Édes Amma

Three Guru Jois

Nem tudom, hogy hányan tudják, hogy Amma, Guruji felesège is Krishnamacharya tanítványa volt. Tőle tanulta az astanga jógát ès ő is ugyanúgy megkapta Krishnamacharya áldását, hogy tudását továbbadja.
Amma volt a tudás kútja. Ha abban a szerencsèben részesült az ember, hogy el tudta csípni egy alkalmas pillanatban, amikor két szónál többet is lehetett vele váltani, érdekesebbnél érdekesebb történeteket osztott meg saját gyakorlásának tapasztalatairól.
A legédesebb és legkedvesebb emberek egyike volt, akivel valaha találkoztam. Még most is megmelengeti a szívemet, ha felidézem magamban a mosolyát.

Egy alkalommal – ezt sohasem fogom elfelejteni – Guruji hozzájárulását kértem, hogy egy hetet Goán tölthessek, megadva fáradt testemnek a szükséges pihenést. Guruji épp arról beszélt, hogy nem kellene elmennem, amikor betoppant Amma és megkérdezte, hogy mi zajlik éppen.
Elmondtam neki Goára “menekülésem” tervét, mivel Guruji arcán az egyet nem értés jelei mutatkoztak. Amma hirtelen kannadára (a helyi nyelvet hívják így) váltva Gurujihoz fordult, röviden mondott neki valamit, aztán visszaváltva angolra azt mondta: “igen, persze, hogy mész, sokat úszol majd, pihensz”.
– Csak egy hét! – vágta rá rögtön Guruji.

Érthető, hogy miért beszél Sharath olyan szeretetteljesen és nagy kedvel a nagymamájáról. Mindig hiányozni fog mindannyiunknak, akik részesülhettünk abban a csodában, hogy ismerhettük.

Forrás: Ashtanga Yoga Atlanta
Fordította: Müller Fruzsi

A hónap bandhája: január

Orsi Bandha

Január hónap bandhája bevallottan rongálja a bandhás matracokat és szereti a pizzát. Az egészet. Meg a tapaszt is. Fogadjátok szeretettel Orsit aki stabilitásra és éberségre vágyik a gyakorlás által, és ígéri, hogy minden körülmények között tartani fogja a mula bandhát.

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Orsi: Esküszöm, hogy az igazat mondom. 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Orsi: Ez egy hosszú, belső folyamat eredménye. Már gyerekkoromtól kezdve nem igazán találtam a helyem a világban, gyakran éreztem úgy, hogy valami nincs rendben bennem és körülöttem, azt láttam, hogy akár hajlandóak vagyunk beismerni, akár nem, legtöbben gondolatainknak és érzelmeinknek kiszolgáltatva, szinte öntudatlanul sodródunk. Szerettem volna valamit tenni, hogy kezembe vehessem a belső folyamatok feletti irányítást, és bár ez lehetetlen küldetésnek tűnt, annyit biztosan tudtam, hogy magamon kell kezdenem a munkát. Sokféle technikát és módszert kipróbáltam, rengeteg könyvet elolvastam a témában, de úgy éreztem, hogy amíg nem sikerül a felhalmozott ismeretanyagot személyes tapasztalaton alapuló, belső tudássá tenni, addig ezek mind csak átmeneti megoldást fognak jelenteni. Sok év telt el keresgéléssel és ez idő alatt többféle jógaórán megfordultam, főleg azzal a szándékkal, hogy felébresszem a testem és egy kicsit lecsendesítsem az elmém. Mivel viszonylag keveset tudtam a jógáról, nem is nagyon reméltem ennél többet. Azt viszont azonnal éreztem, hogy nagyon jó hatással van rám, és szerettem volna az elméleti hátteréből is minél többet megismerni, de mivel azt láttam, hogy erre sehol nem fektetnek elegendő hangsúlyt, egyik helyen sem volt maradásom. Viszont ezek a kerülőutak tovább finomították a keresést, így végül eljutottam a Bandha Works kezdő astanga tanfolyamára. Az astanga irányzatról nem sokat hallottam előtte, nekem éppen elég volt az, hogy ez egy olyan rendszer, ahol a filozófia és a gyakorlat szorosan összekapcsolódik, és ami nemcsak a testre gyakorol jótékony hatást, hanem az elmét is kezelésbe veszi. Már az első órán lenyűgözött a tanítás tisztasága, és a tanítók elkötelezettsége és alázata; tudtam, hogy itt és tőletek szeretnék megtanulni mindent, ami átadható. De ekkor még nem sejtettem, mekkora átalakító ereje van. Ahogy teltek a hónapok, és egyre többet tanultam és tapasztaltam az astanga jógáról, kezdtem felismerni, hogy ez az, amit hosszú évek óta kerestem, aminek segítségével valódi és tartós változást érhetek el önmagamban.

BW: Mi történt a kezdő astanga tanfolyam után? Hogyan álltál át a rendszeres reggeli Mysore stílusú gyakorlásra? Okozott-e bármiféle nehézséget ez az életmódváltás – a reggeli ászanagyakorlás – a mindennapjaidban?
Orsi: A tanfolyam után néhány hétig otthon gyakoroltam. Ismerkedtem a rendszerrel, sokat olvastam róla, és figyeltem, hogyan dolgozik rajtam. Ez volt a 99% elmélet 1% gyakorlat ideje. Továbbá szükségem volt még arra, hogy egyedül gyakorolhassak, mert annyira hiányzott a belső fegyelem és fókusz, hogy csak úgy tudtam koncentrálni, ha a körülöttem lévő ingerek számát minimálisra csökkentettem. Szerettem ezt a kezdeti időszakot, nagyon hasznos volt. Még úgy is, hogy az első hetekben főleg esténként gyakoroltam, munka után. Próbálkoztam reggel, de mivel nekem nagyon nehezen megy a korán kelés, nem mindig tudtam magam rávenni. Most sem kelek könnyebben, hogy a Bandha Works-ben gyakorolok, viszont sokkal nehezebb visszaaludnom így, hogy az ágyam és a matracom nem ugyanabban a kerületben van. J Viszonylag sok idő telt el, mire először lemerészkedtem a Bandhába egy reggeli mysore órára, de amikor végre eljutottam, lenyűgözött, ami ott fogadott. Teljesen más volt, mint a délutáni órák, ég és föld a kettő, ahol az Ég a reggeli órának felel meg. És bár mindenki külön-külön, a saját légzése ritmusára végezte a sorozatot, mégis olyan volt az egész, mintha lenne egy közös mező, ami összefogja a gyakorlókat, mintha össze lennének kötve, az egész csoport egy élő organizmusként lélegzett. Nagyon szép volt, soha nem felejtem el.

BW: Azt hiszem a Te esetedben – is – az astanga túlmutat napi 2 órás elfoglaltságon, valami többről van szó. Miben változott, ha változott, az életviteled és az emberi kapcsolataid, beleértve a családot, barátokat és munkahelyet mióta rendszeres Mysore gyakorló vagy?
Orsi: Igen, nagyon sokat változott mindez. Mert ez a napi két órás „elfoglaltság” egyrészt megköveteli, másrészt elősegíti a változást. Mire sikerült felépítenem a rendszeres reggeli gyakorlást, az már önmagában nagyon sok kedvező változást hozott az életembe. Sokkal inkább tudatos vagyok, ami a választásaimat illeti, az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, hogy mit eszem és mennyit alszom, odáig, hogy mire fordítom a figyelmem és minek szentelem az időm. Ha pedig a másokkal való viszonyomat nézem, a gyakorlás már ez alatt a nagyon rövidnek számító két év alatt is nagymértékben átformált, és ez minden kapcsolatomra kihat. Pedig egyáltalán nem indult könnyen, az első időszak különösen nehéz volt számomra, mert amikor a matracon találkoztam önmagammal, eleinte csak a hibáimat láttam, azt, hogy mennyire türelmetlen vagyok, hogy milyen sok félelem és neheztelés van bennem. Nem is beszélve azokról a mélyről jövő, megmagyarázhatatlan és erőteljes belső megélésekről, amik nagyon megijesztettek. Nekem akkoriban a „do your paractice and all is coming” mondat inkább azt jelentette, hogy a gyakorlás során felszínre kerül minden, nemcsak öröm, hanem nagyon sok fájdalom is, és ezeket kezdetben nehéz volt kezelnem. De idővel megtanultam, hogyan tudom a felmerülő érzelmeket tudomásul venni és elengedni, és úgy érzem, hogy pont ezek hatására kialakult bennem egy olyan elfogadás önmagammal és másokkal szemben, ami segít békét hozni az életembe és a kapcsolataimba. Szerintem már önmagában az, hogy nap, mint nap látjuk, hogy hozzánk hasonlóan mindenki küzd, és a saját adottságaihoz mérten és legjobb belátása szerint teszi a dolgát, akár a szomszéd matracon, akár a tágabb környezetünkben, sokat segít, hogy egyre nagyobb türelemmel és szeretettel tudjunk a másik felé fordulni. Gyakorlás közben mindegyikünk jóval a komfortzónáján kívül mozog minden tekintetben. Úgy gondolom, hogy az itteni tanárok és közösség olyan elfogadó és biztonságos környezetet teremt ehhez, hogy nincs mitől félnünk. Az astanga jógának pedig hatalmas átalakító ereje van, ami talán abban is rejlik, hogy már kezdetben is megmutat valamit, még ha csak pillanatokra is, és nagyon halványan, de megérzünk egy kicsit ebből a varázslatból, és ez olyan bizalmat ad, ami segít túljutni a nehéz időszakokon. Ez egy nagyon gondosan felépített rendszer, mert bár nem csupán fizikai gyakorlásról van szó, mégis a fizikai gyakorláson keresztül értjük meg az első két ágát, azt, hogy hogyan érdemes viszonyulnunk önmagunkhoz és másokhoz, és segít kiterjeszteni ezt a matracon túlra a nap további részére. Így lesz a két órás elfoglaltságból 24 órás gyakorlás.

BW: Említetted az astanga jóga első két ágát a jamát és nijamát, amelyek az ászana gyakorlás által épülnek bele a mindennapjaidba. Ezek melyik ága okozza számodra a legnagyobb kihívást a matracon túli világban?
Orsi: Ez egy nehéz kérdés. Minél tovább gondolkodom rajta, annál nehezebb válaszolnom rá. Először a tapasz jutott eszembe, mert ha valaki (neveket most nem említenék) megeszik egy egész pizzát egy ültő helyében, az azt jelentheti, hogy az önmérsékletben még nem sikerült teljesen megszilárdulnia. Viszont a szó egy másik értelmezése szerint, a tapasz arra a fegyelemre is utal, amikor kitartóan gyakorolunk a kedvezőtlen körülmények ellenére is. Így már árnyaltabb a dolog, bár nem tudom, melyik lehet nehezebb, rendíthetetlenül gyakorolni kedvezőtlen körülmények között, vagy meghagyni egy fél pizzát. 🙂

BW: Jó ez a pizzás hasonlat! Sokak számára rendszeridegen lehet az astanga világától kerek olasz lepényt fogyasztani, de igazából meglepő módon nem az. Főleg ha egy bizonyos nap kerül a tányérunkra. Sharath-éknál ha péntek, akkor pizzát rendel a család… Gondolom elsősorban a gyerekek kedvéért. Sharath azon kívül, hogy nagyszerű gyakorló és tanár, remek Családfő is, ennek számos bizonyítékát láttuk Mysore-i tartózkodásaink alatt. Mit jelent számodra a család szűkebb értelemben véve és tágabb bandhás aspektusban? Része-e a jógánknak a família vagy teljesen független tőle?
Orsi: Azt gondolom, hogy ha nem is közvetlenül, de része kell, hogy legyen, mert a jógánk hatással van a szeretteinkkel való kapcsolatunkra is, mivel sokkal tisztább és közvetlenebb találkozásokat tesz lehetővé. Ami pedig a tágabb értelemben vett családot illeti, én nagyon szeretem az itteni közösséget, mert azon kívül, hogy szuper emberek alkotják, hihetetlenül ösztönző erejű és rengeteg erőt ad. Mert hiába egyéni és nagyon is személyes ez a fajta gyakorlás, mégis a legtöbben hasonló folyamatokon megyünk keresztül, ami miatt olyan együttérzéssel tudunk egymás felé fordulni, ami egészen kivételes. Lucia többször említette a közösség fontosságát a konferenciák alkalmával, és azt, hogy felelősséggel tartozunk érte. Bevallom, én ebbe bele sem gondoltam addig. Mert, ahogy nekem is rengeteget segít a többi gyakorló, pusztán a jelenlétével, ez visszafelé is érvényes, tehát el kell köteleződnünk a közösség iránt nekünk is, azzal, hogy részt veszünk benne és ezáltal segítünk fenntartani azt a biztonságos közeget, ami a belső munkát segíti mindannyiunk számára.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Orsi: Kedvenc ászanám a jóga mudra. Amikor baddha padmászanában a karokat hátul keresztezve bezárjuk a lótuszt, és előrehajolva állunkkal megérintjük a földet, az szerintem egy nagyon szép és kifejező mozdulat. Ezen a ponton sokszor érzek könnyedséget és hirtelen feltörő örömöt, el is szoktam néha önkéntelenül mosolyodni közben. Ami pedig az abszolút fekete bárány számomra, az a bhudzsapídászana. Nagyon lassan fejlődök benne, és még ha sikerül is viszonylag szabályosan felvennem, egyáltalán nem érzem stabilnak, kényelmesnek pedig végképp nem. Küzdelmes viszonyunkat mi sem jelképezi jobban, mint az egyik matracotok elejében hagyott fognyomom. 🙂

BW: Orsi! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Orsi: Bár egyelőre kevés tapasztalatom van vele, az is csak a fizikai szinten, legyen a mula bandha, mert stabilitást és éberséget hoz a gyakorlásba és a napjainkba. „You let God take care of the world, you take care of your mula bandha.” – mondta Guruji, hiszen a helyes szándékon és cselekedeten kívül, mi lehet az, amivel a világ dolgainak alakulását befolyásolni tudnánk?

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Orsi: Úgy, hogy tartom a mula bandhát minden körülmények között. 🙂 De komolyra fordítva a szót, öt év nagy idő, és abból kiindulva, hogy az elmúlt két év is rengeteg változást hozott az életembe, és egyáltalán nem úgy, ahogy azt az elején elképzeltem, csak találgatni tudnék. Ezért nem is érdemes ezen gondolkodnom, inkább teszem a dolgom és továbbra is a rendszer gondjaira bízom magam. A többi majd jön magától.

BW: Köszönöm az interjút!

Olvasónapló: Kezdd onnan, ahol állsz – az első szilárd alap a tested

yogis

Pal Pandian Sziddhák, az alapok mesterei (Ford.: Kasza Borbála) című könyve olyan gazdag ismeret anyagot tartalmaz, hogy megér egy újabb részletet:

[…]

Az élet egyszerűsége a puszta létezésben rejlik.

birtoklás és a puszta létezés közti választás lehetőségével mindig úgy élünk, hogy az utóbbitól tartózkodunk. Amikor választásaink súlya ránk nehezedik, és gyógyíthatatlan rendellenességekhez vezet, nehezebbekhez, mint amiket már eleve hurcolunk, akkor keresni kezdünk.

Közvetlenül lenni és ahogy van, áramlásban lenni ennek az örökké áramló folyamnak, elvezet az igazság valódi birodalmába, amely nagyban különbözik a szokásos világi létünktől. Úgy nyilvánul meg, hogy összeköti belső létszikránkat a nagyobb szikra minden arcával, a világgal.

Nem nehéz megtapasztalni ezt a folyékony érzékenységet a testben. Először lazítsd a tested és engedj el annyi feszültséget, amennyit csak tudsz! A tested tedd rugalmassá, élénkké, és maradj így lazán! Most érzékelheted a tested belső melegét, úgy érezheted, hogy ez egy enyhe meleg folyadék. Egyszerűen figyelj, és engedd, hogy ez a meleg folyadék-természet rezonálni kezdjen! Hirtelen tudatába kerülsz tested élő jelenlétének. Ez a te lényeglátó érzékenységed, amely tested minden sejtjét átjárja. Ez az érzet, a szüntelenül áramló meleg életenergia olyan, mint amikor az egész test laza, és ezt tudatosan szemléljük. Ennek az érzékenységnek a természete határozottan megkülönböztethető. Tiszta, érintetlen, nem cenzúrázott, töredékeire nem hullott, torzulatlan; mentes az előírásoktól és az ideáktól. Ez a valódi lét-tapasztalat, ahogyan az van az elme által érintetlen állapotában.

Ha sikerült megérezni, akkor visszavezettük magunkat ehhez az érzékenységhez, itt és most a testünkön belül. Élővé vált számunkra, hiszen a legközelebbi és legbensőbb környezet, amit ismerünk, az a testünk.

BELÉPÉS…

Ezért van az, hogy saját testünket használjuk kapuként; ez a legstabilabb környezetünk, amelyet ismerünk. A lélegzetünkkel ellentétben, amelyet érzékelünk ugyan, de megérinteni nem tudunk, és elménkhez sem hasonlít, amely túl gyors ahhoz is, hogy kövessük.

A leghaladóbb meditációs táborokban is gyakori panasz az, hogy meditáció során az elme nem csendesedik el. Mindenfelé vándorol megállás nélkül. Haszontalan gondolatok sokasága állandóan támadja az elmét.

Meditáció címen általában kitűzünk egy célt – azt, hogy lecsillapítjuk az elmét, azaz megpróbálunk visszatartani, korlátozni egy tevékenységet. De álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el – amikor a meditációs párnádon ülsz, érzékeny vagy-e egyáltalán arra, hogy milyen is az? Puha, lágy vagy éppen kemény? Valójában nem hibádzik semmi az elmével kapcsolatban. Az a saját természete szerint működik. Amíg az intellektus, vagy az érzelmek, vágyak nem elégedettek teljes mértékben, az elme össze-vissza rohangál. Mivel egész nap teljesen más dolgokkal vagyunk elfoglalva, a belső érzéseink a külvilág dolgaitól, azok támogatásától függnek. Így amikor erőszakkal a kötelességtudat vagy a gyakorlás miatt felveszünk egy meditatív testhelyzetet, és megparancsoljuk az elmének, hogy nyugodjon meg és gondolatmentes állapotban időzzön, mit gondolsz, mi lesz ennek az eredménye?

Amíg nem ébredt fel a bennünk rejlő belső érzékenység, hogyan is csendesedhetne el azonnal elménk pusztán a szóbeli parancsunkat követően – a bal agyféltekére jellemző berögződött megközelítés hatására?

Ezért a bölcs Sziddhák azt hangsúlyozzák – hogy kezdd onnan, ahol állsz. Az első szilárd alap a tested, és az embernek szüksége van arra, hogy az újra felfedezett érzékenységet tápláló utazáshoz hozzászoktassa magát. Ahhoz, hogy érzékeljük a test jelzéseit, nyilvánvalóan le kell lassítanunk. A lassítás elegendő arra, hogy megszokd ezt, és elkezdj arra figyelni, amit eddig nem vettél figyelembe. Ez az utazás a hajnala egy fokozatos, progresszív és csodálatos kibontakozásnak, amely nagyban különbözik egy egyéjszakás felfedezéstől vagy bármiféle tervezett küldetéstől. Ez a haza vezető utazás.

A fogékonyságunktól függően testünk kapuja megnyit egy lehetőséget, amely egyébként hiányzik a világi és korlátolt látásmódumkból. Gondolkoztál-e már azon, hogy testednek tényleg léteznek-e azok a fizikai korlátai, amelyekről azt hiszed, hogy igen?

Ezt a határtalanságot egyszerű, hétköznapi jelenségen keresztül is érzékelhetjük, például amikor a horizontot megosztó Napot nézzük. Figyeld a Napot! Engedd, hogy magával ragadjon a forma, a látvány, érezd létezését, és maradj vele! Apránként, ahogy örömöd leled abban, hogy eggyé válsz a tested által érzékelt jelenségekkel, azok feltárulnak és kiterjednek. Ez a kiterjedés feloldja az elképzelt korlátokat, amelyeket létezőnek hittél, és felismered saját lényeglátó érzékenységedet, amely kitágul, és szétterjed a térben.

Nem csak a tárgyakat érzékeljük ezen az érzékenységen keresztül, hanem a mozdulatokat is. A lényeglátó érzékenységnek ez az aspektusa lassan, de biztosan természetesen tükröződik a hétköznapi létezés minden pillanatában. Ezt nem lehet a dolgoktól elszigetelten gyakorolni néhány sötét, meditációs teremben végzett gyakorlatként.

Ha az életmódoddá teszed ezt a megközelítést, akkor nem fogsz többé azon gondolkodni, hogy mit látsz, és hogyan viszonyulsz ahhoz, egyszerűen csak érzékeled annak minőségét. Ha következetesen fenntartod ezt az érzékenység hullámot minden tevékenységedben, az érzékelt tárgyak minőségére jellemző energiát élesen felismered majd. Így, amikor egy kutyával találkozol, nemcsak egy kutyát látsz, hanem felismered a “kutyaságát”, mint élő minőséget, a saját testedben lévő energiában.

Ezen keresztül elkezded érzékelni a téged körülvevő dolgok, mozgások minőségét a testben jelen lévő energia érzeteként, majd felismered azt is, hogy ennek az érzékenységnek megvan a saját folyékony intelligenciája. Ez a folyékony intelligencia a szíve az örökké áramló életnek, amelyen keresztül a dharma, az életben eleve benne rejlő rend működik.

Ez a jóga művészete. Azt üzeni, hogy a jóga a létezésünk része, nem pedig elszigetelt gyakorlat. A jóga szó jelentése kapcsolat vagy egyesülés. A jóga tudatosítja a bennünk rejlő kapcsolatot, az összeköttetést, amelyben az Egy több arcúként rezeg.

Az emberi természetre jellemző több megnyilvánulás közül a test egyedül állandó. A prána vagy vitális erő dinamikus; az elméhez hasonlóan alig megfogható. Mi van akkor, ha a test szilárdságával felruházzuk az elmét, az elme élességét és világosságát pedig összhangba hozzuk a testtel? Az elme most, ahogy a testet tükrözi, stabil, minősége pedig könnyű és tiszta, ahogy a test-tudatot áthatja.

A test-elme kifejezi a mindenben ott lakozó csendes szellemet. Akadálymentes belső kapcsolatot hoz létre minden bennünk rejlő emberi képességgel – az érzékenység az igazi kapocs.

A test könnyűvé válik, mégis stabil marad. Az életenergiát pedig megszabadítjuk a szokásos korlátaitól. Az elme teljesen tudatában van annak, ami az adott pillanatban történik, csak ekkor és ezután tud a felébredt érzékelés áramlani, egyenletesen és folyamatosan, mint lényeglátó érzékenység.

A töredékes tudat lomha, tehetetlen testben nyilvánul meg és nyughatatlan, felületes elmében tükröződik.

Tehát, ne téveszd szem elől soha a mindig jelen lévő áramlást! A tehetetlenség szintén átváltozhat a kiegyensúlyozott ellentétébe; stabilitássá és állhatatossággá. Vagy a nyughatatlanság és a felszínesség is átalakulhat az őt kiegészítő eredetiségbe és élességbe bármikor, amikor valaki ráébred a benne rejlő érzékenységre.

Így a jóga tulajdonképpen az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatra való érzékennyé válás. Ezt nevezik tiszteletteljesen jamának és nijamának. A jóga megmutatja tudatos kapcsolatodat a lélegzeteddel, érzelmeiddel, az elméddel és a tiszta magoddal, a lelkeddel. A jóga a kapcsolatok művészete!

[…]

Csak a jóga (karimentes bejegyzés)

KPJAYI
Itt a karácsony. De én nem érzem 😀 Úgy érzem, hogy augusztus van és azon agyalok melyik nap menjünk a strandra. Úgyhogy most nem, a nem létező kari-hangulatomról fogok nektek nyafizni (azt majd a következőben), hanem inkább elmesélem milyen is az életünk itt, ahol egy hónapig nyomulunk bele a világba. Sokan el sem tudják képzelni hogy mit csinálunk itt egész nap ilyen sok napon át. Régen én sem tudtam volna elképzelni, hogy egy hónapig nyaraljak. Gondoltam; addig nem lehet turistáskodni, meg semmit-tenni meg napozni (azt amúgy sem tudok, 2,5 perc után annyira de annyira kellemetlenül érzem magam, mint egy grillcsirke). Hát most meg azt nem tudom elképzelni, hogy egy hétig semmit-tegyek. Ugyanis mi ide nem nyaralni járunk. Hanem telelni 😀 Nem, nem.
Az lesz a legjobb ha a mindennapjainkat írom le, így biztosan megértitek. Szóval minden reggel (kivéve szombatonként, meg teliholdkor meg újholdkor, meg nekem még van pár pihinapom) elmegyünk a shalába REGGELIZNI 😀 Neeeeem. Na jó ez csak nekem vicces, mert számomra egyértelmű, hogy jógázni megyünk reggelente. Szóval bocs :). Ez úgy néz ki, hogy felkelünk nagyon korán, és még itthon felkészülünk rá, hogy jógázunk. Ezt úgy képzeljétek el (azoknak mondom akik MÉG nem kezdték el a mindennapi gyakorlást), mintha valami fontos eseményre készülnél minden egyes nap. Amint megébredsz már eszedbe is jut, hogy ma is egy nagy és csodás napnak nézel elébe. Mint amikor utazol valahova, vagy hoppá, most jutott eszembe, vagy mikor karácsony reggelére ébredsz (és mondjuk, hogy szereted a karit). Amúgy nagyon jó így felkelni, hogy valami fontosat csinálsz már egyből reggel.
Saraswhati Jois

Persze ez még számomra is csak itt Indiában ilyen egyértelmű, a tanárommal Saraswathi Joissal 🙂 (Itt egy videó róla 🙂

Szóval miután felkészültünk arra, hogy jógázni fogunk (értsd: tisztálkodunk, magunkhoz vesszük az indítókávét, gyújtogatunk ((pl füstölőt meg ilyeneket, szeretek tüzeskedni)) és összekészítjük majd még egyszer leellenőrizzük a szükséges cuccokat; jógamatrac, jógaszőnyeg, kis törcsi, shala-belépőkártya) elindulunk. Idén van egy (mostmár) nagyon pöpec kis mocink, Enfike, úgyhogy azzal pöfögünk el a házhoz ahol végezzük a különböző cirkuszi mutatványainkat, ki-ki saját tudása szerint. Általában áll a sor a terem előtt, de én már a motorról is hallom Saraswathi hangját (nem is értem, hogy akik ott állnak az ajtóba miért nem hallják soha, Saraswathinak mindig üvöltöznie kell) “One more!” néha meg “Two more!” Egyesével lépünk be amint van hely. Bemegyek leteszem a matracom, Dani mindig előre enged engem 🙂 aztán irány az öltöző. Majd odaállok a matrackámra, és nyomatom az ászanákat. Naggggyon meleg van a teremben, ezért is kell még egy plusz jógaszőnyeg vagy törcsi, meg még egy kis törcsi. Mert annyira izzadsz mint nyáron a strandon télikabátban. Komolyan, hát nekem annyira ömlik a kis testemről a víz, úgy nézek ki, mintha legalábbis a zuhany alól léptem volna ki. Úgyhogy ezúttal nem csupán trendi kiegészítő a menő manduka törcsim, hanem komoly életmentő felszerelés. Nélküle kitörném a nyakam, mert a legeslegtrendibb matrac is tükörjéggé válik, ha egy tócsa van rajta. De ez egyébként egy jó dolog. Tisztulsz meg minden, de ami engem sokkal jobban érdekel, jobban mennek a különböző pózok ilyen melegben. De ez most már nem azért érdekel, mert bizonyítani akarom a tanáromnak vagy a matracszomszédomnak, hogy mennyire májer vagyok (na jó néha ez is bejátszik, de már csak pillanatokra). Azért annyira jó, mert már annyiszor csináltam ezeket a pózokat, hogy érzem, ha ennyire királyul csinálom akkor valami más is történik, nem csak az, hogy de jól megy. Tudok figyelni a légzésemre meg valahogy kapcsolódok magammal. A mai világban ezt én óriási dolognak tartom. Annyira kifelé élünk, és annyi mindennel kötjük le figyelmünket, hogy általában, ha magunkkal kell lennünk (TV meg internet meg minden nélkül) azt se tudjuk mihez kapjunk, hogy menekülhessünk a helyzetből. (Legalábbis nálam így volt) Hát itt nincs mese, nem futhatok el magam elől, és szembe kell néznem a szörnyecskékkel. És ez mit is takar… hát pl mindenféle szörnyű gondolatot gyakorlás közben persze. Pl olyanok jönnek, hogy mit keresek én itt, meg abba kéne hagyni, meg, viszket a bal fülem, megvakarjam-e vagy ne? Aztán meg a fájdalommal is szembenézek kb minden nap, (ez amúgy viszonylag hamar jön ám, mondjuk az első jógaórán) amiről nem mindig tudom eldönteni, hogy még jóleső, belefér fájás-e vagy annál kicsit több. És ha jön a fájás akkor mit csináljak? Egy idő után nagyjából, körülbelül, hozzávetőlegesen el tudom dönteni, hogy meddig enged a testem. És utána már sokkal de sokkal parább dolgok jönnek, olyanok hogy oké, most már 5 másodperce zsibbad a karom, vajon így marad örökre?! Meg, most egy kicsit nem érzem a lábam?! De én úgy vagyok vele, amíg mozog nem para 🙂 Ha az ember az idegrendszerének meg a kis lelkének mély tisztításába kezd az ne várja azt, hogy ez egy könnyű séta lesz. Ugyanakkor meg egészen izgalmas és fantasztikus a határaim kutatása, és azok a változások amiken keresztül megyek, mindenféle szinten. Sokkal izgibb mint mondjuk egy akciófilm. Szóval tök durva, minden nap, jógázni. Nagyon menő dolog, főleg itt.

Dani

Miután lenyomtam a kis sorozatomat, a friss levegőn megvárom Danit, én mindig jóval előbb végzek. Felpattanunk a mocira és irány a kokóárus (csak én hívom így, amúgy kókuszt árul) Felhörpintjük az isteni nedűt aztán benyomunk pár idlit reggeli gyanánt. Az idli egy ilyen puha fehér valami amit csípős csatnival adnak, a bolt meg egy garázsból kialakított bolt-szerűség, de szerintem az ÁNTSZ biztos bezárná (pont mint a lakótelepen ahol felnőttem, csak lakótelep nélkül). Nagyon népszerű hely. Itt sok az indiai fószer, de mostanság már a nyugati jógikból és jóginákból is akad bőven. Az IdliMan-nél (ez olyan mint valami szuperhős név, nem? :D) van az eddig általam kóstolt legfincsibb chai, ez egy ilyen fűszeres tejes tea. Egyébként nem sok köze van ahhoz a tejukához ami a fejünkben él, ez tök más. Miután mindent felzabáltunk, hazamegyünk és én a nagy riadalomra való tekintettel, hogy már majdnem megvilágosodtam, gyorsan szundítok egyet.

Aztán napközben meg többféle programunk is szokott lenni, van ami kötelező és van amit magunknak találunk ki, nehogy unatkozzunk. Általában énekléssel és szanszkrit szövegekkel kapcsolatos dolgaink szoktak még lenni, amiket néha már-már élvezek, néha viszont nehéz nyitva tartanom a szememet, és tökélyre fejlesztettem az éneklés közbeni észrevétlen ásítást is. Meg aztán van hogy bemegyünk a városba, mert mi amúgy ilyen vidék-feeling helyen lakunk, itt nyugi van. A városban csak pár órát tudok eltölteni, mert iszonyú zajos és sok ember van és por meg dudálás egyfolytába. Mondjuk ez otthon is így van, főleg így kari idején, bemenni mondjuk egy bevásárló központba, vagy csak metrózni is igazi kihívás egy ilyen kis szenzitív lénynek mint én. De gondolom mindenkinek. Csak otthon ilyenkor még a nap se süt (a westendbe meg főleg nem). És itt alapvetően mindenki nyugodt, nem érzed azt a fura kellemetlen vibrálást, mint a teszkóban a sorban állva (amúgy már elég rég nem járok teszkóba, de szerintem ez még mindig megvan). Szóval itt más. Tévedés ne essék, mindent el akarnak neked adni és van pár erőszakos fazon, de valahogy nem az a nagyon kellemetlen fajta egyik se. Olyan tisztelettudóan másznak bele a képedbe. Például nem tisztelik az intimszférát (szerintem csak nem tudják mi az) de soha egy újjal se ért hozzám senki, se véletlenül se sehogy. Csak végzi a dolgát. és ha nem veszel tőle semmit, békén hagy. Ha viszont veszel valamit, hát akkor mosolyognak, és még sokkal kedvesebbek mint előtte. Nyilván mert többszörös áron jutunk mindenhez (bár már kezdünk belejönni). De ha idejössz, akkor jobb ha belekalkulálod a vásárlásba a nyugati-felárat, mert ha rám néznek bizonyos ár alá nem mennek és kész. Megjegyzem még a legmagasabb árak se érik el az otthoni árakat. Úgyhogy mindenki boldog 🙂 Mi kincseket szerzünk áron alul, ők meg továbbfejleszthetik a kis üzletüket a nyereségből, vagy csak vacsoráznak egy jót.
Amiről még mindenképpen mesélni szeretnék, az az itt tapasztalt hihetetlenül magas szinten űzött spórolás. Ezt a trendi országokban manapság környezettudatosságnak meg a biológiai lábnyomunk kicsinyítésének vagy valami hasonló humbuknak hívják. Hát bármelyik green peace-es kutyafa.. akarom mondani kutyafüle ahhoz képest mint amit az itt élő emberek produkálnak. Egyrészt spórolnak, és egyszerűen nem pazarolnak. Így nevelkednek már nagyon nagyon sok éve. Benne van a kollektív tudatban, hogy a lámpát lekapcsolod ha nincs rá szükség. Olyannyira, hogy a boltokban is csak akkor van felkapcsolva ha valami komoly vásárló lép be. És csak annyi kaját veszel amit megeszel. Sok étteremben, nincsenek készletek felhalmozva. Mivel minden sarkon meg lehet kapni mindent az apró boltokban, csak akkor mennek megvenni mondjuk akár egy alapvető hozzávalót is, ha te éppen megrendelted azt az ételt. Pl ha kólát rendelek, az esetek 80%-ban valaki elszalad a boltba kóláért az étteremből. És ez a háztartásokban is így megy. Egyrészt nem kell messzire menni ha kell valami a vacsihoz, olyannyira nem, hogy egész nap körbe járnak pl fűszerárusok, akiktől az itt elengedhetetlen alapanyagot a csilit nagy mennyiségben meg lehet venni (szerintem itt ez olyan alapvető mint az oxigén). Meg persze minden más friss!! fűszert. Ugyanígy árulnak zöldségeket, gyümiket is ilyen mozgó árusok, akik kiabálnak, (már tudom, ha azt hallom, hogy PÓÓÓ vagy SZAPPÓÓÓ, az a fűszeres 🙂 ) Ja igen, és itt az emberek vegák. Nem akarok senkit se megtéríteni, meg bírálni, de többször futottam már bele abba, hogy a vegetarianizmus nem egészséges, beteg lesz aki nem eszik húst… Bocsi de ettől röhögnöm kell 😀 . Ebben a kerületben (Gokulam) kb csak vegák élnek. Nem azért mert úgy döntöttek, meg mert az jött divatba, nem. Egész életükben nem ettek, és nem is fognak húst enni(!) (és elég egészségesnek néznek ki) El sem tudják képzelni, pont úgy ahogy a húsevők se nagyon tudják elképzelni, hogy megesznek egy cuki kiscicát vagy kiskutyát, vagy hörcsögöt. Itt a kutyák is a cicák is és a marhák is biztonságban vannak. Szeretik őket, szabadon szaladgálnak (már amennyire egy tehén tud szaladni) sőt a zöld hulladékot (pl a zöldségek héja meg ilyenek) amiket az állatok megesznek azt szépen összegyűjtik és odaadják nekik. A kutyáknak meg Pl Síva, aki egy ilyen jógi-üzletember (Ő megér egy külön bejegyzést majd) mindennap főz (persze vega kaját, mert a kutyusok azt is szeretik ám, és a vega kutyák tök nyugodtak is). Olyat is rendszeresen látok, hogy a gyümit áruló ember a legszebb gyümölcseiből ad egy tehénkének, és láss csodát, nem vár cserébe semmit. Tök természetes, hogy önzetlen vagy az állatokkal. Na meg a másik, az itt élő húsevő emberek testközelből látják, tudják, hogy honnan jön az a husi. Nem elmennek a “szuper”márketbe és megveszik a rózsaszínű zsugorfóliázott pipicicit. Itt ha pipit akarsz főzni, akkor elmész egy henteshez ahol a húsfeldolgozás minden(!) lépését szépen láthatod. Most megkíméllek benneteket, nem írom le. Én láttam, hallottam, majd sírtam. Egy szó mint száz, a vegaság teljesen egészséges, és biztonságos 🙂 (persze kiegyensúlyozott táplálkozásról beszélek) Nem leszel beteg tőle. Nem ettől leszel beteg.
A másik nagyon durva dolog itten, a víz. Merthogy nem nagyon van. MOST tedd össze a két kezed hogy Magyarországra születtél, ahol a víz olyan természetes mint a levegő. Iszonyú szerencsések vagyunk. Iható a csapvíz, vannak forrásaink, rengeteg, és még termálvizeink is, nem is kevés, amik gyógyítanak. Bevallom őszintén, én meg a vízzel való spórolás az két külön dolog. Szégyenlem is magam miatta rendesen, de csak most, így hogy látom és ami még fontosabb tapasztalom. Ez biza nagyon nagyon nagy kincs. Nem lenne szabad magától értetődőnek venni, hogy van és kész. Na elmesélem hogy néz ki itt. Először is a csapból folyó víz nem iható, főzni se lehet vele, én még fogat se mosok vele. A itteniek se isszák meg, szóval komolyan nem tiszta (tényleg nem az, olyan sárgás). Van egy ilyen, tudjátok, olyan bugyborékolós ballon minden háztartásban amiben iható víz van. Ez pedig azt jelenti, hogy egyrészt azért el kell menni mindig ha kifogy (Dani megy érte, mert ő elég erős, hogy hazacipelje :). Másrészt ez a víz nem olyan mint otthon az ásványvíz, vagy akár a csapvíz, ez kb olyan mint a desztillált víz, nagyon nagyon kevés ásvánnyal. Szóval ha ki vagyok száradva és ezt iszom… nem sokra megyek vele. És mire átállítottam az agyam, hogy ebből a ballonból kell tenni, a kotyogóba, meg a fazékba, meg a fogmosás… Szóval jó kis lecke nekem aki nem valami spórolós a vízzel (akinek inge kérem szépen vegye magára).
Fürdés
És a fürdés 😀 hát az nagyon szórakoztató (problémás). Van egy nagy veder, amibe úgy engeded a meleg vizet, hogy te magad vagy a keverős vízcsap. Vagyis engeded a hideget majd a forrót, addig amíg nem jó a hőfok. (Nekünk szerencsénk van, mert itt mindig van meleg víz, ez se magától értetődő.) Azután, fogod a kiskancsót és te magad leszel a zuhanyrózsa is, vagyis nyakon öntöd magad. Számomra is meglepő, de tökre meg lehet szokni ezt a fürdést, sőt. És valami hihetetlen, hogy ily módon, milyen kevés víz szükséges ahhoz hogy 1 db ember tökéletesen tiszta legyen. (A hajmosás az még szórakoztatóbb :))
Éééééésss a legfantasztikusabb dolog ami azóta történt, hogy februárban itt voltunk. A vezetőség, egyem a szívüket, fogta magát és egész Mysore-ban betiltotta a nájlont(!!!). A szatyrot, a műanyag dobozt, és úgy egyáltalán az összes műanyagot. Nem tököltek, hogy vessünk ki rá adót, meg költsünk plakátkampányra, kérjük meg az embereket… hátha. Fogták és egyszerűen betiltották. Mellette elmondták az embereknek, hogy ezzel az élőlényeknek és a bolygónak tesznek jót. Ami csodálatos, hogy itt az emberek ezt elfogadják, és megértik. Az eredmény: nincs nagyon szemét az utcán (ami eddig elég szembetűnő és undi volt ) és mivel a szemetet az utcán égetik (közte a műanyagot is) ezért olyan szmog sincs, meg égett műanyag szag. Az emberek átálltak a régi régi dolgokra. Banánlevélbe meg hasonló menő lebomló cuccokba csomagolják a dolgokat, és mindenki textilszatyival jár. Hát, ennyi, igenis lehetnek a dolgok ilyen egyszerűek.
Na, ilyenek történnek itt, ilyen az élet India egy csodálatos részén Mysoreban. Rengeteget lehet tanulni, és nem is kell hozzá még a jógaiskolába se bemenni. Még egy előadást se kell meghallgatni, csak figyelni, és megpróbálni úgy élni ahogy azt itt teszik. Így válik a tudás belsővé, tapasztalás útján. Talán ez az amiről a Guruk tanításai is szólnak, hogy fektessünk sokkal nagyobb hangsúlyt az elmélet helyett a valódi gyakorlásra, hogy mindez mélyen beivódjon.

Ui: Boldog Karit mindenkinek 🙂

A hónap bandhája: december

Eszter bandha

December hónap bandhája Astanga Mysore programunk oszlopos tagja, a legszorgalmasabbak egyike, szinte a nyitás óta, kapunyitásra jár. Nem is maradt el az eredmény… 15 év “múltikúlturális” munkaviszony után, hátat fordítva eddigi sikeres életének, nekivágott az ismeretlennek, hogy a legszentebb astanaga intézményben folytassa tanulmányait. A különösen izgalmas Mysore-i két hónap elteltével, visszatérve az anyaföldre egy gyökeresen új élet vette kezdetét. Fogadjátok szeretettel a nyers* stílusáról hírhedt, májszorcsomagos Esztert!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Eszter: Esküszöm 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Eszter: Körülbelül 4 évvel ezelőtt a kolléganőim unszolására mentem el életem első jógaórájára, ez egy fűtött teremben zajló hatha jóga óra volt. Érdekes érzés volt ahogy a napi kemény edzéstől bemerevedett izmaim reagáltak a melegre és a nyújtásokra, és az óra alatt többször elhangzottak olyan misztikus kifejezések, mint “aki astangázik az most vinyászát csinál” vagy “aki astangázik az nyújtott lábbal ugrik előre” úgyhogy a végére már nagyon furdalta az oldalamat hogy mi lehet az az astanga amit a jelek szerint mindenki csinál csak én nem 😀
Pár nap múlva el is jutottam az első vezetett órára, ami teljesen magával ragadott! Emlékszem, az astanga órák ebben a stúdióban este 8-kor kezdődtek, ami nekem elég késő volt – világéletemben 9 körül feküdtem le aludni – így hogy biztosan ébren maradjak, az előtte lévő hatha jóga órát is mindig végigcsináltam. Ez így ment néhány hétig, amikoris a stúdió oktatói elszántságomat látva 🙂 javasolták hogy jelentkezzem Ricardo Martinez akkor indult 200 órás astanga tanárképző tanfolyamára. Ricardo akkor már több mint 10 éve Lino Miele tanítványa volt, így mindenre kiterjedő oktatást kaptunk az első sorozatról,a légzésről és vinyászaszámolásról, az astanga filozófiáról, krijákról és egyéb tisztító technikákról, pránajámát és ászana igazítást is tanultunk. A kurzus 4 hónapig tartott, heti 6 mysore gyakorlással és egész napos elméleti oktatásokkal a hétvégén, de mire a végén a kezemben tarthattam a Yoga Alliance hivatalos oklevelét, sokkal kevésbé éreztem magam alkalmasnak a tanításra, mint bármikor azelőtt. Úgy éreztem, hogy habár sokat tanultam az elmúlt hónapokban, ez mind csak felszínes, elméleti tudás, aminek a megvalósítása még ezután következik – és erről a matracon állva nap mint nap meg is győződöm.

BW: Igen ezt tanúsíthatom 🙂 Mi történt ezután, hogy találtál rá a BandhaWorks-re?
Eszter: Közvetlenül ezután történt. A tanfolyam végeztével Ricardo elutazott, mi pedig ott maradtunk tanár és gyakorlóhely nélkül. Én nagyon nehezen viseltem ezt, nem éreztem még késznek magam arra, hogy egyedül gyakoroljak, hiányzott a vezető, és a közösség. A többiektől hallottam az akkoriban nyílt Bandha Worksről, és a legendás Szalai Istvánról :), úgyhogy másnap reggel 4:45-kor már a kaputokban álltam. Jól emlékszem az első találkozásra, Dorkával ketten érkeztetek, kedvesek és nyitottak voltatok, én mégsem tudtam felengedni, annyira izgultam hogy milyen lesz idegen helyen idegen tanárral gyakorolni. Nem bíztam a tudásomban, a tradícionális oktatás és tanár-diák viszony sok aspektusát még nem értettem – ezt többször szóvá is kellett tenned nekem – és a gyakorlással is nehézségeim voltak. Néhány hét múlva Ricardo váratlanul visszatért, és én röpültem vissza hozzá gyakorolni, azonban ez már nem az az élmény volt mint korábban. Valami megváltozott. Akkor még azt hittem benne, de utólag úgy érzem hogy inkább bennem. Kaptam valamit a bandhában amit ott nem, ugyanakkor Ricardo is adott valamit amit itt nem kaptam meg. Hónapokig tartott ez a kettősség, a hét nagy részében a bandhában gyakoroltam, az utolsó napokban pedig mindig Ricardonál, közben folyamatosan őrlődtem, mert bárhol voltam hiányzott valami. Egyik hely sem volt az otthonom, mégis mindkettőhöz tartoztam. Végül te segítettél döntést hozni, amiért azóta is nagyon hálás vagyok, így lassan harmadik éve teljes jogú bandhásként koptatom a matracot.

BW: Három év szorgalmas gyakorlás után tavaly Te is tagja voltál a népes Mysore-i különítménynek. Hogy tetszett India? Milyen volt a Main Shalában gyakorolni, Guruji Sharath Jois-al?
Eszter: Huh, ezt nagyon nehéz lesz szavakba önteni. Teljesen beleszerettem Indiába, és valami olyat kaptam ott Mysoreban, ami alapjaiban változtatta meg a gyakorlásomat és az életemet is.
Nagyon különleges élethelyzetben indultam el Mysoreba, a férjemmel nem sokkal azelőtt hagytuk ott a korábbi hivatásunkat, és 15 év után először nem tudtam mit hoz a holnap. Addig ismeretlen nyitottsággal indultam útnak, minden benne volt a pakliban, az is, hogy többé nem jövünk haza.
A main shalaba lépni egy megvalósult álom volt, emlékszem az első gyakorlásom alatt végig a torkomban dobogott a szívem, mintha bármelyik pillanatban kiküldhettek volna a teremből. Mint utóbb kiderült, talán nem volt teljesen alaptalan az érzésem, mert Sharath-tal igen furán indult a viszonyunk 🙂 A legelső élményem vele kapcsolatban még az első órát megelőzően történt, a shala előtti lépcsőn vártam a bejutásra, és a mellettem lévő ablakon keresztül teljesen belefeledkezve bámultam az odabent gyakorlókat, mire egyszercsak a semmiből Sharath legkevésbé sem mosolygós feje jelent meg az ablakban és egyenesen nekem szegezve kiáltotta: “Don’t look!” Ezek után talán némileg érthető az első órán érzett izgalmam, ez azonban csak az út kezdete volt. Sharath első naptól kezdve különös figyelmet szentelt nekem, hiába gyakoroltunk egyszerre 80-nál is többen a shalaban, valahogy sosem mulasztotta el hogy az ászanáim kivitelezését kritizálja. Az első mysore óran odajött, és egy mély morgás kíséretében fele akkorára igazította a trikonászanában felvett terpeszemet, majd másnap a kis terpeszt látva rámkiáltott, hogy “Why are your legs so close? Who told you that??” Minden napra jutott valami hasonló élmény, míg a többiek ászanákat kaptak, addig én csak kifogásokat. Egyre gyűlt bennem a frusztráció, nem értettem mi a baj velem, amikor mindent úgy csinálok ahogy mondják, ahogy elvárják. Ez alatt a pár hét alatt egyre fogyott az erőm, fizikailag is egyre gyengébbnek éreztem magam, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan módon a gyakorlásom egyre erőteljesebb lett. Egyik reggel annyira fásultnak és kimerültnek éreztem magam, hogy úgy döntöttem nincs erőm ma is azt lesni mit hogyan kellene csinálnom, egész egyszerűen csak gyakorolni fogok, a magam módján, a magam örömére, a külvilágot teljesen kizárva. Hihetetlenül új élmény volt ez számomra, soha korábban nem sikerült így elmerülnöm a légzésben, a gyakorlásban! Attól a naptól kezdve valami megváltozott, csak később tudatosodott bennem, hogy többé nem volt gond mekkora terpeszt veszek fel, hogy állnak a karjaim és lábaim, vagy a szőnyegem melyik részén gyakorolok éppen. Sharath néha gyengéden megkocogtatta a lábfejemet, vagy a homlokomat, jelezvén hová fókuszáljam a tekintetemet, de többé nem kifogásolta az ászanáimat. Hihetetlen tanulság volt ez számomra a befelé figyelésről, és hogy mit is jelent a külvilág valódi kizárása. Ez az egyik legértékesebb tapasztalat amit odakint kaptam.
Ezzel persze még messze nem értek véget a mysore-i kalandjaim, de ha mindent el akarnék mesélni, azt hiszem a következő negyedév bandhája is én maradnék 😀

BW: Milyen volt a hazatérés csodaországból? Merthogy végülis hazajöttetek… és belevágtatok egy izgalmas projektbe! Ami nap mint nap elrepít titeket Mysore-ba… Hogy is volt ez?
Eszter: Hát igen, végülis hazajöttünk, amit bevallom, akkor nem is bántam. India nagyon intenzív élmény volt, a mindennapos gyakorlás pedig mindent a sokszorosára erősített, így a két hónap végére érzelmileg és fizikailag is a tűrőképességem határára jutottam. Nagyon fura volt hazaérni, addig nem is tűnt fel, hogy mennyi minden megváltozott, pontosabban hogy én mennyire megváltoztam. Mindent másképp láttam, mintha lelassult volna a világ, sokkal jobban el tudtam merülni az egyszerű részletekben, színekben, illatokban, mint bármikor korábban. Nyugodt voltam és pozitív, nem is értettem hogyan élhettem korábban másképp… Mysore viszont nagyon hiányzott, így az első napokban az odakint összeszokott kis kommunánkkal itthon is minden percet együtt töltöttünk, főzőcskéztünk, beszélgettünk, röviden mindent megtettünk hogy még egy kicsit Mysoreban érezhessük magunkat.
Azt hiszem negyedik napja voltunk itthon, mikor egy nagyon kedves barátunk azzal az ötlettel hívott fel minket, hogy vegyük át az egyik ismerősének az étkezdéjét. Nem is értettem honnan jött neki az ötlet, azt pedig még kevésbé, hogy minket mi villanyozott fel ezzel kapcsolatban, hiszen sosem foglalkoztunk hasonlóval, de a védikus asztrológia szerint megfelelő nap volt 🙂 így még aznap délután elmentünk terepszemlére, és egy hét múlva már az ügyvédnél ültünk. Lett egy éttermünk. Ez volt a dolog egyszerű része, az igazi munka ezután következett: szó szerint egyik napról a másikra vettük át az üzemeltetést, nem volt koncepciónk, csak nyitvatartási időnk és örökölt törzsvendégeink, akik elvárták a megszokott rendet. Belevetettük magunkat a munkába, tanultunk, beszélgettünk, ötleteltünk, sok sok emberrel megismerkedtünk, majd közel 4 hónap után úgy döntöttünk, ideje a saját képünkre formálni a helyet. Két hetet terveztünk az átalakításra, közel két hónap lett belőle. Eredetileg csak egy kis festést és válaszfalbontást terveztünk, de menet közben egymást érték az ötletek. újabb és újabb projektekbe fogtunk bele, aminek valószínűleg máig nem lett volna vége, ha nem köszönt be az ősz, de megérte. A végeredménnyel mindannyian elégedettek voltunk, végre olyan helyet sikerült kialakítanunk, ahová jólesik belépni, ahol jó lenni, időt tölteni, szellős, tágas, kényelmes, és mégis barátságos. Szerettünk volna kitörni az örökölt szerepből, hiszen mi nem egy éttermet szeretnénk üzemeltetni, hanem egy közösséget kialakítani, aminek persze az étel is fontos része. A koncepciónk folyamatosan fejlődik, mindig ötletelünk, és úgy alakítjuk az üzletmenetet, hogy mindig legyen lehetőségünk egy jó ötletet megvalósítani. Mindhárman bízunk az univerzumban, és hisszük, hogy valami jót sikerül itt teremtenünk.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Eszter: Nehéz kérdés, mindkettőből nagyon sok van 🙂 alapvetően azokat az ászanákat szeretem, amik a testközéptől kifelé törekedve nyújtják a testet, a karok és lábak ellentétes irányban nyúlnak – azt hiszem ezek a kimondottan helyigényes ászanák 🙂 Az egyik legkedvencebb ászanám mindigis a Janu Sirsasana volt, ebből is az A verzió, talán mert ez volt az első ászana aminek a fizikai hatását megéreztem. Mielőtt gyakorolni kezdtem volna, több mint 10 évig bringáztam, ami elég merevvé tette a derekamat – és akkor még a sok elfojtott érzelemről nem is beszéltünk – úgyhogy életem egyik nagy pillanata volt, mikor először éreztem, hogy Janu A-ban valami megmozdult deréktájt. A Sirsasanat is nagyon szeretem, pedig megszenvedtem vele annak idején, nagyon sokáig tartott amíg el mertem rugaszkodni a földtől, hogy akárcsak zsugor-fejenállásban megálljak. Mostanában pedig kimondottan nagy kedvencem lett a hátrahajlítás, mert hihetetlen hatással van rám, olyan érzéseket szabadít fel bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Ami kihívást jelent, az minden ami ezeknek az ellentéte: nem kedvelem az összegömbölyödő ászanákat, sem a csavarásokat, alapvetően semmi olyan pózt, ami a has-mellkas tákékot “beszorítja”. Ezeket az ászanákat nagyon nehezen tudom kivitelezni, sokszor fáj a gyomrom, a mellkasom, van hogy fulladok, vagy épp hányingerem van, szóval nem vagyunk jóban. Sok évig a rettegett Uttita Hasta jelentette a legnagyobb kihívást, biztosra vettem, hogy itt örökre megfeneklettem, hogy sosem leszek képes nyújtott lábon állni, és a fejemet a térdemhez érinteni, de amióta kicsit nyúlt a derekam, és erősödött a bandhám 😉 barátok lettünk. Most a Supta Kurmasanaval küzdök a legtöbbet, ami azért is érdekes, mert egy évvel ezelőtt ez az ászana sokkal kényelmesebb volt, mint most. Több esetben jártam már így, hogy egy magabiztosan és kényelmesen végzett ászana máról holnapra egyszerűen “eltűnt” – látszólag semmi nem történt, nem sérültem meg, nem volt semmi fizikai akadálya, mégsem tudtam többé fölvenni. Az első ilyen esetnél nagyon kétségbeestem, hónapokig próbáltam rájönni, hogy mi történt, mit csinálok hirtelen rosszul. de lassan el kellett fogadnom, hogy semmit. Egyszerűen egy szinttel lejjebb jutottunk. Úgy képzelem olyan ez mint hagymát hámozni, az első réteg lefejtése után jön a következő, és a következő, és a következő..úgyhogy egy ideje próbálok sehol sem túlságosan elkényelmesedni, talán így kevésbé lesz megrázó a következő réteg

BW: Eszter! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Eszter: Ez végre egy nagyon egyszerű kérdés, a Mula-bandha! Előszöris azért, mert vele küzdöttem a legtöbbet, mire biztos kapcsolatot tudtunk kialakítani, hónapokig hittem hogy már ismerjük egymást, tudom, hogy mikor aktív és mikor nem, de egyszer a kényelmes ászanákkal együtt ő is elhagyott. Mindent előről kellett kezdenem, az alapoktól, mintha sosem lett volna izomzáram, és ez elég hosszú út volt. Cserébe viszont egy életre megismertük egymást. úgyhogy remélem most már töretlen marad a szerelmünk 🙂
Másodszor pedig pontosan azért, mert ilyen hosszú utat csak a Mula Bandhámmal tettem meg, így a mai napig ő az egyetlen, akinek a létezéséről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve 🙂

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Eszter: Öt év múlva? Hát ez elég hosszú idô, és figyelembe véve, mit feleltem volna erre öt évvel ezelőtt, azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy fogalmam sincs…mindenesetre ma úgy képzelem, hogy addigra lényegesen jobban ismerem majd saját magam, a lehetőségeimet és a korlátaimat, jobban látom majd hogy működik a világ, és hol az én helyem benne. Mondanám, hogy azt remélem öt év múlva a mindennapos gyakorlás nem jelent majd ekkora kihívást, de azt hiszem valójában én leszek az, aki akkor már másképp fog reagálni a kihívásokra. Talán addigra én is megértem azt, amit a már most sokaktól hallok, hogy valójában nincs mitől félni. Igen, ez a terv, de kérdezz meg újra, öt év múlva.

BW: Köszönöm az interjút!

*Nyersevő

Az út Mysore-ba, rázós lesz…

And Dani

Csillagidő: -307944.0

Föld bolygó…. azt hiszem (bár sokszor nem tudtam hol vagyunk, akár a Klingon is lehetne)
Vigyázat, ez most hosszú lesz.
Annyira bejött ez az írósdi, hogy folytatom, sokat segít abban, hogy jobb legyek. Jobban Én legyek, és hogy tisztábban legyek magammal. De most csak mesélek, semmi bölcsesség.
Szóval hogyan jutottunk el Mysore-ba: Először is az időutazást követően ugye miután asszem több mint 30 órát töltöttünk különböző járműveken földön és levegőben, megérkeztünk Bangalore-ba. Itt szállt re a repcsi, a második. Na hát igen itt szembesültem azzal, hogy már nem vagyunk Európában, és ekkor én nagyon jól tudtam, hogy valahova megyünk messzire ami tök ellenkező irányba lesz azzal ahol utána egy hónapig leszünk, és még nincsen semmilyen jegyünk se vonatra se buszra, a taxi meg szóba se jöhet mert túl messzire megyünk. Plusz még ugye itt volt a pénz válság (ez amúgy még tart most is, de nem olyan durva). India vezetősége egyik napról a másikra úgy döntött, hogy a két legnagyobb címletet egész egyszerűen visszakéri, és ha abból túl sok van nálad és nem tudod igazolni honnan és hogyan jutottál hozzá, akkor jól megnéznek maguknak. (Talán még egy lehetőségük volt az embereknek, hogy leadózzák vagy ilyesmi, de igazából nem tudom.) És mindez azzal jár hogy egy ember egy nap csak X mennyiségű pénzt vehet fel meg válthat és X=nagyon kevés. Tehát az automatákba nincs pénz, váltani lehet ugyan pár helyen, de maximum keveset és amit ott kapsz pénzt az a legújabb legnagyobb címlet (amúgy nagyon szépi :)) amivel nem nagyon tudsz fizetni mert nem tudnak visszaadni. MI felkészültünk, hoztunk többféle manit magunkkal, meg bankkártyát mindketten azon is manival és még egy pár mantrát elmormoltunk, hogy legyen elég rupink amire éppen kell. Hát ez így lett, mindig csak annyi volt amennyi éppen kellett 😀
Szóval ott állunk a reptérnél, azt szerencsére sikerült leszervezni, hogy a bazi nagy csomagjainkat elvigyék előttünk Mysore-ba. Még a reptéren gyorsan, bőrönd kinyit, télikabát berak, szandi kivesz aztán uzsgyi (meg persze az utazós fertőtlenítő-szettem, ami nélkül egy lépést nem mozdulok) Meg is találjuk a Mr. Daniel WELCOME TO MYSORE feliratot egy ilyen egzotikus fószernél és én közben reménykedem, hogy a csomikákat valóban oda viszi ahova mondja és mikor visszaérünk valóban ott lesznek mindenféle tartalommal amivel megtöltöttük. Igen ez egy komoly gyakorlat! Nekem mint igazán vérből gyanakodó és velejéig bizalmatlan magyar leánynak. Nekem aki ezt hozza otthonról, benne van a földünkbe (azt hiszem a pesti földbe méginkább) és véremmé vált. Engedd el…. aha, de benne van a jógamatracom ami bejárta velem a világot…. Engedd el…… jó jó, de a kedvenc cicanacim….Engedd el… de a télikabátom…… ENGEDD MÁR EL!!! ok jó lesz ez! Gondolatban vizualizálom ahogy mindent megkapunk szépen rendben. A fószer elhajt. Sóhaj, indulhatunk.
Mi meg ott állunk egy-egy nagyon cuki hátizsákkal, pár napra való ruhával és kb 4,5 zacskó az útról megmaradt ropival. Keressük meg a buszt. Az út közepén napozó kóbor kutyák, dudáló autók, gyönyörű színekbe öltözött nők, meg csadoros is van jópár, és egzotikus emberek mindenfele hawaii papucsban (ezt nem rég tudtam meg hogy így hívják), meg sok sok busz. Az emberek akiket Dani megkérdez amolyan kaller-kinézetűek, és meglepetésemre nagyon segítőkészek (otthon nem ez jellemző rájuk), megmutatják hol a busz, felszállunk.

1

Kifizetjük a jegyet, elindulunk, röpke másfél óra és bent is vagyunk a városban. Egy bazi nagy buszpályaudvarra tartunk amely Majestic névre hallgat. Út közben nézelődök, figyelem a forgalom egészen fura és kívülről nagyon félelmetes áramlását. Végig ez az érzésem: Most megy neki! Nem, most, vagyis most. Uram atyám majdnem neki ment… Kicsit hangos kicsit félelmetes, de nagyon szuper kis izgalommal tölt el. Majd megkérdezem Danit, hogy oké oké, megyünk a városba, de ugyan honnan mivel és hova és mikor érünk oda? Az én édesem, nagyon szeretne vonatozni Indiában, és közli, hogy a vasútállomás csak pár percre van gyalog a buszpályaudvartól.. Egy pillanatra feláll a szőr a hátamon, (na jó valójában most is) mert tudom, hogy vonatozni Indiába nem egy leányálom, de bízom a férjemben, és majd ő vigyáz rám, követem bárhová. Ő nagyon szeretne vonatozni, én meg tudom, hogy csak azért félek tőle mert még nem próbáltam és nem tudom, hogy mire számítsak. Valamiért ez a bizonytalanság elég nagy félelemmel tölt el szinte minden élethelyzetben, és ilyenkor jönnek ilyen bórzasztóan irreális gondolataim, mint például, hogy biztosan mindenki azon a vonaton (amit még nem tudunk hogy melyik és megy-e és lesz-e jegyünk) már most azt várja hogy mi felszálljunk és majd jól kirabolnak, meg kiraknak a préri közepén meg ilyenek… Tök para ilyen gondolatokkal menni az ismeretlenbe. De szerencsére nem tudok ebbe elmélyülni igazán mert megérkezünk. Közben besötétedett. Leszállunk a buszról, és halvány lila gőzöm sincs hogy hol vagyunk (ez egyébként nem egy ritka jelenség, általában nem tudom hogy hol vagyok) Mindenfelé klingonok (róluk azt kell tudni, hogy csúnyák és hangosak és nem tisztelik az intim szférádat). Este minden sokkal de sokkal félelmetesebb. Belekapaszkodom Daniba, összeszorítom a fogam és reménykedem, hogy nem ragad magával a hömpölygő tömeg, próbálok láthatatlanná válni, hamár teleportálni nem tudok. Ő elvileg tudja hol vagyunk és hova tartunk, a magabiztossága nagyon sokat segít abban, hogy ne essek kétségbe az ilyen komfortzónámon kívüli helyzetekben. Átsuhanunk egy aluljárón is ami egészen emlékeztet a Blahára, ez furamód némiképp megnyugtat. Majd meglátjuk végre a várva várt vasútállomást. Hát ez olyan vasútállomás kinézetű, csak az emberek vannak nagyon nagyon sokan. És sokan közülük fekszenek, ülnek, vacsoráznak a kövezeten, megfáradva a mindennapok harcaiban várják, hogy továbbállhassanak. A következő órában rájövök, hogy ez itt nem is olyan egyszerű. Itt a vonatra sokan hónapokkal előbb megveszik a jegyet. Mi is próbáltuk még otthon, de ha nincs indiai telefonszámod és indiai bankod akkor esélyed se nagyon van. Szóval beálltunk valami sorszerűségbe, minden ki volt írva(jeee), de csak tamilul (óóó 🙁 ). Én nagyon jól tudok nyomakodni, valamiért olyan kis kicsi vagyok, hogy az emberek észre se veszik ha előre nyomulok, úgyhogy csináltam Daninak helyet. Az, hogy megtegyünk kb 2 métert és az egyik ilyen ablakhoz lépjünk ahol feltehetőleg valami ügyfélszolgálat jellegű dolog zajlik, kellett vagy 15 perc. Na ott vagyunk. Dani tud vele beszélni, kézzel, lábbal, indiai angolul, közben érzem a tekinteteket magamon, de nem rosszallóak, inkább csak nem értik, hogy mit keresek én itt, mégis melyik világból, melyik bolygóközi járattal érkeztem pont most pont ide? Volt egy kósza gondolatom, hogy kiállok a “sorból” mert az intim szférám eléggé elkezdett hiányozni. Megfordultam, de világító szemek sokasága tapadt rám hirtelen. Na jó maradok Danival, mindenkinek jobb lesz. Kiderült, hogy van még hely arra a vonatra amivel menni akartunk ami nem innen megy, hanem 20 percre innen egy másik állomásról. Az is kiderült, hogy nincs a legfelsőbb osztályon hely se (egyébként ezen a vonaton eleve nincs is legfelsőbb osztály) úgyhogy mondtam Daninak, hogy ….(sóhaj) persze vonatozzunk 🙂 (én biztos nem megyek vissza a buszpályaudvarra). Mire megtárgyaltuk, hogy de jó lesz vonatozni, az ügyfélszolga szublimált…. Mellettünk egy szemmel láthatóan másik dologgal foglalkozó ablak volt ahol nem volt olyan tumultus, én a kettő között álltam, mondtam Dani, cseréljünk helyet kérdezd meg ezt a másik fószert, hátha segít. Átnyomtuk magunkat egymáson és segített. Egyébként itt mindenki annyira de annyira segítőkész, hogy komolyan néha eldobom az agyam. Itt ha mosolyogsz, visszamosolyognak, és nem úgy néznek rád mint egy félőrültre. A muki adott nekünk papírt, töltsük ki. Kitöltöttük. Jegyet akarunk Tiruvannámalajba. Oké no para, adom a jegyet, adjátok a manit, mondta, és adott jegyet az azon a vonaton lévő legmagasabb osztályra (belül, nemhogy egy kő, egy egész hegyecske gördült le a kicsi szívemről). Mostmár aztán jöhet bármi, nekünk van jegyünk 😀 Volt még időnk, úgyhogy kerestünk ennivalót. Hát ez Indiában mindig lutri, csak PURE VEG helyekre szabad menni, és jobb vigyázni.

pure veg

Beültünk egy népszerűnek látszó, szuterénben fekvő kis helyre, illetve beálltunk a sorba. Valaki a nagy pénzét akarta felváltani, valaki zacskót akart szerezni, valaki meg éhes volt mint mi. Jó, Danikám kérj nekem egy jó dószát, addig leülök, megpróbálom feldolgozni az elmúlt röpke 2 órában történteket.
Jön Dani és a dósza, gondosan lefertőtlenítem mindkettőnk kezét, (van kanál is, de nem kockáztatunk) mostmár ehetünk. Nagyon finom, persze rohadt csípős a csatni, a szambar is meg a harmadik is ami nem tudom mi. Ja és a dószában is van egy csiliréteg, meg a töltelékben is fel fel bukkannak erősebb fajtájú paprikák. De tényleg finom. Megveregetjük a vállunkat, hogy jó helyre jöttünk. Ennyi csilit a bacik se bírnak ki. A következő program, hogy átjussunk a vasútállomásra ahonnan a vonatka indul. Dani rám néz és fel sem teszi a kérdést, az arcomra van írva, hogy nem sétálunk hanem riksázunk. Az első riksázás, persze a normál ár többszöröséért (utólag már világos, hogy átvertek, de még nem álltunk át, még nem tudunk úgy alkudni). Én meg össze teszem a két kezem, hogy nem kell sétálni. A hűvös menetszél egy kicsit csillapítja a kavargó gondolataimat és a gyomromban hatalmi harcot vívó csilik összecsapását.

Riksa

Megérkezünk, az állítólagos vasútállomásra, körbenézünk. Többször meg kell bizonyosodnunk arról, hogy jó helyen vagyunk, mert az elménk, már másik dimenzióban van, teret váltottunk, nem tudom, hogy a melegtől, a sok utazástól, vagy a csilitől, de még valamiféle zene is felcsendül bennem. Még van időnk, úgyhogy kicsit sétálunk, szerzünk egy indiai telókártyát, amin net is van és valami nevetséges áron jutunk hozzá, egy ilyen telefonos garázsboltba. Eltöltünk ott is vagy fél órát, mert a teló amit Dani hozott nem működik, folyton lefagy pedig nincs hideg (nem a jó amit használ itthon, hanem egy másik amit régen használt, mert egyik sem dualsim-es és kell hogy elérjék a magyar számán is). Indiát nem bírja a Sony. Ott ül egy nő akivel pár szót beszélgetek. Értetlenül néz “Hungary???” mondom hogy EUROPE, mondja, hogy “ohhh”. Kérdezi, hogy munka miatt jöttünk? Mondom, hogy nem turisták vagyunk, utána nincs több kérdése… Ekkor eszembe jut a zene amit mostmár egyre erősebben hallok, és rájövök, hogy nem hallucináció, hanem az utcáról szól. Olyan utcabál féleség van egy kis utcában, de valami irreálisan sok hangfallal. Dani mint a hangok és hangtechnikák nagy ismerője elképed és röhög, én meg mondom, “igen jó nagy”. Visszaindulunk a vasútállomásra.

Dobai Dani

A következő pár órát még eltébláboljuk, mire jön a vonat (20 perc késés, akár otthon) ki is írják melyik vágányra, pont odaérünk, felszállunk. Én aztán nem számítottam semmi jóra eleget utaztam a MÁV különböző nosztalgiajáratain. Hát …. jól tettem…. Nem tudom milyen lehet az alacsonyabb osztály, de ez sem piskóta. Ilyen fekvős helyjegyünk van, és egy csapat kallerra akadunk akik megmutatják hol fogunk aludni ma éjjel. Őszinte leszek, pontosan olyan volt mint a Budapest-Belgrád vonat csak itt több volt a csótány. Én komolyan mondom, hogy egy percet nem aludtam!.(egyébként a belgrádi vonalon se) Szörnyű hangos, mert valamiért itt a vonatokon folyton nyomatják a hajókürtöt, vagy vonat dudát vagy nem tudom mi a neve. És én meg a csótik, egyszerűen nem tudunk barik lenni, én egyszerűen utálom őket (igazából egyet láttam sétafikálni de onnantól kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy meg akar enni engem!). Hát én gondolatban már megírtam egy könyvet, a végrendeletemet, elmondtam párszor (párszázszor) néhány mantrát, a szorzótáblát, a Himnuszt, és megpróbáltam felidézni a leghaszontalanabb információkat amik elmém birtokában vannak (ez utóbbi elég szórakoztató volt). Majd megszólalt a megváltó ébresztő hangja, Dani telója. Hát ő olyan mélyen aludt szembe (mindketten fent), hogy akrobatikus tudásomat összeszedve, kapaszkodva mindenbe ami kicsit is stabilnak tűnik, kicsit meg kellett rugdosnom, hogy felébredjen és kikapcsolja telót.
Megérkeztünk. Dani rámnéz. Igen riksa! Irány az ashram, ahol pár napot töltünk.
Hajnal van. Minden nyugodt, alig van valaki az utcán. Megérkezünk az ashramhoz ahol valami fantasztikus nyugalom árad szét. A nők sepregetnek, ébredezik mindenki, és lassan elkezdi végezni mindennapi dolgát. Csodák csodájára kapunk egy szobakulcsot is, amiért én annyira hálás vagyok, hogy ha nem lennék ennyire kimerült akkor agyonpuszilgatnám a kedves urat aki fogad minket (nagyon jó, hogy túl fáradt voltam). Megkeressük szépen a szobánkat és meg is találjuk. Kaptunk egy gyönyörűséges, fantasztikusan tiszta, fürdőszobával felszerelt egyágyas(!) szobát. Összekucorodunk a kis ágyon és álomba szuszogom magam. Reggel aztán az ügyintéző aki tényleg szobákat oszt és regisztrál minket, az nevetve mondja, hogy ad egy franciaágyas szobát nekünk. Annyira de annyira kedves, hogy úgy érzem, már ezért a találkozásért megérte ez a hosszú út. Ismerteti a napirendet, majd utunkra bocsájt minket.

R. Maharisi
Egyszerűen nem tudom szavakba önteni amit Tiruvannámalajban, az Arunachala hegy lábánál, Ramana Maharsi ashramjában lehet érezni. Szerintem ilyen lehet a Vulkán bolygó is. Az ember akiről az ashram el van nevezve annyira erősen jó, és annyira szuperkirályul tiszta lélek, hogy érzed, nincs mese. Ott, egyszerűen érzed ezt a fura erőt, amitől azt is érzed, hogy jobb ember vagy egy kicsit csak attól, hogy ott vagy, magadbaszívod az ottani levegővel, és megeszed a finom étellel amit szeretettel adnak neked. Meg azt is érzed, hogy nem fontos semmi, csak az hogy béke legyen a világban, és béke legyen benned is. Az itt eltöltött 3 nap annyira durván beleégett a lelkembe, hogy szerintem még a következő életemben is emlékezni fogok rá. Nem arra amit csináltunk, hanem az érzésre. Valójában semmi nem történ az ég egy adta világon. Hallgattunk gyerekeket és férfiakat mantrákat énekelni, és láttunk rengeteg embert aki ide zarándokol. Láttam egy nőt aki egyedül állt és egy hegynek énekelt olyan átéléssel, mintha csak a gyermekének énekelne hogy megnyugodjék (és ez nem töltött el semmilyen bizarr érzéssel). Voltunk egy barlangban ahol Ramana Maharsi 7 évet meditált, ahol csak attól, hogy ott vagyok, életem legkomolyabb koncentrációja tört rám, már már majdnem nevezhetném meditációnak. Mindkettőnkre nagyon nagy hatással volt az itt eltöltött idő. Dani szemében a csillogás elképesztő, azóta is tart nála.

Om Arunachala Om

Innen is el kellett indulnunk, persze nem tudtuk hogy jutunk Mysore-ba….. Találtunk egy utazási irodát, nem messze az ashramtól (gyakorlatilag egy ólban kialakított iroda).
Dani
Két napba telt mire sikerült buszjegyet intéznünk, vállvetve a utazási iroda főnökével, megharcolva egy makacs nyomtatóval. De végig biztatott minket, hogy no para mert Volvo… Hát gondoltuk, oké, Volvo, de ez vajon miért fontos. Végül sikerült, foglaltunk buszjegyet, hát én a vonat után már tényleg elvárások nélkül indultam a férjecském oldalán neki a nagy útnak, elvégre azt is túléltem, nem? 🙂
Irány a buszpályaudvar. A nyugodalmas zen-ből belecsöppentünk az elképesztő kÁosZbA. Buszok dudálnak egyfolytában, miközben emberek próbálják túlüvölteni, átláthatatlan az egész és sehol egy tábla vagy valami. Irány egy kaller kinézetű, biztos segít. Segít. Annyit mond “woter, woter” amire megfejtem, hogy onnan megy a busz ahol a watert árulják (talán). Közben vélhetően hermafroditák kis táborába futunk. Na ez az egyik ilyen feleslegesnek tűnő infó ami a fejemben van és a vonaton is eszembe jutott… hogy én egyszer láttam egy ismeretterjesztő filmet a hermafroditákról, és arról, hogy Indiában még tisztelik is őket. Hát még élőbe nem láttam ilyen jelenést, annyira meglepődtünk tőlük, hogy egy mukkot nem tudtunk mondani mikor hozzánk beszéltek.
Buszpályaudvar
Sokkolva állunk egy samosa árus és a “woter” között várva a Volvót, de valójában dunsztunk sincs hogy hogyan ismerjük majd fel. Itt a buszok vagy felismerhetetlenségig ki vannak dekorálva, vagy felismerhetetlenségig szét vannak szedve (értsd: se ablak, se ajtó, a horpadások tartják össze). Állunk várunk, majd Dani megszólal, “Ott van!”
És tényleg, mintha a mennyből érkezett volna a hófehér csodabusz. A VOLVO. Szinte vízszintesig dönthető ülésekkel, és légkondival, és ajándék vízzel 🙂 mint egy álom. Ezzel döcögünk el Bangalore-ig, hol utakon, hol utak nélkül. Onnan pedig egy másik majdnem menő busszal Mysore-ba. Ez már tulajdonképpen egy kellemes kis (12 órás) kiruccanásnak tűnt az eddigiekhez képest.
Így utólag visszatekintve, igazán örülök, hogy ennyi mindent sikerült megtapasztalnunk ilyen rövid idő alatt(ugyan még van mit feldolgozni), és büszke is vagyok magamra, hogy ilyen jól viseltem (anya büszke lehetsz rám te is, nem hisztiztem sokat). Ez volt a rövid (hosszú) története kalandos utunknak Mysore-ba, számomra pedig kirándulás a félelmek kicsiny boltjába, ami igazából, tényleg csak a fejemben létezik. Ezt tudom. Tudom az eszemmel és a lelkemmel is, mégis, annyira de annyira nehéz felül kerekedni rajta. Minden bizonytalan helyzetben jön a sötét köd ami elönti a gondolataimat. És már ugyan egyre jobb és jobb vagyok a tudatos “nem engedem magam át a régi berögződéseknek” dologban, de mégis vannak olyan szituk amikor igenis félek, nem vagyok ura a helyzetnek és gyenge vagyok. Ezt nagyon nehéz elfogadnom. De azt hiszem ezzel kell szembenéznem ahhoz, hogy továbbfejlődjek. Talán egyszer a csótikkal is összebarátkozom 🙂

Indiába? Egy hónapra? Minek?

Dani és Ani

Most megpróbálom megosztani veletek az itt töltött napokat, élményeket, tapasztalatokat, meg ilyeneket…. Na jó, másról van szó. Őszintén igazából csak azt érzem, hogy akkor maradok épeszű, ha kiírom, leírom, megosztom, elmondom, lerajzolom, elénekelem és bármi ami segít megélni és feldolgozni azt a rengeteg színes szagos, intenzív, csodálatos, nagyszerű dolgot ami itt ér engem. Amiben biztos vagyok, hogy belőlem ilyen dolgokat vált ki India, és a mindennapos gyakorlás (nem csak ászanákról((fizikai gyakorlás)) van szó!) ez a kettő együtt kicsit (nagyon) feszegeti a határaimat minden téren. Ez talán nem törvényszerű, de legutóbb is és most is ez van, és sok barátom beszámol hasonlóról egy-egy ilyen utazás után és közben. Mindig Govinda Kai szavai csengenek ilyenkor a fülemben, aki rendszeresen gyakorol jógát vagy bármi spiri cuccot az talán megérti: “Egy nap gyakorlás Indiában felér egy hónap otthoni gyakorlással.” Hát igen, pont annyira fáj, annyira örömteli, annyira sikerül minden, és annyira romlik el egy nap alatt mint otthon egy hónap alatt.

Na szóval elkezdem valahol a storyt. Megérkeztünk Indiába. Első dolgok amikkel itt szembesülök:

Huck Ani

MELEG: először is decemberben itt nagyon meleg van, sokkal melegebb mint otthon (30 fok), és anyukám azt mondta hozzak kabátot mert útközbe kell az (nem kellett) meg hazafele is jó lesz az a hidegbe (meglátjuk) és én szót fogadtam…Elég nagy herce hurcákat okozva a bazi nagy téli kabáttal. (Danny Dobai is hozott, ő is jó gyerek) Bocs anya, te vagy a legjobb, leggondoskodóbb, de legközelebb nem biztos hogy hozom a kabátot. Indiába be kell öltözni a nőknek, ha nem akarnak feltűnést kelteni (nem télikabátba de azért rendesen).

Tehát vázolom a helyzetet; rohadt meleg van és izzadsz, cipeled a télikabátot, túl vagy egy időeltolódáson, amit legalábbis egy durva időutazásnak éltél meg, nem érted a napszakot a nyelvet, és hogy mit bámulnak annyira az emberek rajtad.

Ani

NŐ: aztán rájövök, hogy nő vagyok és szőke. Ekkor átfut az agyamon, hogy miért nem fogadtam el anno 10 évvel ezelőtt hogy a szőke tincseim barnába hajlanak (azóta is ragaszkodom a szőkeségemhez, ez volt az első pillanat, hogy felmerült bennem a kétely) és még ráadásul egy nagy darabot ki is nyírtam a világító fejemből, amit itt aztán végképp nem ért senki. Ilyen lényt még nem láttak. A másik dolog, hogy ha valamit el kell intézni, az csakis Daninak megy. Nagy nehezen összeszedem a bátorságomat, hogy mondjuk vegyek valamit, vagy megkérdezzek valakitől valamit. A reakció a következő: 1. nem érti mit mondok és zavartan néz VAGY érti mit mondok és zavartan néz 2. A Danira néz zavartan, hogy én mit akarok, és miért nem ő kérdezi. Hát ez elsőre fura. Meg másodjára is, aztán már nem szólalok meg inkább.

De itt álljunk meg egy pillanatra. Valamiért ez a dolog nagyon nagyon erősen jó érzéssel tölt el. Igen, az hogy nőként nekem itt igenis nőnek kell kinéznem (szoknyát veszek, és csilingelő ékszereket és csillogó bigyókat ragasztok magamra és még élvezem is) és funkcionálnom, az ad egy nagyon nagy megnyugvást amit azelőtt otthon soha nem tapasztaltam (mert én erős nő vagyok…na persze). Valahogy helyre kerülünk ettől. Daninak nyilván férfiként kell viselkednie, hogy mondjuk ne haljunk éhen s legyen hol aludnunk 😀 És istenem micsoda férfi a férjem! <3 Mindent elintéz, mindig, lehet rá számítani, nem hagyja el magát és mindig kitalál valamit hogy valahogy megmeneküljünk a húzós helyzetekből. Erről megintcsak Govi szavai jutnak eszembe: “A jógás pároknak nagyon nehéz, mert a jóga annyira kiegyensúlyozza a női és a férfi oldalt az emberben, hogy egy idő után túl egyformák lesznek és csak barátaivá válnak egymásnak” Kicsit azt érzem, hogy otthon ehhez még jógázni sem kell. Eltorzultak a szerepek, és én elképesztően szerencsés vagyok azért, hogy a világ másik felén ilyen dózisban tapasztalhatom meg a másik oldalt. Ahol a nők nők, és a férfiak férfiak, és nem uralkodás és elnyomás érződik, egyszerűen mindenki tudja hol a helye. (Persze otthon is ismerek végtelenül normális családokat ahol ugyanez megvan de sajnos az én ismertségi körömben ez a kevesebb.)

a3

DHARMA: Hát ez a sztori, ez, ez, ez sokmindent elmond. És akkor megérkeztünk Mysore-ba (az előtte lévő dolgokat majd máskor elmesélem). Szóval Adott Ani és Dani, azaz MI akik egy SZAR motorral próbálnak eljutni A-ból B-be(B ismeretlen). És adott Kiran akit még sose láttunk, átutaltunk neki egy rakás pénzt és nem találjuk, és nincs meg a száma, és adott Appi a rikshás (ami valójában egy Tuk-Tuk) akinél minden csomagunk van felhalmozva a kis járműre. Kerengünk körbe a városrészen ahol gondoljuk, hogy lakni fogunk, de egyszerűen nem találjuk a címet amit kaptunk. A rikshások általában nem tudják a címeket, csak úgy mennek aztán a forgalom valahogy odasodorja őket ahova az utas akar menni. Persze Kiran száma nincs meg, Appi alig beszél angolul, mi meg folyton lerohadunk valahol. MI furcsamód nyugodtak vagyunk (ez azt jelenti hogy Dani nyugodt, ezért én is 🙂 ) Appi elkezd telefonálgatni, és láss csodát, Kiran előkerül. A történet egyszerű, Kiran egy ügynök és egy kicsit nyomi és rossz címet adott meg nekünk, azért kellett rá várni, mert az előttünk lakók nem hagyták el időben a házat és mocskot is hagytak (nagyon nagy mocskot) és a háziakkal is meg velük is kellett veszekedni. Megérkeztünk, betettük a csomagjainkat, és elhagytuk a házat amíg kitakarítanak. Elvoltunk jó sok órán keresztül, ettünk, bevásároltunk, sétáltunk… Visszaértünk. A takarítók még nem végeztek (nem csodálom amúgy). Ekkor a háziasszonyka mondta, hogy menjünk be az ő lakrészükbe amíg végeznek (alul ők laknak, felül MI, meg egy lány egy másik lakrészben aki egyedül van itt már 3. hónapja és ezért szeret nagyon rövid idő alatt nagyon sokat beszélni). Beülünk. Kérünk teát? Kérünk. Közben megsúgom Daninak a titkot amit nyilván még nem vett észre. A háziak keresztények. Szembe az utolsó vacsora, és Jézuska, és mindenféle hímzett ima körös körül, de amolyan indiai módra. Még sose láttunk ilyet, úgyhogy jól körbenézünk. Közben Hilda hozza a finom chai teát nekünk, a legszebb csészéjébe és mosolyog és mesél és kérdez.

És neked mi a DHARMÁD?

Bizonyára sokaknak van róla fogalma, hogy ez mi ez, de ebben a kontextusban ez valami ilyesmit jelent: “Az emberre fejlettsége, adottságai, helyzete miatt más és más egyéni dharma hárul. Saját dharmája egyben kötelessége. Vannak egyetemes általános érvényű dharmák, de vannak személyre szabott egyéni dharmák is, amelyek az egyén tehetségéhez, egyéniségéhez, társadalmi helyzetéhez mérten feladatokat szabnak rá. A Dharma útját járva az egyén, hajlamától, jellemétől, képességeitől függően elindul a törvény szabta úton. A hindu filozófiai rendszer és vallás azt tartja, hogy az ember egyéni dharmáihoz igazodva csatlakozhat leginkább az általános erkölcsi alapelv követelményeihez, azok parancsait beteljesítve juthat el az egységes világtörvény megismeréséhez.”
Valójában a munkánkat kérdezte persze, de itt ez is mást jelent. Az emberek itt feltételezik, hogy a másik emberek a helyükön vannak és azt csinálják az életben ami a feladatuk, amiben kiteljesedhetnek, és nem ébrednek fel életük derekán azzal a gondolattal, hogy úr isten, mit keresek én itt vagy ott, ezen vagy azon a munkahelyen. Egyrészt megelégednek azzal amijük van, amit az élet ad nekik, másrészt olyan hivatást, dharmát végeznek ami a lényüknek megfelelő, amiben kiteljesednek, ahol önmaguk lehetnek. Pl (na jó ez szélsőséges példa lehet hogy csak bolond, de) van egy vigyorgó bácsi aki egész nap vigyorog és kéreget, és akkor is boldog az arca ha nem vigyorog és nem kéreget, és ha semmit nem kap még akkor is. És van egy kókuszárus (akiről egy videót is megosztottam) hát ő nem bolond és mégis boldog egész nap, mindennap. Nyugodt és örömmel végzi a munkáját tényleg minden nap.
Talán ez most így elképzelhetetlen, de azért képzeld el, hogy nyugodt, elégedett, igazán nő/férfi vagy aki a helyén van egész nap minden nap.

Neked mi a DHARMÁD?

Olvasónapló: Az egó darabokra töréséről

yogi_s

Egy legendás történet KÓNGANAVAR Sziddháról Pal Pandian Sziddhák, az alapok mesterei (ford.: Kasza Borbála) című, frissen megjelent könyvéből:

 

Kónganavar Sziddha már fiatalon komolyan vette a vezeklést, más néven tapaszt, melynek eredményeképp több sziddhi, különleges képesség birtokába jutott.

Egyszer, amint a közeli erdőben sétált, egy feje fölött repülő daru ürüléke landolt a fején. Kónganavar felpillantott a darura és a harmadik szemével azonnal hamuvá égette, majd folytatta az útját.
Ezekben az időkben, ha zarándokok ételért koldultak, a családfenntartók szívesen adtak nekik. Egyszer Kónganavar Sziddha egy faluba érkezett, megállt egy ház előtt és koldulótálkáját nyújtva így kiáltott:
– Egy Sziddha érkezett. Ajánljatok fel neki némi eleséget.
Nem érkezett válasz. Továbbra is a kapuban állva még egyszer felkiáltott:
– Itt vagyok!
De senki nem került elő étellel a kezében. Ehelyett ezt hallotta:
– Várj!
Így hát folytatta a várakozást.
Ez idő alatt a feleség a férjének szolgálta fel az ebédet. Magától értetődően megkérte a Sziddhát, hogy várjon, és addig nem is jött ki, amíg a dharmája szerinti kötelességének nem tett eleget.
Végül megjelent az asszony. Ám mivel Kónganavar Sziddha nem sejtette, mi tartott ennyi ideig, rettentő haragra gerjedt. Dühében újra megpróbálta használni különleges képességét, de meglepetésére ez nem volt hatással az asszonyra. Az csak nevetett és azt kérdezte:
– Engem is darunak nézel?
– Honnan tudta? – csodálkozott magában. Hogyan lehet az, hogy a sziddhijeim nem hatottak rá? Mi ennek az oka?
Kónganavar Sziddha egóját darabokra törte ez az egyszerű eset. Abban a pillanatban elengedte az összes sziddhikre és természetfölötti erőre irányuló vágyát.
Az asszony így szólt:
– Amikor valaki a saját dharmáját követi, semmi sem árthat neki, illetve nem lehet rá rossz hatással. Ez a bölcsességhez vezető igazi út.

Kónganavar ezután megvalósította a dnyánát, a tudást, azaz felismerte isteni Önvalójának természetét, és a Sziddha rendszer tanításait magyarázta.

Olvasónapló: A látók asztrológiája

Astrology of the Seers

Részlet David Frawley A Guide to Vedic/Hundu Astrology – Astrology of the Seers című könyvéből:

Asztrológia mint spirituális tudomány

Az asztrológiának spirituális tudománynak kellene lennie. A születési diagramunk a lelkünk és egyedi megtestesülésünk tükre. Belső lényünk növekedését és fejlődését látjuk a csillagokban életről életre. Ez nem azt jelenti, hogy pusztán az asztrológiai képlet olvasásával rátalálhatunk az igazságra vagy a felszabadulásra. Ez azt jelenti, hogy az asztrológia kulcsot ad a szellem kibontakoztatásához és felhasználható belsőnk feltárásához.

A csillagok és a bolygók nem csupán külső entitátok; irányjelző fényekként léteznek a saját elménkben. Azt is mondhatnánk, hogy a saját belső fényeink csillagokként és bolygókként öltenek testet, hogy vezéreljék a világ fejlődését. A külső a belsőből jön, és nem fordítva, még ha a külső hatással is van a belsőre. A teremtés egyanazon sugarai működnek kívül az égbolton és belül saját, magasabb elménk egén. A csillagok meghatározzák aktivitásunk területét az életben. Visszatükrözik azokat az energiákat, melyeket lelkekként ebbe az életbe vetítünk. Ahogyan mi a visszatükröződésük vagyunk, úgy ők a mi visszatükröződéseink. A csillagok megformálják a kozmikus embert csakúgy, mint mi, emberi lények megformáljuk magunkban a naprendszert.

Lelkünk maga egy csillag, a Nap, a kozmikus fény egy pontja. A saját lelkünk − amit gyakran “kauzális lénynek” hívunk, mert ez a kauzális, vagyis az okozati erő életünk és gondolataink mögött − tartalmazza az egész univerzum megteremtéséhez szükséges erőt. A lelkünk fénye közvetlenül kapcsolódik a kozmikus fényhez, az egy Isteni fényhez, ami a Napban és minden csillagban benne van.

Mivel az asztrológia az univerzum visszatükröződése, az élet minden területének a vizsgálatához használhatjuk. Tanulhatunk belőle az egészségünkről, vagyoni helyzetünkről, karrierünkről és kapcsolatainkról; materiális, mentális és spirituális meghatározottságainkról. Megmutatja az energiák teljes szerkezetét, ami szerint cselekednünk kell az életben. Ekként a legátfogóbb tudományunk. A legmagasabb szinten művelt asztrológia már a jóga része, a szellem tudománya. Az a célja, hogy elvezessen minket a külső erők mögött húzódó forráshoz. Ez a forrás nem az egekben van, sem a fizikai, vagy szubtilis világokban. Nem valami misztikus vagy idegen erő, hanem az, amik valójában vagyunk, amikor szabad az elménk a elkülönült én torzításától.

A bolygók megmutatják azokat az energiákat, amiken dolgoznunk kell annak érdekében, hogy lecsendesítsük az elménket. Pédául a harag, ami a Mars egy tipikus alacsony szintű energiája, az igazság ereje, ami kinyilvánítja azt, ami helyes és nem tágít tőle. Haragként jelenik meg, amikor az igazságot én-központú nézettel vagy érzelemmel azonosítjuk. A bolygók minden alacsony szintű jelzése pusztán a magas szintű erők küzdelme egy korlátolt állapotban. Ezek a felvilágosult elme drágakövének különböző oldalai, melyek sokkal inkább helyreállítást, mintsem elnyomást igényelnek.

A spirituális tudomány lényegi alapelve az önismeret. Ahogy a nagy bölcsek több ízben mondták, “az önismeret minden tudás alapja.” Az önismeret pedig valami sokkal több, mint pszichológiai elemzés. Nem a külső személyiségünk vagy feltételekhez kötött énünk, hanem belső tudatosságunk és feltétlen énünk ismerete. Az emlékek elemzése lényünk egy felszínes szemléletébe börtönöz minket. Ám az önismeret az előző életek ismereténél is többet jelent. Hisz ez csupán egy kiterjesztett emlékezet, ugyanúgy beszorultan a forma fedésében és az idő korlátaiban.

Az önismeret annak az ismerete, akik mi valójában vagyunk, az igazi lényünk, ami a tudatosság fénye. Ez az Én, amihez képest minden megtestesülés csupán álarc. Nem lehet az által rátalálni, hogy megismerjük, kik voltunk, és miért váltunk ezzé vagy azzá; úgy találhatunk rá, ha levetkőzünk minden különálló identitást és helyreállítjuk a szívünkben nyugvó világot. Ehhez szükséges minden életet látnunk magunkban. Ez a látás az isteni jelenlét felismerése mindenhol.

A helyesen művelt asztrológia megmutatja nekünk a bennünk lakozó világot. Egy eszköz ahhoz, hogy elmozdítsuk a tudatunkat az emberi agy fizikai korlátaitól a teremtés sugarain keresztül az egész univerzum felöleléséig. Egy eszköz a meditációhoz, amiben a bolygók képviselik azokat a minőségeket, melyeket meg kell valósítanunk magunkban. A bolygók a kozmikus személy végtagjai, melyeket újra össze kell illesztenünk, hogy visszaforduljunk a kegyelem eredeti állapotához. Az asztrológia megértésével tudatunk a bolygókon és a csillagokon keresztül szárnyalhat az Igazság központi Napjához mindannyiunk belső szívében.

Minden világ, bolygó, csillag, galaxis és bármi más ezeken túl a teremtés hét sugarának a megnyilvánulása. A teremtésnek ugyanez a hét sugara a lelkünk fénye is. Az egész természet nem más, mint ezeknek a kauzális fényeknek különféle kombinációja különböző szinteken. A naprendszerünk arra lett tervezve, hogy kinyilvánítsa ezeket a kreatív energiákat a kettősség erejével Napként és Holdként, valamint az ötszörös változatossággal az öt fő bolygóként, Marsként, Merkúrként, Jupiterként, Vénuszként és Szaturnuszként.

Minden bolygó egy tanítás. A kozmikus lény egy lényegi aspektusát jeleníti meg megnyilvánulásában. Az egyes bolygók a kozmikus lény egy-egy szemléletét mutatják. A bolygók által megjelenített energiák integrálásán keresztül visszaszerezzük igazi teljességünket mint kozmikus lények. Ezért minden bolygó egy kapu a felszabaduláshoz. Ha nem értjük meg egy bolygó energiáját magunkban, meg fog kötni minket, bánathoz és konfliktusokhoz fog vezetni. Ha túl sokat vagy túl keveset veszünk egy bolygó energiájából, kiegyensúlyozatlanságot és rendetlenséget okozunk magunkban és magunk körül mind fizikilag és lelkileg. Ha egy bolygó energiájához megosztóan vagy felületesen viszonyulunk, szétesést fog okozni bennünk. Ha ezt az energiát a mélyebb énünk részeként kezeljük, nagyszerű és magas szintű felfedezéshez vezet minket.

A bolygók óriási energiák. Mi pedig részei vagyunk ennek a különös univerzumnak és rendelkezünk hatalmas erejével önmagunkban. Nagy erő lakozik a lelkünkben, hogy az élet hihetetlen energiáival bánni tudjon. Az egónknak össze kell törnie vagy el kell távoznia. Önvizsgálattal és odaadással a bolygókat és csillagokat uralni képes erő elő tud jönni. Ezáltal elménk csillagköde összeáll, koncentrálódik és végül felizzik a Nap közvetlen felfogásaként.

Minden bolygó egy bizonyos fajta jógát képvisel, a tudat kiterjesztésének egy meghatározott módját. Egy bolygó jellemző sugarát visszakövetve az eredetéig meg fogunk érkezni az igazság fényéig annak magasabb és szubtilis potencialitásában. A bolygók különböző fény-ajándékok, hogy visszavezessenek minket spirituális otthonunkba. A megközelítésük szöge eltér, de a céljuk egy. Ebben a visszatérő irányban energiáik fokozatosan egyesülnek.

A különböző lelkek különböző bolygók sugarai alá esnek. Különböző bolygó-családokhoz tartoznak. Az adott bolygóhoz tartozó teremtő sugár fejlesztésén dolgoznak, hogy előmozdítsák evolúciós előrehaladását, némelyik alacsonyabb, a másik magasabb szinten. A lélek és az univerzum fejlődése ily módon egybeesik. Minden lélek egy vezérlő erő a kozmikus evolúcióban és ha felszabadul, felszabadítja a világ egy részét.

A különböző országok, fajok és vallások szintén különböző bolygó-sugarak alá esnek. Mindannyian részei vagyunk az istenek játékának, ami a bolygók játéka. Bár nem csak bábok vagyunk ebben a játékban, mégis gyakran elfogadjuk ezt a kozmikus rabszolgaságot, míg tudatlanok maradunk nagyszerű belső lehetőségeinkkel kapcsolatban. Belül irányítói vagyunk ennek a játéknak, vezérlő intelligenciájának. Évmilliók kozmikus evolúciójának eredményeképpen minden intelligencia a csillagokban rejlik, bennünk pedig mint saját természetes intuíciónk és spontán ösztönös megérzéseink van jelen.

Azt mondják, hogy bizonyos ősi látók a Jupiter bolygó családjába tartoztak, míg mások a Vénuszéba, a Brahmin vagy papi kaszt két bolygójáéba. Az ősi Egyiptom és Amerika olyan naptárat követett, melyben a Vénusz volt a középpontban. Az ősi India és Kína pedig olyat, melyben a Jupiter. Az ő kultúráik ezeken a bolygókon alapultak és az ő teremtő sugaraik voltak irányadóak a számukra.

Az ősi rishiket különböző csillagképekkel azonosították, elsősorban a Göncölszekér csillagaival, melyet a hét bölcsnek hívtak, valamint a Fiastyúk csillagaival, melyeket a bölcsek feleségeinek tartottak. Ez megint csak a kozmikus fény miatt volt, amit a tudatuk erejével lehoztak a Földre. A csillagok a bolygóink. Lények más világokból, más naprendszerekből, más Napok által létrehozva. Mi is így hozunk létre világokat cselekedeteink erejével. Nincs szükség más világokba utazni; folyamatosan küldjük a gondolatainkat a kozmikus elmébe, ahol kifejtik hatásukat ezen a számunkra adott világunkon túl. Amikor ráébredünk az igazságra, rátalálunk a bennünk lakozó teremtő Napra. A belső vagy isteni Napunkban egy egész világnak adhatunk életet, nem a karma vakságán keresztül, hanem lelkünk természetes kiáradása által.

Néhány lélek testbe születik. Más lelkek csillagokként vagy bolygókként öltenek testet, hogy irányítsák a fejlődés folyamatát. Bizonyos lelkek világokká válnak; mások lényekké a világokban. Nem feltétlenül az előrehaladottság jele bolygóvá vagy csillaggá válni. Néhány világi lény archetipikus lény és nincs bennük fejlődési lehetőség, bár hatalmas és magas rangú kozmikus erőket képviselnek. Egy ilyen létezés sokkal inkább karmikus jutalom vagy a fejlődési folyamat egy állomása, mint a felszabadulás megnyilvánulása. Az ilyen lelkek a világok félistenei lesznek, belül lakozó szellemeik.

A legnagyobb kihívás és belső növekedés a materiális világokban valósulhat meg, mint például a Földön. Ahol a korlátok és a tudatlanság a legnagyobb, az igazság a legerőteljesebben képes megjelenni kontrasztként. Ezért van az, hogy egy emberi lénynek igazságra lelni a legnagyobb csoda és a legmagasabb teljesítmény, amiben még az istenek sem érnek fel hozzájuk.

A halálkor a lélek visszatér a bolygó sugarak és a képviselt elemeik mentén. Beleolvadunk az egyik ilyen sugárba, általában a Holdon vagy a Napon keresztül. Az aktuális fejlődési állapotunktól függően megőrizhetjük a tudatunkat ez alatt az utazás alatt − attól a ponttól vagy nyílástól függ, amin keresztül elhagyjuk a testet. Az alsó nyílások alacsonyabb, míg a felsők magasabb szintű világokba visznek minket. A bolygókon keresztül átvezető kapukra lelhetünk más naprendszerek és Napok bolygóihoz.

A Hold tipikusan az asztrál világokba átvezető kapu, a szubtilis vagy álom síkok világaiba. Ez magában foglalja az általános vallásos hitek mennyországait és poklait az alacsonyabb asztrális síkon, csakúgy mint a vallásos miszticizmus művészetét magasabb asztrális síkokon. Ilyen világokból elkerülhetetlen az újraszületés a fizikai világba.

A Nap, amit a fejünk tetején vagy a korona csakránkon keresztül érünk el, kapu a kauzális világokhoz, a tiszta intelligencia világaihoz. Ezek nem általános értelemben vett világok, mert formátlanok és kizárólag gondolatokból állnak. A kauzális a kozmikus törvény birodalma. Ott van az individuális lélek igazi otthona, ahol megőrzi a karmikus maradványokat és amiben megláthatja egy másik születés anyagait.

Ez a bolygó sugaraiba olvadás egy fénybe olvadás. Megtapasztalhatjuk egy határozott fényközpontként vagy bizonyos világokként. A fejletlen lelkek számára kevés tapasztalható ebből a halál után, inkább egy hosszú alvásként élik meg ezt a szakaszt. Néhány lélek azonnal visszatér a fizikai világba a Földön zajló spirituális munka részeként és szubtilis síkon lehetnek halál utáni élményei.

A bolygók egy asztrális síkon léteznek, akkor is, ha fizikai síkon halottak a számunkra. Alváskor is az ő tartományukban járunk. Az emberi lények lelkei asztrális szinten különböző világokba és naprendszerekbe utaznak az idők kezdete óta, és többnyire öntudatlanul, minden éjjel.

Kultúránk büszke technikai vívmányaira, amik lehetővég tették, hogy Holdra szálljunk. Azt viszont nem értjük, hogy rendszeresen járunk a Holdon, bár egy asztrális, nem pedig fizikai szinten. Legtöbbünk ritkán jut túl rajta, mert az alacsonyabb szintjén a Hold az emlékezetünk, a múltunk, avagy karmikus raktárunk. A földi élet elmúlt benyomásai a Holdon vannak elraktárazva. Az életünk során szerzett tapasztalataink táplálják a Holdat és segítenek neki a fejlődésben. A Hold birodalma feltételekhez kötött terület, melyben csapdába van ejtve az elménk. A Hold szférájában találhatók azok a világok, melyeket közös karmikus fixációink teremtettek, mint a mennyországunk és a poklunk. A csoda nem az, hogy űrhajóval a Holdra szállunk. A csoda az, hogy néhányan közülünk belül túl is jut rajta.

Éjszaka, amikor alszunk, elménk kiterjed egy asztrális vagy álom testbe, ami magába öleli az ébrenléti tapasztalataink egész területét. Aztán a mély alvás során visszatérünk az kauzális testünkbe, ami magába öleli mind az ébrenléti mind az álombéli élményeinket. Az ébrenléti állapot olyan, mint a Föld. Az álmodás állapota olyan, mintha keresztül hatolnánk az atmoszférán a bolygók szférájába. A mély alvás pedig olyan, mint a visszatérés a csillagokhoz az égben. Ebben az ébrenléti és alvási folyamatban összegyűjtjük a csillagokat magunkban, belsőnkbe fogjuk az egész univerzum fényét és tudatosságát.

A tudatnak ugyanez a kiterjesztése történik egy maradandóbb módon, amikor meghalunk. Ha nem kapcsolódnánk a fizikai formához, a halált természetes visszatérésként élnénk meg a kozmikus tudatossághoz és szabadsághoz. Az igazi pihenés csak mély alvásban lehetséges, amikor az elménk átmenetileg feloldódik a fény forrásában, a lélek belső Napjában.

Az asztrál test, amikor teljesen kifejlődött, a teljes fizikai univerzumot tartalmazza. Azon belül bármerre mehet, de nem avatkozhat bele a természetes működésekbe. Hasonlóképpen a kauzális test tartalmazza mind a fizikai, mind az asztrális univerzumokat. Nap mint nap elnyeljük és sugározzuk a csillagok fényét. Egyáltalán nem különleges vagy idegen ez a lényünk számára; sokkal inkább teremtő fények, amin keresztül természetesen és spontán vissza és előre haladunk a lélek táncában a véges és a végtelen között.

Tudatlanságunkban tudatunk mégis marad a testhez és az érzékekhez kötötten. Táplálékává válunk a Holdnak, ahogy korábban. Elakadunk saját visszatükrözött fényünkben a külső világban és elveszítjük igazi szoláris képességünket a független tudatosságra. Rabul ejtettek vagyunk időben és anyagban, és a tudatunk megosztott. A világ átalakítása helyett töredezett energiáink táplálják a negatív erőket a világban. Ez fenntartja a kozmikus energiák alacsony szintű működését és korai fejlődési szintek primér erőihez láncolva tart bennünket. Az energiánk az alacsonyabb lunáris körbe van kerítve, a vágy birodalmába.

A legnagyobb problémánk az életben a saját egónk, amin keresztül azonosítjuk magunkat a külső világgal. Eltulajdonítjuk a természet egy bizonyos részét magunknak, hogy “Én ez vagyok” vagy “ez az enyém.” De természetből csak egy van, a természet világában pedig egy törvény, a kozmikus energiáknak egyetlen megvalósulása. Amikor dühös vagyok, akkor nem “Én” vagyok valójában dühös. A düh a kozmikus tűz energiájának csak egy aspektusa. Ha a sajátunknak tartjuk, az azt jelenti, hogy félreértjük és a rombolás erejévé alakítjuk. A probléma az, hogy nem értjük meg az adott energia kozmikus jelentőségét és ennél fogva egy korlátolt formában próbáljuk használni. Bármit is használunk én központúan, az korlátolt lesz és ártalmas a maga korlátoltságában, hiszen maga a korlátoltság eleve roncsolt.

A bolygók csak adják az energiát. Mi alakítjuk ezeket az energiákat pozitívvá vagy negatívvá az által, ahogy használjuk őket. Ami negatívvá teszi, az az egó, ami az energia kisajátítása. Például ha nem lenne egó, ami a Marsból jövő energiára kapcsolódik, akkor a bolygó energiája tűzként nyilvánulna meg, nem pedig haragként. Ez a tűz növelné az életerőnket és emelné érzékelésünket. Megengedné nekünk, hogy szabad döntésünk szerint cselekedjünk, de nem tenné ártalmassá a cselekedeteinket.

Ahhoz, hogy spirituális tudománnyá tegyük az asztrológiát, ahogy azt eredetileg szánták, meg kell értenünk a bolygók spirituális jelentéseit. Meg kell értenünk, hogy a kozmikus energia melyik aspektusát képviselik. Ismernünk kell a helyüket, szerepüket a teremtés tervében. Harmonizálásuk és integrálásuk által képesek leszünk felszabadítani energiáikat magunkban.

Az asztrál testünk, a fény, amivel az aurába láthatunk, csillagok és bolygók befolyásában alakul ki. A születési diagramunk olyan, mint egy fotó az asztrál testünkről. A fizikai testünk egy durvább másolat, az asztrális alakmás külső mefelelője. Az asztrológia természetszerűen az asztrális tudomány, az asztrál test tudománya. Ez aza asztrál test az elme, beleértve az emlékezetet, a képzeletet, intellektust és értelmet. Az asztrológia lehetővé teszi, hogy feltérképezzük az elme szélesebb hatáskörét, mind az ösztönös és intuitív területeket, valamint az előző életek befolyásait.

Ahogy ki tudjuk olvsni a fizikai test állapotát a születési diagramból, úgy a kauzális testet is láthatjuk benne, bár több nehézséggel jár. Ez sokkal inkább a Nappal függ össze. Az asztrológiát felhasználhatjuk egy kauzális tudományban egy magasabb felfogás megvalósításához. Ezen a szinten felfedezhetjük lelkünk mozgását életről életre és igazi szándékunkat lélekként, hogy minek a beteljesítésére rendeltettünk aktuális megtestesülésünkben. Az igazi lényünk minden testet meghalad mint tiszta tudatosság. Az asztrológia, mint bármi a teremtés birodalmából, egyszerűen csak vissza tud mutatni vagy tudtunkra tudja hozni ezt az igazságot.

Tulajdonképpen nem létezik valóságos külső világ. A külső világ pusztán az elménk érzékelési benyomásainak kombinációja. Az elme lencséjén meggörbült tudatosság fényéből lesznek az érzékek tárgyai. Amikor rájövünk erre, megszabadulunk a vágytól és felfedezzük igazi énünket minden lényben. Ez szintén alapvető célja az asztrológiának − nem a csillagok és bolygók mint befolyásoló erők elfogadása, amit vakon követnünk kell. Az asztrológia megmutatja nekünk azt a módot, ahogy ezek a befolyásoló erők működnek bennünk, így irányítást szerezhetünk az egész univerzum felett.

Lehet azt mondani, hogy az asztrológia bármennyire is igaz, nem spirituális tudomány, nem egy út a felszabaduláshoz, hanem egyszerűen csak egy okkult tudomány. Csak a tudatlan teljesen tárgya a születési diagramjának, mondhatják sokan; a bölcset nem érdekli az ilyesmi. Az asztrológia, ahogy általában gyakorolják, bizonyára nem spirituális. Be van zárva a világiasság, egó és személyiség varázslatába. Persze létezik az asztrológiának egy magasabbrendű formája, ami visszatükrözi magasabbrendű Énünket. Ez nem csak isteni, de univerzális is és az egész kozmoszban tükröződik. A spirituális asztrológia védikus víziója ebből ered.

Egy igazi spirituális kultúra létrehozásához az asztrológiának ez az újraértékelése mély szükségszerűség. Nélkülözhetetlen az élet nyelvének megértéséhez és a magasabbrendű emberi örökség visszanyeréséhez az ősi spirituális elődeinktől.

A hónap bandhája: november

kinga_bandha2

November hónap bandhájának kíváncsiságát a sugárzás és a tudomány keltette fel hogy ellátogasson első Mysore stílusú astanga gyakorlására. Aztán itt ragadt, annyira, hogy idén Ö is tagja volt a  hetedhét országon és a “komfortzónán” túli, Mysore-ba elzarándokló különítménynek. Mit adhat egy bankár számára az astanga életstílus? Megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból! Fogadjátok szeretettel Kingát!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Kinga: Esküszöm!

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Kinga: Legelőször akkor fordult a figyelmem a jóga felé, amikor még rendszeresen squasholtam, és úgy éreztem, több nyújtógyakorlatra lenne szükségem. Tehát fizikális szinten közelítettem, az aszana gyakorlás felől. Lelki dolgokkal, kérdésekkel már akkoriban is folyamatosan foglalkoztam, de ezt elkülönítettem a jóga fogalmától. Megnéztem, melyik jógastúdió van közel a munkahelyemhez, és oda mentem. A hathának nevezett jógaórák megismerésével kezdtem, kíváncsi természet révén kipróbáltam más órákat is, de elég hamar jött Ricardo az ashtanga órájával. Ő is nagy hatást gyakorolt rám a nyugodt örömteljességével. Aztán hallottam a Bandha Works létrejöttéről, gondoltam, megnézem magamnak. Az ashtanga bevezető tanfolyam,a közösségi elvonulások, a többi gyakorlóval való beszélgetések egy másik dimenziót nyitottak meg számomra a jógában, illetve elkezdtem megérezni valamit az ashtanga jóga rendszerének különlegességéből.

BW: Hogy lett belőled rendszeres reggeli Mysore gyakorló? Nehéz volt az átállás a délutáni gyakorlásról? Mert ugyebár reggel jobb nyújtani…!?
Kinga: Amikor szóba került a reggeli mysore, és meséltek róla azok, akik már így gyakoroltak, figyeltem ahogy beszélnek róla. Lehetett látni az arcukon, a kisugárzásukon (a tiéden is), hogy ez valami különleges dolog, ami megérintette őket. Láttam a szóbeli korlátokat, amivel le tudnák írni ezt az érzést,így misztikusnak tűnt. Ez nagyon kíváncsivá tett. Mindemellett 3 “tudományosabb” dolog is emellett szólt: egyrészt, hogy reggel kevesebb a zűrzavaros gondolat; éhgyomorra jobb gyakorolni, mint akár 3 órával evés után; és hogy a hajnal, a reggel, az különlegesebb, mint a koraeste. Számomra nagy kihívás volt a koránkelés, hiszen fiatalkorom óta olyan bioritmusban éltem, hogy későn feküdtem és csak akkor keltem, amikor nagyon muszáj volt. Még a mai napig vannak nehézségeim azzal, hogy időben elaludjak. A rendszeres gyakorlás is hosszabb folyamat során alakult ki, talán még mondhatom, hogy mindig kialakulóban van. Szeretek ellátogatni a világ különböző pontjaira, a természetben kirándulni, biciklizni és ilyenkor a testem nem bírja még egy napon belül együtt, illetve sokszor a körülmények sem engedik, például egy jó kis sátrazás esőben..Ami erőt ad a nehezebb pillanatokban, hogy a gyakorlásra egy imaként, egy hálaadásként tekintek. Elkezdtem megtapasztalni azt, hogy a fix aszanasorozatnak, és a rutinnak milyen áldásos hatásai vannak.

BW: Úgy tűnik komolyak a szándékaid! Annak fényében meg különösképp, hogy idén télen Te is tagja voltál a “Forrás”-hoz ellátogató magyar különítménynek. Milyen volt Mysore-ban imádkozni, az astanga jóga legfőbb szentélyében?
Kinga: Ez volt az első hosszabb utazásom kelet felé, úgyhogy több szempontból is különleges volt. Az első benyomások nagyon intenzíven élnek az emlékeimben, ahogy zötykölődünk át Bangalore-ból Mysore-ba, a hostelben kapott reggeli íze, az első riksházás…Saraswathinál gyakoroltam, annyira bájos! Imádtuk, amikor elkezdett dalolászni igazítások közben :). A közösség, a közös célért összegyűlés nagy energiákat szabadít fel, ez az egész kerületben (Gokulam) érezhető, szótlanul, mert a befelé figyelés vágya hozza ide az embereket. Aztán hangosan, a közös éneklős imaalkalmakon :). Mindemellett tudtam, hogy lelkileg is a komfortzónán túl leszek végig, és ez nagyjából így is történt. A folyamatos hőség, por, az erdő hiánya, az ételek mint külső, és a különböző érzelmi “viharok”, félelmek megjelenése mint belső tényezők állítottak kihívás elé, illetve próbálták az egomat megingatni. Szükséges néha olyan helyzetek mellett dönteni, ami a komfortzónán túl van, mert csak ott találkozol igazán a lényeggel,és megérzel valamit a fizikai lét esendőségéből. Nekem ez az út ilyen döntés volt. Aki ashtangázik, annak nagyon ajánlom, hogy járjon itt. Ha úgy gondolja, hogy nem teheti meg,csak kezdje el megálmodni ;). Aztán egyszer csak ott találja magát kezében egy szívószállal és egy kókuszdióval a Shala előtt :).

BW: A megpróbáltatások, a rengeteg élmény és a komfortzónán túli történések dacára, kaptál-e választ a feltett avagy a fel nem tett kérdéseidre?
Kinga: Abban megerősített, hogy a ‘miért’-re vonatkozó válaszokat nem érdemes túl mélyen elemezgetni. Elviszi a fókuszt a jelenről a múltba, másrészt a gyakorlás által ‘észrevétlenül’ oldódnak korábbi feszültségek. A jövőből(‘hogyan lesz?’) jelenbe váltás nekem sokkal nehezebb. Ezen dolgozom tovább. Az egyik fel nem tett kérdésre pedig az a válasz érkezett ‘ igen, a kókuszdió egy csodálatos dolog!’ :)).

BW: Miben változott ha változott, az astanga gyakorlásod India után? Hol van most a kókusz? Azaz elnézést a fókusz!?
Kinga: Megtapasztaltam a letisztultságot, és ezt próbálom erősíteni. Kevesebb mozdulat, kevesebb helyezkedés, több légzés :). Szeretem a ‘szabályokat’, mert szerintem egy olyan keretet ad, amin belül teljes a szabadság, az elengedés. Egyébként gondolkodna az ember, hogy ezt most így kéne csinálnom, vagy úgy? Így pedig tudom, hogy van, elfogadom, tisztelem, és elmélyülhetek. A fókusz továbbra is a tristana. Illetve az az érzés is felerősödött, hogy az alapsorozat is annyira erőteljes és sokrétegű, hogy folyamatos a felfedezés, mind fizikálisan mind lelkileg. Kókuszvizet szoktam időnként vásárolni bioboltokban, egy kis képzelőerővel megközelíti az igazit :).

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Kinga: Érdekes, mert az upavistha konasana a válasz mindkettőre. Az első része, amikor a földön kell előrehajolni, az okozza számomra a legnagyobb kihívást, és feszültséget a testemben. Nehezemre esik előrehajolni, a lábamban érzek egy korlátot, főleg a hamstringben. Ez egy belső kellemetlen érzéssel párosul sokszor. Egyébként a supta konasana “második része” is ilyen, hiszen az is ebben a tartásban végződik. Az upavistha konasana “második része”, amikor a levegőbe emelem a lábamat, viszont nagy szabadság érzetet ad. Egyrészt a dristi, ami az ég felé tart, rátekintés a végtelenre, még a falon túl is. Az egész tartás egy ilyen kitárulkozás, nyitottság a világ felé, kombinálva a stabilitással, ami az asana kivitelezéséhez szükséges. Úgyhogy mondhatjuk, ez a kedvencem :).

BW: Kinga! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Kinga: Természetesen a múlabandha. Az az alapja mindennek, stabilitás, életerő, áramlás … ezek a szavak jutnak eszembe. És általa lehet a többit is aktiválni.

BW: Az astanga tradícióban napi rendszerességgel gyakoroljuk az ászanákat – esetedben jó sokat -, tartjuk a bandhákat, izzadunk, komoly fizikai erőfeszítéseket teszünk. A külső szemlélő számára ez egy “nagyon” fizikai gyakorlás lehet. Te hogy éled meg ezt az egészet, mit jelent számodra az astanga jóga?
Kinga: Elsősorban egy utazás az egység felismerése felé, egy szemlélés, a különböző testi-lelki hullámok megfigyelése és mellékhatásként fizikálisan is erős. Épp ezért teljesen mindegy, hol tartunk a sorozatban. Az utazás, a próbálkozás mindenhol jelen van. A mostani gyakorlásom ugyanolyan “jó”, mint a 3 évvel ezelőtti, és a 3 év múlva levő. Nincsen tökéletes ászána, csak az ászanában megélt pillanat. Az, hogy haladunk más ászanák felé, szerintem azért szükséges, hogy rácsodálkozzunk, olyanokra is képesek vagyunk, amit korábban az elménk lehetetlennek ítélt meg, vagy a félelem korlátot emelt a megvalósítása elé. Az ashtanga egy út, eszköz a sok lehetséges közül, amely ugyanahhoz a hegycsúcshoz, célhoz tart. Ezért úgy gondolom, hogy nem mindenkinek ez az útja, és tiszteletben tartom a többi utat is. Amit megfigyeltem magamon a gyakorlás életembe lépése óta, az a fokozódó érzékenység a többi élőlényre, a csodálatos növény- állat és embervilág megőrzésére. Kicsi lépésekben mutatkozik meg, de hiszem, hogy ha az én figyelmem erősödik ebbe az irányba, akkor a környezetemé is, és ez egy hullám, ami időben jóval később ér partot…

BW: Köszönöm az interjút 🙂

12345611

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved