A hónap bandhája: június

AnnamariMelo

Június hónap bandhája  – “májussal” egyetemben – szintén tagja voltál az idei Mysore-i bandhás delegációnak – “májussal” egyetemben – Ö sem úszta meg szárazon, feje tetejére állt a világa. Fogadjátok szeretettel Annamarit aki először tartott a jógától, majd másfél év tradicionális reggeli astanga gyakorlás után, felmondott a munkahelyén és elment teljes munkaidőben jógázni. Vajon helyesen döntött? Megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból.

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Annamari: Esküszöm, persze. 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Annamari: Sokáig tartottam a jógától – abban mindig hittem, hogy ez egy jó dolog, de úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy ezt igazán megtapasztaljam, nagyon messzire kell utaznom, ami pedig a nyugati világban van, az csak egy nagy divatőrület, ki sem akartam próbálni. 4 éve mégis becsöppentem életem első jógaórájára, ami egy vinyásza flow volt. Nagyon nagy élmény volt, a jóga attól a pillanattól elkezdett beszivárogni az életembe. Kezdetekben hatha órákon vettem részt, majd elmerészkedtem esti astanga half-led órára is, amit azonnal megszerettem, nagyon vonzott benne valami. Sajnos nem volt sok óra hetente, így nem is mélyültem el jobban ebben az irányzatban, továbbra is hatha és vinyásza flow órákra jártam. Egyszer hétvégi órát kerestem az akkori lakóhelyemhez közel, így csöppentem a Bandha Worksbe szintén egy half-led órára. Valami azonnal megfogott, tudtam, hogy még visszatérek ebbe a jógaiskolába. Szép lassan szinte az összes délutáni órán felbukkantam itt, de valahogy még többet akartam, (vagy csak több időt tölteni a Bandhában, nem tudom… 🙂 ), így beiratkoztam az astanga kezdő tanfolyamra, ahol jobban megismerkedtem az irányzattal elméleti is gyakorlati oldalról egyaránt. Onnantól már nem volt kérdés számomra, hogy merre tovább. Beszippantott. Ez kb. másfél éve volt, azóta pedig a Mysore gyakorlás és én elválaszthatatlan társak vagyunk.

BW: A reggeli Mysore-i órákról az első élményem Veled kapcsolatosan – máig is azt hiszem, csak már hozzászoktam – az, hogy az ásítozó, hullafáradt lány valamilyen csodálatos módon levonszolja magát a shalába… aztán pár kockával később a matracon egy nagyszerű feltámadásnak lehetünk tanúi. Hogy ment az átálás a délutánokról, a reggeli gyakorlásra?
Annamari: Hihihi 🙂 Van benne valami, néha én is csodaként élem meg… 🙂 A látszat ellenére az átállás egyszerűen ment, legalábbis emlékezetemben így maradt meg. Valahogy akkor nem létezett más opció, nagyon vártam a reggeleket és azt, hogy végre a Bandhában a matracra állhassak. El sem tudtam képzelni, hogy valahol máshol vagy máshogyan is tölthetném a napfelkelte időszakát, fáradtságfaktor nem játszott közre semennyire. Ez annyira erősen megvolt bennem, hogy még az otthoni gyakorlás sem fért bele számomra, nem éreztem ugyanolyan értékűnek, mint amikor a többiekkel gyakorlok. Mégis az utóbbi időszakban többször adódott úgy, hogy a matracom a nappaliban került leterítésre. Mekkora élmény ezt a változást megtapasztalni! Most már nagyon szeretem az otthoni gyakorlást is, számomra teljesen új dimenziókat nyit meg olyan intenzitással, melyeket a közösségben való gyakorlásnál nem tapasztalok, és ez fordítva is igaz – van, amivel csak akkor tudok szembesülni, ha mások is vannak a környezetemben. Tökéletesen kiegészítik egymást.

M

BW: Idén Te is tagja voltál a Mysore-i magyar “delegációnak”. Az utazás előtt felmondtál a szuper munkahelyeden, hogy két hónapot az astanga jóga forrásánál tölthess. Úgy tűnik tényleg komolyan gondolod. Mit vársz ettől az egésztől, hogy ennyi energiát és anyagi erőforrást fektetsz bele?
Annamari: Röviden – szinte semmit. 🙂 Ezt nagyon nehezen tudom megfogalmazni, azért próbálkozom. Mikor másfél éve elkezdtem reggelente gyakorolni, akkor úgy éreztem, igen, ez elhozza a “megvilágosodást” számomra, azaz a békét a gondolataimba, azt, hogy végérvényesen az utamra lépek a hétköznapokban, nem leszek szomorú, dühös, türelmetlen, kontrollálni fogom tudni minden gondolatomat, minden rózsaszín lesz kívül-belül és persze mellette fizikailag is fitt leszek. Aztán valami elindult szinte az első napoktól kezdve. Természetesen nem úgy, ahogy fent felsoroltam, legalábbis nem az elképzeléseim szerint. Valami sokkal jobb következett, amire nem is gondoltam, mert még akkor teljesen ismeretlen volt számomra is. Azt éreztem, hogy “én” elkezdek önmagamban előbújni és láthatóvá válni – mindez iszonyatos erővel és tempóval. Ijesztő volt, mert nem tudtam sokszor kontrollálni ezt a változást, mintha két énem lett volna. Egyre kevésbé tudtam megtenni dolgokat, melyeket legbelül már nem élveztem, és ezek sokszor nehéz szituációkba is kevertek. Aztán ez csillapodott, vagy elfogadtam a tényt, hogy ez van (nem tudom, melyik történt, mindegy is), átadtam magam és próbáltam nem elemezni a változásokat. A munkahelyen való felmondás, a forráshoz való utazás is mind ennek a folyamatnak a része – nem tudtam szembeszállni magammal többet. Mindezek ellenére -vagy pont ezért- az elmúlt hetekben sokszor jött az alapkérdés, hogy miért is csinálom, miért gyakorlok, kelek fel minden hajnalban, mi értelme ennek az egésznek. Nem mindig tudtam a kellő motivációt összeszedni, hogy a matracra álljak, elvesztem egy kicsit. Hiányzott nagyon a gyakorlás, ha épp kimaradt, ettől függetlenül mégis valami törést éreztem az astangával való kapcsolatomban. Majd volt egy váratlan pillanat, olyan, amikor az ember azt érzi, hogy a sötétségben felkapcsolták a villanyt és megkapja a választ. Amivé lettem az elmúlt időszakban, amekkora változást okozott ez bennem, az emberekhez és az élethez való hozzáállásomon, ezáltal a környezetemben is, ezt mind az elmúlt hónapoknak és a rendszeres gyakorlásnak köszönhetem. Szép lassan alakult ez így, és ugyan felszínt nézve hasonlít a fentebb felsorolt kezdeti elvárásaimhoz, mégis teljesen más. Megfoghatatlan és nem is tudom szavakban kifejezni. Akkor nem tudtam, hogy ezt hozza és most, mikor ezt felismertem, hihetetlen hálát éreztem és érzek a mai napig, hogy mindezt megtapasztalhattam. Azóta elkerülnek a kérdések és éppen ezért már csak átadom magam, elvárások nélkül állok a matracra. Kíváncsi vagyok, hogy még mi minden történhet és alakulhat, mit hozhat a rendszeres gyakorlás, hiszen annyira az elején vagyok még, épp szinte csak belekóstoltam.

BW: Hogy élted meg a KPJAYI-ban eltöltött hónapokat? Milyen volt Sharath-al gyakorolni, Lakshmish-tól elméletet tanulni?
Annamari: Összességében azt mondhatom, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ez a két hónap, amit ott töltöttem. Ha azt mondanám, hogy minden fantasztikus volt, csupa öröm és boldogság ami a reggeli gyakorláskor és utána rám várt, azzal nem mondanék igazat. Sőt… Gyakran éreztem idegességet, dühöt, türelmetlenséget, sértettséget, elkeseredettséget, stb. . Az, hogy egész nap semmi dolgom nem volt, mindezeket az érzéseket felerősítette, hiszen nem tudtam elkerülni, hogy ne nézzek szembe velük. Mindig tudtam és hittem benne, de ennyire erősen még sosem tapasztaltam, hogy a matrac és a matracon kívüli világ egy és ugyanaz, teljesen összemosódtak a reggelek és a nappalok, fogalmam sem volt, hogy azért vagyok depis vagy épp extraboldog, mert a gyakorlás úgy sikerült, ahogy, vagy épp fordítva. A forrásnál töltött két hónap tapasztalásai most a hétköznapjaimban is érződnek, nagyon sok szempontból elősegítették a reintegrálódásomat a nyugati világba, amitől már jóval Mysoreba való utazásom előtt eltávolodtam. Amennyire nehéz szívvel váltam el Indiától április elején, most annyira vagyok pozitív azzal kapcsolatban, hogy az utazás ezzel nem ért véget. Sharath is mondta konferencián egy kérdésre válaszként, hogy egy hónap a forrásnál évekre elegendő tud lenni gyakorlás és energia szempontjából. Én most még nagyon érzem, az biztos.
Sharath jelenléte sokféleképpen hatott rám. Kezdetekben nagyon féltem tőle, a második hónap végére ez az érzés teljesen elmúlt és a szeretet lépett a helyébe. Természetesen ez nem egyik napról a másikra alakult így, pl. voltak napok, amikor kételkedtem vagy épp kifejezetten dühös voltam rá, de ezek elillantak amint a gyakorlás végén vagy akár közben is csillogó mélybarna szemeivel rám nézett. Még most is élénken előttem van a tekintete, minden benne van, sugárzik belőle a gyengédség és szeretet. Ami még nagyon érdekes, hogy mintha mindig tudta volna, hogy mikor mit kell mondania/kérdeznie, vagy éppen egyiket sem, mert épp erre volt szükségem. Szinte mindig volt valami gesztusa főleg az első két hétben. Lehet csak annyi hangzott el,  hogy “catching?”, de ezt a legjobb pillanatban tette fel, főleg úgy, hogy tudta a választ nagyon jól, hiszen mellettem állt 🙂 .
Laksmish órái mindezt az élményt csak fokozták. Humorral megtűzdelve igyekezett átadni tudását, akár filozófiáról, akár a szanszkrit nyelvtanról legyen szó. Az utóbbit kifejezetten élveztem, egy lelkes pillanatomban már azt kerestem az interneten, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a mysorei egyetem szanszkrit szakának hallgatója lehessek.
Mikor hazaértem, úgy éreztem, mintha az egészet csak álmodtam volna. Mára már sokkal valóságosabbá vált az a két hónap, nagyon jó visszatekinteni rá.

BW: Álomvilágból visszatérve térjünk át a fizikai szikra. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Annamari: Arra könnyebb válaszolnom, hogy melyik jelenti a kihívást. Több is van persze, de az utthita hastapadangusthasana messze vezet ebben a kategóriában nálam. Még mindig csak barátkozunk egymással, nagyon az elején vagyunk. Nekem ez az ászana a fordulópont a gyakorlásban, ameddig ezen nem vagyok túl a sorozatban, addig van bennem valami furcsa idegesség, ami legtöbb esetben a következő ászanáknál elmúlik. Talán ez az egyetlen ászana, ami még semmilyen módon nem váltott ki belőlem pozitív érzést azon kívül, hogy túl vagyok rajta. Érdekes, de csak az, hogy most szóba került is már feszültebbé tesz. Kis idő, és megszelidítjük majd egymást… 🙂
A legtöbb ászanát szeretem, mindegyiket másért. Kettőt tudok kiemelni – egyik a janusirsasana A. Ebben az ászanában teljesen el tudok lazulni és ki tudok kapcsolni, az előforduló fizikai fájdalmat is más dimenzióban élem meg. A másik ászana, amit muszáj megemlítenem, az a maricasana D. Nem éppen az a pont a sorozatban, ami annyira kellemes, viszont ez az ászana vált a mostani életemben egy igazi nagy tanítóvá több területen is – elfogadás, elengedés, türelem, hogy csak néhányat említsek. “

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Annamari! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Annamari: Múla bandha. Egyszerűen csak azért, mert számomra az aktiválása teljesen más minőséget ad a gyakorlásnak minden szempontból. A jelenbe, a “most és itt”-be azonnal visszaránt, fizikai síkon pedig sokkal gördülékenyebbé és könnyedebbé teszi a mozdulatsorokat.

BW: Hogyan képzeled el magad 5 év múlva? Hol fogsz lakni? Mit csinálsz reggel 6:30 és 8 között? Mivel keresed majd a kenyered?
Annamari: 5 év múlva??? Az nagyon messze van, főleg ha azt nézem, hogy pár hónap elég ahhoz, hogy feje tetejére álljon és átértékelődjön minden elképzelésem a jövőről 🙂 Igazából nem tudom, nem szoltam ezen elmélkedni. Annyi dolog történik körülöttem, a világban, inkább csak meglovagolom az élet hullámait. Természetesen szeretnék reggelente a matracon lenni, de nem fogok problémázni, ha éppen egy éhes gyerkőc reggelijét kell elkészítenem abban a konkrét időpontban 🙂 . Ha jobban belegondolok, 5 év múlva is a mostani önmagam látom, csak épp tapasztaltabb kivitelben. Azt, hogy ez hol lesz és mivel keresem majd a kenyerem, változik-e egyáltalán valami a jelenlegihez képest, nem tudom, nem is tudhatom. Azt viszont igen, hogy élvezettel fogom csinálni, ahogy most is. Inkább 5 év múlva térjünk vissza erre a kérdésre és megmondom a választ 🙂

BW: Köszönöm az interjút!

A hónap bandhája: április

Anita Bandha Jogini

Április hónap bandhája foglalkozását tekintve angol szakfordító, de ha valami furcsa módón “megszünnének” a nyelvek a földön, akkor festőművészként is a társadalom igen hasznos és megbecsült tagja lehetne. Astanga identitását illetően fanatikus Mysore-os, abból is a nyitásra – reggeli 5 óra, vagy akár kicsit előbb is – érkező “mániákus” fajtából. Igen gyorsan állt rá a tradicionális heti hat (ászana) gyakorlásra, amit a mai napig is szorgalmasan fenttart. Azt, hogy milyen út vezetett a “hívő astangás” tudatállapotig, megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból. Fogadjátok szeretettel Anita megragadó történetét:

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Anita: Esküszöm 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Anita: Ha kívülről nézem, elég egyszerű a történet, belülről kicsit hosszabb és szövevényesebb. Astangás előismeretek nélkül mentem 2014 novemberének elején a Mandalába egy néhány órás bevezető minitanfolyamra, ahol némi jól megválogatott elméleti bevezető után púrvattánászanáig gyakoroltuk a sorozatot kétszer. Elfáradtam, de egész nap tíz centivel a föld fölött lebegtem a boldogságtól… Este a neten rákerestem az első sorozatra, és hála a kiválóan beállított keresőszavaknak :-), a Bandha oldala jött be az első linkek között, Guruji videójával. Ezt végignéztem és le voltam nyűgözve… Nagyon izgalmasnak, szépnek, komolynak és vonzónak tűnt az egész gyakorlás, olyasminek, amit régóta kerestem. Másnap reggel nekiálltam gyakorolni a Napüdvözleteket, és onnantól kezdve minden reggelem a Napüdvözletekkel kezdődött. Fizikailag nem voltam jó állapotban egy krónikus betegség miatt, annyira, hogy nem is mertem Neked megírni, mikor jelentkeztem egy-két nap múlva a kezdő tanfolyamotokra, hogy orvosi ajánlásra tápszert szedek, hogy végig tudjak csinálni egy munkanapot… A tanfolyamotok november 11-én kezdődött, és amíg tartott, a tanfolyami anyaggal együtt haladtam az otthoni gyakorlásban, heti hatszor, szombat pihenőnap. A fizikai gyengeségem és merevségem ellenére minden nap kíváncsi voltam, mit mutat a „tükör”, az aznapi gyakorlás, és boldoggá tett, hogy arra a tíz, aztán tizenöt, majd húsz percre valami a matracra húz, még akkor is, ha az az időszak elsősorban a sorozat és az ászanák memorizálásáról szólt. Vártam a gyakorlást, és természetes volt, hogy heti hatszor gyakorlok, hiszen a rendszer ezt mondja. (Érdekes, hogy az astangával kapcsolatban fel nem merült, hogy bármit is ne fogadjak el a rendszerben. Ez egyébként nem annyira jellemző rám…) Az eddigi gyakorlásom egyik legboldogítóbb időszaka volt ez az otthoni egy hónap. A tanfolyam ideje alatt átalakultak a reggeleim, és amikor decemberben Mysore stílusban kezdtem gyakorolni, a reggeli rutin már be volt járatva.

Ha belülről nézem… az nagyon hosszú lenne, és nem is biztos, hogy nagyon érdekes. A 90-es évek végén olvastam először a jógáról, rendszerként nagyon izgalmas volt, de akkor még csak egy-két ászanát gyakoroltam, amikor épp eszembe jutott. Mindenféle mást mozogtam, és önismereti, spirituális téren is máshol indultam el. 2001-ben nyugati asztrológiát kezdtem tanulni, és ott elhangzott egy elejtett félmondat a rádzsa-jóga átalakító erejéről. Vonzott az elejtett félmondat, és minden más félmondat is, ami attól kezdve a jógával kapcsolatban megtalált; próbáltam keresni rádzsa jóga témában, de nem találtam semmit. Aztán hosszú évek mellékvágánya következett munka területén, önismereti téren pedig mindenféle egyéb tanulmányok. Most már úgy látom, hogy az elejtett félmondat Patandzsali nyolcágú jógájára vonatkozhatott.

A jógához végül a hatha jógán és alkalmazott ágain, illetve a himalájai jógán keresztül jutottam vissza; utóbbi nagyon tetszett, és majdnem elköteleződtem mellette, amikor jött egy sor betegség és másfél év kihagyás, majd némi gerinctréning, és azután, in medias res, az astanga.

BW: Milyen volt az otthoni gyakorlás után “belecsöppeni” egy Mysore programba?

Anita: Az az igazság, hogy amikor először lementem, nagyon izgultam és annyira meg voltam érintődve attól, hogy ott vagyok a Mysore-teremben, a Bandha nagyon intenzív, jellegzetes energiájú terében, csupa ismeretlen, vérprofi jógamester között, hogy trikonászana B-nél elvesztettem a fonalat, és aztán Csilla őrködött felettem végig. Azért az első óráért a mai napig hálás vagyok neki… Ami magát a Mysore-stílusú gyakorlást illeti, tudtam, hogy ez a nekem való forma, mert önállóan gyakorolhatok, ahogy addig is, de ott a tanár a teremben, aki figyeli a gyakorlásom, és közbelép, ha úgy látja; illetve ez a módszer tűnt az astanga legautentikusabb gyakorlási formájának. Emellett fontosnak éreztem, hogy megmaradjon heti egy-két alkalom otthoni, önálló gyakorlás is.

BW: Változott-e ha igen miben a Mysore gyakorlásod a kezdeti izgalmakhoz képest?

Anita: Ó, rengeteget, már ez alatt a nagyon rövid idő alatt is – mert hát másfél év a „hosszú ideig tartó, folyamatos” gyakorláshoz képest semmi. Mindenesetre a változásokban nagy szerepe van annak, hogy korán kezdtem járni. Az ötös kezdés egészen más minőség, mint a korábbi fél 7-7 órás kezdés. Sokkal koncentráltabb vagyok, a fejem sincs tele gondolatokkal és érzésekkel, és beszélni se beszélek a gyakorlás előtt. Na ez az egyik dolog, ami fura lehet velem kapcsolatban: sem a gyakorlás előtt, sem a gyakorlás után egy ideig nincs beszéd, vagy legalábbis nem nagyon van. Sokszor nem is tudok és nem is akarok ilyenkor beszélgetni. Gyakorlás után egy negyed órával már igen, de előtte nem… hálás vagyok azoknak, akik ezt megértik és elfogadják. Ezért is az a legjobb, ha még öt előtt kicsivel el tudom kezdeni a gyakorlást, mielőtt a többség megérkezik. Komoly varázsa van annak, amikor 5 előtt benyitsz a Bandhába, ügyelve arra, hogy ne csapj zajt, mert ilyenkor már lehet, hogy Andris és Dani gyakorol… de ha még nem gyakorolnak, akkor is egy szentélybe érkezel, ahol a levegőben ott van a gyakorlás energiája és egyfajta várakozás… hát igen, sok minden történik a Bandha terében minden nap, és ezt reggel nagyon lehet érezni. A hardcore ötös társaság különösen halk, egymásra figyelő gyakorlókból áll, és ez olyan jó, mert nem zavarja meg semmi ezt a teret, és ideálisak a körülmények ahhoz, hogy kialakuljon a gyakorláshoz szükséges figyelem… Illetve ilyenkor már az is a gyakorlás része, ahogy leveted a cipőd, ahogy lemész a lépcsőn, ahogy szekrényt nyitsz, ahogy bemész a terembe. Aztán majd talán lesz olyan, hogy kihívás elé állítom magam azzal, hogy hétre megyek gyakorolni (ez nem ígéret…)

Az utóbbi hónapokban számomra az a legnagyobb változás, hogy jóval nyugodtabb, kiegyenlítettebb tudatállapotban gyakorlok, mint korábban. Ha valami nagyon fáj, vagy nagyon nem megy és háromszor-négyszer kell próbálnom, az persze kizökkent, de nincs már az, mint ami még tavaly ősszel is volt, hogy mindent érzek körülöttem (hogy milyen állapotban van a másik, ki jön be az ajtón és hasonlók). Ezt megtanultam kezelni; vagy el sem jut most már, vagy ha eljut is, legtöbbször lepereg. A saját gondolataim és érzéseim se zavarnak; vannak, persze, de nem foglalkozom velük, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint korábban.

Ami a gyakorlás fizikai teljesítmény oldalát illeti… korábban nagyon zavart, hogy, bár elméletileg mindenki tudja és mondja is, hogy nem fizikai gyakorlásról van szó, úgy éreztem, hogy ezek csak szavak, és van valamiféle „elvárás” azzal kapcsolatban, hogy hogy halad az ember az ászanázásban, és ez a bármiféle értelemben vett fejlődés mércéje. Az önálló gyakorlás után a közösségben gyakorlás magával hozta azt is, hogy szembesültem a többiek csodálkozásával: te csak eddig gyakorolsz? miért? Ez nekem fura volt: egyrészt abszolút nem érdekelt – annyira, hogy bennem fel se merült ez a kérdés, és nem is értettem, miért kérdés ez; másrészt otthon előbb az öt darab szúrja namaszkára, aztán meg az állók és az ülők eleje tett tökéletesen boldoggá. Nem érdekelt, hogy mi az utolsó ászanám és mikor kapom a következőt, fogalmam nem volt arról, hogy ez presztízskérdés. Aztán persze a kérdéseket kapva foglalkoztatni kezdett a saját fizikai teljesítményem (de változatlanul nem az, hogy mennyire haladok „gyorsan” a sorozattal… ami még így leírva is abszurdum). Sokáig zavart, sőt bosszantott és idegesített is, hogy csodálkoznak vagy örülnek, ha kapok új ászanát („te tényleg azt figyeled gyakorlás közben, hogy meddig gyakorlok?”). Aztán megtanultam nem foglalkozni ezzel. A saját fizikai teljesítményem sem izgat most már annyira, mint korábban, sokkal rendesebb vagyok magamhoz. Pedig az elmúlt hónapokban fizikailag is többet tettem bele a gyakorlásba, ha az otthoni mindennapos, sokszor egyórás csípőnyitásra és hátnyújtásra gondolok, amihez lassan visszatérek.

BW: Nagyon szimpatikus ez a fajta hozzáállásod az ászanagyakorláshoz! Hogy megy át ha átmegy ez a szemlélet a 7/24-es (heti hétszer, a nap huszonnégy órájában megvalósuló astanga gyakorlás) rendszerbe?

Anita: Köszönöm ezt a kérdést! ravasz és nagyon elgondolkodtatott… nem tudom, mennyire jutottam közel a 7/24-es gyakorláshoz ez alatt a másfél év alatt; azt gondolom, hogy ez élethosszig tartó feladat, és majd visszanézve kiderül, mennyire tudtam megvalósítani. Az biztos, hogy sokat változtam a gyakorlásnak köszönhetően már ennyi idő alatt is, az önmagamhoz és másokhoz való viszonyom is sokat változott, és ez remélhetőleg egy idő után meg fog látszani 7/24-ben is. A gyakorlásnak tényleg van transzformatív ereje… Előbb azt kellett helyre tennem, hogy hogy van az, hogy valami, ami ennyire első látásra szerelemnek, ennyire autentikusnak és saját útnak tűnt, rögtön az elején ilyen nehézségeket támaszt fizikailag és pszichésen. Nyilván ez komoly egóharc volt, de most azt mondom, hogy ez is jó volt úgy, ahogy volt és előnyömre vált. A nehézségek, akadályok tudatosabbá és állhatatosabbá teszik a gyakorlásomat, engem pedig nagyon meglágyítanak belülről… elfogadóbb és türelmesebb lettem, lassan már egészen jól idomulok már a nevemhez, mert az Anita név spanyol eredetű, a jelentése pedig „kegyelem, könyörület”. De ez hosszú téma… Az mindenesetre borzasztóan jólesik és meghat, amikor a környezetem visszajelzi ezeket a változásokat.

Fizikai szinten megváltam egy csomó tárgytól, bútoroktól, a könyvtáram kb. harmadától (ezzel a korábbi énképem kb. harmadától is), ruháktól, sok mindentől, és ezzel párhuzamosan belül is kitakarítódott sok minden. Talán ennek a nagytakarításnak is köszönhető, hogy egészen váratlanul találnak meg olyan dolgok is, amelyek régóta szerepeltek a titkos listámon, és kapok ajándékba az élettől olyan dolgokat, amelyekre nem is gondoltam volna. Megtanultam, hogy van, amikor nem elég a sokat emlegetett szimbolikus 12 év ahhoz, hogy ráláss valamire; nem biztos, hogy minden kerek lesz, de az embert még nagyon hosszú(nak tűnő) idő után is érhetik váratlan meglepetések, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Belül jobban elválik, hogy mi a fontos és mi nem az; sokkal nyugodtabb vagyok, koncentráltabb, és ha a munkát vesszük, hatékonyabb is. Egyenesebb és őszintébb is lettem, és az egyenességet általában jobban be tudom csomagolni úgy, hogy az mások számára könnyebben befogadható legyen. Ugyanakkor a nagyobb elfogadás és kedvesség nem jelenti azt, hogy bármit azonnal keblemre ölelek, és ez naivitás is lenne. Van egy-két alapérték, amit változatlanul hevesen védek vagy képviselek, és a hevesség meglepő lehet tőlem, de ha valaki ismer, az tudja, mi az az egy-két dolog. (Valahol egyébként ez nagyon vicces lehet, mert tényleg feltétlen reflexként hívható elő belőlem ez a reakció. Tesztelni viszont nem ajánlott… nem szoktam olyankor humoromnál lenni.). Számomra fontosabb a hitelesség, az őszinteség és a megfelelő formában tálalt igazság, mint az, hogy valamiféle félreértelmezett univerzális szeretet (vagy félreértelmezett ahimszá) nevében a szőnyeg alá söpörjek dolgokat. Aztán majd lehet, hogy megdolgozom belül ezt is, és robbanás nélkül is tudok hiteles, őszinte és egyenes lenni. A takarítás, a szanálás még tart, most már nem annyira fizikai szinten, hanem belül, de ez folyamatos munka, és valószínűleg élethosszig tartó.

BW: Most egy kicsit térjünk át a nyers, fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?

Anita: Ahogy változik a számomra a sorozat, úgy változik ez is. Tartósabb kedvencnek tűnik az utthita hasta, amit nagyon szeretek; jól megmutatja, hogy is állok aznap a belső stabilitással, meg szerintem nagyon szép póz is, és ritka, amikor nem megy (de olyankor is szeretem). Nagyon szeretem azokat az ászanákat is, amelyekben nagy csendet és ürességet tudok érezni, vagy tisztán megérzem a tudatállapotom változását, ahogy felveszem a pózt. A maricsászana B emiatt kezdettől kedvenc, egy időben az volt a „jutalom” a gyakorlásomban (nem, nem tartom tovább öt légzésnél, bár az tény, hogy le szokott lassulni a légzésem benne). És ilyen a szupta kurmászana is, bár ott még sok a fizikai küzdelem, de ha benne vagyok a pózban, az már jó, és ha rendesen meglesz, az azt hiszem ugyanolyan boldogság lesz, mint a maricsászana B… Azt is szeretem, amikor egy ászana elkezd változni, ilyenek az utóbbi időkben a praszáriták és a maricsászana C. És hogy mi jelent kihívást? a fizikai fájdalom kezelése, elfogadása kihívás. És amit el kellene hinnem, az is az. Nem vagyok nagyon hajlékony, ezért a csavarások nem mennek igazán jól, az elején a pársvakonászana B, később a maricsászana D. És a hátrahajlítás… most már egy fokkal könnyebb, de még mindig kell hozzá lelkierő,bár annak, hogy változik, örülök.

BW: Fizikai szintről befelé haladva találjuk a finom testet. Az átjáró a két réteg között akár lehet a bandha/bandhák (izomzárak) is. Milyen tapasztalásaid vannak ez a szinten? Kedvenc bandha – bandhaworks-ön kívűl -?

Anita: Igen, a Bandhaworks abszolút szívcsücsök, ami pedig a többi bandhát illeti, nekem jobbára még csak fizikai szinten működnek, amikor működnek, leszámítva néhány alkalmat vagy pózt, amikor érzem a felébredő energiaáramlást – bőven van mit fejlődnöm ezen a téren is. A fizikai gyakorlásban elsősorban az uddijána bandhát érzem legjobban, de ha a 7/24-es gyakorlásra gondolok, akkor most a dzsalandhara bandhát választanám, annak ellenére, hogy a másik két bandhát kellene elvileg a nap 24 órájában tartanunk. Egyrészt úgy tűnik, elég sajátos a viszonyom a beszédhez, másrészt szavakkal dolgozom, és nagyon érzékeny vagyok a szavakra (is). Ha nem a megfelelő szavakat mondod ki a megfelelő embernek a megfelelő időben, azt nem tudod visszacsinálni, mert az érzelmi nyoma ott marad a másikban. Legalább a másikhoz intézett első szavaid legyenek kedvesek… vagy legalább semlegesek. Állítólag a spirituális fejlődés egyik eszköze lehet az, ha az ember fele annyit beszél, mint amennyire késztetést érezne; de ha már „csak” érett személyiséget sikerül kialakítani, az sem kevés, és ebben a jókor kimondott szavak fontosak lehetnek, hordozzanak akár pozitív, akár negatív üzenetet. Úgyhogy tartsuk a dzsalandhara bandhát is 24 órán keresztül J

BW: Azt hiszem ennél jobb végszót avagy végszótlanságot keresve sem találhatnánk. A dzsalandhara bandha legyen Veled utadon! Köszönöm az interjút!

Anita: Én köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy engem választottál és végighallgattál!

Ahimsa vs. satya

Ahimsa vs. satya

When we are introduced to the first two limbs of Ashtanga Yoga, namely Yama and Niyama, most of us immediately get caught up by the supposed contradiction between the first two Yamas. non-harming and truthfulness – what if our true words harm the audience? Should we tell the truth even if that hurts others or should we stick to Ahimsa by choosing a white lie?

It is important to clarify it in the beginning that Truth never hurts; truth or right knowledge is the main source of our happiness. How could it hurt to realize that we are eternal souls? How could endless joy, happiness and the realization that we are all equal and one cause suffering? But until we come to this level of understanding we have to deal with all kinds of challenges in our daily lives.

So actually if we want to find the root of this problem, we have to dig deeper and look beyond what we have believed to be true. According to Patanjali there are five varieties of thought patterns to witness which are: right knowledge (pramana), misconception (viparyaya), illusion (vikalpa), deep sleep (nidra), and memory (smritayah). Only right knowledge is the truth of the above mentioned five (and remembering of right knowledge of course). Therefore, if we have any information based on misconception that will never be Satya, even if we are convinced by our truth. And since we do not tell the truth in these situations, we might cause some harm, even though we have no intention to do so. Hence the first thing to consider before we start to speak is whether the information – what we are about to say – is valid or not. Right knowledge can derive from direct perception, from logical deduction, from a reliable person or from any other reliable source (such as the scriptures). So we should always be very critical about our presumed knowledge, and never forget that we shall not always believe what we see.

The following question often arises “So from now on, should I just tell everyone what I think of them in the name of truth? For example should I simply tell my neighbour that her shoes are horrible? Because that’s the truth!” When we catch ourselves criticizing other people’s actions or their appearance then we should stop for a short while and see whom we should be truthful with. Our opinions are obviously subjective and most certainly based on misconceptions, since they are contaminated by our emotions and by the effects of past events. So in such cases, it is important to be honest and tell the truth: confront ourselves with the fact that we have judged and criticized others. When we realize that we do not like someone or their behaviour then we should stop immediately, face the fact that we have become the victims of our bad habits again, then we should compassionately forgive ourselves and move on. And it is not the other person’s fault who has triggered our thoughts, so we do not have to say anything to them. We should be grateful for them to help us knowing ourselves a little better.

Another thought is whether we should bring others’ attention to their failures when they do not recognize them by themselves, especially when they are harmful or self-destructive. I got a really useful advice from Lakshmish during his lectures on the Yoga-sutras: when the person is not really close to you, then you should tentatively talk to them only once about your concerns, and when the person in question is your close family member or best friend, then you can warn them twice with compassion. But if they do not listen to you, then you should not mention it again, you have done all you could do, the rest is up to them.

Other main sources of the pain-causing-words are those when we have to admit our mistakes or when we have to tell that someone else caused some harm to others. So for example, should we tell when we did not do something we had been asked to? This first category is rather easy to deal with: In this case it is not the truth itself that causes pain but our deeds, which are not in accordance with the other Yamas and Niyamas. So the pain caused by confessing our mistakes is not the consequence of the truth, actually it is the backlash of the deed itself. If we cause lots of pain by admitting our actions, then the solution is not to keep them in secret, but rather to avoid any actions that might be painful for others. Naturally there will be a transition state, when we no longer perform these malefic actions, but still have to deal with the consequences of the ones we had done in the past. It is only temporary though; we have to accept it, and try to communicate with as much compassion and goodwill as possible.

What shall we then do when we haven’t done anything wrong but witnessed a crime? Should we tell it to the hurt party, for example when we know that their partner cheated on them? This is a more complex situation, so we have to consider the conditions such as time, place, the parties and the relations between them. Do not get involved in anything which is none of our business. If we do anyway, then we should always offer help, support and comfort, and try to avoid any unnecessary pain. When we see something that was intentionally hidden from us, it could be considered as involuntary stealing of knowledge, so it is in contradiction with Asteya from the Yamas. Therefore we should practice Aparigraha, and let go of the gained information by not using it against anyone.

So it is only possible to master Ahimsa in communication if we integrate all the other Yamas and Niyamas to our daily lives. Furthermore we should always check whether we really tell the truth or it is only the play of our mind and senses. Aim to make our environment purer and better by our words, even if their immediate effect is inconvenient, they should always be helpful in the long term. Always follow the truth, and one day the truth will follow you!

Astanga jóga és a Múla Bandha titka

Astanga jóga és a Múla Bandha titka

Az astanga jóga maga, – ahogy a nyolc ága is – az ahimszával (erőszakmentességgel) kezdődik. A nyolc ág közül a jama az első, az ahimsza pedig a legelső az ember mindennapi életében követendő alapvető erkölcsi, morális irányelvek közül. Ezt tartják az egész rendszer alapkövének, és a többi ág tartóoszlopának. Gondoljunk csak bele, hogy a szó gyökere, „himsza” erőszakot és agressziót jelent, és amikor az „a” betű elékerül, akkor kap ellentétes jelentést a kifejezés. Például az első jama lehetett volna ’béke’ is vagy ’gondoskodás’, de így sokkal inkább az erőszak minden formájának ellentétén van a hangsúly. Szándékosan, mivel az agresszió, mint az emberi természet elválaszthatatlan része automatikus túlélési reakció minden vélt vagy valós fenyegetésre vagy félelemre.

Velünk született hajlamunk az a tendencia, ami az agresszió kifejezésére irányul bizonyos körülmények között, ezért gyakran az érzelmeink által vezérelve indulatosan cselekszünk. Annak érdekében, hogy békére és megértésre leljünk, meg kell találnunk az utat, amely a saját erőszakosságunkon át vezet annak ellentétének segítségével. Tudatos állásfoglalásra és szándékra van tehát szükség, amely segít ezt az energiát megfordítani és az ’árral szembe’ menni; ellentétes döntést hozni, ahogyan ezt Gandhi vagy Martin Luther King is tette.

Pozitív értelemben az ahimsza gondoskodást jelent, rendkívül magas szintű, valódi, mély és tartós gondoskodást, azt a fajta törődést, amely a tested gondozásával indul, amikor lelkes és elkötelezett ászanagyakorlásba kezdesz. Érdekes módon ekkor a múla bandha és az ahimsza együtt található. Mindkettő alapvető gyakorlat, amely magában foglalja annak a hatalmas energiának a hasznosítását, amely mély hajtóerők formájában lakik bennünk. A múla bandha és az ahimsza átirányítja ezt az energiát a világi csatornák felől a spirituális csatornák felé, hogy előtérbe hozza, ami valóságos és igaz bennünk.

Az ahimsza és a múla bandha, mint két szövetséges találkozik a mindennapi gyakorlás során; sőt, rendszeres gyakorlással felfedezhető, hogy ez a két dolog egy és ugyanaz. A jógában, amikor kapcsolatba lépsz a testeddel, a központoddal, belépsz a múla bandha birodalmába, amely a gyökér(csakra) támogatójaként a gerincoszlop alján található. A légzés, a mozgás, és ebből a központból kiinduló testtartás egyfajta empátiát és hajlandóságot hoz, hogy légy nyitott magad felé. Ez vezet el ahhoz, hogy kapcsolatba kerülsz mindazzal, ami benned zajlik, majd ahhoz az igyekezethez, hogy mindezt meg is értsd. Ez az alapja mind az ahimszának, mind pedig a gyakorlásnak. Meg fogod látni, hogy az ahimsza elvének gyakorlati megvalósításához a múla bandhán is dolgozni kell, és ez fordítva is igaz.

Guruji sokszor hangsúlyozta, hogy milyen fontos a múla bandha gyakorlása és folyamatos tartása. Azt mondta, hogy a múla bandha a végbélnyílás összehúzása, amely kontrollt biztosít az elme fölött, ezért azt folyamatosan tartani kell. Egy korábbi konferencián Sharath Jois (Guruji unokája) elmesélt egy történetet azzal kapcsolatban, hogyan kért tanácsot Gurujitól egy számára nehézséget okozó résznél a negyedik sorozatban. Ezek az ászanák ellentétes testhelyzetek váltogatását követelik meg (pl. extrém nyújtás, majd feszítés) előzetes bemelegítés és a kézzel történő alátámasztás nélkül, ahogy az az első, második és harmadik sorozatban volt jellemző. Guruji ekkor azt mondta Sharathnak, hogy ennek a sorozatnak az elsajátítása csak erős múla bandhával lehetséges. Ez a történet világít rá az erős alap és középpont fontosságára, hogy sokkal szabadabban választhassunk mind fizikailag, mind lelkileg, és így ne ragadjunk le egy szokásnál vagy mintánál. Annyira a középpontunk, a belsőnk felé fókuszáltak és erősek leszünk, hogy még a legtávolabbi szélsőségek közötti választás is viszonylag egyszerűen fog menni. A múla bandhát azon képességünkként is meghatározhatnánk, amellyel könnyedén stabilak és a középpontunkhoz közeliek maradunk, hogy könnyedén meg tudjunk állni és másik irányba fordulni, ha szükséges. Az ahimsza ugyanezt az adottságot igényli, meg kell tanulnunk, hogyan reagáljunk kreatívan a bennünk rejlő erős vezérlő erőkre, anélkül, hogy vakon követnénk őket, vagy elutasítanánk a hatalmukat és azt az irányt, amelyet jeleznek és lehet, hogy fel kellene fedeznünk.

Az ászanák szempontjából az energia irányítása nagyon fontos, de érzelmi síkon még fontosabb. Amikor Guruji azt mondta, hogy a múla bandha kontrollt biztosít az elme fölött, akkor pontosan arra gondolt, hogy a használatához megfelelő mentális erő kell, hogy „leállítsuk” azokat a visszatérő és zavaró gondolatokat, amelyek eltérítenek attól az iránytól, amerre tartani szeretnénk. Fogékonysággal, éleslátó gondoskodással és határozott irányítással mindezt fel kell ismerni, amilyen hamar csak lehet. A múla bandha hiányában, a valódi belsőnk megismerése nélkül sosem lesz megingathatatlan kiállásunk sem olyan mentális érettségünk, amelyre szükség van ahhoz, hogy ne cselekedjünk tehetetlenül, a zsigerből jövő megérzéseinkkel ellentétesen.

A düh és a harag  több más erős érzelemhez hasonlóan hirtelen tör rá az emberre. Mielőtt eszmélnénk, már mondtunk vagy csináltunk valami olyat, ami ártalmas a valódi énünkre és/vagy másokra nézve. Erős alapokkal a múla bandha lehetővé teszi, hogy szétporlasszuk vagy harmonizáljuk ezeknek az érzelmeknek az energiáját és valami olyanná alakítsuk, ami jobb, a helyzetnek megfelelőbb, kreatívabb és előnyösebb számunkra. A trükk részben az időzítés; tetten tudjuk érni magunkat, el tudjuk engedni a neheztelést, hogy egy másik döntést hozhassunk? El tudjuk képzelni, hogy képesek vagyunk erre most, vagy tíz perc, egy óra, egy nap, esetleg tíz év múlva?

Részben az az oka annak, hogy az energiánkat kicsinyes és káros dolgokra pazaroljuk, hogy vonakodunk félelmeinkkel és a fájdalmainkkal idejében szembenézni, és kitartással, megfelelő (érzelmi) elkötelezettséggel változtatni magunkon. Másrészt pedig rég elfelejtettük, hogyan kell könnyedén boldognak lenni, az életnek örülni, hogy milyen az, amikor vidáman és kreatívan alakítjuk életünket vagy csak egyszerűen megállunk, veszünk egy mély levegőt és ráhangolódunk az adott pillanatra és arra, ami körülvesz minket.

Gyakran ahelyett, hogy pillanatról pillanatra tudatában lennénk a bennünk rejlő diszharmóniának, gyengeségeinknek, kiszolgáltatottságunknak, bizonytalanságunknak és érzelmi csupaszságunknak, elszalasztjuk a jelen izgalmait, örömeit és hagyjuk, hogy energiáink szétszóródjanak, az erőnk megfogyatkozzon, és elhagyja a testünket. Ilyen vagy olyan formában olyasmivel dédelgetjük magunkat, ami azonnal boldogságot ígér. És meg is győzzük magunkat, hogy most az egyszer ez rendben van így, megfeledkezve arról, hogy hányszor és milyen sok éven keresztül hagytuk, hogy hasonlóképpen „most az egyszer rendben legyen”.
Májá (tudatlanság vagy fátyol) bágyadttá tesz, megfosztva minket az idő múlásának érzékelésétől. Elképesztően meggondolatlanokká válhatunk, miközben az élet, amit élni akarunk elúszik mellettünk, mint a délibáb. Álmaink halványan felcsillannak az elérhetetlen távolban, ahhoz azonban szívfájdítóan közel, hogy valóságosnak érezzük őket. És mégis, az évek múlásával ugyanúgy eszünk, amikor nem vagyunk éhesek, iszunk és dohányzunk, vásárolunk, vagy tévét nézünk, számítógépezünk, hogy megfeledkezzünk minden fájdalmunkról és arról, hogy ez az egész milyen keservesnek és fárasztónak tűnik. Továbbra is taszítjuk magunktól az intimitást, ami után annyira vágyakozunk, mert még mindig személyes drámánk körforgásának rabjai vagyunk, amely rendkívül sok energiát vesz el, ezzel gátolva a fejlődésünket.

Alapvetően a múla bandha és az ahimsza közötti kapcsolat köti össze a gyakorlás fizikai, érzelmi és mentális aspektusait. Nem csak azért van szükségünk a múla bandhára, hogy tökéletesen könnyed legyen a hátraugrásunk. Azoknak a hátraugrásoknak kapcsolódniuk kell egy magasabb szintű felismeréshez önmagunkban. Vajon képesek vagyunk ugyanezt a kecsességet és erőt átvinni az érzelemvilágunkba, a magunkról alkotott énképbe, kapcsolatainkba, és még olyan alapvető dolgokba is, mint például az étkezési szokásaink? A múla bandha ahimszaként való alkalmazása adja azt a képességet, amellyel meg tudjuk szüntetni a távolságot kis halandó énünk és a között az énünk között, amely az Isteni természet egyedi megnyilvánulása, a Kozmikus Varázsló, a Népszerű Kalandor, egy Szent, aki hallatja hangját; az a valaki, aki igazán lenni szeretnénk.

Néhány példa arra hogyan változtassuk meg a prána irányát ragaszkodás nélkül amilyen gyorsan csak lehet, ahogy a szükség diktálja:
Haragból legyen megbocsátás, irigységből megbecsülés, félelemből hit, hangoskodásból figyelem, sóvárgásból elégedettség, irtózásból közömbösség, felszínesből mély, durvából finom, ítélkezésből együttérzés, kékből piros, pirosból kék, szűkösségből bőség, megfosztásból odaadás, perifériásból központi, eredendő szomorúságból és depresszióból pedig természetes öröm.

Forrás: http://davidgarrigues.com/articlemulabandha.html

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved