Olvasónapló: Az ihlető testmozgásról

aszana4

Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve (részlet)

Bevezetés

A Borzippai

Ez úgy történt, – mesélte több alkalommal Hábi-Szádi fiának Tahtúrnak, – hogy Indiában jártomban megtanúltam a brahminoktól bizonyos testmozgást, amelyről ők azt állították, hogy ihlet szállja meg tőlük az embert s olyasmiket lát és hall, amit nem láthatott, vagy hallhatott azelőtt.

Ihlető testmozgás

De csakis akkor, kizárólag csak akkor, – magyarázták ők nekem, – ha már túllépett a szerelmi forróságok idején. Jól megjegyeztem magamnak e dolgot, s vártam tehát. S mikor szervezetem, s vele életem alkonyúlni kezdett, s mikor már úgyis egyes tudós ulemmák hatása alá kerűltem, végre rászántam magam e gyakorlatra. Ez röviddel anyám halála után történt. Nyugtalan voltam, nem találtam meg a lelkem nyugalmát semmiben. Mestereim azzal próbáltak vígasztalni, hogy hiszen mindenki így van ezzel, s hogy lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell kűzdenünk.

A lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell küzdenünk

Csakhogy nálam ez rendkívűl nehezen ment. Gondolataim szerteszaladtak, sehogy se tudtam őket rendbeszedni, egyszóval nem tudtam én még mihez tartsam magam, s ettől az ihletettségtől sokmindent reméltem. Csakhogy e testmozgások semmiféle ihletet sem okoztak. – Mért nem? hogy van ez? – kérdeztem magamtól. – Talán még mindig nem vagyok méltó e gyakorlatra? – jutott eszembe a kellő gondolat. S íme, csakugyan. Egy gyönyörűszép parszi nőt pillantottam meg Hajderabad egyik városának egyik utcájában. Utána mentem. A hölgy bizonyos ligetek felé vette útját, oda, ahol nemrégen kóbor leopárdot fogtak a mahrattok hálóval. Ide is utána mentem s mikor egy gliciniás bokorhoz érkezett, eléje szaladtam, földig hajoltam előtte és így szóltam:

– Szép hölgy, nekem csodálatosan szépnek és okosnak tetszel, talán azért is, mert annyira hasonlítasz szegény feleségemhez. – A szép hölgy az árnyékban becsukta napernyőjét és így felelt:
– Úgy tudom, hogy szegény feleséged meghalt.
– Honnan tudod? – kiáltottam fel. – Kitaláltad? Jó szemed van, biztosan látszik is rajtam. Igen meghalt, – folytattam aztán elborúlva. – S azóta járom a világot s mindeddig a legszentebb tudománynak, a Gondolatnak akartam szentelni életemet.
– Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezi a hölgy.
– Amint megláttalak, rögtön tisztába jöttem vele, hogy mégse vagyok én még méltó bizonyos ihletett látomásokra, amelyek megvilágosítják az ember elméjét. Épp ezért arra kérlek, eszközöld ki atyádnál, hogy meglátogathassalak benneteket, – mondottam néki. A hölgy mosolygott.
– Az könnyű dolog lesz, – felelte.
– Oh, – mondtam én.
– Mert ne hidd, hogy nem ismerlek, – azt mondja. – Ismerlek én. Atyám Dsehár gépészmérnök.
– Oh istenem Dsehár? – kiáltottam fel. – Hisz az nékem jóbarátom.
– Lásd, ugy-e? – mosolygott rám a hölgy, de mint a napfény, mikor előbúvik a lomb mögül. – Atyám mutatott már téged nekem. A tető-feljáróban van ugyanis a műhelye s én egy alkalommal ott álltam és néztem, hogy dolgozik a találmányain. Mikoris apám így szólt: – Jó erősen nézz ki a kisablakon, mert ott jön az én jóbarátom, Hábi-Szádi, a gondolat embere.
Így szólt a hölgy, aztán biccentett nekem és elindúlt még mélyebben befelé a gliciniás ligetbe. Én pedig utána bámultam.
Ő viszont még vissza is fordúlt.
– Mit csinál a kisfiad Tahtúr? – kérdezi, mialatt napernyőjét újra kinyitja.
– Hát még róla is tudsz? – kiáltok fel én. – Oh szegény kis Tahtúr fiam. A nagyanyja neveli, a nagyanyja neveli, – feleltem néki. – Én pedig bolygok.

Mindez kora délelőtt történt. Délután pedig elmentem akkori mesteremhez, egy Hamuján nevezetű ulemmához, aki hosszú vándorlások után megint visszatért régi világába, Indiába, miután bejárta Tibetet s azóta a rejtélyes lélektan tanulmányozására szánta rá magát. De látott ő már sokminden egyebet is, ami e világon termett. Bejárta Észak-Amerikát, tizennyolc évet töltött Európában, sok időt töltött egy Schőndorff nevű német tudós társaságában s az ő révén tanúlmányozta Shakespeare-t, a híres angol költőt, továbbá Schopenhauer bölcselőt és némiképp még egy Bergson nevűt is, épp ezért, ítélete bizonyos dolgokban megbízhatóbbnak tetszett előttem, mint többi mestereimé. Elmentem hozzá és így szóltam:

– Boldogtalan vagyok, – mondtam néki.
– Mért vagy boldogtalan? – kérdezte Hamuján.
Erre elmeséltem kalandomat s hozzátettem, hogy ezekszerint, úgy látszik, méltatlan vagyok még az ihletett látomásokra s hogy ezért vagyok szomorú. Az ulemma nagyot nevetett.
– Kinevetsz? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy kinevetlek, – felelte ő. – Mert nem tudod, hogy mit akarsz. A gondolatot szereted-e, vagy az életet.
– Én tudom, hogy mit akarok, csak a szemem, meg a szívem nem tudja még, – válaszoltam én.
– Akkor várnod kell, míg a szemed és a szíved is megtudja, – mondá az ulemma. Aztán a fülemhez hajolt és szinte súgva mondta:
– A legnagyobb szenvedély dönti el.

Az élet útját a legnagyobb szenvedély szabja meg

– Mit? – kérdeztem én.
– Hogy melyik útat választja az ember, – felelte ő. – Némelyik megpróbálja, családot alapít s aztán hirtelen, mintha megőrült volna, eltűnik. Ismertem egy ilyen embert, Naszr ibn Takkár nevűt. Vagyonos volt, családos, aztán hirtelen fogta magát, elment Anatóliába, tehénganajt gyűjteni a parasztoknak. Itt egy kunyhóban lakik, a sakálok közelében, mert azt mondja, hogy néki nyugalom kell. Mikor egy nagyúr egyszer arra vitt autón s a véletlen összehozott vele az országúton, ahol éppen a száraz tehén-lepényeket szedegette tüzelőnek, Naszr ibn Takkár így szólt hozzánk, akit mint nagykereskedőt régen ismertünk: – Lelkemnek nyugta az én legfőbb kincsem, az ér legtöbbet nekem, ezért ne csodálkozzatok rongyaimon és ne vegyétek rossznéven, ha máris visszavonúlok magányomba. – S ezzel mellén keresztbetéve karjait, mélyen meghajolt előttünk és elment.

Ezt mesélte nekem ama Hamuján s e szavai nagyon megrendítettek engem. Máris valami hidegség szállott meg tőle s azon igyekeztem egész éjszaka, hogy szívemnek ezt a hidegét meg is őrizzem. És mondhatom, ez majdnem sikerült is nekem.
Valami tiltakozás nőtt ugyanis nagyra bennem ezen az éjszakán, végzetes ellenkezés az ellen, amit eddig valóságos életnek neveztem.
– Vannak akiknek a valóságos élet nem is való, akiknek sokkal inkább való a pótléka, példáúl a művészet, vagy az életről való gondolat, – határoztam el.

Akiknek nem az élet, csak a pótléka való

S annál is inkább, minthogy én Dsehárt kéjelgő, könnyelmű s amellett zabolátlan embernek ismertem s épp most vállaljak vele valamiféle közösséget? Iszonyodtam ettől.
– Kedves ember, de végzetesen izgága, garázda és zabolátlan, – gondoltam magamban, – s épp olyankor kerüljek össze vele, mikor zűrzavaraimtól akarok megszabadúlni?
De másnap, a déli forróság idején mégis elmentem hozzá. Így szóltam:
– Testvér, találkoztam a lányoddal, és, úgy látszik, nagyon hatott reám. Talán túlságosan is. Az ilyen ember mint én, annyi mindent vár az ilyen találkozástól! Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha irányt mutatott volna az életemnek.
Dsehár, szokása szerint egy besötétített szobában heverészett és majdnem egészen meztelenül. Őrölt beléndek-maggal fűszerezett pisztáciás süteményeket evett.

A beléndek

Erről azt állította, hogy nemcsak a tagjai könnyebbülnek meg tőle, hanem a lelke is. Nagy távolságokat jár be tőle képzeletében – s olyan súlytalan, minden fáradtsága megszűnik tőle. Engem is mindig kínált vele, mondván, hogy ne töprengjek annyit, vessem én is bele magam az ártatlan élvezetekbe, meglátom, mennyivel jobban fogom érezni magam. (Ő útálta a tudós ulemmákat, de a brahminokat is ugyanúgy.) Most is kínálni kezdett. Elémtette a türkizekkel díszített és ezüsttel berakott süteményes tálat és így szólt:

– A mindenit neki. Mért nem eszel már te is ebből? – S mikor állhatatos konoksággal a fejemet ráztam, ezt kérdezte:
– Kora reggel találkoztál a lányommal? – Bólintottam.
– Persze, mikor én nem vagyok itthon, – felelte sajátmagának. És nagyot nevetett. – És mondd csak, a gliciniás ligetben, ugy-e, ott, ahol leopárdot fogtak a mahrattok? – Megint bólintottam.
– Ez is természetes – mondotta ő igazán könnyedén. – Fene tudja, mi leli az én lányomat, – folytatta, – már húsz éves és mégsem akar férjhez menni. Viszont bolondúl a hindukért, hallottál már ilyet? Minthogy ő modern szellem. Amerikától tanúlja a módját. – Nem értettem e szavait és ezt meg is mondtam neki.
– Nem is kell, hogy értsd, – azt mondja. – Én ilyenkor a beléndektől fecsegek, – folytatta, – ezt is tudom. Egy szó, mint száz: ne törődj az én lányommal, az a tanácsom. Barátom vagy, tehát azt mondom, hogy ne törődj vele. – Mintha kezdeném érteni a dolgot.
– Miért ne törődjem vele? – kérdeztem tőle. – Talán, mert mást szeret?
– Mondjuk, hogy azért, – felelte Dsehár.
– De hátha engem is hajlandó volna egy gyűszűnyi keveset szeretni.
– És ezzel te beéred?
– Tapasztalt ember vagyok testvér, – feleltem én. – Megjártam Abesszíniát s azóta talán többet is tudok az életről, mint addig tudtam. Ezenfelül pedig szürkül már a szakállam is.
– No és, – kérdezi ő.
– Vagyis rájöttem testvér, hogy mi lett volna fontos nekem egész életemben. Nem az, hogy engem szeressenek oly nagyon, hanem, hogy én szeressek oly nagyon. Sőt, mondok még valamit. A magány és az áldásthozó szenvedés legmélyére kell eljutni ahhoz, hogy az ember odáig érkezzen el, addig a pontig, ahol én vagyok.

Az a fontos, hogy én szeressek

Mert én már azt mondom: legyen akár tisztátlan életű, csak én szeressem. És most hallgass ide rám. Éppen Abesszíniában történt velem, a feleségem halála után, hogy egy erdei ösvényen egy elvadúlt, csúnya koldús állta utamat, aki hirtelen dühvel rázta felém a botját. Adtam néki alamizsnát, aztán azt gondoltam: hátha Allah úgy rendelné, hogy ezt szeressem, hátha úgy rendelné.

– Mit akarsz Allahtól? – jegyezte meg Dsehár megvetőn.
– Ezt csak úgy mondom, szokásból, – feleltem én. Dsehár pedig elrévedve hallgatott, a szemei tompa kifejezésűek voltak. Végül is így szólt:
– Akármit beszélsz is, én csak egyet mondhatok neked: óvakodj a lányomtól. És hogy mely okoknál fogva? Én annyi mindenféléről nem fogok nyilatkozni előtted, még ha a lukutatétől meg beléndektől fecsegek is. Hogy mely okoknál fogva óvakodj tőle? Nézd csak. Te magános töprengő vagy s ha estefelé a házak között bolyongsz és felnézel a lámpafényes ablakokba, nyílván azt gondolod, hogy íme, milyen barátságosak azok a fények ott fenn, ott nyílván egyszerű emberek laknak, akiknek egyszerű az életük is, mert nem töprengenek. Ezek tehát nem keresik az életük célját, mert céljuk az, hogy éljenek. Holott hát jóbarátom! figyelj csak ide! Ezek mögött az egyszerű fények mögött olyan bonyolúltságok vannak olykor, legtöbbször, amelyekről nem is álmodol.
– Példáúl milyen bonyolultságok? – kérdeztem én.
– Példáúl vegyünk engemet, meg a lányomat. Mi vagyok én neked? ki ez a Dsehár meg a lánya? hát nem mind a ketten épp ilyen egyszerű emberek vagyunk számodra? Azt hiszed, nem tudom? Mert mi vagyok én hozzád képest? Igaz, Grenoble-ban tanúltam, no de csak gépészmérnök vagyok, miféle egetrázó gondolataim lehetnek nekem? Gebr vagyok, vagyis parszi s bár néha felveszem a hármas övet, de azért hitehagyott ember vagyok, akit övéi eltaszítottak maguktól, parázna özvegyember, aki, amellett, hogy van egy felnőtt lánya, a fürdős lányokat úgy eszegeti… de nemcsak a fürdős lányokat! tiltakozom! az útjába eső ringyókat és az útjába nem eső titkos hölgyeket egyaránt. Mert mi az nekem? Úgy eszegetem valamennyit, mint más a lukutatét… – mondotta még s itt elnevette magát. Nagyot nevetett.
– Csakhogy én lukutatét is zabálok, meg asszonyokat is, – folytatta s megvillogtatta nagyon hegyes és vakítóan fehér fogait. – Egyszerű az életem igaz-e? Falom a magamét, meg a másét, mint az állat s a célom csakis az, hogy éljek. Ezzel szemben micsoda bonyolúltságok vannak itt is! Gyönyörű leányom, Sztratíra úgy tesz, mintha nem tudná, hogy én mit művelek. Csakhogy én tudom, hogy ő tudja és úgy teszek, mintha nem tudnám és azt se, hogy ő mit művel. Csakhogy én azt is tudom. Viszont ő is sejti, hogy én tudom. S így aztán boldogan élünk egymás mellett és így is beszélgetünk egymással. Képzelheted. Igaz, hogy néha már a szemünk is majd kiugrik, annyit hazudunk egymásnak.
– Hogy lehet így élni? – kérdeztem én. – Nem kell ebbe belebolondúlni? Különben is, hiszen te olyan vagy, mint a tigris, hogy bírod ezt kitartani?
– Hja barátom, jó barátom! Tegere qui sis interim adiuvat, vagyis néha eltitkolni, hogy mi vagy, az lesz jó neked, – így valahogy mondotta Syrus, aki hagyományaitok szerint hamita rabszolga volt és tudott arabul is. Igaza volt Syrusnak. Mindennek van héja és te se jársz meztelenűl, de a lelked se járjon meztelenűl az emberek között. Egyszer Bombayban leszálltam az autóbuszról és épp ott volt egy fa. Így szóltam tehát magamhoz: – ennek a fának is van kérge, amely megvédi őt a kűlvilágtól és te kéreg nélkűl akarsz élni?

A fának is van kérge

Neked is meg kell védened magad, hogy a lelked tövéig ne hatolhasson emberi tekintet. És Sztratírának is! Ezt az utasítást adtam ki magamnak és azóta így élünk, – mondotta Dsehár.
– Szóval állandóan leplezők vagytok? – kérdeztem én.
– Nem én vagyok a leplező. Az igazi nagy leplező, a példaképem már nem is él szegény.
– Ki volt az? – kérdeztem tőle.
– Azt nem mondom meg, – felelte Dsehár. Majd így folytatta:
– Egyszóval te belebolondúlnál a leplezésbe. Megértelek. Sztratíra szép lány, ebben is igazad van. Mégis arra kérlek, légy sajátmagadhoz barátságosabb és ne igyekezz a közelébe jutni, – fejezte be intelmeit a gépész.

•••

– Nem, nem, mindez megintcsak visszarángatna a zűrzavarba, a viszontagságokba, a bizonytalanságba és kicsinyességbe, – gondoltam magamban. – Az ember azt reméli, hogy a szerelem, még hozzá az alázatos szerelem, a megtört lelkeké majd megmenti mindettől, – de nem! Csakis a gondolat menthet meg minket a hétköznapok zűrzavarától s az az ünnepi fény, amely nyomában olykor az emberi szívekben támad s az a fegyelem, amelyet benne csakis a gondolat képes megvalósítani. – Erre a végső elhatározásra jutottam.
Egyszóval, úgy látszik, mégiscsak úrrá lett szívemben az önmegtartóztatásnak az a végzetes hidege, amelyet mesteremben, Hamujánban is annyira csodáltam. S ezt meg is mondottam neki. Ő nem igen bízott bennem még akkor sem, de én annál biztosabb voltam már akkor a dolgomban. S annál biztosabb lehettem, minthogy a következő történt velem:

Úgy látszik, a gúnyos természetű Dsehár felhasznált engem a lánya ellenében és elmondta neki, mennyire rajongok érte, mert két nappal a nála tett látogatásom után éjjel egy órakor autó állt meg a lakásom előtt és háziasszonyom, egy hindu kereskedő özvegye alig hogy magára kapta száriját s rémülten jött jelenteni, hogy egy arannyal átszőtt ruhájú férfi keres engem. A férfi mélyen meghajolt előttem s átadott egy lepecsételt, szantálillatú borítékot, amelyben egy Pandiász nevű hindu hercegnek sajátkezű levele volt neszkhi-irással írva s elég téveteg perzsa nyelven. Egyébként igen udvarias levél volt. Hogy ő nem látogathat meg engem a háziasszonyom kasztja miatt, de minthogy fontos és sürgős beszéde volna velem, tehát arra kér, jönnék el talán, ha nekem is úgy tetszik, most éjszaka udvarmesterével hozzá, mármint az autóján. Körűlbelül ennyi állt a levélben. S ami még fontosabb, utóiratúl az volt odatéve: – oh Hábi-Szádi, isteni mester, valaki nagyon rajong érted, tehát kezedben van most az életem. – Udvarmestere azt is közölte velem ugyancsak perzsáúl, hogy ura saját öltözetét adatta rá, hogy ezzel is kifejezze tiszteletét.
– Hol van a herceg nyári laka? Nem a gliciniás ligeteken túl? – kérdeztem én.
– Oh igen uram, közvetlenűl azokon túl, – felelte a díszes öltözetű fiatalember.
– Ott, ahol a mahrattok leopárdot fogtak? – folytattam a kérdezősködést.
– Oh igen ott, ott, éppen ott, – felelte lelkendezve. – A mi parkunkban fogták a nyerges lovak istállója mellett, én is láttam, igen vad leopárd volt, – tette hozzá villogó szemmel.

Erre hát leűltem s megírtam válaszomat a hercegnek, ugyancsak perzsa nyelven. (A kűldöncöt hellyel kínáltam meg, de ő állva maradt, mondván, hogy ura utasította őt, hogy semmiképp sem űlhet le jelenlétemben.) Ilyesmit írtam a hercegnek:

Fenség, nálunk az a szokás, hogy a kedvességet és udvariasságot ugyanúgy szoktuk viszonozni. S a gondolkodók nálunk bölcselettel szokták leróni köszönetüket. Ezt teszem én is. Tehát:
Tegnap a városban s a városon kívül bolyongtam s egy temetési menetbe keveredtem. Gondoltam: velük megyek én is. A menet a kereskedők utcáján vonúlt s a kereskedők elhúnyt társuk iránti kegyeletből sorra vállukra vették a színes halotti láda rúdját, gépiesen, szórakozottan s egyik a másik után felváltva vitte néhány pillanatig, aztán eloszoltak, mentek ügyes-bajos zaklatottságaik után. De én tovább mentem a halottal egészen a hegyi temetőig.
A halottat letették megásott sírjába s ahogy nálunk, muzulmánoknál szokás, oldalt, ferdén ráfektették a gyolcsba bugyolált halottra a léceket, ezeket gyeppel, mohával gondosan teletömködték, hogy föld röge ne férhessen be hozzá, – mondom, nagyon gondosan! egymást nógatva, nehogy valahol rés maradjon… A földön ültünk valahányan s mikor elvégezték dolgukat, mikor már be is hantolták a sírt, felemelkedtek és elmentek dolgaik után, de én még ott maradtam. Én is felálltam ugyan, de egy bokor mögé húzódtam. Következett a benedikció.
Az imám egyedűl maradván a halottal ott űlt még egy ideig fejfája mellett s elrecitálván Koránunknak idevonatkozó szavait így szólt hozzá: – most elhagytak téged testvérem véglegesen, én szólok hozzád utoljára az emberek közűl, most aztán igazán magadra maradtál! ezentúl tehát Allah kezében vagy és Mohammedünk sugárzásában, áldott legyen az ő neve! Ámin. – Ezzel mellén keresztbe kulcsolván karjait meghajolt a fejfa előtt, aztán felemelkedett és ő is elment.
Ekkor én léptem oda az ismeretlen halotthoz és meghajolván előtte a következő himnuszt mondtam el sírja felett:

A halál és szerelem himnusza

– Halál és szerelem, ti előttetek eloszlik napjaink zűrzavara s az ember azt gondolja magában: – meddig élek, meddig énekelhetek még e napsütötte földön, a fáradalmak, civódások és vérengző marakodások országútján? mikor úgyis csak néhány pillanat ez azon óriások gondolatában, akiknek szeszélye létezésünket vezérli, amilyen az Idő és a Sors. Halál és szerelem, tőletek megdermed a lélek s ámúlva tekint eddigi küzdelmeire, minthogy előttetek aprósággá törpűl mindaz, amit a rövidlátás mutatott neki örömnek és fájdalomnak. Előttetek megrettenve kezd eszmélkedni az ember s oly nagyarányú akarna lenni ezentúl mint az a hadvezér, aki csekélységnek mondotta a kabilok vesztét ahhoz képest, hogy azt kiálthatta ki a világnak: – győzelem és győzelem! Helyes ez? nem helyes? ki tudja megmondani. Teli vagyok kételyekkel.

Megszabadúlni a zűrzavartól és kicsinyességtől

De te nem kételkedel többé oh ismeretlen halott gyeppel torlaszolt sírodban, a kétely eloszlott felőled s a léleknek az a visszás zűrzavara, amelyben a mi napjaink telnek. Oh áldott békesség! Békességnek tava, – minek a zűrzavar?
Ezt mondottam a sírnál, aztán én is elmentem onnan. – Vajon emlékezni fogok-e ezekre a pillanatokra, vajon képes leszek-e minden órámban hallgatni e pillanatok intelmeire? – kérdeztem magamtól.

S mármost mért is írom én néked mindezt kegyelmes Herceg?
Mert éppen előző napon láttam én valakit és épp abban a ligetben, amely távoli, tómelletti nyári lakod felé vezet, vagyis azon a tájon, ahol leopárdot fogtak a mahrattok. S mikor megláttam az illetőt, ugyanazt gondoltam, amit az ismeretlen sírja előtt. Minek élek és meddig élek még? – kérdeztem magamtól akkor is és máris megfogadtam, elképzeltem, hogy én semmiért se tudnék haragudni rá, mert mindaz, amiért haragudhatnék, csekélység ahhoz képest, amit iránta érzek.
Ezt gondoltam akkor, de másnap s épp e temetés után már némi módosulás állott be efajta gondolataimban. Mert: én ugyan igyekeztem útamon túljutni a nap viszontagságain s a rövidlátáson is, amelyet azok sugallnak, de be kellett látnom, hogy mesteremnek, a nemzetségedből való Hamuján ulemmának van igaza, minthogy úgy a szerelem, mint a halál mementója csak ideig-óráig szerzi meg nekünk zűrzavarainktól, hétköznapjaink túlbecsüléséből való megszabadúlásunkat.

Szerelem helyett gondolat

A percek ugyanis újra behálóznak minket saját kicsinyességünk hálójával. Én a gondolat embere vagyok Fenség és az is akarok maradni, vissza kell tehát térnem hozzá, vagyis abba a világba, amelyhez majdnem hűtlen lettem s amely lelkem nyugságát sokkal többször és tartósabban teszi számomra lehetővé.
Épp ezért elhatároztam, hogy soha többé nem megyek a glicíniás ligetbe, arra a tájra, ahol a mahrattok elfogták a leopárdot. Épp ezért kegyes meghívásodnak sem tehetek eleget. Ha tehát mindezek után mégis találkozni óhajtanál velem, méltóztassál e célból más helyet megjelölni. Földig hajol Előtted: Hábi-Szádi, bölcselő.

Körülbelűl ennyi volt a herceghez írt levelemben. Kinn már javában hajnalodott, mire készen voltam vele. S a fiatal udvarmester mindezideig ott állt díszruhájában a két gyertyám előtt s valahányszor reátévedt pillantásom, mindig mosolyogni láttam. Magam pedig e gyertyák lángjába néztem és azt gondoltam: – néha mégiscsak győz az akarat, igen győz! – S úgy éreztem, hogy most végre nyugodt vagyok és rendíthetetlen, mert minden vágyakozást végre csakugyan száműztem a szívemből.

•••

S íme csakugyan.
Másnap délben keltem s mondhatom tisztúltabb elmével. Aztán elvégeztem azokat a tornagyakorlatokat, amelyekre valamikor a brahminok tanítottak s amelyeknek állításuk szerint soha nem hallott nevek és soha nem látott világok rajzása szokott következménye lenni. S íme máris mi történt velem.

Először is mintha keresztény templomból harangzúgást vélnék hallani. E harang megint a halálra figyelmeztetett engem, hogy szinte felkiáltottam: – minek figyelmeztetsz? nehogy elbízzam magamat? – Mert kongásából ez a szó hallatszott ki egészen világosan: – kölcsönkapott fény, kölcsönkapott fény! – Aztán valami ódon faltöredék, valami toronyféle állott szemeim elé, majd hirtelen ezt a szót súgta valaki kétszer is a fülembe, hogy: Borzippa.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó, mivelhogy én ezt még soha és sehol nem hallottam.
Felöltöztem tehát és anélkül, hogy bármi ételt vennék magamhoz, elmentem Hamuján filozófust meglátogatni. S elmondottam néki persze úgy a harangzúgást, mint ezt a furcsa szót.
Szavaim annyira meglepték, hogy szinte belesápadt.
– Te, úgy látszik, csakugyan nekemvaló vagy, – mondta bevezetésűl.
– Ezelőtt harmincöt-negyven évvel ugyanis én is ezt a szót álmodtam, – folytatta Hamuján, – azzal az érzéssel, hogy ez valami város, amelyet régen ismerek, holott nem hallottam se a nevét, se a hírét soha. És mégis az volt az érzésem, hogy valamiképp odavaló vagyok talán, vagy ott is születtem? Elmentem tehát az angol konzulhoz, akit nemrégen keleti filozófiára tanítottam és megkértem rá, írjon Angliába, ott biztosan akad ember, aki tud erről valamit. Néhány hónap múlva meg is jött a válasz, hogy Borzippa egy őskori város volt, az akkori csillagászok és mágusok világának központja és bizonyos romjai mindmáig megmaradtak.Bolyongásaim közben aztán el is vetődtem Hillah városába, amely a régi Borzippa közelében épűlt s persze meglátogattam azokat a romfalakat is, a tornyot, amelyet te ma reggel láttál és íme azok tényleg megfeleltek álmom képeinek. Minthogy pedig szüleim kóbor emberek voltak, én magam pedig úgyszólván talált gyerek, akit hindú parasztok neveltek fel s miután most te is ilyet álmodtál, mégis azt kell hát hinnem, hogy talán csakugyan onnan származom s netán ama régi emberekhez is van valami közöm, – no de mindegy. Arra kérlek tehát, nevezz engem ezentúl gondolataidban Borzippainak, de ne közöld ezt senki mással, mert az én nevem mindenki számára továbbra is: Hamuján, a gondolkodó. És most folytassuk a tanítást.

Ezt felelte nekem a Borzippai és ez a bevezetés Tahtúr fiam ahhoz, amit majd hallani fogsz.

Az Astanga vinyásza jóga nem hatha jóga

gurujis

Gyakran kerül érdeklődés középpontjába Pattabhi Jois ászana-rendszere: honnan ered és hogyan fejlődött az évek során, ugyanakkor a diskurzusok során kevesen helyezik bele Guruji rendszerét az Astanga (nyolcágú) jóga egészébe, ami egyike a hat orthodox indiai filozófiai irányzatnak (darshana).

Guruji mindig azt mondta, hogy amit ő tanít, az az eredeti Patanjali jóga.

És hogy miből következik mindez?

Napjaink tudósai úgy vélik , hogy az ászanagyakorlás elsőként a Hatha jóga irodalmában – mint a Hatha Yoga Pradipika vagy a Gheranda Samhita – nagyjából 1000 évvel ezelőtt jelent meg, éppen ezért merül fel Patthabi Jois ászana-rendszerével kapcsolatban a kérdés, hogy az vajon ősinek vagy inkább modernnek tekinthető, esetleg egy ősi gyakorlás modern verziójának.1

Az indológusok általánosan úgy gondolják, hogy Patanjali a Hatha jóga szövegeinek megjelenése előtt mintegy 1000 évvel élt, így Guruji állítása Patanjali eredeti tanításaival kapcsolatban a nyugati tudósok szemében kissé ellentmondásosnak tűnik.

Guruji a tradicionális Patanjali jógáról, gurujától, Krishnamacharya-tól tanult, aki a Yoga Korunta bölcsességét adta tovább tanítványának:

“Rama Mohana megtaníttatta velem az egész Yoga Gurandam-ot (Yoga Koruntát) gurkhali nyelven. Ez a terjedelmes mű Patanjali Jóga szútráját dolgozta ki aprólékosan, és látta el kommentárokkal, amikre a Szútrák tömör megfogalmazása miatt volt szükség. A Yoga Gurandamban a különböző jógapózok és mozdulatok vannak világosan leírva és értelmezve. Csak azután értheti meg Patanjali Jóga szútrájának belső jelentését és esszenciáját bárki is, miután tanulmányozta ezt a könyvet.” 2

Guruji szerint a Yoga Koruntában volt először megemlítve a drishti, bandha, vinyasa – mint az astanga jóga “alapelemei” –  és itt lettek először csoportosítva az ászanák azok terápiás, tisztító vagy erősítő jellegüknél fogva.

Tudomásunk szerint a Yoga Koruntán kívül nincs egyetlen egy másik szöveg sem, amelyik megmagyarázná az ászanák szerepét és gyakorlását.  Bár maga a mű – úgy tűnik, hogy – elveszett, tanításainak bölcsessége Krishnamacharya és tanítványain keresztül továbbra is virágzik a Vini jóga, Astanga Vinyásza jóga és az Iyengar jóga segítségével.

Létezett ugyanakkor néhány más, korai szöveg, ami ászanákkal foglalkozott – mint Nammalovar Tirumantiram-ja ( 5. Század) vagy a Yoga Yajnavalkyasamhita ( Kr.e. 2 – Kr. u 4 század). Ezeknek a szövegeknek a fordítása azonban csak nemrég látott napvilágot, keletkezésük ideje pedig vitatott. Nemrégiben az Indus-völgyi civilizációk tanulmányozása céljából folytatott régészeti ásatások közben találtak jóga ászanákat ábrázoló, mintegy 4000 éves pecséteket is, így már nem meggyőző az ászanák felbukkanását a Hatha jóga középkorból származó szövegeiben keresni.

Az ászanák mindig is a hindu kultúra részei voltak. Egy társadalomban, amelyik székek helyett mindig a földön ült, különféle ülő pózok természetesen adaptálódtak. Különböző ászanákat adaptálódtak a  különböző tevékenységekhez – például a “baddha konasana” cipészpóz néven is ismert – ugyanis ilyen pozícióban készítették és javították a cipészek a cipőket – lábfejeiket használva munkapadként. Ami szintén ismeretes, más pózok alkalmasak meditációra és légzőgyakorlatok (pranayama) végzésére, zenélésre vagy éppen a különböző rituálék elvégzésére – ezek a hindu kultúrában már időtlen idők óta használatosak voltak. Éppen ezek miatt tűnik furcsának bármilyen szövegben ászanák után kutatni, vagy valamelyik szövegből származtatni őket. Egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy zene sem létezett mindaddig, amíg valaki el nem készítette az első kottát.

De nem csupán az ászana volt az élet része:  a jóga és az ayurvéda tudománya Dél-Indiában szorosan összeolvadt. Krishnamacharya és Guruji egyaránt testvértudományoknak nevezte őket, és mindketten elmélyülten kutatták ezek kapcsolatát, összefüggéseit. Krishnamacharya a Dél-Indiai bölcsességek forrásához kapcsolódott, Tamil bölcsek és a Nath jógik vérvonalához.

De félretéve a kor és eredet kérdését, észrevehetjük, hogy eltávolodtunk egy sokkal fontosabb kérdéstől:

Az Astanga jóga Hatha jóga, vagy a Patandzsali jóga valami egészen más?

Norman Allen:

“…ha az emberek egyszerűen Hatha jógának hívják, az rosszabb, mintha Astanga jógának nevezik, sokkal rosszabb. Felmerül a kérdés: nevezhetjük-e a Patanjali jógát rendszernek még akkor is, ha egy konkrét ászana leírásáról sincs benne szó ?!)”

“…a Hatha jógik különböző gyakorlatokat végeztek, hogy testüket a felszabadulás eszközeként tudják használni.Kristály tisztaságú és keménységű test elérésére törekedtek. Át akarták alakítani a testüket abból a célból, hogy az lelkük valódi hordozó-eszközévé váljon. Láttuk őket Pondicherryben : átvágták az ínszalagot a nyelvük alatt,  hogy megakadályozzák a szómának, az “élet nektárjának” lecsepegését és elpazarlódását. Extrém módon alkalmazták a brahmacharya-t, például nem mehettek és üríthették ki beleiket bármikor – ez Hatha jóga. A Nap és a Hold, Shiva és Shakti összeolvadása; ez az, amit láttunk. Valószínűleg nem foglalkoztak volna a hatha jógával, ha nem tudták volna, mi is az. “3

Guruji a Hatha jógára Észak-Indiai jógaként tekintett, és teljes mértékben lebeszélt minket arról, hogy azzal foglalkozzunk, finoman célozva arra, hogy némely gyakorlat inkább visszahúzó hatású. A hatha jóga az ászanákon és a légzőgyakorlatokon kívül mudrákat (kéztartásokat) és kriyákat (tisztító célzatú gyakorlatokat) használ: például a saját vizelet elfogyasztását, a test hamuval való befedését, a nyelv alatti ínszalag átvágását stb. (lásd: Hatha Jóga Pradipika és Gheranda Samhita)

Szóval mégis mi az ászana szerepe az Astanga jógában – mi az, ami annyira megkülönbözteti a Hatha jógától?

Jógikus szókincsünk Hatha jóga szövegekből származik – nádik, csakrák, kundalini – ezek egytől egyig Hatha jóga fogalmak. A Hatha jógi durva fizikai és szubtilis testének tantrikus, eksztatikus megtapasztalására törekszik a különböző gyakorlatokon – például ászanákon – keresztül, és végső célja nem más, mint megszabadítania önmagát mindennemű kötődéstől és összeolvadni a magasabb tudatossággal.

A hatha jógában szó esik fizikai és szubtilis test átalakítása által a prána és apána egyensúlyba hozásáról, a kundalini felébresztéséről, csakrák nyitottá válásáról, az istenivel való aktív és eksztatikus egyesülésről. Ahogy a fentebbi Norman Allan idézet is rámutatott, a Hatha jóga útja aszketikus és Guruji éppen ezért nem tartotta követendő módszernek.

A szamádhi fogalma Patanjali jógájában mély koncentrációként vagy elmélyedésként van definiálva. A szamádhi állapotának elérése az ashtanga jógában 8 lépcsőn keresztül van leírva . Az első négy lépcső alkotja a gyakorlás “külső” ágát, a következő négy lépcső pedig a “belsőt”.

A külső ágak felkészítik a jógit az ülő meditációra. Ezek a test és elme gyógyítását, megtisztítását és erősítését célozzák meg. Amikor a test és elme megszilárdul, kezdődhet a gyakorlás belső folyamata.

Amíg a Hatha jógik eksztázisra törekszenek, mint gyakorlásuk közvetítő erejére, addig a Krishnamacharya által felvirágoztatott Dél-Indiai hagyomány befelé figyelő út –  az elme lecsendesítése céljából. Az ászana ebben a kontextusban terápiának tekinthető – felkészülés az ülésre és a magasabb szintű belső gyakorlatokra.

“Krishnamacharya azt mondja, ez a jóga “ashastra-shastra-chikitsa”,  ami azt jelenti , műszer nélküli operáció. Nagyon óvatosan és gondosan kell gyakorolni, mindenféle külső beavatkozás nélkül, mivel a test önmaga az az eszköz, ami az operációt végrehajtja.”4.

Amíg Krishnamacharya idősebb korára vált terapeutás munkája kapcsán ismertté, maga a terápia téma a kezdetektől fogva része volt tevékenységeinek.  Alapos ayurvéda ismeretei átitatták jóga oktatását.

Guruji is foglalkozott gyógyítással. Egyetlen könyve, a Jóga Mala a jóga terápiáról szól. Dolgozott tudniillik egy ayurvedikus kórházban Mysore-ban és az orvosok rengeteg olyan pácienst küldtek hozzá, akiket kórházi körülmények között nem tudtak meggyógyítani, így rengeteg tapasztalattal rendelkezett.

Krishnamacharya szerint a Jóga szútra második fejezetének első szútrája szól a terápiáról:

tapaḥsvādhyāyeśvarapraṇidhānāni kriyāyogaḥ II.1.

A tapas (tapas = önfegyelem, lemondás) szó sok mindent magában foglal: pl. étkezési szokásaink megváltoztatását, de ugyanúgy a pranayama és az ászana is részei a tapas-nak… Krishnamacharya az ászanát a svadhyaya (svadhyaya = önvaló tanulmányozása, önismeret, önmegfigyelés, írások tanulmányozása) alá is sorolta, hiszen az ászanák gyakorlásával sokmindent megláthatunk és megérthetünk  önmagunkkal, működésünkkel kapcsolatban.4

Patanjali így folytatja: a jóga gyakorlásával megszabadulhatunk a szenvektől (klésa – szenvedésünk okozói) és elérhetjük a szamádhit.

Gyakran szó esik arról, hogy a Patanjali féle jóga nem úgy értelmezi az ászana gyakorlást, mint ahogyan az ma ismeretes. Ő arról a szilárd és kényelmes pózról beszél, ami a sikeres pranayama gyakorláshoz és a 8 lépcsős út magasabb szintű (belső) gyakorlásainak elvégzéséhez szükséges. Habár Patanjali nem részletezte különösebben, de az ászana gyakorlás az önfegyelem ( tapas)  kategóriája alá esik – erőfeszítések árán elért megtisztulás.

Guruji úgy vélte, hogy a padmászana (lótusz póz) a legfontosabb póz – a tökéletes ászana pranayama és meditáció végzéséhez. A legtöbb indiai számára nem okoz nehézséget ebben a pózban ülni – hiszen a földön ülés kultúrájról beszélünk (bár ez a tendencia azért az utóbbi időben változott).

Azonban a nyugatiak számára ez egy nagyon nehéz ászana. Sok támogató jellegű póz gyakorlására van szükség ahhoz, hogy ki tudjon alakulni a szilárdság és kényelem ebben az ászanában.

A képzeletbeli nagyító alá Pattabhi Jois tanítványai közül néhányan az ászanát helyezték, és tették mindezt olyan mértékben, hogy a nagy közönség számára úgy tűnhet, hogy az Ashtanga jóga tradició a Hatha jógához, vagy azon egyéb irányzatokhoz tartozik, amelyeknél a fizikai gyakorlással ér véget a jóga folyamata.

Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hogy milyen jógát tanítok, azt felelem – Ashtanga jógát- a reakció gyakran ez:

“óh, az a fizikailag nagyon megerőltető féle , az a  “nem-spirituális” jóga, ugye ?” 

Ha az interneten rákeresünk az ashtanga szóra, hasonló hangvételű magyarázatokkal és leírásokkal találkozhatunk:

“Napjaink egyik legismertebb jógairányzata az Astanga jóga, amit olyan hírességek gyakorolnak, mint Madonna, Sting vagy Woody Harrelson. Népszerűségét “extra zsírégető” típusú edzésmódjának köszönheti, ami az izzadás mértékének növelésével karcsú és feszes izmokkal ajándékozza meg a gyakorlóját.”5

Elég szerencsétlen a szituáció, de nem okoz meglepetést a test és a testtel való megszállottság korában, hogy hasonló mértékű megszállottság alakul ki ászanák vagy éppen ászanák sorozatának tökéletes kivitelezése irányába. Habár nagyon hatékony motivációs tényező, de a testtel való megszállott foglalkozás a spirituális gyakorlásunkat előbb vagy utóbb hátráltatni fogja, ami ahhoz vezet, hogy beleragadunk a fizikai erő és szépség csodálásába, elvétve így a valódi célt és a gyakorlás helyes módját. Az ászanák tökéletes kivitelezésének vajmi kevés köze van a jóga útján való továbbhaladáshoz.

A nyugati világ ászanagyakorlását a különféle gyógyszerek túlfogyasztásához is hasonlíthatnánk: néhány tünetet talán megszüntethetünk egy időre, de a helytelen alkalmazás következtében más tüneteket hozhatunk létre. A gyakorlás céltalan figyelemmel gyakran nem kívánatos ereményekhez vezet: hiúság, sérülés, fájdalom, sértődés…

A gyakorlás céljával való azonosulás nélkül annak áldozatává válhatunk. A jóga nem testedzés szálkás és feszes izmok építése céljából. Addig, ameddig nem értjük meg az ászana helyét és szerepét Patanjali jógájában, Guruji jógájában, nem meglepő, hogy zavarodottság van bennünk.

Ami bizonyos, hogy a jóga nagyon hatékony eszköz .  Még ha “egóval” is kezd neki bárki is a gyakorlásnak, a jóga ereje végül lerombolja azt. Mindenesetre a könnyebb módszer az, ha felhívják figyelmünket a sikerhez vezető közvetlen útra, mintha hosszú és kemény úton kell megtanulnunk a leckét.

Az ászana célja tehát a terápia , a gyógyítás. Ez minden. Fizikai és érzelmi terápia. Meg kell tanulnunk az ászanákat így, ennek az ismeretében gyakorolni.

Guy: Mit gondolsz, milyen messzire tud vinni a fizikai gyakorlás? Meddig érhetsz el pusztán fizikai gyakorlással?
Norman Allen: A legtöbb esetben valószínűleg sehová más lépések megtétele nélkül…Helyes szándék, étrend, jamák és nijámák követése nélkül nem fog megtörténni. Ezekkel együtt biztos lehetsz benne, hogy az egód fel fog oldódni, hogy megszabadulsz tőle.  Ha a gyakorlás szenzációhajhász és versengő, akkor még teljes mértékben gyermekcipőben jársz, a gyakorlás rajasztikus. Neked viszont meg kell próbálnod a szattvikus minőségre törekedni, módszeresen különben nincs esélyed továbblépni.

Guy: Úgy gondolod, hogy az ászana gyakorlás le tudja rombolni az egót?
Norman: A gyakorlás – attól függően, hogy milyen céllal végezzük –  feloldhatja az egót, igen .3

Úgy gondolom, hogy Guruji talán egy kissé alulértékelte a nyugati ember egójának az erejét – sokkal erőteljesebb, hataloméhesebb és megszállottabb ugyanis, mint például az indiai emberé. Más részről viszont talán ezt elismerve és felismerve, az egó fogalmát hozzákapcsolta a jógához, tudva azt, hogy végső soron a gyakorlás útján minden akadály elhárul.

De ha folytatódik az ászanagyakorlás fizikai lehetőségeinek túlhangsúlyozása, rengeteg ember fogja elszalasztani a jóga valódi céljának megértését és fogja azt gondolni, hogy maga az ászanagyakorlás a cél és nem csak az eszköz.

Mint ahogyan a híres buddhista tanmese a Holdra mutató ujjról is remekül példázza– ha megrekedünk az ászanagyakorlásban, megszállottjává válunk, akkor tulajdonképpen az ujjat bámuljuk ahelyett, hogy azt néznénk, hogy hová mutat.

Számos astanga gyakorló objektivizálta ászanagyakorlását megfelelő tanár vagy megfelelő megértés nélkül.  Úgy beszélnek manapság “a gyakorlásukról”, mintha az valami tőlük független lény lenne, vagy ismételgetik, hogy “minden idővel jönni fog” és várják, hogy az ászana gyakorlás elvezeti őket a végsőkig. Ennek így nem sok értelme van. Egyéni gyakorlásról van szó, egyedi megtapasztalásokkal.

Az ászanák sorozata olyan, akár egy zenemű kottája – butaság lenne a hangjegyeket összekeverni az igazi zenével. Az ászanák gyakorlása közben a testünk mozgatásával megtisztítjuk magunkat: ez egy tulajdonképpeni “belső tisztálkodás”. Mégsem nevezhetjük spirituális gyakorlásnak, amennyiben öncélú marad. A belső tisztulással, ami idővel nyugodt, kiegyensúlyozott személyiséget eredményez – mellékhatásként – másokkal is jobban fogunk tudunk bánni. Ahhoz azonban, hogy a jógát spirituális gyakorlássá emeljük mindenképpen szükséges a jámák és nijámák tökéletesítése önmagunk és mások irányába.

A gyakorlók könnyen becsaphatják magukat, hogy pusztán az ászanák gyakorlása elhozza a vágyott boldogságot vagy más vágyott célt, de ez így nem igaz : ismételten hangsúlyoznám, hogy az ászanák kizárólag terápiás jellegeűek.

Az “igazi munka” = spirituális tudakozódás, terápiás ászanagyakorlással illetve a jámák és nijámák követésének összekapcsolásával. Ez a tudakozódás csak akkor fog számunkra gyümölcsöt hozni, ha a helyes irányba indulunk. Emiatt szükséges a tanító. Néhányan úgy vélekednek, hogy maga az ászanagyakorlás a tanár – de amit ilyen módon megtanulhatunk, az nagyon kevés. Az a fő probléma ezzel a vélekedéssel, hogy nem számol azzal a ténnyel, hogy minden ember bizonyos típusú berögzült mintákkal rendelkezik, így a gyakorlásuk is ugyanezeket a mintákat fogja tovább éltetni, amennyiben nincs mellettük egy tanár, aki segít máshogy látni és ezáltal új cselekvési minták kidolgozására késztetni őket. Ha ez nem következik be, csak a karmánkat ismételgetjük – kényszeresen.

Guruji az ászanában látta meg a kiváló kiindulási alapot, amire egy erős spirituális gyakorlást fel lehet építeni. Az első lépés a Chikitsa – Terápia, a második a Shodhana – tisztítás. A harmadik lépcső a Sthira – szilárdság, állandóság – ami a hosszabb ideig tartó ülés és a pranayama valamint az azt követő belső gyakorláshoz való alkalmasságot biztosítja.

Az astanga jóga folyamatában, ahogyan az egymást követő lépcsőkön haladunk, vagyis miután elértük a stabil és egyben kényelmes pózt, majd megtisztítottuk az elmét a légzőgyakorlatok segítségével, a jámák és nijámák tökéletesítésével, elérkezünk a pratyahara -hoz (érzékelés visszavonása) . Guruji szerint az előbb említett külső ágak tökéletesitése nagyon nehéz és rengeteg erőfeszítést igényel, de a belső ágak elsajátítása – dharana (koncentráció), dhyana (meditáció) és szamádhi természetesen fejlődik ki, amint a külső ágakat megvalósítottuk.

A pratyahara híd a külső és belső ágak között. A pratyahara megvalósításán keresztül az érzékek és a cselekvés szervei visszahúzódnak önmagukba, eltávolítva önmagukat az érzéki élvezetek csábításától. Ugyanúgy, ahogy a teknős visszahúzza fejét és lábait páncélja mögé, az érzékszervek egyesülnek az alacsonyabb szintű elmével – a manasszal (a tizenegyedik érzékszerv, a csapongó, vándorló “majom-elme”). Ennek eredményeként a manasz visszahúzódik önmagába.

A pratyahara a vairagya, azaz a lemondás tökéletességre fejlesztése, ami a gyakorlással (abhyasa) együtt az elme feletti uralomhoz vezet. Patanjali úgy ír erről a Jóga szútrában, hogy a legmagasabb szintű lemondás a buddhi (intellektus) és a Purusa (Önvaló, a Látó) természet szerinti megkülönböztetéséhez, továbbá minden a gúnák által megnyilvánított dolgok iránti közömbösséghez vezet ( a gúnák játéka által kreált világ iránt elvesztett érdeklődés vezeti az elmét az önmagába záródáshoz)

“puruṣa-khyāter-guṇa-vaitṛṣṇyam”

A puruṣa-khyāter vagy vivéka khyāter a szútrák központi témája – minden jógagyakorlás végső célja ez: annak a képességnek a kifejlesztése, hogy a Látót megkülönböztessük a látott-tól. Patanjali a Látó (Purusa) összekeverését az elmével az egoitás (asmita) szóval jelöli.

Patanjalinál a II.1 szútra alapján a jóga gyakorlás második eleme a svadhyaya. A jógikus filozófia tanulmányozása a svadhyaya egy formája, ugyanis az elme működésének megértéséhez egyfajta belső térképet nyújt. A jóga filozófiától eltérően figyelmünket az Önvaló természetére irányítja. A meditációt nem szükséges külső világi tárgyakra irányítanunk, sokkal jobb, ha olyan ideákra irányítjuk, amelyek az Önvaló igaz természetét fejezik ki.

Azt mondják, hogy a buddhi (intellektus) természete hasonló a Purusáéhoz . A Purusa minőségek nélküli, de bizonyos ideák alkalmasak arra, hogy a természete irányába mutassanak. Például sok helyen azt olvashatjuk, hogy a Purusa olyan, akár az üres tér – vagy maga az üresség – vagy hogy a telihold fényességéhez hasonló tündöklő fény – maga a boldogság; mindent ismerő és öröktől valóan szabad. A buddhinak (intellektus) meg van az a képessége, hogy ezeket a formákat képzeleten és meditáción keresztül megragadja, felvegye – a meditáció segít az intellektust érintkezésbe hozni a Purusával, ezáltal képessé válik arra, hogy megkülönböztesse magát tőle.

A Purusa a különböző érzékszerveken keresztül tapasztal, mindezek közül a legkifinomultabb az intellektus.  Az érzékszervek, vagy “bejáratok” mindegyike egyfajta érintkezési felületként, képernyőként funkcionál, aminek az élményei közvetítve vannak. A számkhja filozófia alapján 24 ilyen képernyőről beszélhetünk: az elme 4 aspektusa, az 5 energia, az 5 érzékszerv, az 5 cselekvési szerv és az 5 elem – tapasztalataink ezen a 24 receptoron keresztül rögzülnek. Az intellektus ezek közül a legfinomabb szintű; a belső képernyő.

Könnyen észrevehetjük, hogy finomabb szintű érzékeléseinket, tapasztalásainkat sokkal inkább belsőnek érezzük; ezek a sokkal durvább, fizikai észleléseink alatt, fölött vagy azon belül léteznek.

Például van egy bizonyos érzésünk arról, hogy identitásunk valahol a testünkön belül létezik … a prána vagyis az életenergia sokkal finomabb mint a fizikai testünk, annál sokkal finomabb szintű a mentális testünk, annál még finomabb réteg az intellektus. A legfinomabb, végtelenül finom szinten találjuk az Önvalót, a megmagyarázhatatlan és örökérvényű igazságot.

Belülről az elme a Purusától közvetlen benyomásokat kap, úgy, ahogyan mondjuk egy képet vetítünk a filmvászonra. Normális körülmények között ezek a benyomások a minket uraló és lekötő külső zajok (rajas) és szennyeződések (tamas) miatt rejtve maradnak (még alvás közben is) mivel ezek a gúnák játszanak azon a 24 képernyőn, amelyek mindennapi észleleteinket formálják. De ha az összes bejáratot lezárjuk – ha már nem a testünkön keresztül érzékeljük a szaglást, a szexuális vágyat, az életenergiánk mozgását vagy az alacsonyabb szintű elmét (ahamkára), hanem csak az intellektus (buddhi) marad éber és egyhegyű, míg a többit elnyomjuk:  ekkor érjük el a samprajnata szamádhit, és a buddhi “megtapasztalja” a Purusát, ami mindig jelenvaló, de a hétköznapok tudati szintjén elfedve marad előttünk.

Habár a Purusát a térhez hasonlítják, azt is mondják, hogy az intellektus közepében lakozik; a szív vagy elme üregében, ami fizikailag a mellkas közepén található. A külső ágak tökéletesítésén keresztül a szívünket befedő szennyeződések – a “6 méreg” (vágy, düh, szenvedély, mohóság, hiúság/féltékenység és lustaság) amely megakadályoz abban, hogy teljességében megtapasztaljuk önmagunkban a Purusát – lassacskán lekopik, letisztul  – és Önvalónk fénye elkezd sugározni rajta keresztül.

Patanjali nem ajánl egy konkrét meditációt ehhez a felismeréshez – néhány ajánlást tesz a különböző, gyakorlás közben felmerülő akadályok legyőzésére. Már a Jóga szútra elején (I.2) megfogalmazza, hogy az elme működését az uralmunk alá kell fognunk – és onnantól kezdve minden, amit megtapasztalunk, az maga az Önvaló. A további szútrákban azt tanácsolja, hogy durva vagy finom tárgyakon meditáljunk, vagy meditáljunk azon a gyönyörön vagy állapoton, ami a formához kötött/megismerő (samprajnata) szamádhi. De a szamádhi legvégső formája – a forma nélküli/tartalom nélküli (asamprajnata) szamádhi kizárólag teljes  önkorlátozással/ürességgel érhető el.

A dharana, dhyana és a szamádhi nem különállóak – ezek fokozatosan egymásba olvadó ágak. Ezt szamjámának is nevezzük. A dharana – koncentráció – az az állapot, amire gyakorlásunk közben folyamatosan törekszünk.

A dhyana és a szamádhi a koncentráció elmélyítése. Amint a svadhyaya gyakorlásán keresztül megértjük, hová helyezzük a figyelmünket – vagy inkább hogyan vonjuk vissza a figyelmünkent és tartózkodjunk az Önvalónkban, nem marad a külvilágban olyan tárgy, amin meditálnánk.

Tudatosságunk fokozatos befelé, önmagunk felé fordulásával a dharana, dhyana és a szamádhi egymásba olvadnak és amint az elmében történő módosulások megszűnnek, az Önvaló fénye megnyilvánul.

Ez a folyamat tehát azt mutatja, hogy az ashtanga jóga az internalizáció ösvénye: az ösvény, amin a külső világ hatásai (test, elme, érzékszervek) megszűnnek, hogy a Látót önmagát láthatóvá tegyék. Az elme tulajdonképpen felfüggeszti működését az elmerülés ezen állapotában és lehetőségünk nyílik rá, hogy megtapasztalhassuk tiszta létünket.

Úgy tudom, hogy George Feuerstein tollából származik az “ensztázis” kifejezés – ami ezt az önmagunkba elmerülést próbálja az extázis – önkívület – szóból kiindulva megragadni.

A hatha jógik eksztatikus állapotától eltérően tehát az astanga jóga gyakorlója ezen belső “ensztatikus” állapot felé igyekszik eljutni: az elme zsarnoksága alól felszabadított állapothoz, ahol közvetlenül tapasztalhatja meg a legvégső igazságot, boldogságot és szabadságot.

Az ászanák tanítása közben Guruji rengeteg mást is tanított – minden egyes tanítványát annak személyiségéhez illeszkedő módon, és természetesen mindenkiben máshogy rezonáltak a tanítások.

De minden tanítása a Jóga szútra,  a Védák és az Upanisádok, vagy Sri Shankaracharya műveiből származik…ez ugyanúgy hozzátartozik az ászana-rendszerhez, amelyet “Első sorozatnak” vagy “Második sorozatnak” nevezünk, és egyénre szabottan és elméleti órákon keresztül egyaránt tovább lett adva. Ezek a művek is nélkülözhetetlenek a Patanjali jóga tanításához és gyakorlásához (a Jóga filozófia – s fő műve, a Jóga szútra – egyike a 6 indiai filozófiai rendszernek (darshana) ami a Védák tanításait kezeli kiindulópontként). Az ősi szövegek tanulmányozására azért van szükség, hogy a jóga filozófiát teljességében megérthessük.

Amit Gurujitól tanultunk, saját bőrünkön tapasztaltuk – ez volt tulajdonképpen tanulásunk elsődleges módja. Guruji tanitási módszere a fizikai gyakorlás különleges formája volt; segített minket túljuttatni azokon a  korlátozott elképzeléseinken, hogy mire vagyunk képesek és mi az , amire nem; és megszabadított az ehhez az elképzeléshez fűződő érzésektől is. Azáltal, hogy bíztunk a tudásában és a kezeiben, sokan képessé váltunk meggyógyulni, megtisztulni és hiányzó belső erőnket kiépíteni. Ez a testünkön át tapasztalt tanulás tette lehetővé számunkra a transzformációt, átváltozást és gyógyulást.

Az astanga jóga sokkal több, mint pusztán ászanák egymást követő sorozata vagy a hatha jóga továbbfejlesztése, de ahhoz , hogy igazából a szívéig érjünk, odaadó gyakorlásra és tanulásra van szükség – hosszú időn keresztül, megszakítások nélkül. 

Felhasznált irodalom:

  1. Ezt a kérdést először nyomtatásban N. Sjoman tette fel a Yoga Tradition of the Mysore Palace c. művében és nemrégiben újra nyomtatásba került Mark Singleton Yoga Body: The Origins of Modern Posture c szövegében
  2. The King and the Young Man – interjú T Krishnamacharya-val
  3. Guruji: a Portrait of Sri K Pattabhi Jois through the Eyes of his Students
  4. The Yoga of T Krisnamacharya – TKV Desikachar
  5. Gaiam Life website

Forrás: Ashtanga Yoga is not Hatha Yoga
Szerző: Guy Donahaye

Olvasónapló: The Only Way Out Is In

Anthony “Prem” Carlisi

Anthony “Prem” Carlisi, certified astanga oktató és több, mint 30 éve elkötelezett gyakorló, ezzel a kis történettel ajánlja figyelmünkbe The Only Way Out Is In című személyes hangvételű könyvét az astanga jóga, az ayurveda és a tantra összhangjáról:

“Volt egyszer egy bölcs asszony a hegyekben, aki egy napon egy drágakőre lelt egy folyóban. Másnap találkozott egy utazóval, aki nagyon éhes volt, így kinyitotta a táskáját, hogy elővegye és megossza vele az ételét. Az éhes utazó meglátta a drágakövet a táskában, és kérte, hogy adja neki. Az asszony tétovázás nélkül neki adta. Az utazó szerencséjén örvendezve tovább állt. Tudta, hogy a kő olyan sokat ér, hogy most már egész életére biztonságban lesz. Azonban néhány nap múlva visszatért az asszonyhoz és visszaadta neki a követ. Gondolkodtam, mondta, tudom, hogy milyen sokat ér ez a kő, de visszaadom, abban a reményben, hogy valami még értékesebbet adsz nekem. Mi lenne az? Kérdezte az asszony. Add nekem azt, ami képessé tett belül arra, hogy nekem add ezt a követ.” (ismeretlen szerző)

Astanga ikonok: T. Krishnamacharya 1. rész

prof_krishnamacharya

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Dr. Kausthub Desikachar, The Yoga of the Yogi. The Legacy of T. Krishnamacharya. North Point Press, New York, 2011
(részlet)

Első fejezet

Tudásra éhesen
A fáklya meggyullad

ha igazán szomjasak vagyunk, biztosan találunk forrást

Indiában számos különböző vallási hagyomány létezik, és mindegyik hagyomány különböző istent imád elsődleges létezőként. Például a vaisnava hagyomány követői az Úr Visnut követik mint egyetlen istent, míg a rivális saiva tradícióhoz tartozók az Úr Sivát, a táncoló istent imádják.

Dél-Indiában a legnépszerűbb vallási iskola a Srí-vaisnava-sampradaya. A tradíció követői elsődleges legfelsőbb lényként az Úr Visnut imádják, hitvesével, Laksmi istennővel együtt. Azok, akik ma a Srí-vaisnava-sampradayát gyakorolják, a hagyomány gazdagságát és hosszú életét egy Nammalvar nevű mesternek tulajdonítják. Keveset tudunk Nammalvarról, de ő volt a hagyomány első mestereinek egyike, aki néhány kortársával együtt megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Őket alvaroknak nevezzük.

Nammalvar vadászcsaládban született, születésének pontos dátuma ismeretlen. Marannak hívták, ami azt jelenti: ’rendellenes’, vagy ’másoktól különböző’; csak később vált Nammalvarként ismertté. Szülei azért adták neki ezt a szokatlan nevet, mert nem sírt fel születésekor, nem ivott anyatejet, és még sok mindent nem csinált, amit az átlagos gyerekek szoktak.

Egy napon Maran szülei hangot hallottak, amely azt mondta nekik, hogy hagyják a csecsemőt egy tamarindfa odvában. A pár, úgy gondolva, hogy ez isteni hang, és Maran nagy dolgokra hivatott, megkereste a tamarindfát, és ott hagyta a gyermeket. Maran otthona a fa lett.

Tizenhat évvel később egy Madhurakavi nevű tanult ember éppen Észak-Indiában utazgatott, amikor hirtelen erős fény jelent meg délen. Madhurakavi minden nap látta ezt a fényt ragyogni, és úgy gondolta, Isten arra utasítja őt, hogy keresse meg a fény forrását. Délre fordult hát, és végül megérkezett a dél-indiai Tirunelveli körzetben található kis faluba, Alvar Tirunagariba. Itt a ragyogó fény egy fiatalember alakjába olvadt, aki csendben ült egy tamarindfa odvában. Úgy tűnt, a fiatalember mély meditációban van.

nammalwar

Madhurakavi megpróbálta magára vonni a meditáló figyelmét. Köveket dobált a földre. Hangosan tapsolt. Gúnynevekkel illette. A fiú azonban szenvtelen maradt. Végül Madhurakavi egy kérdést intézett hozzá:

Amikor a nem-nyilvánvaló megszületik a nyilvánvalóban, mit eszik, és mit csinál?

Az ifjú szemei rögtön felfénylettek, és azonnal válaszolt:

A nyilvánvalót eszi, és abban marad.

A tanult Madhurakavit megdöbbentette a fiú rejtvényszerű, mégis mély válasza, földre borult előtte (ez abban az időben szokatlan volt, mert a fiatalabbnak kellett az idősebb előtt leborulnia), és kijelentette, hogy ő, Madhurakavi, végre megtalálta tanárát.

Ezután vált Maran, a tamarindfában élő fiatalember, Nammalvarként ismertté. A Nammalvar szónak számos jelentése van, többek közt „az, aki azért jött el, hogy vezessen minket”.

A következő évtizedben Nammalvar tanításai – a Tiruviruttam, a Tiruvasiriyam, a Periya Tiruvantati és a klasszikus Thiruvaimozhi – megalapozták a Srí-vaisnava-sampradaya iskolát. Az írások természetükben áhítatosak voltak, és arra tanították a tanítványokat, hogy magasztos módon imádják Istent.

Nammalvar mindössze harmincöt évet élt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy rövid életének oka betegség volt. Mások azt mondják, hogy élete azért fejeződött be korán, mert elvégezte a rábízott küldetést.

Nammalvar tanítványa, Madhurakavi, folytatta mestere munkáját, és terjesztette a Srí-vaisnava-sampradaya tanításait más alvaroknak, akik továbbadták a tudást. Nammalvar és az alvarok összegyűjtött munkáit, amelyek a teljes Srí-vaisnava hitrendszert alkotják, Divya Prabandhamnak nevezik. A Divya Prabandham négyezer versszakból áll, amelyet Dél-India egyik legjelentősebb és legrégebbi nyelvén, tamil nyelven szereztek.

A háború és a betörések zűrzavara végül súlyos veszteségeket okozott India sokszínű kulturális hagyományában, így a Srí-vaisnava-sampradaya hagyományban is. A kilencedik századra a tanításokat az a veszély fenyegette, hogy elvesznek. Ebben a zaklatott időben született Nathamuni, a Srí-vaisnava-sampradaya egyik legnagyobb ácsárjája, vagyis fáklyavivő tanítója.

Nathramuni

Nathamuni i.sz. 823-ban született vallásos családban Viranarayanapuram városában, Chidambaram közelében (ez utóbbi város háromórányi autóútra van a mai Chennaitól). Apjától, Iswara Bhattától hagyományos oktatásban részesült, édesanyjától zenét tanult. Korán mély érdeklődést mutatott spirituális témák iránt, és több, akkoriban felkapott nagy filozófiai áramlatban jártasságot szerzett. Élete közepére népszerű, nagy tiszteletben álló tanárrá vált, saját tanítványi körrel.

Egy napon Nathamuni misztikusokkal találkozott, akik az Úr Visnut magasztaló verseket énekeltek. Elragadták a varázslatos énekek, amelyeket korábban soha nem hallott, és követte őket. Megkérdezte tőlük, mit énekelnek, és megtanítanák-e neki ezeket a verseket. Azt a választ kapta, hogy a versek Nammalvar Divya Prabandhamjából valók, és csak tíz van belőlük. A többi háromezer-kilencszázkilencven versszak elveszett.

Az egyik misztikus azonban azt mondta Nathamuninak, hogy ha elutazik ahhoz a tamarindfához, ahol Nammalvart felfedezték, és a tíz verset több tízezerszer recitálja, megszerezheti az elveszett versszakokat.

Nathamuni azonnal megtanulta a tíz versszakot, majd amikor elegendő erőforrást gyűjtött, elment a tamarindfához. Padmászanában leült a fa odvába, és nagy odaadással recitálni kezdte a tíz verset. A legenda szerint Nammalvar megjelent Nathamuninak a meditációja alatt, és segített neki visszaidézni a Divya Prabandham elveszett háromezer-kilencszázkilencven versszakát.

Ez a látomás és az elveszett versszakok ajándéka szoros kapcsolatot hozott létre Nammalvar és Nathamuni között. A felidézett versekkel Nathamuni megkezdte a Srí-vaisnava-sampradaya felélesztését. Küldetése iránti szenvedélye olyan erőteljes volt, hogy rövid idő alatt újraépítette a hagyományt, és egész Dél-Indiából rengeteg követőt szerzett.

A Divya Prabandham elveszett verseinek tanítása mellett Nathamuni saját szövegeit is tanította, különösen a Nyaya Tattvát és a Yoga Rahasyát. Élete hátralévő részét a Srí-vaisnava-sampradaya terjesztésének szentelte, hogy soha többé ne veszhessen el az üzenet. Ma Nathamunit Indiában istenként tisztelik, mert sikerrel járt egy olyan feladatban, amelyről sokan azt gondolták, hogy túl van az emberi képességeken.

Nathamuni eredményei nem csupán a Srí-vaisnava-sampradaya megújítására korlátozódtak; számos más tanítás mestere is volt, többek közt a jógáé is. Összeállított egy Yoga Rahasya (’A jóga titkai’) című művet, amely a klasszikus jógaszövegekben található számos fontos és gyakorlati jógatanítást dolgozott ki részletesen. Csupán néhány ilyen szöveg létezik, ezért a Yoga Rahasyát Nathamuni egyik legértékesebb munkájának tartják. Ebben a munkában számos más téma mellett elmagyarázza, hogyan adaptálandó a jóga a különböző életszakaszokra; miért fontos a jóga a nőknek, különösen a várandós nőknek; illetve elmagyarázza a jóga gyógyításban betöltött szerepét. Ironikus módon a Yoga Rahasya Nathamuni halála után néhány évvel elveszett.

Sokan úgy hitték, hogy a Yoga Rahasya örökre megsemmisült, így a XIX. században a dél-indiai Muchukundapuramban élő Srinivasa Tatacarya és felesége, Ranganayakiamma is. A pár előkelő családból származott, és egészen Nathamuniig tudták visszavezetni családfájukat.

young_krishnamacharya

1888. november 18-án Ranganayakiamma fiút szült, első gyermeküket. Az Úr Visnu egyik inkarnációja, az Úr Krsna után Krishnamacharyának nevezték el. Krishnamacharya után hamarosan két fiú, Narayana és Appalacarya, és három lány, Alamelu, Tayamma és Cudamani következett.

Krishnamacharyát gyermekkorában apja tanította, aki maga is nagy tudós volt. Srinivasa Tatacarya több tanítványt is felügyelt, akik a Védákat és más vallásos szövegeket tanulmányozták a hagyományos gurukula rendszerben.

A gurukula rendszerben a tanítvány tanára házában élt, és ott mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia. Csak akkor hagyhatta el a gurukulát, amikor tanára úgy érezte, hogy a tanítvány oktatása befejeződött. Krishnamacharya korai tanulmányait apja gurukulájában végezte.

A gurukula rendszer nagyon személyes és hatékony oktatási rendszer volt. A tanár és a tanítvány együtt, közvetlen személyes kapcsolatban dolgoztak, és jellemzően nem volt tizenkettőnél több tanítvány egy időben a gurukulában. Ez minőségi időt biztosított minden tanítvány számára, a tanárnak pedig lehetővé tette, hogy világos képet alakítson ki az egyes tanítványok erősségeiről, gyengeségeiről és képességeiről. Mivel jól ismerte őket, a tanár minden tanítványát a számára legelőnyösebb módon tudta tanítani. A szoros kapcsolatot, amely tanár és tanítvány között létrejön a gurukula rendszerben, upadesának nevezik. Ez a szó két részből áll: upa azt jelenti: ’közeli’, a desa pedig azt, hogy ’hely’. Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy a tanár és a tanítvány közti távolság elég kicsi volt: közel voltak egymáshoz, kapcsolatban voltak még akkor is, amikor a tanítás már befejeződött.

Ezekben az időkben a tanárok rendkívül szigorúak voltak a tanítványokkal. A tanításoknak mindennél nagyobb értékük volt számukra, ezért a gurukula napirendje nem volt könnyű. Srinivasa Tatacarya hajnali kettőkor ébresztette tanítványait, hogy a Védákat énekeljék és ászanákat gyakoroljanak. A tanítványoknak emlékezetből kellett ismételniük a Védákat addig, amíg hiba nélkül nem tudták recitálni. Meg kellett tanulniuk az összes titkos szertartást és rituálét is.

Tehát Krishnamacharya apja, első guruja – tanára – volt az, aki elültette benne a tudás magját, vezette és bátorította a tudás keresésében.

Krishnamacharya tízéves volt, amikor Srinivasa Tatacarya halálával elvesztette ezt az értékes iránymutatást. Ez időben a dél-indiai Mysore-i királyság fővárosában, Mysore-ban a Parakala Math főpapja Srinivasa Tatacarya nagyapja volt. A Math központ jelentősége a Srí-vaisnava-sampradaya életében a Vatikán kereszténységben betöltött szerepéhez hasonlított: az összes olyan vallásos és spirituális tevékenység központját jelentette, amely Nathamuni és a központot alapító Srí-vaisnava-sampradaya mester, Vedanta Desikacarya tanításai köré épült fel. A központ felelt a Srí-vaisnava-sampradaya tanításainak oktatásáért, beavatásaiért és terjesztéséért. Azokban az időkben hagyomány volt, hogy a királynak volt spirituális tanítója, aki gyakran a Parakala Math főpapja volt.

Krishnamacharya és testvérei folyamatos oktatásának biztosítása érdekében a család Mysore-ba költözött, és Krishnamacharya a Math növendéke lett.

Dédapja, majd dédapja utódja, Sri Krsna Brahmatantra Swami vigyázó tekintete mellett Krishnamacharya szanszkrit nyelvtant (Vyakarana), vedánta filozófiát és logikát (Tarka) kezdett tanulni. Rövid időn belül számos tárgyban jártassá vált, tanáraival és az odalátogató tudósokkal folytatott vitákban vett részt. Ezek az eszmecserék felélesztették tudás iránti vágyát, és, hogy az ő szavait idézzük, „így jöttem rá arra, mennyi tanulnivaló van még”.

Tizenhat évesen Krishnamacharya különös álmot látott. Álmában őse, Nathamuni arra utasította, hogy keresse fel Alvar Tirunagarit, a szomszédos Tamilnadu államban lévő kis falut, ahol Madhurakavi a tamarindfa odvában rátalált a meditáló Nammalvarra, és ahol később Nathamuni újra felfedezte Nammalvar elveszett tanításait.

Nem tudta figyelmen kívül hagyni a látomást és őse kérését, ezért összegyűjtötte utazásához a szükséges erőforrást, és elindult, tizenhat évesen, hogy megtalálja a tamarindfát. Ezekben az időkben nehéz volt az utazás, a távolságok jóval nagyobbnak tűntek, mint a valóságban. Mysore körülbelül hatszáz kilométerre található Alvar Tirunagaritól, és Krishnamacharyának nem volt autója vagy pénze vonatjegyre, de ez nem tántorította el. Gyalog tette meg a kimerítő utat a tikkasztó hőségben, a fák alatt vagy a házak bejáratánál épített tornácon, thinnain aludt, amely akkoriban főként az utazók számára szolgált éjszakai nyugvóhelyként.

Amikor céljához ért, egy öregembert talált egy fa alatt. Elmesélte neki álmát, és megkérdezte, hol találja meg Nathamunit. Az öregember csak intett a fejével egy bizonyos irányba. Krishnamacharya elindult arra, és rövidesen egy mangóliget közepén találta magát a Tamraparani folyó partján. Hosszú, fáradságos útja végén, kimerülten és éhesen összeesett.

Ebben az állapotban révület ragadta el, és három bölcs mellett találta magát. Leborult előttük, elmesélte álmát, és megkérte őket, hogy adjanak neki útmutatást a Yoga Rahasyáról. Nathamuni, aki a másik két bölcs között ült, elkezdte a versszakokat recitálni; hangja nagyon dallamos volt. Amikor a recitálás véget ért, Krishnamacharya kinyitotta szemét, és látta, hogy eltűnt a mangóliget, eltűnt a három bölcs; de minden versszakra emlékezett Nathamuni énekéből.

Visszarohant az öregemberhez, hogy elmesélje, mi történt. Az öregember mosolygott, és így szólt: „Nagyon szerencsés vagy, hogy megkaptad a Yoga Rahasyát. Most menj be a templomba, ajánld fel imáidat az Úr Visnunak, és köszönd meg jóindulatát.”

Krishnamacharya beszaladt az Úr Visnunak ezen a szent helyen emelt templomába, és felajánlotta imáit. Amikor visszatért, az öregember már nem volt ott. Ahogy Krishnamacharya ott állva visszaidézte a mangóligetben történteket, lassan ráébredt, hogy az öregember, aki a ligetbe, majd a templomba küldte, emlékeztetett arra a bölcsre, aki révületében a verseket recitálta neki. Csak akkor jött rá arra, hogy magától Nathamunitól kapta meg a Yoga Rahasyát.

Később világossá vált számára, hogy ez az esemény a jóga iránti elkötelezettségének tesztje volt, illetve Nammalvar és Nathamuni útmutatása arra, hogy terjessze a jóga tanításait. Ahogy Nammalvar és Nathamuni megalapította a Srí-vaisnava-sampradaya tradíciót, és azért dolgozott, hogy a hagyomány erős és élő maradjon, az ő feladata az, hogy a jóga tanításait újraélessze, erős, megújult alapokat biztosítson a jóga hagyománya számára, ahonnan növekedni és terjedni tud.

Én[1], aki a tudományos és racionális alapokon álló modern oktatási rendszerben nőttem fel, szkeptikusan fogadtam ezt a történetet. Amikor azonban ellátogattam Alvar Tirunagariba, a véleményem megváltozott.

Egyszerű hely. A város nem használta ki üzleti célokra a tamarindfa mellett lévő templomot. A légkör tiszta, a levegő csendes és nyugodt.

Barátaimmal leültünk a tamarindfa elé, és énekelni kezdtünk. Kis idő múlva mély érzések alakultak ki bennem. Rendes esetben nyugtalan és nagyon aktív, mozgékony vagyok. Soha nem töltöttem még Indiában tíz percnél hosszabb időt templomban, de valahogy erről a helyről nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, könnyek szöktek a szemembe. Láttam, hogy néhány barátomra hasonlóan hatott a légkör. Észrevettem, hogy csoportunkban azok, akik általában nagyon nyugtalanok és veszekedősek voltak, hirtelen békéssé és nyugodttá váltak. Ketten, akik vitatkoztak, mielőtt beléptünk volna ide, meleg szeretettel ölelték meg egymást. Ebben a pillanatban tudtam, hogy nem mindennapi helyen vagyunk.

Érettség ébredt bennem. Rájöttem, hogy ami Nammalvarral, Nathamunival és Krishnamacharyával történt ezen a szent helyen, nem lehet csupán a képzelet műve. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az életrajzot.

Ahogy spirituálisan egyre érettebbé válunk, felismerjük, hogy a dolgok okkal történnek. És azt is felismerjük, hogy van valamifajta isteni beavatkozás, amely támogat minket vagy a küldetésünket akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a Srí-vaisnava hagyomány hanyatlott, és Nathamuni elkezdte feléleszteni, feladata elvégzéséhez szüksége volt támogatásra. Talán ezért kapta meg a Divya Prabandhamot.

Ugyanígy, amikor a jóga a huszadik század elején sötét időket élt, Krishnamacharyának is támogatásra volt szüksége ahhoz, hogy elvégezhesse küldetését, és megőrizhesse a jóga hagyományát. Ez lehet az oka az isteni beavatkozásnak, amely lehetővé tette számára, hogy visszahozza a Yoga Rahasya elveszett tanításait, amelyek felbecsülhetetlen értékű eszközt jelentettek munkájában.

Krishnamacharya élménye Alvar Tirunagariban egyértelművé tette számára, mi lesz a szerepe a jóga világában. Azt is tudta, hogy segítségre lesz szüksége a hatalmas indiai hagyomány újjászületéséhez. A Yoga Rahasya ismerete önmagában nem lesz elég – széles körű tudásra lesz szüksége, amelyből dolgozhat, India bölcsességének legjavára, annak érdekében, hogy a jógát helyes és igaz módon mutathassa be. Tudásra éhesen útnak indult, s keresése elvitte őt India minden részére.

[1]A szerző, Kausthub Desikachar (a fordító megjegyzése)

A cikk folytatását itt találod.

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 3. rész

Guruji Sri K.

(Elöző részek: Első, második.)

Guruji öröksége

Gurudzsiről szóló cikksorozatunk utolsó befejező bejegyzése következik, amely szeretett jógamesterünk hagyományát, örökségét célzott bemutatni. Patthabi Jois neve a jóga világban a diákoknak köszönhetően vált híressé, azáltal, hogy tovább adták egymásnak, hogy kinél tanulták ezt a különleges jógastílust, az astanga vinyásza jógát. Gurudzsi kijelentette, hogy amit ő oktat, azt mesterétől Krisnamacsarjától tanulta. Azt nyíltan elismerte, hogy finomított a pózok sorozatán, amiket Krisnamacsarjától kapott, és egy tisztább, szisztematikusabb sorozatba rendezte őket. Ez, ahogy állítja azután történt, hogy ő maga megfigyelte, és megtapasztalta a gyakorlást, annak érdekében, hogy a test hatékonyabb nyílását, lazulását érjük el, és ezzel kikövezzük az utat a jóga valódi megéléséhez, elvégezte a megfelelő módosításokat.

Ami szokatlan a Gurudzsi által oktatott astanga jógában az az, hogy a diák fokozatosan kerül bevezetésre egy meghatározott sorozat ászanáiba, lépésről-lépésre. Minden egyes diáknak először a napüdvözletet tanítja meg, mivel Patthabi Jois szerint ez az alapja a gyakorlásnak. Majd ezt követően kapja meg a sorozat többi pózát a tanuló, de csak akkor, hogyha egy bizonyos fejlődést mutat a már megtanult ászanákkal. Pattabhi Jois bizton állította, hogy ez a módszer belülről ébreszti fel a lélek fogékonyságát, de ehhez első lépésként meg kell tisztítani a testet a fizikai kiegyensúlyozatlanságtól. Szerinte nincs értelme nehéz pózok kivitelezésének, ha nincs felkészülve az illető teste/tudata/idegrendszere.

A kezdők ezért először a gyakorlás alapvető összetevőivel ismerkednek meg, amely a napüdvözletekből és az álló pózokból áll, annak érdekében, hogy ezzel a test felkészüljön a sorozat ülő pozícióinak kivitelezésére, amely azután következik. A rendszer sajátossága, hogy az elején nagyon megterhelő lehet fizikailag, mivel nagy belső hő termelődik, és a gyakorló hevesen izzadhat. Ez általában az első időszakban jellemző, mivel a tisztulási folyamat részeként megtisztul a test, az elme és az idegrendszer, hogy felszabadítsa a belső kiegyensúlyozatlanságot, megnyissa a testet és az elmét a Jóga mélyebb befogadására. Ennek a rendszernek megfelelő gyakorlás az egyik legmegterhelőbb fizikailag a modern jógaiskolák közül, de Gurudzsi szerint a cél nem fizikai, hanem spirituális jellegű – ezért nem kell atlétának lenni, hogy az ember gyakorolja az astangát, de mindenesetre az erő és a hajlékonyság természetesen ered a gyakorlásból.

A rendszerben hat különböző sorozat van, átlagosan 25 ászana mindegyikben. Egy kézzel meg lehet számolni azokat, akik a harmadik sorozatot követő sorozatokat gyakorolják a világon, gumiember módjára végrehajtható erős hátrahajlítások, csavarások és nyújtásokból áll, amelyek mélyen hatnak a belső szervekre, a testre a tudatra és az idegrendszerre. Az Ashtanga Yoga Research Institute (AYRI, a mai KPJAYI), ahol Gurudzsi volt az igazgató, az a tanítási metódus, hogy minden diáknak lassan és fokozatosan építi fel a gyakorlását. Senkinek nem tanítanak haladó ászanákat, csak ha már 3-5 év folyamatos gyakorláson van túl, valamint odaadást és következetességet mutat. A két utolsó sorozatot egyfajta mítosz lengi körül, különösen az utolsót, mivel eddig egy ember van a világon akinek Gurudzsi azt megtanította, és az nem más mint R. Sarath Jois, Gurudzsi unokája, és a KPJAYI jelenlegi igazgatója, Gurudzsi örökségének továbbadója. A szóbeszéd szerint bizonyos “gyakorlatok” közé tartozik a saját szívverés megállítása, és más szélsőséges fizikai kontroll kivitelezése az izmokon és a belső szerveken.

Ezek a haladó sorozatok persze messze túlmutatnak azon amit általában az egészség központokban, fitnesz termekben és jóga stúdiókban tanítanak a világban, de érdekesség, hogy a power jógaként és fitnessz jógaként népszerűvé vált stílusok, amelyek elterjedtek a termekben 10-20 évvel ezelőtt, mind az első sorozatból alakultak ki, amely az AYRI-ból került ki. Ez a sorozat a Jóga Csikitsza (jóga az egészségért), amely átrendezi és kiegyensúlyozza a fizikai testet azzal, hogy először felébreszt egyfajta tudatosságot az egészséggel kapcsolatban, majd elkezdi az energiát áramoltatni a testben, a bokák, sarkak, csípő és a gerinc nyitásával, tespedésből való felébresztéssel a megfelelő áramlásért és jóllétért.

A második sorozat a Nádi Sódhána (Idegtisztító) mélyebben dolgozik azáltal, hogy megnyújtja a gerincet, és tovább erősíti a szerveket. Ebben a sorozatban sok hátrahajlító pózt, csavarást, lábat a fej mögé tevő ászanát találunk, egyszerűbb kartámaszokat, majd egy sor fejenállás variáció hozza a következő fordulatot a sorozat végén, amely új energiaáramlást indít be a test középső tengelyén, és fokozza az agy vérellátását.

Az utolsó négy sorozat a Haladó A, B, C és D – a Stíra Baga (Az erő központosítása). Ezeknek a pózoknak a célja a test/elme/idegrendszer központosítása és belülről eredő megszilárdítása. Ezen haladó pózok megfelelő alapok nélküli kivitelezése sokkal nagyobb kárt okozhat a test/elme/idegrendszer hármasában a pózok puszta intenzitásából eredően, mint amekkora hasznot nyerünk, általa. Ezért, csak évek óta tartó gyakorlást követően, tanárunk által jónak látott időben kezdjük el csinálni. Ezt a sorozatot a “Rísi” sorozatnak is nevezik, mivel a Védákban szereplő híres bölcsek közül többek neve is felbukkan benne. Az A és B sorozatban található pózok egyre nehezebb erősségű, a lábakat a fej mögé tévő variációkból állnak, fárasztó kartámaszok, mély csavarások és hátrahajlításokból áll. Átlagosan minimum 2-3 év alatt lehet elsajátítani az egyes sorozatokat. A diákok egy része nem is próbál ki az első sorozaton kívül mást, de minden gyakorlóban közös a gyakorlás iránti szeretet, az egészségük, jóllétük rohamos javulása, amely úgy tűnik mintha a bőrükön, szemükön keresztül tündökölne, és amely világosan látszik az arcukon.

Természetesen az astangások között is felbukkannak különböző “vétkekkel”, rossz szokásokkal rendelkezők, amikor először kezdenek astangázni. A legtöbbeknek ezek a szokások elmúlnak a belső forrás felé irányuló egyre nagyobb fogékonyság által – hiszen amikor felfedezzük ezt a belső forrást, erőt, a külső benyomások és ingerek egyre érdektelenebbé válnak. Gurudzsi mindig is arra ösztönözte diákjait, hogy adjanak nagyobb figyelmet a létezés iránti belső fogékonyságuk erősítésében, az étkezés, egészség, táplálék stb. tekintetében. “Találd meg azt, ami számodra a legjobban működik.. A tiszta test természetesen tudja, hogy mi a jó neki! Hallgass a belső hangra, és fokozatosan meg fogod tanulni, hogy mi az ami jó és mi az ami kevésbé hasznos számodra.” Ezeknek a gyakorlatsoroknak a legnagyobb előnye az, hogy az ember a jóllétét és egészségét tudja javítani, mindamellett, hogy kialakul egy újfajta megközelítése az életének, a belső mélységek felé kialakuló nagyobb fogékonyság által. Mindazoknak akik azt gondolják, hogy ez a rendszer arra való, hogy szép testet építsünk – szálkásat, csinosat, mutatósat, mint egy görög istenét.

Sri K Pattabhi Jois

Pattabhi Jois azt mondja:

“A jóga nem fizikai gyakorlás, ez nem jó megközelítés. A hatha jógát lehet kizárólag külső testgyakorlásra használni, de nem ez a jóga alapvető haszna. A jóga nagyon mélyre tud hatni, olyan mélyre, hogy megérinti az ember lelkét. Ha a jógát megfelelően gyakorolják, hosszú időn keresztül, az idegrendszer megtisztul, és megtisztul az elme is. Amikor megfelelően gyakorlod az ászanákat, hosszú időn keresztül, a prátjahára, a dáraná és a djána alapjai természetesen alakulnak ki, és előidézi az elme tisztaságát valamint az önmagunk belső lényege iránti megnövekedett fogékonyságot.” Gurudzsi diákoknak szóló üzenete egyértelmű: “Gyakorolj, gyakorolj, és minden más jön magától!” Ezzel a kijelentésével a jóga magasabb szintű megtapasztalására utal, amit a gyakorlás magával hoz. Gyakorlás nélkül majdnem hogy lehetetlen a jóga egy sokkal mélyebb szintű megértése. A jóga nagyobb lényegét nehéz névvel illetni és formába önteni, de helyes gyakorlás által felébred a belső lény iránti érzékenység, és megtapasztalhatjuk ahogy megéli és érzékeli a test/elme/érzékszervek működését, ahelyett, hogy beleakadna. Gurudzsi nagyon fontosnak tartja az ászana gyakorlást ebben a folyamatban, hiszen az elménk és a testünk is kötött minták mentén működik, és a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt a folyamatot megtörjük az az, hogy legyen egy következetes ászana gyakorlásunk, amely felszabadítja a belső feszültség rétegeit, és megkönnyíti a belső tisztaság, egészség és szabadság kialakulását. Senki nem állítja, hogy ez a folyamat könnyű, de azoknak akik kitartanak a gyakorlásuk mellett, azoknak a jutalma nem marad el. Lehet vitatkozni ennek a rendszernek a hatékonyságával, érdekes azonban, hogy milyen gyorsan nő az astangások száma az egész világon, így kijelenthetjük, hogy előnye biztosan van a gyakorlásnak, legyen az akár fizikai vagy spirituális.

Pattabhi Jois sosem volt egy nagy szónok. Hagyományos brahman nevelést kapott, így nem szerette a jógával kapcsolatos nézeteit nagyközönség előtt hangoztatni. Sokszor elmondta, hogy hosszú időbe telik a jóga mélyebb rétegeinek megértése, nincsenek egérutak. Egy könyvet írt csupán, a Jóga Málát. A talán leghíresebb idézete, amely összefoglalja a tradíciót: “Astanga jóga 1% elmélet, 99% gyakorlat.” Gurudzsinél nem voltak tanárképzők, vagy haladó tanfolyamok a tanulók számára. Az egyetlen elvárása a diákokkal szemben az volt, hogy gyakoroljanak, és tanulják meg azt a rendszert amit oktatott. Aztán évek múlva, amikor a diák nagyobb tudást, és a tanultak megértését mutatja, megkaphatta Gurudzsi áldását az oktatásra. Azok akik megfelelő képzettség nélkül oktatják a rendszerét Gurudzis azt mondja: “Legyenek ilyen tanárok is, és reménykedjünk, hogy a diákjaik egy napon megtalálják azt, akit valójában megérdemelnének.”

guruji5

Ortodox Brahminként és az Advatia hagyományok – amely Sri Sankaracsarja terjesztett el – követője lévén, a hitelesség és az elköteleződés a rendszer megtanulásának kiemelkedő jelentőségű Gurudzsi számára. Megjeleníti megingathatatlan hitét a Védák tanításában: “Minden benne van. Csak meg kell nyitnunk a saját fejünkben már meglévő tudásunkat, és akkor megérthetjük az őseink nagyszerűségét.” Patandzsalit idézi Gurudzsi, amikor a rendszert astanga jógának nevezi. Patandzsali jóga szútráinak második fejezetében, a Szádhana Pádában találjuk először meg az Asta-anga, a nyolc ág elnevezést, amely arra utal, hogy nyolc lépcsőfokon vezet el a jóga fokozatos megvilágosodása felé, és érjük el a végső transzcendentális állapotot, a Szamádhit. Gurudzsi többször kijelentette, hogy a jóga lényege a teoretikus tudáson túlmutat: a gyakorlás megtapasztalása által tudjuk a tudatosságunkat valami jelentősebb felé fordítani mint amit gondoltunk. “A gyakorláshoz idő kell. Amikor te magad tapasztalod meg, akkor te magad fogsz rájönni, hogy mi az igaz.” Ezért szokott mosolyogni azokon, akiknek egyértelmű véleményük van a jógáról anélkül, hogy megfelelő alappal rendelkeznének ahhoz, hogy azt befogadják. A gyakorlás valódi hatásainak és eredményeinek az egyes gyakorlók életében az egyéni megtapasztalás útján fedezhető fel, az azonban elmondható, hogy ez a stílus egy egészen új kapcsolatot hozott létre a jóga és az emberek között. Pattabhi Jois szerint az astanga sohasem a fizikai testről szólt, hanem sokkal inkább arról a belső megtapasztalóról, amely egyre láthatóbbá és szabadabbá válik a folyamatban.

Bármikor feltették neki a kérdést, hogy tisztázza mik a nézetei a jóga és a gyakorlás kapcsolatában és hogy mire való, egyértelmű a véleménye:
“Az ászanák és a pránajáma gyakorlása, a test és az érzékek irányításának megtanulása, annak érdekében, hogy a belső fény felgyulladhasson. Ez a fény ugyanolyan az egész világon, és az embernek lehetősége van arra, hogy megtapasztalja ezt a fényt, a belső Ént a megfelelő jógagyakorlás által. Ez a jógagyakorlás természetes velejárója, hogy az ember megtanulja az elméjét irányítani, mivel megtapasztalja annak a támogatását. Persze az elme irányítása rendkívül nehéz, azonban minden lehetséges a megfelelő gyakorlás által. Ennek megfelelően mindenekelőtt gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell, hogy a jóga mély megértése elérhetővé váljon számunkra. Ezt követően képesek leszünk megtörni az elme megszilárdult mintáit, és megtapasztalhatjuk annak mélyben rejlő támogatását. A filozófia is fontos, de ha nem vagyunk kapcsolatban és összeköttetésben az igazsággal és a gyakorlattal, akkor mire való? A véget nem érő fecsegés csak elfárasztja az elmét! A gyakorlás az alapja a filozófia igazi megértésének. Ha a dolgok nem válnak gyakorlattá és nem tudjuk megtapasztalni őket, akkor mi a hasznuk? „Jóga hinam katham móksam bhaváti druvam.” Jóga nélkül (gyakorlati megtapasztalás) hogyan lehet a felszabadulás iránti törekvés lehetséges?” [Narapuma Magazine, 2004]

Befejezésként következzen egy részlet Sandra Anderson Gurudzsival készült interjúból:
(…)
SA: Milyen rendszerben tanítja az ászanákat és a pránajámát?

PJ: Én kizárólag astanga jógát tanítok, az eredeti rendszert, amely Patandzsali Jóga Szútráiból ered. (…) „Taszmin száti szvasá prásvaszajor gáti viccsédá pránajáma.” (II.49.) Először az ászanát kell tökéletesíteni, aztán kezdhető el a pránajáma gyakorlása: a belégzés és a kilégzés irányítása, a légzés szabályozása, a légzés visszatartása. Az ászana tökéletesítését követően jöhet a pránajáma tökéletesítése. Ez a jóga módszere.

SA: Milyen a tökéletes ászana, hogyan lehet kivitelezni?

PJ: „Stíra szukham ászanam” (II. 46) A tökéletes ászana azt jelenti, hogy szilárdan és boldogan három órán keresztül benne tudsz lenni, minden gond nélkül. Miután a lábaidat kiszeded az ászanából a tested továbbra is boldog.

Abban a rendszerben amit én tanítok, nagyon sok ászana van, amely a véráramlással, a légző szervekkel és a tekintet fókuszálásával dolgoznak. Hajlékonynak kell lenni, és a testünk három részét, a fejet, a nyakat és a törzset egy egyenes vonalba kell tartani. Ha a gerincünk görbe, az hat a légzés minőségére. Ahhoz, hogy megfelelően tudj lélegezni, a gerincednek egyenesnek kell lennie.

A Múladárából (gyökércsakra) 72.000 nádi (csatornák, amelyeken keresztül a prána áramlik a finom testben) ered. Az idegrendszer innen nő ki. Ezek a nádik mind szennyezettek, meg kell őket tisztítani. A jóga rendszerében az ászanák és a légzés segítségével meg tudjuk tisztítani a nádikat minden nap. Megtisztulnak a nádik azzal, hogy a megfelelő pózban vagy, hogy minden nap gyakorolsz, ki- és be lélegzel, amíg végül hosszú idő után az egész tested erős lesz, az idegrendszered meggyógyul. Amikor az idegrendszer tökéletes, akkor a test erős. Amint megtisztul az összes nádi, a prána (a finom energia) be tud lépni a központi nádiba, a Susumnába. Ehhez az kell, hogy tökéletesen tudd irányítani az ánuszt. Gyakorolnod kell a bandhák (energia zárak) használatát: a Múlabandhát, az Uddijána Bandhát és a többit az ászana és pránajáma gyakorlása során. Ha az én tanításaimat követkve gyakorolsz, a bandhák jönnek maguktól.
Ez az astanga jóga eredeti tanítása. Nem adtam hozzá semmit. Ezeket a modern tanításokat én nem ismerem… Én egy idős ember vagyok!

SA: Ez a módszer fizikailag nagyon megterhelő. Hogyan tanít olyan valakit, aki rossz fizikai állapotban van?

PJ: Nem lehetetlen rossz testi állapottal dolgozni. A jóga írások szerint a jóga gyakorlása hajlékonnyá, de olyan erőssé is tesz mint egy elefánt. Jógi arcod lesz. A jógi arca mindig mosolyog. Azt jelenti, hogy hallod a nádát, a belső hangot, szemeid tiszták. Elkezdesz tisztán látni, irányítod a bindut (életerőt). A belső tűz kibontakozik és a test megszabadul a betegségektől.

Három fajta betegség van: a testi, a mentális és az idegrendszeri. Amikor az elme beteg, akkor az egész test is beteg. „Manajéva manusánam káránám bandha moksajoho” Az elme az oka a kötöttségnek és a felszabadulásnak is. Ha a tudat beteg és szomorú, az megbetegíti a testet, nincs tovább. Ezért először meg kell gyógyítani az elmét. Elme gyógyszer – ez a jóga.

SA: Hogyan tud az elme gyógyszere lenni pontosan?

PJ: Jóga gyakorlás, és a megfelelő légzéstechnika. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ennyi. Gyakoroljunk, hogy az idegrendszer tökéletes legyen, a vér megfelelően áramoljon, ami nagyon fontos. Jó véráramlással, nem lesznek szívproblémáid. A Bindu irányításával nem pazaroljuk az életenergiát, az is nagyon fontos. Az ember a bindu tartalékaiból él, amikor a bindu elfogy, akkor meghal. Ezt mondják az írások.
A mindennapi gyakorlással a vér megtisztul, és az elme fokozatosan az irányításunk alá kerül. Ez a jóga módszere.

„Jógasz csitta vritti niródaha.” (I.2) Ez azt jelenti, hogy a jóga tudománya, az elme folyamatainak lecsendesítése.

SA: Legtöbbször, amikor jóga gyakorlás kerül szóba, az ászanákról és a pránajámákról beszélgetünk. Mennyire fontos az astanga jóga első két ága, a jámák és a nijámák?

PJ: Nagyon nehezek. Ha gyenge a tested, akkor gyenge elveid is vannak.
Öt jáma van: Ahimsza, szatja, asztéja, brahmacsarja, aparigraha. Az ahimsza lehetetlen, az igazat mondani, az is nagyon nehéz. Az írások azt mondják, mond az igazságot, amely édes, ne mond azt, amelyik bánt. De ne hazudj, akármilyen édesen hangzik is. Nagyon nehéz. Csak az édes igazságot mond, mert aki a kellemetlen igazságot mondja, az halott ember.
Szóval a gyenge elme gyenge testet is jelent. Ezért kell egy jó alapot építeni az ászana és pránajáma gyakorlással, hogy a test, az elme és az idegrendszer jól működjön. Aztán tudsz az ahimszával, szatjával és a többi jámával, nijámával foglalkozni.

SA: Mi a helyzet az astanga jóga többi ágával? Tanít meditációt?

PJ: A meditáció a Djána, a hetedik lépcsőfoka az astangának. Amikor az egyik lépcsőt tökéletesítettük, akkor jöhet a következő. A djána kivitelezéséhez egyenes háttal kell ülnöd, becsukott szemekkel, az orrcsúcsra fókuszálva. Ha ez nincs meg, akkor nem vagy elmélyülve. Ha a szem nyitott, az elme is az.

A jóga 95% gyakorlat, és csak 5% elmélet. Gyakorlat nélkül nem működik, nem lesz semmi haszna. Szóval muszáj gyakorolni, követni kell a megfelelő rendszert, lépésről-lépésre. És akkor fog működni.

(…)

Az előadások hangzatosak; adsz egy jó előadást, és mindenki azt gondolja, hogy milyen nagyszerű vagy. De az előadások 99,5%-ban nem hasznosak. Sok éven keresztül kell az ászanákat és a pránajámát gyakorolni. Az írások azt mondják: „Hosszú időn keresztül alázatosan, megszakítás nélküli gyakorlás hozza a tökéletességet.” Egy év, két év, tíz év… az egész életed során gyakorolsz.

GuruJi

Forrás: Alexander Medin: Sri K. Pattabhi Jois and the Ashtanga Research Intitute
Sandra Anderson “An Interview with K Pattabhi Jois: Practice Makes Perfect”

Az astanga nyitó és zárómantráról 2. rész

GuruJi's

A cikk előző része az alábbi linken olvasható.

A mantrák jelentése

Nyitómantra

Most, hogy már ismerjük a mantrák fordítását, érdemes elgondolkozni rajta, hogy vajon miért pont ezek a mantrák kerültek a gyakorlásunk elejére és végére. Az ászanák helyes kivitelezését, a légzéssel és a tekintettel történő összekapcsolását lehetetlen könyvekből vagy videókról megtanulni, elengedhetetlen közvetlenül egy tanár felügyelete alatt elsajátítani őket. Ráadásul az ászanák egymásra hatása olyan bonyolult rendszert hoz létre az astanga jógában, hogy a gyakorlók sosem próbálnák felcserélni őket, kihagyni elemeket vagy akár új sorozatot létrehozni, kivéve azokat a különleges és nagy jógikat, akik hosszú évtizedek alatt megértették a rendszer lelkét, és úgy találják, hogy szükséges hozzáhangolni azt az adott kor igényeihez. Ezért a tanárok pontosan úgy adják tovább a gyakorlást, ahogy azt ők is kapták. Így hosszú tanítói láncolatokat hoznak létre, amelyeket legegyszerűbben az alapító megnevezésével tudunk jellemezni. Az astanga jóga esetében Patandzsali a legrégebbi ismert láncszeme ennek a füzérnek, így természetes, hogy mielőtt belekezdenénk a gyakorlásunkba megköszönjük neki, hogy leírta ezt a technikát, és most mi is részesülhetünk az áldásos hatásaiból.

Mielőtt azonban közvetlenül Patandzsalihoz fordulnánk végighaladunk a hozzá vezető úton, és minden őt követő gurunak hálát mondunk, hiszen ha ők nem lettek volna, akkor megszakad a lánc, és elveszik a tudás. A konkrét láncolathoz fűződő gurunkon kívül érdemes ilyenkor hálás szívvel megemlékezni a személyes gurujainkról is: a szüleinkről, a tanárainkról és mindenkiről, aki úgy formált minket, hogy végül a jógamatracon kötöttünk ki. Hiszen mit mond róluk a mantra? Olyanok ők, mint a dzsungelben élő gyógyítók, akik még a kígyómarást is képesek semlegesíteni. Ugyanígy, ezek a guruk képesek a szamszára illúziójának (ismétlődő születés és halál körforgásának) mérgéből is kigyógyítani minket. A mantra természetesen itt is többféle értelmezést enged meg: sokan azt mondják, hogy maga a szamszára a méreg, és a gyógymód az, hogy kikerülünk belőle, azaz nem születünk meg többé. Én azonban mostanában másképp gondolom ezt, véleményem szerint nem a szamszára a méreg, csak a móha, vagyis az illúzió az. A jóga célja ennek az illúziónak a megszüntetése, vagyis az, hogy meglássuk saját valódi ragyogó lényünket. Ha pedig ez egyszer sikerül, akkor teljesen mindegy, hogy emberi testben élünk-e, sosem érezzük magunkat többé elveszettnek. Míg ha méregként tekintünk a születésre, az életre és a halálra, akkor könnyen előfordulhat, hogy a jógában a menekvést látjuk, és „tűnjünk el a földi fertőből mihamarabb” szemléletmódot vehetünk fel, ami nem fog segíteni rajtunk. Úgy is felfoghatjuk, hogy a guruk abban segítenek, hogy megszűnjön az a téves szemléletünk, hogy a szamszára méreg.

A rövid kitérő után térjünk vissza a mantra alapgondolatához, amely talán legegyszerűbben a „hála”, az „alázat” és a „bizalom” szavakkal ragadható meg. Van-e vajon jobb módja a gyakorlásunk elkezdésének, mint hálával telve felállni a matracra, és a rendszer iránti nagy tisztelettel és alázattal elénekelni egy gyönyörű mantrát? Nagyon hasznos, ha nem csak belevágunk a hangos légzésbe és ugrálásba, hanem megállunk egy pillanatra, és végiggondoljuk, hogy milyen különleges élmény vár ránk, és milyen szerencsések is vagyunk, hogy a részesei lehetünk.

Zárómantra

Miután végeztünk a gyakorlással a testünk biztosan ujjong, mivel érzi, hogy igazán sokat tettünk az egészségéért, és alighanem az elménk is nyugodt, és bátran áll a nap kihívásai elé. Tehát érezzük, hogy nagyon jót tettünk magunkkal, de mielőtt lepihennénk ismét megállunk egy percre, és elmondjuk a záró békemantrát. A mantra kulcsszava az „együttérzés”, a célja pedig az, hogy felkeltse a szívünkben a vágyat arra, hogy azt a sok jót, amit magunkkal tettünk, osszuk meg másokkal is, és használjuk arra, hogy a világot egy picit jobb hellyé tegyük. A gyakorlásnak rengeteg pozitív hatása van, ami egyben veszélyes is, mert könnyű ezeket az érdemeket a saját önző céljaink eléréséhez felhasználni. Azonban ha odaadóan énekeljük ezt a mantrát, akkor a mások iránti együttérzés fel fog bennünk ébredni. Innentől pedig csak annyi a dolgunk, hogy minél tovább fenntartsuk ezt a szép hangulatot.

Fontos tehát a mantrák helyes kiejtése, de fontosabb a hittel teli éneklés; érdemes ismerni a jelentésüket, de az sem baj, ha magával ragad a hangulatuk a szavak értelméről mit sem sejtve; és hasznos, ha sokat elmélkedünk a szimbólumok mély filozófiai értelmezéséről, de néha engedjük meg magunknak, hogy önfeledten, nagy odaadással zengessük őket.

Lucia Andrade interjú

LuciaA

Ana: Mikor és hogyan léptél a jóga útjára? Miként találtál az astangára?
Lucia:
Az egész egy gyerekkori álommal kezdődött: balerina szerettem volna lenni. Az a vágy hajtott, hogy olyan szakra felvételizzek, ami akkoriban még kevésbé volt ismert, viszont mindent felölelt, ami engem érdekelt – a testtel való önkifejezést.

Astanga jógával csak a 2000-es évek elején találkoztam annak ellenére, hogy már előtte is jógáztam valamennyit. Mielőtt még igazából elköteleződtem volna a napi gyakorlás mellett, tettem egy kitérőt az Iyengar jóga felé, és néhány más módszert is kipróbáltam. Egyik sem tudott ilyen hosszú ideig magával ragadni.

Ana: Ezek alatt az évek alatt milyen változások és átalakulások voltak a számodra legnyilvánvalóbbak és a legfontosabbak?
Lucia: Az elme békéje, a türelem és a vágy, hogy napról napra jobb ember lehessek. Természetes, hogy energikus gyakorlással a test megváltozik, én mégis a legjelentősebb változást érzelmileg és mentálisan éltem meg. Egészebbnek érzem magam, teljesebbnek, és nagyobb békét találok az ászanagyakorlásban.

Az idő múlásával a gyakorlás spirituális oldalával is elkezdtem foglalkozni, ezáltal új dimenziók jelentek meg az életemben.  A gyakorlásom az imám!

Lu1

Ana: Mi az a lecke, vagy melyek azok a leckék, amelyeket a gyakorlás során megtanultál és a legértékesebbnek gondolsz?
Lucia: Az elfogadás. Elfogadni önmagunkat és másokat, elfogadni azt, ahogy a dolgok történnek, anélkül, hogy siettetnénk, hogy bármit megváltoztassunk. Elfogadni a gondolatokat, az érzéseket és a határokat. Összességében a teljes elfogadás. Ez egy életeken át tartó munka, de a gyakorlás minden egyes nappal olyan helyzeteket mutat meg, ahol mindenekelőtt elfogadás, bizalom és teljes átadás szükséges…. így a varázslat megtörténik.

Ana: Mit mondanál azoknak, akik most ismerkednek ezzel a módszerrel?
Lucia: Azt, hogy élvezzék ki minden pillanatát ennek az utazásnak. Az életben az a fontos, hogy megtaláljuk az örömünket abban, amit csinálunk. Ne kezdjünk el gyakorolni, ne legyünk vegetáriánusok vagy meditáljunk csak azért, mert valaki azt mondja, hogy ez jó nekünk. Fontos, hogy megfigyeljük szokásainkat, hogy a mindennapjainkat laboratóriummá alakítsuk, ahol mi vagyunk önmagunk kutatói. Figyeljük meg, hogy mikor érezzük jól magunkat, mikor vannak pozitív gondolataink, mikor van nagyobb kedvünk a gyakorláshoz, és figyeljük meg az ellenkezőjét is, így már jóval könnyebb lesz megtalálni azt, ami nekünk jó, hiszen a változás belülről történik kifelé.

Az út hosszú és izgalmas, elég minden egyes lépését élvezni, nyitottnak lenni a tanulásra, és hagyni, hogy minden a maga idejében érkezzen.

A legfontosabb, hogy minden nap leterítsük a szőnyeget, és türelmesek legyünk. A gyakorlás a legjobb vezetőnk ezen az önismereti úton.

Ana: Mit tanácsolnál annak, aki nehéz pillanatokon megy keresztül a gyakorlása során, legyen az fáradtság, fájdalom, időhiány vagy más?
Lucia: Azt, hogy kezdje lassan. Ha most nincs egy órája, akkor legyen csak napi 15 perc napüdvözlet és a három levezető ászana, legyen meg a türelme ahhoz, hogy majd az az időszak, amit eddig a gyakorlásra szánt, újra szabaddá válik.

Azt, hogy gyakoroljon, amennyire csak lehetősége van, hiszen a mai gyakorlás az, ami a holnapit segíti, minél tovább halogatjuk, annál nehezebb újra ritmusba lendülni.

Gyakoroljon, ahogy teheti; ma 5 perc légzés, holnap egy napüdvözlet, majd utána egy kicsivel több, így lassan, lépésről lépésre felépítheti a gyakorlását, amelyet hosszabb ideig fenn tud tartani.

Ne úgy kezdjünk neki, hogy egy héten csak egyszer, de egyből 3 órát gyakorlunk, jobb, ha minden nap egy kicsit, így nincs nyomás, és a gyakorlás rutinná válik.

A fájdalommal érdemes felkeresni egy képzett tanárt, és vele dolgozni lépésről lépésre. A jógát használhatjuk fizikai, érzelmi és spirituális gyógyításra, de ha nem megfelelő irányítás alatt dolgozunk, az sérüléshez és fáradtsághoz vezethet. Ezért is nagyon fontos, hogy képzett tanárt keressünk.

Sharath mindig mondja, hogy egy kés ugyanúgy használható gyümölcs felvágására, mint emberölésre. A kés eszköz, ahogy az ászanagyakorlás is; használatától függően különböző eredményt kapunk.

Ana: Mit jelentenek számodra a fegyelem és az elkötelezettség szavak a jóga gyakorlásában?
Lucia: A fegyelem az a képességünk, hogy azt választjuk, ami számunkra hosszú távon a legjobb, akkor is, ha most még nem az. Például minden nap korán kikelni az ágyból, amikor kint még hideg van, azért, hogy gyakorolhassunk. Ez belső fegyelmet igényel, enélkül lennének napok, amikor nem kelünk fel.

Az elköteleződés az, ha valamit szeretettel teszünk. Nemcsak korán kelünk, hanem örömmel kelünk, megtaláljuk azt, ami előrevisz, megmozgat, ami kíváncsivá tesz… így fegyelmezettnek lenni is sokkal könnyebb.

A jóga gyakorlásához az odaadás, az elkötelezettség és az eltökéltség nagyon fontos, ezzel a három dologgal a fegyelem már nagyobb erőfeszítés nélkül megvan.

A szeretet az iránt, amit csinálunk, nélkülözhetetlen ennek kialakulásában.

Luc2

Ana: Jelenleg egyike vagy azon kevés női tanárnak, akiket a KPJAYI „certified” minősítéssel hitelesített – Latin-Amerikában pedig az egyetlen. Mit változtatott ez az utadon?
Lucia: Van egy természetes varázsa annak, ha az embernek titulusai vannak,  ami igazából csak azt az energiát biztosítja, amit abba fektetünk, hogy a titulust elérhessük.

Szerettem volna, ha megvilágosodást hoz (nevet)… de helyette nagyobb felelősséget és elköteleződést hozott. Úgy érzem, hogy minden értelemben „házasságot” kötöttem a jógával, az életem még jobban körülötte forog, hogy minél többet tanuljak erről a tudományról, hogy minél jobban tudjam a mindennapjaimban alkalmazni és emberként fejlődni.

Nelson Mandela egyszer azt mondta: „Egy magas hegy megmászása után az ember csak arra jön rá, milyen sok más hegy várja még. Megálltam itt egy pillanatra, hogy megpihenjek, hogy lopva vessek egy pillantást a ragyogó kilátásra, és hogy visszatekintsek a megtett távolságra. De csak egy pillanatig pihenhetek, mert a szabadsággal felelősség jár, és nem időzhetek sokáig: a hosszú út még nem ért véget.”

A „certified” tanárként hitelesítés egy magas hegy, de vannak ennél magasabbak. Ezért hálás vagyok, hogy elérkeztem ide, felismerem a vele járó felelősséget, és folytatom az utam még több odaadással, és remélem, még több alázattal.

Ana: Mi a véleményed arról, hogy a módszer az elmúlt években egyre népszerűbbé vált?
Lucia: Ez egy olyan dolog, amit Krishnamacharya kért cserébe a tanításaiért: hogy a jóga üzenete elterjedjen, és mindenkihez eljusson jótékony hatása.

Évről évre egyre nehezebb Mysore-ban tanulni, évről évre egyre többen gyakorolnak. Nagyon jó, hogy az emberek a személyes átalakulás útjára léptek, hogy egyre több tudatos ember létezik a világban.

Nem fontos a szándék, ami a jógához vezet minket – őszinte és odaadó gyakorlással teljes mértékben átalakulunk.

Ana: Milyen a kapcsolatod Sharath Joisszal, mennyire fontos számodra mint gyakorló számára a jelenléte az utadon?
Lucia:
Sharath Jois a tanárom, olyan ember, aki rendkívül fontos a szádhanámban. A törekvése és az elkötelezettsége az, ami napi szinten inspirál ezen az úton. Ő az, aki bölcsességet hoz, kihívás elé állít, segít tudatossá válnom, kétségbe von, aki felkelti a vágyat bennem arra, hogy jobb ember legyek… Ő az én gurum, aki elhozta a tudás fényét és felszabadított a tudatlanság sötétségéből, akinek örökké hálás leszek.

Az interjút készítette: Ana Claudia
Forrás:http://ashtangayogafloripa.blogspot.hu/2014/12/entrevista-com-lu-andrade.html?m=1
Fordította: Melo Annamária

Megszületünk, tanulunk, dolgozunk és meghalunk

Guruji szüli ünnepség

A következő írást olvasva azt is hihetnétek, hogy a nyári szabadságról frissen, kipihenten visszaérkezett bandhás marketingesek igen csak kitettek magukért. Természetesen erről szó sincs – nincsen ilyen pozíció a bandhaworks-ben -. Egyik végzős ösztöndíjasuk lepet meg minket a következő gondolatokkal. Fogadjátok szeretettel Evelin írását:

Megszületünk, tanulunk, dolgozunk és meghalunk. Ez a demokratikus változat. Azt gondoltam, tartalmas, pozitív irányba törekvő életet éltem huszonkét évig. Gyermekkorom óta terveim voltak, folyamatos, változatos mozgásban volt az életem. Tanulmányok, művészet és jött a jóga. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy megtalált. Talán újra. Érdekesnek és közelinek éreztem, feltétel és gondolkodás nélkül kezdtem el az energiám a jóga felé fordítani. Amikor a leginkább feltöltött állapotomban voltam, szinte az utolsó pillanatban, mit sem sejtve kíváncsiságtól csillogó szemmel kerültem a Bandha Worksbe egy ösztöndíjjal. Magam sem értettem hogyan és miért, annak ellenére, hogy nem voltam gyakorlott jógázó és a fizikai testem sosem örvendezett bárminemű aktív mozgás hatására, másnap már a mysore típusú órán találtam magam. Gyakorlásról gyakorlásra újraértelmezem a létem alapelvét. Megszülethetek, elkezdtem érezni a fizikai testem bizonyos részeit, amikről nem tudtam, hogy léteznek. Tanulhatok, a kitartásról, a koncentrációról, fegyelemről, feltétel nélküliségről és rengeteg dolgom van azóta. A mindennapjaimat kezdi betörni. Minden mozgásommal dolgom van. Megfigyelés és alázat. A gyakorlás nem csak a reggeli bioritmusom változtatta meg. Mélyen beleásta magát a vitális és mentális részeimbe is. Újra és újra megkérdőjeleződik a cselekvéseim helyessége. Most már egy teljesen más értékrend szerint. Gyötrelmes és hosszú de azt gondolom a legjobb út nyílt meg előttem. Őszinte hálát és szeretet érzek, hogy elindulhatok rajta. A motiváló szavak, a segítő és fájdalmas igazítások, a mélyreható tekintetek amiket az ösztöndíjjal kaptam az egyik legnagyobb ajándék amire emlékszem. A Bandha Works egy hely, nem Budapesten, nem egy távoli perspektívás rendszerben, hanem mélyen Önmagunkban, ahova eljutunk, ha miután felismertük, a bejáratnál el is hagytuk az Egonkat. A Bandha Worksben megszületünk, tanulunk és esélyt kapunk egy más folytatásra.

A hónap bandhája: június

AnnamariMelo

Június hónap bandhája  – “májussal” egyetemben – szintén tagja voltál az idei Mysore-i bandhás delegációnak – “májussal” egyetemben – Ö sem úszta meg szárazon, feje tetejére állt a világa. Fogadjátok szeretettel Annamarit aki először tartott a jógától, majd másfél év tradicionális reggeli astanga gyakorlás után, felmondott a munkahelyén és elment teljes munkaidőben jógázni. Vajon helyesen döntött? Megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból.

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Annamari: Esküszöm, persze. 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Annamari: Sokáig tartottam a jógától – abban mindig hittem, hogy ez egy jó dolog, de úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy ezt igazán megtapasztaljam, nagyon messzire kell utaznom, ami pedig a nyugati világban van, az csak egy nagy divatőrület, ki sem akartam próbálni. 4 éve mégis becsöppentem életem első jógaórájára, ami egy vinyásza flow volt. Nagyon nagy élmény volt, a jóga attól a pillanattól elkezdett beszivárogni az életembe. Kezdetekben hatha órákon vettem részt, majd elmerészkedtem esti astanga half-led órára is, amit azonnal megszerettem, nagyon vonzott benne valami. Sajnos nem volt sok óra hetente, így nem is mélyültem el jobban ebben az irányzatban, továbbra is hatha és vinyásza flow órákra jártam. Egyszer hétvégi órát kerestem az akkori lakóhelyemhez közel, így csöppentem a Bandha Worksbe szintén egy half-led órára. Valami azonnal megfogott, tudtam, hogy még visszatérek ebbe a jógaiskolába. Szép lassan szinte az összes délutáni órán felbukkantam itt, de valahogy még többet akartam, (vagy csak több időt tölteni a Bandhában, nem tudom… 🙂 ), így beiratkoztam az astanga kezdő tanfolyamra, ahol jobban megismerkedtem az irányzattal elméleti is gyakorlati oldalról egyaránt. Onnantól már nem volt kérdés számomra, hogy merre tovább. Beszippantott. Ez kb. másfél éve volt, azóta pedig a Mysore gyakorlás és én elválaszthatatlan társak vagyunk.

BW: A reggeli Mysore-i órákról az első élményem Veled kapcsolatosan – máig is azt hiszem, csak már hozzászoktam – az, hogy az ásítozó, hullafáradt lány valamilyen csodálatos módon levonszolja magát a shalába… aztán pár kockával később a matracon egy nagyszerű feltámadásnak lehetünk tanúi. Hogy ment az átálás a délutánokról, a reggeli gyakorlásra?
Annamari: Hihihi 🙂 Van benne valami, néha én is csodaként élem meg… 🙂 A látszat ellenére az átállás egyszerűen ment, legalábbis emlékezetemben így maradt meg. Valahogy akkor nem létezett más opció, nagyon vártam a reggeleket és azt, hogy végre a Bandhában a matracra állhassak. El sem tudtam képzelni, hogy valahol máshol vagy máshogyan is tölthetném a napfelkelte időszakát, fáradtságfaktor nem játszott közre semennyire. Ez annyira erősen megvolt bennem, hogy még az otthoni gyakorlás sem fért bele számomra, nem éreztem ugyanolyan értékűnek, mint amikor a többiekkel gyakorlok. Mégis az utóbbi időszakban többször adódott úgy, hogy a matracom a nappaliban került leterítésre. Mekkora élmény ezt a változást megtapasztalni! Most már nagyon szeretem az otthoni gyakorlást is, számomra teljesen új dimenziókat nyit meg olyan intenzitással, melyeket a közösségben való gyakorlásnál nem tapasztalok, és ez fordítva is igaz – van, amivel csak akkor tudok szembesülni, ha mások is vannak a környezetemben. Tökéletesen kiegészítik egymást.

M

BW: Idén Te is tagja voltál a Mysore-i magyar “delegációnak”. Az utazás előtt felmondtál a szuper munkahelyeden, hogy két hónapot az astanga jóga forrásánál tölthess. Úgy tűnik tényleg komolyan gondolod. Mit vársz ettől az egésztől, hogy ennyi energiát és anyagi erőforrást fektetsz bele?
Annamari: Röviden – szinte semmit. 🙂 Ezt nagyon nehezen tudom megfogalmazni, azért próbálkozom. Mikor másfél éve elkezdtem reggelente gyakorolni, akkor úgy éreztem, igen, ez elhozza a “megvilágosodást” számomra, azaz a békét a gondolataimba, azt, hogy végérvényesen az utamra lépek a hétköznapokban, nem leszek szomorú, dühös, türelmetlen, kontrollálni fogom tudni minden gondolatomat, minden rózsaszín lesz kívül-belül és persze mellette fizikailag is fitt leszek. Aztán valami elindult szinte az első napoktól kezdve. Természetesen nem úgy, ahogy fent felsoroltam, legalábbis nem az elképzeléseim szerint. Valami sokkal jobb következett, amire nem is gondoltam, mert még akkor teljesen ismeretlen volt számomra is. Azt éreztem, hogy “én” elkezdek önmagamban előbújni és láthatóvá válni – mindez iszonyatos erővel és tempóval. Ijesztő volt, mert nem tudtam sokszor kontrollálni ezt a változást, mintha két énem lett volna. Egyre kevésbé tudtam megtenni dolgokat, melyeket legbelül már nem élveztem, és ezek sokszor nehéz szituációkba is kevertek. Aztán ez csillapodott, vagy elfogadtam a tényt, hogy ez van (nem tudom, melyik történt, mindegy is), átadtam magam és próbáltam nem elemezni a változásokat. A munkahelyen való felmondás, a forráshoz való utazás is mind ennek a folyamatnak a része – nem tudtam szembeszállni magammal többet. Mindezek ellenére -vagy pont ezért- az elmúlt hetekben sokszor jött az alapkérdés, hogy miért is csinálom, miért gyakorlok, kelek fel minden hajnalban, mi értelme ennek az egésznek. Nem mindig tudtam a kellő motivációt összeszedni, hogy a matracra álljak, elvesztem egy kicsit. Hiányzott nagyon a gyakorlás, ha épp kimaradt, ettől függetlenül mégis valami törést éreztem az astangával való kapcsolatomban. Majd volt egy váratlan pillanat, olyan, amikor az ember azt érzi, hogy a sötétségben felkapcsolták a villanyt és megkapja a választ. Amivé lettem az elmúlt időszakban, amekkora változást okozott ez bennem, az emberekhez és az élethez való hozzáállásomon, ezáltal a környezetemben is, ezt mind az elmúlt hónapoknak és a rendszeres gyakorlásnak köszönhetem. Szép lassan alakult ez így, és ugyan felszínt nézve hasonlít a fentebb felsorolt kezdeti elvárásaimhoz, mégis teljesen más. Megfoghatatlan és nem is tudom szavakban kifejezni. Akkor nem tudtam, hogy ezt hozza és most, mikor ezt felismertem, hihetetlen hálát éreztem és érzek a mai napig, hogy mindezt megtapasztalhattam. Azóta elkerülnek a kérdések és éppen ezért már csak átadom magam, elvárások nélkül állok a matracra. Kíváncsi vagyok, hogy még mi minden történhet és alakulhat, mit hozhat a rendszeres gyakorlás, hiszen annyira az elején vagyok még, épp szinte csak belekóstoltam.

BW: Hogy élted meg a KPJAYI-ban eltöltött hónapokat? Milyen volt Sharath-al gyakorolni, Lakshmish-tól elméletet tanulni?
Annamari: Összességében azt mondhatom, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ez a két hónap, amit ott töltöttem. Ha azt mondanám, hogy minden fantasztikus volt, csupa öröm és boldogság ami a reggeli gyakorláskor és utána rám várt, azzal nem mondanék igazat. Sőt… Gyakran éreztem idegességet, dühöt, türelmetlenséget, sértettséget, elkeseredettséget, stb. . Az, hogy egész nap semmi dolgom nem volt, mindezeket az érzéseket felerősítette, hiszen nem tudtam elkerülni, hogy ne nézzek szembe velük. Mindig tudtam és hittem benne, de ennyire erősen még sosem tapasztaltam, hogy a matrac és a matracon kívüli világ egy és ugyanaz, teljesen összemosódtak a reggelek és a nappalok, fogalmam sem volt, hogy azért vagyok depis vagy épp extraboldog, mert a gyakorlás úgy sikerült, ahogy, vagy épp fordítva. A forrásnál töltött két hónap tapasztalásai most a hétköznapjaimban is érződnek, nagyon sok szempontból elősegítették a reintegrálódásomat a nyugati világba, amitől már jóval Mysoreba való utazásom előtt eltávolodtam. Amennyire nehéz szívvel váltam el Indiától április elején, most annyira vagyok pozitív azzal kapcsolatban, hogy az utazás ezzel nem ért véget. Sharath is mondta konferencián egy kérdésre válaszként, hogy egy hónap a forrásnál évekre elegendő tud lenni gyakorlás és energia szempontjából. Én most még nagyon érzem, az biztos.
Sharath jelenléte sokféleképpen hatott rám. Kezdetekben nagyon féltem tőle, a második hónap végére ez az érzés teljesen elmúlt és a szeretet lépett a helyébe. Természetesen ez nem egyik napról a másikra alakult így, pl. voltak napok, amikor kételkedtem vagy épp kifejezetten dühös voltam rá, de ezek elillantak amint a gyakorlás végén vagy akár közben is csillogó mélybarna szemeivel rám nézett. Még most is élénken előttem van a tekintete, minden benne van, sugárzik belőle a gyengédség és szeretet. Ami még nagyon érdekes, hogy mintha mindig tudta volna, hogy mikor mit kell mondania/kérdeznie, vagy éppen egyiket sem, mert épp erre volt szükségem. Szinte mindig volt valami gesztusa főleg az első két hétben. Lehet csak annyi hangzott el,  hogy “catching?”, de ezt a legjobb pillanatban tette fel, főleg úgy, hogy tudta a választ nagyon jól, hiszen mellettem állt 🙂 .
Laksmish órái mindezt az élményt csak fokozták. Humorral megtűzdelve igyekezett átadni tudását, akár filozófiáról, akár a szanszkrit nyelvtanról legyen szó. Az utóbbit kifejezetten élveztem, egy lelkes pillanatomban már azt kerestem az interneten, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a mysorei egyetem szanszkrit szakának hallgatója lehessek.
Mikor hazaértem, úgy éreztem, mintha az egészet csak álmodtam volna. Mára már sokkal valóságosabbá vált az a két hónap, nagyon jó visszatekinteni rá.

BW: Álomvilágból visszatérve térjünk át a fizikai szikra. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Annamari: Arra könnyebb válaszolnom, hogy melyik jelenti a kihívást. Több is van persze, de az utthita hastapadangusthasana messze vezet ebben a kategóriában nálam. Még mindig csak barátkozunk egymással, nagyon az elején vagyunk. Nekem ez az ászana a fordulópont a gyakorlásban, ameddig ezen nem vagyok túl a sorozatban, addig van bennem valami furcsa idegesség, ami legtöbb esetben a következő ászanáknál elmúlik. Talán ez az egyetlen ászana, ami még semmilyen módon nem váltott ki belőlem pozitív érzést azon kívül, hogy túl vagyok rajta. Érdekes, de csak az, hogy most szóba került is már feszültebbé tesz. Kis idő, és megszelidítjük majd egymást… 🙂
A legtöbb ászanát szeretem, mindegyiket másért. Kettőt tudok kiemelni – egyik a janusirsasana A. Ebben az ászanában teljesen el tudok lazulni és ki tudok kapcsolni, az előforduló fizikai fájdalmat is más dimenzióban élem meg. A másik ászana, amit muszáj megemlítenem, az a maricasana D. Nem éppen az a pont a sorozatban, ami annyira kellemes, viszont ez az ászana vált a mostani életemben egy igazi nagy tanítóvá több területen is – elfogadás, elengedés, türelem, hogy csak néhányat említsek. “

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Annamari! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Annamari: Múla bandha. Egyszerűen csak azért, mert számomra az aktiválása teljesen más minőséget ad a gyakorlásnak minden szempontból. A jelenbe, a “most és itt”-be azonnal visszaránt, fizikai síkon pedig sokkal gördülékenyebbé és könnyedebbé teszi a mozdulatsorokat.

BW: Hogyan képzeled el magad 5 év múlva? Hol fogsz lakni? Mit csinálsz reggel 6:30 és 8 között? Mivel keresed majd a kenyered?
Annamari: 5 év múlva??? Az nagyon messze van, főleg ha azt nézem, hogy pár hónap elég ahhoz, hogy feje tetejére álljon és átértékelődjön minden elképzelésem a jövőről 🙂 Igazából nem tudom, nem szoltam ezen elmélkedni. Annyi dolog történik körülöttem, a világban, inkább csak meglovagolom az élet hullámait. Természetesen szeretnék reggelente a matracon lenni, de nem fogok problémázni, ha éppen egy éhes gyerkőc reggelijét kell elkészítenem abban a konkrét időpontban 🙂 . Ha jobban belegondolok, 5 év múlva is a mostani önmagam látom, csak épp tapasztaltabb kivitelben. Azt, hogy ez hol lesz és mivel keresem majd a kenyerem, változik-e egyáltalán valami a jelenlegihez képest, nem tudom, nem is tudhatom. Azt viszont igen, hogy élvezettel fogom csinálni, ahogy most is. Inkább 5 év múlva térjünk vissza erre a kérdésre és megmondom a választ 🙂

BW: Köszönöm az interjút!

Astanga ikonok: Sri K. Pattabhi Jois 2. rész

GuruJI

Legutóbbi bejegyzésünkben Gurudzsi életét az 1960-as évek végéig követtük nyomon. Még nem sejtette akkor, hogy az általa oly odaadóan tanított astanga jóga meghódítja majd a világot, és ő maga számtalan különböző országba fog ellátogatni, hogy diákok ezreit tanítsa, és vezesse a jóga útján. A változást 1972-es év hozta, amikor Norman Allen megjelent Mysroban, Gurudzsi házánál. Gurudzsi ekkor 57 éves volt. Norman, Puducserri (Pondicherry) városban, David Williams-el és Nancy Gildoffal, Szvámi Gítananda Ananda Ashramjában látták meg először Gurudzsi legidősebb fiát, Mandzsut ászana bemutatót tartani. A két fiút magával ragadta az előadás, és azonnal kikérdezték Mandzsut, hogy hol tanulta ezeket a pózokat. Mandzsu pedig elmesélte, hogy az ő apja, Patthabi Jois, Mysore-ban oktat jógát. Norman az első vonattal Mysorba utazott, Davidnek és Nancynek azonban haza kellett menniük, mert lejárt a vízumuk, de a következő szezonban, már ők is Gurudzsi tanítványai lettek.

Amerikába visszatérve David és Nancy levelet kapott Gurudzsitől, hogy szeretne Amerikába utazni. A két fiatal, a jógaiskolájuk gyakorlóinak közreműködésével elég pénzt gyűjtött össze, hogy az indiai mestert átutaztassa a fél világon. 1975-ben hagyta el Gurudzsi először Indiát, hogy Encinitasban jógát oktasson, az addigra 30 fős kaliforniai jógaközösségnek. Vele tartott fia, Mandzsu is, aki onnan nem is tért haza többet, annyira beleszeretett az amerikai életbe. Gurudzsi kapcsolata nyugattal innentől kezdve folyamatosan erősödött. Kezdetben csupán egy maroknyi nyugati diák látogatott el hozzá évente, aztán ez a szám rohamosan nőni kezdett. A kilencvenes évekre már 20-25 diák volt havonta Mysorban Karácsony környékén, amely az év legnépszerűbb időszaka volt. A shalában egy időben már 10-12 ember gyakorolt, Gurudzsi ekkor már a nyolcvanas éveiben járt, és teljes gőzzel tanított, napi 8-9 órát.

ashtanga_mysore_600

Annyi ember várakozott arra, hogy bejusson gyakorolni, hogy Gurudzsi úgy döntött, új helyre költözteti a Shalát, Gokulam városrészbe. Az új shala ötször annyi diák befogadására volt alkalmas. 2002-re, mire megnyitott, olyan diákok özönlöttek Mysorba, akik már ismerték az Astanga vinyásza jóga rendszerét, hiszen Gurudzsi számtalan külföldi úton volt túl, és az általa kiképzett tapasztalt tanárok száma is nőttön nőtt, akik terjesztették az Astanga vinyásza jógát világszerte.

Vajon minek köszönhető ez a fantasztikus áttörés? Miért van az, hogy amíg nem ismerték meg a nyugatiak ezt a rendszert amit Gurudzsi tanított, az otthonában, Indiában nem érdeklődtek az emberek. Erre a választ nehéz lenne megadni. Egyszerű emberként élt családjával, majd a hirtelen jött ismertségnek köszönhetően gazdag emberré vált, híres és népszerű lett nyugaton, főleg Amerikában, és nyugati emberek kezdtek zarándokolni Mysore-ba. Van egy kannadai mondás, ami úgy szól, hogy az a növény, ami a kertünk végében nő nem értékes számunkra, de amint az orvos azt mondja az gyógyfű, megtanuljuk az értékelni.

Gurudzsi a hirtelen érkezett népszerűség ellenére nem változott meg. Lehet, hogy átköltözött Mysore gazdagabb negyedébe, Gokulamba, de ugyanolyan alázatos és elhivatott maradt életvitelében, tanításában. A guru nem csupán tudást ad át, hanem példát is mutat az életével. Gurudzsi szerető férjként, apaként, nagyapaként és nem utolsó sorban jógamesterként kimagasló volt ebben. Minden áldott nap hajnalban felkelt, hogy az imádságokat, rituálékat elvégezze mielőtt tanítani kezdett volna. Az első diákok hajnali ötkor érkeztek meg, amikorra unokája Sharath éppen a levezető gyakorlatokhoz ért. Egészen délig tanított, rendkívüli kitartással és erővel előrehaladott kora ellenére. A diákjai rettegtek tőle, miközben teljes szívükből szerették. Nem volt a szavak embere, nem adott a gyakorlás közben sok instrukciót. Legtöbbször egy-két felszólítással igazított:

„Igen, csináld!”, vagy „Miért félsz? Lélegezz!”.

Mindeközben valamennyi diákját ismerte, és tudta, kivel hogyan kell bánnia. Volt, aki a keményebb igazítást „igényelte” és volt akinek kedvesen, humorosan adott instrukciót. A diákok beszámolói alapján elmondható, hogy mindenki érezte magán a figyelmét. Azonnal ott termett, amikor az ember elakadt, vagy olyan ászanához ért, amely kihívást jelentett a számára. Gurudzsi nem szerette, ha a diák a türelmetlen volt, ha azonnali válaszokat várt tőle. Számára a gyakorlás egy életen át tartó tanulási folyamat, így a türelmetlen diákokat sokszor keménységgel „jutalmazta”, hogy megtanuljanak várni.

„A lassú növekedés az a jó, a gyors az veszélyes” mondogatta.

A gyakorlás egy hosszú folyamat, éveken át tartó kitartó és odaadó jóga eredményeként mély és erős gyökeret tudunk verni, amelyek olyan alapot adnak, hogy nélkül elfújna bármilyen szellő.

„Az astanga jóga mindenkié. Legyen fiatal, öreg, férfi, nő, egészséges vagy beteg. Egy ember nem tud jógázni. A lusta.”-mondogatta sokszor. „Gyakorolj minden nap. Kelj föl hajnalban, jógázz sokat, és minden más jön magától.”

Elképesztően értett ahhoz, hogy a rétegeket segítsen lehántani, hogy a diákok eljussanak a maghoz, a legbelsőbb énjükhöz.

„Mindenkinél eljön az a póz ami megtör.”

És Gurudzsi ezt tette a tanítványaival. Megtörte az ambiciózus, büszke, lusta és öntelt embereket, hogy a szívüket megnyissák és igaz önvalójukat megtalálják. Tette mindezt alázattal, szeretettel és odaadással. Sok diákja elmondása szerint, Gurudzsi képes volt úgy beletenni őket egy-egy pózba, hogy semmilyen fájdalmat, kellemetlenséget nem éreztek, pedig maguktól még eszükbe se jutott volna azt az ászanát kipróbálni, olyan lehetetlen mutatványnak tűnt. Értett ahhoz, hogy a diák az elméjét kikapcsolva teljesen átadja magát neki.

guruji-sharath

Abban az áldásban részesültem, hogy gyakorolhattam azon falak között, ahol Gurudzsi is tanított annak idején, ahol ma már unokája, Sharath vezeti a jógaiskolát, és folytatja Gurudzsi hagyományát. Megható volt hallani, ahogy Sharath a nagyapjáról mesélt. Gurudzsi az utolsó években nagyon beteg lett, sok időt kellett kórházban töltenie, azonban soha nem hangzott el panasz a szájából, a végsőkig nyugodt és kiegyensúlyozott volt, humorral és derűsen tűrte a szenvedést, a fájdalmait.

Nem felejtem el azt a történetet, amelyet az egyik konferencián Sharath elregélt Ganésáról, a híres elefántfejű istenről és fivéréről Kartikéjáról, akik Siva és Parvati szent fiai. Történt egyszer, hogy Siva és Parvati egy különleges gyümölcsöt kaptak az istenektől, amely elfogyasztása az örök élet és a legfelsőbb tudás megszerzésével kecsegtetett. A két fiú nagyon meg szerette volna szerezni ezt a gyümölcsöt és veszekedni kezdtek. Siva, hogy igazságot tegyen köztük kijelentette, hogy az kapja meg a gyümölcsöt, aki leggyorsabban megkerüli a világot háromszor. Kartikéjá, a háborúk istene, és az istenek hadseregének parancsnoka, azon nyomban felpattant hátas állatára egy hatalmas pávára, és nagy harcos módjára nekivágott háromszor megkerülni a világot. Ganésa a bölcsesség, tudás istene, az akadályok elhárítója azonban ott maradt, hiszen tudta, hogy tekintélyes méretű hasával, és kis egér hátasával fivérével nem szállhat versenybe. Ekkor elkezdte a szüleit, Sivát és Parvatit körbejárni. Mikor szülei értetlenül néztek rá, elmagyarázta, hogy „Nekem a világot jelentitek drága szüleim. Bennetek van az egész univerzum. Ezért most én körbejárom a világot háromszor.” Sivát annyira meghatotta okos fia bölcselete, hogy őt kiáltotta ki győztesnek. Sharath miután befejezte a történetet, elmosolyodott, és azt mondta: „Nekem Gurudzsi jelentette a világot, ezért mint Ganésa tette, én is folyton a közelében köröztem.”

Gurudzsi fáradhatatlanul tanította az Astanga jógát hetven éven keresztül, egészen kilencvenegy éves koráig. Energikus jóga mester, férj, édesapa, nagyapa, tudós volt. Rendkívüli humora és éles elméje volt. Nagyon jó egészségnek örvendett egészen addig, amíg elérte a kilencvenes éveit. Egy súlyos fertőzés miatt kellett abbahagynia a tanítást 2007-ben. Békés és elégedett volt az utolsókig, derűsen tűrte a fájdalmait. Gurudzsi egy olyan különleges dolgot hozott létre, amely más jógamesternek talán nem sikerült. Egymástól független, ismeretlen embereket formált egy családdá, közösséggé, és ez ő igazi öröksége amely tovább él.

GuruJi

A cikk folytatását itt olvashatod.

13456719

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved