüzes beszédeire. Azt jelentené hát ez, hogy ők valójában az illúzió rabságában éltek, és nem is voltak valódi jógik?

Erről eszembe jutott a fenti Gítá vers, amely szerint a kéj és a szenvedély nem ugyanaz; a kéj akkor jön létre, ha a szenvedély elve az anyaggal társul. Tehát a szenvedély önmagában semleges, nem jó vagy rossz, viszont ha kapcsolatba kerül az anyagi világ énközpontú gondolkodásmódjával, akkor kéjjé alakul át, ami komoly gondokat okozhat a jövőben. A kéj tehát önző vágy arra, hogy magunkat élvezetekhez juttassuk, akár mások boldogtalansága árán is. Tehát a fogalom nem csak szexuális jellegű, hanem vonatkozhat bármire, amit önmagunk öröme érdekében teszünk: a kéj a forrása például annak is, ha rendkívüli lemondásokat végzünk azért, hogy mások csodáljanak minket, vagy mondjuk jótékonykodunk, de csak azért, hogy különleges és nagylelkű embernek érezhessük magunkat. A kéj ezért rendkívüli és látszólag csodálatos tettek hajtóereje is lehet, de sajnos ilyenkor mindig fennáll a veszély, hogy dühösek leszünk, ha nem kapjuk meg a kívánt eredményt.

Ezzel szemben, ha a semleges szenvedély nem anyagi, hanem spirituális hozzáállással társul, akkor egészen mást tapasztalhatunk. Ebben az esetben a cselekvés hajtóerejének központjában nem a kicsi egónk áll, hanem Isten vagy a nagybetűs Önvalónk, vagy az egyetemes Szeretet. Még az is lehet, hogy egy külső szemlélő szerint két személy pontosan ugyanazokat a cselekedeteket hajtja végre, de a végső eredmény teljesen más lesz, ha a spirituális szenvedély a tett hajtóereje és nem a kéj. Ha nincs bennünk szenvedély, akkor nem lesz semmi, ami tettekre ösztökélne bennünket, ezért a szenvedély mindenképpen szükséges az anyagi világban, különben éhenhalnánk ahelyett, hogy a Szeretet eszközeként cselekednénk. Az egyetlen dolog, amire figyelnünk kell, hogy mi áll a cselekedeteink középpontjában: a saját önző érdekeink vagy az Önvaló.

A szenvedély tehát semleges elem, amelynek az a feladata, hogy tettekre ösztönözzön, ez a teremtés és haladás hajtóereje, ezért önmagában tökéletesen tiszta és Isteni. Ha nincs szenvedély, akkor elpusztul a világ, hiszen nincs mozgás, nincs növekvés, nincs születés. Viszont semleges jellegénél fogva ez a hajtóerő bármilyen tett mozgatórugója lehet, ha a motivációnk önző, akkor önző tetteket eredményez, ha pedig minden élőlény boldogsága lebeg a szemünk előtt, akkor efelé fogunk haladni.

Érdemes ebben a kontextusban a saját gyakorlásunkat is megvizsgálni. Az astanga jóga ászanasorozatait folyamatos áramlása és fizikai jellege miatt sokan a szenvedélyes jelzővel illetik. Milyen igazuk is van, hiszen a mozgást és a tetteket használjuk arra, hogy megtisztítsuk a testünket és az elménket, és békés, örömteli állapotot érjünk el. A szenvedély gyújtja fel a tapasz (lemondás) tüzét, amely végül minden szennyeződést eléget. Mivel a végső cél az Önvalónk megismerése és minden élőlény boldogságához való hozzájárulás, ezért a hajtóerő ebben az esetben spirituális szenvedély, nem pedig a kéj. Természetesen a folyamatos önvizsgálat (szvádhjája) elengedhetetlen, hiszen mivel a szenvedély erejét az anyagi világban használjuk, ezért észrevétlenül kéjjé alakulhat, ha a gyakorlásunk céljává a vonzóbb külsőt vagy a nyakatekert ászanák minél szebb végrehajtását tesszük meg célként.

Ezért hát ne féljünk a szenvedélytől, csak arra vigyázzunk, nehogy rossz társaságba keveredjen, hiszen ártatlan jellegénél fogva könnyen előfordulhat, hogy az önzésünk hajójának fog jó hátszelet biztosítani. Fontos, hogy sose ítéljünk meg másokat pusztán a látszat alapján, hiszen avatatlan szemeknek a kéj és a szenvedély között nincs különbség. Gyakoroljuk inkább a saját motivációnk felismerését és megtisztítását, és akkor sosem szenvedünk többé a haragtól.

*A fordítás forrása: A Bhagavad Gítá úgy, ahogy van, Bhaktivedanta Book Trust 2006. második kiadás.

A hónap témája: mantra

mantra

Az ősi jógikus szövegek kijelentik, hogy Isten hang és a hang Isten: Sabda Brahman. Nincs más,  csak Isten. Isten a mindenség. Isten valódi. Isten a valóság. Isten a hang. A valóság minden formája hang – vagyis zene – mivel lényegében minden rezgésekből áll. Amit mi anyagi létezésnek látunk, az valójában szemmel érzékelhető, füllel hallható és a többi érzékszervünkkel is felfogható lelassult hangrezgés. A hang szüli az anyagot – kezdetben volt a szó.

Az elménk – a kimondott és a néma szavakon keresztül – megteremti a valóságot, amelyben élünk. A legtöbb ember nincs tudatában az erőnek, amelyet szavai gyakorolnak a világra. Senki nem szeret káoszban, konfliktusok között, bomlásban, szennyezésben, betegségeknek kitéve és kétségbeesésben élni, mégis kevesen ismerik fel, hogy a szavaink hozzák létre és tartják fenn az ilyen világot. Rosszul használjuk a szavakat amikor megtévesztésre, szitkozódásra, panaszkodásra vagy mások hibáztatásra fecséreljük őket. A haraggal és reményvesztetten kiejtett szavak romboló légkört teremtenek.

Ha úgy érezzük, hogy megköt és korlátoz a valóságunk, ha nem tetszik, amit látunk, akkor egy mantra segíthet megváltoztatni a történésekhez való hozzáállásunkat azáltal, hogy túljuttat azon, amit általában normálisként fogunk fel. A mantra szanszkrit szó, a jelentése “túljutni az elmén”: a man jelentése elme, a tra pedig keresztül jutni, átkelni. A mantrák varázsigék, amelyek képesek megváltoztatni a valóságot, vagy legalábbis a mi felfogásunkat róla, ami valójában jelentheti ugyanazt, mint az előbbi. De ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk ezt a varázserőt, először el kell ismernünk, hogy a mantrák varázsigék, és éppen ezért csak akkor hatásosak, ha tiszta szándékkal és helyes kiejtéssel alkalmazzuk őket. A legtöbbünknek nagyon sokszor el kell ismételni egy mantrát ahhoz, hogy jelentkezzen a hatása. Ahogy a régi korok alkimistái mondták bátorításul: “az ismétlés  hozza működésbe a varázslatot”.

Felvetődhet a kérdés, hogy ha minden Isten, akkor miért van ennyi gonoszság és szenvedés a világban? Gondoljunk erre a következőképpen: jelenleg a Földet az emberi kapzsiság és tudatlanság rombolja. A természet harmóniában van Isten törvényeivel. Mi viszont elvesszük a természetesen fellelhető, eredeti forrásokat és átalakítjuk őket mindenféle anyagokká és árukká. A pénz tűnik az Istenünknek, és a pénz a mantránk. A legtöbb általunk termelt dolog végül szemétként végzi, és a mezőkre vagy az óceánokba dobva szabadulunk meg tőlük, így a környezetünk szennyezetté és mérgezővé válik. A Földünk szinte minden természetes nyersanyagforrását olyan módon alakítjuk át, hogy végül képtelen lesz természetesen lebomlani és visszakerülni a természet körforgásába. A termelt szemét mérgezi a világot és mindenféle szenvedést okoz – ez jelzi, hogy elveszítettük a zenei hallásunkat és elhangolódtunk a harmónia Kozmikus törvényétől. Isten biztosítja az alapvető nyersanyagokat, és fenntartja számunkra a lehetőséget, hogy eldöntsük, ezeket a természet törvényei szerint alakítjuk-e át vagy sem. Hasonló módon Isten adott nekünk hangot és választást, hogy az ő zenekarában  szeretnénk-e énekelni és játszani, vagy inkább alakítunk egy saját bandát az önzésünkkel és a rövidlátó egónkkal. Isten megadja a választás jogát, hogy mely szavakat akarjuk gondolni és kimondani, és a választásaink határozzák meg, hogy milyen világban fogunk élni most és a jövőben.

A Bhagavad Gítá és más szentírások szerint amire a halálunk pillanatában gondolunk, azt fogjuk a következő életünkben megkapni. Ezt hallva különösen szomorú, hogy sokakat váratlanul ér a halál, például baleset vagy repülőszerencsétlenség során a “hú, b.meg” mantrát zengetve, és ezáltal tudattalanul is irányt adnak a következő inkarnációjuknak. Gandhi, a nagy jógi a mantráját zengette amikor gyilkosa eltalálta őt, a tökéletes “Ram”-ra gondolt, amely kétségtelenül jó irányba terelte lelkét útja során.

Isten természete szatcsidánanda – örök létezés (szat), tudás (csit) és áldás (ánanda). Isten mindentudó és mindenütt jelenlévő, de ha Isten áldással teli formáját akarod megismerni – és ki ne akarná? – akkor erre kell koncentrálnod minden gondolatoddal és kimondott szavaddal. Isten udvarias, és nem avatkozik bele a dolgainkba addig, amíg nem fordulunk felé és kérjük a jelenlétét az életünkben. Ha fel akarod hívni magadra valaki figyelmét, akkor fontos tudni a személy nevét. Ugyanígy van ez Istennel is: ahhoz hogy Isten ránk figyeljen, ahhoz a nevén kell őt szólítani, a “hé, te ott!” nem elegendő. Jobb, ha egyértelműek vagyunk.

A szanszkrit a kifinomultság spirituális nyelve. Az Isten neveiből álló szanszkrit mantrák különösen erősek. A legtöbb ember tudattalanul olyan szavakkal tölti meg az elméjét, amelyek világias romboló formaként manifesztálódnak, ezáltal biztosítva a negatív hangulatot és szenvedést. A bölcsek viszont ezt a szenvedéssel teli valóságot Isten szent neveinek éneklésével bontják le. Az Ő neve (náma) megteremi a formáját (rúpa). Nincs különbség Isten és Isten neve között. Ha el akarsz merülni a bhávában, az isteniben, akkor használd a mantrákat, amelyek az Ő szent nevét dicsőítik, hogy felemeld az elméd a konfliktusok, a félelem, a düh, a kétségbeesés és minden egyéb gond fölé, és elérd az ánanda valóságát, amely a valódi otthonod!

Sharon Gannon

Jama és nijama – saucsa 2. rész

szaduFolytatjuk a saucsa, azaz tisztaság bemutatását. A bejegyzés első részét itt olvashatjátok.

A tisztaságot Patandzsali az öt nijama között említi, tehát minden bizonnyal nagy jelentősége van az önmegvalósítás folyamatában. De vajon miért ilyen fontos az átmeneti testünk tisztán tartása, ha igazából örök lelkek vagyunk?

Alapvetően minden szenvedésünk forrása a helytelen tudás, azaz avidjá, amelynek számos aspektusa van. Ezek között szerepel az is, hogy összetévesztjük az átmeneti és az örök dolgokat, és ez folyamatosan szenvedést (duhkha) okoz számunkra. Az avidjá legyőzésére Patandzsali az astanga jóga nyolc ágát javasolja, amelyek magában foglalják a tisztaságot is.

Krisna azt mondja a Bhagavad Gítában, hogy a lelket víz nem nedvesítheti, szél nem száríthatja (Bh.G. 2.22-24.), semmi kár nem érheti, örökké tiszta, sosem szennyeződik be. A jóga alapvető célja felismerni eredeti lelki természetünket, és az imént felsorolt tulajdonságok kiváló támpontot adnak ehhez. Ami beszennyeződik, bomlásnak és pusztulásnak van kitéve, az nem lelki természetű, nem tartozik az Énünkhöz. Ezért ha azt kutatjuk, ami örök, akkor csak annyi a dolgunk, hogy figyeljük magunkat: a testünket, az elménket és a környezetünket; megtisztítjuk őket, és figyelünk tovább. Vajon beszennyeződnek újra? Ha igen, akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy ezek a dolgok átmenetiek, ezért nem kell velük azonosulni.

Mégis fontos fenntartani a tisztaságot, hiszen a megvilágosodás csak hosszan tartó, lelkes, kitartó gyakorlás által érhető el, és ezt a hozzáállást támogathatjuk a takarítás folyamatával is. Természetesen ide sorolhatjuk azt is, hogy az elménket minden reggel megtisztítjuk a gyakorlás és a mantrák által.

A kitartás előbb-utóbb meghozza az eredményét, és eljuthatunk oda, hogy átmenetileg kitisztul a kép, megszűnik a szenvedés, és megtapasztaljuk, hogy mit is jelent a boldogság. Patandzsali azonban figyelmeztet bennünket, hogy ne keverjük össze ezeket az átmeneti áldott pillanatokat az örök boldogsággal, és ilyenkor különösen legyünk óvatosak. Sokkal fájdalmasabb magasról lezuhanni, mint a kezdeti botladozások közben kicsit beütni a térdünket. Ezekben a pillanatokban az elménk szattvikus állapotban van, de ha valóban végig akarjuk járni a jóga útját, akkor a szattva gunán is túl kell lépnünk, ez csak egy köztes állomás. Mindannyian tudjuk, hogy ha egy különleges eseményre felvesszük a legszebb ünneplő ruhánkat, akkor arra különösen kell vigyázni, hogy ne koszoljuk össze, hiszen egy kényes anyagból sokkal nehezebb kiszedni a foltot. Ugyanígy, ha egyszer sikerül elérni a tisztaságot, akkor nagyon becsüljük azt meg, ne vegyük természetesnek, és tegyünk még nagyobb erőfeszítést a fenntartására. Hiszen ha intenzíven gyakorlunk, akkor minden bizonnyal hamarosan elérjük a célt, ez Patandzsali ígérete a számunkra (PJSz. 1.21.).

A tisztaság fenntartása tehát kiváló spirituális gyakorlat, hiszen segítségünkre van az átmeneti és az örök megkülönböztetésében, és ezáltal megszünteti a szenvedéseink forrását. Törekedjünk hát a tisztaságra minden gondolatunkkal, szavunkkal és tettünkkel! A testi tisztaság gyakorlati megvalósításáról itt és itt olvashattok.

A hónap témája: higgadt intelligencia

jiva

“Mayy eva mana adhatsva / mayi buddhim nivesaya /
nivasisyasi mayy eva / ata urdhvam na samsayah”

Elmédet szögezd Rám, az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, és Velem kapcsolatban használd minden értelmedet; így kétségtelen, hogy mindig Velem fogsz élni.*
Bhagavad Gítá XII.8.

A (Kali júgaként is ismert) viszályok korszakában, amelyben jelenleg élünk nagyon nehéz fenntartani a higgadt elmeállapotot. A konfliktusok a nemzetek között, a konfliktusok a munkánk során, a konfliktusok a barátainkkal, a konfliktusok otthon, sőt a konfliktusok önmagunkkal könnyen megzavarhatják az elménket és elpusztíthatják a boldogságot. Gyakran gyanakodva nézünk a boldog és nyugodt emberekre azt gondolva, hogy biztosan tudatlanok, tanulatlanok, buborékban élnek vagy talán mentális zavarral küzdenek. Azt hisszük, hogy az intelligens, másokkal törődő embereknek zavarodottnak és aggodalommal telinek kell lenniük, sőt odáig megyünk, hogy ha valaki vigaszt keres a spirituális gyakorlatok által, akkor ő eszképista, tagadásban él és a fejét a homokba dugja.

A buddhim vagy buddhi szó “intelligenciát” jelent. Az intelligencia a legmagasabb rendű és legfontosabb aspektusa annak a képességnek, hogy megragadjuk és megértsük az igazságot. Sok ember az elméjét relatív igazságokra fókuszálja, amelyek megkötnek az átmeneti lét folyamatos vándorlásában, miközben a spirituális gyakorló célja megérteni és elmerülni az abszolút igazságban. Az abszolút igazság az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló tudás. Krisna a Gítá versében azt mondja Ardzsunának, hogy ha az intelligenciáját rá, azaz Istenre fókuszálja, akkor kétségkívül (szamsajah) helyet kap Isten szívében. Isten maga a Szeretet. Isten Hatalmas. Márpedig hatalmas szeretettel minden lehetséges. Ismerni Istent annyi, mint szeretni Istent, és éppen ez a jógik célja. Ahhoz, hogy megvalósíthassuk ezt a célt, az egész lényünket ennek kell szentelnünk. Ahogy Patandzsali javasolja: Ísvara pranidhánád vá (PJSz. I.23), és aki ezt teszi, annak számára a siker teljes mértékben garantált (vá).

A csitta az “elme tartalmát” jelenti – az elme intelligenciáját – a praszád pedig “áldást”. Az áldott elme higgadt elme. Mivel számunkra úgy tűnik, hogy a számos aggodalmat mindig mások okozzák – feldühítenek, álnok módon viselkednek, igazságtalanok, gorombák, és még sorolhatnánk – ezért Patandzsali azt mondja az I.33. szútrában, hogy a csitta praszádam, azaz higgadtság az elme eredeti állapota. De hiszen ez jó hír! Akkor csak legyen hitünk ebben az igazságban és tegyünk meg mindent, hogy megvédjük ezt az áldott állapotot a beszennyeződéstől. Patandzsali ad is néhány tanácsot, hogy hogyan tegyük ezt: legyünk boldogok mások boldogsága láttán, érezzünk együtt a szenvedőkkel, örüljünk az erényeseknek és maradjunk közömbösek a gonoszokkal szemben. Ha mégsem tartjuk be a tanácsát, akkor a saját negatív érzelmeink rabságába kerülünk, és nem tudunk majd Istenre emlékezni vagy felajánlani magunkat az ő szolgálatának. Az intelligenciánkat felőrli az aggodalom, és képtelenek leszünk bármit is élvezni ebben vagy bármelyik másik világban.

Ha másokban keressük a hibát, az a legjobb módja, hogy megzavarjuk az elménket és elpusztítsuk az intelligenciánkat. Ha felmerül bennünk a mások feletti ítélkezés, akkor próbáljuk minden erőnkkel elengedni. Engedjük, hogy Isten rendezze a dolgokat. Ha emlékszünk arra, hogy ő a legfelsőbb cselekvő, akkor képesek leszünk megadni magunkat és elengedni az egónk hajlamát arra, hogy minden helyzet végkimenetelét irányítani akarja. Az a dolgunk, hogy megvédjük az elménk higgadtságát. Ahogy a tanárom, Srí Brahmánanda mondja: “törődj a magad dolgával!” Kövesd a jamák és nijamák irányelveit, és fordulj kedvességgel, őszinteséggel, gondoskodással és nagylelkűséggel mások felé! Szabadulj meg a büszkeség, az irigység, a düh, a lustaság, a kéj, a kapzsiság és a torkosság kórjától! Senki sem állítja, hogy ez könnyű feladat, és képesek leszünk egyedül végrehajtani, ezért ha segítségre van szükségünk időről időre, akkor érdemes a szent lényektől kapott praktikus tanácsokon elmélkedni, és mindent megtenni, hogy gyakorlatba ültessük őket. A segítség szatszang formájában áll a rendelkezésünkre, és a szatszang a szentek által írt szent tanítások által válik elérhetővé, mint a Bhagavad Gítá vagy a Jóga-szútrák, illetve a kortárs tanárok, mint Shyamdas művei által.

A szótárban az intelligencia egy másik jelentését is megtaláltam: “titkos információ”. Azt  hiszem, hogy Shyamdas szintén valahogy így értelmezi az intelligenciát, amikor arról beszél, hogy milyen fontos megvédeni a titkos információkat, az odaasó bhávát: “a viszályok korszaka elérkezett és midenki intelligenciáját elpusztíthatja. Légy hát óvatos! Ez a Kali júga csúnyán rászedhet, ezért védelmezd az odaadó elméd, őrködj felette, mintha egy értékes ékszer lenne. Őrizd a bhávád!” (Síksá Pátra 29.1, Shyamdas és Vallabhdas fordítás alapján). A Kegyelem ösvénye praktikus szemszögből közelíti meg a csitta praszádamot: csak praszádomot fogyassz, azaz olyan ételt, amelyet előzőleg felajánlottak Istennek, és még a vizet is ajánld fel, mielőtt megiszod; tarts jó társaságot (szatszang); hallgass történeteket Srí Krisna liláiról; énekeddel Őt dicsőítsd és mindig zengesd a menedékmantrát: Srí Krisna Saranam Mama.

Amint láthatjátok, a szent tanácsoknak számos forrása áll rendelkezésünkre. Úgy tűnik, hogy ha képesek lennénk legalább párat beépíteni ezekből az áldott lényektől kapott értékes drágakövekből a mindennapi életünkbe, megtapasztalhatnánk egy kis higgadtságot ezekben a nehéz időkben. Én legalábbis őszintén remélem, hogy ez így van!

—Sharon Gannon

*A fordítás forrása: A Bhagavad Gítá úgy, ahogy van, Bhaktivedanta Book Trust 2006. második kiadás.

A hónap bandhája: március

Pavitra_Snapseed

Kivételes alkalom, hogy március hónap bandhája nem egy Bandha Worksös növendék, hanem mysore-i lakos. Ebben a hónapban a rovat szerkesztője szokásos éves továbbképzésén tartózkodott Indiában, így “jobb híján itt kellett” találni egy izgalmas astanga gyakorlót. A választás egy KPJAYI-s (K. Pattabhi Jois Ashtanga Yoga Institute) évfolyamtársra esett, aki dzsáin család sarjaként, mély spirituális gyökerekkel rendelkezik, így kivételes szemszögből enged betekintést az olvasónak egy indiai brahmin astangás gyakorlásába. Fogadjátok szeretettel Pavithrát.

BW: Mióta gyakorolsz astanga jógát?
Pavithra: 2008 óta gyakorlok astangát.

BW: Sharath volt az első tanárod?
Pavithra: Mi, mysore-i lakosok általában délután gyakorlunk. Amikor én elkezdtem járni, akkor Guruji már idős volt, az órák alatt a gyakorlók előtt ült egy széken, miközben Srimati Saraswati és Srí Sharath tanított. Néha Guruji is igazított, javított, például engem upavistha kónászanában. Mivel én 2001-ben már elkezdtem hatha jógát gyakorolni: azaz ászanákat vinyászák nélkül, ezért hozzászoktam, hogy ebben a testhelyzetben mindig a nagylábujjat fogtam. Ezért ő mindig rám szólt, hogy a lábfejet fogjam.

BW: A hatha jógát kitől tanultad?
Pavithra: A szülővárosomban volt egy tanárom, aki szintén Guruji tanítványa volt (Dr. K. Krishna Bhat, a Mangalore University Jóga tanszékének vezetője). Az egyetemen tartott jógaterápia tanfolyamokat, ahol csak ászanákat tanultunk, de nem vinyásza rendszerben.

BW: Szerinted, ha a hatha jóga órákon nem végeztetek vinyászákat, akkor az astanga jóga nem is a hatha jóga része?
Pavithra: Srí Sharath említette a legutóbbi konferenciáján, hogy mi hatha jógát gyakorlunk, nincs más rendszer, de manapság az a szokás, hogy ha vinyásza rendszerben gyakorlunk, azt astanga jógának hívjuk, különben hatha jóga az elnevezés. De a valójában nincs különbség a szentírások szerint, hiszen a hatha jóga jelentése az, hogy az idá és a pingalá kiegyensúlyozása, és éppen ezt tesszük a vinyásza jógában is. Csak a nevük különbözik.

BW: Milyen célból kezdtél el ászanákat gyakorolni?
Pavithra: Gyermekkorom óta nagyon érdekelt a spiritualitás. Dzsáin családban nőttem fel, és már nagyon fiatalon elkezdtük tanulmányozni a szentírásokat, amelyekben egyértelműen leírják, hogy élet célja az önmegvalósítás. Ez nagy hatással volt rám, és mindig is úgy gondoltam, hogy ez a gyakorlás spirituális gyakorlás. Amikor a jógaterápia tanfolyamra jártam, akkor a Jóga-szútrákat is tanulmányoztuk: jógascsittavritti niródhaha tadá drastuh szvarúpé ‘vaszthánam: tehát a jóga által meglátod a valódi Éned. Az ősi jógaírások már a legelején tisztázzák, hogy a jóga célja az önmegvalósítás, ezért én így tekintettem erre a gyakorlásra. A tanfolyam sokat segített egészségügyi szempontból is, mivel előtte elég gyenge volt az immunrendszerem, és sokat betegeskedtem. Az ászanák, a légzőgyakorlatok és a kriják ezt a problémát teljesen megoldották. Tehát nagyon hasznosnak éreztem, de mivel a gyakorlás elsődleges célja nem a testi egészség megőrzése volt számomra, ezért lassan elkezdtem azt érezni, hogy a gyakorlásom eltávolodott az általam keresett irányból, a jóga eredeti céljától. A jóga célja az önmegvalósítás, Istenen és az Önvalónkon végzett meditció, nem a testi egészség. Ez az orvosok és az ájurvéda feladata, amelyet az ezzel kapcsolatos írások meg is erősítenek. Ezek szerint a test három dósából épül fel, és ezek egyensúlyának a zavara okozza a betegségeket.Tehát az ájurvéda célja az egészség visszaállítása, míg a jóga célja a csittavrittiniródhaha. Ez egyértelművé teszi, hogy a jóga spirituális gyakorlás és nem terápia. Ha valaki egészséges, akkor együttérzésből segíthet másokon is jógaterápia által, de ez nem a jóga célja. Tehát én túl sok energiát kezdtem arra pazarolni, hogy különféle betegségeket tanulmányoztam, kezdtem kimerülni, és úgy éreztem, hogy ennél intenzívebb gyakorlásra van szükségem. Illetve a hatha jóga gyakorlatok hatására nem éreztem semmilyen fejlődést a spirituális életemben. A fejlődést számomra az astanga jóga jelenti, azaz a nyolc ág, ezért fontos fokozatosan fejlődnünk, hogy megerősödjön a tüdőnk a pránájáma gyakorlatokhoz, a testünk pedig a hosszan tartó üléshez. Ez az elv pedig hiányzott a hatha jógából, ezért megkérdeztem a tanárom, hogy ő mit javasolna. Ő nagyon elfoglalt volt az egyetemi órái miatt, ezért azt javasolta, hogy keressem fel Gurujit, amit 2003-ban meg is tettem. Ő megengedte, hogy járjak az óráira, de akkoriban az egyéb kötelességeim ezt nem tették lehetővé, ezért csak 2008-ban kezdtem meg a gyakorlást. Már a legelején éreztem, hogy ez olyan rendszer, amely működik és valóban segíti a spirituális életet. Nap, mint nap, amikor kilépek a sála ajtaján úgy érzem, hogy új ember vagyok.

BW: Tehát számodra ez spirituális szádhana?
Pavithra: Az astanga első öt ága a bahiranga (külső) jóga, míg az utolsó három antaranga (belső) jóga. Az ászana önmagában testgyakorlás, és semmi köze a spiritualitáshoz, egyszerűen testtartások. A spiritualitás csak akkor jön a képbe, ha meditálunk az Önvalónkon vagy Istenen. A spirituális gyakorlat olyan gyakorlat, amely kapcsolatban van a lélekkel. Tehát ez csak egy előkészület., mivel először képessé kell válnunk ülni, majd szabályozni a légzésünk. Ha a légzés szabályozott, akkor az elme is az, és elkezdhetünk az Önvalóra fókuszálni. Tehát ez egy előkészület, azonban ezzel együtt Krisna azt mondja a Bhagavad Gítában, hogy “aki Rajtam meditál, az valódi jógi”. A bhávana szamápatti akkor érhető el, ha ászanagyakorlás közben megfelelő elmeállapotban vagyunk. Tehát ha fizikai szinten ászanákat végez valaki, akkor nem tudjuk, hogy közben mire gondol. Ezért Krishnamacharya azt írja a könyveiben, hogy meditálhatunk Visnun vagy Ádisésán, illetve a Jóga-szútrában van három szútra az ászanáról: szthiraszukhamászanam (stabil és kényelmes), tatah dvandvánabhigátaha, akkor lesz az ászana könnyed, ha meditálunk Anantán. Anantát többféleképpen magyarázzák: az ateisták végtelenként (hang) értelmezik, a teisták pedig Ádisésaként, tehát egy személyként, aki az egész Univerzumot stabilan tartja, vagyis ő jelképezi a stabilitást. Így hát rajtunk múlik, hogyan meditálunk. Választhatunk egy spirituális tárgyat, és az ászana is lehet spirituális.

BW: Szerinted másképp kell az indiai brahminokat és a nyugati tanítványokat tanítani?
Pavithra: Guruji sosem foglalkozott azzal, hogy egy tanítvány nyugatról jött-e vagy a saját unokája volt, mindenkit ugyanúgy tanított. Ha gyakorlás elején még nem is ismeri valaki a jamákat és a nijamákat, idővel természetesen fel fog benne merülni az igény, hogy gyakorolja őket, Sharath konferenciái pedig arra valók, hogy minél többet hallhassunk ezekről a témákról. Az, hogy valaki brahmin családba születik, még nem jelenti automatikusan azt, hogy tiszta életet fog élni.

BW: Tudjuk, hogy sokat tanultál az ajurvédáról, szerinted minden testtípusnak megfelelő az astanga jóga sorozatainak gyakorlása?
Pavithra: Amint már említettem az ajurvéda célja a dósák kiegyensúlyozása, a jóga pedig az elmével foglalkozik. Tehát a Jóga-szútrákban nincs közvetlen utalás a dósákra, közvetett utalásokat találhatunk, például a kilenc testi akadályra, mint például a betegségek. Továbbá a hatha jóga írások is foglalkoznak a témával, mint a Hathajóga-pradípiká vagy a Ghéranda szamhita. Ezek a szövegek írnak a satkarmáról: akinek az egyensúlytalanság miatt túl sok nyálka vagy zsír van a testében, azoknak krijákat kell végeznie mielőtt a pránájáma gyakorlásába kezdenének. Tehát beszélnek a dósákról, és a kiegyesúlyozásukról kriják által. Illetve amikor az ászanákról és azok hatásairól van szó, akkor is említést tesznek róluk (például növelik az agnit, azaz pittát). De ennek ellenére sincsenek kifejezetten adott testtípusokra kidolgozott gyakorlatsorok még a hatha jóga írásokban sem. Ez azért van, mivel a jóga célja az önmegvalósítás nem az testi egészség.

BW: Utolsó kérdés: a Jóga-szútrák nem írják, hogy keressünk fel egy gurut és tőle tanuljunk. Szerinted mi a jelentősége a guru paramparának?
Pavithra: Igen, valóban nincs közvetlen utalás arra, hogy keressünk fel egy gurut, de a nijamák közvetetten erre is vonatkoznak: tapasszvádhjájésvarapranidháná. A szvádhjájá azaz az Önvaló tanulmányozása során olyan könyveket kell tanulmányozni, amelyek ezekkel a témákkal foglalkoznak. Számunkra ez elsősorban a Bhagavad Gítát jeleni, amely a védikus irodalom esszenciája. A Bhagavad Gítában pedig maga Srí Krisna mondja, hogy gurutól, parampará által kell tanulnunk, és találnunk kell egy mestert, mivel például orvoslást vagy mérnöki tudományokat sem tanulhatok akárkitől, vagy magamtól, hanem megfelelő szakembert kell találnom. Így van ez a jógában is: csak egy megvalósított személy tud tanítani, aki már látta az igazságot, különben félre fognak vezetni. Nem nehéz belátni, hogy pár könyv elolvasása és néhány videó megnézése nem lesz elég a téma mély megértéséhez. Gyakorolnunk kell egy megfelelő tanárral, aki ki tudja javítani a hibáinkat, amiket mi észre sem vennénk. Ő már bejárta ezt az utat, és minket is végig tud rajta segíteni. Ebben a tradícióban a szentírásokból kiderül, hogy az Ísvara pranidháná, azaz Istennek és a gurunak való meghódolás az egyik legfontosabb dolog az Önmegvalósításhoz. Még a Hathajóga-pradípiká is azzal indul, hogy a jógi keressen fel egy magányos helyet és kezdjen el gyakorolni a guruja utasításai alapján. Tehát a guru útmutatása alapján kell a szádhanát végezni. Ez nagyon fontos, mivel akinek az egója meghódolt, csak az pillanthatja meg az Önvalót. Ezt még a legnagyobb bölcsek életében is láthatjuk, mint Krishnamacharya, aki, amikor a maharadzsa meghívta őt Mysore-ba tanítani, akkor azt mondta, hogy “minek menjek, én boldog és elégedett vagyok a mostani életemmel is.” Az emberek viszont azt gondolták, hogy a király kérésének mindig  engedelmeskedni kell. Krishnamacharya azonban azt mondta, hogy ő csak két személy előtt hódol meg: guru és Isten előtt. Tehát a pénz nem érdekelte, és annyira nagy volt a tudása és a megvalósítása, hogy legyőzött minden félelmet. Ilyen megértése van a nagy bölcseknek. Sőt azt is hallottam, hogy megőrizte a guruja, Rámamohan Brahmacsári cipőjét, és még egészen idős korában is mindig a fejére helyezte, így fejezve ki a határtalan tiszteletét iránta. Az ilyen nagy szentek példáját pedig valóban érdemes követnünk.

BW: Köszönöm szépen az interjút!

A hónap témája: a bhakti az ászok ásza

“Az Úr nem tartózkodik azok szívében, akik mindig az anyagi világban merülnek el, … és tévesen a cselekvés útjához ragaszkodnak.”
Siksá-pátra 32.4.*

A gyakorlónak ügyelnie kell arra, hogy ne veszítse szem elől a jóga végső célját, azaz Isten megvalósítását. Az elménket és a szívünket szüntelenül azzal kell lefoglalnunk, hogy Istenre emlékezünk, és készen kell állnunk az ő szolgálatára. Fontos, hogy ez a hozzáállás járja át minden cselekedetünket. Amikor úgy imádkozunk, hogy “Tégy a Te Akaratod eszközévé, a Te akaratod teljesüljön ne az enyém, szabadíts meg a dühtől, a féltékenységtől és a félelemtől,  és töltsd meg a szívem örömmel és odaadással”, akkor tulajdonképpen azt kérjük Istentől, hogy foglalja el a helyét a szívünkben és használjon minket eszközeiként. Ez a könyörgés pedig alázatot ébreszt a szívünkben, és eltünteti a büszkeséget és a hajlamot, hogy cselekvőként azonosítsuk magunkat ahelyett, hogy felismernénk, hogy Isten az egyedüli cselekvő.

A Jivamukti Jóga legegyszerűbb definíciója az, hogy “út a megvilágosodáshoz minden előlény iránti együttérzés által.” Habár a bhakti és az ahimszá egyaránt a Jivamukti Jóga alapelve, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni a bhaktiról, azaz az Isten iránti odaadásról, és túl nagy fókuszt helyezünk az állatok jogainak védelmére, a vegán életmódra és a környezetvédelemre, vagy röviden azt is mondhatjuk, hogy az ahimszá és az együttérzés gyakorlására a mindennapi életben. Azonban ügyelnünk kell arra, hogy az aktivizmus ne élvezzen előnyt az Isten iránti odaadással szemben. Mert ha ez történik, akkor minden kétséget kizáróan az avidjá, az aszmitá (tudatlanság és azonosulás az egóval) és az ezek következményeként felébredő bűnök (pl. büszkeség, düh, bosszúvágy, türelmetlenség) hálójába kerülünk.

Érthető, hogy amikor valaki vegánná válik, és megtapasztalja az igazságot, amelyről egész addigi életében fogalma sem volt, hatalmas, katartikus élményként éli meg a változást. Ráébred, hogy mennyire korlátolt volt, meglátja, hogy belenevelték egy olyan kultúrális rendszer elfogadását, amely előítéleteket táplál a többi állattal szemben, kizsákmányolja, lemészárolja és megeszi őket, éppen úgy, ahogy visszaél a Föld erőforrásaival is pénzszerzés céljából. Nem csoda hát, ha ez az ébredés heves igyekezettel és az aktivizmusban történő teljes elmerüléssel jár együtt. Végtére is, az, hogy az életed a feje telejére állt, és kiderül, hogy a “normálisnak” tűnő vélekedések valójában hatalmas hazugságok, természetes módon motivál arra, hogy a tettek mezejére lépj. A szenvedélyes együttérzés jó dolog, amelyet becsülni és támogatni kell. De ha megszállottan azt gondolod, hogy csakis te mentheted meg a világot, akkor könnyen büszkévé válhatsz és azt gondolhatod, hogy számodra különleges, fontosabb életfeladatok vannak előírva.

Emlékezz arra, hogy a karma jóga az önzetlen szolgálat jógája. A Bhagavad Gítá azt írja, hogy csak akkor tudjuk gyakorolni, ha készek vagyunk a cselekedeteink összes gyümölcséről lemondani. A karma jógi önzetlenül cselekszik a jó szolgálatában, alázatos és nem vár semmilyen jutalmat, még csak szóbeli elismerést sem.

Nem azt mondom, hogy apatikusnak kell lennünk, és ne törekedjünk elkötelezett életre, amely mások felemelésére koncentrál, és próbálja a világot jobb hellyé tenni. Éppen ellenkezőleg, igyekeznünk kell, hogy úgy éljünk, hogy általunk mások élete is jobbá váljon, és próbáljuk megakadályozni az állatok és a Föld kegyetlen és önző kizsákmányolását. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ne feledkezzünk meg Istenről az odaadó aktivizmus forgószelében, és ne veszítsük szem elől a végső célt. Ne várjunk ki nem érdemelt elismerést, amely még mélyebbre ránt minket a tudatlanság és a hamis azonosulás csapdájában. A megoldás az, hogy odaadóan ajánljuk fel minden gondolatunkat, szavunkat és tettünket Istennek, és törekedjünk arra, hogy minél jobban ráhangolódjunk Istenre és szeressük őt. Legyünk alázatosak és emlékezzünk arra, hogy Isten mindennek az oka. Ne póbáljunk mindent egyedül megoldani. Tudjunk elengedni és engedni, hogy Isten cselekedjen; válunk az eszközévé, a csatornájává. Ha képessé válsz Isten csatornájává válni, akkor képes leszel mindenre. Engedd, hogy Isten dolgozzon rajtad keresztül és értsd meg, hogy minden elismerés Őt illeti a tetteidért. Ha mások gratulálnak neked, akkor azonnal emlékezz arra, hogy ki a valódi cselekvő a tettek mögött, és mondd “Minden dicsőség az Úr Krisnát illeti!”. Ha Krisna említését túl vallásosnak találod, azzal sincs semmi baj, de legalább légy elég alázatos, és ismerd el, hogy a saját korlátolt, halandó lényednél sokkal nagyobb erő cselekedett.

Sharon Gannon

*Shyamdas és Vallabhdas angol fordítása alapján

Jama és nijama – Ísvara pranidháná (1. rész)

isvara_pranidhana_1

Az astanga jóga elkötelezett gyakorlói igyekeznek az első két ágat, azaz a jamákat és a nijamákat is beilleszteni az életükbe. Ezek az útmutatások elengedhetetlenek a békés elme eléréséhez, és az ászanagyakorlásunk is puszta gimnasztika lenne nélkülük. Ezért elindítunk a blogon egy új sorozatot, amelyben egyesével bemutatjuk az elveket, gyakorlatias szemlélettel.

Rendhagyó módon az utolsó ponttal, az ísvara pranidhánával kezdem, mivel itt Mysore-ban ez az elv különösen előtérbe kerül mind a gyakorlás során, mind a mindennapi életben. A kifejezés jelentése: Ísvara (Isten, Legfelsőbb) előtti meghódolás, teljes önátadás. Ennek gyakorlása olyannyira fontos, hogy Patandzsali a Jóga-szútrákban a Szamádhi és a Szádhana Pádahában is kiemeli, hogy a szamádhi tökéletességét eredményezi a mesteri szintű elsajátítása. De mit jelent a szamádhi tökéletessége? Azt hiszem, a legtöbben egy “átlagos” szamádhival is bőven megelégednénk. Lakshmanjan professzor a következőképpen magyarázta ezt a Bhagavad Gítá alapján:

szvadharma-gjána-vairágjam
szádhja-bhatkjaikagócsaraha
nárájana-param-brahma
gítá-sásztré-szamíritaha

 “Aki megfelelően végzi az előírt kötelességeit teljes tudással önmagáról és a mesteréről, minden ragaszkodástól mentesen, az eléri a bhakti állapotát. Nárájanát, a legfelsőbb Brahmant csakis a bhakti jógával lehet elérni és elégedetté tenni. Ez a Gítá Sásztra fő mondanivalója.”
(Srí Jamunácsárja: Gítáartha Sangraha)

A fenti slóka, amelyet a Bhagavad Gítá esszenciájának is neveznek, azt írja, hogy egy jóginak először a karma jógával (szvadharma) kell lefoglalnia magát, hogy megtisztuljon, és képes legyen kontrollálni az elméjét és az érzékszerveit. Ezután lesz alkalmas arra, hogy a gjána jóga folyamatának szentelje magát, és megértse azt, hogy ő valójában halhatatlan lélek. Ez az önmegvalósítási szint mérhetetlen boldogság állapotához vezet (szabídzsa szamádhi), és éppen ezért sokan itt meg is állnak a spirituális feljődésben, azt gondolva, hogy elérték a végcélt (én vagyok a Brahman). Azonban a Bhagavad Gítá és a Jóga-szútra is továbbmegy egy lépéssel ennél, és azt mondja, hogy rajtunk, egyéni lelkeken túl van egy különleges lény (purusa visésa), akihez képest mi csak porszemek vagyunk. A mi alapvető természetünk “sésóhi paramátmaha”, azaz ennek a Felsőbbrendű léleknek a szolgálata. Ez a szolgálat pedig, mivel lényünkből fakad, akkora boldogságot okoz (kailvalja), amely elhalványítja az egyéni lélek felismerését kísérő örömet. Tehát a jóga folyamata a bhaktiban (Isten iránti odaadó szeretetben) teljesedik ki. Viszont a bhakti jóga gyakorlását karma és gjána jógával kell előkészíteni, hiszen elengedhetetlen hozzá az elme és az érzékszervek feletti kontroll, valamint az egyéni lélek természetének ismerete.

A bhakti jóga azt jelenti, hogy teljesen meghódolunk Isten hozzánk legközelebb álló formája előtt. Ezt pedig nem félelemből vagy kötelességtudatból tesszük, hanem végtelen szeretet hatására. Például egy szerelmes fiatalember bármilyen szolgálatot szívesen elvégez szíve hölgyének, és még a legnehezebb munka is határtalan boldogsággal tölti el, ha választottja kéri rá. Ugyanígy kell érezni az Ísvara iránt is, éppen ezért javasolják egy ista dévatá (hozzánk közel álló istenforma) választását, mivel a személytelen alak iránt nehéz lenne ilyen erőteljes érzelmeket táplálni.

Azt hiszem ez az a pont, ahol sok jógagyakorló megakad, különösen azok, akik nem vallásos családból származnak. Legyenek hirtelen keresztények, ha már ez a hagyomány az országban? Vagy ha jóga, akkor válasszanak egyet a hindu panteon számtalan istensége közül? Mi legyen a választás szempontja? Számunkra az Ísvara pranidháná már ott elkezdődik, hogy elkezdünk vágyni egy ista dévatára, de ha nem jön azonnal a sugallat, hogy kit is válasszunk, akkor sem kell kétségbeesnünk. Élnek olyan különleges személyek közöttünk, akik ebben segíteni fognak. A nagy guruk, akik bevilágítják a bennünk lévő sötétséget valójában Isten földi képviselői, hiszen az a nemes cél vezérli őket, hogy felébresszék a bhaktit mindenkiben, aki erre vágyik. Éppen ezért a kezdő jógi és az Ísvara között ők képezik a hidat, tehát a bhaktit általuk lehet gyakorolni, az ő szolgálatukkal. Amikor klasszikus szentírásokban azt olvassuk, hogy a guru az Isten, akkor ezt értik alatta, nem pedig azt, hogy ezek a nagytudású tanítók istennek képzelik magukat. Ők csak segítik a tanítványaikat, hogy valamilyen úton közelebb kerülhessenek a Legfelsőbbhöz, és megtapasztalhassák a bhaktit.

A sorozat következő részében megnézzük, hogy mit jelent a gyakorlatban az Ísvara pranidháná a guru személye által.

Karma jóga

karma

Dr. Norman Sjoman is megemlítette a workshopján, hogy Mysore városa az astanga jógán kívül a kiváló panditjairól híres. Ebben az évben ismét abban a szerencsében részesültem, hogy megismerhettem egy ilyen tudóst, és az ő útmutatásai alapján tanulmányozhatom a Bhagavad Gítát. Lakshmanjan Tatacharya a Mysore szomszédságában lévő Melkoteban található Sri Veda Vedanta Bodhi Főiskola alapítója és professzora, aki hagyománytisztelő brahmin családban nőtt fel, a Mysore-i Szanszkrit Főiskola hallgatója volt, és a védikus értékrend megőrzését tekinti életcéljának.

Ma a karma jógáról beszélt a professzor úr, amiről talán mindenki hallott már, bár nyugaton meglehetősen szerteágazóan értelmezik ezt a kifejezést. Vannak akik számára vallásos életvitelt jelent; mások a fizetésük felét mindig karitatív célokra ajánlják fel; illetve az is előfordul, hogy azt nevezik karma jógának, ha valakitől munkát várnak el, de nem adnak érte fizetést (cserébe “jó karmát halmozol fel”). Nézzük, hogy a professzor úr mit mondott a témáról.

A karma jógát a Bhagavad Gítá második és harmadik fejezete mutatja be. Hagyományosan azt jelentette, hogy mindenki a saját varnájának (társadalmi rend) és ásramájának (lelki rend) megfelelő cselekedeteket hajt végre. Tehát a fiatalok tanulnak, jól viselkednek és tisztelik a feljebbvalóikat, a családosok pedig hűségesek párjukhoz, becsületesen dolgoznak és tisztességes gyermekeket nevelnek. A varnát mai szemmel tekinthetjük a hivatásunknak: onnan tudhatjuk, hogy megfelelő munkát végzünk, ha nem csak várjuk, hogy végre hétvége legyen, hanem valóban élvezzük, amit csinálunk, és sikeresek is vagyunk benne. Ahogy a Bhagavad Gítá írja:

śreyān sva-dharmo viguṇaḥ
para-dharmāt sv-anuṣṭhitāt
sva-dharme nidhanaḿ śreyaḥ
para-dharmo bhayāvahaḥ

“Sokkal jobb saját előírt kötelességeinket hibásan, mint másokét tökéletesen végrehajtani. Jobb, ha az embert saját kötelessége végzése közben éri a halál, mint ha más feladatait végzi, mert más útját követni veszélyes.”
(Bhagavad Gítá 3.35.)

Tehát keressük meg azt a foglalkozást, amelyben valóban örömünket leljük, és akkor biztosak lehetünk benne, hogy teljesítjük a szvadharmánkat (egyéni, számunkra előírt kötelességünket), és így a nap minden percében “jógázni” fogunk.

Ezen kívül természetesen az is lényeges, hogy milyen hozzáállással végezzük a munkánkat. Három fontos tényezőre kell odafigyelni:

  1. Phalaszanga tyága: ne ragaszkodjunk a cselekedeink eredményéhez. Ne azért dolgozzunk, mert tudjuk, hogy fizetést kapunk érte, hanem találjuk meg az örömet magában a munkában. Az út a fontos, nem a cél. Ne azért gyakoroljunk minden nap, hogy szépen fel tudjunk magunkat emelni kézenállásba a Napüdvözletekkor, és feltölthessünk magunkról egy videót a YouTube-ra egzotikus háttér előtt. Helyette inkább figyeljünk minden egyes légzésre, érezzük, ahogy az elménk békésebbé válik napról napra.
  2. Mamatá tyága: adjuk fel a cselekvéshez való ragaszkodást. Erre a professzor úr nagyon szemléletes példát hozott: ha nyugaton valaki ír a jógáról egy könyvet, akkor egyből ráteszi a copyright logót, és büszkén hirdeti, hogy ő írta a könyvet, mindez az ő tudása. Ezzel szemben Indiában, ha valaki ír egy magyarázatot például a Bhagavad Gítához, hogyan is írhatná, hogy őt illeti minden érdem?! Ő inkább azt mondja, hogy minden, amit leírt, a tanárától származik, aki alighanem ugyanezt mondaná, és így tovább egészen a tanítói láncolat elejéig. Tehát próbáljuk levetkőzni ezt az egoisztikus hozzáállást, és fogadjuk el, hogy senki nem képes új tudást létrehozni, hiszen minden tudás forrása Isten, mi legfeljebb csak megértünk egy icipici szeletet az egészből, amely mindig is jelen volt.
  3. Kartritta tyága: ne gondoljuk soha azt, hogy egy cselekvés ötlete tőlünk származik. Itt ismét a nyugai-keleti hozzáállás közti ellentétre helyezte a hangsúlyt a tanár úr. Ha végrehajtunk egy jócselekedetet, például kimentünk egy fuldoklót a vízből, akkor ne váljunk önteltté. Minden erényes tett az Úr akaratából történik, mi csak a végrehajtók vagyunk, semmi többek.

Ha ezt a három pontot minden cselekedetünk közben tiszteletben tudjuk tartani, akkor mondhatjuk, hogy valódi karma jógik vagyunk függetlenül attól, hogy kapunk-e fizetést a munkánkért vagy sem. A lényeg az, hogy a tőlünk telhető legjobban hajtsuk végre az előírt kötelességeinket, de ne az anyagi eredményért vagy elismerésért, hanem pusztán kötelességtudatból. Persze felmerülhet a gondolat, hogy hogyan lesz így bárki sikeres, hiszen, például ha nem tesszük rá a copyright logót a könyvünkre, akkor mások esetleg sajátjukként fogják értékesíteni, mi lesz így velünk? A professzor úr azonban mindenki megnyugatására hozzátette, hogy akik végzik a kötelességüket, az eredményt pedig az Úrnak ajánlják, biztosak lehetnek benne, hogy a Legfelsőbb gondoskodni fog róluk, és sosem fognak semmiben hiányt szenvedni. Ráadásul, az ilyen személyek a tudás lámpásaként hatnak a környezetükre: ez a tiszta hozzáállás átragad azokra, akikkel kapcsolatba kerülnek, így nem fogják őket akadályozni, helyette gyönyörű együttműködések jönnek létre. Mindez csak idő és türelem kérdése.

*A fordítás forrása: A Bhagavad Gítá úgy, ahogy van, Bhaktivedanta Book Trust 2006. második kiadás.

12

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved