Astanga ikonok: David Swenson

DS
Amerikában, a Texas államban lévő Houstonban nőttem fel és 1969-ben, 13 évesen kezdtem először jógázni. A bátyám, Doug, a kaliforniai Encinitasban az Önmegvalósítás Közössége nevű asram mellett szörfözött és szörfözés után mindig látta az ott élőket jógázni, meditálni és hasonló dolgokat csinálni. Mindez hamar felkeltette az érdeklődősét a jóga és az egészséges ételek iránt, és amikor visszatért Texasba, ezeket az új ötleteket mind magával hozta. A bátyám volt a példaképem, mindig is hasonlítani akartam rá. Lehet, hogy ha egy Harley-Davidsonnal jön haza, akkor az életem teljesen más irányt vesz, de így én is elkezdtem jógázni és megnövesztettem hosszúra a hajam. Abban az időben még nem voltak jóga stúdiók, ahogy jógás ruhák vagy matracok sem. Csak jóga volt. Ha szerencséd volt, könyveket találhattál, de ezeket a könyveket többnyire amerikaiak írták és csak később jelent meg Swami Satchitananda Belső jóga című könyve, majd B.K.S. Iyengar jógás könyvei. A bátyámmal a szabadban, a fák alatt gyakoroltunk fehér pamut karate-szerű nadrágokban, de időnként Speedo úszónadrágokat húztunk, mintha fürödni mentünk volna. Kimentünk a parkba, leterítettünk egy törölközőt egy fa alá és könyvekből gyakoroltuk az ászanákat. Nem szabad elfelejteni, hogy Texasban voltunk és abban az időben ez nagyon furcsa dolognak számított. Egy nap a bátyámmal a parkban jógáztunk, amikor hirtelen a rendőrség szirénázó autóját hallottuk közeledni. Egy rendőr odaszaladt hozzánk és elég durva hangnemben vont kérdőre minket, hogy mit csinálunk. Mondtuk, hogy csak lélegzünk és nyújtunk, és szépen kértük, hogy ne lőjön le minket. Kiderült, hogy az egyik szomszéd hívta ki őket, azzal, hogy „hippik valami szertartás keretében sátánt imádnak a parkban”. Abban az időben mindkettőnknek hosszú haja volt és pont aznap egy fa alatt tényleg elég furcsa mozdulatokat végeztünk. Persze az esetet követően sem estünk kétségbe, folytattuk a jógagyakorlásunkat.

dawid and doug swenson
David és Doug a parkban

doug-lauri-david-park
David, Laurie és Doug Swenson

Középiskolában is hosszú volt még a hajam. Átlagos középiskola volt, nem magán vagy kiemelt. A dolgozók és a tanárok is nagyon konzervatív emberek voltak, akik folyton azt mondogatták nekem, hogy „a fiúknak nem lehet hosszú haja”. 13 éves voltam és még négy év állt ott előttem. Szerencsére az édesapám védőügyvéd volt és miután meghallotta, mit mondtak nekem, bement az iskolába és a tanári karnak érdekképviseleti előadást tartott. Elmagyarázta nekik, hogy „Jézusnak hosszú haja volt, Mózesnek hosszú haja volt, Einsteinnek hosszú haja volt, sőt még Amerika alapító atyjainak is hosszú volt a hajuk, úgyhogy a fiaim jó társaságban vannak. Nem fogom rákényszeríteni őket, hogy vágassák le rövidre a hajukat”. De még ennek ellenére éveken át magamnál hordtam egy rövid hajú parókát arra az esetre, ha találkoznék az igazgatóval. Hátul akkor is kilógott a hajam, amikor rajtam volt a paróka, úgyhogy nem igazán értette senki, mire jó az egész. Vegetáriánus lettem, jógáztam és növesztettem a hajam. Egyszer az egyik tanárom odajött hozzám és annyit mondott csak, hogy „fiam, nagyon rendes srácnak tűnsz, de úgy hallottam kommunista vagy!” Nem zavart már, mert tudtam, hogy ők nem tudnak másként gondolkodni.

Nagyon szerettem a szüleimet, viszont a középiskola harmadik éve után írtam nekik egy levelet: „Kedves Anya és Apa, szeretlek titeket, de már nem akarok még egy évet ebben az őrült iskolában tölteni. Otthonról is elköltözöm, 16 éves vagyok, már el tudom tartani magam.” Kaliforniába mentem, ami 1500 mérföldre van Texastól. A szüleim nagyon szomorúak voltak és persze aggódtak. Végül belátták, hogy a gyerekeiket önállóan gondolkodó, értelmes embereknek nevelték és nem erőltették, hogy menjek haza. Megállapodtunk, hogy be kell fejeznem az iskolát és el kell látnom magam, hogy ha egyedül szeretnék élni, mert nem fognak pénzt küldeni. Abban az időben már egyébként is dolgoztam és el tudtam tartani magam, úgyhogy ez nem volt gond. Amikor megérkeztem az új iskolába Kaliforniában, azt mondták, hogy mivel csak 16 éves vagyok, ezért magammal kell hoznom egy felnőttet, aki jogilag felelős értem, mert különben nem fognak felvenni. Ez okozott némi problémát, de gyorsan találtam valakit, akit megkérhettem: a főbérlőm, Rudy Olivares Mexikóból származott, 22 éves volt és ő is szörfözött. Mindent aláírt és beiratkozhattam. Sosem jártam még olyan iskolába azelőtt, voltak művészeti órák, szörfórák, zeneórák… Szuper volt, nagyon szerettem azt az iskolát.

Egy nap az egyik barátom, aki tudta, mennyire szeretek jógázni, említette, hogy a közelben talált egy új és érdekes jóga irányzatot… Csak annyit mondott, hogy dinamikus és valahogy teljesen más. Kora reggel felsétáltam egy régi templomhoz, kinyitottam az ajtót és bekukkantottam – olyan volt, mintha a falak lélegeztek volna. De nem a falak voltak, hanem az emberek és úgy gyakoroltak, ahogy én még senkit nem láttam azelőtt. Hallottam, ahogy lélegeznek és néztem, hogy a légzéssel együtt mozognak. Ez volt az első alkalom, amikor Astanga jóga órát láttam. Teljesen le voltam nyűgözve. Nem volt fűtés a teremben, mégis, ahogy a kora reggeli nap besütött, pára száll fel az emberekből gyakorlás közben. Félelmetesen jó volt. Egy hippi pár járkált körbe és igazította az embereket. Az egyikük odajött hozzám is és lelkesen bemutatkozott: „Helló, az én nevem David!” Ők voltak David Williams és Nancy Gilgoff. David volt az első amerikaiak egyike, aki jógát tanult. 1972-ben Norman Allennel körbeutazták Indiát és asramokban laktak. Manjuval, Pattabhi Jois fiával való találkozásuk után mentek el Mysore-ba és mikor visszatértek Kaliforniába, David elkezdett tanítani.

Az első alkalommal a napüdvözleteket tanították meg nekem és a záró sorozat ászanáit. Elfáradtam, forró volt a testem, és amikor lefeküdtem savászanába, láttam a felszálló gőzt. Sosem felejtem el azt a napot, valami nagyon különleges történt velem.

Vidám és kedves közösség volt. Igazából mindenki hippi volt, aki abban az időben jógázott. Nagyon szórakoztató volt velük lenni. 1975-ben David és Nancy hozta el először Pattabhi Joist Amerikába. Előre felkészítettek minket, hogy ki fog érkezni, hogy megadjuk a kellő tiszteletet. Pattabhi Jois a fiával, Manjuval érkezett. Pattabhi Jois már 60 éves volt akkor, Manju pedig közel 30. Pattabhi Jois alig beszélt angolul még. Amikor megérkeztek és bemutatta a fiát, így kezdte: „Ő a fiam Svámidzsí”. Manju ránézett az apjára, majd felénk fordult és ő viszont folyékony angolsággal csak ennyit mondott: „Nem vagyok Szvámidzsí. A nevem Manju és azért jöttünk, hogy összetörjük a hátatokat.” Kicsi volt, mint Miki egér, de nagyon erős is egyben. Egy egész lépcsősoron fel tudott menni kézenállásban. Négy hónapig maradtak akkor Amerikában és egész idő alatt minket tanítottak. Fogalmunk sem volt róla, hogy mit csinálunk, de imádtuk az egészet!

david-swenson
David Swenson Lahainában, Maui, Hawaii

Pattabhi Joisnak is tetszett, mert nagyon sok lelkes, fiatal és energiával teli diákot talált ott, míg Indiában senki nem akart jógázni. A fiatal indiaiak mérnökök akarnak lenni, doktorok, ügyvédek, mi pedig egyszerűen csak jógik. És ő ennek nagyon örült!

A viszonylag hosszú ott tartózkodása alatt Pattabhi Jois egy iskolai programban is részt vett. Elvittem őt és David Williamst egy általános iskolába 6-8 éves gyerekeknek jógabemutatót tartani. Amikor én voltam kisfiú, nem jöhettek hippik iskolákba jógát tanítani, 1975-ben viszont már én voltam az, aki a bemutatót tartotta. Szóval, az alatt a jó pár hónap alatt, amíg Pattabhi Jois velünk volt, történt néhány érdekes dolog.
Mivel Kalifornia nagyon közel van Mexikóhoz, így rengetegen jönnek át onnan és próbálnak letelepedni, többnyire illegálisan. Abban az időben a rendőrök mindenkiről azt hitték, akinek barna bőre volt, hogy illegális bevándorló. Egy nap jóga óra után épp útban voltunk hazafelé. Tényleg tipikus hippiknek néztünk ki; öreg kocsi, a tetején szörf deszkákkal. Pattabhi Jois hátul ült. Hirtelen felbukkant a rendőrség és jelezte, hogy álljunk félre. Amikor benéztek az ablakon, észrevették, hogy egy sötét bőrű ember is van velünk. Udvariasan rá is kérdeztek: „Elnézést, ön illegálisan jött át Mexikóból?”. Pattabhi Jois mosolyogva válaszolt: „Igen, Mexikó nagyon jó!”. Próbáltuk elmagyarázni, hogy nem Mexikóból jött, de Pattabhi Jois folyton csak azt ismételgette, hogy „Igen, igen, Mexikó”. Ez így ment jó pár percig, de szerencsénkre a rendőrök végül rájöttek, hogy ennyi hippi úgysem tudna megszervezni egy illegális határátkelést, úgyhogy elengedtek minket.

Aztán Pattabhi Jois visszatért Indiába, Manju pedig úgy döntött, hogy Amerikában marad. Elvette az egyik diáklányt és így le tudott telepedni. Gondolom, Pattabhi Jois felesége nem volt túl boldog, amikor mindezt megtudta.

Nem sokkal azután, hogy Pattabhi Jois visszatért Indiába, én pedig Texasba, David Williams felhívott Hawaii-ról (időközben odaköltözött) és megkért, hogy vegyem át az óráit, mert újra vissza akart menni Indiába. 1976 volt, elmentem Hawaii-ra tanítani. A parkban, adományokért tartottam az órákat, nem volt fix a díjuk. Mielőtt David elment, figyelmeztetett, hogy ezek az önkéntes hozzájárulások nem szoktak jóra vezetni. A diákok is többnyire hippik voltak és nem volt pénzük. Kitettem egy kosarat az adományoknak, és amikor belenéztem óra után, nem találtam mást, csak mangót, banánt vagy egy fél füves cigit… Pénzre lett volna szükségem, de csak ezek jutottak. Jógaterem még nem volt, mi magunk építettük fel. Nem volt pénzünk, de építettünk egy termet. Rendes padlóra nem futotta, szőnyeget is akkor tudtunk szerezni, amikor egy hotel kidobálta a régi szőnyegeit az átalakítás után. Abból a szőnyegből vágtunk magunknak jógamatracokat is. Nyolc fala volt a termünknek, négy fából készült, ahol tudtunk kézenállást gyakorolni. A másik négy csak függöny volt, hogy ne jöjjenek be a bogarak. Egy kis fát állítottunk középre, ez tartotta volna a tetőt. De mivel nem volt pénzünk, így tető csak később lett.

hawai-3Yogis
Hawaii: Danny Paradise, David Williams, David Swenson

Elkezdtünk gondolkodni, hogy miből is kéne tetőt készíteni. Kerítettünk egy átlátszó műanyagot és azt szereltük fel. A várost, ahol voltunk Hawaii-on úgy hívták, hogy Lahaina, ami ’Könyörtelen Napot’ jelent. Mivel a tető átlátszó volt, így a termet ’Örökös Napsütésnek’ neveztük el. Ha nem értél oda kora reggel, borzasztó meleg volt. Manapság, mikor azt hallom, hogy valaki a meleg miatt panaszkodik az órámon, visszaemlékszem erre; ahhoz a teremhez képest szinte mindent hűvösnek érzek. Körülbelül 40-50 ember jött gyakorolni minden nap. Reggelente leterítettük a földre a szőnyeget – rendes padló nem volt – majd óra után újból felszedtük, betömködtük a földön a lyukakat, amik a hátraugrások után maradtak és összesöpörtük a port. Nagyon jól éreztük magunkat! Mindenki hippi volt és fákon lévő kis házikókban lakott. Mire David elment Indiába, megtanultam a harmadik és a negyedik sorozatot is.

David Williams mindenkivel elbeszélgetett az első órája előtt. Általában azt mondták az emberek, hogy csak jógázni szeretnének, mire David válasza a következő volt: „A jóga nem való mindenkinek, rendkívül összetett rendszer. Azt szeretném, ha jól átgondolnád a döntést, mielőtt elkezded. A jóga felforgatja az egész életedet, mert elkezded magad igazán jól érezni. Az is előfordulhat, hogy a partnered vagy a feleséged nem jógázik, de a jóga nagyon fontos lesz neked. Tönkreteheti a kapcsolataidat, lehet, hogy ott hagyod az állásodat és elmész Mysore-ba. Ezért kérlek, nagyon fontold meg, hogy el akarod-e kezdeni”. Mire David a kis beszédének a végére ért, az emberek már készítették is elő az óra árát és lelkesen nekikezdtek a gyakorlásnak. Lehet, hogy a jóga stúdióknak úgy kéne hirdetniük magukat, hogy „Jógázni tilos!”.

Szóval David Williams elutazott Indiába, én pedig maradtam, mint szenior tanár. Nem sokkal később az egyik diák odajött hozzám azzal, hogy mennyire kedveli az óráimat. Ami röviden annyit jelentett, hogy „nincs pénzem, de nagyon szeretném folytatni a gyakorlást.” Mondtam neki, hogy semmi gond, jöjjön csak az órákra továbbra is. Lehet, hogy a forró Hawaii-i levegőben még az információ is gyorsabban terjed – két héten belül már senki nem fizetett az órákért. Egyre többen lettünk, de egy centet sem hoztak. Ekkor döntöttem úgy, hogy muszáj keresnem egy állást, mert kezdtem nagyon rosszul állni anyagilag. Hozzá kell tennem, hogy Hawaii egy olyan hely, ahol alapvetően nem elfogadott, hogy dolgozni kell. Sok próbálkozás után csak találtam egy embert, akinek volt egy kis bioélelmiszereket árusító boltocskája, aminek „Mr Rendes Étel” volt a neve. A tulajdonos azonban nem volt annyira rendes, drogfüggő volt. Elmesélte, hogy New Yorkban elkövetett némi törvénysértést, ami miatt gyorsan el kellett kezdenie valamit, ami legális, és ezért megnyitotta ezt a bioboltot. Érdeklődtem, hogy van-e esetleg állás számomra. Csupán a nevemet kérdezte meg és azonnal fel is vett. Ezen kicsit meglepődtem, de aztán kiderült, hogy Hawaii-on a nagy bulizósoknak (party-goers) mind van valamilyen becenevük, mint például „Csillag Gyermek”, „Tüzes Eső”… Szóval, amikor az üzletvezető megtudta, hogy engem szimplán Davidnek hívnak, nagyobb esélyt látott rá, hogy bejövök majd dolgozni. Elkezdtem végre pénzt keresni. Nem túl sokat persze, de eleget, hogy megéljek belőle. Mikor David és Nancy visszatértek, elhatároztam, hogy én is elmegyek Mysore-ba. De nem volt pénzem rá, kölcsön kellett kérnem. Volt egy jó és egy rossz hírem David és Nancy számára; a jó az volt, hogy sokan jártak az órákra, a rossz pedig, hogy senki nem fizetett. Mondták, hogy nem gond, és másnap mindenki elkezdett fizetni megint. Később rájöttem, hogy az emberek csak azt mondták, hogy nincs pénzük a jógára, de ugyanakkor eljártak rock koncertekre és nem tagadtak meg maguktól semmi más földi jót sem.

jois-mysore

1977-ben utaztam Mysore-ba. Amikor megérkeztem, Pattabhi Joisnak összesen két tanítványa volt rajtam kívül. 60 éves elmúlt, de olyan volt, mint egy tinédzser, tele energiával. Hárman voltunk, mégis, úgy tanított minket, mintha legalább húszan lettünk volna. Minden nap három, négy vagy öt új ászanát kaptunk. Egyszer aztán úgy döntött, hogy a napi egy gyakorlás már nem elég, úgyhogy elkezdtünk naponta kétszer gyakorolni. Az első és a második sorozatot reggel, az első, harmadik vagy a negyedik sorozatot pedig este. Mindent úgy csináltunk, ahogy ő mondta. A reggeli gyakorlás után hazamentünk, ettünk, aludtunk, aztán mentünk is órára megint. Nem sokkal később hozzátett mindehhez egy óra pránájámát is, aztán elkezdte tanítani a satkarmákat (tisztító technikák). Kettőt mutatott meg, a naulit és a netit. Hagyományosan a netit három szőtt pamutszállal kell csinálni úgy, hogy a végüket bele kell mártani viaszba és ezután az orron keresztül át kell húzni a szájon pedig ki. Igazából ez nem egy kellemes procedúra. Időnként gumicsöveket használtunk, amiknek szintén viasz volt a végén, és amikor a viaszos részhez értünk, az olyan érzés volt, mintha egy bicikli lánca lett volna az orrunkban. Mondtuk Gurujinak, hogy a gumicsővel is mindent az előírásoknak megfelelően akarunk csinálni. Ennek megfelelően megkért minket, hogy szerezzünk csövet bicikli pumpákból, elküldött egy bicikliboltba, ahol meg is vettük ezeket. Borzasztó koszos volt mindegyik, úgyhogy napokig forraltuk és tisztogattuk őket. Végül aztán Guruji saját maga ’netizett’ rajtunk. Annyira szerettük Gurujit, hogy megengedtük neki, hogy azt tegyen velünk, amit akar. Mintha a kutyái lettünk volna egy kísérletben.

Az ott töltött négy hónapom alatt rengeteget tanultam; a sorozatok ászanáit és pránájámát. Mielőtt visszatértem volna Amerikába, megálltam Sri Lankán, szerettem volna pihenni egy kicsit. A legolcsóbb szobát vettem ki, ahol egy szörfös volt a lakótársam. Kölcsönadta a deszkáját és elkezdtem szörfözni. De minden rosszul sült el: a korallzátonyban elvágtam a lábam és nagyon csúnyán begyulladt. Borzasztó olcsó helyen laktunk: először kullancs csípett meg, aztán vérhas fertőzést kaptam. Hamar elvesztettem, a türelmemet és felültem az első Amerikába tartó gépre. Mint egy szörny, úgy érkeztem meg. Mikor hazamentem Texasba, hirtelen nagyon összezavarodtam. Mi értelme van az életemnek? Éltem Hawaii-on, Indiában, jógáztam, tanítottam… de valahogy az örömöt hamar beárnyékolták a problémák: először is szereznem kellett munkát, de a legalapvetőbb dolog, amiről fogalmam sem volt: mit csináljak ezután?

Egy farmra mentem, hogy lovakra vigyázzak, de a fejem tele volt kérdésekkel. Egyszer aztán nem bírtam tovább, leültem és írtam egy levelet Gurujinak: „Kedves Guruji! Végigvettük az összes ászanát, pránájámáztunk is, de hol a szamádhi?! És lenne még pár kérdésem: „Ki Isten? Ki vagyok én? És egyébként is, mi a dolgom ezen a bolygón?” Elküldtem a levelet, de sosem válaszolt rá. Egy darabig kicsit mérges voltam, aztán rájöttem, hogy a válaszokat nekem kell megtalálnom. El is kezdtem a keresgélést. Tenyérjóslást és asztrológiát tanultam. Böjtöltem. Egyszer 40 napon át nem ettem mást, csak szőlőt és csak szőlőlevet ittam. Meditáltam, rengeteget olvastam. Aztán, amikor abbahagytam a szőlőevést, éreztem, hogy nagyon éhes vagyok. Elmentem egy Krisna templomba, mert ott ingyen ételt osztogattak. Tele voltam kérdésekkel, amiket ők sorra megválaszoltak és a válaszokat különböző ősi kéziratokkal és szövegekkel támasztották alá. Szóval, úgy gondoltam, belevágok: leborotváltam a hajam, hátul csak egy tincset hagytam meg és elkezdtem szerzetesként élni. Teljes cölibátusban. Minden nap két órán keresztül: “Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma Haré Haré…”

Azt mondták, az ászana csak illúzió, májá, ami még jobban köt majd az anyagi világhoz. Azt követelték, hogy tagadjam meg az egészet és csak a bhakti jógával foglalkozzam. Mondtam, hogy rendben, és úgy tettem, ahogy kérték. Utaztam a nagyvilágban és Haré Krisna központokat nyitottam, szerzetes lettem. Lassan rájöttem, hogy ez mekkora üzlet világszerte. Annyi pénzt kellett keresnünk, amennyit csak lehetséges volt, de az üzleti partnereinknek nem volt szabad tudnia, hogy krisnások vagyunk. Mit gondoltok, mit kellett tennem? Parókát kellett hordanom. Nem értettem, hogy az emberek miért ragaszkodnak a parókához már megint.

Az egyik napra különösen jól emlékszem. Lementem az utcára a krisnás ruhámban és copfommal. Az édesanyám odajött hozzám és azt mondta, hogy mivel senki nem fog tőlem könyvet venni, ezért ő vesz egyet. Mikor visszamentem a templomba, elkezdtek velem kiabálni, hogy nem szereztem elég pénzt aznap. Akkor értettem meg, hogy valami nagyon nem stimmelt ott. Voltak páran, akik elég spirituálisnak tűntek, de sokan biztosan nem a spiritualitástól szenvedtek. Néhányan kedvesek voltak, néhányan rosszindulatúak, voltak szerények és önzőek, de igazából bármit is csináltam az életemben addig, egyedül a szüleim szerettek önzetlenül. Pedig ők nem olvastak folyton imádságokat, nem hordtak speciális ruhákat, mégis mindent megadtak, amit tudtak, szerettek engem. És mikor összehasonlítottam ezeket a spirituális embereket a templomban azokkal, akik normál életet éltek, elhagytam a Haré Krisna központot. Úristen, 5 évet töltöttem ott! Kiléptem a krisnásoktól, de nem volt pénzem, mert mindet, amit kerestem, nekik adtam. Kereshettem munkát megint. Aztán hirtelen belém hasított egy gondolat és rájöttem, hogy mit kell tennem: „David, épp most fejezted be a krisnás üzleti tanfolyamot. Jól megtanítottak, hogyan kell értékesíteni. Gondolj csak bele, David, ha el tudtad adni a Bhagavad Gítát egy cowboynak Texasban, akkor ezután bármit el tudsz adni bárkinek.” Képgalériát nyitottam. Tudtam, hogy ez sokkal egyszerűbb lesz, mint Bhagavad Gítát árulni. Jógázni is elkezdtem újra. Impozáns öltönyökben jártam és képekkel kereskedtem. Elég sikeres voltam, de ott motoszkált valami. Egy idő után rájöttem, hogy vissza akarok menni Hawaii-ra.

Maui szigetén egy galériában találtam állást. Ismét eljártam jógaórákra Nancy Gilgoffhoz. Aztán csoda történt. 1989-ben Pattabhi Jois Hawaii-ra jött. 12 év telt el azóta, hogy elküldtem neki azt a levelet, és hogy utoljára láttam. Nancy meghívta egy szemináriumra, majd az első napon odavitt hozzá: „Guruji, David is eljött”, de Guruji csak annyit válaszolt, hogy „Túl sok diák, nem emlékszem mindenkire”. Gondoltam, 12 év alatt biztos sokat változtam, hosszú hajam volt, másként öltözködtem, nem olyan szörnyű, hogy nem emlékszik rám. Másnap a gyakorlás végén vártam, hogy Guruji segítsen a hátrahajlításoknál. Odajött, a csípőmre tette a kezét, én pedig elkezdtem hátrahajolni. Abban a pillanatban, ahogy hozzám ért, elkiáltotta magát: “Óóó! David Swenson!” Ötször kellett hátrahajolnom és minden egyes feljövetelnél ott álltam közvetlenül a Tanárom arcával szemben. Mosolygott és ragyogtak a szemei. A szemembe nézett és énekelni kezdett: “Haré Krisna, Haré Ráma…” Még most sem tudom, hogy megkapta-e tőlem azt a levelet vagy sem, de már nem is számított. Tettem egy óriási kört és végül visszatértem arra a helyre, ahonnan elindultam.

Mint Paulo Coelho Az alkimista című könyvében. Santiago, a pásztorfiú, hatalmas utat tesz meg, majd visszatér oda, ahonnan elindult és végül megtalálja a rejtett kincseket. Akkor jöttem rá igazán, hogy minden, amit kerestem, végig ott volt előttem. Megértettem, hogy a szüleim voltak a tanáraim, akik megtanítottak a feltétel nélküli szeretetre. A bátyám vezetett be a jógába először, David Williams és Nancy Gilgoff tanítottak meg astangázni és rajtuk keresztül ismertem meg Pattabhi Joist. Ahogy Pattabhi Jois mondta: „Gyakorolj és minden jön magától!”. Rájöttem, hogy minden, amit keresek, a gyakorlásban rejlik. Csak eszközként kell használnom, hogy segítsen megérteni önmagamat. Abban a pillanatban rájöttem, hogy mi tesz spirituálissá egy gyakorlást. A meditáció, az imádság, az ászanák csupán eszközök. Eszközök, amiknek segítségével fel lehet szántani a talajt és termővé tenni. Ez a gyakorlás lényege, termővé teszi a talajt. Csak mert valaki képes bonyolult ászanákat végrehajtani és folyton imádkozik, még nem jelenti azt, hogy spirituális is egyben. Ez csak azt jelenti, hogy termővé tette a talajt a maga számára és az nő ki ebből, amit elvet bele. Ezért minél intenzívebben gyakorlunk, annál óvatosabbnak kell lennünk. Ha egót ültetünk, akkor még egy átlagos embernél is nagyobb egót növeszthetünk. A spiritualitást nem a gyakorlás határozza meg, hanem a koncentráció, a gyakorló szándéka és cselekedetei.

Befejezésként pedig a következőt szeretném hozzátenni: létezik egy definíció, miszerint „a jógi az, aki egy kicsit jobbá teszi a környezetét”. Senki nem mondta, hogy az a jógi, aki meghatározott gyakorlatokat végez, vagy bonyolult ászanákra képes. Egy jógi pusztán a jelenlétével jobbá teszi a világot. Minden cselekedetünk ebben a világban energia hullámokat hoz létre, amely hullámok lehetnek pozitívak vagy negatívak. És így végezetül feltehetjük magunknak a kérdést: „Vajon a jelenlétünk által jobb hely lesz ez a világ?”

Guruji & Swenson
“O! David Swenson! Veeery old student!” David és Jois

Forrás:
Guy Donahaye and Eddie Stern: Guruji – A Portrait of Sri K. Pattabhi Jois
http://wildyogi.info/en/issue/david-swenson-%E2%80%9Chow-it-all-began%E2%80%A6%E2%80%9D
https://yogainternational.com/article/view/ashtanga-yoga-qa-with-david-swenson
http://www.yogajournal.com/article/lifestyle/yj-interview-with-david-swenson/
http://www.ashtanga.net/about-us.html
http://www.yogajournal.com/article/philosophy/practice-and-all-is-coming-2/
http://thecatholicyogi.com/2014/02/23/david-swenson-on-what-it-means-to-be-a-yogi/

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved