A hónap bandhája: június-július

Kornél_Zsófi_2

A hónap bandhája rovatunkban, havi rendszerességgel megismerkedhettek egy (vagy kettő) izgalmas jógás személyiséggel a Bandha Works Jógaiskola növendékei közül.

“A jóga veszélyes dolog, mert helyet csinál magának, és nem sokat foglalkozik azzal, hogy ennek mi az ára.”

Hónap bandhája mélyinterjú egy rendkívüli zenész-astangás párossal. Fogadjátok szeretettel Zsófit és Kornélt 🙂

 

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tegyétek a bal kezeteket Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezeteket pedig a szívetekre: Esküszöl, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogom ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Zsófi: Esküszöm!
Kornél: Esküszöm, bandha engem úgy segéljen.

BW: Hogyan ismerkedtetek meg az astanga jógával?
Zsófi: Az az igazság, hogy kicsit a múlt homályába vész, hogy hogyan is kerültem az első (hot) astanga órára. Azt hiszem, hogy egy ismerősöm elvitt ebédelni az Atma centerbe és mivel nagyon ízlett a kaja – ott ettem először ilyesmit… – ezért meséltem róla egy nagyon kedves barátnőmnek. Ő pedig mondta, hogy szokott oda járni jógázni hozzád. Valamiért úgy gondoltam, hogy kipróbálom. Viszont nem mertem a te órádra menni, mert azt is hallottam, hogy nagyon szigorú vagy 😀 Ez valamikor 2012 őszén lehetett. Lejártam talán három-négy bérletet ott, az Atmában.
Arra emlékszem, hogy az első alkalommal teljesen ledöbbentem azokon az érzeteken, amik a testemet a gyakorlás utáni pihenés alatt elárasztották. Egy olyan áramlást éreztem meg, amit azelőtt még soha – azóta is ritkán. Arról már nem is beszélve, hogy az órák után kaptam levegőt és az emésztő rendszerem is teljesen tökéletesen működött egy pár napig, pedig akkoriban gyanús, hogy majdnem sikerült gyomorfekélyt csinálnom magamnak az életmódommal.
Aztán valahogy olyan benyomások értek sajnos, amik – főleg a mai gyakorlásból visszatekintve -, nagyon veszélyesek voltak. Voltam úgy vezetett második sorozaton, hogy nagyjából azt sem tudtam miről van szó, de csináltam, a lazaság megvolt, csak az erő és a koncentráció nem; olyan igazításokat kaptam, amik bőven túlmentek az ésszerűség és a jóérzés határain. Közben pedig mint táncos dolgoztam, úgyhogy ez így együtt kicsit sok volt. Szerencsére nem lett semmi komoly baj, de volt olyan pillanat, amikor lehetett volna. Úgyhogy egy idő után nem mentem oda többet.

2015 tavaszán rengeteg dolog változott meg az életemben. Újrakezdések sorozata. Akkor már másfél éve abbahagytam a táncot és úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem a kapcsolatot a saját testemmel. Mindig is nagyon fontos volt ez a kommunikációs csatorna magammal, ami akkorra teljesen beszennyeződött és eldugult. Ugyanazt a barátnőmet kérdeztem, hogy hol tanítasz. Hetekbe telt mire rávettem magam, hogy lemerészkedjek. Persze először délutáni órára. Kiderült, hogy nem is vagy azért annyira félelmetes, mint ahogy éveken keresztül képzeltem 😀 Először nagyon furcsa volt a Bandha légköre. Aztán egy idő után rájöttem, hogy azért mert itt történik valami… valami, ami komoly és fontos.
Kornél: Az én történetem sokak kevésbé cizellált, és egyértelműen ide, a Bandha Works-höz kötődik.
A változás Zsófihoz hasonlóan engem is közelről érintett meg 2015 első felében, és gyorsan hozzátenném, hogy ez azóta is tart… Zsófi volt az, aki kettőnk közül elsőként ‘tért meg’ az astangához. Én pár hónap késéssel csatlakoztam a törekvéshez, egészen pontosan 2015. május 25.-én, 17:00-kor, egy hétfő délutáni halfled óra volt az első alkalom amikor Dorka vezetése mellett  életemben először matracra álltam.
Nagyon furcsa volt ez, és borzalmasan izgultam, mert nem csak egy ‘idegen’ kultúra, ismeretlen emberek, szokások vettek körül, de még az is nehezített a dolgon, hogy egy kis rendszertelen kocogástól eltekintve, az ezt megelőző pár tíz évben nem igazán voltam gondoskodó a fizikai testemmel. Borzalmasan elfáradtam. Akkor még meglepő volt számomra, hogy egy felnőtt ember milyen mennyiséget tud izzadni, de mára már hozzászoktam.
Az órát követően egy kiadós folyadék és táplálék pótlás után, valami apróságon annyira kiborultam, hogy órákig nem tudtam abbahagyni a zokogást… Szóval ez volt a tisztulás folyamat első állomása. Az ászana gyakorlásomban viszonylag lassú a fejlődésem, de már nem fakadok sírva minden gyakorlás után. 🙂

BW: Nem ez az első interjú ahol a “megtértem az astangához” kifejezés elhangzik. Ez elég komoly kijelentésnek hangzik 🙂 Sokakat akár meg is rémiszthet… Mivel a statisztikák szerint nem csak a bandhás gyakorlók olvassák a blogunkat, kifejtenétek kicsit bővebben eddigi élményeiteket az astanga működési mechanizmusával kapcsolatosan? Rendszeresen jöttök reggelente gyakorolni, 1,5-2 órát furcsa “indiai” testhelyzeteket vesztek fel. Mi történik Veletek ezután a következő gyakorlásig?
Zsófi: Azt hiszem, hogy ez mindenkinél különböző, hogy mi történik a gyakorlás alatt és után. Persze vannak közös pontok. Kornéllal sokat beszélgettünk ezekről az élményekről. Érdekes látni, hogy Ő hogyan éli meg. Nekem nagyon sokat számít, hogy van ezt kivel megosztanom ennyire mélyen és mindennapi szinten.
Én az első időszakban rettenetesen kimerült voltam egész nap. Ez elég sokáig eltartott, meg kellett erősödjek. Persze közben éreztem, hogy megint kezdenek élni a tagjaim, a sejtjeim és nagyon hálásak azért, hogy végre törődöm velük.
Volt a női öltöző falán egy plakát, ami egy fát ábrázolt a jámákkal és nijámákkal, azt lefotóztam a telefonommal és beállítottam háttérképnek. Akkoriban nem nagyon néztem utána, hogy “hivatalosan” mit takarnak ezek a kifejezések. Ízlelgettem őket, kerestem a saját értelmezésemet, mi az erőszakmentesség, az igazmondás, a tisztaság és megelégedettség… Ez rengeteget változtatott azon, ahogyan a világot kezdtem látni magam körül. Elkezdtem sokkal szelídebben fordulni az emberek felé. Régebben rengeteget idegesítettem magam jóformán mindenen, nagyon tudtak zavarni bizonyos típusú személyiségek, megnyilvánulások – persze első sorban a sajátjaim. Elmondhatatlanul hálás vagyok ennek a közösségnek, hogy segítettek – és segítenek a mai napig – túllépni ezeken a korlátaimon. Olyan ez a hely, mint egy kis laboratórium. Nyilvánvaló módon felmerültek ugyanazok a helyzetek, feszültségek bennem, mint amik minden társaságban felmerülnek. Viszont itt adott egy olyan közeg, ahol azt érzem, hogy mindannyian dolgozunk magunkon, nem a másikban keressük a hibát, hanem a saját határainkat kutatjuk minden nap, reggel a gyakorlás közben és jó eséllyel a nap további részében is. Számomra az elfogadás nagyon fontos része ennek a gyakorlásnak. Elfogadni, hogy ma jól, megy, holnap meg nehezebb lesz, hogy a másik izzadt testrésze átlóg a matracomra, hogy rágurultam valakire, aki épp hidat csinált, hogy valaki feszült mellettem és ettől én is az leszek, hogy kapok új ászanát, hogy nem kapok új ászanát, hogy segítenek vagy most egyedül kell megoldanom, tudok koncentrálni vagy már megint egész véletlenül kihagytam azt az ászanát, amit nem igazán szeretek; hogy miért kell annyi ideig tartani az utpluthih-t…? Ez persze folyamatosan kihívás, nem hinném, hogy lehet “készen lenni” az elfogadással.

Fontos pont volt még a légzésemre való figyelés. Rájöttem, hogy gyakorlatilag nem veszek levegőt – gyakorlás közben még csak-csak, de a nap további részében szinte egyáltalán nem. Rengeteg folyamatot beindított befogadás-elengedés témában testileg és lelkileg egyaránt, hogy elkezdtem erre figyelni.

Volt egy időszak, amikor sok jóga és védanta filozófiával kapcsolatos könyvet, írást olvastam – azt hiszem túl sokat egyszerre. Közben elkezdtem szanszkritot tanulni, mert ez egy olyan kulcs, ami nélkül nagyon nehéz megérteni bármit, ami ehhez a kultúrához kapcsolódik. Nehéz volt összeegyeztetni az európaiként szocializálódott elmémet az olvasottakkal. Persze nem feltétlenül a megértés szintjén, hanem akkor, amikor felmerült a kérdés, én mit gondolok, miben hiszek? Ha nem hiszek az örökkévaló, “magányos” purusában vagy az elefánt fejű akadályelhárító Ganesában akkor már nem is csinálhatok meg egy napüdvözletet jóérzéssel? Nyilván szó sincs erről, de akkor hogy van ez?! Nagyon érdekel ez a téma. Mit testesítenek meg az istenségek és milyen kapcsolatban vannak a mindennapi életünkkel, kinek mennyire van szüksége ezekre a képekre magában? Még nem találtam választ magam számára, hogy hogyan egyeztethető össze az európai lét a jóga gyakorlásával – ha a jóga gyakorlását a valódi értelmében vesszük, mint életmódot, mint világszemlélet. Mennyire tartoznak hozzá a szertartások, egy adott világszemléleti mód, ami Indiában valahogy benne van a “levegőben”, itthon pedig értelemszerűen nincs? Patanjali csak annyit ír, hogy Isvara tisztelete szükséges a jóga gyakorlásához… nem túl bőszavú a témában. Minden esetre a jóga nem valláshoz, hanem belső hithez kötött dolog, úgy tűnik számomra. Most egyelőre ott tartok, hogy gyakorolok. És nagyon szeretem a gyakorlásom. Hála a jó égnek közben sosem jutnak eszembe ezek a kérdések – vannak helyette más elterelő gondolataim persze. A végén pedig hálát adok azért, amit kaptam.

Rajtam rengeteget alakított ez a rendszer. Viszont azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy az astangával egy időben kezdtem el egy terápiát, ami nagyon sokat segített a gyakorlásban és azon kívül felmerülő dolgok helyretételében és feldolgozásában. Éppen ezért nehéz elválasztani, hogy pontosan mi az, ami a “furcsa indiai testhelyzetek” hatása. De azt hiszem összességében ez egy belső munka, amit vagy megtesz az ember vagy nem. Én egyelőre nem hiszek azokban a csodákban, amik azt ígérnék, hogyha mondjuk sokat állok fejen, majd minden jóra fordul. Ez is csak gyakorlás kérdése, mint bármi más.
Kornél: Elöljáróban csak annyit szeretnék mondani, hogy nekem nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni. Sokszor még Zsófinak is nehezen tárul fel az az ajtó ami a belső folyamataimra nyílik, sőt! Fantasztikus képességet fejlesztettem ki magamban arra, hogy ezeket én magam is elrejtsem saját magam elől. Arról nem beszélve, hogy a sokszor inkább érzeteknek nevezhető dolgokat ezúttal gondolatokká kell formálnom, amelyeket egy nyilvános fórumon készülök megosztani “idegen” emberekkel. Egy nagyon intim, egyszemélyes út ez, amin járva az ember nagyon magányos tud lenni – reggelente két órán keresztül mindenképp, de sok esetben két gyakorlás között is. Kicsit megrémít ennek a feltárásnak a súlya, de sebaj, terítsük ki a lapokat az asztalra.

Valamikor réges-rég, még a kétezres évek elején egy igazi spirituális és szellemi guru elindított engem egy úton, amely sokáig nagyon fontos helyet foglalt el az életemben. Ő egy másik országban él, és sajnálatos módon akkoriban nem találtam olyan megfelelő hazai tanítót, aki átsegített volna a fejlődéssel együtt járó nehézségeken, és életem egy igen markáns törésének okán ez a törekvés valahogy a háttérbe szorult – felfalta azt a napi küzdelmek értelmetlen sora.

Később, pár évvel a Bandhás indulásom előtt mentő ötletként már gondoltam a jógára, de a pillanat, hogy az elhatározást tetté érleljem, még sokáig váratott magára. Az elsődleges motiváció a jógához való közeledésemben a tanulás volt. Figyelem, önfegyelem, koncentráció, fókusz, elmélyülés ezek voltak a hívószavak, és persze, hogy beljebb és beljebb ássak önmagamban. Kezdetekben a fizikai testem kondicionálása csak másodlagos szempont volt, de mára már megértettem ennek a helyét a rendszerben és sejtem hová kellene pozicionálnom azt az életemben. Sokszor erővel kell helyet szorítani ennek, és nem egyszer van olyan, amikor ez egyáltalán nem megy, azt is elmondhatom, hogy egyre többször adódik olyan periódus, amikor hosszú hetekre teljesen magátólértetődővé válik  a gyakorlás.

Így az elmúlt két esztendőre visszatekintve – kevés területtől eltekintve, gyakorlatilag a sarkából fordult ki az életem. (A jó hír az, hogy a változás szó mögött javarészt jó dolgok sorakoznak – persze belülről megélve ezeket.) Azt, hogy mely területek változásáért felelős kifejezetten az astanga rendszere, nehéz lenne ebben a hatás-dömpingben pontosan definiálni, de tény, hogy a jógával való találkozás pár hónap eltéréssel egybeesik az életem fordulópontjával. A spirituális énemhez vezető út megtisztításának ügyében nem túl sok konkrét eredmény listázható, de volt már nem egy olyan gyakorlásom, amikor hosszú percekre sikerült elmélyednem a légzésem megfigyelésében. Mostanra például az is természetesnek mondható, hogy a relaxációból pihenten, frissen kelek fel. Persze sajnos sokszor történik meg az, hogy a napi teendők, félelmek, nyomasztó gondolatok sora elvonja a figyelmemet a gyakorlás valódi értelméről. Ezzel együtt kitartó vagyok, és hiszek az astangában és a jóga hatásmechanizmusában. Meggyőződésem, hogy a változás nem egy áttörés eredménye lesz, hanem hasonlóan az ászana gyakorláséhoz, a spiritualitás területen is a napi parányi eredmények hosszú sorának eredője az ami relevánsnak mondható. Amit bátran ki merek jelenteni, hogy az astanga teljesen addiktív dolog az életemben: ha valamiért nem jutok hozzá a napi gyakorláshoz, akkor minden bajom lesz – a fizikai és szellemi síkon egyaránt elmondható ez. Vannak valódi, az astangához kötődő konkrétumok is, például majd két éve nem dohányzom, több mint egy éve nem eszem húst, és részint ezek eredményeként pár hónappal ezelőtt egy olyan kijelentést tettem, amely engem is meglepett: azt bírtam mondani, hogy “jól érzem magamat a testemben”. Ezt utoljára gyermekkoromban éreztem – persze akkor ez természetesnek tűnt. 🙂

Hogy mi történik két gyakorlás közöt? Első sorban próbálok ember lenni, és próbálok azon elvek mentén létezni, amelyeket a tanítóink ránk hagyományoztak. Azt gondolom, hogy egy jobb ember vagyok ma, mint amilyen voltam két évvel ezelőtt – persze az is igaz, hogy a környezetemben élőknek lényegesen több időre van szüksége ahhoz, hogy a bennem végbemenő változásokat lekövethessék, és jó esetben megértsék. Ezek elfogadása pedig természetesen egy újabb kérdéskör. Mindez sokkal egyszerűbb volna, ha minden ismerősöm jógázna. 🙂

Aztán persze itt van még a másik nagy függőség, a zene tanulás, és a hangszeren való gyakorlás. A zene nem egyenlő a hangszeres tudással. Sok kiváló hangszeres van, akit nem a muzsika kreatív ereje és a belső összefüggése varázsol el. Ők első sorban technikájukat pallérozzák, és ebben egyesek hihetetlen magas szintre jutnak el. Ezzel szemben sok olyan zenész van, aki magát a rendszert fürkészi egyre mélyebbre ásva annak megismerésében. Életét ezek felderítésének szentelve folyamatosan a nagy egész definícióját keresi. Szerintem elég szembetűnőek a jógával párhuzamba állítható analógiák. A technikai tudás elmélyítése és csiszolása egyértelműen megfeleltethető az ászana gyakorlásnak, míg a belső zenei kincs fejlesztése pedig nagyon hasonló a befelé való figyelem kialakításával. És akkor nem beszéltünk még a zene egyéb kimeríthetetlen területéről, mint például az elmélet, a szolfézs, a hallásunk fejlesztése (fókusz, dristi), légzés stb. Ezekből a párhuzamokból természetszerűen fakad, hogy a jóga óriási hatással van a muzsikus énemre. Fegyelemre, koncentrációra és kitartó figyelemre tanít, segít jól mérlegelni fontos és kevésbé fontos között, erőt ad ahhoz, hogy könnyebben megszabadulhassak dolgoktól – hogy csak egy pár dolgot említsek. Azt hiszem, hogy nagyon sokat változott a játékom és a zenéhez való hozzáállásom a rendszeres jógagyakorlással.

Kornél2

BW: Az idei év elején Ti is eljutottatok az astanga jóga forrásához, négy hetet és egy napot töltöttek Mysore városában, a KPJAYI-ban. Milyen hatással volt ez a jógatokra a zenétekre az életetekre?
Zsófi: Nehéz erre a kérdésre röviden válaszolni. Sok szempontból nagy jelentősége volt annak az útnak – párkapcsolatilag, zeneileg, gondolatilag, művészileg -, amit lehetetlen itt mind összeszedni. Kettőt említenék most. Először is nagyon átformálta a gyakorlásomat. Illetve a gyakorláshoz való viszonyomat. Nem tudom megmondani, hogy hogyan történt, minek a hatására, és azt is nagyon nehéz lenne megfogalmazni, hogy miben áll ez a változás. Minden esetre máshogy gyakorolok azóta – nem feltétlenül fizikai síkon, bár lehet, hogy úgy is, azt ti jobban látjátok 🙂 Azt hiszem, hogy átléptem egy újabb határt a rendszer felé való elköteleződésemben és bizalmamban. De egyelőre ez az élmény még túl közel van ahhoz, hogy tisztán lehessen látni. Egy másik téma, ami végig kísérte az egész indiai utat, a Guru kérdése volt. Nem igazán tudok elfogadni senkit ebben a szerepben. Van egyfajta távolságtartás, büszkeség vagy dac. Közben pedig ott van egy nagyon tisztán és mélyről jövő igény arra, hogy ezt a helyet betöltse valaki az életemben. “Amikor a tanítvány készen áll – a Mester megjelenik.” Úgy látszik ez a tanítvány még nem áll készen… és még le kell hántania magáról a meggyőződéseit, a gondolatait, a hiúságát, hogy be tudjon kapcsolódni abba a folyamba, ami végtelen messziről jön és ezt a rengeteg csodát hozza nekünk – a paramparába.
Kornél: Az ember életében kisebb és nagyobb mércével mérve, egyaránt vannak sarokpontok, lépcsők, elágazások. Ezeket elhagyva van lehetőség felfelé lépni, épülni, gyarapodni. Az első jógaórámat követően, nagyjából három hónapon keresztül a gyakorlásom heti átlag két alkalommal, a délutáni, vezetett órákra korlátozódott. Ez alól egyetlen kivétel volt, amikor is Dorka biztatására lementem egy Govinda által vezetett mysore gyakorlásra. Fogalmam sem volt a sorozatról, az ászanák sorrendjéről, napüdvözleteket csináltam kb. egy órán keresztül. Ekkor be kellett látnom, hogy még nem itt tartok – (vagy a jóga nem tart itt az életemben) – maradtam tehát a délutáni órák mellett. Szeptemberben, három hónap után részt vettem egy Bandhás kezdőtanfolyamon, amely a korábban már említett első óra után a második igazán mély hatás volt a gyakorlásomra. A mysore gyakorlás még mindig nem volt tervben, de a délutáni foglalkozásokon egyre sűrűbben lehetett engem felfedezni. Nem sokkal a tanfolyam befejezését követően egy new york-i utazásra készültünk. Az erre való felkészüléshez nyújtott segítségedért a mai napig nagyon hálás vagyok neked István. Gyakorlatilag kimondatlanul is, de “kötelezővé” tetted számomra a reggeli órák látogatását. A félelmeim hamar elszálltak és maradt az érzés, hogy itt jó nekem. Ezzel a kis “kiképzéssel” nagy lépést tettem akkor az astanga irányába. Aztán persze jött Eddie Stern NY-ban. Nagy hatás volt ez is, de sokkal inkább azt találtam meg ebben, hogy ő is egy ember, és nem csupán egy “ikon”, akit messziről lehet csak csodálni. Nagyon szimpatikus ember és óriási löketet adott a hétköznapi “munkának”.
A következő ilyen nagy lépcsőt, a 2016-os pannonhalmi elvonulás jelentette. Ettől a pillanattól gondolom azt, hogy valójában jógázom – nagyon sokat kaptam ettől a három naptól.
2016 szeptembere szerintem sokunk életében nagyon emlékezetes marad. Lucia Andrade egy teljes hónapig tartó kurzusa az első olyan időszak az életemben, amikor valóban hat napot gyakoroltam egy héten. A fejlődés elég kézzelfogható volt, ráadásul  itt vált számomra teljesen magától értetődővé, hogy bizony az astanga az életem része. A kurzust követően már teljesen egyértelmű volt, hogy januárban utazunk Mysore-ba…

A mysore-i út számomra sok tanulsággal és tanulással járt. Az első nagy csomagot már az indulás előtt megkaptam. Korábban soha nem engedtem meg magamnak azt, hogy egy teljes hónapra (vagy akár csak pár hétre) kivonjam magamat a hétköznapi életemből. Egyrészt a környezetem által támasztott elvárások tartottak vissza egy ilyen “radikális” elvonulástól, másrészt az a félelem, hogy “ha én nem leszek itt, akkor bizony minden összedől majd…” Nos, mielőtt elindultunk volna, ezeket a dolgokat tisztába kellett tennem mások- és magam felé egyaránt. Nem volt kis feladat, viszont nagyon sokat tanultam meg ebből magamról és a relációkról egyaránt. Nagyszerű érzés, amikor az ember képes lesz felülemelkedni bizonyos félelmein és elengedi azokat.

Bár korábban jártam már Mumbai-ban, Delhi-ben és Agrában is, Mysore mégis meglepett. Sokkal élhetőbb, tisztább és kedvesebb hely a korábban látogatott indiai városokhoz képest.

Ha akarom, akkor sok-sok racionális érvet tudok felsorakoztatni amellett, hogy Mysore-ban semmi olyan nincsen, amit az ember ne találhatna meg máshol is. Kétségkívül az élmény maga az elmélyülés, az hogy az ember saját maga számára megteremti annak a lehetőségét, hogy befelé forduljon. Ez itt valahogyan sokkal könnyebb, ez tény. Ennek oka nagyon sokrétű lehet, és bizonyára az elvonulással nagyon szoros kapcsolatban van. Ezzel együtt nem tudom szem elől téveszteni azokat az élményeket, amelyekhez valamiért csak ott jutottam hozzá.

Az egyik ilyen például, hogy a harmadik hét közepétől tudtam előre ugrani, amely képességem varázsütésre múlt el amikor leszálltunk BUD-en. Nyilván ott más a gravitáció mint nálunk… A másik, amit szívesen megosztanék veletek, amikor a gyakorlásom és a relaxáció után a matracra hajolva becsukott szemmel egy gyönyörű kék, csillámokkal teli zselébe mártottam bele az arcomat. Fogalmam sincs róla, hogy mi lehetett, de hazautazás előtti napokban visszatérő élmény volt ez, amely sajnos Mysore előtt és óta elkerül. Ha valakinek volt már hasonló élménye, akkor szívesen beszélgetnék vele erről.

Ami a KPJAYI-t illeti, nagy élmény volt, hogy Saraswathi shalájában gyakorolhattam. Sokat tanultam abból, ahogyan ezek az emberek közelítenek a jógához. Például abból, hogy a tradíció része az életüknek, és nagyon nagy tisztelet övezi azt, de maga a jóga és a hozzá tartozó életmód nem egy kemény, elvárásokat támasztó és azoknak megfeleltető vagy megfelelni akaró valami, hanem csak egyszerűen az életük része. Fantasztikus látni és érezni rajtuk azt a természetességet, amellyel az astanga integrálódik az életükbe – látszólag mindenféle erőfeszítés nélkül. Hasonló ez ahhoz, ahogyan például a természettel, az állatokkal növényekkel élnek együtt. Ez természetesség számomra még nagyon messze van. Például az, hogy Saraswathi épp az aktuális indiai slágereket hallgatja iszonyatos minőségben a telefonja hangszóróján, miközben 30-40 ember gyakorol nála, nekem nagyon idegen volt, és nem is nagyon tudtam megszokni. A Bandha számomra kezdettől fogva olyan, mintha egy templomba lépnék – persze a templom is más Indiában mint nálunk (még a katolikus is). Nekem személy szerint a visszafogottság, a csend ma még jobban segít a gyakorlásban, a gondolatok fékentartásában. Talán ezért is éreztem annyira jól magamat, amikor a hazatérés után első alkalommal álltam matracra a BW-ben – mindenhol jó, de legjobb otthon… Ami viszont minden bizonnyal a legfőbb eredmény, hogy a jógagyakorlás Mysore után egy olyan helyre jutott az életemben, ahol elfogadás van. Nincsenek kérdések, hogy ez jó nekem avagy sem, csinálom, mert egyértelműen csinálnom kell. Ahogyan korábban is mondtam már: a jóga továbbra is keresi a helyét az életemben, de az már nem kérdés, hogy meg fogja találni. A jóga veszélyes dolog, mert helyet csinál magának, és nem sokat foglalkozik azzal, hogy ennek mi az ára.

Az mysore-i tartózkodás alatt sokat foglalkoztunk indiai klasszikus zenével. Ravi Shankar Mishra bambuszfuvola (bansuri) művész tanított bennünket a hindusztáni zene alapjaira. Nagy élmény volt. Nem gondolom, hogy ez egy egyszerű és direkt folyamat, de hiszem, hogy a zenei élmények és inspirációk sok hanggal és melódiával, zenei ötlettel gazdagították a belső zenei szótáramat. Ennek eredményeit nem hetek vagy hónapok múltával várhatja az ember, hanem évek kellenek ahhoz, hogy valóban tettenérhetők legyenek a zenében amit írok, vagy improvizálok.

BW:  Kornél: “A jóga veszélyes dolog, mert helyet csinál magának, és nem sokat foglalkozik azzal, hogy ennek mi az ára.” Ez egy szuper gondolat, nagyon egyetértek. Ezt kb. Patandzsali sem fogalmazhatta volna meg szebben 🙂 Milyen árat fizetettek az astanga jóga fejében, a mindennapi életetek oltárán? Volt-e olyan ami hiányzik, ami kéne vissza?Zsófi: Sok minden változott az életmódomban a jóga hatására. Viszont nem igazán tudok olyat mondani, amit bánok vagy hiányozna a régi formában. Én ezt a folyamatot eleve nem érzem ennyire drasztikusnak, mint ahogy fogalmaztok. Valószínűleg azért, mert az én életemben nem helyet kellett csinálnia magának, hanem megadta azt a rendszert, ami mindig is hiányzott. Kicsit “haza találtam” ide és ez összességében inkább nyugalmat ad, mint feszültséget szül. Egy dolog van, amit néha (sokszor) sajnálok: az alvás. Nem igazán alakult még ki olyan rendszer, amiben ez jól működik. Képtelenek vagyunk korán lefeküdni, hajnalban pedig már kelni kell… Ráadásul az utóbbi időben ha sokat alszom, akkor rettenetes az egész napom, mindenem fáj. Úgyhogy a jóleső, lustálkodós, sok alvást néha visszasírom. Miközben valójában sokkal jobb a nap, ha korán kelek és gyakorolok. 🙂
Kornél: Részemről nagyon sok ilyen van, kezdjük talán a legkézenfekvőbbel, amit már Zsófi is említett, az alvással. Amióta a mysore gyakorlás a mindennapok ritmusává vált, azóta az alvás számomra valamiféle ellenség képét öltötte magára. A zenészségből fakadóan sokszor kényszerülök arra, hogy éjszaka közepén vessek véget a napomnak. Ez kivétel nélkül mindig nagyon rosszul érint, hiszen a másnap reggel két lehetőséget tartogat számomra: alvásnak színlelt lelkiismereti fetrengésből kifolyólag nem tudok felkelni, vagy megmutatva a világnak felkelek, gyakorolok, majd egész napra használhatatlanná válok. Szóval a felhőtlen, felelősségmentes reggeli ébredés és a hosszú, délelőttbe nyúló alvás elkerül mostanában.

Aztán itt van még egy másik kézenfekvő dolog. Egy magamfajta aktív, kreatív embernek a napjából kiragadni nettó másfél, de inkább utazással együtt bruttó két és fél órát igen nagy veszteség. Ennyi idő alatt nagyon sok mindent tudok csinálni, ha fókuszban, koncentrációban ott vagyok. Ráadásul, ami számomra egy jelenleg is megoldatlan probléma, hogy a mysore gyakorlás tradicionális időpontja egybeesik azzal, amelyben én a leghatékonyabb és legkreatívabb tudok lenni. Így sok esetben a jóga gyakorlás az alkotástól veszi el az arra legmegfelelőbb időt. Ezen is  dolgoznom kell még, elég sokat, de rajta vagyok.

Van emellett egy másik fájdalmasnak mondható tényező, mégpedig az, amellyel azt hiszem mindenki szembesül aki a jóga útjára lép: vannak emberek, akik azt hiszik, hogy meghibbantam, vagy hogy bekebelezett valami vallási szekta és ezért viselkedem szokatlanul. Az esetek túlnyomó részében egyáltalán nem, vagy csak kicsit zavaró ez a megítélés, de sajnos vannak olyan kapcsolatok amelyek eredendően fontosak. Sajnos ezekben is sokszor felüti fejét az értetlenség. Persze ahogyan ezt már korábban is mondtam, a környezetnek több idő kell. Aztán van még egy dolog, ami nagyon hiányzik: a kolbász… 🙂

Zsófi2

BW: Térjünk át a fizikai síkra. Melyik a kedvenc ászanátok az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számotokra?
Zsófi: Azzal együtt, hogy az ashtanga jógának vannak más nagyon fontos ágai is, azt hiszem azok közül, akik ezt az irányzatot választottuk kevesen vannak, akik nem szeretnek ászanázni 🙂 Én nagyon szeretem, ahogy kapcsolódom a fizikai testemmel: az izmaimmal, az ízületeimmel, a légzésemmel, szeretem azt a hőt, amit ez a fajta munka csihol. Persze nem mindig egyszerű megtalálni az egyensúlyt és elkerülni, hogy cirkuszi mutatvány kerekedjen a dologból. Épp a napokban meséltem Anyukámnak az eka pada sirsasanaról és teljesen kiakadt, hogy ennek ugyan mi értelme van, ettől hogyan leszek boldogabb?! Valóban, kívülről elég extrémnek tűnhetnek ezek a dolgok… de valahogy az az erőfeszítés, amit teszünk az úton, amíg megtanulunk egy-egy testhelyzetet, átformál minket. Én legalábbis nagyon így érzem. Éppen ezért nem tudok kedvencet mondani. Szeretem őket, az egyiket azért mert könnyebben megy, a másikat, mert rengeteget tanít vagy épp teret ad, hogy lélegezzek. Nehéz pontok persze vannak. Ardha baddha padmottanasana, pascimattanasana, janusirsasana B, supta padangushtasana, urdvamukha pascimattanasana, krounchasana. Tehát előrehajlítás, de annak is csak bizonyos változatai. Lehet, hogy egy régebbi izomszakadás miatt, de szerintem inkább arról lehet szó, hogy ezek a pozíciók nagyon hasonlítanak azokra a nyújtásokra, amiket régen is kellett csinálnom és valami nagyon furán van a fejemben velük. Bekapcsol az a fajta megfelelési és teljesítménykényszer, amit azt hiszem minden táncos nagyon jól ismer… Úgyhogy ezért nem tudom egyelőre igazán jól érezni magam bennük (értsd: pánik, ellenállás, irtózatos félelem a fájdalomtól), de folyamatosan dolgozom a légzéssel és a felmerülő érzésekkel, gondolatokkal. Sokszor van, hogy az ember már azt gondolja, hogy rég elfelejtett történéseket, sérelmeket, de aztán kiderül, hogy a testünk bizony mindent elraktároz és emlékszik. Az ashtanga felszínre hozza ezeket és idővel kipucolja, elégeti. Persze nem egy könnyű menet, mert könnyek, vívódás, fájdalmak árán. Nagyon szeretem, hogy itt erre van lehetőség. Hálás vagyok az ászanáknak, hogy segítenek feldolgozni a felhalmozódott mérgeket.
Kornél: Hát azt hiszem most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor ki kell ábrándítanom az ismeretlen olvasót, amennyiben a korábbiak alapján egy fantasztikus adottságokkal bíró jógi képe alakult volna ki rólam. Bár óriási utat tettem, mégis azt kell mondjam, biztos vagyok benne, hogy nem az ászana gyakorlásban kifejtett kimagasló tevékenységemért lehetek a “Hónap Bandhája” rovat interjúalanya.

Számomra ez egy nagyon rögös út, és a fejlődésem is igen lassú. Részint alkatomból, másrészt koromból is fakad, hogy egyáltalán nem vagyok hajlékony. Ezzel szemben igazán erősnek sem mondanám magamat. A legegyszerűbb pózokkal is alapvető küzdelmeim vannak, de ezen viszonylag hamar felülemelkedve a saját korlátaimat keresem – amelyek egyébként jól látható közelségben vannak, így viszonylag könnyű rájuk találni reggelente :-).

Szóval mindezek tudatában azt tudom mondani, hogy minden ászana egy óriási kihívás számomra. Ráadásul sok esetben arról, amelyekről egyik nap azt hiszem, jobban megy, másnap kiderül, hogy katasztrofális.

Első sorozatot gyakorolok, sokáig csak návászanáig, de május végén kaptam három új ászanát, a közelmúltban pedig még kettőt, így most baddhakónászanáig vagyok hitelesítve. Ezek közül az ardha badha padmottánászana, és a marichi a kedvenceim. Az újdonsült ászanákat is egyre jobban kedvelem, míg a fordított pózok, szarvangászana és sirsászana kifejezetten a kedvenceim közé tartoznak. Nagyon jó érzés nekem ezekben lenni – kicsit gyanús is egyébként – biztosan rosszul csinálok valamit.

Nézzük a sötét oldalt. Van két pozitúra, amelyekkel nagyon nehezen birkózom: az utkatászana és a vírabhadrászanák után sokszor konkrétan csillagokat látok, majdnem elájulok. A másik mumus pedig a hátrahajlítás. Sajnos nem tudok elképzelni, hogy valaha is sikerülni fog. De nem adom fel!

Azt hiszem, hogy a fizikai adottságaimat eddig is a mentális erőmmel, kitartásommal próbáltam meg pótolni. Tudom, hogy ezentúl is nagy szerep jut ennek, de egy újdonsült felfedezés magammal kapcsolatban, hogy a testem mostanra mintha elkezdte volna megadni magát. Sokkal könnyebben és rövidebb idő alatt engedelmeskedik a “főnök” parancsainak – és ez biztató. Persze az is lehet, hogy itt is csak az történik velem, amit zenész körökben mi csak úgy mondunk: “a rendszeres gyakorlás már sokakon segített…”

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhátok, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Zsófi: Megmondom őszintén, hogy két évnyi intenzív gyakorlás után sem vagyok biztos benne, hogy amikor bandháról beszélünk, akkor pontosan mit értünk alatta. Mostanában kezdenek valamiféle érzeteim lenni ezzel kapcsolatban és azt hiszem, hogy néhány ászanát, amit gyakorolok nem is lehetne kivitelezni nélkülük, de nem annyira biztos még a tudatos működtetésük. Ha már választani kell a sok homályos folt közül, akkor mindenképp a múla bandha a legtisztábban érzékelhető számomra. Ráadásul a múla bandhával való kapcsolatom visszanyúlik régebbi időkre, ugyanis a forgásokban rengeteget segített. Persze táncos körökben nincs neki ilyen szép neve 🙂 egyszerűen csak annyi, hogy húzd felfelé a gátizmot és képzelj egy felfelé irányuló tengelyt, ami onnan lentről egészen végig húzódik a gerinced mentén. Még ha nem is ugyanaz, de talán hasonló dolog…
Kornél: Nekem nincsen kedvenc bandhám, mindegyiket szeretem, és nagyra becsülöm. Ezzel együtt részemről legyen a hónap bandhája a múla bandha. A választásom azért esett rá, mert úgy érzem, hogy az udijána banhával való viszonyom lényegesen közelebbi, amíg a dzsalandhara bandha technikájnak elsajátításától fényévekre vagyok. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a fejlődésben a múla bandha lehet a következő állomás.  Bízom benne, hogy ha itt és most ezt emelem ki hármójuk közül, úgy ez talán segíteni fog az elkövetkező időszakban a figyelmem fókuszálásában.

BW: Elérkeztünk az interjú utolsó kérdéséhez. Az eddigi tapasztalataitok alapján kinek ajánljátok az astanga jógát és van-e esetleg olyan akinek nem?
Zsófi: Aki nem szeretne változást az életében, jól érzi magát a bőrében, könnyen koncentrál, nem stresszel, megfelelően lélegzik és egyáltalán kellemesen, könnyeden él testileg, lelkileg, szellemileg… hát annak talán nem ajánlanám, mert felesleges 😀 Viccet félre téve, én a legtöbb embernek ajánlom, mert szerintem fantasztikus, ahogy átformálja az életet, a testet, a nézőpontot, ahonnan látjuk a világot. Persze bizonyos szempontból ez a hátránya is, hiszen valamilyen mértékű elköteleződést mindenképp kíván és letérít a megszokott vágányokról. A napokban láttunk egy dokumentumfilmet a jógával kapcsolatban végzett tudományos kísérletekről, ahol felsoroltak egy csomó hatást, amit a légzéssel összehangolt, koncentrált, mozgó meditáció – jóga – kivált. Egészen döbbenetes eredményekről beszéltek, majd az egyik 60 felé járó jógi megjegyezte, hogy ezek a kísérletek és adatok nagyon hasznosak, de valójában a jóga önmagát bizonyította az elmúlt évezredekben és aki csinálja, annak nincs szüksége ilyen fajta bizonyítékokra, mert egyszerűen tapasztalja magán a hatásokat. Egy másik nő pedig azt a gondolatot vetette fel, hogy a tudományos kísérletek eredményei valójában annyiban hasznosak, amennyiben egy érthető nyelven közvetítik a nyugati kultúra számára azt az információt, amit tapasztalat alapján sok helyen évezredek óta ismernek. Egy szóval, csinálni kell és kiderül, hogy kinek ajánlott és kinek nem.

Talán nagyon idős és/vagy nehezen mozgó embereknek nem az astangát ajánlanám – bár mysore stílusú gyakorlásban ők is nyugodtan művelhetik-, de maga a jóga egy megfelelő oktatók keze alatt mindenképpen hasznos lehet. Azoknak viszont kifejezetten ajánlom, akik szeretnek mozgásban lenni – ez egy nagyon lendületes, folyamatos, pörgős, de közben nyugodt és koncentrált gyakorlási mód. Nekem többek között ez a kettősség is teszi különlegessé. A “nem vagyok hajlékony”, “nem vagyok elég erős” és hasonló kifogások értelmetlenek! Éppen ezen dolgozunk, az iskolába sem úgy megy az ember, hogy már tudja az anyagot! 😉
Kornél: Bárkinek és mindenkinek ajánlom a jógát, azon belül is – mivel más irányzatokat nem próbáltam – az astangát. Igazából részemről ez nem is egy ajánlás. Sokkal inkább valamiféle segítségnyújtásként gondolok erre, amikor valaki érdeklődő tekintettel kérdez a jóga felől. Mivel az elmúlt két évben nem csak mentálisan, de fizikailag is jelentős átalakuláson mentem (megyek) keresztül, az ismerőseim nagyon gyakran jegyzik meg, hogy mennyire átalakultam, megváltoztam. Ebből is fakad, hogy az esetek többségében a másik féltől jön a kérdés, hogy mi az oka ennek.

A hétköznapjaim részévé vált a jóga, így nem tudok úgy viselkedni, tenni-venni, lenni, hogy ennek hatása ne látszódna rajtam, vagy érződne a személyiségemen. Ez, amellett hogy sokakat megrémít, vannak akiknél kíváncsiságot vált ki. Ezt lehet valójában meglovagolni, amikor az ember “ajánlani” szeretné a jógát. Én kötelességemnek érzem, hogy a lehető legtöbb ember tudjon erről a lehetőségről, ezért viszonylag sokat beszélek róla. Hiszem, hogy minél több ember jógázik a bolygón, annál élhetőbb lesz ez a világ.

Elsőre elolvasva az utolsó kérdést, mindkettőnkben egyszerre fogalmazódott meg ugyanaz, a legkézenfekvőbb válasz, egy idézet, amelyet minden astangi ismer. Arra gondoltunk, hogy méltó befejezése lehetne ennek az interjúnak, ha közös válaszként Gurudzsit idéznénk:

“Anyone can practice. Young man can practice. Old man can practice. Very old man can practice. Man who is sick, he can practice. Man who doesn’t have strength can practice. Except lazy people; lazy people can’t practice ashtanga yoga.” Sri K. Pattabhi Jois

BW: Köszönöm szépen az interjút 🙂

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved