Olvasónapló: Kezdd onnan, ahol állsz – az első szilárd alap a tested

yogis

Pal Pandian Sziddhák, az alapok mesterei (Ford.: Kasza Borbála) című könyve olyan gazdag ismeret anyagot tartalmaz, hogy megér egy újabb részletet:

[…]

Az élet egyszerűsége a puszta létezésben rejlik.

birtoklás és a puszta létezés közti választás lehetőségével mindig úgy élünk, hogy az utóbbitól tartózkodunk. Amikor választásaink súlya ránk nehezedik, és gyógyíthatatlan rendellenességekhez vezet, nehezebbekhez, mint amiket már eleve hurcolunk, akkor keresni kezdünk.

Közvetlenül lenni és ahogy van, áramlásban lenni ennek az örökké áramló folyamnak, elvezet az igazság valódi birodalmába, amely nagyban különbözik a szokásos világi létünktől. Úgy nyilvánul meg, hogy összeköti belső létszikránkat a nagyobb szikra minden arcával, a világgal.

Nem nehéz megtapasztalni ezt a folyékony érzékenységet a testben. Először lazítsd a tested és engedj el annyi feszültséget, amennyit csak tudsz! A tested tedd rugalmassá, élénkké, és maradj így lazán! Most érzékelheted a tested belső melegét, úgy érezheted, hogy ez egy enyhe meleg folyadék. Egyszerűen figyelj, és engedd, hogy ez a meleg folyadék-természet rezonálni kezdjen! Hirtelen tudatába kerülsz tested élő jelenlétének. Ez a te lényeglátó érzékenységed, amely tested minden sejtjét átjárja. Ez az érzet, a szüntelenül áramló meleg életenergia olyan, mint amikor az egész test laza, és ezt tudatosan szemléljük. Ennek az érzékenységnek a természete határozottan megkülönböztethető. Tiszta, érintetlen, nem cenzúrázott, töredékeire nem hullott, torzulatlan; mentes az előírásoktól és az ideáktól. Ez a valódi lét-tapasztalat, ahogyan az van az elme által érintetlen állapotában.

Ha sikerült megérezni, akkor visszavezettük magunkat ehhez az érzékenységhez, itt és most a testünkön belül. Élővé vált számunkra, hiszen a legközelebbi és legbensőbb környezet, amit ismerünk, az a testünk.

BELÉPÉS…

Ezért van az, hogy saját testünket használjuk kapuként; ez a legstabilabb környezetünk, amelyet ismerünk. A lélegzetünkkel ellentétben, amelyet érzékelünk ugyan, de megérinteni nem tudunk, és elménkhez sem hasonlít, amely túl gyors ahhoz is, hogy kövessük.

A leghaladóbb meditációs táborokban is gyakori panasz az, hogy meditáció során az elme nem csendesedik el. Mindenfelé vándorol megállás nélkül. Haszontalan gondolatok sokasága állandóan támadja az elmét.

Meditáció címen általában kitűzünk egy célt – azt, hogy lecsillapítjuk az elmét, azaz megpróbálunk visszatartani, korlátozni egy tevékenységet. De álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el – amikor a meditációs párnádon ülsz, érzékeny vagy-e egyáltalán arra, hogy milyen is az? Puha, lágy vagy éppen kemény? Valójában nem hibádzik semmi az elmével kapcsolatban. Az a saját természete szerint működik. Amíg az intellektus, vagy az érzelmek, vágyak nem elégedettek teljes mértékben, az elme össze-vissza rohangál. Mivel egész nap teljesen más dolgokkal vagyunk elfoglalva, a belső érzéseink a külvilág dolgaitól, azok támogatásától függnek. Így amikor erőszakkal a kötelességtudat vagy a gyakorlás miatt felveszünk egy meditatív testhelyzetet, és megparancsoljuk az elmének, hogy nyugodjon meg és gondolatmentes állapotban időzzön, mit gondolsz, mi lesz ennek az eredménye?

Amíg nem ébredt fel a bennünk rejlő belső érzékenység, hogyan is csendesedhetne el azonnal elménk pusztán a szóbeli parancsunkat követően – a bal agyféltekére jellemző berögződött megközelítés hatására?

Ezért a bölcs Sziddhák azt hangsúlyozzák – hogy kezdd onnan, ahol állsz. Az első szilárd alap a tested, és az embernek szüksége van arra, hogy az újra felfedezett érzékenységet tápláló utazáshoz hozzászoktassa magát. Ahhoz, hogy érzékeljük a test jelzéseit, nyilvánvalóan le kell lassítanunk. A lassítás elegendő arra, hogy megszokd ezt, és elkezdj arra figyelni, amit eddig nem vettél figyelembe. Ez az utazás a hajnala egy fokozatos, progresszív és csodálatos kibontakozásnak, amely nagyban különbözik egy egyéjszakás felfedezéstől vagy bármiféle tervezett küldetéstől. Ez a haza vezető utazás.

A fogékonyságunktól függően testünk kapuja megnyit egy lehetőséget, amely egyébként hiányzik a világi és korlátolt látásmódumkból. Gondolkoztál-e már azon, hogy testednek tényleg léteznek-e azok a fizikai korlátai, amelyekről azt hiszed, hogy igen?

Ezt a határtalanságot egyszerű, hétköznapi jelenségen keresztül is érzékelhetjük, például amikor a horizontot megosztó Napot nézzük. Figyeld a Napot! Engedd, hogy magával ragadjon a forma, a látvány, érezd létezését, és maradj vele! Apránként, ahogy örömöd leled abban, hogy eggyé válsz a tested által érzékelt jelenségekkel, azok feltárulnak és kiterjednek. Ez a kiterjedés feloldja az elképzelt korlátokat, amelyeket létezőnek hittél, és felismered saját lényeglátó érzékenységedet, amely kitágul, és szétterjed a térben.

Nem csak a tárgyakat érzékeljük ezen az érzékenységen keresztül, hanem a mozdulatokat is. A lényeglátó érzékenységnek ez az aspektusa lassan, de biztosan természetesen tükröződik a hétköznapi létezés minden pillanatában. Ezt nem lehet a dolgoktól elszigetelten gyakorolni néhány sötét, meditációs teremben végzett gyakorlatként.

Ha az életmódoddá teszed ezt a megközelítést, akkor nem fogsz többé azon gondolkodni, hogy mit látsz, és hogyan viszonyulsz ahhoz, egyszerűen csak érzékeled annak minőségét. Ha következetesen fenntartod ezt az érzékenység hullámot minden tevékenységedben, az érzékelt tárgyak minőségére jellemző energiát élesen felismered majd. Így, amikor egy kutyával találkozol, nemcsak egy kutyát látsz, hanem felismered a “kutyaságát”, mint élő minőséget, a saját testedben lévő energiában.

Ezen keresztül elkezded érzékelni a téged körülvevő dolgok, mozgások minőségét a testben jelen lévő energia érzeteként, majd felismered azt is, hogy ennek az érzékenységnek megvan a saját folyékony intelligenciája. Ez a folyékony intelligencia a szíve az örökké áramló életnek, amelyen keresztül a dharma, az életben eleve benne rejlő rend működik.

Ez a jóga művészete. Azt üzeni, hogy a jóga a létezésünk része, nem pedig elszigetelt gyakorlat. A jóga szó jelentése kapcsolat vagy egyesülés. A jóga tudatosítja a bennünk rejlő kapcsolatot, az összeköttetést, amelyben az Egy több arcúként rezeg.

Az emberi természetre jellemző több megnyilvánulás közül a test egyedül állandó. A prána vagy vitális erő dinamikus; az elméhez hasonlóan alig megfogható. Mi van akkor, ha a test szilárdságával felruházzuk az elmét, az elme élességét és világosságát pedig összhangba hozzuk a testtel? Az elme most, ahogy a testet tükrözi, stabil, minősége pedig könnyű és tiszta, ahogy a test-tudatot áthatja.

A test-elme kifejezi a mindenben ott lakozó csendes szellemet. Akadálymentes belső kapcsolatot hoz létre minden bennünk rejlő emberi képességgel – az érzékenység az igazi kapocs.

A test könnyűvé válik, mégis stabil marad. Az életenergiát pedig megszabadítjuk a szokásos korlátaitól. Az elme teljesen tudatában van annak, ami az adott pillanatban történik, csak ekkor és ezután tud a felébredt érzékelés áramlani, egyenletesen és folyamatosan, mint lényeglátó érzékenység.

A töredékes tudat lomha, tehetetlen testben nyilvánul meg és nyughatatlan, felületes elmében tükröződik.

Tehát, ne téveszd szem elől soha a mindig jelen lévő áramlást! A tehetetlenség szintén átváltozhat a kiegyensúlyozott ellentétébe; stabilitássá és állhatatossággá. Vagy a nyughatatlanság és a felszínesség is átalakulhat az őt kiegészítő eredetiségbe és élességbe bármikor, amikor valaki ráébred a benne rejlő érzékenységre.

Így a jóga tulajdonképpen az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatra való érzékennyé válás. Ezt nevezik tiszteletteljesen jamának és nijamának. A jóga megmutatja tudatos kapcsolatodat a lélegzeteddel, érzelmeiddel, az elméddel és a tiszta magoddal, a lelkeddel. A jóga a kapcsolatok művészete!

[…]

Csak a jóga (karimentes bejegyzés)

KPJAYI
Itt a karácsony. De én nem érzem 😀 Úgy érzem, hogy augusztus van és azon agyalok melyik nap menjünk a strandra. Úgyhogy most nem, a nem létező kari-hangulatomról fogok nektek nyafizni (azt majd a következőben), hanem inkább elmesélem milyen is az életünk itt, ahol egy hónapig nyomulunk bele a világba. Sokan el sem tudják képzelni hogy mit csinálunk itt egész nap ilyen sok napon át. Régen én sem tudtam volna elképzelni, hogy egy hónapig nyaraljak. Gondoltam; addig nem lehet turistáskodni, meg semmit-tenni meg napozni (azt amúgy sem tudok, 2,5 perc után annyira de annyira kellemetlenül érzem magam, mint egy grillcsirke). Hát most meg azt nem tudom elképzelni, hogy egy hétig semmit-tegyek. Ugyanis mi ide nem nyaralni járunk. Hanem telelni 😀 Nem, nem.
Az lesz a legjobb ha a mindennapjainkat írom le, így biztosan megértitek. Szóval minden reggel (kivéve szombatonként, meg teliholdkor meg újholdkor, meg nekem még van pár pihinapom) elmegyünk a shalába REGGELIZNI 😀 Neeeeem. Na jó ez csak nekem vicces, mert számomra egyértelmű, hogy jógázni megyünk reggelente. Szóval bocs :). Ez úgy néz ki, hogy felkelünk nagyon korán, és még itthon felkészülünk rá, hogy jógázunk. Ezt úgy képzeljétek el (azoknak mondom akik MÉG nem kezdték el a mindennapi gyakorlást), mintha valami fontos eseményre készülnél minden egyes nap. Amint megébredsz már eszedbe is jut, hogy ma is egy nagy és csodás napnak nézel elébe. Mint amikor utazol valahova, vagy hoppá, most jutott eszembe, vagy mikor karácsony reggelére ébredsz (és mondjuk, hogy szereted a karit). Amúgy nagyon jó így felkelni, hogy valami fontosat csinálsz már egyből reggel.
Saraswhati Jois

Persze ez még számomra is csak itt Indiában ilyen egyértelmű, a tanárommal Saraswathi Joissal 🙂 (Itt egy videó róla 🙂

Szóval miután felkészültünk arra, hogy jógázni fogunk (értsd: tisztálkodunk, magunkhoz vesszük az indítókávét, gyújtogatunk ((pl füstölőt meg ilyeneket, szeretek tüzeskedni)) és összekészítjük majd még egyszer leellenőrizzük a szükséges cuccokat; jógamatrac, jógaszőnyeg, kis törcsi, shala-belépőkártya) elindulunk. Idén van egy (mostmár) nagyon pöpec kis mocink, Enfike, úgyhogy azzal pöfögünk el a házhoz ahol végezzük a különböző cirkuszi mutatványainkat, ki-ki saját tudása szerint. Általában áll a sor a terem előtt, de én már a motorról is hallom Saraswathi hangját (nem is értem, hogy akik ott állnak az ajtóba miért nem hallják soha, Saraswathinak mindig üvöltöznie kell) “One more!” néha meg “Two more!” Egyesével lépünk be amint van hely. Bemegyek leteszem a matracom, Dani mindig előre enged engem 🙂 aztán irány az öltöző. Majd odaállok a matrackámra, és nyomatom az ászanákat. Naggggyon meleg van a teremben, ezért is kell még egy plusz jógaszőnyeg vagy törcsi, meg még egy kis törcsi. Mert annyira izzadsz mint nyáron a strandon télikabátban. Komolyan, hát nekem annyira ömlik a kis testemről a víz, úgy nézek ki, mintha legalábbis a zuhany alól léptem volna ki. Úgyhogy ezúttal nem csupán trendi kiegészítő a menő manduka törcsim, hanem komoly életmentő felszerelés. Nélküle kitörném a nyakam, mert a legeslegtrendibb matrac is tükörjéggé válik, ha egy tócsa van rajta. De ez egyébként egy jó dolog. Tisztulsz meg minden, de ami engem sokkal jobban érdekel, jobban mennek a különböző pózok ilyen melegben. De ez most már nem azért érdekel, mert bizonyítani akarom a tanáromnak vagy a matracszomszédomnak, hogy mennyire májer vagyok (na jó néha ez is bejátszik, de már csak pillanatokra). Azért annyira jó, mert már annyiszor csináltam ezeket a pózokat, hogy érzem, ha ennyire királyul csinálom akkor valami más is történik, nem csak az, hogy de jól megy. Tudok figyelni a légzésemre meg valahogy kapcsolódok magammal. A mai világban ezt én óriási dolognak tartom. Annyira kifelé élünk, és annyi mindennel kötjük le figyelmünket, hogy általában, ha magunkkal kell lennünk (TV meg internet meg minden nélkül) azt se tudjuk mihez kapjunk, hogy menekülhessünk a helyzetből. (Legalábbis nálam így volt) Hát itt nincs mese, nem futhatok el magam elől, és szembe kell néznem a szörnyecskékkel. És ez mit is takar… hát pl mindenféle szörnyű gondolatot gyakorlás közben persze. Pl olyanok jönnek, hogy mit keresek én itt, meg abba kéne hagyni, meg, viszket a bal fülem, megvakarjam-e vagy ne? Aztán meg a fájdalommal is szembenézek kb minden nap, (ez amúgy viszonylag hamar jön ám, mondjuk az első jógaórán) amiről nem mindig tudom eldönteni, hogy még jóleső, belefér fájás-e vagy annál kicsit több. És ha jön a fájás akkor mit csináljak? Egy idő után nagyjából, körülbelül, hozzávetőlegesen el tudom dönteni, hogy meddig enged a testem. És utána már sokkal de sokkal parább dolgok jönnek, olyanok hogy oké, most már 5 másodperce zsibbad a karom, vajon így marad örökre?! Meg, most egy kicsit nem érzem a lábam?! De én úgy vagyok vele, amíg mozog nem para 🙂 Ha az ember az idegrendszerének meg a kis lelkének mély tisztításába kezd az ne várja azt, hogy ez egy könnyű séta lesz. Ugyanakkor meg egészen izgalmas és fantasztikus a határaim kutatása, és azok a változások amiken keresztül megyek, mindenféle szinten. Sokkal izgibb mint mondjuk egy akciófilm. Szóval tök durva, minden nap, jógázni. Nagyon menő dolog, főleg itt.

Dani

Miután lenyomtam a kis sorozatomat, a friss levegőn megvárom Danit, én mindig jóval előbb végzek. Felpattanunk a mocira és irány a kokóárus (csak én hívom így, amúgy kókuszt árul) Felhörpintjük az isteni nedűt aztán benyomunk pár idlit reggeli gyanánt. Az idli egy ilyen puha fehér valami amit csípős csatnival adnak, a bolt meg egy garázsból kialakított bolt-szerűség, de szerintem az ÁNTSZ biztos bezárná (pont mint a lakótelepen ahol felnőttem, csak lakótelep nélkül). Nagyon népszerű hely. Itt sok az indiai fószer, de mostanság már a nyugati jógikból és jóginákból is akad bőven. Az IdliMan-nél (ez olyan mint valami szuperhős név, nem? :D) van az eddig általam kóstolt legfincsibb chai, ez egy ilyen fűszeres tejes tea. Egyébként nem sok köze van ahhoz a tejukához ami a fejünkben él, ez tök más. Miután mindent felzabáltunk, hazamegyünk és én a nagy riadalomra való tekintettel, hogy már majdnem megvilágosodtam, gyorsan szundítok egyet.

Aztán napközben meg többféle programunk is szokott lenni, van ami kötelező és van amit magunknak találunk ki, nehogy unatkozzunk. Általában énekléssel és szanszkrit szövegekkel kapcsolatos dolgaink szoktak még lenni, amiket néha már-már élvezek, néha viszont nehéz nyitva tartanom a szememet, és tökélyre fejlesztettem az éneklés közbeni észrevétlen ásítást is. Meg aztán van hogy bemegyünk a városba, mert mi amúgy ilyen vidék-feeling helyen lakunk, itt nyugi van. A városban csak pár órát tudok eltölteni, mert iszonyú zajos és sok ember van és por meg dudálás egyfolytába. Mondjuk ez otthon is így van, főleg így kari idején, bemenni mondjuk egy bevásárló központba, vagy csak metrózni is igazi kihívás egy ilyen kis szenzitív lénynek mint én. De gondolom mindenkinek. Csak otthon ilyenkor még a nap se süt (a westendbe meg főleg nem). És itt alapvetően mindenki nyugodt, nem érzed azt a fura kellemetlen vibrálást, mint a teszkóban a sorban állva (amúgy már elég rég nem járok teszkóba, de szerintem ez még mindig megvan). Szóval itt más. Tévedés ne essék, mindent el akarnak neked adni és van pár erőszakos fazon, de valahogy nem az a nagyon kellemetlen fajta egyik se. Olyan tisztelettudóan másznak bele a képedbe. Például nem tisztelik az intimszférát (szerintem csak nem tudják mi az) de soha egy újjal se ért hozzám senki, se véletlenül se sehogy. Csak végzi a dolgát. és ha nem veszel tőle semmit, békén hagy. Ha viszont veszel valamit, hát akkor mosolyognak, és még sokkal kedvesebbek mint előtte. Nyilván mert többszörös áron jutunk mindenhez (bár már kezdünk belejönni). De ha idejössz, akkor jobb ha belekalkulálod a vásárlásba a nyugati-felárat, mert ha rám néznek bizonyos ár alá nem mennek és kész. Megjegyzem még a legmagasabb árak se érik el az otthoni árakat. Úgyhogy mindenki boldog 🙂 Mi kincseket szerzünk áron alul, ők meg továbbfejleszthetik a kis üzletüket a nyereségből, vagy csak vacsoráznak egy jót.
Amiről még mindenképpen mesélni szeretnék, az az itt tapasztalt hihetetlenül magas szinten űzött spórolás. Ezt a trendi országokban manapság környezettudatosságnak meg a biológiai lábnyomunk kicsinyítésének vagy valami hasonló humbuknak hívják. Hát bármelyik green peace-es kutyafa.. akarom mondani kutyafüle ahhoz képest mint amit az itt élő emberek produkálnak. Egyrészt spórolnak, és egyszerűen nem pazarolnak. Így nevelkednek már nagyon nagyon sok éve. Benne van a kollektív tudatban, hogy a lámpát lekapcsolod ha nincs rá szükség. Olyannyira, hogy a boltokban is csak akkor van felkapcsolva ha valami komoly vásárló lép be. És csak annyi kaját veszel amit megeszel. Sok étteremben, nincsenek készletek felhalmozva. Mivel minden sarkon meg lehet kapni mindent az apró boltokban, csak akkor mennek megvenni mondjuk akár egy alapvető hozzávalót is, ha te éppen megrendelted azt az ételt. Pl ha kólát rendelek, az esetek 80%-ban valaki elszalad a boltba kóláért az étteremből. És ez a háztartásokban is így megy. Egyrészt nem kell messzire menni ha kell valami a vacsihoz, olyannyira nem, hogy egész nap körbe járnak pl fűszerárusok, akiktől az itt elengedhetetlen alapanyagot a csilit nagy mennyiségben meg lehet venni (szerintem itt ez olyan alapvető mint az oxigén). Meg persze minden más friss!! fűszert. Ugyanígy árulnak zöldségeket, gyümiket is ilyen mozgó árusok, akik kiabálnak, (már tudom, ha azt hallom, hogy PÓÓÓ vagy SZAPPÓÓÓ, az a fűszeres 🙂 ) Ja igen, és itt az emberek vegák. Nem akarok senkit se megtéríteni, meg bírálni, de többször futottam már bele abba, hogy a vegetarianizmus nem egészséges, beteg lesz aki nem eszik húst… Bocsi de ettől röhögnöm kell 😀 . Ebben a kerületben (Gokulam) kb csak vegák élnek. Nem azért mert úgy döntöttek, meg mert az jött divatba, nem. Egész életükben nem ettek, és nem is fognak húst enni(!) (és elég egészségesnek néznek ki) El sem tudják képzelni, pont úgy ahogy a húsevők se nagyon tudják elképzelni, hogy megesznek egy cuki kiscicát vagy kiskutyát, vagy hörcsögöt. Itt a kutyák is a cicák is és a marhák is biztonságban vannak. Szeretik őket, szabadon szaladgálnak (már amennyire egy tehén tud szaladni) sőt a zöld hulladékot (pl a zöldségek héja meg ilyenek) amiket az állatok megesznek azt szépen összegyűjtik és odaadják nekik. A kutyáknak meg Pl Síva, aki egy ilyen jógi-üzletember (Ő megér egy külön bejegyzést majd) mindennap főz (persze vega kaját, mert a kutyusok azt is szeretik ám, és a vega kutyák tök nyugodtak is). Olyat is rendszeresen látok, hogy a gyümit áruló ember a legszebb gyümölcseiből ad egy tehénkének, és láss csodát, nem vár cserébe semmit. Tök természetes, hogy önzetlen vagy az állatokkal. Na meg a másik, az itt élő húsevő emberek testközelből látják, tudják, hogy honnan jön az a husi. Nem elmennek a “szuper”márketbe és megveszik a rózsaszínű zsugorfóliázott pipicicit. Itt ha pipit akarsz főzni, akkor elmész egy henteshez ahol a húsfeldolgozás minden(!) lépését szépen láthatod. Most megkíméllek benneteket, nem írom le. Én láttam, hallottam, majd sírtam. Egy szó mint száz, a vegaság teljesen egészséges, és biztonságos 🙂 (persze kiegyensúlyozott táplálkozásról beszélek) Nem leszel beteg tőle. Nem ettől leszel beteg.
A másik nagyon durva dolog itten, a víz. Merthogy nem nagyon van. MOST tedd össze a két kezed hogy Magyarországra születtél, ahol a víz olyan természetes mint a levegő. Iszonyú szerencsések vagyunk. Iható a csapvíz, vannak forrásaink, rengeteg, és még termálvizeink is, nem is kevés, amik gyógyítanak. Bevallom őszintén, én meg a vízzel való spórolás az két külön dolog. Szégyenlem is magam miatta rendesen, de csak most, így hogy látom és ami még fontosabb tapasztalom. Ez biza nagyon nagyon nagy kincs. Nem lenne szabad magától értetődőnek venni, hogy van és kész. Na elmesélem hogy néz ki itt. Először is a csapból folyó víz nem iható, főzni se lehet vele, én még fogat se mosok vele. A itteniek se isszák meg, szóval komolyan nem tiszta (tényleg nem az, olyan sárgás). Van egy ilyen, tudjátok, olyan bugyborékolós ballon minden háztartásban amiben iható víz van. Ez pedig azt jelenti, hogy egyrészt azért el kell menni mindig ha kifogy (Dani megy érte, mert ő elég erős, hogy hazacipelje :). Másrészt ez a víz nem olyan mint otthon az ásványvíz, vagy akár a csapvíz, ez kb olyan mint a desztillált víz, nagyon nagyon kevés ásvánnyal. Szóval ha ki vagyok száradva és ezt iszom… nem sokra megyek vele. És mire átállítottam az agyam, hogy ebből a ballonból kell tenni, a kotyogóba, meg a fazékba, meg a fogmosás… Szóval jó kis lecke nekem aki nem valami spórolós a vízzel (akinek inge kérem szépen vegye magára).
Fürdés
És a fürdés 😀 hát az nagyon szórakoztató (problémás). Van egy nagy veder, amibe úgy engeded a meleg vizet, hogy te magad vagy a keverős vízcsap. Vagyis engeded a hideget majd a forrót, addig amíg nem jó a hőfok. (Nekünk szerencsénk van, mert itt mindig van meleg víz, ez se magától értetődő.) Azután, fogod a kiskancsót és te magad leszel a zuhanyrózsa is, vagyis nyakon öntöd magad. Számomra is meglepő, de tökre meg lehet szokni ezt a fürdést, sőt. És valami hihetetlen, hogy ily módon, milyen kevés víz szükséges ahhoz hogy 1 db ember tökéletesen tiszta legyen. (A hajmosás az még szórakoztatóbb :))
Éééééésss a legfantasztikusabb dolog ami azóta történt, hogy februárban itt voltunk. A vezetőség, egyem a szívüket, fogta magát és egész Mysore-ban betiltotta a nájlont(!!!). A szatyrot, a műanyag dobozt, és úgy egyáltalán az összes műanyagot. Nem tököltek, hogy vessünk ki rá adót, meg költsünk plakátkampányra, kérjük meg az embereket… hátha. Fogták és egyszerűen betiltották. Mellette elmondták az embereknek, hogy ezzel az élőlényeknek és a bolygónak tesznek jót. Ami csodálatos, hogy itt az emberek ezt elfogadják, és megértik. Az eredmény: nincs nagyon szemét az utcán (ami eddig elég szembetűnő és undi volt ) és mivel a szemetet az utcán égetik (közte a műanyagot is) ezért olyan szmog sincs, meg égett műanyag szag. Az emberek átálltak a régi régi dolgokra. Banánlevélbe meg hasonló menő lebomló cuccokba csomagolják a dolgokat, és mindenki textilszatyival jár. Hát, ennyi, igenis lehetnek a dolgok ilyen egyszerűek.
Na, ilyenek történnek itt, ilyen az élet India egy csodálatos részén Mysoreban. Rengeteget lehet tanulni, és nem is kell hozzá még a jógaiskolába se bemenni. Még egy előadást se kell meghallgatni, csak figyelni, és megpróbálni úgy élni ahogy azt itt teszik. Így válik a tudás belsővé, tapasztalás útján. Talán ez az amiről a Guruk tanításai is szólnak, hogy fektessünk sokkal nagyobb hangsúlyt az elmélet helyett a valódi gyakorlásra, hogy mindez mélyen beivódjon.

Ui: Boldog Karit mindenkinek 🙂

A hónap bandhája: december

Eszter bandha

December hónap bandhája Astanga Mysore programunk oszlopos tagja, a legszorgalmasabbak egyike, szinte a nyitás óta, kapunyitásra jár. Nem is maradt el az eredmény… 15 év “múltikúlturális” munkaviszony után, hátat fordítva eddigi sikeres életének, nekivágott az ismeretlennek, hogy a legszentebb astanaga intézményben folytassa tanulmányait. A különösen izgalmas Mysore-i két hónap elteltével, visszatérve az anyaföldre egy gyökeresen új élet vette kezdetét. Fogadjátok szeretettel a nyers* stílusáról hírhedt, májszorcsomagos Esztert!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Eszter: Esküszöm 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Eszter: Körülbelül 4 évvel ezelőtt a kolléganőim unszolására mentem el életem első jógaórájára, ez egy fűtött teremben zajló hatha jóga óra volt. Érdekes érzés volt ahogy a napi kemény edzéstől bemerevedett izmaim reagáltak a melegre és a nyújtásokra, és az óra alatt többször elhangzottak olyan misztikus kifejezések, mint “aki astangázik az most vinyászát csinál” vagy “aki astangázik az nyújtott lábbal ugrik előre” úgyhogy a végére már nagyon furdalta az oldalamat hogy mi lehet az az astanga amit a jelek szerint mindenki csinál csak én nem 😀
Pár nap múlva el is jutottam az első vezetett órára, ami teljesen magával ragadott! Emlékszem, az astanga órák ebben a stúdióban este 8-kor kezdődtek, ami nekem elég késő volt – világéletemben 9 körül feküdtem le aludni – így hogy biztosan ébren maradjak, az előtte lévő hatha jóga órát is mindig végigcsináltam. Ez így ment néhány hétig, amikoris a stúdió oktatói elszántságomat látva 🙂 javasolták hogy jelentkezzem Ricardo Martinez akkor indult 200 órás astanga tanárképző tanfolyamára. Ricardo akkor már több mint 10 éve Lino Miele tanítványa volt, így mindenre kiterjedő oktatást kaptunk az első sorozatról,a légzésről és vinyászaszámolásról, az astanga filozófiáról, krijákról és egyéb tisztító technikákról, pránajámát és ászana igazítást is tanultunk. A kurzus 4 hónapig tartott, heti 6 mysore gyakorlással és egész napos elméleti oktatásokkal a hétvégén, de mire a végén a kezemben tarthattam a Yoga Alliance hivatalos oklevelét, sokkal kevésbé éreztem magam alkalmasnak a tanításra, mint bármikor azelőtt. Úgy éreztem, hogy habár sokat tanultam az elmúlt hónapokban, ez mind csak felszínes, elméleti tudás, aminek a megvalósítása még ezután következik – és erről a matracon állva nap mint nap meg is győződöm.

BW: Igen ezt tanúsíthatom 🙂 Mi történt ezután, hogy találtál rá a BandhaWorks-re?
Eszter: Közvetlenül ezután történt. A tanfolyam végeztével Ricardo elutazott, mi pedig ott maradtunk tanár és gyakorlóhely nélkül. Én nagyon nehezen viseltem ezt, nem éreztem még késznek magam arra, hogy egyedül gyakoroljak, hiányzott a vezető, és a közösség. A többiektől hallottam az akkoriban nyílt Bandha Worksről, és a legendás Szalai Istvánról :), úgyhogy másnap reggel 4:45-kor már a kaputokban álltam. Jól emlékszem az első találkozásra, Dorkával ketten érkeztetek, kedvesek és nyitottak voltatok, én mégsem tudtam felengedni, annyira izgultam hogy milyen lesz idegen helyen idegen tanárral gyakorolni. Nem bíztam a tudásomban, a tradícionális oktatás és tanár-diák viszony sok aspektusát még nem értettem – ezt többször szóvá is kellett tenned nekem – és a gyakorlással is nehézségeim voltak. Néhány hét múlva Ricardo váratlanul visszatért, és én röpültem vissza hozzá gyakorolni, azonban ez már nem az az élmény volt mint korábban. Valami megváltozott. Akkor még azt hittem benne, de utólag úgy érzem hogy inkább bennem. Kaptam valamit a bandhában amit ott nem, ugyanakkor Ricardo is adott valamit amit itt nem kaptam meg. Hónapokig tartott ez a kettősség, a hét nagy részében a bandhában gyakoroltam, az utolsó napokban pedig mindig Ricardonál, közben folyamatosan őrlődtem, mert bárhol voltam hiányzott valami. Egyik hely sem volt az otthonom, mégis mindkettőhöz tartoztam. Végül te segítettél döntést hozni, amiért azóta is nagyon hálás vagyok, így lassan harmadik éve teljes jogú bandhásként koptatom a matracot.

BW: Három év szorgalmas gyakorlás után tavaly Te is tagja voltál a népes Mysore-i különítménynek. Hogy tetszett India? Milyen volt a Main Shalában gyakorolni, Guruji Sharath Jois-al?
Eszter: Huh, ezt nagyon nehéz lesz szavakba önteni. Teljesen beleszerettem Indiába, és valami olyat kaptam ott Mysoreban, ami alapjaiban változtatta meg a gyakorlásomat és az életemet is.
Nagyon különleges élethelyzetben indultam el Mysoreba, a férjemmel nem sokkal azelőtt hagytuk ott a korábbi hivatásunkat, és 15 év után először nem tudtam mit hoz a holnap. Addig ismeretlen nyitottsággal indultam útnak, minden benne volt a pakliban, az is, hogy többé nem jövünk haza.
A main shalaba lépni egy megvalósult álom volt, emlékszem az első gyakorlásom alatt végig a torkomban dobogott a szívem, mintha bármelyik pillanatban kiküldhettek volna a teremből. Mint utóbb kiderült, talán nem volt teljesen alaptalan az érzésem, mert Sharath-tal igen furán indult a viszonyunk 🙂 A legelső élményem vele kapcsolatban még az első órát megelőzően történt, a shala előtti lépcsőn vártam a bejutásra, és a mellettem lévő ablakon keresztül teljesen belefeledkezve bámultam az odabent gyakorlókat, mire egyszercsak a semmiből Sharath legkevésbé sem mosolygós feje jelent meg az ablakban és egyenesen nekem szegezve kiáltotta: “Don’t look!” Ezek után talán némileg érthető az első órán érzett izgalmam, ez azonban csak az út kezdete volt. Sharath első naptól kezdve különös figyelmet szentelt nekem, hiába gyakoroltunk egyszerre 80-nál is többen a shalaban, valahogy sosem mulasztotta el hogy az ászanáim kivitelezését kritizálja. Az első mysore óran odajött, és egy mély morgás kíséretében fele akkorára igazította a trikonászanában felvett terpeszemet, majd másnap a kis terpeszt látva rámkiáltott, hogy “Why are your legs so close? Who told you that??” Minden napra jutott valami hasonló élmény, míg a többiek ászanákat kaptak, addig én csak kifogásokat. Egyre gyűlt bennem a frusztráció, nem értettem mi a baj velem, amikor mindent úgy csinálok ahogy mondják, ahogy elvárják. Ez alatt a pár hét alatt egyre fogyott az erőm, fizikailag is egyre gyengébbnek éreztem magam, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan módon a gyakorlásom egyre erőteljesebb lett. Egyik reggel annyira fásultnak és kimerültnek éreztem magam, hogy úgy döntöttem nincs erőm ma is azt lesni mit hogyan kellene csinálnom, egész egyszerűen csak gyakorolni fogok, a magam módján, a magam örömére, a külvilágot teljesen kizárva. Hihetetlenül új élmény volt ez számomra, soha korábban nem sikerült így elmerülnöm a légzésben, a gyakorlásban! Attól a naptól kezdve valami megváltozott, csak később tudatosodott bennem, hogy többé nem volt gond mekkora terpeszt veszek fel, hogy állnak a karjaim és lábaim, vagy a szőnyegem melyik részén gyakorolok éppen. Sharath néha gyengéden megkocogtatta a lábfejemet, vagy a homlokomat, jelezvén hová fókuszáljam a tekintetemet, de többé nem kifogásolta az ászanáimat. Hihetetlen tanulság volt ez számomra a befelé figyelésről, és hogy mit is jelent a külvilág valódi kizárása. Ez az egyik legértékesebb tapasztalat amit odakint kaptam.
Ezzel persze még messze nem értek véget a mysore-i kalandjaim, de ha mindent el akarnék mesélni, azt hiszem a következő negyedév bandhája is én maradnék 😀

BW: Milyen volt a hazatérés csodaországból? Merthogy végülis hazajöttetek… és belevágtatok egy izgalmas projektbe! Ami nap mint nap elrepít titeket Mysore-ba… Hogy is volt ez?
Eszter: Hát igen, végülis hazajöttünk, amit bevallom, akkor nem is bántam. India nagyon intenzív élmény volt, a mindennapos gyakorlás pedig mindent a sokszorosára erősített, így a két hónap végére érzelmileg és fizikailag is a tűrőképességem határára jutottam. Nagyon fura volt hazaérni, addig nem is tűnt fel, hogy mennyi minden megváltozott, pontosabban hogy én mennyire megváltoztam. Mindent másképp láttam, mintha lelassult volna a világ, sokkal jobban el tudtam merülni az egyszerű részletekben, színekben, illatokban, mint bármikor korábban. Nyugodt voltam és pozitív, nem is értettem hogyan élhettem korábban másképp… Mysore viszont nagyon hiányzott, így az első napokban az odakint összeszokott kis kommunánkkal itthon is minden percet együtt töltöttünk, főzőcskéztünk, beszélgettünk, röviden mindent megtettünk hogy még egy kicsit Mysoreban érezhessük magunkat.
Azt hiszem negyedik napja voltunk itthon, mikor egy nagyon kedves barátunk azzal az ötlettel hívott fel minket, hogy vegyük át az egyik ismerősének az étkezdéjét. Nem is értettem honnan jött neki az ötlet, azt pedig még kevésbé, hogy minket mi villanyozott fel ezzel kapcsolatban, hiszen sosem foglalkoztunk hasonlóval, de a védikus asztrológia szerint megfelelő nap volt 🙂 így még aznap délután elmentünk terepszemlére, és egy hét múlva már az ügyvédnél ültünk. Lett egy éttermünk. Ez volt a dolog egyszerű része, az igazi munka ezután következett: szó szerint egyik napról a másikra vettük át az üzemeltetést, nem volt koncepciónk, csak nyitvatartási időnk és örökölt törzsvendégeink, akik elvárták a megszokott rendet. Belevetettük magunkat a munkába, tanultunk, beszélgettünk, ötleteltünk, sok sok emberrel megismerkedtünk, majd közel 4 hónap után úgy döntöttünk, ideje a saját képünkre formálni a helyet. Két hetet terveztünk az átalakításra, közel két hónap lett belőle. Eredetileg csak egy kis festést és válaszfalbontást terveztünk, de menet közben egymást érték az ötletek. újabb és újabb projektekbe fogtunk bele, aminek valószínűleg máig nem lett volna vége, ha nem köszönt be az ősz, de megérte. A végeredménnyel mindannyian elégedettek voltunk, végre olyan helyet sikerült kialakítanunk, ahová jólesik belépni, ahol jó lenni, időt tölteni, szellős, tágas, kényelmes, és mégis barátságos. Szerettünk volna kitörni az örökölt szerepből, hiszen mi nem egy éttermet szeretnénk üzemeltetni, hanem egy közösséget kialakítani, aminek persze az étel is fontos része. A koncepciónk folyamatosan fejlődik, mindig ötletelünk, és úgy alakítjuk az üzletmenetet, hogy mindig legyen lehetőségünk egy jó ötletet megvalósítani. Mindhárman bízunk az univerzumban, és hisszük, hogy valami jót sikerül itt teremtenünk.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Eszter: Nehéz kérdés, mindkettőből nagyon sok van 🙂 alapvetően azokat az ászanákat szeretem, amik a testközéptől kifelé törekedve nyújtják a testet, a karok és lábak ellentétes irányban nyúlnak – azt hiszem ezek a kimondottan helyigényes ászanák 🙂 Az egyik legkedvencebb ászanám mindigis a Janu Sirsasana volt, ebből is az A verzió, talán mert ez volt az első ászana aminek a fizikai hatását megéreztem. Mielőtt gyakorolni kezdtem volna, több mint 10 évig bringáztam, ami elég merevvé tette a derekamat – és akkor még a sok elfojtott érzelemről nem is beszéltünk – úgyhogy életem egyik nagy pillanata volt, mikor először éreztem, hogy Janu A-ban valami megmozdult deréktájt. A Sirsasanat is nagyon szeretem, pedig megszenvedtem vele annak idején, nagyon sokáig tartott amíg el mertem rugaszkodni a földtől, hogy akárcsak zsugor-fejenállásban megálljak. Mostanában pedig kimondottan nagy kedvencem lett a hátrahajlítás, mert hihetetlen hatással van rám, olyan érzéseket szabadít fel bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Ami kihívást jelent, az minden ami ezeknek az ellentéte: nem kedvelem az összegömbölyödő ászanákat, sem a csavarásokat, alapvetően semmi olyan pózt, ami a has-mellkas tákékot “beszorítja”. Ezeket az ászanákat nagyon nehezen tudom kivitelezni, sokszor fáj a gyomrom, a mellkasom, van hogy fulladok, vagy épp hányingerem van, szóval nem vagyunk jóban. Sok évig a rettegett Uttita Hasta jelentette a legnagyobb kihívást, biztosra vettem, hogy itt örökre megfeneklettem, hogy sosem leszek képes nyújtott lábon állni, és a fejemet a térdemhez érinteni, de amióta kicsit nyúlt a derekam, és erősödött a bandhám 😉 barátok lettünk. Most a Supta Kurmasanaval küzdök a legtöbbet, ami azért is érdekes, mert egy évvel ezelőtt ez az ászana sokkal kényelmesebb volt, mint most. Több esetben jártam már így, hogy egy magabiztosan és kényelmesen végzett ászana máról holnapra egyszerűen “eltűnt” – látszólag semmi nem történt, nem sérültem meg, nem volt semmi fizikai akadálya, mégsem tudtam többé fölvenni. Az első ilyen esetnél nagyon kétségbeestem, hónapokig próbáltam rájönni, hogy mi történt, mit csinálok hirtelen rosszul. de lassan el kellett fogadnom, hogy semmit. Egyszerűen egy szinttel lejjebb jutottunk. Úgy képzelem olyan ez mint hagymát hámozni, az első réteg lefejtése után jön a következő, és a következő, és a következő..úgyhogy egy ideje próbálok sehol sem túlságosan elkényelmesedni, talán így kevésbé lesz megrázó a következő réteg

BW: Eszter! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Eszter: Ez végre egy nagyon egyszerű kérdés, a Mula-bandha! Előszöris azért, mert vele küzdöttem a legtöbbet, mire biztos kapcsolatot tudtunk kialakítani, hónapokig hittem hogy már ismerjük egymást, tudom, hogy mikor aktív és mikor nem, de egyszer a kényelmes ászanákkal együtt ő is elhagyott. Mindent előről kellett kezdenem, az alapoktól, mintha sosem lett volna izomzáram, és ez elég hosszú út volt. Cserébe viszont egy életre megismertük egymást. úgyhogy remélem most már töretlen marad a szerelmünk 🙂
Másodszor pedig pontosan azért, mert ilyen hosszú utat csak a Mula Bandhámmal tettem meg, így a mai napig ő az egyetlen, akinek a létezéséről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve 🙂

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Eszter: Öt év múlva? Hát ez elég hosszú idô, és figyelembe véve, mit feleltem volna erre öt évvel ezelőtt, azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy fogalmam sincs…mindenesetre ma úgy képzelem, hogy addigra lényegesen jobban ismerem majd saját magam, a lehetőségeimet és a korlátaimat, jobban látom majd hogy működik a világ, és hol az én helyem benne. Mondanám, hogy azt remélem öt év múlva a mindennapos gyakorlás nem jelent majd ekkora kihívást, de azt hiszem valójában én leszek az, aki akkor már másképp fog reagálni a kihívásokra. Talán addigra én is megértem azt, amit a már most sokaktól hallok, hogy valójában nincs mitől félni. Igen, ez a terv, de kérdezz meg újra, öt év múlva.

BW: Köszönöm az interjút!

*Nyersevő

Az út Mysore-ba, rázós lesz…

And Dani

Csillagidő: -307944.0

Föld bolygó…. azt hiszem (bár sokszor nem tudtam hol vagyunk, akár a Klingon is lehetne)
Vigyázat, ez most hosszú lesz.
Annyira bejött ez az írósdi, hogy folytatom, sokat segít abban, hogy jobb legyek. Jobban Én legyek, és hogy tisztábban legyek magammal. De most csak mesélek, semmi bölcsesség.
Szóval hogyan jutottunk el Mysore-ba: Először is az időutazást követően ugye miután asszem több mint 30 órát töltöttünk különböző járműveken földön és levegőben, megérkeztünk Bangalore-ba. Itt szállt re a repcsi, a második. Na hát igen itt szembesültem azzal, hogy már nem vagyunk Európában, és ekkor én nagyon jól tudtam, hogy valahova megyünk messzire ami tök ellenkező irányba lesz azzal ahol utána egy hónapig leszünk, és még nincsen semmilyen jegyünk se vonatra se buszra, a taxi meg szóba se jöhet mert túl messzire megyünk. Plusz még ugye itt volt a pénz válság (ez amúgy még tart most is, de nem olyan durva). India vezetősége egyik napról a másikra úgy döntött, hogy a két legnagyobb címletet egész egyszerűen visszakéri, és ha abból túl sok van nálad és nem tudod igazolni honnan és hogyan jutottál hozzá, akkor jól megnéznek maguknak. (Talán még egy lehetőségük volt az embereknek, hogy leadózzák vagy ilyesmi, de igazából nem tudom.) És mindez azzal jár hogy egy ember egy nap csak X mennyiségű pénzt vehet fel meg válthat és X=nagyon kevés. Tehát az automatákba nincs pénz, váltani lehet ugyan pár helyen, de maximum keveset és amit ott kapsz pénzt az a legújabb legnagyobb címlet (amúgy nagyon szépi :)) amivel nem nagyon tudsz fizetni mert nem tudnak visszaadni. MI felkészültünk, hoztunk többféle manit magunkkal, meg bankkártyát mindketten azon is manival és még egy pár mantrát elmormoltunk, hogy legyen elég rupink amire éppen kell. Hát ez így lett, mindig csak annyi volt amennyi éppen kellett 😀
Szóval ott állunk a reptérnél, azt szerencsére sikerült leszervezni, hogy a bazi nagy csomagjainkat elvigyék előttünk Mysore-ba. Még a reptéren gyorsan, bőrönd kinyit, télikabát berak, szandi kivesz aztán uzsgyi (meg persze az utazós fertőtlenítő-szettem, ami nélkül egy lépést nem mozdulok) Meg is találjuk a Mr. Daniel WELCOME TO MYSORE feliratot egy ilyen egzotikus fószernél és én közben reménykedem, hogy a csomikákat valóban oda viszi ahova mondja és mikor visszaérünk valóban ott lesznek mindenféle tartalommal amivel megtöltöttük. Igen ez egy komoly gyakorlat! Nekem mint igazán vérből gyanakodó és velejéig bizalmatlan magyar leánynak. Nekem aki ezt hozza otthonról, benne van a földünkbe (azt hiszem a pesti földbe méginkább) és véremmé vált. Engedd el…. aha, de benne van a jógamatracom ami bejárta velem a világot…. Engedd el…… jó jó, de a kedvenc cicanacim….Engedd el… de a télikabátom…… ENGEDD MÁR EL!!! ok jó lesz ez! Gondolatban vizualizálom ahogy mindent megkapunk szépen rendben. A fószer elhajt. Sóhaj, indulhatunk.
Mi meg ott állunk egy-egy nagyon cuki hátizsákkal, pár napra való ruhával és kb 4,5 zacskó az útról megmaradt ropival. Keressük meg a buszt. Az út közepén napozó kóbor kutyák, dudáló autók, gyönyörű színekbe öltözött nők, meg csadoros is van jópár, és egzotikus emberek mindenfele hawaii papucsban (ezt nem rég tudtam meg hogy így hívják), meg sok sok busz. Az emberek akiket Dani megkérdez amolyan kaller-kinézetűek, és meglepetésemre nagyon segítőkészek (otthon nem ez jellemző rájuk), megmutatják hol a busz, felszállunk.

1

Kifizetjük a jegyet, elindulunk, röpke másfél óra és bent is vagyunk a városban. Egy bazi nagy buszpályaudvarra tartunk amely Majestic névre hallgat. Út közben nézelődök, figyelem a forgalom egészen fura és kívülről nagyon félelmetes áramlását. Végig ez az érzésem: Most megy neki! Nem, most, vagyis most. Uram atyám majdnem neki ment… Kicsit hangos kicsit félelmetes, de nagyon szuper kis izgalommal tölt el. Majd megkérdezem Danit, hogy oké oké, megyünk a városba, de ugyan honnan mivel és hova és mikor érünk oda? Az én édesem, nagyon szeretne vonatozni Indiában, és közli, hogy a vasútállomás csak pár percre van gyalog a buszpályaudvartól.. Egy pillanatra feláll a szőr a hátamon, (na jó valójában most is) mert tudom, hogy vonatozni Indiába nem egy leányálom, de bízom a férjemben, és majd ő vigyáz rám, követem bárhová. Ő nagyon szeretne vonatozni, én meg tudom, hogy csak azért félek tőle mert még nem próbáltam és nem tudom, hogy mire számítsak. Valamiért ez a bizonytalanság elég nagy félelemmel tölt el szinte minden élethelyzetben, és ilyenkor jönnek ilyen bórzasztóan irreális gondolataim, mint például, hogy biztosan mindenki azon a vonaton (amit még nem tudunk hogy melyik és megy-e és lesz-e jegyünk) már most azt várja hogy mi felszálljunk és majd jól kirabolnak, meg kiraknak a préri közepén meg ilyenek… Tök para ilyen gondolatokkal menni az ismeretlenbe. De szerencsére nem tudok ebbe elmélyülni igazán mert megérkezünk. Közben besötétedett. Leszállunk a buszról, és halvány lila gőzöm sincs hogy hol vagyunk (ez egyébként nem egy ritka jelenség, általában nem tudom hogy hol vagyok) Mindenfelé klingonok (róluk azt kell tudni, hogy csúnyák és hangosak és nem tisztelik az intim szférádat). Este minden sokkal de sokkal félelmetesebb. Belekapaszkodom Daniba, összeszorítom a fogam és reménykedem, hogy nem ragad magával a hömpölygő tömeg, próbálok láthatatlanná válni, hamár teleportálni nem tudok. Ő elvileg tudja hol vagyunk és hova tartunk, a magabiztossága nagyon sokat segít abban, hogy ne essek kétségbe az ilyen komfortzónámon kívüli helyzetekben. Átsuhanunk egy aluljárón is ami egészen emlékeztet a Blahára, ez furamód némiképp megnyugtat. Majd meglátjuk végre a várva várt vasútállomást. Hát ez olyan vasútállomás kinézetű, csak az emberek vannak nagyon nagyon sokan. És sokan közülük fekszenek, ülnek, vacsoráznak a kövezeten, megfáradva a mindennapok harcaiban várják, hogy továbbállhassanak. A következő órában rájövök, hogy ez itt nem is olyan egyszerű. Itt a vonatra sokan hónapokkal előbb megveszik a jegyet. Mi is próbáltuk még otthon, de ha nincs indiai telefonszámod és indiai bankod akkor esélyed se nagyon van. Szóval beálltunk valami sorszerűségbe, minden ki volt írva(jeee), de csak tamilul (óóó 🙁 ). Én nagyon jól tudok nyomakodni, valamiért olyan kis kicsi vagyok, hogy az emberek észre se veszik ha előre nyomulok, úgyhogy csináltam Daninak helyet. Az, hogy megtegyünk kb 2 métert és az egyik ilyen ablakhoz lépjünk ahol feltehetőleg valami ügyfélszolgálat jellegű dolog zajlik, kellett vagy 15 perc. Na ott vagyunk. Dani tud vele beszélni, kézzel, lábbal, indiai angolul, közben érzem a tekinteteket magamon, de nem rosszallóak, inkább csak nem értik, hogy mit keresek én itt, mégis melyik világból, melyik bolygóközi járattal érkeztem pont most pont ide? Volt egy kósza gondolatom, hogy kiállok a “sorból” mert az intim szférám eléggé elkezdett hiányozni. Megfordultam, de világító szemek sokasága tapadt rám hirtelen. Na jó maradok Danival, mindenkinek jobb lesz. Kiderült, hogy van még hely arra a vonatra amivel menni akartunk ami nem innen megy, hanem 20 percre innen egy másik állomásról. Az is kiderült, hogy nincs a legfelsőbb osztályon hely se (egyébként ezen a vonaton eleve nincs is legfelsőbb osztály) úgyhogy mondtam Daninak, hogy ….(sóhaj) persze vonatozzunk 🙂 (én biztos nem megyek vissza a buszpályaudvarra). Mire megtárgyaltuk, hogy de jó lesz vonatozni, az ügyfélszolga szublimált…. Mellettünk egy szemmel láthatóan másik dologgal foglalkozó ablak volt ahol nem volt olyan tumultus, én a kettő között álltam, mondtam Dani, cseréljünk helyet kérdezd meg ezt a másik fószert, hátha segít. Átnyomtuk magunkat egymáson és segített. Egyébként itt mindenki annyira de annyira segítőkész, hogy komolyan néha eldobom az agyam. Itt ha mosolyogsz, visszamosolyognak, és nem úgy néznek rád mint egy félőrültre. A muki adott nekünk papírt, töltsük ki. Kitöltöttük. Jegyet akarunk Tiruvannámalajba. Oké no para, adom a jegyet, adjátok a manit, mondta, és adott jegyet az azon a vonaton lévő legmagasabb osztályra (belül, nemhogy egy kő, egy egész hegyecske gördült le a kicsi szívemről). Mostmár aztán jöhet bármi, nekünk van jegyünk 😀 Volt még időnk, úgyhogy kerestünk ennivalót. Hát ez Indiában mindig lutri, csak PURE VEG helyekre szabad menni, és jobb vigyázni.

pure veg

Beültünk egy népszerűnek látszó, szuterénben fekvő kis helyre, illetve beálltunk a sorba. Valaki a nagy pénzét akarta felváltani, valaki zacskót akart szerezni, valaki meg éhes volt mint mi. Jó, Danikám kérj nekem egy jó dószát, addig leülök, megpróbálom feldolgozni az elmúlt röpke 2 órában történteket.
Jön Dani és a dósza, gondosan lefertőtlenítem mindkettőnk kezét, (van kanál is, de nem kockáztatunk) mostmár ehetünk. Nagyon finom, persze rohadt csípős a csatni, a szambar is meg a harmadik is ami nem tudom mi. Ja és a dószában is van egy csiliréteg, meg a töltelékben is fel fel bukkannak erősebb fajtájú paprikák. De tényleg finom. Megveregetjük a vállunkat, hogy jó helyre jöttünk. Ennyi csilit a bacik se bírnak ki. A következő program, hogy átjussunk a vasútállomásra ahonnan a vonatka indul. Dani rám néz és fel sem teszi a kérdést, az arcomra van írva, hogy nem sétálunk hanem riksázunk. Az első riksázás, persze a normál ár többszöröséért (utólag már világos, hogy átvertek, de még nem álltunk át, még nem tudunk úgy alkudni). Én meg össze teszem a két kezem, hogy nem kell sétálni. A hűvös menetszél egy kicsit csillapítja a kavargó gondolataimat és a gyomromban hatalmi harcot vívó csilik összecsapását.

Riksa

Megérkezünk, az állítólagos vasútállomásra, körbenézünk. Többször meg kell bizonyosodnunk arról, hogy jó helyen vagyunk, mert az elménk, már másik dimenzióban van, teret váltottunk, nem tudom, hogy a melegtől, a sok utazástól, vagy a csilitől, de még valamiféle zene is felcsendül bennem. Még van időnk, úgyhogy kicsit sétálunk, szerzünk egy indiai telókártyát, amin net is van és valami nevetséges áron jutunk hozzá, egy ilyen telefonos garázsboltba. Eltöltünk ott is vagy fél órát, mert a teló amit Dani hozott nem működik, folyton lefagy pedig nincs hideg (nem a jó amit használ itthon, hanem egy másik amit régen használt, mert egyik sem dualsim-es és kell hogy elérjék a magyar számán is). Indiát nem bírja a Sony. Ott ül egy nő akivel pár szót beszélgetek. Értetlenül néz “Hungary???” mondom hogy EUROPE, mondja, hogy “ohhh”. Kérdezi, hogy munka miatt jöttünk? Mondom, hogy nem turisták vagyunk, utána nincs több kérdése… Ekkor eszembe jut a zene amit mostmár egyre erősebben hallok, és rájövök, hogy nem hallucináció, hanem az utcáról szól. Olyan utcabál féleség van egy kis utcában, de valami irreálisan sok hangfallal. Dani mint a hangok és hangtechnikák nagy ismerője elképed és röhög, én meg mondom, “igen jó nagy”. Visszaindulunk a vasútállomásra.

Dobai Dani

A következő pár órát még eltébláboljuk, mire jön a vonat (20 perc késés, akár otthon) ki is írják melyik vágányra, pont odaérünk, felszállunk. Én aztán nem számítottam semmi jóra eleget utaztam a MÁV különböző nosztalgiajáratain. Hát …. jól tettem…. Nem tudom milyen lehet az alacsonyabb osztály, de ez sem piskóta. Ilyen fekvős helyjegyünk van, és egy csapat kallerra akadunk akik megmutatják hol fogunk aludni ma éjjel. Őszinte leszek, pontosan olyan volt mint a Budapest-Belgrád vonat csak itt több volt a csótány. Én komolyan mondom, hogy egy percet nem aludtam!.(egyébként a belgrádi vonalon se) Szörnyű hangos, mert valamiért itt a vonatokon folyton nyomatják a hajókürtöt, vagy vonat dudát vagy nem tudom mi a neve. És én meg a csótik, egyszerűen nem tudunk barik lenni, én egyszerűen utálom őket (igazából egyet láttam sétafikálni de onnantól kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy meg akar enni engem!). Hát én gondolatban már megírtam egy könyvet, a végrendeletemet, elmondtam párszor (párszázszor) néhány mantrát, a szorzótáblát, a Himnuszt, és megpróbáltam felidézni a leghaszontalanabb információkat amik elmém birtokában vannak (ez utóbbi elég szórakoztató volt). Majd megszólalt a megváltó ébresztő hangja, Dani telója. Hát ő olyan mélyen aludt szembe (mindketten fent), hogy akrobatikus tudásomat összeszedve, kapaszkodva mindenbe ami kicsit is stabilnak tűnik, kicsit meg kellett rugdosnom, hogy felébredjen és kikapcsolja telót.
Megérkeztünk. Dani rámnéz. Igen riksa! Irány az ashram, ahol pár napot töltünk.
Hajnal van. Minden nyugodt, alig van valaki az utcán. Megérkezünk az ashramhoz ahol valami fantasztikus nyugalom árad szét. A nők sepregetnek, ébredezik mindenki, és lassan elkezdi végezni mindennapi dolgát. Csodák csodájára kapunk egy szobakulcsot is, amiért én annyira hálás vagyok, hogy ha nem lennék ennyire kimerült akkor agyonpuszilgatnám a kedves urat aki fogad minket (nagyon jó, hogy túl fáradt voltam). Megkeressük szépen a szobánkat és meg is találjuk. Kaptunk egy gyönyörűséges, fantasztikusan tiszta, fürdőszobával felszerelt egyágyas(!) szobát. Összekucorodunk a kis ágyon és álomba szuszogom magam. Reggel aztán az ügyintéző aki tényleg szobákat oszt és regisztrál minket, az nevetve mondja, hogy ad egy franciaágyas szobát nekünk. Annyira de annyira kedves, hogy úgy érzem, már ezért a találkozásért megérte ez a hosszú út. Ismerteti a napirendet, majd utunkra bocsájt minket.

R. Maharisi
Egyszerűen nem tudom szavakba önteni amit Tiruvannámalajban, az Arunachala hegy lábánál, Ramana Maharsi ashramjában lehet érezni. Szerintem ilyen lehet a Vulkán bolygó is. Az ember akiről az ashram el van nevezve annyira erősen jó, és annyira szuperkirályul tiszta lélek, hogy érzed, nincs mese. Ott, egyszerűen érzed ezt a fura erőt, amitől azt is érzed, hogy jobb ember vagy egy kicsit csak attól, hogy ott vagy, magadbaszívod az ottani levegővel, és megeszed a finom étellel amit szeretettel adnak neked. Meg azt is érzed, hogy nem fontos semmi, csak az hogy béke legyen a világban, és béke legyen benned is. Az itt eltöltött 3 nap annyira durván beleégett a lelkembe, hogy szerintem még a következő életemben is emlékezni fogok rá. Nem arra amit csináltunk, hanem az érzésre. Valójában semmi nem történ az ég egy adta világon. Hallgattunk gyerekeket és férfiakat mantrákat énekelni, és láttunk rengeteg embert aki ide zarándokol. Láttam egy nőt aki egyedül állt és egy hegynek énekelt olyan átéléssel, mintha csak a gyermekének énekelne hogy megnyugodjék (és ez nem töltött el semmilyen bizarr érzéssel). Voltunk egy barlangban ahol Ramana Maharsi 7 évet meditált, ahol csak attól, hogy ott vagyok, életem legkomolyabb koncentrációja tört rám, már már majdnem nevezhetném meditációnak. Mindkettőnkre nagyon nagy hatással volt az itt eltöltött idő. Dani szemében a csillogás elképesztő, azóta is tart nála.

Om Arunachala Om

Innen is el kellett indulnunk, persze nem tudtuk hogy jutunk Mysore-ba….. Találtunk egy utazási irodát, nem messze az ashramtól (gyakorlatilag egy ólban kialakított iroda).
Dani
Két napba telt mire sikerült buszjegyet intéznünk, vállvetve a utazási iroda főnökével, megharcolva egy makacs nyomtatóval. De végig biztatott minket, hogy no para mert Volvo… Hát gondoltuk, oké, Volvo, de ez vajon miért fontos. Végül sikerült, foglaltunk buszjegyet, hát én a vonat után már tényleg elvárások nélkül indultam a férjecském oldalán neki a nagy útnak, elvégre azt is túléltem, nem? 🙂
Irány a buszpályaudvar. A nyugodalmas zen-ből belecsöppentünk az elképesztő kÁosZbA. Buszok dudálnak egyfolytában, miközben emberek próbálják túlüvölteni, átláthatatlan az egész és sehol egy tábla vagy valami. Irány egy kaller kinézetű, biztos segít. Segít. Annyit mond “woter, woter” amire megfejtem, hogy onnan megy a busz ahol a watert árulják (talán). Közben vélhetően hermafroditák kis táborába futunk. Na ez az egyik ilyen feleslegesnek tűnő infó ami a fejemben van és a vonaton is eszembe jutott… hogy én egyszer láttam egy ismeretterjesztő filmet a hermafroditákról, és arról, hogy Indiában még tisztelik is őket. Hát még élőbe nem láttam ilyen jelenést, annyira meglepődtünk tőlük, hogy egy mukkot nem tudtunk mondani mikor hozzánk beszéltek.
Buszpályaudvar
Sokkolva állunk egy samosa árus és a “woter” között várva a Volvót, de valójában dunsztunk sincs hogy hogyan ismerjük majd fel. Itt a buszok vagy felismerhetetlenségig ki vannak dekorálva, vagy felismerhetetlenségig szét vannak szedve (értsd: se ablak, se ajtó, a horpadások tartják össze). Állunk várunk, majd Dani megszólal, “Ott van!”
És tényleg, mintha a mennyből érkezett volna a hófehér csodabusz. A VOLVO. Szinte vízszintesig dönthető ülésekkel, és légkondival, és ajándék vízzel 🙂 mint egy álom. Ezzel döcögünk el Bangalore-ig, hol utakon, hol utak nélkül. Onnan pedig egy másik majdnem menő busszal Mysore-ba. Ez már tulajdonképpen egy kellemes kis (12 órás) kiruccanásnak tűnt az eddigiekhez képest.
Így utólag visszatekintve, igazán örülök, hogy ennyi mindent sikerült megtapasztalnunk ilyen rövid idő alatt(ugyan még van mit feldolgozni), és büszke is vagyok magamra, hogy ilyen jól viseltem (anya büszke lehetsz rám te is, nem hisztiztem sokat). Ez volt a rövid (hosszú) története kalandos utunknak Mysore-ba, számomra pedig kirándulás a félelmek kicsiny boltjába, ami igazából, tényleg csak a fejemben létezik. Ezt tudom. Tudom az eszemmel és a lelkemmel is, mégis, annyira de annyira nehéz felül kerekedni rajta. Minden bizonytalan helyzetben jön a sötét köd ami elönti a gondolataimat. És már ugyan egyre jobb és jobb vagyok a tudatos “nem engedem magam át a régi berögződéseknek” dologban, de mégis vannak olyan szituk amikor igenis félek, nem vagyok ura a helyzetnek és gyenge vagyok. Ezt nagyon nehéz elfogadnom. De azt hiszem ezzel kell szembenéznem ahhoz, hogy továbbfejlődjek. Talán egyszer a csótikkal is összebarátkozom 🙂

Indiába? Egy hónapra? Minek?

Dani és Ani

Most megpróbálom megosztani veletek az itt töltött napokat, élményeket, tapasztalatokat, meg ilyeneket…. Na jó, másról van szó. Őszintén igazából csak azt érzem, hogy akkor maradok épeszű, ha kiírom, leírom, megosztom, elmondom, lerajzolom, elénekelem és bármi ami segít megélni és feldolgozni azt a rengeteg színes szagos, intenzív, csodálatos, nagyszerű dolgot ami itt ér engem. Amiben biztos vagyok, hogy belőlem ilyen dolgokat vált ki India, és a mindennapos gyakorlás (nem csak ászanákról((fizikai gyakorlás)) van szó!) ez a kettő együtt kicsit (nagyon) feszegeti a határaimat minden téren. Ez talán nem törvényszerű, de legutóbb is és most is ez van, és sok barátom beszámol hasonlóról egy-egy ilyen utazás után és közben. Mindig Govinda Kai szavai csengenek ilyenkor a fülemben, aki rendszeresen gyakorol jógát vagy bármi spiri cuccot az talán megérti: “Egy nap gyakorlás Indiában felér egy hónap otthoni gyakorlással.” Hát igen, pont annyira fáj, annyira örömteli, annyira sikerül minden, és annyira romlik el egy nap alatt mint otthon egy hónap alatt.

Na szóval elkezdem valahol a storyt. Megérkeztünk Indiába. Első dolgok amikkel itt szembesülök:

Huck Ani

MELEG: először is decemberben itt nagyon meleg van, sokkal melegebb mint otthon (30 fok), és anyukám azt mondta hozzak kabátot mert útközbe kell az (nem kellett) meg hazafele is jó lesz az a hidegbe (meglátjuk) és én szót fogadtam…Elég nagy herce hurcákat okozva a bazi nagy téli kabáttal. (Danny Dobai is hozott, ő is jó gyerek) Bocs anya, te vagy a legjobb, leggondoskodóbb, de legközelebb nem biztos hogy hozom a kabátot. Indiába be kell öltözni a nőknek, ha nem akarnak feltűnést kelteni (nem télikabátba de azért rendesen).

Tehát vázolom a helyzetet; rohadt meleg van és izzadsz, cipeled a télikabátot, túl vagy egy időeltolódáson, amit legalábbis egy durva időutazásnak éltél meg, nem érted a napszakot a nyelvet, és hogy mit bámulnak annyira az emberek rajtad.

Ani

NŐ: aztán rájövök, hogy nő vagyok és szőke. Ekkor átfut az agyamon, hogy miért nem fogadtam el anno 10 évvel ezelőtt hogy a szőke tincseim barnába hajlanak (azóta is ragaszkodom a szőkeségemhez, ez volt az első pillanat, hogy felmerült bennem a kétely) és még ráadásul egy nagy darabot ki is nyírtam a világító fejemből, amit itt aztán végképp nem ért senki. Ilyen lényt még nem láttak. A másik dolog, hogy ha valamit el kell intézni, az csakis Daninak megy. Nagy nehezen összeszedem a bátorságomat, hogy mondjuk vegyek valamit, vagy megkérdezzek valakitől valamit. A reakció a következő: 1. nem érti mit mondok és zavartan néz VAGY érti mit mondok és zavartan néz 2. A Danira néz zavartan, hogy én mit akarok, és miért nem ő kérdezi. Hát ez elsőre fura. Meg másodjára is, aztán már nem szólalok meg inkább.

De itt álljunk meg egy pillanatra. Valamiért ez a dolog nagyon nagyon erősen jó érzéssel tölt el. Igen, az hogy nőként nekem itt igenis nőnek kell kinéznem (szoknyát veszek, és csilingelő ékszereket és csillogó bigyókat ragasztok magamra és még élvezem is) és funkcionálnom, az ad egy nagyon nagy megnyugvást amit azelőtt otthon soha nem tapasztaltam (mert én erős nő vagyok…na persze). Valahogy helyre kerülünk ettől. Daninak nyilván férfiként kell viselkednie, hogy mondjuk ne haljunk éhen s legyen hol aludnunk 😀 És istenem micsoda férfi a férjem! <3 Mindent elintéz, mindig, lehet rá számítani, nem hagyja el magát és mindig kitalál valamit hogy valahogy megmeneküljünk a húzós helyzetekből. Erről megintcsak Govi szavai jutnak eszembe: “A jógás pároknak nagyon nehéz, mert a jóga annyira kiegyensúlyozza a női és a férfi oldalt az emberben, hogy egy idő után túl egyformák lesznek és csak barátaivá válnak egymásnak” Kicsit azt érzem, hogy otthon ehhez még jógázni sem kell. Eltorzultak a szerepek, és én elképesztően szerencsés vagyok azért, hogy a világ másik felén ilyen dózisban tapasztalhatom meg a másik oldalt. Ahol a nők nők, és a férfiak férfiak, és nem uralkodás és elnyomás érződik, egyszerűen mindenki tudja hol a helye. (Persze otthon is ismerek végtelenül normális családokat ahol ugyanez megvan de sajnos az én ismertségi körömben ez a kevesebb.)

a3

DHARMA: Hát ez a sztori, ez, ez, ez sokmindent elmond. És akkor megérkeztünk Mysore-ba (az előtte lévő dolgokat majd máskor elmesélem). Szóval Adott Ani és Dani, azaz MI akik egy SZAR motorral próbálnak eljutni A-ból B-be(B ismeretlen). És adott Kiran akit még sose láttunk, átutaltunk neki egy rakás pénzt és nem találjuk, és nincs meg a száma, és adott Appi a rikshás (ami valójában egy Tuk-Tuk) akinél minden csomagunk van felhalmozva a kis járműre. Kerengünk körbe a városrészen ahol gondoljuk, hogy lakni fogunk, de egyszerűen nem találjuk a címet amit kaptunk. A rikshások általában nem tudják a címeket, csak úgy mennek aztán a forgalom valahogy odasodorja őket ahova az utas akar menni. Persze Kiran száma nincs meg, Appi alig beszél angolul, mi meg folyton lerohadunk valahol. MI furcsamód nyugodtak vagyunk (ez azt jelenti hogy Dani nyugodt, ezért én is 🙂 ) Appi elkezd telefonálgatni, és láss csodát, Kiran előkerül. A történet egyszerű, Kiran egy ügynök és egy kicsit nyomi és rossz címet adott meg nekünk, azért kellett rá várni, mert az előttünk lakók nem hagyták el időben a házat és mocskot is hagytak (nagyon nagy mocskot) és a háziakkal is meg velük is kellett veszekedni. Megérkeztünk, betettük a csomagjainkat, és elhagytuk a házat amíg kitakarítanak. Elvoltunk jó sok órán keresztül, ettünk, bevásároltunk, sétáltunk… Visszaértünk. A takarítók még nem végeztek (nem csodálom amúgy). Ekkor a háziasszonyka mondta, hogy menjünk be az ő lakrészükbe amíg végeznek (alul ők laknak, felül MI, meg egy lány egy másik lakrészben aki egyedül van itt már 3. hónapja és ezért szeret nagyon rövid idő alatt nagyon sokat beszélni). Beülünk. Kérünk teát? Kérünk. Közben megsúgom Daninak a titkot amit nyilván még nem vett észre. A háziak keresztények. Szembe az utolsó vacsora, és Jézuska, és mindenféle hímzett ima körös körül, de amolyan indiai módra. Még sose láttunk ilyet, úgyhogy jól körbenézünk. Közben Hilda hozza a finom chai teát nekünk, a legszebb csészéjébe és mosolyog és mesél és kérdez.

És neked mi a DHARMÁD?

Bizonyára sokaknak van róla fogalma, hogy ez mi ez, de ebben a kontextusban ez valami ilyesmit jelent: “Az emberre fejlettsége, adottságai, helyzete miatt más és más egyéni dharma hárul. Saját dharmája egyben kötelessége. Vannak egyetemes általános érvényű dharmák, de vannak személyre szabott egyéni dharmák is, amelyek az egyén tehetségéhez, egyéniségéhez, társadalmi helyzetéhez mérten feladatokat szabnak rá. A Dharma útját járva az egyén, hajlamától, jellemétől, képességeitől függően elindul a törvény szabta úton. A hindu filozófiai rendszer és vallás azt tartja, hogy az ember egyéni dharmáihoz igazodva csatlakozhat leginkább az általános erkölcsi alapelv követelményeihez, azok parancsait beteljesítve juthat el az egységes világtörvény megismeréséhez.”
Valójában a munkánkat kérdezte persze, de itt ez is mást jelent. Az emberek itt feltételezik, hogy a másik emberek a helyükön vannak és azt csinálják az életben ami a feladatuk, amiben kiteljesedhetnek, és nem ébrednek fel életük derekán azzal a gondolattal, hogy úr isten, mit keresek én itt vagy ott, ezen vagy azon a munkahelyen. Egyrészt megelégednek azzal amijük van, amit az élet ad nekik, másrészt olyan hivatást, dharmát végeznek ami a lényüknek megfelelő, amiben kiteljesednek, ahol önmaguk lehetnek. Pl (na jó ez szélsőséges példa lehet hogy csak bolond, de) van egy vigyorgó bácsi aki egész nap vigyorog és kéreget, és akkor is boldog az arca ha nem vigyorog és nem kéreget, és ha semmit nem kap még akkor is. És van egy kókuszárus (akiről egy videót is megosztottam) hát ő nem bolond és mégis boldog egész nap, mindennap. Nyugodt és örömmel végzi a munkáját tényleg minden nap.
Talán ez most így elképzelhetetlen, de azért képzeld el, hogy nyugodt, elégedett, igazán nő/férfi vagy aki a helyén van egész nap minden nap.

Neked mi a DHARMÁD?

Olvasónapló: Az egó darabokra töréséről

yogi_s

Egy legendás történet KÓNGANAVAR Sziddháról Pal Pandian Sziddhák, az alapok mesterei (ford.: Kasza Borbála) című, frissen megjelent könyvéből:

 

Kónganavar Sziddha már fiatalon komolyan vette a vezeklést, más néven tapaszt, melynek eredményeképp több sziddhi, különleges képesség birtokába jutott.

Egyszer, amint a közeli erdőben sétált, egy feje fölött repülő daru ürüléke landolt a fején. Kónganavar felpillantott a darura és a harmadik szemével azonnal hamuvá égette, majd folytatta az útját.
Ezekben az időkben, ha zarándokok ételért koldultak, a családfenntartók szívesen adtak nekik. Egyszer Kónganavar Sziddha egy faluba érkezett, megállt egy ház előtt és koldulótálkáját nyújtva így kiáltott:
– Egy Sziddha érkezett. Ajánljatok fel neki némi eleséget.
Nem érkezett válasz. Továbbra is a kapuban állva még egyszer felkiáltott:
– Itt vagyok!
De senki nem került elő étellel a kezében. Ehelyett ezt hallotta:
– Várj!
Így hát folytatta a várakozást.
Ez idő alatt a feleség a férjének szolgálta fel az ebédet. Magától értetődően megkérte a Sziddhát, hogy várjon, és addig nem is jött ki, amíg a dharmája szerinti kötelességének nem tett eleget.
Végül megjelent az asszony. Ám mivel Kónganavar Sziddha nem sejtette, mi tartott ennyi ideig, rettentő haragra gerjedt. Dühében újra megpróbálta használni különleges képességét, de meglepetésére ez nem volt hatással az asszonyra. Az csak nevetett és azt kérdezte:
– Engem is darunak nézel?
– Honnan tudta? – csodálkozott magában. Hogyan lehet az, hogy a sziddhijeim nem hatottak rá? Mi ennek az oka?
Kónganavar Sziddha egóját darabokra törte ez az egyszerű eset. Abban a pillanatban elengedte az összes sziddhikre és természetfölötti erőre irányuló vágyát.
Az asszony így szólt:
– Amikor valaki a saját dharmáját követi, semmi sem árthat neki, illetve nem lehet rá rossz hatással. Ez a bölcsességhez vezető igazi út.

Kónganavar ezután megvalósította a dnyánát, a tudást, azaz felismerte isteni Önvalójának természetét, és a Sziddha rendszer tanításait magyarázta.

Olvasónapló: A látók asztrológiája

Astrology of the Seers

Részlet David Frawley A Guide to Vedic/Hundu Astrology – Astrology of the Seers című könyvéből:

Asztrológia mint spirituális tudomány

Az asztrológiának spirituális tudománynak kellene lennie. A születési diagramunk a lelkünk és egyedi megtestesülésünk tükre. Belső lényünk növekedését és fejlődését látjuk a csillagokban életről életre. Ez nem azt jelenti, hogy pusztán az asztrológiai képlet olvasásával rátalálhatunk az igazságra vagy a felszabadulásra. Ez azt jelenti, hogy az asztrológia kulcsot ad a szellem kibontakoztatásához és felhasználható belsőnk feltárásához.

A csillagok és a bolygók nem csupán külső entitátok; irányjelző fényekként léteznek a saját elménkben. Azt is mondhatnánk, hogy a saját belső fényeink csillagokként és bolygókként öltenek testet, hogy vezéreljék a világ fejlődését. A külső a belsőből jön, és nem fordítva, még ha a külső hatással is van a belsőre. A teremtés egyanazon sugarai működnek kívül az égbolton és belül saját, magasabb elménk egén. A csillagok meghatározzák aktivitásunk területét az életben. Visszatükrözik azokat az energiákat, melyeket lelkekként ebbe az életbe vetítünk. Ahogyan mi a visszatükröződésük vagyunk, úgy ők a mi visszatükröződéseink. A csillagok megformálják a kozmikus embert csakúgy, mint mi, emberi lények megformáljuk magunkban a naprendszert.

Lelkünk maga egy csillag, a Nap, a kozmikus fény egy pontja. A saját lelkünk − amit gyakran “kauzális lénynek” hívunk, mert ez a kauzális, vagyis az okozati erő életünk és gondolataink mögött − tartalmazza az egész univerzum megteremtéséhez szükséges erőt. A lelkünk fénye közvetlenül kapcsolódik a kozmikus fényhez, az egy Isteni fényhez, ami a Napban és minden csillagban benne van.

Mivel az asztrológia az univerzum visszatükröződése, az élet minden területének a vizsgálatához használhatjuk. Tanulhatunk belőle az egészségünkről, vagyoni helyzetünkről, karrierünkről és kapcsolatainkról; materiális, mentális és spirituális meghatározottságainkról. Megmutatja az energiák teljes szerkezetét, ami szerint cselekednünk kell az életben. Ekként a legátfogóbb tudományunk. A legmagasabb szinten művelt asztrológia már a jóga része, a szellem tudománya. Az a célja, hogy elvezessen minket a külső erők mögött húzódó forráshoz. Ez a forrás nem az egekben van, sem a fizikai, vagy szubtilis világokban. Nem valami misztikus vagy idegen erő, hanem az, amik valójában vagyunk, amikor szabad az elménk a elkülönült én torzításától.

A bolygók megmutatják azokat az energiákat, amiken dolgoznunk kell annak érdekében, hogy lecsendesítsük az elménket. Pédául a harag, ami a Mars egy tipikus alacsony szintű energiája, az igazság ereje, ami kinyilvánítja azt, ami helyes és nem tágít tőle. Haragként jelenik meg, amikor az igazságot én-központú nézettel vagy érzelemmel azonosítjuk. A bolygók minden alacsony szintű jelzése pusztán a magas szintű erők küzdelme egy korlátolt állapotban. Ezek a felvilágosult elme drágakövének különböző oldalai, melyek sokkal inkább helyreállítást, mintsem elnyomást igényelnek.

A spirituális tudomány lényegi alapelve az önismeret. Ahogy a nagy bölcsek több ízben mondták, “az önismeret minden tudás alapja.” Az önismeret pedig valami sokkal több, mint pszichológiai elemzés. Nem a külső személyiségünk vagy feltételekhez kötött énünk, hanem belső tudatosságunk és feltétlen énünk ismerete. Az emlékek elemzése lényünk egy felszínes szemléletébe börtönöz minket. Ám az önismeret az előző életek ismereténél is többet jelent. Hisz ez csupán egy kiterjesztett emlékezet, ugyanúgy beszorultan a forma fedésében és az idő korlátaiban.

Az önismeret annak az ismerete, akik mi valójában vagyunk, az igazi lényünk, ami a tudatosság fénye. Ez az Én, amihez képest minden megtestesülés csupán álarc. Nem lehet az által rátalálni, hogy megismerjük, kik voltunk, és miért váltunk ezzé vagy azzá; úgy találhatunk rá, ha levetkőzünk minden különálló identitást és helyreállítjuk a szívünkben nyugvó világot. Ehhez szükséges minden életet látnunk magunkban. Ez a látás az isteni jelenlét felismerése mindenhol.

A helyesen művelt asztrológia megmutatja nekünk a bennünk lakozó világot. Egy eszköz ahhoz, hogy elmozdítsuk a tudatunkat az emberi agy fizikai korlátaitól a teremtés sugarain keresztül az egész univerzum felöleléséig. Egy eszköz a meditációhoz, amiben a bolygók képviselik azokat a minőségeket, melyeket meg kell valósítanunk magunkban. A bolygók a kozmikus személy végtagjai, melyeket újra össze kell illesztenünk, hogy visszaforduljunk a kegyelem eredeti állapotához. Az asztrológia megértésével tudatunk a bolygókon és a csillagokon keresztül szárnyalhat az Igazság központi Napjához mindannyiunk belső szívében.

Minden világ, bolygó, csillag, galaxis és bármi más ezeken túl a teremtés hét sugarának a megnyilvánulása. A teremtésnek ugyanez a hét sugara a lelkünk fénye is. Az egész természet nem más, mint ezeknek a kauzális fényeknek különféle kombinációja különböző szinteken. A naprendszerünk arra lett tervezve, hogy kinyilvánítsa ezeket a kreatív energiákat a kettősség erejével Napként és Holdként, valamint az ötszörös változatossággal az öt fő bolygóként, Marsként, Merkúrként, Jupiterként, Vénuszként és Szaturnuszként.

Minden bolygó egy tanítás. A kozmikus lény egy lényegi aspektusát jeleníti meg megnyilvánulásában. Az egyes bolygók a kozmikus lény egy-egy szemléletét mutatják. A bolygók által megjelenített energiák integrálásán keresztül visszaszerezzük igazi teljességünket mint kozmikus lények. Ezért minden bolygó egy kapu a felszabaduláshoz. Ha nem értjük meg egy bolygó energiáját magunkban, meg fog kötni minket, bánathoz és konfliktusokhoz fog vezetni. Ha túl sokat vagy túl keveset veszünk egy bolygó energiájából, kiegyensúlyozatlanságot és rendetlenséget okozunk magunkban és magunk körül mind fizikilag és lelkileg. Ha egy bolygó energiájához megosztóan vagy felületesen viszonyulunk, szétesést fog okozni bennünk. Ha ezt az energiát a mélyebb énünk részeként kezeljük, nagyszerű és magas szintű felfedezéshez vezet minket.

A bolygók óriási energiák. Mi pedig részei vagyunk ennek a különös univerzumnak és rendelkezünk hatalmas erejével önmagunkban. Nagy erő lakozik a lelkünkben, hogy az élet hihetetlen energiáival bánni tudjon. Az egónknak össze kell törnie vagy el kell távoznia. Önvizsgálattal és odaadással a bolygókat és csillagokat uralni képes erő elő tud jönni. Ezáltal elménk csillagköde összeáll, koncentrálódik és végül felizzik a Nap közvetlen felfogásaként.

Minden bolygó egy bizonyos fajta jógát képvisel, a tudat kiterjesztésének egy meghatározott módját. Egy bolygó jellemző sugarát visszakövetve az eredetéig meg fogunk érkezni az igazság fényéig annak magasabb és szubtilis potencialitásában. A bolygók különböző fény-ajándékok, hogy visszavezessenek minket spirituális otthonunkba. A megközelítésük szöge eltér, de a céljuk egy. Ebben a visszatérő irányban energiáik fokozatosan egyesülnek.

A különböző lelkek különböző bolygók sugarai alá esnek. Különböző bolygó-családokhoz tartoznak. Az adott bolygóhoz tartozó teremtő sugár fejlesztésén dolgoznak, hogy előmozdítsák evolúciós előrehaladását, némelyik alacsonyabb, a másik magasabb szinten. A lélek és az univerzum fejlődése ily módon egybeesik. Minden lélek egy vezérlő erő a kozmikus evolúcióban és ha felszabadul, felszabadítja a világ egy részét.

A különböző országok, fajok és vallások szintén különböző bolygó-sugarak alá esnek. Mindannyian részei vagyunk az istenek játékának, ami a bolygók játéka. Bár nem csak bábok vagyunk ebben a játékban, mégis gyakran elfogadjuk ezt a kozmikus rabszolgaságot, míg tudatlanok maradunk nagyszerű belső lehetőségeinkkel kapcsolatban. Belül irányítói vagyunk ennek a játéknak, vezérlő intelligenciájának. Évmilliók kozmikus evolúciójának eredményeképpen minden intelligencia a csillagokban rejlik, bennünk pedig mint saját természetes intuíciónk és spontán ösztönös megérzéseink van jelen.

Azt mondják, hogy bizonyos ősi látók a Jupiter bolygó családjába tartoztak, míg mások a Vénuszéba, a Brahmin vagy papi kaszt két bolygójáéba. Az ősi Egyiptom és Amerika olyan naptárat követett, melyben a Vénusz volt a középpontban. Az ősi India és Kína pedig olyat, melyben a Jupiter. Az ő kultúráik ezeken a bolygókon alapultak és az ő teremtő sugaraik voltak irányadóak a számukra.

Az ősi rishiket különböző csillagképekkel azonosították, elsősorban a Göncölszekér csillagaival, melyet a hét bölcsnek hívtak, valamint a Fiastyúk csillagaival, melyeket a bölcsek feleségeinek tartottak. Ez megint csak a kozmikus fény miatt volt, amit a tudatuk erejével lehoztak a Földre. A csillagok a bolygóink. Lények más világokból, más naprendszerekből, más Napok által létrehozva. Mi is így hozunk létre világokat cselekedeteink erejével. Nincs szükség más világokba utazni; folyamatosan küldjük a gondolatainkat a kozmikus elmébe, ahol kifejtik hatásukat ezen a számunkra adott világunkon túl. Amikor ráébredünk az igazságra, rátalálunk a bennünk lakozó teremtő Napra. A belső vagy isteni Napunkban egy egész világnak adhatunk életet, nem a karma vakságán keresztül, hanem lelkünk természetes kiáradása által.

Néhány lélek testbe születik. Más lelkek csillagokként vagy bolygókként öltenek testet, hogy irányítsák a fejlődés folyamatát. Bizonyos lelkek világokká válnak; mások lényekké a világokban. Nem feltétlenül az előrehaladottság jele bolygóvá vagy csillaggá válni. Néhány világi lény archetipikus lény és nincs bennük fejlődési lehetőség, bár hatalmas és magas rangú kozmikus erőket képviselnek. Egy ilyen létezés sokkal inkább karmikus jutalom vagy a fejlődési folyamat egy állomása, mint a felszabadulás megnyilvánulása. Az ilyen lelkek a világok félistenei lesznek, belül lakozó szellemeik.

A legnagyobb kihívás és belső növekedés a materiális világokban valósulhat meg, mint például a Földön. Ahol a korlátok és a tudatlanság a legnagyobb, az igazság a legerőteljesebben képes megjelenni kontrasztként. Ezért van az, hogy egy emberi lénynek igazságra lelni a legnagyobb csoda és a legmagasabb teljesítmény, amiben még az istenek sem érnek fel hozzájuk.

A halálkor a lélek visszatér a bolygó sugarak és a képviselt elemeik mentén. Beleolvadunk az egyik ilyen sugárba, általában a Holdon vagy a Napon keresztül. Az aktuális fejlődési állapotunktól függően megőrizhetjük a tudatunkat ez alatt az utazás alatt − attól a ponttól vagy nyílástól függ, amin keresztül elhagyjuk a testet. Az alsó nyílások alacsonyabb, míg a felsők magasabb szintű világokba visznek minket. A bolygókon keresztül átvezető kapukra lelhetünk más naprendszerek és Napok bolygóihoz.

A Hold tipikusan az asztrál világokba átvezető kapu, a szubtilis vagy álom síkok világaiba. Ez magában foglalja az általános vallásos hitek mennyországait és poklait az alacsonyabb asztrális síkon, csakúgy mint a vallásos miszticizmus művészetét magasabb asztrális síkokon. Ilyen világokból elkerülhetetlen az újraszületés a fizikai világba.

A Nap, amit a fejünk tetején vagy a korona csakránkon keresztül érünk el, kapu a kauzális világokhoz, a tiszta intelligencia világaihoz. Ezek nem általános értelemben vett világok, mert formátlanok és kizárólag gondolatokból állnak. A kauzális a kozmikus törvény birodalma. Ott van az individuális lélek igazi otthona, ahol megőrzi a karmikus maradványokat és amiben megláthatja egy másik születés anyagait.

Ez a bolygó sugaraiba olvadás egy fénybe olvadás. Megtapasztalhatjuk egy határozott fényközpontként vagy bizonyos világokként. A fejletlen lelkek számára kevés tapasztalható ebből a halál után, inkább egy hosszú alvásként élik meg ezt a szakaszt. Néhány lélek azonnal visszatér a fizikai világba a Földön zajló spirituális munka részeként és szubtilis síkon lehetnek halál utáni élményei.

A bolygók egy asztrális síkon léteznek, akkor is, ha fizikai síkon halottak a számunkra. Alváskor is az ő tartományukban járunk. Az emberi lények lelkei asztrális szinten különböző világokba és naprendszerekbe utaznak az idők kezdete óta, és többnyire öntudatlanul, minden éjjel.

Kultúránk büszke technikai vívmányaira, amik lehetővég tették, hogy Holdra szálljunk. Azt viszont nem értjük, hogy rendszeresen járunk a Holdon, bár egy asztrális, nem pedig fizikai szinten. Legtöbbünk ritkán jut túl rajta, mert az alacsonyabb szintjén a Hold az emlékezetünk, a múltunk, avagy karmikus raktárunk. A földi élet elmúlt benyomásai a Holdon vannak elraktárazva. Az életünk során szerzett tapasztalataink táplálják a Holdat és segítenek neki a fejlődésben. A Hold birodalma feltételekhez kötött terület, melyben csapdába van ejtve az elménk. A Hold szférájában találhatók azok a világok, melyeket közös karmikus fixációink teremtettek, mint a mennyországunk és a poklunk. A csoda nem az, hogy űrhajóval a Holdra szállunk. A csoda az, hogy néhányan közülünk belül túl is jut rajta.

Éjszaka, amikor alszunk, elménk kiterjed egy asztrális vagy álom testbe, ami magába öleli az ébrenléti tapasztalataink egész területét. Aztán a mély alvás során visszatérünk az kauzális testünkbe, ami magába öleli mind az ébrenléti mind az álombéli élményeinket. Az ébrenléti állapot olyan, mint a Föld. Az álmodás állapota olyan, mintha keresztül hatolnánk az atmoszférán a bolygók szférájába. A mély alvás pedig olyan, mint a visszatérés a csillagokhoz az égben. Ebben az ébrenléti és alvási folyamatban összegyűjtjük a csillagokat magunkban, belsőnkbe fogjuk az egész univerzum fényét és tudatosságát.

A tudatnak ugyanez a kiterjesztése történik egy maradandóbb módon, amikor meghalunk. Ha nem kapcsolódnánk a fizikai formához, a halált természetes visszatérésként élnénk meg a kozmikus tudatossághoz és szabadsághoz. Az igazi pihenés csak mély alvásban lehetséges, amikor az elménk átmenetileg feloldódik a fény forrásában, a lélek belső Napjában.

Az asztrál test, amikor teljesen kifejlődött, a teljes fizikai univerzumot tartalmazza. Azon belül bármerre mehet, de nem avatkozhat bele a természetes működésekbe. Hasonlóképpen a kauzális test tartalmazza mind a fizikai, mind az asztrális univerzumokat. Nap mint nap elnyeljük és sugározzuk a csillagok fényét. Egyáltalán nem különleges vagy idegen ez a lényünk számára; sokkal inkább teremtő fények, amin keresztül természetesen és spontán vissza és előre haladunk a lélek táncában a véges és a végtelen között.

Tudatlanságunkban tudatunk mégis marad a testhez és az érzékekhez kötötten. Táplálékává válunk a Holdnak, ahogy korábban. Elakadunk saját visszatükrözött fényünkben a külső világban és elveszítjük igazi szoláris képességünket a független tudatosságra. Rabul ejtettek vagyunk időben és anyagban, és a tudatunk megosztott. A világ átalakítása helyett töredezett energiáink táplálják a negatív erőket a világban. Ez fenntartja a kozmikus energiák alacsony szintű működését és korai fejlődési szintek primér erőihez láncolva tart bennünket. Az energiánk az alacsonyabb lunáris körbe van kerítve, a vágy birodalmába.

A legnagyobb problémánk az életben a saját egónk, amin keresztül azonosítjuk magunkat a külső világgal. Eltulajdonítjuk a természet egy bizonyos részét magunknak, hogy “Én ez vagyok” vagy “ez az enyém.” De természetből csak egy van, a természet világában pedig egy törvény, a kozmikus energiáknak egyetlen megvalósulása. Amikor dühös vagyok, akkor nem “Én” vagyok valójában dühös. A düh a kozmikus tűz energiájának csak egy aspektusa. Ha a sajátunknak tartjuk, az azt jelenti, hogy félreértjük és a rombolás erejévé alakítjuk. A probléma az, hogy nem értjük meg az adott energia kozmikus jelentőségét és ennél fogva egy korlátolt formában próbáljuk használni. Bármit is használunk én központúan, az korlátolt lesz és ártalmas a maga korlátoltságában, hiszen maga a korlátoltság eleve roncsolt.

A bolygók csak adják az energiát. Mi alakítjuk ezeket az energiákat pozitívvá vagy negatívvá az által, ahogy használjuk őket. Ami negatívvá teszi, az az egó, ami az energia kisajátítása. Például ha nem lenne egó, ami a Marsból jövő energiára kapcsolódik, akkor a bolygó energiája tűzként nyilvánulna meg, nem pedig haragként. Ez a tűz növelné az életerőnket és emelné érzékelésünket. Megengedné nekünk, hogy szabad döntésünk szerint cselekedjünk, de nem tenné ártalmassá a cselekedeteinket.

Ahhoz, hogy spirituális tudománnyá tegyük az asztrológiát, ahogy azt eredetileg szánták, meg kell értenünk a bolygók spirituális jelentéseit. Meg kell értenünk, hogy a kozmikus energia melyik aspektusát képviselik. Ismernünk kell a helyüket, szerepüket a teremtés tervében. Harmonizálásuk és integrálásuk által képesek leszünk felszabadítani energiáikat magunkban.

Az asztrál testünk, a fény, amivel az aurába láthatunk, csillagok és bolygók befolyásában alakul ki. A születési diagramunk olyan, mint egy fotó az asztrál testünkről. A fizikai testünk egy durvább másolat, az asztrális alakmás külső mefelelője. Az asztrológia természetszerűen az asztrális tudomány, az asztrál test tudománya. Ez aza asztrál test az elme, beleértve az emlékezetet, a képzeletet, intellektust és értelmet. Az asztrológia lehetővé teszi, hogy feltérképezzük az elme szélesebb hatáskörét, mind az ösztönös és intuitív területeket, valamint az előző életek befolyásait.

Ahogy ki tudjuk olvsni a fizikai test állapotát a születési diagramból, úgy a kauzális testet is láthatjuk benne, bár több nehézséggel jár. Ez sokkal inkább a Nappal függ össze. Az asztrológiát felhasználhatjuk egy kauzális tudományban egy magasabb felfogás megvalósításához. Ezen a szinten felfedezhetjük lelkünk mozgását életről életre és igazi szándékunkat lélekként, hogy minek a beteljesítésére rendeltettünk aktuális megtestesülésünkben. Az igazi lényünk minden testet meghalad mint tiszta tudatosság. Az asztrológia, mint bármi a teremtés birodalmából, egyszerűen csak vissza tud mutatni vagy tudtunkra tudja hozni ezt az igazságot.

Tulajdonképpen nem létezik valóságos külső világ. A külső világ pusztán az elménk érzékelési benyomásainak kombinációja. Az elme lencséjén meggörbült tudatosság fényéből lesznek az érzékek tárgyai. Amikor rájövünk erre, megszabadulunk a vágytól és felfedezzük igazi énünket minden lényben. Ez szintén alapvető célja az asztrológiának − nem a csillagok és bolygók mint befolyásoló erők elfogadása, amit vakon követnünk kell. Az asztrológia megmutatja nekünk azt a módot, ahogy ezek a befolyásoló erők működnek bennünk, így irányítást szerezhetünk az egész univerzum felett.

Lehet azt mondani, hogy az asztrológia bármennyire is igaz, nem spirituális tudomány, nem egy út a felszabaduláshoz, hanem egyszerűen csak egy okkult tudomány. Csak a tudatlan teljesen tárgya a születési diagramjának, mondhatják sokan; a bölcset nem érdekli az ilyesmi. Az asztrológia, ahogy általában gyakorolják, bizonyára nem spirituális. Be van zárva a világiasság, egó és személyiség varázslatába. Persze létezik az asztrológiának egy magasabbrendű formája, ami visszatükrözi magasabbrendű Énünket. Ez nem csak isteni, de univerzális is és az egész kozmoszban tükröződik. A spirituális asztrológia védikus víziója ebből ered.

Egy igazi spirituális kultúra létrehozásához az asztrológiának ez az újraértékelése mély szükségszerűség. Nélkülözhetetlen az élet nyelvének megértéséhez és a magasabbrendű emberi örökség visszanyeréséhez az ősi spirituális elődeinktől.

A hónap bandhája: november

kinga_bandha2

November hónap bandhájának kíváncsiságát a sugárzás és a tudomány keltette fel hogy ellátogasson első Mysore stílusú astanga gyakorlására. Aztán itt ragadt, annyira, hogy idén Ö is tagja volt a  hetedhét országon és a “komfortzónán” túli, Mysore-ba elzarándokló különítménynek. Mit adhat egy bankár számára az astanga életstílus? Megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból! Fogadjátok szeretettel Kingát!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Kinga: Esküszöm!

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Kinga: Legelőször akkor fordult a figyelmem a jóga felé, amikor még rendszeresen squasholtam, és úgy éreztem, több nyújtógyakorlatra lenne szükségem. Tehát fizikális szinten közelítettem, az aszana gyakorlás felől. Lelki dolgokkal, kérdésekkel már akkoriban is folyamatosan foglalkoztam, de ezt elkülönítettem a jóga fogalmától. Megnéztem, melyik jógastúdió van közel a munkahelyemhez, és oda mentem. A hathának nevezett jógaórák megismerésével kezdtem, kíváncsi természet révén kipróbáltam más órákat is, de elég hamar jött Ricardo az ashtanga órájával. Ő is nagy hatást gyakorolt rám a nyugodt örömteljességével. Aztán hallottam a Bandha Works létrejöttéről, gondoltam, megnézem magamnak. Az ashtanga bevezető tanfolyam,a közösségi elvonulások, a többi gyakorlóval való beszélgetések egy másik dimenziót nyitottak meg számomra a jógában, illetve elkezdtem megérezni valamit az ashtanga jóga rendszerének különlegességéből.

BW: Hogy lett belőled rendszeres reggeli Mysore gyakorló? Nehéz volt az átállás a délutáni gyakorlásról? Mert ugyebár reggel jobb nyújtani…!?
Kinga: Amikor szóba került a reggeli mysore, és meséltek róla azok, akik már így gyakoroltak, figyeltem ahogy beszélnek róla. Lehetett látni az arcukon, a kisugárzásukon (a tiéden is), hogy ez valami különleges dolog, ami megérintette őket. Láttam a szóbeli korlátokat, amivel le tudnák írni ezt az érzést,így misztikusnak tűnt. Ez nagyon kíváncsivá tett. Mindemellett 3 “tudományosabb” dolog is emellett szólt: egyrészt, hogy reggel kevesebb a zűrzavaros gondolat; éhgyomorra jobb gyakorolni, mint akár 3 órával evés után; és hogy a hajnal, a reggel, az különlegesebb, mint a koraeste. Számomra nagy kihívás volt a koránkelés, hiszen fiatalkorom óta olyan bioritmusban éltem, hogy későn feküdtem és csak akkor keltem, amikor nagyon muszáj volt. Még a mai napig vannak nehézségeim azzal, hogy időben elaludjak. A rendszeres gyakorlás is hosszabb folyamat során alakult ki, talán még mondhatom, hogy mindig kialakulóban van. Szeretek ellátogatni a világ különböző pontjaira, a természetben kirándulni, biciklizni és ilyenkor a testem nem bírja még egy napon belül együtt, illetve sokszor a körülmények sem engedik, például egy jó kis sátrazás esőben..Ami erőt ad a nehezebb pillanatokban, hogy a gyakorlásra egy imaként, egy hálaadásként tekintek. Elkezdtem megtapasztalni azt, hogy a fix aszanasorozatnak, és a rutinnak milyen áldásos hatásai vannak.

BW: Úgy tűnik komolyak a szándékaid! Annak fényében meg különösképp, hogy idén télen Te is tagja voltál a “Forrás”-hoz ellátogató magyar különítménynek. Milyen volt Mysore-ban imádkozni, az astanga jóga legfőbb szentélyében?
Kinga: Ez volt az első hosszabb utazásom kelet felé, úgyhogy több szempontból is különleges volt. Az első benyomások nagyon intenzíven élnek az emlékeimben, ahogy zötykölődünk át Bangalore-ból Mysore-ba, a hostelben kapott reggeli íze, az első riksházás…Saraswathinál gyakoroltam, annyira bájos! Imádtuk, amikor elkezdett dalolászni igazítások közben :). A közösség, a közös célért összegyűlés nagy energiákat szabadít fel, ez az egész kerületben (Gokulam) érezhető, szótlanul, mert a befelé figyelés vágya hozza ide az embereket. Aztán hangosan, a közös éneklős imaalkalmakon :). Mindemellett tudtam, hogy lelkileg is a komfortzónán túl leszek végig, és ez nagyjából így is történt. A folyamatos hőség, por, az erdő hiánya, az ételek mint külső, és a különböző érzelmi “viharok”, félelmek megjelenése mint belső tényezők állítottak kihívás elé, illetve próbálták az egomat megingatni. Szükséges néha olyan helyzetek mellett dönteni, ami a komfortzónán túl van, mert csak ott találkozol igazán a lényeggel,és megérzel valamit a fizikai lét esendőségéből. Nekem ez az út ilyen döntés volt. Aki ashtangázik, annak nagyon ajánlom, hogy járjon itt. Ha úgy gondolja, hogy nem teheti meg,csak kezdje el megálmodni ;). Aztán egyszer csak ott találja magát kezében egy szívószállal és egy kókuszdióval a Shala előtt :).

BW: A megpróbáltatások, a rengeteg élmény és a komfortzónán túli történések dacára, kaptál-e választ a feltett avagy a fel nem tett kérdéseidre?
Kinga: Abban megerősített, hogy a ‘miért’-re vonatkozó válaszokat nem érdemes túl mélyen elemezgetni. Elviszi a fókuszt a jelenről a múltba, másrészt a gyakorlás által ‘észrevétlenül’ oldódnak korábbi feszültségek. A jövőből(‘hogyan lesz?’) jelenbe váltás nekem sokkal nehezebb. Ezen dolgozom tovább. Az egyik fel nem tett kérdésre pedig az a válasz érkezett ‘ igen, a kókuszdió egy csodálatos dolog!’ :)).

BW: Miben változott ha változott, az astanga gyakorlásod India után? Hol van most a kókusz? Azaz elnézést a fókusz!?
Kinga: Megtapasztaltam a letisztultságot, és ezt próbálom erősíteni. Kevesebb mozdulat, kevesebb helyezkedés, több légzés :). Szeretem a ‘szabályokat’, mert szerintem egy olyan keretet ad, amin belül teljes a szabadság, az elengedés. Egyébként gondolkodna az ember, hogy ezt most így kéne csinálnom, vagy úgy? Így pedig tudom, hogy van, elfogadom, tisztelem, és elmélyülhetek. A fókusz továbbra is a tristana. Illetve az az érzés is felerősödött, hogy az alapsorozat is annyira erőteljes és sokrétegű, hogy folyamatos a felfedezés, mind fizikálisan mind lelkileg. Kókuszvizet szoktam időnként vásárolni bioboltokban, egy kis képzelőerővel megközelíti az igazit :).

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Kinga: Érdekes, mert az upavistha konasana a válasz mindkettőre. Az első része, amikor a földön kell előrehajolni, az okozza számomra a legnagyobb kihívást, és feszültséget a testemben. Nehezemre esik előrehajolni, a lábamban érzek egy korlátot, főleg a hamstringben. Ez egy belső kellemetlen érzéssel párosul sokszor. Egyébként a supta konasana “második része” is ilyen, hiszen az is ebben a tartásban végződik. Az upavistha konasana “második része”, amikor a levegőbe emelem a lábamat, viszont nagy szabadság érzetet ad. Egyrészt a dristi, ami az ég felé tart, rátekintés a végtelenre, még a falon túl is. Az egész tartás egy ilyen kitárulkozás, nyitottság a világ felé, kombinálva a stabilitással, ami az asana kivitelezéséhez szükséges. Úgyhogy mondhatjuk, ez a kedvencem :).

BW: Kinga! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Kinga: Természetesen a múlabandha. Az az alapja mindennek, stabilitás, életerő, áramlás … ezek a szavak jutnak eszembe. És általa lehet a többit is aktiválni.

BW: Az astanga tradícióban napi rendszerességgel gyakoroljuk az ászanákat – esetedben jó sokat -, tartjuk a bandhákat, izzadunk, komoly fizikai erőfeszítéseket teszünk. A külső szemlélő számára ez egy “nagyon” fizikai gyakorlás lehet. Te hogy éled meg ezt az egészet, mit jelent számodra az astanga jóga?
Kinga: Elsősorban egy utazás az egység felismerése felé, egy szemlélés, a különböző testi-lelki hullámok megfigyelése és mellékhatásként fizikálisan is erős. Épp ezért teljesen mindegy, hol tartunk a sorozatban. Az utazás, a próbálkozás mindenhol jelen van. A mostani gyakorlásom ugyanolyan “jó”, mint a 3 évvel ezelőtti, és a 3 év múlva levő. Nincsen tökéletes ászána, csak az ászanában megélt pillanat. Az, hogy haladunk más ászanák felé, szerintem azért szükséges, hogy rácsodálkozzunk, olyanokra is képesek vagyunk, amit korábban az elménk lehetetlennek ítélt meg, vagy a félelem korlátot emelt a megvalósítása elé. Az ashtanga egy út, eszköz a sok lehetséges közül, amely ugyanahhoz a hegycsúcshoz, célhoz tart. Ezért úgy gondolom, hogy nem mindenkinek ez az útja, és tiszteletben tartom a többi utat is. Amit megfigyeltem magamon a gyakorlás életembe lépése óta, az a fokozódó érzékenység a többi élőlényre, a csodálatos növény- állat és embervilág megőrzésére. Kicsi lépésekben mutatkozik meg, de hiszem, hogy ha az én figyelmem erősödik ebbe az irányba, akkor a környezetemé is, és ez egy hullám, ami időben jóval később ér partot…

BW: Köszönöm az interjút 🙂

Olvasónapló: Az ihlető testmozgásról

aszana4

Füst Milán: Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve (részlet)

Bevezetés

A Borzippai

Ez úgy történt, – mesélte több alkalommal Hábi-Szádi fiának Tahtúrnak, – hogy Indiában jártomban megtanúltam a brahminoktól bizonyos testmozgást, amelyről ők azt állították, hogy ihlet szállja meg tőlük az embert s olyasmiket lát és hall, amit nem láthatott, vagy hallhatott azelőtt.

Ihlető testmozgás

De csakis akkor, kizárólag csak akkor, – magyarázták ők nekem, – ha már túllépett a szerelmi forróságok idején. Jól megjegyeztem magamnak e dolgot, s vártam tehát. S mikor szervezetem, s vele életem alkonyúlni kezdett, s mikor már úgyis egyes tudós ulemmák hatása alá kerűltem, végre rászántam magam e gyakorlatra. Ez röviddel anyám halála után történt. Nyugtalan voltam, nem találtam meg a lelkem nyugalmát semmiben. Mestereim azzal próbáltak vígasztalni, hogy hiszen mindenki így van ezzel, s hogy lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell kűzdenünk.

A lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell küzdenünk

Csakhogy nálam ez rendkívűl nehezen ment. Gondolataim szerteszaladtak, sehogy se tudtam őket rendbeszedni, egyszóval nem tudtam én még mihez tartsam magam, s ettől az ihletettségtől sokmindent reméltem. Csakhogy e testmozgások semmiféle ihletet sem okoztak. – Mért nem? hogy van ez? – kérdeztem magamtól. – Talán még mindig nem vagyok méltó e gyakorlatra? – jutott eszembe a kellő gondolat. S íme, csakugyan. Egy gyönyörűszép parszi nőt pillantottam meg Hajderabad egyik városának egyik utcájában. Utána mentem. A hölgy bizonyos ligetek felé vette útját, oda, ahol nemrégen kóbor leopárdot fogtak a mahrattok hálóval. Ide is utána mentem s mikor egy gliciniás bokorhoz érkezett, eléje szaladtam, földig hajoltam előtte és így szóltam:

– Szép hölgy, nekem csodálatosan szépnek és okosnak tetszel, talán azért is, mert annyira hasonlítasz szegény feleségemhez. – A szép hölgy az árnyékban becsukta napernyőjét és így felelt:
– Úgy tudom, hogy szegény feleséged meghalt.
– Honnan tudod? – kiáltottam fel. – Kitaláltad? Jó szemed van, biztosan látszik is rajtam. Igen meghalt, – folytattam aztán elborúlva. – S azóta járom a világot s mindeddig a legszentebb tudománynak, a Gondolatnak akartam szentelni életemet.
– Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezi a hölgy.
– Amint megláttalak, rögtön tisztába jöttem vele, hogy mégse vagyok én még méltó bizonyos ihletett látomásokra, amelyek megvilágosítják az ember elméjét. Épp ezért arra kérlek, eszközöld ki atyádnál, hogy meglátogathassalak benneteket, – mondottam néki. A hölgy mosolygott.
– Az könnyű dolog lesz, – felelte.
– Oh, – mondtam én.
– Mert ne hidd, hogy nem ismerlek, – azt mondja. – Ismerlek én. Atyám Dsehár gépészmérnök.
– Oh istenem Dsehár? – kiáltottam fel. – Hisz az nékem jóbarátom.
– Lásd, ugy-e? – mosolygott rám a hölgy, de mint a napfény, mikor előbúvik a lomb mögül. – Atyám mutatott már téged nekem. A tető-feljáróban van ugyanis a műhelye s én egy alkalommal ott álltam és néztem, hogy dolgozik a találmányain. Mikoris apám így szólt: – Jó erősen nézz ki a kisablakon, mert ott jön az én jóbarátom, Hábi-Szádi, a gondolat embere.
Így szólt a hölgy, aztán biccentett nekem és elindúlt még mélyebben befelé a gliciniás ligetbe. Én pedig utána bámultam.
Ő viszont még vissza is fordúlt.
– Mit csinál a kisfiad Tahtúr? – kérdezi, mialatt napernyőjét újra kinyitja.
– Hát még róla is tudsz? – kiáltok fel én. – Oh szegény kis Tahtúr fiam. A nagyanyja neveli, a nagyanyja neveli, – feleltem néki. – Én pedig bolygok.

Mindez kora délelőtt történt. Délután pedig elmentem akkori mesteremhez, egy Hamuján nevezetű ulemmához, aki hosszú vándorlások után megint visszatért régi világába, Indiába, miután bejárta Tibetet s azóta a rejtélyes lélektan tanulmányozására szánta rá magát. De látott ő már sokminden egyebet is, ami e világon termett. Bejárta Észak-Amerikát, tizennyolc évet töltött Európában, sok időt töltött egy Schőndorff nevű német tudós társaságában s az ő révén tanúlmányozta Shakespeare-t, a híres angol költőt, továbbá Schopenhauer bölcselőt és némiképp még egy Bergson nevűt is, épp ezért, ítélete bizonyos dolgokban megbízhatóbbnak tetszett előttem, mint többi mestereimé. Elmentem hozzá és így szóltam:

– Boldogtalan vagyok, – mondtam néki.
– Mért vagy boldogtalan? – kérdezte Hamuján.
Erre elmeséltem kalandomat s hozzátettem, hogy ezekszerint, úgy látszik, méltatlan vagyok még az ihletett látomásokra s hogy ezért vagyok szomorú. Az ulemma nagyot nevetett.
– Kinevetsz? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy kinevetlek, – felelte ő. – Mert nem tudod, hogy mit akarsz. A gondolatot szereted-e, vagy az életet.
– Én tudom, hogy mit akarok, csak a szemem, meg a szívem nem tudja még, – válaszoltam én.
– Akkor várnod kell, míg a szemed és a szíved is megtudja, – mondá az ulemma. Aztán a fülemhez hajolt és szinte súgva mondta:
– A legnagyobb szenvedély dönti el.

Az élet útját a legnagyobb szenvedély szabja meg

– Mit? – kérdeztem én.
– Hogy melyik útat választja az ember, – felelte ő. – Némelyik megpróbálja, családot alapít s aztán hirtelen, mintha megőrült volna, eltűnik. Ismertem egy ilyen embert, Naszr ibn Takkár nevűt. Vagyonos volt, családos, aztán hirtelen fogta magát, elment Anatóliába, tehénganajt gyűjteni a parasztoknak. Itt egy kunyhóban lakik, a sakálok közelében, mert azt mondja, hogy néki nyugalom kell. Mikor egy nagyúr egyszer arra vitt autón s a véletlen összehozott vele az országúton, ahol éppen a száraz tehén-lepényeket szedegette tüzelőnek, Naszr ibn Takkár így szólt hozzánk, akit mint nagykereskedőt régen ismertünk: – Lelkemnek nyugta az én legfőbb kincsem, az ér legtöbbet nekem, ezért ne csodálkozzatok rongyaimon és ne vegyétek rossznéven, ha máris visszavonúlok magányomba. – S ezzel mellén keresztbetéve karjait, mélyen meghajolt előttünk és elment.

Ezt mesélte nekem ama Hamuján s e szavai nagyon megrendítettek engem. Máris valami hidegség szállott meg tőle s azon igyekeztem egész éjszaka, hogy szívemnek ezt a hidegét meg is őrizzem. És mondhatom, ez majdnem sikerült is nekem.
Valami tiltakozás nőtt ugyanis nagyra bennem ezen az éjszakán, végzetes ellenkezés az ellen, amit eddig valóságos életnek neveztem.
– Vannak akiknek a valóságos élet nem is való, akiknek sokkal inkább való a pótléka, példáúl a művészet, vagy az életről való gondolat, – határoztam el.

Akiknek nem az élet, csak a pótléka való

S annál is inkább, minthogy én Dsehárt kéjelgő, könnyelmű s amellett zabolátlan embernek ismertem s épp most vállaljak vele valamiféle közösséget? Iszonyodtam ettől.
– Kedves ember, de végzetesen izgága, garázda és zabolátlan, – gondoltam magamban, – s épp olyankor kerüljek össze vele, mikor zűrzavaraimtól akarok megszabadúlni?
De másnap, a déli forróság idején mégis elmentem hozzá. Így szóltam:
– Testvér, találkoztam a lányoddal, és, úgy látszik, nagyon hatott reám. Talán túlságosan is. Az ilyen ember mint én, annyi mindent vár az ilyen találkozástól! Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha irányt mutatott volna az életemnek.
Dsehár, szokása szerint egy besötétített szobában heverészett és majdnem egészen meztelenül. Őrölt beléndek-maggal fűszerezett pisztáciás süteményeket evett.

A beléndek

Erről azt állította, hogy nemcsak a tagjai könnyebbülnek meg tőle, hanem a lelke is. Nagy távolságokat jár be tőle képzeletében – s olyan súlytalan, minden fáradtsága megszűnik tőle. Engem is mindig kínált vele, mondván, hogy ne töprengjek annyit, vessem én is bele magam az ártatlan élvezetekbe, meglátom, mennyivel jobban fogom érezni magam. (Ő útálta a tudós ulemmákat, de a brahminokat is ugyanúgy.) Most is kínálni kezdett. Elémtette a türkizekkel díszített és ezüsttel berakott süteményes tálat és így szólt:

– A mindenit neki. Mért nem eszel már te is ebből? – S mikor állhatatos konoksággal a fejemet ráztam, ezt kérdezte:
– Kora reggel találkoztál a lányommal? – Bólintottam.
– Persze, mikor én nem vagyok itthon, – felelte sajátmagának. És nagyot nevetett. – És mondd csak, a gliciniás ligetben, ugy-e, ott, ahol leopárdot fogtak a mahrattok? – Megint bólintottam.
– Ez is természetes – mondotta ő igazán könnyedén. – Fene tudja, mi leli az én lányomat, – folytatta, – már húsz éves és mégsem akar férjhez menni. Viszont bolondúl a hindukért, hallottál már ilyet? Minthogy ő modern szellem. Amerikától tanúlja a módját. – Nem értettem e szavait és ezt meg is mondtam neki.
– Nem is kell, hogy értsd, – azt mondja. – Én ilyenkor a beléndektől fecsegek, – folytatta, – ezt is tudom. Egy szó, mint száz: ne törődj az én lányommal, az a tanácsom. Barátom vagy, tehát azt mondom, hogy ne törődj vele. – Mintha kezdeném érteni a dolgot.
– Miért ne törődjem vele? – kérdeztem tőle. – Talán, mert mást szeret?
– Mondjuk, hogy azért, – felelte Dsehár.
– De hátha engem is hajlandó volna egy gyűszűnyi keveset szeretni.
– És ezzel te beéred?
– Tapasztalt ember vagyok testvér, – feleltem én. – Megjártam Abesszíniát s azóta talán többet is tudok az életről, mint addig tudtam. Ezenfelül pedig szürkül már a szakállam is.
– No és, – kérdezi ő.
– Vagyis rájöttem testvér, hogy mi lett volna fontos nekem egész életemben. Nem az, hogy engem szeressenek oly nagyon, hanem, hogy én szeressek oly nagyon. Sőt, mondok még valamit. A magány és az áldásthozó szenvedés legmélyére kell eljutni ahhoz, hogy az ember odáig érkezzen el, addig a pontig, ahol én vagyok.

Az a fontos, hogy én szeressek

Mert én már azt mondom: legyen akár tisztátlan életű, csak én szeressem. És most hallgass ide rám. Éppen Abesszíniában történt velem, a feleségem halála után, hogy egy erdei ösvényen egy elvadúlt, csúnya koldús állta utamat, aki hirtelen dühvel rázta felém a botját. Adtam néki alamizsnát, aztán azt gondoltam: hátha Allah úgy rendelné, hogy ezt szeressem, hátha úgy rendelné.

– Mit akarsz Allahtól? – jegyezte meg Dsehár megvetőn.
– Ezt csak úgy mondom, szokásból, – feleltem én. Dsehár pedig elrévedve hallgatott, a szemei tompa kifejezésűek voltak. Végül is így szólt:
– Akármit beszélsz is, én csak egyet mondhatok neked: óvakodj a lányomtól. És hogy mely okoknál fogva? Én annyi mindenféléről nem fogok nyilatkozni előtted, még ha a lukutatétől meg beléndektől fecsegek is. Hogy mely okoknál fogva óvakodj tőle? Nézd csak. Te magános töprengő vagy s ha estefelé a házak között bolyongsz és felnézel a lámpafényes ablakokba, nyílván azt gondolod, hogy íme, milyen barátságosak azok a fények ott fenn, ott nyílván egyszerű emberek laknak, akiknek egyszerű az életük is, mert nem töprengenek. Ezek tehát nem keresik az életük célját, mert céljuk az, hogy éljenek. Holott hát jóbarátom! figyelj csak ide! Ezek mögött az egyszerű fények mögött olyan bonyolúltságok vannak olykor, legtöbbször, amelyekről nem is álmodol.
– Példáúl milyen bonyolultságok? – kérdeztem én.
– Példáúl vegyünk engemet, meg a lányomat. Mi vagyok én neked? ki ez a Dsehár meg a lánya? hát nem mind a ketten épp ilyen egyszerű emberek vagyunk számodra? Azt hiszed, nem tudom? Mert mi vagyok én hozzád képest? Igaz, Grenoble-ban tanúltam, no de csak gépészmérnök vagyok, miféle egetrázó gondolataim lehetnek nekem? Gebr vagyok, vagyis parszi s bár néha felveszem a hármas övet, de azért hitehagyott ember vagyok, akit övéi eltaszítottak maguktól, parázna özvegyember, aki, amellett, hogy van egy felnőtt lánya, a fürdős lányokat úgy eszegeti… de nemcsak a fürdős lányokat! tiltakozom! az útjába eső ringyókat és az útjába nem eső titkos hölgyeket egyaránt. Mert mi az nekem? Úgy eszegetem valamennyit, mint más a lukutatét… – mondotta még s itt elnevette magát. Nagyot nevetett.
– Csakhogy én lukutatét is zabálok, meg asszonyokat is, – folytatta s megvillogtatta nagyon hegyes és vakítóan fehér fogait. – Egyszerű az életem igaz-e? Falom a magamét, meg a másét, mint az állat s a célom csakis az, hogy éljek. Ezzel szemben micsoda bonyolúltságok vannak itt is! Gyönyörű leányom, Sztratíra úgy tesz, mintha nem tudná, hogy én mit művelek. Csakhogy én tudom, hogy ő tudja és úgy teszek, mintha nem tudnám és azt se, hogy ő mit művel. Csakhogy én azt is tudom. Viszont ő is sejti, hogy én tudom. S így aztán boldogan élünk egymás mellett és így is beszélgetünk egymással. Képzelheted. Igaz, hogy néha már a szemünk is majd kiugrik, annyit hazudunk egymásnak.
– Hogy lehet így élni? – kérdeztem én. – Nem kell ebbe belebolondúlni? Különben is, hiszen te olyan vagy, mint a tigris, hogy bírod ezt kitartani?
– Hja barátom, jó barátom! Tegere qui sis interim adiuvat, vagyis néha eltitkolni, hogy mi vagy, az lesz jó neked, – így valahogy mondotta Syrus, aki hagyományaitok szerint hamita rabszolga volt és tudott arabul is. Igaza volt Syrusnak. Mindennek van héja és te se jársz meztelenűl, de a lelked se járjon meztelenűl az emberek között. Egyszer Bombayban leszálltam az autóbuszról és épp ott volt egy fa. Így szóltam tehát magamhoz: – ennek a fának is van kérge, amely megvédi őt a kűlvilágtól és te kéreg nélkűl akarsz élni?

A fának is van kérge

Neked is meg kell védened magad, hogy a lelked tövéig ne hatolhasson emberi tekintet. És Sztratírának is! Ezt az utasítást adtam ki magamnak és azóta így élünk, – mondotta Dsehár.
– Szóval állandóan leplezők vagytok? – kérdeztem én.
– Nem én vagyok a leplező. Az igazi nagy leplező, a példaképem már nem is él szegény.
– Ki volt az? – kérdeztem tőle.
– Azt nem mondom meg, – felelte Dsehár. Majd így folytatta:
– Egyszóval te belebolondúlnál a leplezésbe. Megértelek. Sztratíra szép lány, ebben is igazad van. Mégis arra kérlek, légy sajátmagadhoz barátságosabb és ne igyekezz a közelébe jutni, – fejezte be intelmeit a gépész.

•••

– Nem, nem, mindez megintcsak visszarángatna a zűrzavarba, a viszontagságokba, a bizonytalanságba és kicsinyességbe, – gondoltam magamban. – Az ember azt reméli, hogy a szerelem, még hozzá az alázatos szerelem, a megtört lelkeké majd megmenti mindettől, – de nem! Csakis a gondolat menthet meg minket a hétköznapok zűrzavarától s az az ünnepi fény, amely nyomában olykor az emberi szívekben támad s az a fegyelem, amelyet benne csakis a gondolat képes megvalósítani. – Erre a végső elhatározásra jutottam.
Egyszóval, úgy látszik, mégiscsak úrrá lett szívemben az önmegtartóztatásnak az a végzetes hidege, amelyet mesteremben, Hamujánban is annyira csodáltam. S ezt meg is mondottam neki. Ő nem igen bízott bennem még akkor sem, de én annál biztosabb voltam már akkor a dolgomban. S annál biztosabb lehettem, minthogy a következő történt velem:

Úgy látszik, a gúnyos természetű Dsehár felhasznált engem a lánya ellenében és elmondta neki, mennyire rajongok érte, mert két nappal a nála tett látogatásom után éjjel egy órakor autó állt meg a lakásom előtt és háziasszonyom, egy hindu kereskedő özvegye alig hogy magára kapta száriját s rémülten jött jelenteni, hogy egy arannyal átszőtt ruhájú férfi keres engem. A férfi mélyen meghajolt előttem s átadott egy lepecsételt, szantálillatú borítékot, amelyben egy Pandiász nevű hindu hercegnek sajátkezű levele volt neszkhi-irással írva s elég téveteg perzsa nyelven. Egyébként igen udvarias levél volt. Hogy ő nem látogathat meg engem a háziasszonyom kasztja miatt, de minthogy fontos és sürgős beszéde volna velem, tehát arra kér, jönnék el talán, ha nekem is úgy tetszik, most éjszaka udvarmesterével hozzá, mármint az autóján. Körűlbelül ennyi állt a levélben. S ami még fontosabb, utóiratúl az volt odatéve: – oh Hábi-Szádi, isteni mester, valaki nagyon rajong érted, tehát kezedben van most az életem. – Udvarmestere azt is közölte velem ugyancsak perzsáúl, hogy ura saját öltözetét adatta rá, hogy ezzel is kifejezze tiszteletét.
– Hol van a herceg nyári laka? Nem a gliciniás ligeteken túl? – kérdeztem én.
– Oh igen uram, közvetlenűl azokon túl, – felelte a díszes öltözetű fiatalember.
– Ott, ahol a mahrattok leopárdot fogtak? – folytattam a kérdezősködést.
– Oh igen ott, ott, éppen ott, – felelte lelkendezve. – A mi parkunkban fogták a nyerges lovak istállója mellett, én is láttam, igen vad leopárd volt, – tette hozzá villogó szemmel.

Erre hát leűltem s megírtam válaszomat a hercegnek, ugyancsak perzsa nyelven. (A kűldöncöt hellyel kínáltam meg, de ő állva maradt, mondván, hogy ura utasította őt, hogy semmiképp sem űlhet le jelenlétemben.) Ilyesmit írtam a hercegnek:

Fenség, nálunk az a szokás, hogy a kedvességet és udvariasságot ugyanúgy szoktuk viszonozni. S a gondolkodók nálunk bölcselettel szokták leróni köszönetüket. Ezt teszem én is. Tehát:
Tegnap a városban s a városon kívül bolyongtam s egy temetési menetbe keveredtem. Gondoltam: velük megyek én is. A menet a kereskedők utcáján vonúlt s a kereskedők elhúnyt társuk iránti kegyeletből sorra vállukra vették a színes halotti láda rúdját, gépiesen, szórakozottan s egyik a másik után felváltva vitte néhány pillanatig, aztán eloszoltak, mentek ügyes-bajos zaklatottságaik után. De én tovább mentem a halottal egészen a hegyi temetőig.
A halottat letették megásott sírjába s ahogy nálunk, muzulmánoknál szokás, oldalt, ferdén ráfektették a gyolcsba bugyolált halottra a léceket, ezeket gyeppel, mohával gondosan teletömködték, hogy föld röge ne férhessen be hozzá, – mondom, nagyon gondosan! egymást nógatva, nehogy valahol rés maradjon… A földön ültünk valahányan s mikor elvégezték dolgukat, mikor már be is hantolták a sírt, felemelkedtek és elmentek dolgaik után, de én még ott maradtam. Én is felálltam ugyan, de egy bokor mögé húzódtam. Következett a benedikció.
Az imám egyedűl maradván a halottal ott űlt még egy ideig fejfája mellett s elrecitálván Koránunknak idevonatkozó szavait így szólt hozzá: – most elhagytak téged testvérem véglegesen, én szólok hozzád utoljára az emberek közűl, most aztán igazán magadra maradtál! ezentúl tehát Allah kezében vagy és Mohammedünk sugárzásában, áldott legyen az ő neve! Ámin. – Ezzel mellén keresztbe kulcsolván karjait meghajolt a fejfa előtt, aztán felemelkedett és ő is elment.
Ekkor én léptem oda az ismeretlen halotthoz és meghajolván előtte a következő himnuszt mondtam el sírja felett:

A halál és szerelem himnusza

– Halál és szerelem, ti előttetek eloszlik napjaink zűrzavara s az ember azt gondolja magában: – meddig élek, meddig énekelhetek még e napsütötte földön, a fáradalmak, civódások és vérengző marakodások országútján? mikor úgyis csak néhány pillanat ez azon óriások gondolatában, akiknek szeszélye létezésünket vezérli, amilyen az Idő és a Sors. Halál és szerelem, tőletek megdermed a lélek s ámúlva tekint eddigi küzdelmeire, minthogy előttetek aprósággá törpűl mindaz, amit a rövidlátás mutatott neki örömnek és fájdalomnak. Előttetek megrettenve kezd eszmélkedni az ember s oly nagyarányú akarna lenni ezentúl mint az a hadvezér, aki csekélységnek mondotta a kabilok vesztét ahhoz képest, hogy azt kiálthatta ki a világnak: – győzelem és győzelem! Helyes ez? nem helyes? ki tudja megmondani. Teli vagyok kételyekkel.

Megszabadúlni a zűrzavartól és kicsinyességtől

De te nem kételkedel többé oh ismeretlen halott gyeppel torlaszolt sírodban, a kétely eloszlott felőled s a léleknek az a visszás zűrzavara, amelyben a mi napjaink telnek. Oh áldott békesség! Békességnek tava, – minek a zűrzavar?
Ezt mondottam a sírnál, aztán én is elmentem onnan. – Vajon emlékezni fogok-e ezekre a pillanatokra, vajon képes leszek-e minden órámban hallgatni e pillanatok intelmeire? – kérdeztem magamtól.

S mármost mért is írom én néked mindezt kegyelmes Herceg?
Mert éppen előző napon láttam én valakit és épp abban a ligetben, amely távoli, tómelletti nyári lakod felé vezet, vagyis azon a tájon, ahol leopárdot fogtak a mahrattok. S mikor megláttam az illetőt, ugyanazt gondoltam, amit az ismeretlen sírja előtt. Minek élek és meddig élek még? – kérdeztem magamtól akkor is és máris megfogadtam, elképzeltem, hogy én semmiért se tudnék haragudni rá, mert mindaz, amiért haragudhatnék, csekélység ahhoz képest, amit iránta érzek.
Ezt gondoltam akkor, de másnap s épp e temetés után már némi módosulás állott be efajta gondolataimban. Mert: én ugyan igyekeztem útamon túljutni a nap viszontagságain s a rövidlátáson is, amelyet azok sugallnak, de be kellett látnom, hogy mesteremnek, a nemzetségedből való Hamuján ulemmának van igaza, minthogy úgy a szerelem, mint a halál mementója csak ideig-óráig szerzi meg nekünk zűrzavarainktól, hétköznapjaink túlbecsüléséből való megszabadúlásunkat.

Szerelem helyett gondolat

A percek ugyanis újra behálóznak minket saját kicsinyességünk hálójával. Én a gondolat embere vagyok Fenség és az is akarok maradni, vissza kell tehát térnem hozzá, vagyis abba a világba, amelyhez majdnem hűtlen lettem s amely lelkem nyugságát sokkal többször és tartósabban teszi számomra lehetővé.
Épp ezért elhatároztam, hogy soha többé nem megyek a glicíniás ligetbe, arra a tájra, ahol a mahrattok elfogták a leopárdot. Épp ezért kegyes meghívásodnak sem tehetek eleget. Ha tehát mindezek után mégis találkozni óhajtanál velem, méltóztassál e célból más helyet megjelölni. Földig hajol Előtted: Hábi-Szádi, bölcselő.

Körülbelűl ennyi volt a herceghez írt levelemben. Kinn már javában hajnalodott, mire készen voltam vele. S a fiatal udvarmester mindezideig ott állt díszruhájában a két gyertyám előtt s valahányszor reátévedt pillantásom, mindig mosolyogni láttam. Magam pedig e gyertyák lángjába néztem és azt gondoltam: – néha mégiscsak győz az akarat, igen győz! – S úgy éreztem, hogy most végre nyugodt vagyok és rendíthetetlen, mert minden vágyakozást végre csakugyan száműztem a szívemből.

•••

S íme csakugyan.
Másnap délben keltem s mondhatom tisztúltabb elmével. Aztán elvégeztem azokat a tornagyakorlatokat, amelyekre valamikor a brahminok tanítottak s amelyeknek állításuk szerint soha nem hallott nevek és soha nem látott világok rajzása szokott következménye lenni. S íme máris mi történt velem.

Először is mintha keresztény templomból harangzúgást vélnék hallani. E harang megint a halálra figyelmeztetett engem, hogy szinte felkiáltottam: – minek figyelmeztetsz? nehogy elbízzam magamat? – Mert kongásából ez a szó hallatszott ki egészen világosan: – kölcsönkapott fény, kölcsönkapott fény! – Aztán valami ódon faltöredék, valami toronyféle állott szemeim elé, majd hirtelen ezt a szót súgta valaki kétszer is a fülembe, hogy: Borzippa.
Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó, mivelhogy én ezt még soha és sehol nem hallottam.
Felöltöztem tehát és anélkül, hogy bármi ételt vennék magamhoz, elmentem Hamuján filozófust meglátogatni. S elmondottam néki persze úgy a harangzúgást, mint ezt a furcsa szót.
Szavaim annyira meglepték, hogy szinte belesápadt.
– Te, úgy látszik, csakugyan nekemvaló vagy, – mondta bevezetésűl.
– Ezelőtt harmincöt-negyven évvel ugyanis én is ezt a szót álmodtam, – folytatta Hamuján, – azzal az érzéssel, hogy ez valami város, amelyet régen ismerek, holott nem hallottam se a nevét, se a hírét soha. És mégis az volt az érzésem, hogy valamiképp odavaló vagyok talán, vagy ott is születtem? Elmentem tehát az angol konzulhoz, akit nemrégen keleti filozófiára tanítottam és megkértem rá, írjon Angliába, ott biztosan akad ember, aki tud erről valamit. Néhány hónap múlva meg is jött a válasz, hogy Borzippa egy őskori város volt, az akkori csillagászok és mágusok világának központja és bizonyos romjai mindmáig megmaradtak.Bolyongásaim közben aztán el is vetődtem Hillah városába, amely a régi Borzippa közelében épűlt s persze meglátogattam azokat a romfalakat is, a tornyot, amelyet te ma reggel láttál és íme azok tényleg megfeleltek álmom képeinek. Minthogy pedig szüleim kóbor emberek voltak, én magam pedig úgyszólván talált gyerek, akit hindú parasztok neveltek fel s miután most te is ilyet álmodtál, mégis azt kell hát hinnem, hogy talán csakugyan onnan származom s netán ama régi emberekhez is van valami közöm, – no de mindegy. Arra kérlek tehát, nevezz engem ezentúl gondolataidban Borzippainak, de ne közöld ezt senki mással, mert az én nevem mindenki számára továbbra is: Hamuján, a gondolkodó. És most folytassuk a tanítást.

Ezt felelte nekem a Borzippai és ez a bevezetés Tahtúr fiam ahhoz, amit majd hallani fogsz.

Az Astanga vinyásza jóga nem hatha jóga

gurujis

Gyakran kerül érdeklődés középpontjába Pattabhi Jois ászana-rendszere: honnan ered és hogyan fejlődött az évek során, ugyanakkor a diskurzusok során kevesen helyezik bele Guruji rendszerét az Astanga (nyolcágú) jóga egészébe, ami egyike a hat orthodox indiai filozófiai irányzatnak (darshana).

Guruji mindig azt mondta, hogy amit ő tanít, az az eredeti Patanjali jóga.

És hogy miből következik mindez?

Napjaink tudósai úgy vélik , hogy az ászanagyakorlás elsőként a Hatha jóga irodalmában – mint a Hatha Yoga Pradipika vagy a Gheranda Samhita – nagyjából 1000 évvel ezelőtt jelent meg, éppen ezért merül fel Patthabi Jois ászana-rendszerével kapcsolatban a kérdés, hogy az vajon ősinek vagy inkább modernnek tekinthető, esetleg egy ősi gyakorlás modern verziójának.1

Az indológusok általánosan úgy gondolják, hogy Patanjali a Hatha jóga szövegeinek megjelenése előtt mintegy 1000 évvel élt, így Guruji állítása Patanjali eredeti tanításaival kapcsolatban a nyugati tudósok szemében kissé ellentmondásosnak tűnik.

Guruji a tradicionális Patanjali jógáról, gurujától, Krishnamacharya-tól tanult, aki a Yoga Korunta bölcsességét adta tovább tanítványának:

“Rama Mohana megtaníttatta velem az egész Yoga Gurandam-ot (Yoga Koruntát) gurkhali nyelven. Ez a terjedelmes mű Patanjali Jóga szútráját dolgozta ki aprólékosan, és látta el kommentárokkal, amikre a Szútrák tömör megfogalmazása miatt volt szükség. A Yoga Gurandamban a különböző jógapózok és mozdulatok vannak világosan leírva és értelmezve. Csak azután értheti meg Patanjali Jóga szútrájának belső jelentését és esszenciáját bárki is, miután tanulmányozta ezt a könyvet.” 2

Guruji szerint a Yoga Koruntában volt először megemlítve a drishti, bandha, vinyasa – mint az astanga jóga “alapelemei” –  és itt lettek először csoportosítva az ászanák azok terápiás, tisztító vagy erősítő jellegüknél fogva.

Tudomásunk szerint a Yoga Koruntán kívül nincs egyetlen egy másik szöveg sem, amelyik megmagyarázná az ászanák szerepét és gyakorlását.  Bár maga a mű – úgy tűnik, hogy – elveszett, tanításainak bölcsessége Krishnamacharya és tanítványain keresztül továbbra is virágzik a Vini jóga, Astanga Vinyásza jóga és az Iyengar jóga segítségével.

Létezett ugyanakkor néhány más, korai szöveg, ami ászanákkal foglalkozott – mint Nammalovar Tirumantiram-ja ( 5. Század) vagy a Yoga Yajnavalkyasamhita ( Kr.e. 2 – Kr. u 4 század). Ezeknek a szövegeknek a fordítása azonban csak nemrég látott napvilágot, keletkezésük ideje pedig vitatott. Nemrégiben az Indus-völgyi civilizációk tanulmányozása céljából folytatott régészeti ásatások közben találtak jóga ászanákat ábrázoló, mintegy 4000 éves pecséteket is, így már nem meggyőző az ászanák felbukkanását a Hatha jóga középkorból származó szövegeiben keresni.

Az ászanák mindig is a hindu kultúra részei voltak. Egy társadalomban, amelyik székek helyett mindig a földön ült, különféle ülő pózok természetesen adaptálódtak. Különböző ászanákat adaptálódtak a  különböző tevékenységekhez – például a “baddha konasana” cipészpóz néven is ismert – ugyanis ilyen pozícióban készítették és javították a cipészek a cipőket – lábfejeiket használva munkapadként. Ami szintén ismeretes, más pózok alkalmasak meditációra és légzőgyakorlatok (pranayama) végzésére, zenélésre vagy éppen a különböző rituálék elvégzésére – ezek a hindu kultúrában már időtlen idők óta használatosak voltak. Éppen ezek miatt tűnik furcsának bármilyen szövegben ászanák után kutatni, vagy valamelyik szövegből származtatni őket. Egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, hogy zene sem létezett mindaddig, amíg valaki el nem készítette az első kottát.

De nem csupán az ászana volt az élet része:  a jóga és az ayurvéda tudománya Dél-Indiában szorosan összeolvadt. Krishnamacharya és Guruji egyaránt testvértudományoknak nevezte őket, és mindketten elmélyülten kutatták ezek kapcsolatát, összefüggéseit. Krishnamacharya a Dél-Indiai bölcsességek forrásához kapcsolódott, Tamil bölcsek és a Nath jógik vérvonalához.

De félretéve a kor és eredet kérdését, észrevehetjük, hogy eltávolodtunk egy sokkal fontosabb kérdéstől:

Az Astanga jóga Hatha jóga, vagy a Patandzsali jóga valami egészen más?

Norman Allen:

“…ha az emberek egyszerűen Hatha jógának hívják, az rosszabb, mintha Astanga jógának nevezik, sokkal rosszabb. Felmerül a kérdés: nevezhetjük-e a Patanjali jógát rendszernek még akkor is, ha egy konkrét ászana leírásáról sincs benne szó ?!)”

“…a Hatha jógik különböző gyakorlatokat végeztek, hogy testüket a felszabadulás eszközeként tudják használni.Kristály tisztaságú és keménységű test elérésére törekedtek. Át akarták alakítani a testüket abból a célból, hogy az lelkük valódi hordozó-eszközévé váljon. Láttuk őket Pondicherryben : átvágták az ínszalagot a nyelvük alatt,  hogy megakadályozzák a szómának, az “élet nektárjának” lecsepegését és elpazarlódását. Extrém módon alkalmazták a brahmacharya-t, például nem mehettek és üríthették ki beleiket bármikor – ez Hatha jóga. A Nap és a Hold, Shiva és Shakti összeolvadása; ez az, amit láttunk. Valószínűleg nem foglalkoztak volna a hatha jógával, ha nem tudták volna, mi is az. “3

Guruji a Hatha jógára Észak-Indiai jógaként tekintett, és teljes mértékben lebeszélt minket arról, hogy azzal foglalkozzunk, finoman célozva arra, hogy némely gyakorlat inkább visszahúzó hatású. A hatha jóga az ászanákon és a légzőgyakorlatokon kívül mudrákat (kéztartásokat) és kriyákat (tisztító célzatú gyakorlatokat) használ: például a saját vizelet elfogyasztását, a test hamuval való befedését, a nyelv alatti ínszalag átvágását stb. (lásd: Hatha Jóga Pradipika és Gheranda Samhita)

Szóval mégis mi az ászana szerepe az Astanga jógában – mi az, ami annyira megkülönbözteti a Hatha jógától?

Jógikus szókincsünk Hatha jóga szövegekből származik – nádik, csakrák, kundalini – ezek egytől egyig Hatha jóga fogalmak. A Hatha jógi durva fizikai és szubtilis testének tantrikus, eksztatikus megtapasztalására törekszik a különböző gyakorlatokon – például ászanákon – keresztül, és végső célja nem más, mint megszabadítania önmagát mindennemű kötődéstől és összeolvadni a magasabb tudatossággal.

A hatha jógában szó esik fizikai és szubtilis test átalakítása által a prána és apána egyensúlyba hozásáról, a kundalini felébresztéséről, csakrák nyitottá válásáról, az istenivel való aktív és eksztatikus egyesülésről. Ahogy a fentebbi Norman Allan idézet is rámutatott, a Hatha jóga útja aszketikus és Guruji éppen ezért nem tartotta követendő módszernek.

A szamádhi fogalma Patanjali jógájában mély koncentrációként vagy elmélyedésként van definiálva. A szamádhi állapotának elérése az ashtanga jógában 8 lépcsőn keresztül van leírva . Az első négy lépcső alkotja a gyakorlás “külső” ágát, a következő négy lépcső pedig a “belsőt”.

A külső ágak felkészítik a jógit az ülő meditációra. Ezek a test és elme gyógyítását, megtisztítását és erősítését célozzák meg. Amikor a test és elme megszilárdul, kezdődhet a gyakorlás belső folyamata.

Amíg a Hatha jógik eksztázisra törekszenek, mint gyakorlásuk közvetítő erejére, addig a Krishnamacharya által felvirágoztatott Dél-Indiai hagyomány befelé figyelő út –  az elme lecsendesítése céljából. Az ászana ebben a kontextusban terápiának tekinthető – felkészülés az ülésre és a magasabb szintű belső gyakorlatokra.

“Krishnamacharya azt mondja, ez a jóga “ashastra-shastra-chikitsa”,  ami azt jelenti , műszer nélküli operáció. Nagyon óvatosan és gondosan kell gyakorolni, mindenféle külső beavatkozás nélkül, mivel a test önmaga az az eszköz, ami az operációt végrehajtja.”4.

Amíg Krishnamacharya idősebb korára vált terapeutás munkája kapcsán ismertté, maga a terápia téma a kezdetektől fogva része volt tevékenységeinek.  Alapos ayurvéda ismeretei átitatták jóga oktatását.

Guruji is foglalkozott gyógyítással. Egyetlen könyve, a Jóga Mala a jóga terápiáról szól. Dolgozott tudniillik egy ayurvedikus kórházban Mysore-ban és az orvosok rengeteg olyan pácienst küldtek hozzá, akiket kórházi körülmények között nem tudtak meggyógyítani, így rengeteg tapasztalattal rendelkezett.

Krishnamacharya szerint a Jóga szútra második fejezetének első szútrája szól a terápiáról:

tapaḥsvādhyāyeśvarapraṇidhānāni kriyāyogaḥ II.1.

A tapas (tapas = önfegyelem, lemondás) szó sok mindent magában foglal: pl. étkezési szokásaink megváltoztatását, de ugyanúgy a pranayama és az ászana is részei a tapas-nak… Krishnamacharya az ászanát a svadhyaya (svadhyaya = önvaló tanulmányozása, önismeret, önmegfigyelés, írások tanulmányozása) alá is sorolta, hiszen az ászanák gyakorlásával sokmindent megláthatunk és megérthetünk  önmagunkkal, működésünkkel kapcsolatban.4

Patanjali így folytatja: a jóga gyakorlásával megszabadulhatunk a szenvektől (klésa – szenvedésünk okozói) és elérhetjük a szamádhit.

Gyakran szó esik arról, hogy a Patanjali féle jóga nem úgy értelmezi az ászana gyakorlást, mint ahogyan az ma ismeretes. Ő arról a szilárd és kényelmes pózról beszél, ami a sikeres pranayama gyakorláshoz és a 8 lépcsős út magasabb szintű (belső) gyakorlásainak elvégzéséhez szükséges. Habár Patanjali nem részletezte különösebben, de az ászana gyakorlás az önfegyelem ( tapas)  kategóriája alá esik – erőfeszítések árán elért megtisztulás.

Guruji úgy vélte, hogy a padmászana (lótusz póz) a legfontosabb póz – a tökéletes ászana pranayama és meditáció végzéséhez. A legtöbb indiai számára nem okoz nehézséget ebben a pózban ülni – hiszen a földön ülés kultúrájról beszélünk (bár ez a tendencia azért az utóbbi időben változott).

Azonban a nyugatiak számára ez egy nagyon nehéz ászana. Sok támogató jellegű póz gyakorlására van szükség ahhoz, hogy ki tudjon alakulni a szilárdság és kényelem ebben az ászanában.

A képzeletbeli nagyító alá Pattabhi Jois tanítványai közül néhányan az ászanát helyezték, és tették mindezt olyan mértékben, hogy a nagy közönség számára úgy tűnhet, hogy az Ashtanga jóga tradició a Hatha jógához, vagy azon egyéb irányzatokhoz tartozik, amelyeknél a fizikai gyakorlással ér véget a jóga folyamata.

Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hogy milyen jógát tanítok, azt felelem – Ashtanga jógát- a reakció gyakran ez:

“óh, az a fizikailag nagyon megerőltető féle , az a  “nem-spirituális” jóga, ugye ?” 

Ha az interneten rákeresünk az ashtanga szóra, hasonló hangvételű magyarázatokkal és leírásokkal találkozhatunk:

“Napjaink egyik legismertebb jógairányzata az Astanga jóga, amit olyan hírességek gyakorolnak, mint Madonna, Sting vagy Woody Harrelson. Népszerűségét “extra zsírégető” típusú edzésmódjának köszönheti, ami az izzadás mértékének növelésével karcsú és feszes izmokkal ajándékozza meg a gyakorlóját.”5

Elég szerencsétlen a szituáció, de nem okoz meglepetést a test és a testtel való megszállottság korában, hogy hasonló mértékű megszállottság alakul ki ászanák vagy éppen ászanák sorozatának tökéletes kivitelezése irányába. Habár nagyon hatékony motivációs tényező, de a testtel való megszállott foglalkozás a spirituális gyakorlásunkat előbb vagy utóbb hátráltatni fogja, ami ahhoz vezet, hogy beleragadunk a fizikai erő és szépség csodálásába, elvétve így a valódi célt és a gyakorlás helyes módját. Az ászanák tökéletes kivitelezésének vajmi kevés köze van a jóga útján való továbbhaladáshoz.

A nyugati világ ászanagyakorlását a különféle gyógyszerek túlfogyasztásához is hasonlíthatnánk: néhány tünetet talán megszüntethetünk egy időre, de a helytelen alkalmazás következtében más tüneteket hozhatunk létre. A gyakorlás céltalan figyelemmel gyakran nem kívánatos ereményekhez vezet: hiúság, sérülés, fájdalom, sértődés…

A gyakorlás céljával való azonosulás nélkül annak áldozatává válhatunk. A jóga nem testedzés szálkás és feszes izmok építése céljából. Addig, ameddig nem értjük meg az ászana helyét és szerepét Patanjali jógájában, Guruji jógájában, nem meglepő, hogy zavarodottság van bennünk.

Ami bizonyos, hogy a jóga nagyon hatékony eszköz .  Még ha “egóval” is kezd neki bárki is a gyakorlásnak, a jóga ereje végül lerombolja azt. Mindenesetre a könnyebb módszer az, ha felhívják figyelmünket a sikerhez vezető közvetlen útra, mintha hosszú és kemény úton kell megtanulnunk a leckét.

Az ászana célja tehát a terápia , a gyógyítás. Ez minden. Fizikai és érzelmi terápia. Meg kell tanulnunk az ászanákat így, ennek az ismeretében gyakorolni.

Guy: Mit gondolsz, milyen messzire tud vinni a fizikai gyakorlás? Meddig érhetsz el pusztán fizikai gyakorlással?
Norman Allen: A legtöbb esetben valószínűleg sehová más lépések megtétele nélkül…Helyes szándék, étrend, jamák és nijámák követése nélkül nem fog megtörténni. Ezekkel együtt biztos lehetsz benne, hogy az egód fel fog oldódni, hogy megszabadulsz tőle.  Ha a gyakorlás szenzációhajhász és versengő, akkor még teljes mértékben gyermekcipőben jársz, a gyakorlás rajasztikus. Neked viszont meg kell próbálnod a szattvikus minőségre törekedni, módszeresen különben nincs esélyed továbblépni.

Guy: Úgy gondolod, hogy az ászana gyakorlás le tudja rombolni az egót?
Norman: A gyakorlás – attól függően, hogy milyen céllal végezzük –  feloldhatja az egót, igen .3

Úgy gondolom, hogy Guruji talán egy kissé alulértékelte a nyugati ember egójának az erejét – sokkal erőteljesebb, hataloméhesebb és megszállottabb ugyanis, mint például az indiai emberé. Más részről viszont talán ezt elismerve és felismerve, az egó fogalmát hozzákapcsolta a jógához, tudva azt, hogy végső soron a gyakorlás útján minden akadály elhárul.

De ha folytatódik az ászanagyakorlás fizikai lehetőségeinek túlhangsúlyozása, rengeteg ember fogja elszalasztani a jóga valódi céljának megértését és fogja azt gondolni, hogy maga az ászanagyakorlás a cél és nem csak az eszköz.

Mint ahogyan a híres buddhista tanmese a Holdra mutató ujjról is remekül példázza– ha megrekedünk az ászanagyakorlásban, megszállottjává válunk, akkor tulajdonképpen az ujjat bámuljuk ahelyett, hogy azt néznénk, hogy hová mutat.

Számos astanga gyakorló objektivizálta ászanagyakorlását megfelelő tanár vagy megfelelő megértés nélkül.  Úgy beszélnek manapság “a gyakorlásukról”, mintha az valami tőlük független lény lenne, vagy ismételgetik, hogy “minden idővel jönni fog” és várják, hogy az ászana gyakorlás elvezeti őket a végsőkig. Ennek így nem sok értelme van. Egyéni gyakorlásról van szó, egyedi megtapasztalásokkal.

Az ászanák sorozata olyan, akár egy zenemű kottája – butaság lenne a hangjegyeket összekeverni az igazi zenével. Az ászanák gyakorlása közben a testünk mozgatásával megtisztítjuk magunkat: ez egy tulajdonképpeni “belső tisztálkodás”. Mégsem nevezhetjük spirituális gyakorlásnak, amennyiben öncélú marad. A belső tisztulással, ami idővel nyugodt, kiegyensúlyozott személyiséget eredményez – mellékhatásként – másokkal is jobban fogunk tudunk bánni. Ahhoz azonban, hogy a jógát spirituális gyakorlássá emeljük mindenképpen szükséges a jámák és nijámák tökéletesítése önmagunk és mások irányába.

A gyakorlók könnyen becsaphatják magukat, hogy pusztán az ászanák gyakorlása elhozza a vágyott boldogságot vagy más vágyott célt, de ez így nem igaz : ismételten hangsúlyoznám, hogy az ászanák kizárólag terápiás jellegeűek.

Az “igazi munka” = spirituális tudakozódás, terápiás ászanagyakorlással illetve a jámák és nijámák követésének összekapcsolásával. Ez a tudakozódás csak akkor fog számunkra gyümölcsöt hozni, ha a helyes irányba indulunk. Emiatt szükséges a tanító. Néhányan úgy vélekednek, hogy maga az ászanagyakorlás a tanár – de amit ilyen módon megtanulhatunk, az nagyon kevés. Az a fő probléma ezzel a vélekedéssel, hogy nem számol azzal a ténnyel, hogy minden ember bizonyos típusú berögzült mintákkal rendelkezik, így a gyakorlásuk is ugyanezeket a mintákat fogja tovább éltetni, amennyiben nincs mellettük egy tanár, aki segít máshogy látni és ezáltal új cselekvési minták kidolgozására késztetni őket. Ha ez nem következik be, csak a karmánkat ismételgetjük – kényszeresen.

Guruji az ászanában látta meg a kiváló kiindulási alapot, amire egy erős spirituális gyakorlást fel lehet építeni. Az első lépés a Chikitsa – Terápia, a második a Shodhana – tisztítás. A harmadik lépcső a Sthira – szilárdság, állandóság – ami a hosszabb ideig tartó ülés és a pranayama valamint az azt követő belső gyakorláshoz való alkalmasságot biztosítja.

Az astanga jóga folyamatában, ahogyan az egymást követő lépcsőkön haladunk, vagyis miután elértük a stabil és egyben kényelmes pózt, majd megtisztítottuk az elmét a légzőgyakorlatok segítségével, a jámák és nijámák tökéletesítésével, elérkezünk a pratyahara -hoz (érzékelés visszavonása) . Guruji szerint az előbb említett külső ágak tökéletesitése nagyon nehéz és rengeteg erőfeszítést igényel, de a belső ágak elsajátítása – dharana (koncentráció), dhyana (meditáció) és szamádhi természetesen fejlődik ki, amint a külső ágakat megvalósítottuk.

A pratyahara híd a külső és belső ágak között. A pratyahara megvalósításán keresztül az érzékek és a cselekvés szervei visszahúzódnak önmagukba, eltávolítva önmagukat az érzéki élvezetek csábításától. Ugyanúgy, ahogy a teknős visszahúzza fejét és lábait páncélja mögé, az érzékszervek egyesülnek az alacsonyabb szintű elmével – a manasszal (a tizenegyedik érzékszerv, a csapongó, vándorló “majom-elme”). Ennek eredményeként a manasz visszahúzódik önmagába.

A pratyahara a vairagya, azaz a lemondás tökéletességre fejlesztése, ami a gyakorlással (abhyasa) együtt az elme feletti uralomhoz vezet. Patanjali úgy ír erről a Jóga szútrában, hogy a legmagasabb szintű lemondás a buddhi (intellektus) és a Purusa (Önvaló, a Látó) természet szerinti megkülönböztetéséhez, továbbá minden a gúnák által megnyilvánított dolgok iránti közömbösséghez vezet ( a gúnák játéka által kreált világ iránt elvesztett érdeklődés vezeti az elmét az önmagába záródáshoz)

“puruṣa-khyāter-guṇa-vaitṛṣṇyam”

A puruṣa-khyāter vagy vivéka khyāter a szútrák központi témája – minden jógagyakorlás végső célja ez: annak a képességnek a kifejlesztése, hogy a Látót megkülönböztessük a látott-tól. Patanjali a Látó (Purusa) összekeverését az elmével az egoitás (asmita) szóval jelöli.

Patanjalinál a II.1 szútra alapján a jóga gyakorlás második eleme a svadhyaya. A jógikus filozófia tanulmányozása a svadhyaya egy formája, ugyanis az elme működésének megértéséhez egyfajta belső térképet nyújt. A jóga filozófiától eltérően figyelmünket az Önvaló természetére irányítja. A meditációt nem szükséges külső világi tárgyakra irányítanunk, sokkal jobb, ha olyan ideákra irányítjuk, amelyek az Önvaló igaz természetét fejezik ki.

Azt mondják, hogy a buddhi (intellektus) természete hasonló a Purusáéhoz . A Purusa minőségek nélküli, de bizonyos ideák alkalmasak arra, hogy a természete irányába mutassanak. Például sok helyen azt olvashatjuk, hogy a Purusa olyan, akár az üres tér – vagy maga az üresség – vagy hogy a telihold fényességéhez hasonló tündöklő fény – maga a boldogság; mindent ismerő és öröktől valóan szabad. A buddhinak (intellektus) meg van az a képessége, hogy ezeket a formákat képzeleten és meditáción keresztül megragadja, felvegye – a meditáció segít az intellektust érintkezésbe hozni a Purusával, ezáltal képessé válik arra, hogy megkülönböztesse magát tőle.

A Purusa a különböző érzékszerveken keresztül tapasztal, mindezek közül a legkifinomultabb az intellektus.  Az érzékszervek, vagy “bejáratok” mindegyike egyfajta érintkezési felületként, képernyőként funkcionál, aminek az élményei közvetítve vannak. A számkhja filozófia alapján 24 ilyen képernyőről beszélhetünk: az elme 4 aspektusa, az 5 energia, az 5 érzékszerv, az 5 cselekvési szerv és az 5 elem – tapasztalataink ezen a 24 receptoron keresztül rögzülnek. Az intellektus ezek közül a legfinomabb szintű; a belső képernyő.

Könnyen észrevehetjük, hogy finomabb szintű érzékeléseinket, tapasztalásainkat sokkal inkább belsőnek érezzük; ezek a sokkal durvább, fizikai észleléseink alatt, fölött vagy azon belül léteznek.

Például van egy bizonyos érzésünk arról, hogy identitásunk valahol a testünkön belül létezik … a prána vagyis az életenergia sokkal finomabb mint a fizikai testünk, annál sokkal finomabb szintű a mentális testünk, annál még finomabb réteg az intellektus. A legfinomabb, végtelenül finom szinten találjuk az Önvalót, a megmagyarázhatatlan és örökérvényű igazságot.

Belülről az elme a Purusától közvetlen benyomásokat kap, úgy, ahogyan mondjuk egy képet vetítünk a filmvászonra. Normális körülmények között ezek a benyomások a minket uraló és lekötő külső zajok (rajas) és szennyeződések (tamas) miatt rejtve maradnak (még alvás közben is) mivel ezek a gúnák játszanak azon a 24 képernyőn, amelyek mindennapi észleleteinket formálják. De ha az összes bejáratot lezárjuk – ha már nem a testünkön keresztül érzékeljük a szaglást, a szexuális vágyat, az életenergiánk mozgását vagy az alacsonyabb szintű elmét (ahamkára), hanem csak az intellektus (buddhi) marad éber és egyhegyű, míg a többit elnyomjuk:  ekkor érjük el a samprajnata szamádhit, és a buddhi “megtapasztalja” a Purusát, ami mindig jelenvaló, de a hétköznapok tudati szintjén elfedve marad előttünk.

Habár a Purusát a térhez hasonlítják, azt is mondják, hogy az intellektus közepében lakozik; a szív vagy elme üregében, ami fizikailag a mellkas közepén található. A külső ágak tökéletesítésén keresztül a szívünket befedő szennyeződések – a “6 méreg” (vágy, düh, szenvedély, mohóság, hiúság/féltékenység és lustaság) amely megakadályoz abban, hogy teljességében megtapasztaljuk önmagunkban a Purusát – lassacskán lekopik, letisztul  – és Önvalónk fénye elkezd sugározni rajta keresztül.

Patanjali nem ajánl egy konkrét meditációt ehhez a felismeréshez – néhány ajánlást tesz a különböző, gyakorlás közben felmerülő akadályok legyőzésére. Már a Jóga szútra elején (I.2) megfogalmazza, hogy az elme működését az uralmunk alá kell fognunk – és onnantól kezdve minden, amit megtapasztalunk, az maga az Önvaló. A további szútrákban azt tanácsolja, hogy durva vagy finom tárgyakon meditáljunk, vagy meditáljunk azon a gyönyörön vagy állapoton, ami a formához kötött/megismerő (samprajnata) szamádhi. De a szamádhi legvégső formája – a forma nélküli/tartalom nélküli (asamprajnata) szamádhi kizárólag teljes  önkorlátozással/ürességgel érhető el.

A dharana, dhyana és a szamádhi nem különállóak – ezek fokozatosan egymásba olvadó ágak. Ezt szamjámának is nevezzük. A dharana – koncentráció – az az állapot, amire gyakorlásunk közben folyamatosan törekszünk.

A dhyana és a szamádhi a koncentráció elmélyítése. Amint a svadhyaya gyakorlásán keresztül megértjük, hová helyezzük a figyelmünket – vagy inkább hogyan vonjuk vissza a figyelmünkent és tartózkodjunk az Önvalónkban, nem marad a külvilágban olyan tárgy, amin meditálnánk.

Tudatosságunk fokozatos befelé, önmagunk felé fordulásával a dharana, dhyana és a szamádhi egymásba olvadnak és amint az elmében történő módosulások megszűnnek, az Önvaló fénye megnyilvánul.

Ez a folyamat tehát azt mutatja, hogy az ashtanga jóga az internalizáció ösvénye: az ösvény, amin a külső világ hatásai (test, elme, érzékszervek) megszűnnek, hogy a Látót önmagát láthatóvá tegyék. Az elme tulajdonképpen felfüggeszti működését az elmerülés ezen állapotában és lehetőségünk nyílik rá, hogy megtapasztalhassuk tiszta létünket.

Úgy tudom, hogy George Feuerstein tollából származik az “ensztázis” kifejezés – ami ezt az önmagunkba elmerülést próbálja az extázis – önkívület – szóból kiindulva megragadni.

A hatha jógik eksztatikus állapotától eltérően tehát az astanga jóga gyakorlója ezen belső “ensztatikus” állapot felé igyekszik eljutni: az elme zsarnoksága alól felszabadított állapothoz, ahol közvetlenül tapasztalhatja meg a legvégső igazságot, boldogságot és szabadságot.

Az ászanák tanítása közben Guruji rengeteg mást is tanított – minden egyes tanítványát annak személyiségéhez illeszkedő módon, és természetesen mindenkiben máshogy rezonáltak a tanítások.

De minden tanítása a Jóga szútra,  a Védák és az Upanisádok, vagy Sri Shankaracharya műveiből származik…ez ugyanúgy hozzátartozik az ászana-rendszerhez, amelyet “Első sorozatnak” vagy “Második sorozatnak” nevezünk, és egyénre szabottan és elméleti órákon keresztül egyaránt tovább lett adva. Ezek a művek is nélkülözhetetlenek a Patanjali jóga tanításához és gyakorlásához (a Jóga filozófia – s fő műve, a Jóga szútra – egyike a 6 indiai filozófiai rendszernek (darshana) ami a Védák tanításait kezeli kiindulópontként). Az ősi szövegek tanulmányozására azért van szükség, hogy a jóga filozófiát teljességében megérthessük.

Amit Gurujitól tanultunk, saját bőrünkön tapasztaltuk – ez volt tulajdonképpen tanulásunk elsődleges módja. Guruji tanitási módszere a fizikai gyakorlás különleges formája volt; segített minket túljuttatni azokon a  korlátozott elképzeléseinken, hogy mire vagyunk képesek és mi az , amire nem; és megszabadított az ehhez az elképzeléshez fűződő érzésektől is. Azáltal, hogy bíztunk a tudásában és a kezeiben, sokan képessé váltunk meggyógyulni, megtisztulni és hiányzó belső erőnket kiépíteni. Ez a testünkön át tapasztalt tanulás tette lehetővé számunkra a transzformációt, átváltozást és gyógyulást.

Az astanga jóga sokkal több, mint pusztán ászanák egymást követő sorozata vagy a hatha jóga továbbfejlesztése, de ahhoz , hogy igazából a szívéig érjünk, odaadó gyakorlásra és tanulásra van szükség – hosszú időn keresztül, megszakítások nélkül. 

Felhasznált irodalom:

  1. Ezt a kérdést először nyomtatásban N. Sjoman tette fel a Yoga Tradition of the Mysore Palace c. művében és nemrégiben újra nyomtatásba került Mark Singleton Yoga Body: The Origins of Modern Posture c szövegében
  2. The King and the Young Man – interjú T Krishnamacharya-val
  3. Guruji: a Portrait of Sri K Pattabhi Jois through the Eyes of his Students
  4. The Yoga of T Krisnamacharya – TKV Desikachar
  5. Gaiam Life website

Forrás: Ashtanga Yoga is not Hatha Yoga
Szerző: Guy Donahaye

12345619

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved