Astanga egy életen át

lion_2
Ahogy a méh mindenféle virágon nektár után kutat, keress tanításokat mindenfelé.
Ahogy az őz, mely csendes helyre megy legelni, vonulj el, hogy mindent megeméssz, amit gyűjtöttél.
Ahogy az oroszlán, élj teljesen félelem nélkül.
És végül mint egy őrült, túl minden korláton, menj, ahová csak akarsz.
Author Photo
Csögyal Namkhai Norbu

Milyen sokszínű is az astangás családunk! Vannak nagyvárosi aszkéták, akik minden nap hajnalban kelnek, és úgy gyakorolnak, mintha a tanáruk ott állna közvetlenül a matracuk előtt. Vannak szívükben örökifjú, de már őszülő halántékú hippik, akikről hol egy csodás tengerparton, hol pedig az esőerdő mélyéről kerül elő egy-egy megkapó fénykép. Vannak olyanok, akik szerint a gyakorlás elsősorban örömszerzés forrása, de sosem a fájdalomé, ezért ahelyett hogy patakokban folyó verítékben fürödve fújtatnának, inkább könnyedén végiglebegnek egy – sok esetben módosított – sorozaton. Vannak olyanok is, akik szerint a jógának nem elengedhetetlen része a napi szintű ászanagyakorlás, ezért időnként ki is váltják egy önfeledt kírtannal, sétával a természetben vagy akár egy vidám baráti reggelivel. Ők mindannyian részei a családnak, és különbözőségeik ellenére összeköti őket a rendszer szeretete, a mysore-i utazások és az, hogy előszeretettel válaszolnak a kérdéseinkre olyan talányos mondatokkal, mint „Practice, practice, all is coming!”.

Általában az is megfigyelhető, hogy legtöbbünknél változik a gyakorláshoz való hozzáállásunk az évek során. Nagyon találóan írja ezt le a bevezető idézet is. Amikor csillapíthatatlan szomjúság ébred bennünk a kimondatlan kérdéseink megválaszolása iránt, akkor először elkezdünk keresni. Kipróbálunk több mindent, meghallgatunk sok álláspontot, kiolvasunk egy könyvtárat. Ez pedig pont így van jól, nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki egyből rátaláljon a saját útjára, és később se merüljön fel benne a kétség, hogy esetleg másfelé kellett volna indulnia. Eleinte érdemes nyitott szemmel járnunk, és minden álláspontot nyílt szívvel meghallgatni.

Valószínű, hogy egy idő után a sok információ és egymásnak (látszólag) ellentmondó állítás összezavar minket. Ekkor jön el annak az ideje, hogy az őzhöz hasonlóan kicsit hátrébb lépjünk, és megnézzük, hogy a sok út közül melyik a legvilágosabb, a legnekünkvalóbb, és induljunk el rajta. Feltétlenül szükséges, hogy elmélyítsük a felületes ismereteinket, ezt pedig csak úgy tudjuk megtenni, ha kiválasztunk egy ösvényt, és arról nem térünk le. Ha ez éppen az astanga jóga, akkor keljünk fel heti hatszor és álljunk a matracra; hallgassunk a tanárunkra és csak a számunkra kijelölt ászanákat gyakoroljuk; építsük be az életünkbe a jamákat és nijamákat, és ne keverjünk mindenféle máshonnan hozott technikákat a szádhanánkba. Ha ezt legalább tizenkét évig így folytatjuk, akkor talán elmondhatjuk, hogy sikerült bepillantást kapnunk a felszín alá.

Ennyi idő alatt a matracunk a béke szigetévé válik, a szádhanánk pedig melengető védőburokként ölel körül, és óv meg az élet viszontagságaitól. Ekkor valóban egy oroszlán bátorságára lesz szükségünk, hogy továbbléphessünk és lekapcsoljuk a biztonsági kötelet. Ez sokféleképpen valósulhat meg: például elkezdünk pránájámát gyakorolni, elköltözünk, családot alapítunk vagy egyszerűen elkezd a testünk megöregedni. A közös pont az, hogy felborul a régi szádhana, és nekünk elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy az elménk békéjét ne zavarják meg ezek a változások. Kívülről talán úgy tűnhet, hogy távolodunk a céltól, pedig valójában ezek a fordulópontok azok, amikor fejest ugrunk a jóga óceánjába az eddigi biztonságos hajónkról. Természetesen az ugrás csak akkor lehet sikeres, ha előtte sok-sok évnyi szilárd gyakorlással alapoztuk meg az elménk erejét és rugalmasságát, és nem a háborgó tengerbe vetjük magunkat, hanem csendes hullámok közé.

Ha pedig a merülésünk sikeres volt, akkor leírhatatlan, ami ránk vár. A jóga többé nem gyakorlás, nem technika lesz, hanem magától értetődő és természetes. Ez a külső szemlélők számára felfoghatatlan és érthetetlen, nem véletlen, hogy számos régi astangás láttán az emberek csak legyintenek, és elintézik őket annyival, hogy „ez teljesen megőrült”, vagy „tudom, hogy nem is gyakorol már minden nap”. Pedig lehet, hogy számára már a napsugarak látványa, a víz csobogása, vagy a kedvesének érintése nagyobb eksztázist idéz elő, mint bármilyen haladó meditációs technika. Hiszen ő már megtapasztalta a boldogságot, és hogyan is ne nevezhetnénk valakit őrültnek, aki azt állítja, hogy minden perc ünnepelni való csoda, a boldogság pedig mindig itt van bennünk, nem pedig elérhetetlen cél a távolban, amiért keményen kell küzdeni. Bolond és veszélyes szavak ezek, ráadásul az ő szájukból a hallgatóság elhiszi mindezt, és ők is át akarják majd ugyanezt élni, így ezek a személyek végül teljesen a feje tetejére állítják a világot. Óvakodjatok hát a jóga „nagy öregeitől”!

A versengésről 2. rész

Sisterhood_njt

A képet Nathan Jalani Taylor készítette.

Néhány további gondolatot szeretnék megosztani a múlt heti, versengésről szóló cikkel kapcsolatban.

Amíg nem ismerjük fel, hogy mindannyian egyedi, különleges lények vagyunk, akiknek mindeközben a legbelső lényege, nem hogy nem különböző, de valójában egy és ugyanaz, addig könnyedén a korábban már említett versengés és féltékenység áldozataivá válhatunk. Ez tapasztalható a modern feminizmus esetében is; sok esetben a vívott harc már régen nem arról szól, hogy egyenlő esélyeket biztosítsanak a nőknek, sokkal inkább egyfajta versengéssé vált a nemek között. Úgy vélik, hogy a nők sokkal jobban helyt állnak minden helyzetben, mint a férfiak, a hagyományos női szerepek pedig alacsonyabb rendűek, mint azok a magas pozíciók, amelyeket egy modern felvilágosult nő elérhet…

Tehát csak annyi történik továbbra is, hogy összehasonlítunk, bírálunk és versengünk: rivalizálunk a férfiakkal és a más utat járó nőkkel egyaránt. Ez pedig csak még több gyűlöletet fog hozni a világba, és ettől biztosan senki nem fogja jobban tisztelni a nőket.

Én más úton haladnék. Hiszek abban, hogy ha szeretnénk a világot jobb hellyé tenni, akkor először az önismeret óceánjában kell minél mélyebben elmerülni. Ha megtaláltuk magunkban a sosem változó, nem cselekvő igazságot, csak akkor leszünk képesek tiszta és őszinte kapcsolatokat kialakítani. Minél jobban megismerjük magunkat, annál jobban megértjük a világot is. A korai feminizmus és a történelem során feltűnt különleges nők pedig éppen ezt az önismereti ösvényt járták be: nem féltek a nőiség lényegének mélyére hatolni, majd azt felszínre hozni. Megértették a nagy Titkot: egyszerre vagyunk játékos szüzek, szerető anyák, ellenállhatatlan csábítók, bölcs papnők és rettenthetetlen harcosok. Nem kell választanunk a szerepek közül, és nem szabad elnyomni egyik énünket sem, csak engedni, hogy mindig az törjön előre, amelyre épp szükségünk van.

De van még valami, talán valami ennél is fontosabb, amit ezek a rendkívüli nők megértettek: a nőket csak egy másik, segítő szándékú nő avathatja be ebbe a Titokba. Ezért az a legfontosabb, hogy a nők összetartsanak, és mindig segítsék egymást. Nincs nagyobb bűn a világban, mint amikor egy nőt bántanak, és ez magukra a nőkre is érvényes. Nincs égetőbb fájdalom annál, amit egy nő okozhat egy másiknak, akár csak egy maró tekintettel vagy szóval.

Ezért most, amikor ennyi tudás birtokában vagyunk önmagunkról, itt lenne az ideje a feminizmusnak új irányt adni, a versengés és a gyűlölködés helyett pedig arra koncentrálni, hogy a már megerősödött és felvilágosult nők közösségbe lépjenek, összefogjanak, egymást erősítsék, és elesett társaikat segítsék. Így valóban létrejöhetne az egyenjogúság globális szinten is, hiszen ha sok erős nő egyesülne, akkor akár a parlamentekben is megjelennének olyan eddig ritkán használt fogalmak, mint az együttérzés, az önzetlenség vagy a gondoskodás. Ezek tipikusan olyan minden emberben jelen lévő érzések, amelyek felszínre hozatalának a nők a mesterei, és amelyekre a világnak óriási szüksége van. Ezek kiegyensúlyozhatnák a jelenleg uralkodó inkább maszkulin gondolkodásmódot, és a kettő együtt valóban csodákra lenne képes. Hiszen ez a valódi egyenlőség: amikor mindkét fél tisztelettel meghallgatja a másik véleményét, majd a kettőből kialakul egy egységes, még értékesebb álláspont, és megszűnnek a kettősségek. Kívánom hát, hogy a nők tanulják meg szeretni és segíteni egymást, legyenek egymás nővérei, anyái és bölcs nagyanyái, és támogassák egymást a szenvedélyük által kijelölt úton legyen az bármilyen különböző az általa helyesnek gondolttól!

A versengésről

Jogini versenygés

A napokban egy érdekes cikkre bukkantam a nők közötti rivalizálásról. A tanulmány szépen leírta a lehetséges okokat és következményeket, azonban sajnos nem javasolt érdemi megoldást a problémára. Pedig a téma mindenképpen fontos; a szerző szerint a fenyegető érzés, amelyet akkor éreznek a nők, ha egy fiatalabb és vonzóbb társuk jelenik meg a közelükben komoly következményeket vonhat maga után. Ez jelentheti a munkahelyi civakodásokat,  de akár globális problémák kialakulását is, mint az olyan szokások (a szigorú öltözködési szabályoktól a testcsonkításig) bebetonozása, amelyek károsan hatnak a nőkre és az egész emberiségre. Ezért megkísérlem a témát a gyakorlásunk szemszögéből megközelíteni, és megnézni, hogy a jóga útján járók mit tehetnek a nőkért és mindenki másért.

Guruji azt mondta, hogy ha kitartóan gyakorlunk, akkor mindenhol Istent fogjuk látni. Ez természetesen azt is jelenti, hogy mindenkit egyenlőnek fogunk tekinteni legyen nő, férfi, állat, növény vagy akár természeti jelenség. Amíg azonban nem érjük el ezt az állapotot, elkerülhetetlenül kategorizálni, bírálni fogunk, és összehasonlítjuk magunkat a társainkkal. Ez pedig problémákhoz fog vezetni: ha valaki „jobb” nálunk, akkor irigyek leszünk, és igyekszünk majd hibát találni benne, ha pedig „gyengébb”, akkor büszkék leszünk, és tenni fogunk érte, hogy ez így is maradjon. Tesszük ezt egyéni szinten, vagy akár intézményi, sőt nemzeti szinten is. A kérdés viszont a következő: miért lennénk ettől a viselkedéstől boldogabbak vagy békésebbek?

A gyakorlást nézve mi jóra vezethet, ha figyelem a gyakorlótársaimat, és összevetem magam velük? „Neked mennyi idő volt ezt megtanulni?”, „Nekem sosem fog úgy menni ez, mint xy-nak…”, „Ó, neki minden olyan könnyen megy!”. Ezek mind olyan gondolatok, amelyek elviszik a gyakorlásunk fókuszát a belső lényegünkről a valójában jelentőség nélküli külső adottságokra. Pedig csak az a fontos, hogy együtt gyakorlunk reggelente egy teremben, egy városban, egy bolygón. Lehet, hogy van, aki gyorsabban halad, mások pedig le-letérnek az útról időnként, de valójában mindannyian ugyanoda tartunk. Ha egy közösség vagyunk, akkor az egyén sikere a közösség sikere, és ugyanígy a bánatban is osztozunk (gondoljunk csak a ragadós sírásrohamokra Mysore órákon). Akkor miért ne segítenénk inkább egymást, ahelyett, hogy versengünk?

A gyakorlásunk lehet tehát a versengő tendenciáinkkal vívott csatánk Kuruksétrája, az elért változások pedig az egész életünkre hatni fognak. Kezdetben figyeljük meg, hogy összehasonlítjuk-e magunkat a társainkkal, vagy akár a vélt elvárásokkal, amelyeket magunkra vontunk, és mihelyt ilyesmit tapasztalunk, álljunk meg egy pillanatra, tudatosítsuk az érzéseinket, majd szépen engedjünk, hogy távozzanak, mi pedig lélegezzünk tovább. Ezek olyan gondolathullámok, amelyekre semmi szükségünk, igyekezzünk őket a Patandzsali által javasolt módon lecsendesíteni:

maitrī karuṇā mudito-pekṣāṇāṁ-sukha-duḥkha puṇya-apuṇya-viṣayāṇāṁ bhāvanātaḥ citta-prasādanam (PYS. I. 33)
Author Photo
Patandzsali
India

Legyünk barátságosak a boldog emberekkel, örüljünk mások sikerének és érezzünk együtt a szenvedőkkel. Aki pedig ellenséges, azzal igyekezzünk közömbösek maradni. Ez a békés elme kulcsa, és ez a megoldás a versengésre is. Ha megtanulunk örülni a gyakorlótársaink sikerének, és támaszuk vagyunk a nehéz pillanatokban, akkor utána már csak annyi a dolgunk, hogy ugyanezt tegyük mindenki mással is. Így a jóga és Patandzsali tanításai szépen beszivárognak a mindennapjainkba, és minél többen tesszük ezt, annál erősebb lesz a hatás, míg végül valóban eléri a gyakorlás a célját, és az egész világ egy boldogabb hellyé válik.

Odaadás vagy befektetés?

pray

Odaadás és befektetés – látszólag két teljesen eltérő fogalom, mégis számtalanszor összekeverjük őket, ha a jógagyakorlásunkról van szó. Patandzsali azt mondja a Jóga-szútrákban (I.14.), hogy hosszú ideig (dīrghakāla), szünet nélkül (nairantarya) és  őszinte odaadással (satkāra) kell gyakorolnunk, ha erős alapokra szeretnénk szert tenni. Igyekszünk is megtenni minden tőlünk telhetőt: heti hatszor a matracra állunk évekig, kitartóan lélegezzük keresztül a számunkra kijelölt ászanasorozatot. Telik-múlik az idő, eltelik pár év, mi pedig kérdően pillantunk fel: na de hol az eredmény?!

A fenti példában látszik, hogy a gyakorló szépen követte az első két pontot, kitartóan, hosszú ideig gyakorolt, a harmadikkal (odaadás) azonban meggyűlt a baja. Már gyermekkorunktól azt tanultunk, hogy az ima „könyörgés”, kérünk valamit, cserébe pedig jól viselkedünk. A Jézuskának írt levélben karácsony előtt még csak a hogyléte felől sem érdeklődtünk, hanem egyből a lényegre, a vágyott ajándékokra tértünk. Tehát úgy nőttünk fel, hogy az ima, amely valójában az odaadás szavakban kifejezett formája kellene, hogy legyen gyakorlatilag céljaink elérésének eszközévé vált. Nem csoda hát, ha ugyanezt a mentalitást visszük át a gyakorlásunkba is, és a kezdőmantra során Patandzsalihoz imádkozva szép, erős testért, elismerésért, hosszú és egészséges életért vagy akár megvilágosodásért könyörgünk. Innentől kezdve pedig az odaadásunk befektetéssé válik – én gyakorlok, cserébe kérem a vágyott dolgokat.

A problémát tovább növeli, hogy eleinte úgy tűnik, mintha szabályosan végbe is menne az üzlet: egyre jobban érezzük magunkat a bőrünkben, így hát egyre többet és többet kezdünk kérni. Eljön azonban a pont, amikor a gyakorlásunk valóban elkezd dolgozni, és ekkor problémákat és nehézségeket fog adni, hogy megkaphassuk a legnagyobb áldást: a tiszta odaadást. Előfordulhat, hogy megsérülünk, vagy nagy fájdalmakat élünk át, lehet, hogy elveszítjük a motivációnkat vagy külső körülmények vonják el a figyelmünket. Mindez szükséges és jó, mert nem elég hosszú ideig folyamatosan gyakorolni, mindezt odaadással kell tenni, különben az alapok nem lesznek stabilak, és bármi eltéríthet bennünket. Az odaadás pedig csak úgy érhető el, ha megértjük, hogy nem azért gyakorlunk, mert akkor jobban fogjuk magunkat érezni a bőrünkben, vagy minden simán fog menni az életünkben. Azért gyakorlunk, mert ez a dharmánk, ez a legfontosabb feladatunk az életben, hogy ráleljünk a valódi énünkre, erre pedig egyedül képtelenek vagyunk, hiszen súlyosan megmérgezett minket a szamszára körforgása. Teljesen rá vagyunk utalva a bölcs dzsungeldoktorok gyógymódjaira, nélkülük halálra vagyunk ítélve újra és újra. Közülük pedig sokan ezt a gyakorlást javasolják, ezért mi minden nap ráállunk a matracra. Nem számít, ha nem esztétikus a gyakorlásunk, vagy látszólag „nem haladunk előre”, hiszen gyógyulni jöttünk, nem vágyunk különleges képességekre, csak hálásan lélegzünk. Nem nézünk hátra, hogy honnan indultunk, sem előre, hogy mikor érkezünk végre meg, csak gyakorlunk nap mint nap, szünet nélkül… odaadással.

Lust and Passion

Bhagavad Gítá III.37
“It is lust only, Arjuna, which is born of contact with the material mode of passion and later transformed into wrath, and which is the all-devouring sinful enemy of this world.”
Bhagavad Gita III.37
India

We often use the words lust and passion as synonyms, and we picture them as huge forces that could draw back even the biggest saints to the seductive imprisonment of the material world. Therefore whoever walks the path of yoga usually regards these phenomena as enemies, and he tries to live a “passionless” life.

At the same time, when we review the great masters of past and present we find that many of them were exceptionally passionate men: think about Guruji’s rather painful adjustments, Krishnamacharya’s strictness or Gandhiji’s fierce speeches. Does it mean that they were living under the bondage of illusion, and that they were not real yogis?

This question reminded me to a verse from the Gita, which says that passion and lust are two different things: lust is born when passion meets material mentality. So passion by itself is neutral, it is not good or bad, but whenever it comes into contact with the egoistic mentality of the material world it becomes lust and causes serious problems in the future. Lust is a selfish desire to allot pleasure to ourselves even for the price of others’ suffering. Therefore this phenomenon is not solely sexual, it could apply for anything that we do for our own pleasure: lust is the cause of extraordinary austerities, when they are performed to impress others, or even of charity work when the goal is to prove our generosity. That is why lust may be the driving force for exceptional and seemingly fascinating acts, but unfortunately it always carries the danger of rising anger in case we do not get the expected results.

When passion is coupled with spiritual attitude instead of material, we get entirely different results. In this case the driving force of our actions is not centralised around our little ego, instead God, our True Self or Universal Love is in the focus. Passion is a neutral element, and its duty is to make us take action, this is the driving force of creation and evolution, so by itself it is pure and divine. Without passion the whole world was doomed, since there would not be any movement, growth or birth. But because of its neutral nature it could bind to any motive, and when this motive is selfish then the act will be selfish as well, and when our goal is the happiness of all living being then we will proceed to this direction. If we lack passion, then we do not have anything to make us take action, so passion is by all means important in this material world, otherwise we would starve to death instead of acting as the instrument of Love. The only thing we should be aware of is the motive of our actions: is it our selfish little interest or is it our true Self?

Our own practice is worth examining in this context, too. The asana series of Ashtanga Yoga are often described as passionate practices because of the constant movement and their physical character. And how precise this characterisation is: we use movements and actions to purify our body and mind, in order to reach a peaceful and joyful state. Passion ignites the fire of tapas that burns all the impurities. The final goal is to see our true Self and to contribute to the happiness of all living being, therefore the driving force is spiritual passion and not lust. Naturally, continuous self-observation (swadhyaya) is of utmost importance, since here passion is used in this material world, so it could turn into lust in a moment when our goal changes to having a more attractive body or to impress others by our advanced asanas.

So never be afraid of passion, but beware lest it gets into bad company, since its innocent nature could easily make it support our selfish desires. It is important to never judge a situation only by what is apparent, since for uninitiated eyes lust and passion might look like the same. Instead we should practice the recognition and purification of the true motives of our own acts, so that we will never be troubled by anger again.

Kéj és szenvedély

Bhagavad Gítá III.37
“Csupán a kéj az, óh, Arjuna. Ez a szenvedély kötőerejével való társulásból születik, és később haraggá alakul át: ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.”
Bhagavad Gítá III.37.*
India

Gyakran szinonimaként használjuk a kéj és szenvedély szavakat, és olyan hatalmas erőknek képzeljük őket, amelyek még a legnagyobb szenteket is képesek visszahúzni az anyagi világ csábító rabságába. Ezért aki jóga útját járja az általában ellenségként tekint ezekre a fogalmakra, és igyekszik “szenvedélymentes” életet élni.

Mindeközben, ha végignézünk a múlt és jelen nagy mesterein, akkor azt látjuk, hogy sokan rendkívül szenvedélyes emberek voltak: gondoljunk csak Guruji sokszor igencsak fájdalmas igazításaira, Krishnamacharya szigorára, vagy Gandhiji tüzes beszédeire. Azt jelentené hát ez, hogy ők valójában az illúzió rabságában éltek, és nem is voltak valódi jógik?

Erről eszembe jutott a fenti Gítá vers, amely szerint a kéj és a szenvedély nem ugyanaz; a kéj akkor jön létre, ha a szenvedély elve az anyaggal társul. Tehát a szenvedély önmagában semleges, nem jó vagy rossz, viszont ha kapcsolatba kerül az anyagi világ énközpontú gondolkodásmódjával, akkor kéjjé alakul át, ami komoly gondokat okozhat a jövőben. A kéj tehát önző vágy arra, hogy magunkat élvezetekhez juttassuk, akár mások boldogtalansága árán is. Tehát a fogalom nem csak szexuális jellegű, hanem vonatkozhat bármire, amit önmagunk öröme érdekében teszünk: a kéj a forrása például annak is, ha rendkívüli lemondásokat végzünk azért, hogy mások csodáljanak minket, vagy mondjuk jótékonykodunk, de csak azért, hogy különleges és nagylelkű embernek érezhessük magunkat. A kéj ezért rendkívüli és látszólag csodálatos tettek hajtóereje is lehet, de sajnos ilyenkor mindig fennáll a veszély, hogy dühösek leszünk, ha nem kapjuk meg a kívánt eredményt.

Ezzel szemben, ha a semleges szenvedély nem anyagi, hanem spirituális hozzáállással társul, akkor egészen mást tapasztalhatunk. Ebben az esetben a cselekvés hajtóerejének központjában nem a kicsi egónk áll, hanem Isten vagy a nagybetűs Önvalónk, vagy az egyetemes Szeretet. Még az is lehet, hogy egy külső szemlélő szerint két személy pontosan ugyanazokat a cselekedeteket hajtja végre, de a végső eredmény teljesen más lesz, ha a spirituális szenvedély a tett hajtóereje és nem a kéj. Ha nincs bennünk szenvedély, akkor nem lesz semmi, ami tettekre ösztökélne bennünket, ezért a szenvedély mindenképpen szükséges az anyagi világban, különben éhenhalnánk ahelyett, hogy a Szeretet eszközeként cselekednénk. Az egyetlen dolog, amire figyelnünk kell, hogy mi áll a cselekedeteink középpontjában: a saját önző érdekeink vagy az Önvaló.

A szenvedély tehát semleges elem, amelynek az a feladata, hogy tettekre ösztönözzön, ez a teremtés és haladás hajtóereje, ezért önmagában tökéletesen tiszta és Isteni. Ha nincs szenvedély, akkor elpusztul a világ, hiszen nincs mozgás, nincs növekvés, nincs születés. Viszont semleges jellegénél fogva ez a hajtóerő bármilyen tett mozgatórugója lehet, ha a motivációnk önző, akkor önző tetteket eredményez, ha pedig minden élőlény boldogsága lebeg a szemünk előtt, akkor efelé fogunk haladni.

Érdemes ebben a kontextusban a saját gyakorlásunkat is megvizsgálni. Az astanga jóga ászanasorozatait folyamatos áramlása és fizikai jellege miatt sokan a szenvedélyes jelzővel illetik. Milyen igazuk is van, hiszen a mozgást és a tetteket használjuk arra, hogy megtisztítsuk a testünket és az elménket, és békés, örömteli állapotot érjünk el. A szenvedély gyújtja fel a tapasz (lemondás) tüzét, amely végül minden szennyeződést eléget. Mivel a végső cél az Önvalónk megismerése és minden élőlény boldogságához való hozzájárulás, ezért a hajtóerő ebben az esetben spirituális szenvedély, nem pedig a kéj. Természetesen a folyamatos önvizsgálat (szvádhjája) elengedhetetlen, hiszen mivel a szenvedély erejét az anyagi világban használjuk, ezért észrevétlenül kéjjé alakulhat, ha a gyakorlásunk céljává a vonzóbb külsőt vagy a nyakatekert ászanák minél szebb végrehajtását tesszük meg célként.

Ezért hát ne féljünk a szenvedélytől, csak arra vigyázzunk, nehogy rossz társaságba keveredjen, hiszen ártatlan jellegénél fogva könnyen előfordulhat, hogy az önzésünk hajójának fog jó hátszelet biztosítani. Fontos, hogy sose ítéljünk meg másokat pusztán a látszat alapján, hiszen avatatlan szemeknek a kéj és a szenvedély között nincs különbség. Gyakoroljuk inkább a saját motivációnk felismerését és megtisztítását, és akkor sosem szenvedünk többé a haragtól.

*A fordítás forrása: A Bhagavad Gítá úgy, ahogy van, Bhaktivedanta Book Trust 2006. második kiadás.

Emberkísérlet: tényleg függőséget okoz az astanga jóga?

2_2k_S

Vajon mi történne, ha arra kérne valaki, hogy a rendszeres napi gyakorlásodat csökkentsd le mindössze harminc percre a jelenlegi másfél óráról? Okozna ez bármilyen változást a hangulatodban, az egészségedben vagy akár a világképedben? Engem az élet az elmúlt hónapokban olyan izgalmas irányba sodort, hogy számomra fontos személyek pontosan ezt kérték tőlem, én pedig úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát.

Pattabhi Jois azt mondta, hogy az első sorozat első felének gyakorlása elegendő a szamádhi eléréséhez, és azt is gyakran hallhatjuk, hogy már néhány kör Napüdvözlet és az utolsó három ászana rendszeres végzése is gyökeres változásokat hozhat az életünkbe. Így hát én is optimista hangulatban álltam hozzá a kísérlethez: mi történik, ha csak napi harminc percet gyakorlok? Először azt kellett kitalálnom, hogy miből is álljon ez a rövid napi rutin. Mivel nem szerettem volna ászanákat kihagyni, ezzel megszakítva ezt a csodálatos gyöngysort, ezért úgy döntöttem, hogy púrvattánászanáig gyakorlok, majd rátérek a levezető sorra. Persze ezzel már túl is léptem a limitet, kb. negyven percre volt szükségem, de úgy gondoltam, hogy kezdetnek ez is éppen elég nagy változás lesz.

A legelső, amit észrevettem az volt, hogy elveszítettem az optimizmusomat. Eleinte rendkívül pozitívan álltam ehhez a kísérlethez, és hálás voltam, hogy lehetőséget kaptam rá, azonban pár nap után egyre inkább hiányérzetem lett, és úgy vélekedtem, hogy elvettek tőlem valami nagyon fontosat. Mély haragot éltem át, és magamban elítéltem a személyeket, akik ezt kérték tőlem, majd később hangot is adtam ennek az ellenszenvnek. Úgy éreztem magam, mint akit megfosztottak a legértékesebb kincsétől, elveszett és reményvesztett voltam. Mindemellett még ingerlékennyé is váltam, és elveszítettem a türelmem, amely a mindennapok nyüzsgésében elengedhetetlen lett volna. Egész nap fáradt voltam, mégsem tudtam időben elaludni, éjszakánként pedig többször felriadtam. A legzavaróbb mégis az volt, hogy egyre inkább a hibákat vettem észre mindenben, ahelyett, hogy az értékekre figyeltem volna. Mindezt az koronázta meg, hogy még az influenzát is elkaptam.

Utólag már látom, hogy jobbkor nem is jöhetett volna a betegség, hiszen így volt három napom azon gondolkodni, hogy mi is történik velem. Vajon függővé váltam, és most elvonási tüneteket tapasztalok magamon? Vagy éppen ilyen voltam azelőtt is, hogy elkezdtem gyakorolni, és most abba az állapotba kerültem vissza, mivel elveszítettem a jóga áldásos segítségét? Jó-e az, ha ennyire „elhatalmasodik” valami az életünk felett, és ekkora hatása van ránk? Van-e bármi, ami fontosabb az életemben, mint a jóga? Egyáltalán mit jelent számomra a gyakorlás az ászanákon innen és túl?

Azt egyértelműen, kétségek nélkül kijelenthettem, hogy szeretem a gyakorlásom; erős szeretetet érzek iránta, valamint tiszteletet, bizalmat és hitet, hogy jobbá és boldogabbá teszi az életem. Hittem abban is, hogy lehet jógázni ászanákon túl is, meg lehet találni minden élethelyzetben az Isteni Tervet, cselekedhetünk a szeretet eszközeként minden pillanatban, és mi más lenne a jóga, ha nem ez? Viszont azt is be kellett látnom, hogy számomra egyelőre még elengedhetetlen az, hogy minden nap legalább 90 percet szánhassak arra, hogy az igaz szerelmemhez fizikai szinten is kapcsolódjak, és az igaz szerelmem nem más, mint ez a gyönyörű gyakorlás. Nem rosszabb leszek nélküle, hanem elveszítem a lehetőséget, hogy jobb lehessek általa. Tudom, hogy nem túl magas szintje a jógának az, amikor ennyire kötődöm a szádhanához, de be kellett látnom, hogy itt tartok, és ezzel nincs semmi baj. El fog jönni a nap, amikor a testem már annyira elhasználódik, hogy nem leszek képes megmozdulni sem, de amíg ez a nap nem jön el, addig miért is ne örvendezhetnék és játszhatnék a jógamatracon fogócskát a gondolathullámaimmal? Rájöttem, hogy jelenleg a gyakorlás a legfontosabb az életemben, ez az állandó pont a folyamatos változásban, ez a békém és a legnagyobb örömforrásom. Amikor gyakorolhatok, akkor érzem, hogy áldott a napom, akkor érzem, hogy picinyke, de ragyogó részecskéje vagyok az egésznek, akkor érzem, hogy teljes vagyok. Nincs az a kincs a világon, amiért feladnám ezt a gyakorlást, hiszen hiába kapnék meg bármit, a csapongó és békétlen elmémmel úgysem tudnám élvezni, míg ha gyakorolhatok, akkor egy rám eső napsugárban vagy egy pohár hűsítő, tiszta vízben is tökéletes boldogságra lelek.

Tehát visszatértem a megszokott gyakorlásomhoz, ahogy azt a tanáromtól R. Sharath Joistól kaptam. Sőt, visszagondolva egyik konferencián Sharath még javasolta is, hogy kísérletképpen ne gyakoroljunk tíz napig, és figyeljük meg, milyen hatással lesz ez ránk. Ezért hát ismét hálát érzek harag helyett az iránt, aki ezt kérte tőlem, és látom már, hogy a Tanárom szólt általa, hogy megláthassam és átélhessem milyen csoda is ez a gyakorlás!

Post-practice thoughts on respect

Post-practice thoughts on respect

I can still remember my very first practice in Mysore at the KPJAYI. I had been sitting outside the corridor for a while, when my turn came to go in and practice. But when I stood up Sharath told me to sit back and wait until everyone who is ’senior’ to me goes in to the practice room. ‘Everyone, who arrived one day before you is senior to you.’ So I kept on sitting and waiting until everyone went in, and then I could also start my practice. It was easy to be the last one, but after a month the situation became more complex, when other first-timers arrived. The roles changed, for them I was the senior, and I felt quite uncomfortable every time I was called in before them. When I started to learn Hindi, one of the first example sentences in the book was „Respect your elders.” So it seemed to me that the Indian culture values respect above all, and it made me wonder: what is respect, why should we respect the elders, what difference does time and age make in this regard?

If I recall the persons I really respect I can see one thing in common: I trust them completely. So I think respect is strongly connected to trust, which means that you recognise and appreciate that person’s values and you are ready to listen to them whenever you are in doubt and confusion. You might call me naive but I strongly believe that trust is not something that should be gained, but rather it should be given unconditionally to everyone in the beginning of a relationship, otherwise we are led by our prejudices (of course unfortunately it is possible to loose it by undesired reasons). We should always look for the values in everyone, otherwise we would not have the chance to really get to know them. Therefore, if trust and respect is in close relationship, we should apply the same principle when it comes to respect: initially respect should be given to everyone and everything without any regards to age, gender or social status. And our respect should be expressed according to the particular relationship between the individuals and the social conventions. Respect the elders, by listening to them and following their advices based on their experiences, the younger, by protecting them and giving them guidance, respect the animals by providing them living space and not enslaving them, respect the nature by making sustainable choices in our everyday lives.

So respect should be given to everybody unconditionally, not because we expect something from them. Do not respect your teacher only BECAUSE he gives you knowledge, but respect him BY willing to learn from him. Respect should not come from expectations, and similarly we should not expect anyone to respect us. I should not require respect from the younger only because of my age, but I should protect and guide them all the same, because I respect their youth. And when respect radiates back, I should not think that the recognition I receive belongs to me, there have been so many teachers and guides who led me in my life, the appreciation actually belongs to them. Without my primary school teachers I would not even be able to write down my thoughts. And when respect is being offered higher and higher in this lineage of family and teachers, finally it reaches the origin of the whole creation, and returns back to where it really belongs. So that we do not have to feel intimidated when someone expresses respect towards us, we should simply offer it forward to our teachers without becoming attached to it. This is the main purpose of respect, not to build our ego, but to make us grateful for all the gifts we received in our lives. Respect connects us to all the ancestors and great teachers of the past, present and future, respect is a prayer to the original Teacher, to the source of all knowledge.

A tiszteletről / Thoughts on respect

isvara_pranidhana_1

Scroll down for the English.

Még mindig élénken él bennem az első gyakorlásom emléke Mysore-ban, a KPJAYI-ban. Már jó ideje ültem az előtérben, amikor végre én kerültem sorra. Azonban Sharath egyből rám szólt, hogy üljek vissza, és várjak, amíg az összes ‘rangidős’ gyakorló bemegy előttem. “Mindenki, aki akár csak egy nappal is korábban érkezett, mint te, rangidősnek számít.” Ezért hát tovább várakoztam amíg mindenki bement, majd végül én is megkezdtem a gyakorlásom. Ez nem is volt túl nagy feladat, a bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor egy hónap után újabb kezdő gyakorlók érkeztek. Számukra én voltam a rangidős, és elég kényelmetlenül éreztem magam, ha engem hívtak be előttük. Érdekes, amikor elkezdtem hindit tanulni, akkor a könyvben az első példamondatok egyike az volt, hogy “Tiszteld az idősebbeket!”. Úgy tűnik tehát, hogy az indiai kultúrában a tisztelet rendkívüli jelentőséggel bír, így hát én is elgondolkoztam: mi a tisztelet valójában, miért kell tisztelni az idősebbeket, mi a jelentősége a kornak ebben az esetben?

Ha felidézem azokat a személyeket, akiket igazán mélyen tisztelek, akkor egy közös pontra bukkanok: tökéletesen megbízom bennük. Ezért úgy gondolom, hogy a tisztelet és a bizalom szorosan összefüggenek, azaz ha elismerjük egy személy érdemeit, akkor képesek leszünk hallgatni rá, ha nehéz helyzetbe kerülünk. Talán naivnak tűnhet a következő vélemény, de mélyen hiszek abban, hogy egy kapcsolat kezdetén mindenkit megillet bizalom, ez nem olyasmi, amit ki kellene érdemelni, máskülönben pusztán az előítéleteink vezérelnek minket. (Természetesen lehetséges, hogy valamilyen szerencsétlen, nem kívánt helyzet miatt ez a bizalom elveszik.) Mindig az értékes tulajdonságokat kell keresni másokban, ellenkező esetben esélyt sem adunk rá, hogy igazán megismerjük az adott személyt. Ezért hát ha a bizalom és a tisztelet összekapcsolható, akkor ugyanezt az elvet kell alkalmazni a tiszteletre is: mindenkinek és mindennek meg kell adni a tiszteletet a kezdetektől, kortól, nemtől és társadalmi szereptől függetlenül. A tiszteletet pedig az adott egyéni kapcsolatnak megfelelően kell kifejezésre juttatni. Tiszteljük az idősebbek azáltal, hogy meghallgatjuk őket, és követjük a tapasztalaton alapuló tanácsaikat, a fiatalokat azáltal, hogy óvjuk és segítjük őket, az állatokat azáltal, hogy biztosítjuk nekik a megfelelő életteret, és nem zsákmányoljuk ki őket és a természetet  azáltal, hogy a mindennapjainkban a fenntartható megoldásokat keressük.

Tehát a tisztelet mindenkit megillet, nem csak azokat, akiktől várunk valamit cserébe. Ne AZÉRT tiszteljük a tanárokat, hogy átadják a tudásukat, hanem ÚGY tiszteljük őket, hogy hajlandóak vagyunk tanulni tőlük. A tisztelet soha ne elvárásból származzon, és ugyanígy soha ne várjuk el a tiszteletet. Ne vegyük magától értetődőnek, hogy a fiatalabbak pusztán a korunk miatt tiszteljenek minket, mi viszont mindig segítsük és tanítsuk őket azért, mert tiszteljük a fiatalságukat. Ha pedig ez az elismerés visszasugárzik ránk, akkor egy pillanatig se gondoljuk, hogy minket illet a megbecsülés, gondoljuk csak a sok tanításra és útmutatásra, amelyet másoktól kaptunk. Ha általános iskolában nem tanítanak meg írni, akkor most hogyan vethetném papírra a gondolataimat? Ha pedig a tiszteletet így egyre feljebb és feljebb ajánljuk a család és a tanítók láncolatán, akkor előbb-utóbb eljut minden teremtés forrásához, oda ahová valóban tartozik. És ez a tisztelet valódi értelme, nem az, hogy növelje az egónkat, hanem az, hogy kifejezzük a hálánkat az életben kapott számtalan ajándékért. A tisztelet összekapcsol bennünket az őseinkkel és a múlt, a jelen és a jövő nagy tanítóival, a tisztelet valójában egy ima az Eredeti tanítóhoz, minden tudás forrásához.

isvara_pranidhana_1

Post-practice thoughts on respect

I can still remember my very first practice in Mysore at the KPJAYI. I had been sitting outside the corridor for a while, when my turn came to go in and practice. But when I stood up Sharath told me to sit back and wait until everyone who is ’senior’ to me goes in to the practice room. ‘Everyone, who arrived one day before you is senior to you.’ So I kept on sitting and waiting until everyone went in, and then I could also start my practice. It was easy to be the last one, but after a month the situation became more complex, when other first-timers arrived. The roles changed, for them I was the senior, and I felt quite uncomfortable every time I was called in before them. When I started to learn Hindi, one of the first example sentences in the book was „Respect your elders.” So it seemed to me that the Indian culture values respect above all, and it made me wonder: what is respect, why should we respect the elders, what difference does time and age make in this regard?

If I recall the persons I really respect I can see one thing in common: I trust them completely. So I think respect is strongly connected to trust, which means that you recognise and appreciate that person’s values and you are ready to listen to them whenever you are in doubt and confusion. You might call me naive but I strongly believe that trust is not something that should be gained, but rather it should be given unconditionally to everyone in the beginning of a relationship, otherwise we are led by our prejudices (of course unfortunately it is possible to loose it by undesired reasons). We should always look for the values in everyone, otherwise we would not have the chance to really get to know them. Therefore, if trust and respect is in close relationship, we should apply the same principle when it comes to respect: initially respect should be given to everyone and everything without any regards to age, gender or social status. And our respect should be expressed according to the particular relationship between the individuals and the social conventions. Respect the elders, by listening to them and following their advices based on their experiences, the younger, by protecting them and giving them guidance, respect the animals by providing them living space and not enslaving them, respect the nature by making sustainable choices in our everyday lives.

So respect should be given to everybody unconditionally, not because we expect something from them. Do not respect your teacher only BECAUSE he gives you knowledge, but respect him BY willing to learn from him. Respect should not come from expectations, and similarly we should not expect anyone to respect us. I should not require respect from the younger only because of my age, but I should protect and guide them all the same, because I respect their youth. And when respect radiates back, I should not think that the recognition I receive belongs to me, there have been so many teachers and guides who led me in my life, the appreciation actually belongs to them. Without my primary school teachers I would not even be able to write down my thoughts. And when respect is being offered higher and higher in this lineage of family and teachers, finally it reaches the origin of the whole creation, and returns back to where it really belongs. So that we do not have to feel intimidated when someone expresses respect towards us, we should simply offer it forward to our teachers without becoming attached to it. This is the main purpose of respect, not to build our ego, but to make us grateful for all the gifts we received in our lives. Respect connects us to all the ancestors and great teachers of the past, present and future, respect is a prayer to the original Teacher, to the source of all knowledge.

Roar of the streets of Mysore and the vrittis

k

Many of us undertake a journey every year to India to learn more about yoga, whilst lots of great teachers are available all over the world, we do not even have to leave our own country. Then why do we all head towards East, what is so peculiar about this place?

The practice itself is exactly the same as home: after waking up early morning I walk to the Shala and practice the well-known movements accompanied by the usual rhythm of my breath. But when I walk home on the busy streets, I am exposed to a whole different scene. People wearing unusual clothes, I see men dressed in small pieces of dragged loincloths; I see all kinds of animals, cows, squirrels and rats merged harmoniously into the street view. However, for me the scene for the most profound yoga practice is the vehicular traffic.

The left side traffic does not help my confusion, but especially in the first few days the continuous sound of the horns is the most annoying for me. At home I hear this sound only when someone has made a dangerous move or break the rules and the others educate them fretfully, or while waiting in a traffic jam expressing impatience, or what is the worst of all, while riding a bicycle some rude drivers express their appreciation in this way. The effect is the same in all cases: I am frightened, angry and stressed. No wonder the same feelings arise in me when I hear the honking here, and I am deeply frustrated by it.

And here comes yoga into play. What is yoga? Yoga is citta-vritti-nirodhah, calming the fluctuations of the mind. Sharath has just talked about it during the last conference: we should not eliminate the vrittis, it is impossible to be completely free from thoughts, rather we have to aim for a state in which whatever thoughts may arise we continue our duties without being distracted. We should not be bothered by the constant flow of thought-waves.

There are five types of vrittis, one of which is smriti or memory. So I am walking peacefully home after practice, when I hear the honking. The smriti-vritti arises immediately in my mind, connecting all the usual reactions from the past like fear, anger and stress to this simple sound. My peace is gone immediately. But since the practice of yoga does not end by rolling up my mat, I still have to be aware in this very moment. Are these emotions really assigned to this particular sound? Isn’t it possible that simply a scooter reached a junction, so he indicates his presence by making an audible warning according to the rules? Why should I be bothered by listening to someone, who drives by the book? He was not intended to frighten, hurt or educate me, he simply did his duty. Therefore my annoyance is not connected to the present moment, I mistakenly assigned a memory from my past to the present situation. So all I have to do is recognise this illogical thought pattern, then let it go, and walk on happily and peacefully.

So yoga could be practiced anywhere, but Mysore is a special treat for those, who really want to dig deep.

123410

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved