Mysore-i dudaszó és a vrittik

k

Annyian vagyunk, akik minden évben egészen Indiáig utazunk, hogy a jógáról tanulhassunk, miközben már a világ minden pontján elérhetőek kiválóbbnál-kiválóbb tanárok, sőt, sokszor még az országból sem kell kitenni a lábunkat. Akkor vajon miért kelünk mégis ennyien útra, mi olyan különleges ebben az országban, mi az, amit csak itt találhatunk meg?

A gyakorlás itt is pontosan ugyanolyan, mint otthon: reggel, ébredés után elsétálok a Shalába, és a jól ismert mozdulatokat végzem a légzésem szokásos ritmusára. Azonban amikor hazafelé ballagok a nyüzsgő utcákon, akkor már egészen más kép tárul elém, mint Budapesten. Az emberek különösebbnél különösebb öltözeteket viselnek, vagy esetleg mindössze egy szövetdarabbal fedik a testüket; az állatvilág rendkívül sokszínű, és harmonikusan olvadnak bele a tehenek, a mókusok és a patkányok az utcaképbe, de számomra a legmélyebb jógagyakorlás színtere mégis az utcai forgalom.

Zavarodottságomon a baloldali közlekedés sem segít, de (főként kezdetben) a dudák folyamatos harsogása okozza a legtöbb problémát. Otthon általában csak akkor hallok dudaszót, ha valaki veszélyes vagy szabálytalan manővert hajtott végre, és a többiek bosszúsan leckéztetik, esetleg dugókban a türelmetlen várakozás kifejezéseként, vagy kerékpárral közlekedve néhány autós sajnos így fejezi ki a tetszését. A hatás mindhárom esetben azonos: ijedtség, bosszúság és feszültség. Nem csoda hát, ha Indiába érkezve ugyanezt a hangot hallva a szokásos érzések ébrednek bennünk, és rendkívül zavarónak tartjuk a folyamatos dudálást.

De itt jön a képbe a jóga. Mi a jóga? A jóga csitta-vritti-niródhaha. Az tudatban keletkező hullámok lecsillapítása. Sharath éppen erről beszélt az előző konferencián: a vrittiket nem kiirtani kell, nem gondolatmentes állapotra törekszünk, sokkal inkább arra, hogy ébredjen bármilyen vritti, mi zavartalanul tegyük a dolgunkat továbbra is, és ne zavarjon meg mindet a gondolatok szüntelen áramlása.

A vrittiknek öt típusa van, amelyek közül az egyik a szmriti, azaz emlékezés. Tehát sétálok haza békésen gyakorlás után, amikor meghallok egy dudaszót. Az elmémben azonnal ébred az emlékezés vrittije, és ehhez az egyszerű hanghoz azonnal hozzákapcsolja a múltban megszokott reakciókat: frusztráció, bosszúság, feszültség. A nyugalomnak pedig annyi. De mivel a jógagyakorlás nem ért véget a zárómantrával, ezért észnél kell lennünk ilyenkor: vajon ehhez a konkrét dudaszóhoz tényleg hozzárendelhetőek a fenti reakciók? Nem egyszerűen arról van szó, hogy a robogós útkereszteződéshez ért, és az itteni szabályoknak megfelelően hangjelzéssel tudatja a forgalom többi résztvevőjével a jelenlétét? Miért lennék bosszús amiatt, hogy valaki szabályosan közlekedik? Nem akart ő sem megijeszteni, sem megleckéztetni, egyszerűen csak végezte a kötelességét. A bosszúságomnak tehát semmi köze a jelenhez, egyszerűen egy múltbéli emléket kötöttem tévesen a mostani helyzethez. Ezért semmi más dolgom nincs, mint felismerni ezt a logikátlan gondolatmenetet, elengedni azt, majd békésen menni tovább.

A fenti éberséget pedig a nap minden pillanatában fenn kell tartani. A reggeli gyakorlásunk pedig kiválóan felkészíti erre az elmét: az ászanák végzése közben a csapongó gondolatainkat újra és újra türelmesen visszaterelgetjük a légzésre és dristire, és elengedünk minden ítélkező vagy éppen ujjongó érzelemkitörést. Ugyanezt kell tennünk napközben is: ha bármikor azt vesszük észre, hogy az örömteli, békés alapállapotunkból kibillent egy elsöprő érzelemhullám, akkor azonnal kapcsoljunk, hogy “hoppá, itt az ideje a gyakorlásnak!” és próbáljuk meg visszafejteni, hogy vajon milyen vritti áll a háttérben. Ha pedig felfedezzük a logikai buktatót, mint például a fenti példában, akkor azonnal vissza is kerülünk az eredeti nyugodt állapotunkba. A jógát tehát mindenhol lehet és érdemes gyakorolni, de Mysore szinte tálcán kínálja a jobbnál-jobb lehetőségeket, éljünk hát velük!

Yama and niyama – santosha

Santosa
Santoshadanuttama sukha labhah (PYS 2.42.)
‘Through the cultivation of contentment happiness, joy and satisfaction is obtained.’

We all constantly work so hard in order to become content, and we think that contentment is something to be achieved in the future; ‘when my salary is high enough, I will be content’, ‘when I have a nice family, I will be content’, ‘when I can live in a cozy house in the suburb with a satisfying pension, I will be content for sure’. In the present we always aim for something more instead of stopping for a moment to recognise the values in our present life, and the society always gives positive reinforcement for this behaviour. After all, a responsible adult should always aspire for a secure future, even if they have to sacrifice the happiness of the present.

I have just arrived home from my morning Mysore practice, I am sitting on my balcony and enjoying the sight of the waking town. I am listening to the honking of the scooter horns, the singing of the birds and the cheerful conversations in Kannada. I am completely absorbed in the moment, giving in to the immense feeling of contentment. At this very moment everything is perfect, this is the best place where I could possibly be, and I feel complete happiness. Unfortunately moments like this disappear quickly: my responsibilities are oozing back to my mind: I have to do the laundry, then go back to study. My happiness is replaced by guilt in no time. I can’t help but wonder: do we really have to be ashamed of enjoying the beauties of the present moment, isn’t it the main goal of life?

Interestingly enough, santosha or contentment is defined by Patanjali as a niyama, and he states that if we master this attitude then our reward will be endless joy and happiness. Our experiences also confirm this statement: happiness always arises from recognising the beauties of the present moment and appreciating our present state whatever it may be. We cannot experience happiness in the past or future, it can be realised only in the present.

If we go further about Patanjali’s ideas, we can realise that santosha is a niyama or practice, which means that we have to actively endeavour to reach this state, this is an important part of our yoga sadhana. It does not mean that we should accept anything resignedly and neglect our duties, neither that we should pretend to be content with our life. It is rather a constant quest for the beauties and real values in each and every moment of our lives. Naturally life brings happiness and sorrow, so our duty is to accept both and at the same time understand the importance and beauty of the learning process offered by the hardest moments in life. Accept happily, or what is more celebrate the challenges, do whatever you can to solve them, and if your efforts don’t bring the desired results, you can still remain content and happy knowing that you did your best.

I remember an interesting thought from one of Sharath’s conferences from last year. He teasingly said that santosha does not mean that we go to Santosha Cafe (a popular cafe here, in Mysore), and treat ourselves with the most delicious meals. At first it might sound like a joke, but actually there is deep philosophy behind his words. In my understanding, he meant that santosha does not mean that we enjoy the pleasures of life without any boundaries, contentment has to be our second nature, a state that comes from within and not from any external sources. Only our attitude determines whether we are happy and content or not, regardless to whether we eat the most sophisticated meals, or a single bowl of overcooked rice. If our attitude towards contentment is correct, then even the simplest sources of joy will result in deep happiness.

So yoga does not teach that you have to turn away from ‘worldly pleasures’ and live a life in solitude and renunciation. It is quite the opposite, we should actively appreciate and celebrate every moment of our life regardless to our circumstances. This is real santosha.

Jama és nijama – szantósa

Santosa

Szantósáddanuttama szukha lábhah

(Patandzsali Jóga-szútrák 2.42.)
‘Az elégedettség boldogságot és örömet eredményez.’

Annyi mindent teszünk az életben azért, hogy elégedetté váljunk, de valamiért mindig a jövőben akarunk elégedettek lenni; ha elég magas lesz a fizetésem, majd elégedett leszek, ha szép családom lesz, akkor leszek elégedett, ha egy vidéki házikóban, szép nyugdíjjal éldegélhetek öregkoromban, akkor igazán boldog leszek. A jelenben mindig valami többre törekszünk ahelyett, hogy megállnánk egy pillanatra, és körülnéznénk, hogy milyen értékek vannak éppen most az életünkben. A társadalom pedig természetesen pozitív megerősítést ad erre a viselkedésre, hiszen a felelősségteljes felnőttek mindig a jövő biztonságára törekednek, még akkor is, ha a jelen boldogságát kell feláldozni ezért.

Nemrég értem haza a reggeli Mysore órámról, és kiültem a teraszra élvezni az ébredező utca látványát. Hallgattam a dudák hangját, a madarak csiripelését és a vidám beszélgetéseket kannada nyelven. Teljesen belefeledkeztem az élménybe, és átadtam magam az elégedettség érzésének. Abban a pillanatban minden tökéletes volt, a legjobb helyen voltam, ahol csak lehetek, és hatalmas boldogságot éreztem. Sajnos azonban hamarosan vissza kellett térnem a földre, amikor eszembe jutott, hogy ki kell mosnom a ruháimat, és el kellene kezdenem tanulni, a boldogság pedig egy röpke pillanat alatt bűntudattá vált. Vajon tényleg szégyellnünk kell magunkat azért, ha élvezzük a jelen szépségét, hát nem éppen ez volna a legfőbb feladatunk?

Érdekes, hogy Patandzsali a nijamák között említi a szantósát, azaz elégedettséget, és azt mondja, hogy ha sikerült tökéletesen elsajátítanunk ezt a hozzáállást, akkor hatalmas örömben és boldogságban lesz részünk. A tapasztalataink pedig éppen ezt támasztják alá: a boldogság mindig a jelen pillanat szépségének felismeréséből származik. Nem lehet a boldogságot múlt- vagy jövőbéli időponthoz kapcsolni, csakis a jelenben lehet átélni.

További érdekesség, hogy a nijamák gyakorlatokként értelmezhetők, tehát aktívan törekedni kell az elégedettségre, ez a jógagyakorlásunk egyik fontos része. Ez pedig nem azt jelenti, hogy rezignáltan belenyugszunk mindenbe, és elhanyagoljuk a kötelességeinket, hanem azt, hogy aktívan keressük a szépséget és az értéket minden pillanatban. Az élet hozhat örömteli és szomorú eseményeket, nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezeket elfogadjuk, és megértsük, hogy még a legnehezebb helyzetek is értékesek, hiszen ezekben ismerhetjük meg magunkat legjobban. Fogadjuk boldogan a kihívásokat, tegyünk meg mindent azért, hogy megoldjuk őket, és ha mégsem járunk sikerrel, akkor is elégedettek maradhatunk, hiszen mi mindent megtettünk!

Eszembe jutott egy gondolat, amit Sharath mondott egy tavalyi konferencián a szantósával kapcsolatban. Viccesen megjegyezte, hogy a szantósa nem azt jelenti, hogy elmegyünk a Santosha kávézóba (egy népszerű reggelizőhely Mysore-ban), és jól belakmározunk mindenféle finomságból. Ez egyszerű poénnak tűnhet az első pillanatban, de valójában mély filozófia rejtőzik a gondolat mögött. Számomra azt jelenti ez a mondat, hogy a szantósa gyakorlása nem abban nyilvánul meg, hogy mindenféle korlát nélkül hajszoljuk az élvezeteket. Próbáljuk inkább természetünkké tenni az elégedettséget, ahelyett, hogy külső forrástól várnánk a megjelenését. Csakis a mi hozzáállásunktól függ, hogy elégedettek és boldogok leszünk-e az életben, együnk akár mesterfogásokat minden nap, vagy éljünk napi egy tál túlfőtt rizsen. Ha megfelelő a hozzáállásunk, akkor a legkisebb örömforrások is mérhetetlen bolgogságot eredményeznek.

A jóga tehát nem azt tanítja, hogy vonjunk meg magunktól minden világi élvezetet, és éljünk magányosan elvonulva. Ennek éppen az ellenkezője igaz: meg kell tanulnunk aktívan értékelni és ünnepelni az életünk minden pillanatát a körülményeinktől függetlenül. Ez a valódi szantósa.

Ahimsa vs. satya

Ahimsa vs. satya

When we are introduced to the first two limbs of Ashtanga Yoga, namely Yama and Niyama, most of us immediately get caught up by the supposed contradiction between the first two Yamas. non-harming and truthfulness – what if our true words harm the audience? Should we tell the truth even if that hurts others or should we stick to Ahimsa by choosing a white lie?

It is important to clarify it in the beginning that Truth never hurts; truth or right knowledge is the main source of our happiness. How could it hurt to realize that we are eternal souls? How could endless joy, happiness and the realization that we are all equal and one cause suffering? But until we come to this level of understanding we have to deal with all kinds of challenges in our daily lives.

So actually if we want to find the root of this problem, we have to dig deeper and look beyond what we have believed to be true. According to Patanjali there are five varieties of thought patterns to witness which are: right knowledge (pramana), misconception (viparyaya), illusion (vikalpa), deep sleep (nidra), and memory (smritayah). Only right knowledge is the truth of the above mentioned five (and remembering of right knowledge of course). Therefore, if we have any information based on misconception that will never be Satya, even if we are convinced by our truth. And since we do not tell the truth in these situations, we might cause some harm, even though we have no intention to do so. Hence the first thing to consider before we start to speak is whether the information – what we are about to say – is valid or not. Right knowledge can derive from direct perception, from logical deduction, from a reliable person or from any other reliable source (such as the scriptures). So we should always be very critical about our presumed knowledge, and never forget that we shall not always believe what we see.

The following question often arises “So from now on, should I just tell everyone what I think of them in the name of truth? For example should I simply tell my neighbour that her shoes are horrible? Because that’s the truth!” When we catch ourselves criticizing other people’s actions or their appearance then we should stop for a short while and see whom we should be truthful with. Our opinions are obviously subjective and most certainly based on misconceptions, since they are contaminated by our emotions and by the effects of past events. So in such cases, it is important to be honest and tell the truth: confront ourselves with the fact that we have judged and criticized others. When we realize that we do not like someone or their behaviour then we should stop immediately, face the fact that we have become the victims of our bad habits again, then we should compassionately forgive ourselves and move on. And it is not the other person’s fault who has triggered our thoughts, so we do not have to say anything to them. We should be grateful for them to help us knowing ourselves a little better.

Another thought is whether we should bring others’ attention to their failures when they do not recognize them by themselves, especially when they are harmful or self-destructive. I got a really useful advice from Lakshmish during his lectures on the Yoga-sutras: when the person is not really close to you, then you should tentatively talk to them only once about your concerns, and when the person in question is your close family member or best friend, then you can warn them twice with compassion. But if they do not listen to you, then you should not mention it again, you have done all you could do, the rest is up to them.

Other main sources of the pain-causing-words are those when we have to admit our mistakes or when we have to tell that someone else caused some harm to others. So for example, should we tell when we did not do something we had been asked to? This first category is rather easy to deal with: In this case it is not the truth itself that causes pain but our deeds, which are not in accordance with the other Yamas and Niyamas. So the pain caused by confessing our mistakes is not the consequence of the truth, actually it is the backlash of the deed itself. If we cause lots of pain by admitting our actions, then the solution is not to keep them in secret, but rather to avoid any actions that might be painful for others. Naturally there will be a transition state, when we no longer perform these malefic actions, but still have to deal with the consequences of the ones we had done in the past. It is only temporary though; we have to accept it, and try to communicate with as much compassion and goodwill as possible.

What shall we then do when we haven’t done anything wrong but witnessed a crime? Should we tell it to the hurt party, for example when we know that their partner cheated on them? This is a more complex situation, so we have to consider the conditions such as time, place, the parties and the relations between them. Do not get involved in anything which is none of our business. If we do anyway, then we should always offer help, support and comfort, and try to avoid any unnecessary pain. When we see something that was intentionally hidden from us, it could be considered as involuntary stealing of knowledge, so it is in contradiction with Asteya from the Yamas. Therefore we should practice Aparigraha, and let go of the gained information by not using it against anyone.

So it is only possible to master Ahimsa in communication if we integrate all the other Yamas and Niyamas to our daily lives. Furthermore we should always check whether we really tell the truth or it is only the play of our mind and senses. Aim to make our environment purer and better by our words, even if their immediate effect is inconvenient, they should always be helpful in the long term. Always follow the truth, and one day the truth will follow you!

Ahimszá és szatja – erőszakmentes kommunikáció

ab

Amikor elkezdjük tanulmányozni az astanga jóga első két ágát , azaz a jamát és nijamát, a legtöbben egyből fennakadunk az első két jama látszólagos ellentétén. Nem-ártás és igazmondás – na de mi a helyzet akkor, ha az elmondani kívánt szavaink megbánthatják a hallgatóságot? Kimondjuk-e a fájó igazságot, vagy ragaszkodjunk az erőszakmentességhez, és inkább válasszuk a kegyes hazugságot?

Fontos már a legelején tisztázni, hogy az Igazság sosem fáj, az Igazság vagyis a helyes tudás a boldogsáunk elsődleges forrása. Hogyan is fájhatna rájönni arra, hogy örök lelkek vagyunk, hogyan okozhatna szenvedést a határtalan öröm, a boldogság és annak a megvalósítása, hogy mindannyian egyek és egyenlőek vagyunk? Amíg azonban sikerül ezt megvalósítani, addig a mindennapi életben számos kihívással teli helyzettel találhatjuk magunkkal szembe.

A probléma ezért valójában valahol ott gyökerezik, hogy mi mit gondolunk igazságnak. Patandzsali szerint a  tudatunkat ötféle állapotban találhatjuk: helyes tudás (pramána), helytelen tudás (viparjaja), képzelődés (vikalpa), mélyalvás (nidrá) és emlékezés (szmritajaha). Ezek közül egyedül a helyes tudás az igazság (illetve természetesen az igazságra történő emlékezés), ha helytelen tudással kapcsolatos információt mondunk, akkor az nem lesz szatja, még akkor sem, ha meg vagyunk győződve az igazunkról. Mivel pedig nem az igazságot mondjuk ilyen helyzetekben, ezért előfordulhat, hogy ártani fogunk vele még akkor is, ha nem ez volt a szándékunk. Ezért az első dolog, amit mérlegelnünk kell mielőtt megszólalunk, hogy vajon helyesek-e a közölni kívánt információink. Az igazság származhat közvetlen megfigyelésből, logikus következtetésből, megbízható személytől vagy tiszta forrásokból (szentírásokból). Legyünk ezért mindig kritikusak a vélt tudásunkkal kapcsolatban, ne feledjük, hogy  nem hihetünk mindig a szemünknek.

Gyakorta felvetődik az a kérdés is, hogy “akkor mostantól mindenkinek vágjam az arcába, amit gondolok róla? Például mondjam meg a szomszéd lánynak, hogy szerintem borzasztó csúnya a cipője? Hiszen ez az igazság!” Ha azt vesszük észre, hogy magunkban kritizáljuk mások tetteit vagy akár kinézetét, akkor azt kell végiggondolnunk, hogy kivel kell őszintének lenni? A véleményünk nyilván szubjektív és valószínűleg téves is, hiszen beszennyezik az érzelmeink és a múltbeli események emléke. Ezért ilyen esetekben fontos az igazság kimondása és a szembesítés: önmagunk szembesítése azzal a ténnyel, hogy ítélkezünk és másokat bírálunk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy valakit nem kedvelünk vagy nem tetszik rajta valami, akkor azonnal álljunk meg, mondjuk ki az igazságot, és szembesítsük magunkat a ténnyel, hogy megint régi szokásaink rabjaivá váltunk, majd bocsássunk meg magunknak együttérzéssel és lépjünk tovább. Ebben a folyamatban pedig semmi szerepe nincs a személynek, aki az aktuális érzelmeket kiváltotta belőlünk, ezért neki nem is kell semmit mondanunk. Hálával tartozunk neki, hogy segített jobban megismerni magunkat.

Hasonló kérdés, hogy vajon rávilágítsunk-e mások hibáira, ha ők maguktól nem veszik azt észre, különösen ha ezzel a szokásával árt magának. Ezzel kapcsolatban megszívlelendő tanácsot kaptam Sri Lakshmishtól a Jóga-szútra magyarázatai közben: ha olyan emberről van szó, aki nem igazán áll közel hozzád, akkor egyszer finoman felhívhatod a figyelmét a problémára, míg ha közeli családtagról vagy igaz barátról van szó, akkor kétszer is szólhatsz neki. Ha viszont ezek után sem fogadják meg a tanácsot, akkor nem kell újra és újra hangoztatnod a véleményed, hiszen te mindent megtettél, a többi rajtuk múlik.

A másik fő típusa a szenvedést okozó szavaknak az, amikor valamilyen bűnös tettünket kell beismerni valakinek, vagy elmondani azt, ha valaki másról tudjuk, hogy rosszat követett el az adott személy ellen. Elmondjuk-e például, ha nem tettünk meg egy fontos dolgot, amit kértek tőlünk? Az első eset egyértelmű: nem az igazság kimondása okozza a szenvedést, hanem a tettünk, amely nem áll összhangban a többi jamával és nijamával. Az igazság beismerésének következménye ebben az esetben még a mulasztásunknak a visszahatása, nem az igazság kimondásának. Ezért ha szenvedést okozunk a tetteink beismerésével, akkor nem az a megoldás, ha  eltitkoljuk az igazat, hanem az, ha lelkiismeretesen elkerülünk minden olyan tettet, amellyel szenvedést okozhatunk másoknak. Lesz természetesen egy átmeneti állapot, amikor már elkerüljük az ártó tetteket, de a múltbeli cselekedetek beismerése még szenvedést okoz. Ezt el kell fogadnunk, és meg kell próbálni a lehető legtöbb együttérzéssel és segítő szándékkal kommunikálni.

De mi a helyzet akkor, ha nem mi követtük el a bűnt, csak a szemtanúi voltunk? Vajon elmondjuk a sértettnek, ha például tudjuk, hogy megcsalta a párja? Ez már összetettebb helyzet, és mindig figyelembe kell venni a körülményeket: a helyet, az időt, a szereplőket és a köztük lévő kapcsolatot. Ne ártsuk magunkat semmi olyanba, ami nem a mi dolgunk, de ha mégis belekeveredünk két ember viszályába, akkor igyekezzünk segíteni, támaszt és vigaszt nyújtani, és elkerülni a további károk okozását. Csak azt mondjuk el, ami valóban ránk tartozik, hiszen ha például olyan dolgot láttunk meg, amelyet el akartak előlünk rejteni, az akaratlan lopás, vagyis az asztéja megszegése,  ezért gyakorolnunk kell a nem-birtoklást, azaz el kell engednünk a megszerzett információkat anélkül, hogy visszaélnénk velük.

Ha tehát valóban erőszakmentesen szeretnénk kommunikálni, azt csak úgy tudjuk megtenni, ha a többi jamát és nijamát is integráljuk az életünkbe. Továbbá mindig figyeljük, hogy valóban igazság-e az, amit ki akarunk mondani, vagy csak az elménk és az érzékszerveink tréfájáról van szó. Figyeljünk rá, hogy a szavaink mindig jobbá és tisztábbá tegyék a környezetüket, még ha hatásuk átmenetileg kellemetlen is, hosszú távon segítőek legyenek. Kövessük mindig az igazságot, és előbb-utóbb az igazság fog követni minket!

A hónap témája: mantra

mantra

Az ősi jógikus szövegek kijelentik, hogy Isten hang és a hang Isten: Sabda Brahman. Nincs más,  csak Isten. Isten a mindenség. Isten valódi. Isten a valóság. Isten a hang. A valóság minden formája hang – vagyis zene – mivel lényegében minden rezgésekből áll. Amit mi anyagi létezésnek látunk, az valójában szemmel érzékelhető, füllel hallható és a többi érzékszervünkkel is felfogható lelassult hangrezgés. A hang szüli az anyagot – kezdetben volt a szó.

Az elménk – a kimondott és a néma szavakon keresztül – megteremti a valóságot, amelyben élünk. A legtöbb ember nincs tudatában az erőnek, amelyet szavai gyakorolnak a világra. Senki nem szeret káoszban, konfliktusok között, bomlásban, szennyezésben, betegségeknek kitéve és kétségbeesésben élni, mégis kevesen ismerik fel, hogy a szavaink hozzák létre és tartják fenn az ilyen világot. Rosszul használjuk a szavakat amikor megtévesztésre, szitkozódásra, panaszkodásra vagy mások hibáztatásra fecséreljük őket. A haraggal és reményvesztetten kiejtett szavak romboló légkört teremtenek.

Ha úgy érezzük, hogy megköt és korlátoz a valóságunk, ha nem tetszik, amit látunk, akkor egy mantra segíthet megváltoztatni a történésekhez való hozzáállásunkat azáltal, hogy túljuttat azon, amit általában normálisként fogunk fel. A mantra szanszkrit szó, a jelentése “túljutni az elmén”: a man jelentése elme, a tra pedig keresztül jutni, átkelni. A mantrák varázsigék, amelyek képesek megváltoztatni a valóságot, vagy legalábbis a mi felfogásunkat róla, ami valójában jelentheti ugyanazt, mint az előbbi. De ahhoz, hogy alkalmazni tudjuk ezt a varázserőt, először el kell ismernünk, hogy a mantrák varázsigék, és éppen ezért csak akkor hatásosak, ha tiszta szándékkal és helyes kiejtéssel alkalmazzuk őket. A legtöbbünknek nagyon sokszor el kell ismételni egy mantrát ahhoz, hogy jelentkezzen a hatása. Ahogy a régi korok alkimistái mondták bátorításul: “az ismétlés  hozza működésbe a varázslatot”.

Felvetődhet a kérdés, hogy ha minden Isten, akkor miért van ennyi gonoszság és szenvedés a világban? Gondoljunk erre a következőképpen: jelenleg a Földet az emberi kapzsiság és tudatlanság rombolja. A természet harmóniában van Isten törvényeivel. Mi viszont elvesszük a természetesen fellelhető, eredeti forrásokat és átalakítjuk őket mindenféle anyagokká és árukká. A pénz tűnik az Istenünknek, és a pénz a mantránk. A legtöbb általunk termelt dolog végül szemétként végzi, és a mezőkre vagy az óceánokba dobva szabadulunk meg tőlük, így a környezetünk szennyezetté és mérgezővé válik. A Földünk szinte minden természetes nyersanyagforrását olyan módon alakítjuk át, hogy végül képtelen lesz természetesen lebomlani és visszakerülni a természet körforgásába. A termelt szemét mérgezi a világot és mindenféle szenvedést okoz – ez jelzi, hogy elveszítettük a zenei hallásunkat és elhangolódtunk a harmónia Kozmikus törvényétől. Isten biztosítja az alapvető nyersanyagokat, és fenntartja számunkra a lehetőséget, hogy eldöntsük, ezeket a természet törvényei szerint alakítjuk-e át vagy sem. Hasonló módon Isten adott nekünk hangot és választást, hogy az ő zenekarában  szeretnénk-e énekelni és játszani, vagy inkább alakítunk egy saját bandát az önzésünkkel és a rövidlátó egónkkal. Isten megadja a választás jogát, hogy mely szavakat akarjuk gondolni és kimondani, és a választásaink határozzák meg, hogy milyen világban fogunk élni most és a jövőben.

A Bhagavad Gítá és más szentírások szerint amire a halálunk pillanatában gondolunk, azt fogjuk a következő életünkben megkapni. Ezt hallva különösen szomorú, hogy sokakat váratlanul ér a halál, például baleset vagy repülőszerencsétlenség során a “hú, b.meg” mantrát zengetve, és ezáltal tudattalanul is irányt adnak a következő inkarnációjuknak. Gandhi, a nagy jógi a mantráját zengette amikor gyilkosa eltalálta őt, a tökéletes “Ram”-ra gondolt, amely kétségtelenül jó irányba terelte lelkét útja során.

Isten természete szatcsidánanda – örök létezés (szat), tudás (csit) és áldás (ánanda). Isten mindentudó és mindenütt jelenlévő, de ha Isten áldással teli formáját akarod megismerni – és ki ne akarná? – akkor erre kell koncentrálnod minden gondolatoddal és kimondott szavaddal. Isten udvarias, és nem avatkozik bele a dolgainkba addig, amíg nem fordulunk felé és kérjük a jelenlétét az életünkben. Ha fel akarod hívni magadra valaki figyelmét, akkor fontos tudni a személy nevét. Ugyanígy van ez Istennel is: ahhoz hogy Isten ránk figyeljen, ahhoz a nevén kell őt szólítani, a “hé, te ott!” nem elegendő. Jobb, ha egyértelműek vagyunk.

A szanszkrit a kifinomultság spirituális nyelve. Az Isten neveiből álló szanszkrit mantrák különösen erősek. A legtöbb ember tudattalanul olyan szavakkal tölti meg az elméjét, amelyek világias romboló formaként manifesztálódnak, ezáltal biztosítva a negatív hangulatot és szenvedést. A bölcsek viszont ezt a szenvedéssel teli valóságot Isten szent neveinek éneklésével bontják le. Az Ő neve (náma) megteremi a formáját (rúpa). Nincs különbség Isten és Isten neve között. Ha el akarsz merülni a bhávában, az isteniben, akkor használd a mantrákat, amelyek az Ő szent nevét dicsőítik, hogy felemeld az elméd a konfliktusok, a félelem, a düh, a kétségbeesés és minden egyéb gond fölé, és elérd az ánanda valóságát, amely a valódi otthonod!

Sharon Gannon

Samsara – the yoga of birth and death

Samsara
niḥ-śreyase jaṅgali-kāyamāne
saṁsāra hālāhala mohaśāṁtyai
Ashtanga opening prayer

According to the Ashtanga Yoga opening prayer our Guru can save us even from the illusory circles of Samsara, and our practice offers a special recipe for this. It is called sadhana, which involves a daily practice and the following of certain ethical guidelines. So the Guru gives us the key for liberation, but in the end we are the ones alone who have to do the work. As Guruji said: practice, practice, practice: you take practice!

Therefore anyone who would like to be cured from the disease of illusion accepts the Guru’s advice and starts practicing enthusiastically and persistently. After some years most of us come to the same conclusion: this sadhana is actually the map of our lives: if we happen to have any recurring problems, such as making the same mistake over and over again, we will recognize the exact same pattern during our practice. But the beauty of the fix series of asanas is that we cannot sweep our problems under the rug; we can either take an asana we love or another one that we hate, we still have to stay in the posture for five deep breaths, and only then can we move on. This teaches us to breathe and do our duties without being attached to the results – no matter if there is joy or suffering during our practice. The strength and devotion we gain by this attitude will surely percolate to our everyday life.

There is a slightly more abstract interpretation of the series that has occurred to me. The asanas are named after different things; there are some completely impersonal forms (such as trikonasana – triangle pose), animals (krounchasana – heron pose), natural phenomena (vajrasana – thunderbolt pose), saints (Marichyasana – the pose of sage Marichi) and different appearances of Gods (Bhairavasana – the pose of the furious Shiva). In the rolling wheel of Samsara, we could also take births as humans, animals or even heavenly creatures, but sometimes we submerge into the deep ignorance of matter. When we are given a new asana, we usually cannot find our place in it for a while, we experience new kinds of sensations, we feel a lack of balance and our breathing becomes uneven. But regardless to all, we keep practicing it every day. Eventually the breathing calms down, and we learn how to find stability and comfort in the posture, and by the activating mula bandha we return to our centre. The goal is to learn the lessons that the new asana offered us: we might have had to open up to certain directions, or to become a bit stronger or to find balance in a given situation. When we succeeded, we can move on to the next teaching. Although there is one thing in common in each and every asana: the presence of the mula bandha – as Guruji and Sharath have always been emphasising it, we have to hold it all the time. Whatever may be happening to our bodies, may it be in some twisted posture, we still have to feel the presence of this bandha; even if everything changes, this must be the only permanent sensation.

Similarly, we change our bodies life after life, and every body offers us a certain lesson. We learn during our practice not to avoid the inconveniences, but to take some deep breaths and dive into to the depths of pain. Eventually we will do the same in our lives as well. We will begin to search for the things that do not work properly, the fields in which we have to open up, strengthen or find more balance, and we keep working on these fields as long as we finally solve the problems. And when we successfully go through all the lessons of this life, the vinyasa count continues: by jumping back we leave this body to put on a new one with the birth of jumping through, so that we have the opportunity to work on other issues. Each new body uses the experiences gained in the previous lives. As we cannot skip any asana in the series, similarly we cannot get a body, which we are not ready for. Most importantly, even though the bodies are in constant change just like the postures, deep inside there is something permanent in all of us, just like the mula bandha in the asanas. To search for this immutability is our eternal task, our Svadharma. Once we find that, which is always present, which is never born nor does it die, then we will know that we have reached our final destination.

But where is the end of this series of new bodies? We begin our practice in Samasthitih with a prayer, and this is the exact point where we come back in the end: standing in Samasthitih and chanting a prayer for the happiness of all living beings. So we have to go back to where it all began, to the state in which our Selves dwell in their own Nature and nothing is contaminated by our material desires and the consequences of our past deeds anymore. And the fact that we always arrive back here after every practice predicts that our series of lives will end one day, and by our Guru’s grace we can disengage from the wheel of Samsara.

Szamszára – a születés és a halál jógája

Samsara Tibetan thangka apsodog.ru WQ

“niḥ-śreyase jaṅgali-kāyamāne
saṁsāra hālāhala mohaśāṁtyai”

Az astangás nyitómantra szerint a gurunk még a szamszára (ismétlődő születés és halál körforgásának) illuzórikus körforgásából is képes kigyógyítani bennünket. Az astanga jógában ehhez különleges receptet kapunk tőle: egy szádhanát, amely mindennapos ismétlődő gyakorlásból és erkölcsi irányelvek követéséből áll. A guru tehát átadja a kulcsot a felszabaduláshoz, de a munkát nekünk kell elvégezni, ezt ő nem teheti meg helyettünk. Ahogy Guruji mondta: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás: Te csak gyakorolj!

Aki tehát szeretne meggyógyulni az elfogadja a guru tanácsát, és elkezd lelkesen és kitartóan gyakorolni. Sokan pár év után arra a következtetésre jutnak, hogy ez a szádhana valójában az életünk leképezése: ha van bármilyen visszatérő problémánk, például újra és újra elkövetjük ugyanazt a hibát, akkor ezzel a mintázattal a matracon is találkozni fogunk. Viszont a fix gyakorlatsornak az a szépsége, hogy itt nem lehet szőnyeg alá söpörni a problémákat, akár olyan ászanát veszünk fel, amelyet szeretünk, akár olyat, amely nagy fájdalommal jár számunkra, akkor is öt mély légzést töltünk benne, és haladunk tovább. Ezáltal megtanuljuk, hogy jelentkezzen a gyakorlás során öröm vagy szenvedés, mi csak lélegezzünk, és végezzük a kötelességünket anélkül, hogy ragaszkodnánk tetteink gyümölcseihez. Az így megszerzett erő és odaadó mentalitás pedig valóban át fog gyűrűzni a matracon túli életünkbe is.

Felmerült bennem egy kicsit talán elvontabb, szimbolikusabb vonatkozása is a sorozatoknak. Megfigyelhetjük, hogy az ászanákat különféle dolgokról nevezték el: vannak teljesen személytelen formák (például trikónászana – háromszög helyzet), vannak állatokról (például krouncsászana – kócsag póz), természeti jelenségekről (például vadzsrászana – mennydörgés póz), szentekről (például Marícsászana – Marícsi ászanája) és isteni formákról (például Bhairavászana – a dühös Siva ászanája) elnevezett ászanák. A szamszára kerekének forgása során mi is megszülethetünk emberként, állatként, sőt akár mennyei lényként is, de van amikor teljes tudatlanságba süllyedünk, mint a tárgyak. Ha új ászanát kapunk, akkor általában egy ideig sehogy sem találjuk benne a helyünket, mindenféle ezidáig ismeretlen fájdalmat érzünk, nem találjuk az egyensúlyt és az erővonalakat, a légzésünk pedig rendezetlenné válik. Mi azonban nap mint nap visszatérünk hozzá, kitartóan gyakoroljuk, és idővel a légzés megnyugszik, megértjük, hogyan találhatjuk meg a stabilitást és a kényelmet az adott pózban, és a múla bandha aktiválása által visszatérünk a középpontunkhoz. Megtanuljuk a leckéket, amelyeket az új ászana tartogatott: lehet, hogy meg kellett nyílnunk egy adott irányba, lehet hogy erősödnünk kellett vagy megtalálni az egyensúlyt egy szokatlan helyzetben. Ha ez sikerült, akkor továbbléphetünk a következő tanításhoz. Az ászanákban közös pont a múla bandha jelenléte, Guruji és Sharath is mindig hangsúlyozza, hogy folyamatosan tartani kell. Történjen bármi a testtel, legyen bármilyen kicsavarodott helyzetben, mindig érezzük a múla bandha jelenlétét; minden változik, ez az egy állandó.

Ugyanígy váltogatjuk a testeket is életről életre, és hasonlóan minden test egy (vagy több) új tanítást tartogat számunkra. Ahogy a gyakorlásunk során megtanuljuk, hogy ne kerüljük el a kellemetlenséget, hanem vegyünk mély lélegzeteket, és hatoljunk a fájdalom mélyére, ugyanígy előbb-utóbb az életeink során is ezt fogjuk tenni. Elkezdjük keresni, hogy mi az ami nem működik, ahol nyílnunk, erősödünk kell, vagy egyensúlyra kell lelnünk, és addig dolgozunk az adott élethelyzeten, amíg meg nem oldjuk azt. Ha pedig túljutottunk az életfeladatunkon, akkor haladhat tovább a vinyászaszámolás, egy hátraugrással elhagyjuk a régi testet, hogy az előreugrással megszületve újabbat vehessünk fel, és dolgozhassunk a további feladatokon. Minden újabb test használja az előzőekben megszerzett tapasztalatokat, azokra építkezik, ezért ahogyan sosem hagyunk ki ászanákat, ugyanúgy nem kaphatunk olyan testet sem, amelyre még nem állunk készen. Lényeges azonban, hogy bár a testek változnak ahogyan a testtartások is, mégis van valami bennünk mélyen, ami állandó, éppen úgy, ahogyan a múla bandha az ászanákban. Ezután a változatlanság után kell kutatnunk életről-életre, ez az örök feladatunk, a szvadharmánk. Ha egyszer rálelünk arra, ami mindig jelen van, ami nem hal meg a testtel és nem születik újra, akkor tudhatjuk, hogy megérkeztünk.

De hol lesz hát a vége az újabb és újabb testek felvételének? A gyakorlást szamaszthitihiben kezdjük egy imával, és éppen ide térünk végül vissza: szamaszthitihiben állunk, és imádkozunk minden élőlény boldogságáért. A kezdethez kell tehát visszatalálnunk, abba az állapotba, ahol az Énünk önmaga valójában ragyog és nem szennyezik be az anyagi vágyaink, és múltbéli tetteink következményei. Az pedig, hogy végül minden gyakorlásunk végén visszatalálunk ide előrevetíti azt, hogy az életeink sorozata is egyszer a végéhez ér, és a gurunk kegyéből mi is kikerülünk a szamszára kerekéből.

Sharath konferencia – 2014. november 8.

konf1108A jóga szádhana, azaz sok éven keresztül végzett gyakorlás megfelelő útmutatással. Útmutatás nélkül lehetetlen elérni a megvalósítás magasabb szintjeit. A könyvek nagyon jók és az akadémikus tudás is, de a megfelelő felügyelet alatt szerzett tapasztalatokra van igazán szükségünk. A guru eltávolítja az akadályokat és a tudatlanságot, és elvezett a gjána ragyogó fénye felé.

A haladó ászanák gyakorlása és a hajlékony test nem vezet a megvilágosodáshoz. A Szútrák gyakorlati megvalósítása juttat el oda, amikor a gondolatok tettekké válnak. Az ahimszá követése helyes gondolatokat szül. A szatja magunkra és a másokkal való kommunikációra is utal.

A Youtube nem a parampará! Egyszer jött egy tanítvány, aki mondta, hogy sok videót nézett Youtube-on, de amikor gyakorolt, akkor nem volt sehol a dristi, nem volt helyes a légzés, a tenyerét nyitva tartotta, amikor be kellett volna zárnia. Az emberek időnként elfelejtik, hogy a jóga nem csak az ászanákból áll. Adott egy módszer, amelyet ha nem követünk, akkor az egész csak cirkusszá válik. Élvezd a gyakorlást, végezd szívből, és egyszer csak elindul valami. A folyamat belül fog elindulni, és neked engedned kell, hogy megtörténjen.

Ha meg akarod ismerni a tenger mélységét, akkor körbevitorlázhatod az egész Földet, mégis rossz következtetésekre fogsz jutni. Csak akkor fogod megtudni, milyen csodálatos dolgok rejtőznek odalenn, ha mélyre hatolsz. Amíg nem merülsz alá, nem láthatod, mi van ott. Olvashatod a könyveket, de amíg nem teszel szert mély megértésre gyakorlás által, addig nem értheted meg a rejtett szavakat.

A saucsának két típusa van: külső és belső. A belső azt jelenti, hogy testből el kell távolítani a méreganyagokat: az ászanák megtisztítják az elmét, és segítik a helyes gondolatok épülését. A külső tisztaság a ruháink, a matracunk és a testünk tisztán tartását jelenti.

A szantósa nem csak kívül történik. Néha láthatsz mosolygó embereket, akik mégsem elégedettek, mivel belül versengés és akarás van. Mások pedig mindig boldogtalanok, még akkor is, ha megkapják, amire vágytak. A születés ajándék, fontos, hogy mire használod, becsülj meg minden pillanatot! A dolgok talán egyformának tűnnek, mint ez a konferencia: ugyanazok az emberek ugyanazon a helyen, de mégis kicsit más. A szantósa nem azt jelenti, hogy van valamink, hanem azt, hogy hálásak vagyunk. Így a feszültség felét már le is vehetjük a vállunkról.

A tapaszról, azaz önfegyelmezésről sokan azt gondolják, hogy azt jelenti, hogy legyünk magunkkal szigorúak, mint a katonaságnál. Valójában azonban rendszerességet, megfelelő életvitelt jelent, és a túl sok alvás kerülését. A nagypapám 70 évig tanított, minden nap hajnali háromkor kelt, tanított és nem evett délután kettőig, csak kávét vagy néha egy pohár tejet ivott. Viszont ezt ti ne csináljátok utána! (nevetés)

A szvádhjája, azaz önálló tanulmányok folytatása nem azt jelenti, hogy nincs szükséged tanárra, ez az ezen felüli, kiegészítő tanulmányokra vonatkozik. Mint ma, beszélek a szádhanáról, ti pedig otthon alaposabban utánanéztek. Ennek többféle módja van, a tanár is tudást ad, de néha érdekes történeteket is mesél.

(Sharath itt elmesélte a kedvenc gyerekkori meséjét egy pimasz majomról, aki lebeszélte a tigrist arról, hogy megegye őt.)

A való életben történő alkalmazásra van szükségünk, ezért erre kell koncentrálnunk. Fontos, hogy a szádhakák ezt felismerjék és megvalósítsák a saját gyakorlásukban.

nov8

Kérdés: Néha az ászana intenzitása miatt nem tudok a mélységekre koncenrálni, és megzavarnak az érzések. Mit tehetek ez ellen?
Sharath: Fókuszálj jobban az ászanára. A fájdalom nem fog elmúlni, sem az ászana közben, sem máskor, csak megváltozik a jellege. Amikor végzed az ászanát legyen ott a figyelmed. Például amikor a kapótászanát gyakorlod, akkor a figyelmed csak ott van, észrevetted már, hogy az elméd abban a pillanatban megszűnik bármi másra figyelni? Mindig tartsd fenn a figyelmet! Ne hagyd, hogy az elméd vándoroljon! Az ászana hozza a fókuszt, ez maga a mélység. A koncentráció erősödni fog az évek múlásával, ha helyes a szándékod. A szándék rendkívül lényeges, és olyan, mint a kés: vághatunk vele gyümölcsöt, de árthatunk is másoknak. Próbáld ki, hagyd abba a gyakorlást 15 napra, és látni fogod, hogy előtte milyen szép volt az elméd, s mennyivel jobban tudtál koncentrálni.

Kérdés: Tudjuk, hogy fontos guruval gyakorolni, de mi van akkor, ha a guru olyan híres, hogy nem jut hely nekünk, hogy vele gyakorolhassunk?
Sharath: Ez segít megértened a guru értékét! (nevetés) Nagyon sok tanítvány van itt, sok jó szándék. Az energiaszint nagyon magas.

(Sharath elmesélt egy történetet egy megvilágosodott, Buddha-szerű fiúról, aki tömegeket vonzott anélkül, hogy megszólalt volna, pusztán azzal, hogy egy fa alatt jógázott, az emberek pedig a közelében akartak tartózkodni.)

Kérdés: Az első sorozatban van egy adott téma vagy cél, amely alapján kiválasztották az ászanákat?
Sharath: Van is meg nincs is cél. Néhány gyakorlónak van célja, néhánynak nincs. A pózokat azért választották, mert képesek meggyógyítani a betegségeket. Erősítik és nyújtják a testet, gyógyhatásúak, mint a dzsánu sírsászana, a marícsászana, a kúrmászana és a szupta kúrmászana. De ne legyen célod, különben frusztrált leszel. Csak gyakorolj!

Kérdés: Amikor előreugrunk ülésbe baj, ha extra lélegzeteket veszünk?
Sharath: Nyugodtan vegyél párat. Használd a Szúrja namaszkárát, hogy megerősítsd a tüdőd, és teljesebben tudj lélegezni. Gurujinek egyszer kórházba kellett mennie, mielőtt Ausztráliába utazott volna, mivel volt egy kis lerakódás a tüdejében. Az orvosok megkérték, hogy fújjon bele egy műszerbe, hogy megmérhessék a tüdőkapacitását, de ő olyan erősen fújt, hogy rászóltak, hogy hagyja abba, mert tönkreteszi a gépet.

Kérdés: Ahogy gyakorlunk egyre újabb ászanákat kapunk, ha megöregszünk, akkor ezeket fokozatosan el kell hagynunk?
Sharath: Az elme fiatal marad, miközben a test öregszik. Vannak olyan ászanák, amelyeket tíz éve még gyakoroltam, ma viszont a sok tanítás mellett már nem szoktam végezni. De erőfeszítést kell tennünk, különben felüti a fejét a lustaság. A Bhagavad Gítá azt mondja, hogy száz évünk van, de pazaroljuk el. Fontos a társasági élet is, de nem ez a legfontosabb.

A spirituális élet, az önmegvalósítás, illetve ennek a keresése a valóban lényeges!

Jama és nijama – saucsa 2. rész

szaduFolytatjuk a saucsa, azaz tisztaság bemutatását. A bejegyzés első részét itt olvashatjátok.

A tisztaságot Patandzsali az öt nijama között említi, tehát minden bizonnyal nagy jelentősége van az önmegvalósítás folyamatában. De vajon miért ilyen fontos az átmeneti testünk tisztán tartása, ha igazából örök lelkek vagyunk?

Alapvetően minden szenvedésünk forrása a helytelen tudás, azaz avidjá, amelynek számos aspektusa van. Ezek között szerepel az is, hogy összetévesztjük az átmeneti és az örök dolgokat, és ez folyamatosan szenvedést (duhkha) okoz számunkra. Az avidjá legyőzésére Patandzsali az astanga jóga nyolc ágát javasolja, amelyek magában foglalják a tisztaságot is.

Krisna azt mondja a Bhagavad Gítában, hogy a lelket víz nem nedvesítheti, szél nem száríthatja (Bh.G. 2.22-24.), semmi kár nem érheti, örökké tiszta, sosem szennyeződik be. A jóga alapvető célja felismerni eredeti lelki természetünket, és az imént felsorolt tulajdonságok kiváló támpontot adnak ehhez. Ami beszennyeződik, bomlásnak és pusztulásnak van kitéve, az nem lelki természetű, nem tartozik az Énünkhöz. Ezért ha azt kutatjuk, ami örök, akkor csak annyi a dolgunk, hogy figyeljük magunkat: a testünket, az elménket és a környezetünket; megtisztítjuk őket, és figyelünk tovább. Vajon beszennyeződnek újra? Ha igen, akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy ezek a dolgok átmenetiek, ezért nem kell velük azonosulni.

Mégis fontos fenntartani a tisztaságot, hiszen a megvilágosodás csak hosszan tartó, lelkes, kitartó gyakorlás által érhető el, és ezt a hozzáállást támogathatjuk a takarítás folyamatával is. Természetesen ide sorolhatjuk azt is, hogy az elménket minden reggel megtisztítjuk a gyakorlás és a mantrák által.

A kitartás előbb-utóbb meghozza az eredményét, és eljuthatunk oda, hogy átmenetileg kitisztul a kép, megszűnik a szenvedés, és megtapasztaljuk, hogy mit is jelent a boldogság. Patandzsali azonban figyelmeztet bennünket, hogy ne keverjük össze ezeket az átmeneti áldott pillanatokat az örök boldogsággal, és ilyenkor különösen legyünk óvatosak. Sokkal fájdalmasabb magasról lezuhanni, mint a kezdeti botladozások közben kicsit beütni a térdünket. Ezekben a pillanatokban az elménk szattvikus állapotban van, de ha valóban végig akarjuk járni a jóga útját, akkor a szattva gunán is túl kell lépnünk, ez csak egy köztes állomás. Mindannyian tudjuk, hogy ha egy különleges eseményre felvesszük a legszebb ünneplő ruhánkat, akkor arra különösen kell vigyázni, hogy ne koszoljuk össze, hiszen egy kényes anyagból sokkal nehezebb kiszedni a foltot. Ugyanígy, ha egyszer sikerül elérni a tisztaságot, akkor nagyon becsüljük azt meg, ne vegyük természetesnek, és tegyünk még nagyobb erőfeszítést a fenntartására. Hiszen ha intenzíven gyakorlunk, akkor minden bizonnyal hamarosan elérjük a célt, ez Patandzsali ígérete a számunkra (PJSz. 1.21.).

A tisztaság fenntartása tehát kiváló spirituális gyakorlat, hiszen segítségünkre van az átmeneti és az örök megkülönböztetésében, és ezáltal megszünteti a szenvedéseink forrását. Törekedjünk hát a tisztaságra minden gondolatunkkal, szavunkkal és tettünkkel! A testi tisztaság gyakorlati megvalósításáról itt és itt olvashattok.

1234510

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved