Az út Mysore-ba, rázós lesz…

And Dani

Ani/Dani gondolatok:

Csillagidő: -307944.0

Föld bolygó…. azt hiszem (bár sokszor nem tudtam hol vagyunk, akár a Klingon is lehetne)
Vigyázat, ez most hosszú lesz.
Annyira bejött ez az írósdi, hogy folytatom, sokat segít abban, hogy jobb legyek. Jobban Én legyek, és hogy tisztábban legyek magammal. De most csak mesélek, semmi bölcsesség.
Szóval hogyan jutottunk el Mysore-ba: Először is az időutazást követően ugye miután asszem több mint 30 órát töltöttünk különböző járműveken földön és levegőben, megérkeztünk Bangalore-ba. Itt szállt re a repcsi, a második. Na hát igen itt szembesültem azzal, hogy már nem vagyunk Európában, és ekkor én nagyon jól tudtam, hogy valahova megyünk messzire ami tök ellenkező irányba lesz azzal ahol utána egy hónapig leszünk, és még nincsen semmilyen jegyünk se vonatra se buszra, a taxi meg szóba se jöhet mert túl messzire megyünk. Plusz még ugye itt volt a pénz válság (ez amúgy még tart most is, de nem olyan durva). India vezetősége egyik napról a másikra úgy döntött, hogy a két legnagyobb címletet egész egyszerűen visszakéri, és ha abból túl sok van nálad és nem tudod igazolni honnan és hogyan jutottál hozzá, akkor jól megnéznek maguknak. (Talán még egy lehetőségük volt az embereknek, hogy leadózzák vagy ilyesmi, de igazából nem tudom.) És mindez azzal jár hogy egy ember egy nap csak X mennyiségű pénzt vehet fel meg válthat és X=nagyon kevés. Tehát az automatákba nincs pénz, váltani lehet ugyan pár helyen, de maximum keveset és amit ott kapsz pénzt az a legújabb legnagyobb címlet (amúgy nagyon szépi :)) amivel nem nagyon tudsz fizetni mert nem tudnak visszaadni. MI felkészültünk, hoztunk többféle manit magunkkal, meg bankkártyát mindketten azon is manival és még egy pár mantrát elmormoltunk, hogy legyen elég rupink amire éppen kell. Hát ez így lett, mindig csak annyi volt amennyi éppen kellett 😀
Szóval ott állunk a reptérnél, azt szerencsére sikerült leszervezni, hogy a bazi nagy csomagjainkat elvigyék előttünk Mysore-ba. Még a reptéren gyorsan, bőrönd kinyit, télikabát berak, szandi kivesz aztán uzsgyi (meg persze az utazós fertőtlenítő-szettem, ami nélkül egy lépést nem mozdulok) Meg is találjuk a Mr. Daniel WELCOME TO MYSORE feliratot egy ilyen egzotikus fószernél és én közben reménykedem, hogy a csomikákat valóban oda viszi ahova mondja és mikor visszaérünk valóban ott lesznek mindenféle tartalommal amivel megtöltöttük. Igen ez egy komoly gyakorlat! Nekem mint igazán vérből gyanakodó és velejéig bizalmatlan magyar leánynak. Nekem aki ezt hozza otthonról, benne van a földünkbe (azt hiszem a pesti földbe méginkább) és véremmé vált. Engedd el…. aha, de benne van a jógamatracom ami bejárta velem a világot…. Engedd el…… jó jó, de a kedvenc cicanacim….Engedd el… de a télikabátom…… ENGEDD MÁR EL!!! ok jó lesz ez! Gondolatban vizualizálom ahogy mindent megkapunk szépen rendben. A fószer elhajt. Sóhaj, indulhatunk.
Mi meg ott állunk egy-egy nagyon cuki hátizsákkal, pár napra való ruhával és kb 4,5 zacskó az útról megmaradt ropival. Keressük meg a buszt. Az út közepén napozó kóbor kutyák, dudáló autók, gyönyörű színekbe öltözött nők, meg csadoros is van jópár, és egzotikus emberek mindenfele hawaii papucsban (ezt nem rég tudtam meg hogy így hívják), meg sok sok busz. Az emberek akiket Dani megkérdez amolyan kaller-kinézetűek, és meglepetésemre nagyon segítőkészek (otthon nem ez jellemző rájuk), megmutatják hol a busz, felszállunk.

1

Kifizetjük a jegyet, elindulunk, röpke másfél óra és bent is vagyunk a városban. Egy bazi nagy buszpályaudvarra tartunk amely Majestic névre hallgat. Út közben nézelődök, figyelem a forgalom egészen fura és kívülről nagyon félelmetes áramlását. Végig ez az érzésem: Most megy neki! Nem, most, vagyis most. Uram atyám majdnem neki ment… Kicsit hangos kicsit félelmetes, de nagyon szuper kis izgalommal tölt el. Majd megkérdezem Danit, hogy oké oké, megyünk a városba, de ugyan honnan mivel és hova és mikor érünk oda? Az én édesem, nagyon szeretne vonatozni Indiában, és közli, hogy a vasútállomás csak pár percre van gyalog a buszpályaudvartól.. Egy pillanatra feláll a szőr a hátamon, (na jó valójában most is) mert tudom, hogy vonatozni Indiába nem egy leányálom, de bízom a férjemben, és majd ő vigyáz rám, követem bárhová. Ő nagyon szeretne vonatozni, én meg tudom, hogy csak azért félek tőle mert még nem próbáltam és nem tudom, hogy mire számítsak. Valamiért ez a bizonytalanság elég nagy félelemmel tölt el szinte minden élethelyzetben, és ilyenkor jönnek ilyen bórzasztóan irreális gondolataim, mint például, hogy biztosan mindenki azon a vonaton (amit még nem tudunk hogy melyik és megy-e és lesz-e jegyünk) már most azt várja hogy mi felszálljunk és majd jól kirabolnak, meg kiraknak a préri közepén meg ilyenek… Tök para ilyen gondolatokkal menni az ismeretlenbe. De szerencsére nem tudok ebbe elmélyülni igazán mert megérkezünk. Közben besötétedett. Leszállunk a buszról, és halvány lila gőzöm sincs hogy hol vagyunk (ez egyébként nem egy ritka jelenség, általában nem tudom hogy hol vagyok) Mindenfelé klingonok (róluk azt kell tudni, hogy csúnyák és hangosak és nem tisztelik az intim szférádat). Este minden sokkal de sokkal félelmetesebb. Belekapaszkodom Daniba, összeszorítom a fogam és reménykedem, hogy nem ragad magával a hömpölygő tömeg, próbálok láthatatlanná válni, hamár teleportálni nem tudok. Ő elvileg tudja hol vagyunk és hova tartunk, a magabiztossága nagyon sokat segít abban, hogy ne essek kétségbe az ilyen komfortzónámon kívüli helyzetekben. Átsuhanunk egy aluljárón is ami egészen emlékeztet a Blahára, ez furamód némiképp megnyugtat. Majd meglátjuk végre a várva várt vasútállomást. Hát ez olyan vasútállomás kinézetű, csak az emberek vannak nagyon nagyon sokan. És sokan közülük fekszenek, ülnek, vacsoráznak a kövezeten, megfáradva a mindennapok harcaiban várják, hogy továbbállhassanak. A következő órában rájövök, hogy ez itt nem is olyan egyszerű. Itt a vonatra sokan hónapokkal előbb megveszik a jegyet. Mi is próbáltuk még otthon, de ha nincs indiai telefonszámod és indiai bankod akkor esélyed se nagyon van. Szóval beálltunk valami sorszerűségbe, minden ki volt írva(jeee), de csak tamilul (óóó 🙁 ). Én nagyon jól tudok nyomakodni, valamiért olyan kis kicsi vagyok, hogy az emberek észre se veszik ha előre nyomulok, úgyhogy csináltam Daninak helyet. Az, hogy megtegyünk kb 2 métert és az egyik ilyen ablakhoz lépjünk ahol feltehetőleg valami ügyfélszolgálat jellegű dolog zajlik, kellett vagy 15 perc. Na ott vagyunk. Dani tud vele beszélni, kézzel, lábbal, indiai angolul, közben érzem a tekinteteket magamon, de nem rosszallóak, inkább csak nem értik, hogy mit keresek én itt, mégis melyik világból, melyik bolygóközi járattal érkeztem pont most pont ide? Volt egy kósza gondolatom, hogy kiállok a “sorból” mert az intim szférám eléggé elkezdett hiányozni. Megfordultam, de világító szemek sokasága tapadt rám hirtelen. Na jó maradok Danival, mindenkinek jobb lesz. Kiderült, hogy van még hely arra a vonatra amivel menni akartunk ami nem innen megy, hanem 20 percre innen egy másik állomásról. Az is kiderült, hogy nincs a legfelsőbb osztályon hely se (egyébként ezen a vonaton eleve nincs is legfelsőbb osztály) úgyhogy mondtam Daninak, hogy ….(sóhaj) persze vonatozzunk 🙂 (én biztos nem megyek vissza a buszpályaudvarra). Mire megtárgyaltuk, hogy de jó lesz vonatozni, az ügyfélszolga szublimált…. Mellettünk egy szemmel láthatóan másik dologgal foglalkozó ablak volt ahol nem volt olyan tumultus, én a kettő között álltam, mondtam Dani, cseréljünk helyet kérdezd meg ezt a másik fószert, hátha segít. Átnyomtuk magunkat egymáson és segített. Egyébként itt mindenki annyira de annyira segítőkész, hogy komolyan néha eldobom az agyam. Itt ha mosolyogsz, visszamosolyognak, és nem úgy néznek rád mint egy félőrültre. A muki adott nekünk papírt, töltsük ki. Kitöltöttük. Jegyet akarunk Tiruvannámalajba. Oké no para, adom a jegyet, adjátok a manit, mondta, és adott jegyet az azon a vonaton lévő legmagasabb osztályra (belül, nemhogy egy kő, egy egész hegyecske gördült le a kicsi szívemről). Mostmár aztán jöhet bármi, nekünk van jegyünk 😀 Volt még időnk, úgyhogy kerestünk ennivalót. Hát ez Indiában mindig lutri, csak PURE VEG helyekre szabad menni, és jobb vigyázni.

pure veg

Beültünk egy népszerűnek látszó, szuterénben fekvő kis helyre, illetve beálltunk a sorba. Valaki a nagy pénzét akarta felváltani, valaki zacskót akart szerezni, valaki meg éhes volt mint mi. Jó, Danikám kérj nekem egy jó dószát, addig leülök, megpróbálom feldolgozni az elmúlt röpke 2 órában történteket.
Jön Dani és a dósza, gondosan lefertőtlenítem mindkettőnk kezét, (van kanál is, de nem kockáztatunk) mostmár ehetünk. Nagyon finom, persze rohadt csípős a csatni, a szambar is meg a harmadik is ami nem tudom mi. Ja és a dószában is van egy csiliréteg, meg a töltelékben is fel fel bukkannak erősebb fajtájú paprikák. De tényleg finom. Megveregetjük a vállunkat, hogy jó helyre jöttünk. Ennyi csilit a bacik se bírnak ki. A következő program, hogy átjussunk a vasútállomásra ahonnan a vonatka indul. Dani rám néz és fel sem teszi a kérdést, az arcomra van írva, hogy nem sétálunk hanem riksázunk. Az első riksázás, persze a normál ár többszöröséért (utólag már világos, hogy átvertek, de még nem álltunk át, még nem tudunk úgy alkudni). Én meg össze teszem a két kezem, hogy nem kell sétálni. A hűvös menetszél egy kicsit csillapítja a kavargó gondolataimat és a gyomromban hatalmi harcot vívó csilik összecsapását.

Riksa

Megérkezünk, az állítólagos vasútállomásra, körbenézünk. Többször meg kell bizonyosodnunk arról, hogy jó helyen vagyunk, mert az elménk, már másik dimenzióban van, teret váltottunk, nem tudom, hogy a melegtől, a sok utazástól, vagy a csilitől, de még valamiféle zene is felcsendül bennem. Még van időnk, úgyhogy kicsit sétálunk, szerzünk egy indiai telókártyát, amin net is van és valami nevetséges áron jutunk hozzá, egy ilyen telefonos garázsboltba. Eltöltünk ott is vagy fél órát, mert a teló amit Dani hozott nem működik, folyton lefagy pedig nincs hideg (nem a jó amit használ itthon, hanem egy másik amit régen használt, mert egyik sem dualsim-es és kell hogy elérjék a magyar számán is). Indiát nem bírja a Sony. Ott ül egy nő akivel pár szót beszélgetek. Értetlenül néz “Hungary???” mondom hogy EUROPE, mondja, hogy “ohhh”. Kérdezi, hogy munka miatt jöttünk? Mondom, hogy nem turisták vagyunk, utána nincs több kérdése… Ekkor eszembe jut a zene amit mostmár egyre erősebben hallok, és rájövök, hogy nem hallucináció, hanem az utcáról szól. Olyan utcabál féleség van egy kis utcában, de valami irreálisan sok hangfallal. Dani mint a hangok és hangtechnikák nagy ismerője elképed és röhög, én meg mondom, “igen jó nagy”. Visszaindulunk a vasútállomásra.

Dobai Dani

A következő pár órát még eltébláboljuk, mire jön a vonat (20 perc késés, akár otthon) ki is írják melyik vágányra, pont odaérünk, felszállunk. Én aztán nem számítottam semmi jóra eleget utaztam a MÁV különböző nosztalgiajáratain. Hát …. jól tettem…. Nem tudom milyen lehet az alacsonyabb osztály, de ez sem piskóta. Ilyen fekvős helyjegyünk van, és egy csapat kallerra akadunk akik megmutatják hol fogunk aludni ma éjjel. Őszinte leszek, pontosan olyan volt mint a Budapest-Belgrád vonat csak itt több volt a csótány. Én komolyan mondom, hogy egy percet nem aludtam!.(egyébként a belgrádi vonalon se) Szörnyű hangos, mert valamiért itt a vonatokon folyton nyomatják a hajókürtöt, vagy vonat dudát vagy nem tudom mi a neve. És én meg a csótik, egyszerűen nem tudunk barik lenni, én egyszerűen utálom őket (igazából egyet láttam sétafikálni de onnantól kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy meg akar enni engem!). Hát én gondolatban már megírtam egy könyvet, a végrendeletemet, elmondtam párszor (párszázszor) néhány mantrát, a szorzótáblát, a Himnuszt, és megpróbáltam felidézni a leghaszontalanabb információkat amik elmém birtokában vannak (ez utóbbi elég szórakoztató volt). Majd megszólalt a megváltó ébresztő hangja, Dani telója. Hát ő olyan mélyen aludt szembe (mindketten fent), hogy akrobatikus tudásomat összeszedve, kapaszkodva mindenbe ami kicsit is stabilnak tűnik, kicsit meg kellett rugdosnom, hogy felébredjen és kikapcsolja telót.
Megérkeztünk. Dani rámnéz. Igen riksa! Irány az ashram, ahol pár napot töltünk.
Hajnal van. Minden nyugodt, alig van valaki az utcán. Megérkezünk az ashramhoz ahol valami fantasztikus nyugalom árad szét. A nők sepregetnek, ébredezik mindenki, és lassan elkezdi végezni mindennapi dolgát. Csodák csodájára kapunk egy szobakulcsot is, amiért én annyira hálás vagyok, hogy ha nem lennék ennyire kimerült akkor agyonpuszilgatnám a kedves urat aki fogad minket (nagyon jó, hogy túl fáradt voltam). Megkeressük szépen a szobánkat és meg is találjuk. Kaptunk egy gyönyörűséges, fantasztikusan tiszta, fürdőszobával felszerelt egyágyas(!) szobát. Összekucorodunk a kis ágyon és álomba szuszogom magam. Reggel aztán az ügyintéző aki tényleg szobákat oszt és regisztrál minket, az nevetve mondja, hogy ad egy franciaágyas szobát nekünk. Annyira de annyira kedves, hogy úgy érzem, már ezért a találkozásért megérte ez a hosszú út. Ismerteti a napirendet, majd utunkra bocsájt minket.

R. Maharisi
Egyszerűen nem tudom szavakba önteni amit Tiruvannámalajban, az Arunachala hegy lábánál, Ramana Maharsi ashramjában lehet érezni. Szerintem ilyen lehet a Vulkán bolygó is. Az ember akiről az ashram el van nevezve annyira erősen jó, és annyira szuperkirályul tiszta lélek, hogy érzed, nincs mese. Ott, egyszerűen érzed ezt a fura erőt, amitől azt is érzed, hogy jobb ember vagy egy kicsit csak attól, hogy ott vagy, magadbaszívod az ottani levegővel, és megeszed a finom étellel amit szeretettel adnak neked. Meg azt is érzed, hogy nem fontos semmi, csak az hogy béke legyen a világban, és béke legyen benned is. Az itt eltöltött 3 nap annyira durván beleégett a lelkembe, hogy szerintem még a következő életemben is emlékezni fogok rá. Nem arra amit csináltunk, hanem az érzésre. Valójában semmi nem történ az ég egy adta világon. Hallgattunk gyerekeket és férfiakat mantrákat énekelni, és láttunk rengeteg embert aki ide zarándokol. Láttam egy nőt aki egyedül állt és egy hegynek énekelt olyan átéléssel, mintha csak a gyermekének énekelne hogy megnyugodjék (és ez nem töltött el semmilyen bizarr érzéssel). Voltunk egy barlangban ahol Ramana Maharsi 7 évet meditált, ahol csak attól, hogy ott vagyok, életem legkomolyabb koncentrációja tört rám, már már majdnem nevezhetném meditációnak. Mindkettőnkre nagyon nagy hatással volt az itt eltöltött idő. Dani szemében a csillogás elképesztő, azóta is tart nála.

Om Arunachala Om

Innen is el kellett indulnunk, persze nem tudtuk hogy jutunk Mysore-ba….. Találtunk egy utazási irodát, nem messze az ashramtól (gyakorlatilag egy ólban kialakított iroda).
Dani
Két napba telt mire sikerült buszjegyet intéznünk, vállvetve a utazási iroda főnökével, megharcolva egy makacs nyomtatóval. De végig biztatott minket, hogy no para mert Volvo… Hát gondoltuk, oké, Volvo, de ez vajon miért fontos. Végül sikerült, foglaltunk buszjegyet, hát én a vonat után már tényleg elvárások nélkül indultam a férjecském oldalán neki a nagy útnak, elvégre azt is túléltem, nem? 🙂
Irány a buszpályaudvar. A nyugodalmas zen-ből belecsöppentünk az elképesztő kÁosZbA. Buszok dudálnak egyfolytában, miközben emberek próbálják túlüvölteni, átláthatatlan az egész és sehol egy tábla vagy valami. Irány egy kaller kinézetű, biztos segít. Segít. Annyit mond “woter, woter” amire megfejtem, hogy onnan megy a busz ahol a watert árulják (talán). Közben vélhetően hermafroditák kis táborába futunk. Na ez az egyik ilyen feleslegesnek tűnő infó ami a fejemben van és a vonaton is eszembe jutott… hogy én egyszer láttam egy ismeretterjesztő filmet a hermafroditákról, és arról, hogy Indiában még tisztelik is őket. Hát még élőbe nem láttam ilyen jelenést, annyira meglepődtünk tőlük, hogy egy mukkot nem tudtunk mondani mikor hozzánk beszéltek.
Buszpályaudvar
Sokkolva állunk egy samosa árus és a “woter” között várva a Volvót, de valójában dunsztunk sincs hogy hogyan ismerjük majd fel. Itt a buszok vagy felismerhetetlenségig ki vannak dekorálva, vagy felismerhetetlenségig szét vannak szedve (értsd: se ablak, se ajtó, a horpadások tartják össze). Állunk várunk, majd Dani megszólal, “Ott van!”
És tényleg, mintha a mennyből érkezett volna a hófehér csodabusz. A VOLVO. Szinte vízszintesig dönthető ülésekkel, és légkondival, és ajándék vízzel 🙂 mint egy álom. Ezzel döcögünk el Bangalore-ig, hol utakon, hol utak nélkül. Onnan pedig egy másik majdnem menő busszal Mysore-ba. Ez már tulajdonképpen egy kellemes kis (12 órás) kiruccanásnak tűnt az eddigiekhez képest.
Így utólag visszatekintve, igazán örülök, hogy ennyi mindent sikerült megtapasztalnunk ilyen rövid idő alatt(ugyan még van mit feldolgozni), és büszke is vagyok magamra, hogy ilyen jól viseltem (anya büszke lehetsz rám te is, nem hisztiztem sokat). Ez volt a rövid (hosszú) története kalandos utunknak Mysore-ba, számomra pedig kirándulás a félelmek kicsiny boltjába, ami igazából, tényleg csak a fejemben létezik. Ezt tudom. Tudom az eszemmel és a lelkemmel is, mégis, annyira de annyira nehéz felül kerekedni rajta. Minden bizonytalan helyzetben jön a sötét köd ami elönti a gondolataimat. És már ugyan egyre jobb és jobb vagyok a tudatos “nem engedem magam át a régi berögződéseknek” dologban, de mégis vannak olyan szituk amikor igenis félek, nem vagyok ura a helyzetnek és gyenge vagyok. Ezt nagyon nehéz elfogadnom. De azt hiszem ezzel kell szembenéznem ahhoz, hogy továbbfejlődjek. Talán egyszer a csótikkal is összebarátkozom 🙂

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved