Az astanga nyitó és zárómantráról 2. rész

GuruJi's

A cikk előző része az alábbi linken olvasható.

A mantrák jelentése

Nyitómantra

Most, hogy már ismerjük a mantrák fordítását, érdemes elgondolkozni rajta, hogy vajon miért pont ezek a mantrák kerültek a gyakorlásunk elejére és végére. Az ászanák helyes kivitelezését, a légzéssel és a tekintettel történő összekapcsolását lehetetlen könyvekből vagy videókról megtanulni, elengedhetetlen közvetlenül egy tanár felügyelete alatt elsajátítani őket. Ráadásul az ászanák egymásra hatása olyan bonyolult rendszert hoz létre az astanga jógában, hogy a gyakorlók sosem próbálnák felcserélni őket, kihagyni elemeket vagy akár új sorozatot létrehozni, kivéve azokat a különleges és nagy jógikat, akik hosszú évtizedek alatt megértették a rendszer lelkét, és úgy találják, hogy szükséges hozzáhangolni azt az adott kor igényeihez. Ezért a tanárok pontosan úgy adják tovább a gyakorlást, ahogy azt ők is kapták. Így hosszú tanítói láncolatokat hoznak létre, amelyeket legegyszerűbben az alapító megnevezésével tudunk jellemezni. Az astanga jóga esetében Patandzsali a legrégebbi ismert láncszeme ennek a füzérnek, így természetes, hogy mielőtt belekezdenénk a gyakorlásunkba megköszönjük neki, hogy leírta ezt a technikát, és most mi is részesülhetünk az áldásos hatásaiból.

Mielőtt azonban közvetlenül Patandzsalihoz fordulnánk végighaladunk a hozzá vezető úton, és minden őt követő gurunak hálát mondunk, hiszen ha ők nem lettek volna, akkor megszakad a lánc, és elveszik a tudás. A konkrét láncolathoz fűződő gurunkon kívül érdemes ilyenkor hálás szívvel megemlékezni a személyes gurujainkról is: a szüleinkről, a tanárainkról és mindenkiről, aki úgy formált minket, hogy végül a jógamatracon kötöttünk ki. Hiszen mit mond róluk a mantra? Olyanok ők, mint a dzsungelben élő gyógyítók, akik még a kígyómarást is képesek semlegesíteni. Ugyanígy, ezek a guruk képesek a szamszára illúziójának (ismétlődő születés és halál körforgásának) mérgéből is kigyógyítani minket. A mantra természetesen itt is többféle értelmezést enged meg: sokan azt mondják, hogy maga a szamszára a méreg, és a gyógymód az, hogy kikerülünk belőle, azaz nem születünk meg többé. Én azonban mostanában másképp gondolom ezt, véleményem szerint nem a szamszára a méreg, csak a móha, vagyis az illúzió az. A jóga célja ennek az illúziónak a megszüntetése, vagyis az, hogy meglássuk saját valódi ragyogó lényünket. Ha pedig ez egyszer sikerül, akkor teljesen mindegy, hogy emberi testben élünk-e, sosem érezzük magunkat többé elveszettnek. Míg ha méregként tekintünk a születésre, az életre és a halálra, akkor könnyen előfordulhat, hogy a jógában a menekvést látjuk, és „tűnjünk el a földi fertőből mihamarabb” szemléletmódot vehetünk fel, ami nem fog segíteni rajtunk. Úgy is felfoghatjuk, hogy a guruk abban segítenek, hogy megszűnjön az a téves szemléletünk, hogy a szamszára méreg.

A rövid kitérő után térjünk vissza a mantra alapgondolatához, amely talán legegyszerűbben a „hála”, az „alázat” és a „bizalom” szavakkal ragadható meg. Van-e vajon jobb módja a gyakorlásunk elkezdésének, mint hálával telve felállni a matracra, és a rendszer iránti nagy tisztelettel és alázattal elénekelni egy gyönyörű mantrát? Nagyon hasznos, ha nem csak belevágunk a hangos légzésbe és ugrálásba, hanem megállunk egy pillanatra, és végiggondoljuk, hogy milyen különleges élmény vár ránk, és milyen szerencsések is vagyunk, hogy a részesei lehetünk.

Zárómantra

Miután végeztünk a gyakorlással a testünk biztosan ujjong, mivel érzi, hogy igazán sokat tettünk az egészségéért, és alighanem az elménk is nyugodt, és bátran áll a nap kihívásai elé. Tehát érezzük, hogy nagyon jót tettünk magunkkal, de mielőtt lepihennénk ismét megállunk egy percre, és elmondjuk a záró békemantrát. A mantra kulcsszava az „együttérzés”, a célja pedig az, hogy felkeltse a szívünkben a vágyat arra, hogy azt a sok jót, amit magunkkal tettünk, osszuk meg másokkal is, és használjuk arra, hogy a világot egy picit jobb hellyé tegyük. A gyakorlásnak rengeteg pozitív hatása van, ami egyben veszélyes is, mert könnyű ezeket az érdemeket a saját önző céljaink eléréséhez felhasználni. Azonban ha odaadóan énekeljük ezt a mantrát, akkor a mások iránti együttérzés fel fog bennünk ébredni. Innentől pedig csak annyi a dolgunk, hogy minél tovább fenntartsuk ezt a szép hangulatot.

Fontos tehát a mantrák helyes kiejtése, de fontosabb a hittel teli éneklés; érdemes ismerni a jelentésüket, de az sem baj, ha magával ragad a hangulatuk a szavak értelméről mit sem sejtve; és hasznos, ha sokat elmélkedünk a szimbólumok mély filozófiai értelmezéséről, de néha engedjük meg magunknak, hogy önfeledten, nagy odaadással zengessük őket.

Az astanga nyitó- és zárómantráról – 1. rész

mantra

Az ősi indiai szentírásokból származó mantrák különleges varázsigék, amelyek helyes zengetésével világokat rengethetünk meg. Számos történet olvasható például a Mahábháratában, amelyekben atombomba erősségű fegyvereket hívtak elő vagy hatástalanítottak a harcos Pándava hercegek pusztán mantrák helyes recitálásával. Nem csoda hát, ha erejüket a jógagyakorlásunk segítségére is fel szeretnénk használni.

A mantrák helyes kiejtése

Az astanga órákon énekelt mantrákat hagyományosan szanszkritul zengetjük, mivel sokak véleménye szerint ez különleges nyelv, amely speciális, természetfeletti hangvibrációkat kelt. Ezért különösen fontos ügyelni a pontos kiejtésre, a legkisebb hiba is hatástalanná teszi őket. Nem véletlen, hogy az elhivatott gyakorlók éveket szentelnek a megtanulásukra, sőt a legjobb már kisgyerek kortól oktatni a helyes kiejtést, ahogy azt sokan a mai napig is teszik Indiában.

Azonban ne bátortalanítson el minket, ha nekünk erre nem volt lehetőségünk, és csak ízes magyaros kiejtéssel énekeljük a versszakokat, mivel a helyes szanszkritnál van egy sokkal fontosabb alkotóeleme a mantráknak: az odaadás. Indiában történt például a Gangesz partján, hogy egy híres guru két fiatal tanítványa egy idős vándorral találkozott, aki órák óta ismételgette békésen a mantráját egy fa árnyékában ülve. A tehetséges fiataloknak azonban egyből feltűnt, hogy az úr folyton hibásan ejt egy hangzót. Mivel tisztában voltak a mantrák pontos recitálásának jelentőségével, azonnal szóvá is tették neki a súlyos hibát. Erre az idős jógi szabadkozott, elmondta, hogy ő ezt a mantrát több, mint ötven éve kapta a gurujától, azóta énekli szüntelen, de hát ő egyszerű földműves családból származik, nem ismeri a szanszkrit nyelvet, biztosan ez vezetett a hibához. Hozzátette azt is, hogy már nagyon öreg, és érzi, hogy közel a halál pillanata, ezért marad a régi mantrájánál, ami már nagyon a szívéhez nőtt. Majd békés mosollyal az arcán elköszönt, és a folyó felé indult. A fiatalok sajnálkozva szemlélték az öreget, aki az egész életét elpazarolta egy hibás mantra éneklésére, ami semmilyen áldásos hatással nem jár. Csak akkor csendesedtek el, amikor a jógi a folyóhoz érve nem állt meg, hanem a víz felszínén szépen lassan átsétált a túlsó partra.

Fontos tehát a törekvés a helyes kiejtésre, de az odaadás mindig győzedelmeskedik a technika felett. Ha mégis szeretnénk csiszolni a kiejtésünket, akkor a legjobb módszer az, ha papír nélkül, a tanárunk után ismételve tanuljuk a mantrát, mivel az írott szöveg, különösen, ha egyszerűsített átírásról van szó, sokszor félrevezető lehet. A módszer további előnye, hogy sokkal gyorsabban memorizáljuk a mantra szövegét.

A mantrák fordítása

További ok arra, hogy a mantrákat szanszkrit nyelven énekeljük az, hogy a fordításukkal elveszítenék a lírai jellegüket, hiszen általában tömör, bonyolult szimbólumrendszerrel sűrűn átszőtt szövegekről van szó, ráadásul a megfelelő terminológia sem áll rendelkezésünkre, ezért hosszú körülírásokat kellene alkalmaznunk. Ez elmondható az astanga nyitó- és zárómantráról is, az aktuális világképünktől függően többféleképpen lehet őket értelmezni, például a Patandzsali kezében található kard (dhárin) értelmezhető egyszerű leírásaként egy ábrázolt formának, de tekinthető az akadályok ellen védelmező fegyverként, a megkülönböztetés (azaz helyes tudás) kardjaként, vagy akár a szusumná nádíként, amelyen úgy hatol felfelé a Kundaliní energia, mintha egy kardot döfnének át rajta, és még folytathatnánk a sort. Érdemes kontemplálni a mantrák jelentésén, elolvasni több fordítást, és időről-időre újragondolni, hogy számunkra mit jelentenek. Itt is igaz azonban a fenti szabály: az odaadás a legfontosabb, egy nagy becsben tartott mantra akkor is működik, ha fogalmunk sincs a jelentéséről.

auṁ
vande gurūṇāṁ caraṇāravinde
sandarśita svātma sukhāva bodhe |
niḥ-śreyase jaṅgali-kāyamāne
saṁsāra hālāhala mohaśāṁtyai ||

ābāhu puruṣākāraṁ
śaṅkhacakrāsi dhāriṇam |
sahasra śirasaṁ śvetaṁ
praṇamāmi patañjalim ||
auṁ

OM
Leborulok a nagy tanítók lótuszlába előtt, akik felvedik előttünk az önvalónk valódi természetét és ezáltal boldogságot ébresztenek bennünk.
A tanító teljes jólétbe vezet, mint a varázsló a dzsungelben, még a feltételekhez kötöttség és az illúzió okozta szörnyű mérgezésből is kigyógyít.

Hódolatom ajánlom Patandzsalinak, akinek a felsőteste ember formájú,
ezer feje fényesen ragyog, kezeiben kagylókürtöt (eredeti hang), csakrát (végtelenség) és kardot (a megkülönböztetés ereje) tart.
OM

auṁ
svasti-prajā-bhyaḥ pari-pāla-yaṁtāṁ
nyāyena mārgeṇa mahīṁ mahīśāḥ |
go-brāhmaṇebhyaḥ śubham-astu nityaṁ
lokāḥ samastāḥ sukhino-bhavaṁtu ||
auṁ śāntiḥ śāntiḥ śāntiḥ

OM
Gondoskodjanak minden ember jólétéről a hatalmas és fenséges vezetők törvénnyel és igazsággal. Óvják a teheneket (isteniség) és a bölcseket, és váljon (bhavantu) az egész (samastah) világ (lokha) boldoggá (sukhino).
OM béke, béke, béke

A cikk folytatását itt találod.

A jógikus munkahely jellemzői

Office yoga
“Don’t walk how I walk – walk towards where I walk”
Author Photo
R. Sharath Jois
India

Az intenzív jógagyakorlás kétségkívül mindenki életét felforgatja. Alapvető, mindezidáig természetesnek vett döntéseinket kérdőjelezzük meg és vizsgáljuk felül abból a szempontból, hogy vajon segítik-e a gyakorlásunkat. A legtöbbünkben felmerül, hogy a napi robot az irodában vagy bármilyen munkahelyen milyen káros is a testünknek és az elménknek. Ráadásul tovább nehezíti az életünket az, hogy a kollégák és a rokonok is gyanakvó tekintettel néznek ránk az új szokásaink, például a hajnali kelés vagy a vegetáriánus életmód miatt. Nem csoda hát, ha egyre gyakrabban jut eszünkbe az, hogy váltanunk kell, és ki kell szállnunk a lélekölő mókuskerékből.

Mielőtt azonban beadnánk a felmondási vagy a válási papírjainkat, és mindent eldobva világgá mennénk, érdemes megismerni egy történetet egy nagy jógiról, amit még Mysore-ban hallottam professzor Tatacharyáról a Bhagavad Gítá kurzusán.

A szóbanforgó nagy jógi történetesen egy hölgy volt, mégpedig egy örömlány. Volt egy kis házikója, ott fogadta minden este a vendégeit. Egy napon egy idős úr tért be hozzá, hogy igénybe vegye a szolgáltatásait. A hölgy karma jógi volt, aki ennek megfelelően, tiszta odaadással végezte a munkáját, és minden férfira, aki átlépte a küszöbét férjeként tekintett az egész együtt töltött idő alatt. Az idős úrral sem volt másképp, teljes figyelemmel szolgálta őt, azonban sajnos a kora és egészségi állapota miatt nem élte túl vendége az éjszakát: álmában, a hölgy ágyában fekve érte őt a halál. Mivel nem távozott a lány házából, ezért ő férjeként megsiratta, gyászolta őt, szerény vagyonából kifizette a szükséges szertartásokat, majd végül az akkori szokásoknak megfelelően férje halotti máglyájára vetette magát. Odaadásának köszönhetően olyan nagy jóginik és Istennők között tartják őt azóta is számon, mint Párvatí (Siva felesége) vagy Draupadí (a Pándavák felesége), és elérte a teljes felszabadulást.

Nehéz lenne olyan munkát mondani, amit ‘kevésbé jógikusnak‘ gondolunk, mint a történetben szereplő hölgyé, de láthatjuk, hogy számára ez sem állt a jóga valódi céljának megvalósítása útjába. Éppen ezért nem érdemes ítélkezni, és ‘jógikus‘, illetve ‘nem jógikus‘ kategóriába sorolni munkahelyeket vagy élethelyzeteket, a karma jógának pont az a lényege, hogy a számunkra kiszabott feladatokat végezzük teljes odaadással, az eredményekre nem számítva. Ennek az a legnagyobb akadálya, ha más bőrébe bújunk, és tőlünk idegen feladatokat végzünk csak azért, mert külső szemmel ‘jógikusnak‘ tűnnek.

Minden munkahely kiváló gyakorlási lehetőséget kínál, nem feltétlenül kell jógaoktatónak szegődnünk, ha napi 24 órában szeretnénk jógázni. Patandzsali ezzel kapcsolatban is útmutatást ad nekünk: békés és örömteli lesz minden napunk, ha barátságosak vagyunk a boldog és sikeres munkatársainkkal; együttérzünk azokkal, akik nehézségekkel küzdenek; örülünk a segítőkész, jólelkű hozzáállás láttán; és ítélkezés nélkül távol tartjuk magunkat a gonosz intrikáktól. Ráadásul ezzel nem csak a gyakorlásunkat támogatjuk, hanem a közvetlen környezetünk életét is kicsit könnyebbé tesszük. Ne fussunk el a nehézségek elől, inkább jógázzunk mindenütt: az irodában, a villamoson vagy amikor az ügyfeleinkkel tárgyalunk! Előfordulhat, hogy legnagyobb meglepetésünkre ezután a szürke irodánkban egyre több mosolygó arcot és hű szövetségest fogunk találni.

Astanga egy életen át

lion_2
Ahogy a méh mindenféle virágon nektár után kutat, keress tanításokat mindenfelé.
Ahogy az őz, mely csendes helyre megy legelni, vonulj el, hogy mindent megeméssz, amit gyűjtöttél.
Ahogy az oroszlán, élj teljesen félelem nélkül.
És végül mint egy őrült, túl minden korláton, menj, ahová csak akarsz.
Author Photo
Csögyal Namkhai Norbu

Milyen sokszínű is az astangás családunk! Vannak nagyvárosi aszkéták, akik minden nap hajnalban kelnek, és úgy gyakorolnak, mintha a tanáruk ott állna közvetlenül a matracuk előtt. Vannak szívükben örökifjú, de már őszülő halántékú hippik, akikről hol egy csodás tengerparton, hol pedig az esőerdő mélyéről kerül elő egy-egy megkapó fénykép. Vannak olyanok, akik szerint a gyakorlás elsősorban örömszerzés forrása, de sosem a fájdalomé, ezért ahelyett hogy patakokban folyó verítékben fürödve fújtatnának, inkább könnyedén végiglebegnek egy – sok esetben módosított – sorozaton. Vannak olyanok is, akik szerint a jógának nem elengedhetetlen része a napi szintű ászanagyakorlás, ezért időnként ki is váltják egy önfeledt kírtannal, sétával a természetben vagy akár egy vidám baráti reggelivel. Ők mindannyian részei a családnak, és különbözőségeik ellenére összeköti őket a rendszer szeretete, a mysore-i utazások és az, hogy előszeretettel válaszolnak a kérdéseinkre olyan talányos mondatokkal, mint „Practice, practice, all is coming!”.

Általában az is megfigyelhető, hogy legtöbbünknél változik a gyakorláshoz való hozzáállásunk az évek során. Nagyon találóan írja ezt le a bevezető idézet is. Amikor csillapíthatatlan szomjúság ébred bennünk a kimondatlan kérdéseink megválaszolása iránt, akkor először elkezdünk keresni. Kipróbálunk több mindent, meghallgatunk sok álláspontot, kiolvasunk egy könyvtárat. Ez pedig pont így van jól, nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki egyből rátaláljon a saját útjára, és később se merüljön fel benne a kétség, hogy esetleg másfelé kellett volna indulnia. Eleinte érdemes nyitott szemmel járnunk, és minden álláspontot nyílt szívvel meghallgatni.

Valószínű, hogy egy idő után a sok információ és egymásnak (látszólag) ellentmondó állítás összezavar minket. Ekkor jön el annak az ideje, hogy az őzhöz hasonlóan kicsit hátrébb lépjünk, és megnézzük, hogy a sok út közül melyik a legvilágosabb, a legnekünkvalóbb, és induljunk el rajta. Feltétlenül szükséges, hogy elmélyítsük a felületes ismereteinket, ezt pedig csak úgy tudjuk megtenni, ha kiválasztunk egy ösvényt, és arról nem térünk le. Ha ez éppen az astanga jóga, akkor keljünk fel heti hatszor és álljunk a matracra; hallgassunk a tanárunkra és csak a számunkra kijelölt ászanákat gyakoroljuk; építsük be az életünkbe a jamákat és nijamákat, és ne keverjünk mindenféle máshonnan hozott technikákat a szádhanánkba. Ha ezt legalább tizenkét évig így folytatjuk, akkor talán elmondhatjuk, hogy sikerült bepillantást kapnunk a felszín alá.

Ennyi idő alatt a matracunk a béke szigetévé válik, a szádhanánk pedig melengető védőburokként ölel körül, és óv meg az élet viszontagságaitól. Ekkor valóban egy oroszlán bátorságára lesz szükségünk, hogy továbbléphessünk és lekapcsoljuk a biztonsági kötelet. Ez sokféleképpen valósulhat meg: például elkezdünk pránájámát gyakorolni, elköltözünk, családot alapítunk vagy egyszerűen elkezd a testünk megöregedni. A közös pont az, hogy felborul a régi szádhana, és nekünk elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy az elménk békéjét ne zavarják meg ezek a változások. Kívülről talán úgy tűnhet, hogy távolodunk a céltól, pedig valójában ezek a fordulópontok azok, amikor fejest ugrunk a jóga óceánjába az eddigi biztonságos hajónkról. Természetesen az ugrás csak akkor lehet sikeres, ha előtte sok-sok évnyi szilárd gyakorlással alapoztuk meg az elménk erejét és rugalmasságát, és nem a háborgó tengerbe vetjük magunkat, hanem csendes hullámok közé.

Ha pedig a merülésünk sikeres volt, akkor leírhatatlan, ami ránk vár. A jóga többé nem gyakorlás, nem technika lesz, hanem magától értetődő és természetes. Ez a külső szemlélők számára felfoghatatlan és érthetetlen, nem véletlen, hogy számos régi astangás láttán az emberek csak legyintenek, és elintézik őket annyival, hogy „ez teljesen megőrült”, vagy „tudom, hogy nem is gyakorol már minden nap”. Pedig lehet, hogy számára már a napsugarak látványa, a víz csobogása, vagy a kedvesének érintése nagyobb eksztázist idéz elő, mint bármilyen haladó meditációs technika. Hiszen ő már megtapasztalta a boldogságot, és hogyan is ne nevezhetnénk valakit őrültnek, aki azt állítja, hogy minden perc ünnepelni való csoda, a boldogság pedig mindig itt van bennünk, nem pedig elérhetetlen cél a távolban, amiért keményen kell küzdeni. Bolond és veszélyes szavak ezek, ráadásul az ő szájukból a hallgatóság elhiszi mindezt, és ők is át akarják majd ugyanezt élni, így ezek a személyek végül teljesen a feje tetejére állítják a világot. Óvakodjatok hát a jóga „nagy öregeitől”!

A versengésről 2. rész

Sisterhood_njt

A képet Nathan Jalani Taylor készítette.

Néhány további gondolatot szeretnék megosztani a múlt heti, versengésről szóló cikkel kapcsolatban.

Amíg nem ismerjük fel, hogy mindannyian egyedi, különleges lények vagyunk, akiknek mindeközben a legbelső lényege, nem hogy nem különböző, de valójában egy és ugyanaz, addig könnyedén a korábban már említett versengés és féltékenység áldozataivá válhatunk. Ez tapasztalható a modern feminizmus esetében is; sok esetben a vívott harc már régen nem arról szól, hogy egyenlő esélyeket biztosítsanak a nőknek, sokkal inkább egyfajta versengéssé vált a nemek között. Úgy vélik, hogy a nők sokkal jobban helyt állnak minden helyzetben, mint a férfiak, a hagyományos női szerepek pedig alacsonyabb rendűek, mint azok a magas pozíciók, amelyeket egy modern felvilágosult nő elérhet…

Tehát csak annyi történik továbbra is, hogy összehasonlítunk, bírálunk és versengünk: rivalizálunk a férfiakkal és a más utat járó nőkkel egyaránt. Ez pedig csak még több gyűlöletet fog hozni a világba, és ettől biztosan senki nem fogja jobban tisztelni a nőket.

Én más úton haladnék. Hiszek abban, hogy ha szeretnénk a világot jobb hellyé tenni, akkor először az önismeret óceánjában kell minél mélyebben elmerülni. Ha megtaláltuk magunkban a sosem változó, nem cselekvő igazságot, csak akkor leszünk képesek tiszta és őszinte kapcsolatokat kialakítani. Minél jobban megismerjük magunkat, annál jobban megértjük a világot is. A korai feminizmus és a történelem során feltűnt különleges nők pedig éppen ezt az önismereti ösvényt járták be: nem féltek a nőiség lényegének mélyére hatolni, majd azt felszínre hozni. Megértették a nagy Titkot: egyszerre vagyunk játékos szüzek, szerető anyák, ellenállhatatlan csábítók, bölcs papnők és rettenthetetlen harcosok. Nem kell választanunk a szerepek közül, és nem szabad elnyomni egyik énünket sem, csak engedni, hogy mindig az törjön előre, amelyre épp szükségünk van.

De van még valami, talán valami ennél is fontosabb, amit ezek a rendkívüli nők megértettek: a nőket csak egy másik, segítő szándékú nő avathatja be ebbe a Titokba. Ezért az a legfontosabb, hogy a nők összetartsanak, és mindig segítsék egymást. Nincs nagyobb bűn a világban, mint amikor egy nőt bántanak, és ez magukra a nőkre is érvényes. Nincs égetőbb fájdalom annál, amit egy nő okozhat egy másiknak, akár csak egy maró tekintettel vagy szóval.

Ezért most, amikor ennyi tudás birtokában vagyunk önmagunkról, itt lenne az ideje a feminizmusnak új irányt adni, a versengés és a gyűlölködés helyett pedig arra koncentrálni, hogy a már megerősödött és felvilágosult nők közösségbe lépjenek, összefogjanak, egymást erősítsék, és elesett társaikat segítsék. Így valóban létrejöhetne az egyenjogúság globális szinten is, hiszen ha sok erős nő egyesülne, akkor akár a parlamentekben is megjelennének olyan eddig ritkán használt fogalmak, mint az együttérzés, az önzetlenség vagy a gondoskodás. Ezek tipikusan olyan minden emberben jelen lévő érzések, amelyek felszínre hozatalának a nők a mesterei, és amelyekre a világnak óriási szüksége van. Ezek kiegyensúlyozhatnák a jelenleg uralkodó inkább maszkulin gondolkodásmódot, és a kettő együtt valóban csodákra lenne képes. Hiszen ez a valódi egyenlőség: amikor mindkét fél tisztelettel meghallgatja a másik véleményét, majd a kettőből kialakul egy egységes, még értékesebb álláspont, és megszűnnek a kettősségek. Kívánom hát, hogy a nők tanulják meg szeretni és segíteni egymást, legyenek egymás nővérei, anyái és bölcs nagyanyái, és támogassák egymást a szenvedélyük által kijelölt úton legyen az bármilyen különböző az általa helyesnek gondolttól!

A versengésről

Jogini versenygés

A napokban egy érdekes cikkre bukkantam a nők közötti rivalizálásról. A tanulmány szépen leírta a lehetséges okokat és következményeket, azonban sajnos nem javasolt érdemi megoldást a problémára. Pedig a téma mindenképpen fontos; a szerző szerint a fenyegető érzés, amelyet akkor éreznek a nők, ha egy fiatalabb és vonzóbb társuk jelenik meg a közelükben komoly következményeket vonhat maga után. Ez jelentheti a munkahelyi civakodásokat,  de akár globális problémák kialakulását is, mint az olyan szokások (a szigorú öltözködési szabályoktól a testcsonkításig) bebetonozása, amelyek károsan hatnak a nőkre és az egész emberiségre. Ezért megkísérlem a témát a gyakorlásunk szemszögéből megközelíteni, és megnézni, hogy a jóga útján járók mit tehetnek a nőkért és mindenki másért.

Guruji azt mondta, hogy ha kitartóan gyakorlunk, akkor mindenhol Istent fogjuk látni. Ez természetesen azt is jelenti, hogy mindenkit egyenlőnek fogunk tekinteni legyen nő, férfi, állat, növény vagy akár természeti jelenség. Amíg azonban nem érjük el ezt az állapotot, elkerülhetetlenül kategorizálni, bírálni fogunk, és összehasonlítjuk magunkat a társainkkal. Ez pedig problémákhoz fog vezetni: ha valaki „jobb” nálunk, akkor irigyek leszünk, és igyekszünk majd hibát találni benne, ha pedig „gyengébb”, akkor büszkék leszünk, és tenni fogunk érte, hogy ez így is maradjon. Tesszük ezt egyéni szinten, vagy akár intézményi, sőt nemzeti szinten is. A kérdés viszont a következő: miért lennénk ettől a viselkedéstől boldogabbak vagy békésebbek?

A gyakorlást nézve mi jóra vezethet, ha figyelem a gyakorlótársaimat, és összevetem magam velük? „Neked mennyi idő volt ezt megtanulni?”, „Nekem sosem fog úgy menni ez, mint xy-nak…”, „Ó, neki minden olyan könnyen megy!”. Ezek mind olyan gondolatok, amelyek elviszik a gyakorlásunk fókuszát a belső lényegünkről a valójában jelentőség nélküli külső adottságokra. Pedig csak az a fontos, hogy együtt gyakorlunk reggelente egy teremben, egy városban, egy bolygón. Lehet, hogy van, aki gyorsabban halad, mások pedig le-letérnek az útról időnként, de valójában mindannyian ugyanoda tartunk. Ha egy közösség vagyunk, akkor az egyén sikere a közösség sikere, és ugyanígy a bánatban is osztozunk (gondoljunk csak a ragadós sírásrohamokra Mysore órákon). Akkor miért ne segítenénk inkább egymást, ahelyett, hogy versengünk?

A gyakorlásunk lehet tehát a versengő tendenciáinkkal vívott csatánk Kuruksétrája, az elért változások pedig az egész életünkre hatni fognak. Kezdetben figyeljük meg, hogy összehasonlítjuk-e magunkat a társainkkal, vagy akár a vélt elvárásokkal, amelyeket magunkra vontunk, és mihelyt ilyesmit tapasztalunk, álljunk meg egy pillanatra, tudatosítsuk az érzéseinket, majd szépen engedjünk, hogy távozzanak, mi pedig lélegezzünk tovább. Ezek olyan gondolathullámok, amelyekre semmi szükségünk, igyekezzünk őket a Patandzsali által javasolt módon lecsendesíteni:

maitrī karuṇā mudito-pekṣāṇāṁ-sukha-duḥkha puṇya-apuṇya-viṣayāṇāṁ bhāvanātaḥ citta-prasādanam (PYS. I. 33)
Author Photo
Patandzsali
India

Legyünk barátságosak a boldog emberekkel, örüljünk mások sikerének és érezzünk együtt a szenvedőkkel. Aki pedig ellenséges, azzal igyekezzünk közömbösek maradni. Ez a békés elme kulcsa, és ez a megoldás a versengésre is. Ha megtanulunk örülni a gyakorlótársaink sikerének, és támaszuk vagyunk a nehéz pillanatokban, akkor utána már csak annyi a dolgunk, hogy ugyanezt tegyük mindenki mással is. Így a jóga és Patandzsali tanításai szépen beszivárognak a mindennapjainkba, és minél többen tesszük ezt, annál erősebb lesz a hatás, míg végül valóban eléri a gyakorlás a célját, és az egész világ egy boldogabb hellyé válik.

Odaadás vagy befektetés?

pray

Odaadás és befektetés – látszólag két teljesen eltérő fogalom, mégis számtalanszor összekeverjük őket, ha a jógagyakorlásunkról van szó. Patandzsali azt mondja a Jóga-szútrákban (I.14.), hogy hosszú ideig (dīrghakāla), szünet nélkül (nairantarya) és  őszinte odaadással (satkāra) kell gyakorolnunk, ha erős alapokra szeretnénk szert tenni. Igyekszünk is megtenni minden tőlünk telhetőt: heti hatszor a matracra állunk évekig, kitartóan lélegezzük keresztül a számunkra kijelölt ászanasorozatot. Telik-múlik az idő, eltelik pár év, mi pedig kérdően pillantunk fel: na de hol az eredmény?!

A fenti példában látszik, hogy a gyakorló szépen követte az első két pontot, kitartóan, hosszú ideig gyakorolt, a harmadikkal (odaadás) azonban meggyűlt a baja. Már gyermekkorunktól azt tanultunk, hogy az ima „könyörgés”, kérünk valamit, cserébe pedig jól viselkedünk. A Jézuskának írt levélben karácsony előtt még csak a hogyléte felől sem érdeklődtünk, hanem egyből a lényegre, a vágyott ajándékokra tértünk. Tehát úgy nőttünk fel, hogy az ima, amely valójában az odaadás szavakban kifejezett formája kellene, hogy legyen gyakorlatilag céljaink elérésének eszközévé vált. Nem csoda hát, ha ugyanezt a mentalitást visszük át a gyakorlásunkba is, és a kezdőmantra során Patandzsalihoz imádkozva szép, erős testért, elismerésért, hosszú és egészséges életért vagy akár megvilágosodásért könyörgünk. Innentől kezdve pedig az odaadásunk befektetéssé válik – én gyakorlok, cserébe kérem a vágyott dolgokat.

A problémát tovább növeli, hogy eleinte úgy tűnik, mintha szabályosan végbe is menne az üzlet: egyre jobban érezzük magunkat a bőrünkben, így hát egyre többet és többet kezdünk kérni. Eljön azonban a pont, amikor a gyakorlásunk valóban elkezd dolgozni, és ekkor problémákat és nehézségeket fog adni, hogy megkaphassuk a legnagyobb áldást: a tiszta odaadást. Előfordulhat, hogy megsérülünk, vagy nagy fájdalmakat élünk át, lehet, hogy elveszítjük a motivációnkat vagy külső körülmények vonják el a figyelmünket. Mindez szükséges és jó, mert nem elég hosszú ideig folyamatosan gyakorolni, mindezt odaadással kell tenni, különben az alapok nem lesznek stabilak, és bármi eltéríthet bennünket. Az odaadás pedig csak úgy érhető el, ha megértjük, hogy nem azért gyakorlunk, mert akkor jobban fogjuk magunkat érezni a bőrünkben, vagy minden simán fog menni az életünkben. Azért gyakorlunk, mert ez a dharmánk, ez a legfontosabb feladatunk az életben, hogy ráleljünk a valódi énünkre, erre pedig egyedül képtelenek vagyunk, hiszen súlyosan megmérgezett minket a szamszára körforgása. Teljesen rá vagyunk utalva a bölcs dzsungeldoktorok gyógymódjaira, nélkülük halálra vagyunk ítélve újra és újra. Közülük pedig sokan ezt a gyakorlást javasolják, ezért mi minden nap ráállunk a matracra. Nem számít, ha nem esztétikus a gyakorlásunk, vagy látszólag „nem haladunk előre”, hiszen gyógyulni jöttünk, nem vágyunk különleges képességekre, csak hálásan lélegzünk. Nem nézünk hátra, hogy honnan indultunk, sem előre, hogy mikor érkezünk végre meg, csak gyakorlunk nap mint nap, szünet nélkül… odaadással.

Lust and Passion

Bhagavad Gítá III.37
“It is lust only, Arjuna, which is born of contact with the material mode of passion and later transformed into wrath, and which is the all-devouring sinful enemy of this world.”
Bhagavad Gita III.37
India

We often use the words lust and passion as synonyms, and we picture them as huge forces that could draw back even the biggest saints to the seductive imprisonment of the material world. Therefore whoever walks the path of yoga usually regards these phenomena as enemies, and he tries to live a “passionless” life.

At the same time, when we review the great masters of past and present we find that many of them were exceptionally passionate men: think about Guruji’s rather painful adjustments, Krishnamacharya’s strictness or Gandhiji’s fierce speeches. Does it mean that they were living under the bondage of illusion, and that they were not real yogis?

This question reminded me to a verse from the Gita, which says that passion and lust are two different things: lust is born when passion meets material mentality. So passion by itself is neutral, it is not good or bad, but whenever it comes into contact with the egoistic mentality of the material world it becomes lust and causes serious problems in the future. Lust is a selfish desire to allot pleasure to ourselves even for the price of others’ suffering. Therefore this phenomenon is not solely sexual, it could apply for anything that we do for our own pleasure: lust is the cause of extraordinary austerities, when they are performed to impress others, or even of charity work when the goal is to prove our generosity. That is why lust may be the driving force for exceptional and seemingly fascinating acts, but unfortunately it always carries the danger of rising anger in case we do not get the expected results.

When passion is coupled with spiritual attitude instead of material, we get entirely different results. In this case the driving force of our actions is not centralised around our little ego, instead God, our True Self or Universal Love is in the focus. Passion is a neutral element, and its duty is to make us take action, this is the driving force of creation and evolution, so by itself it is pure and divine. Without passion the whole world was doomed, since there would not be any movement, growth or birth. But because of its neutral nature it could bind to any motive, and when this motive is selfish then the act will be selfish as well, and when our goal is the happiness of all living being then we will proceed to this direction. If we lack passion, then we do not have anything to make us take action, so passion is by all means important in this material world, otherwise we would starve to death instead of acting as the instrument of Love. The only thing we should be aware of is the motive of our actions: is it our selfish little interest or is it our true Self?

Our own practice is worth examining in this context, too. The asana series of Ashtanga Yoga are often described as passionate practices because of the constant movement and their physical character. And how precise this characterisation is: we use movements and actions to purify our body and mind, in order to reach a peaceful and joyful state. Passion ignites the fire of tapas that burns all the impurities. The final goal is to see our true Self and to contribute to the happiness of all living being, therefore the driving force is spiritual passion and not lust. Naturally, continuous self-observation (swadhyaya) is of utmost importance, since here passion is used in this material world, so it could turn into lust in a moment when our goal changes to having a more attractive body or to impress others by our advanced asanas.

So never be afraid of passion, but beware lest it gets into bad company, since its innocent nature could easily make it support our selfish desires. It is important to never judge a situation only by what is apparent, since for uninitiated eyes lust and passion might look like the same. Instead we should practice the recognition and purification of the true motives of our own acts, so that we will never be troubled by anger again.

Kéj és szenvedély

Bhagavad Gítá III.37
“Csupán a kéj az, óh, Arjuna. Ez a szenvedély kötőerejével való társulásból születik, és később haraggá alakul át: ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.”
Bhagavad Gítá III.37.*
India

Gyakran szinonimaként használjuk a kéj és szenvedély szavakat, és olyan hatalmas erőknek képzeljük őket, amelyek még a legnagyobb szenteket is képesek visszahúzni az anyagi világ csábító rabságába. Ezért aki jóga útját járja az általában ellenségként tekint ezekre a fogalmakra, és igyekszik “szenvedélymentes” életet élni.

Mindeközben, ha végignézünk a múlt és jelen nagy mesterein, akkor azt látjuk, hogy sokan rendkívül szenvedélyes emberek voltak: gondoljunk csak Guruji sokszor igencsak fájdalmas igazításaira, Krishnamacharya szigorára, vagy Gandhiji tüzes beszédeire. Azt jelentené hát ez, hogy ők valójában az illúzió rabságában éltek, és nem is voltak valódi jógik?

Erről eszembe jutott a fenti Gítá vers, amely szerint a kéj és a szenvedély nem ugyanaz; a kéj akkor jön létre, ha a szenvedély elve az anyaggal társul. Tehát a szenvedély önmagában semleges, nem jó vagy rossz, viszont ha kapcsolatba kerül az anyagi világ énközpontú gondolkodásmódjával, akkor kéjjé alakul át, ami komoly gondokat okozhat a jövőben. A kéj tehát önző vágy arra, hogy magunkat élvezetekhez juttassuk, akár mások boldogtalansága árán is. Tehát a fogalom nem csak szexuális jellegű, hanem vonatkozhat bármire, amit önmagunk öröme érdekében teszünk: a kéj a forrása például annak is, ha rendkívüli lemondásokat végzünk azért, hogy mások csodáljanak minket, vagy mondjuk jótékonykodunk, de csak azért, hogy különleges és nagylelkű embernek érezhessük magunkat. A kéj ezért rendkívüli és látszólag csodálatos tettek hajtóereje is lehet, de sajnos ilyenkor mindig fennáll a veszély, hogy dühösek leszünk, ha nem kapjuk meg a kívánt eredményt.

Ezzel szemben, ha a semleges szenvedély nem anyagi, hanem spirituális hozzáállással társul, akkor egészen mást tapasztalhatunk. Ebben az esetben a cselekvés hajtóerejének központjában nem a kicsi egónk áll, hanem Isten vagy a nagybetűs Önvalónk, vagy az egyetemes Szeretet. Még az is lehet, hogy egy külső szemlélő szerint két személy pontosan ugyanazokat a cselekedeteket hajtja végre, de a végső eredmény teljesen más lesz, ha a spirituális szenvedély a tett hajtóereje és nem a kéj. Ha nincs bennünk szenvedély, akkor nem lesz semmi, ami tettekre ösztökélne bennünket, ezért a szenvedély mindenképpen szükséges az anyagi világban, különben éhenhalnánk ahelyett, hogy a Szeretet eszközeként cselekednénk. Az egyetlen dolog, amire figyelnünk kell, hogy mi áll a cselekedeteink középpontjában: a saját önző érdekeink vagy az Önvaló.

A szenvedély tehát semleges elem, amelynek az a feladata, hogy tettekre ösztönözzön, ez a teremtés és haladás hajtóereje, ezért önmagában tökéletesen tiszta és Isteni. Ha nincs szenvedély, akkor elpusztul a világ, hiszen nincs mozgás, nincs növekvés, nincs születés. Viszont semleges jellegénél fogva ez a hajtóerő bármilyen tett mozgatórugója lehet, ha a motivációnk önző, akkor önző tetteket eredményez, ha pedig minden élőlény boldogsága lebeg a szemünk előtt, akkor efelé fogunk haladni.

Érdemes ebben a kontextusban a saját gyakorlásunkat is megvizsgálni. Az astanga jóga ászanasorozatait folyamatos áramlása és fizikai jellege miatt sokan a szenvedélyes jelzővel illetik. Milyen igazuk is van, hiszen a mozgást és a tetteket használjuk arra, hogy megtisztítsuk a testünket és az elménket, és békés, örömteli állapotot érjünk el. A szenvedély gyújtja fel a tapasz (lemondás) tüzét, amely végül minden szennyeződést eléget. Mivel a végső cél az Önvalónk megismerése és minden élőlény boldogságához való hozzájárulás, ezért a hajtóerő ebben az esetben spirituális szenvedély, nem pedig a kéj. Természetesen a folyamatos önvizsgálat (szvádhjája) elengedhetetlen, hiszen mivel a szenvedély erejét az anyagi világban használjuk, ezért észrevétlenül kéjjé alakulhat, ha a gyakorlásunk céljává a vonzóbb külsőt vagy a nyakatekert ászanák minél szebb végrehajtását tesszük meg célként.

Ezért hát ne féljünk a szenvedélytől, csak arra vigyázzunk, nehogy rossz társaságba keveredjen, hiszen ártatlan jellegénél fogva könnyen előfordulhat, hogy az önzésünk hajójának fog jó hátszelet biztosítani. Fontos, hogy sose ítéljünk meg másokat pusztán a látszat alapján, hiszen avatatlan szemeknek a kéj és a szenvedély között nincs különbség. Gyakoroljuk inkább a saját motivációnk felismerését és megtisztítását, és akkor sosem szenvedünk többé a haragtól.

*A fordítás forrása: A Bhagavad Gítá úgy, ahogy van, Bhaktivedanta Book Trust 2006. második kiadás.

Emberkísérlet: tényleg függőséget okoz az astanga jóga?

2_2k_S

Vajon mi történne, ha arra kérne valaki, hogy a rendszeres napi gyakorlásodat csökkentsd le mindössze harminc percre a jelenlegi másfél óráról? Okozna ez bármilyen változást a hangulatodban, az egészségedben vagy akár a világképedben? Engem az élet az elmúlt hónapokban olyan izgalmas irányba sodort, hogy számomra fontos személyek pontosan ezt kérték tőlem, én pedig úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát.

Pattabhi Jois azt mondta, hogy az első sorozat első felének gyakorlása elegendő a szamádhi eléréséhez, és azt is gyakran hallhatjuk, hogy már néhány kör Napüdvözlet és az utolsó három ászana rendszeres végzése is gyökeres változásokat hozhat az életünkbe. Így hát én is optimista hangulatban álltam hozzá a kísérlethez: mi történik, ha csak napi harminc percet gyakorlok? Először azt kellett kitalálnom, hogy miből is álljon ez a rövid napi rutin. Mivel nem szerettem volna ászanákat kihagyni, ezzel megszakítva ezt a csodálatos gyöngysort, ezért úgy döntöttem, hogy púrvattánászanáig gyakorlok, majd rátérek a levezető sorra. Persze ezzel már túl is léptem a limitet, kb. negyven percre volt szükségem, de úgy gondoltam, hogy kezdetnek ez is éppen elég nagy változás lesz.

A legelső, amit észrevettem az volt, hogy elveszítettem az optimizmusomat. Eleinte rendkívül pozitívan álltam ehhez a kísérlethez, és hálás voltam, hogy lehetőséget kaptam rá, azonban pár nap után egyre inkább hiányérzetem lett, és úgy vélekedtem, hogy elvettek tőlem valami nagyon fontosat. Mély haragot éltem át, és magamban elítéltem a személyeket, akik ezt kérték tőlem, majd később hangot is adtam ennek az ellenszenvnek. Úgy éreztem magam, mint akit megfosztottak a legértékesebb kincsétől, elveszett és reményvesztett voltam. Mindemellett még ingerlékennyé is váltam, és elveszítettem a türelmem, amely a mindennapok nyüzsgésében elengedhetetlen lett volna. Egész nap fáradt voltam, mégsem tudtam időben elaludni, éjszakánként pedig többször felriadtam. A legzavaróbb mégis az volt, hogy egyre inkább a hibákat vettem észre mindenben, ahelyett, hogy az értékekre figyeltem volna. Mindezt az koronázta meg, hogy még az influenzát is elkaptam.

Utólag már látom, hogy jobbkor nem is jöhetett volna a betegség, hiszen így volt három napom azon gondolkodni, hogy mi is történik velem. Vajon függővé váltam, és most elvonási tüneteket tapasztalok magamon? Vagy éppen ilyen voltam azelőtt is, hogy elkezdtem gyakorolni, és most abba az állapotba kerültem vissza, mivel elveszítettem a jóga áldásos segítségét? Jó-e az, ha ennyire „elhatalmasodik” valami az életünk felett, és ekkora hatása van ránk? Van-e bármi, ami fontosabb az életemben, mint a jóga? Egyáltalán mit jelent számomra a gyakorlás az ászanákon innen és túl?

Azt egyértelműen, kétségek nélkül kijelenthettem, hogy szeretem a gyakorlásom; erős szeretetet érzek iránta, valamint tiszteletet, bizalmat és hitet, hogy jobbá és boldogabbá teszi az életem. Hittem abban is, hogy lehet jógázni ászanákon túl is, meg lehet találni minden élethelyzetben az Isteni Tervet, cselekedhetünk a szeretet eszközeként minden pillanatban, és mi más lenne a jóga, ha nem ez? Viszont azt is be kellett látnom, hogy számomra egyelőre még elengedhetetlen az, hogy minden nap legalább 90 percet szánhassak arra, hogy az igaz szerelmemhez fizikai szinten is kapcsolódjak, és az igaz szerelmem nem más, mint ez a gyönyörű gyakorlás. Nem rosszabb leszek nélküle, hanem elveszítem a lehetőséget, hogy jobb lehessek általa. Tudom, hogy nem túl magas szintje a jógának az, amikor ennyire kötődöm a szádhanához, de be kellett látnom, hogy itt tartok, és ezzel nincs semmi baj. El fog jönni a nap, amikor a testem már annyira elhasználódik, hogy nem leszek képes megmozdulni sem, de amíg ez a nap nem jön el, addig miért is ne örvendezhetnék és játszhatnék a jógamatracon fogócskát a gondolathullámaimmal? Rájöttem, hogy jelenleg a gyakorlás a legfontosabb az életemben, ez az állandó pont a folyamatos változásban, ez a békém és a legnagyobb örömforrásom. Amikor gyakorolhatok, akkor érzem, hogy áldott a napom, akkor érzem, hogy picinyke, de ragyogó részecskéje vagyok az egésznek, akkor érzem, hogy teljes vagyok. Nincs az a kincs a világon, amiért feladnám ezt a gyakorlást, hiszen hiába kapnék meg bármit, a csapongó és békétlen elmémmel úgysem tudnám élvezni, míg ha gyakorolhatok, akkor egy rám eső napsugárban vagy egy pohár hűsítő, tiszta vízben is tökéletes boldogságra lelek.

Tehát visszatértem a megszokott gyakorlásomhoz, ahogy azt a tanáromtól R. Sharath Joistól kaptam. Sőt, visszagondolva egyik konferencián Sharath még javasolta is, hogy kísérletképpen ne gyakoroljunk tíz napig, és figyeljük meg, milyen hatással lesz ez ránk. Ezért hát ismét hálát érzek harag helyett az iránt, aki ezt kérte tőlem, és látom már, hogy a Tanárom szólt általa, hogy megláthassam és átélhessem milyen csoda is ez a gyakorlás!

1239

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved