A hónap bandhája: február

Karcsi

A “bölcs cirkuszművésznő” és a “nem egyértelműen szimpatikus pasas”! A hónap bandhája röviden, őszintén a lényeget összefoglalva jellemzi a Bandha Works két oktatóját az interjúban. Ennek ellenére – vagy éppenhogy ezért – megtarthatja a címet… Fogadjátok szeretettel Karcsit, a szókimondó jogász, igaz, spirituális történetét ami nem születéssel, hanem halállal kezdődött, nem ingyen hanem a pénzért.

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Karcsi: Az igazat, csakis a színtiszta igazat vallom.

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Karcsi: Az egész a pénzzel és a halállal kezdődött. Néhány évvel ezelőtt távoznom kellett abból a pozícióból, amellyel személyiségemet azonosítottam, és ez talán érthetően felforgatta akkori világképemet, amelyet jól jellemez, hogy az eseményekért rajtam kívül mindenkit hibásnak tartottam. Sorsom sanyarú alakulását látva kisvártatva bátyám befizetett engem egy ön- és tőzsdei ismereteket oktató kurzusra (mindkettőt hasznosnak tartotta számomra). Itt hallottam először azt a triviális igazságot, hogy az attitűdöm esetleg nagyobb hatással lehet az életemre, mint az iskolai végzettségeim, és ha mutogatok valakire, akkor négy (egyébként szerintem csak három) ujjam mutat vissza rám. Ez volt önismerkedésem első, az emberiség számára apró, számomra óriási lépése. Ezzel közel egyidőben édesanyám megbetegedett, és másfél évvel későbbi, általa példamutatóan viselt haláláig át kellett gondolnom, amit addig az életről tudtam: tehetetlenül és nagyon dühösen szemléltem, mi történik vele. Lassan elfogadtam, hogy hiába a gyógyszer, hiába az ügyes sebész, valami szemmel nem látható erő is működik bennünk, és ha ő úgy dönt, el kell engednem édesanyámat. Mivel nagyon szeretek élni, ellenállhatatlan erővel merült fel bennem az a vágy, hogy megismerjem ezt a nem látható erőt, megértsem a létezést annak érdekében, hogy valóban élni tudjak – azonban nehéz volt fogást találni rajta. Hol is kezdjem?  Mi az igazság? A sok vajákos és gyógyulást ígérő szemfényvesztő, akit – természetesen a kórházak mellett – meglátogattunk, nem könnyítette meg a helyzetet, azonban a zarándoklat során egy agykontroll tanfolyam elvégzését is kopjánkra tűztük. (Minden egyes alkalommal, ha beszélnem kell erről, nagyon szeretném, bárcsak kevésbé ciki nevet kapott volna ez az egyszerű, de hatásos módszer, amely persze sokak szerint csak egy rossz lopás a jóga tudományából.) Szeretném ezen a fórumon is megköszönni dr. Kígyós Évának azt, hogy tudásának számomra szükséges morzsáját átadta nekem. Általa jutottam el a Daubnerájba, ahol modern önismereti módszereket, terápiákat a Himalája Jóga Tradíció értelmezése szerinti jógával kombinálva kínálnak a fejlődni vágyók számára; itt rengeteget tanultam magamról. Mivel továbbra is nagyon gyanakvó voltam minden nem racionális, a tudomány nyelvén nem leírható módszerrel szemben (pl. jóga), közben szorgalmasan elvégeztem a házi feladatomat és a legtöbb elérhető önismereti, a személyiségfejlődéssel vagy terápiákkal kapcsolatos könyvet elolvastam (meglepően kevés gyakorlati van). Frissen szerzett ismereteim alapján hitelesnek tartom az ott tanítókat és elfogadtam a véleményüket, ami ekkor még csak egy vélemény volt számomra, hogy a jóga egy kipróbáltan működő módszer a létezés megismerésére, ezért örömmel gyakoroltam. Az ottani, általam nagyon szeretett jóga órákat egy valóban okos barátnőm – akit egyszer elvittem erre a csodálatos foglalkozásra – úgy jellemzett, hogy számára nem OK, mert csak nyújtózkodunk és befelé figyelünk, nincsen sportértéke. Beláttam, hogy igaza van, és az otthoni gyakorlást választottam, amely azonban egyre inkább kikopott az életemből, inkább úszni/futni/kajakozni mentem. (Gerelyt azonban sosem hajítottam jóga helyett, és más hülye sportokban sem gondolkodtam, becsszóra.) Persze nem tettem le arról, hogy tovább haladjak az a jóga és a meditáció eszközeivel a létezés megismerése felé (vagy profánabbul kifejezve ugyanezt: hogy jobban érezzem magamat). Mivel a kajakozás túl sok időt vett el hétköznapjaimból, tavaly januártól előfizettem egy AYCM kártyára. Miután kényelmesen áttekintettem a környékbeli lehetőségeket (lásd Bokréta Fitness, Life1 Wellness), inkább a jógatermeket céloztam meg. Hónapokkal később és csak a megfelelő időpont miatt sétáltam be egy astanga órára, amit – mint ahogy azt a Himalája tradíciónál megtanultam – folyamatos/hangtalan/könnyed/hasi légzéssel végigcsináltam. A résztvevők nyilvánvalóan nem tudtak jógázni, hiszen hangosan fújtattak, gondoltam is, hogy szólók nekik. Majd ajánlottam a fent már említett jó nőnek is ezt a különös órát, ami aztán neki is tetszett, és egyre többet jártunk oda, és én (a sorozat létezéséről sem tudva, csak a vezényelt ászanákat végezve) egyre kevésbé értettem, hogy miféle csoda történik velem. És a Bandha Works: egy véletlen folytán hallottam az április 19-i Astanga Jam rendezvényről (itt vettem kezembe az első sorozatábrát). És ezen a rendezvényen egy nem egyértelműen szimpatikus pasas (István) egy hófehér ruhába öltözött cirkuszművésznőt (Dorka) vezényelve a bandhákról beszélt. Őszinte meglepetésemre az elképesztő hátrahajlítások után az addig csak demonstrációs kellékként jelen lévő kedves vékony lány is bölcsen szólt az összegyűltekhez (pontosan emlékszem szavaira) – érdekes emberek, gondoltam magamban.

BW: Ez jó, a “bölcs cirkuszművésznő” és a “nem egyértelműen szimpatikus pasas” 🙂 Azt hiszem ennél őszintébben nem is lehetne minket jellemezni. Van egy idevágó kedvenc idézetem: Twin Peaks (Védikus/Hindu történet “nyugati” felnőtteknek): “Do you really don’t know how to be good? Just keep your eye on your heart! Always tell the truth. Tell the hardest truth first though.” Azt hiszem Karcsi jó úton jársz a jóság felé – az astanga jóga egy lehetséges menetrendje: tudatlanság, szenvedély, jóság – az őszinteség (szatya) mezsgyéén. Ehhez a hosszú és legtöbbünk számára viszontagságos astangás úthoz az ászana biztosítja a stabil alapot. Kezdjük mi is a “torta” legkisebb szeletével (három szútra), az ászanákkal. Mit jelent számodra az ászana? Milyen a viszonyotok? Más-e az astanga ászana, mint a Himalája ászana?
Karcsi: Milyen jó kérdést tettél fel! Először azt hittem, nem lehet megválaszolni, azonban végiggondolva látom, hogy könnyű, ha fordított sorrendben válaszolok.

Nagyon jó volna, ha a tudatlanságból már a szenvedélybe érkeztem volna; a tudatlanságot én a meg nem értett, el nem fogadott szenvedéssel, ezáltal a tompasággal, a lét elutasításával azonosítom (ignorance is not bliss). A szenvedélyben pedig már tombol az átélt, megélt élet, a fájdalom és az öröm is. Ezt érzem! És igen, ismerem az elméletet, tanítást a szenvedélymentes életről – tapasztalni még nem tapasztaltam, csak tanultam róla. Azonban, és ez egy nagyon jelentős “azonban”, a szenvedély egy sokkal magasabb lépcsőfok, szinte egy másik dimenzió, mint a tudatlanság. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert az utóbbi időben sokakkal beszéltem, akik ezt figyelmen kívül hagyják és – emiatt a szerintem logikai hiba miatt – az ászanák feleslegességét hangsúlyozzák. Az én tapasztalatom, aminél erősebb ismeret számomra nincs, egészen más: én nem tudok a tudatlanságból fejlődési szinteket kihagyva a jóságba teleportálni. Biztosan lehet ászanák nélkül is fejlődni spirituálisan, az én utamat azonban nagyon megkönnyítik. Szóval én is olvastam, hogy a megvilágosodáshoz nem kell kézenállni, azonban számomra értelmezhetetlen a megvilágosodás, amíg a tamaszban tocsogok, a szatvikus létbe pedig a radzsaszon keresztül vezet az út, az én utam.

És ezért is fogott meg az astanga ászanarendszere: ahhoz, hogy a sorozatot gyakorolni tudjam (a magam szintjén), legalább a radzsasz gunában kell élnem, és ez kimondhatatlanul jobb érzés, mint a tamaszban lenni. Ez, az intenzív fizikai igénybevétel által megkövetelt átfogó, összetett életmódváltás a meghatározó különbség a kettő irányzat ászanáinak hatása között. Az astanga ászana sorozatok rendszeres (khmm, még egyszer: rendszeres) gyakorlása közvetlenül kihat a gyakorló életére, napom mind a 24 órájára. A sport és más jógairányzat gyakorlása is befolyásol, azonban ilyet korábban nem tapasztaltam. Kicsit olyan ez, mint otthon egyedül egy könyvet olvasgatva idegen nyelvet tanulni vagy inkább nyelvtanár segítségével, sőt esetleg az adott országban élve: szerintem az utóbbi hatásosabb. Ha nem vigyázok, még az lesz kiolvasható szavaimból, hogy az astanga gyakorlása a könnyebbik út, pedig ezt így még valószínűleg nem véletlenül nem láttam sehol. Mindenesetre az astanga ászanagyakorlás két órájának öröme (talán boldogsága) számomra folytatódik a nap következő 22 órájában is. Ez, és az a vágy (szenvedély), hogy ismét át tudjam élni, másnap ismét ott lehessek, arra késztet, hogy tisztábban éljek, hogy tisztább gondolataim és ezáltal tisztább cselekedeteim legyenek, ami által a korábbinál kevesebb megbánás és önvád van bennem, ezáltal jobban tudom szeretni magamat. Azt hiszem, ennek következtében a közelemben lévők élete is jobb lesz, mert így, apró lépésenként több szeretettel tudok feléjük fordulni. (Valószínűleg ez senkiben sem merült fel, de azért tisztázom, nehogy számonkérjétek rajtam: az univerzális szeretet közelében sem vagyok, mindössze a körülöttem előket igyekszem egyre jobban szeretni, és még ez sem mindig sikerül.) Szóval ezt a hatást más mozgásformák által vagy jógairányzatokban ilyen kiegyensúlyozottan és növekvő mértékben még nem tapasztaltam.
És ezzel válaszolok is a második kérdésre: szeretjük egymást az ászanákkal. Én szeretem őket, bízom bennük és átadom magamat nekik, megkérem őket, hogy fejtsék ki áldásos hatásukat és megkérem testemet, engedje meg nekem ezeket a gyönyörű mozdulatokat. És az ászanák is szeretnek engem: megerősítenek, megnyújtanak és elsősorban megtisztítanak. Akkor is, ha néha mélyen megrázó és sokkoló élmény ez. (És persze ászanagyakorlás közben mindvégig magamra figyelek, csak azt nem értem, hogy csodálatos Csilla miért tudja nálam magasabbra emelni a lábát návászanában? Hi-hi.)
És hogy mit jelent számomra az ászana? Ajándékba kapott eszköz – India ajándéka az emberiségnek – az élet, a halál és a szépség megismerésére, önmagam megismerésére. Legalább arra, hogy mi van a testemben! Titok, rejtély, varázslat, mozgás. Bár hasonló érzés, nem eksztázis, mert nem a tudatról megfeledkezés, hanem a tudatba behatolás eszköze. Biztosan nem pontos szavakat használok, és talán szavakkal ez nem írható le, nem adható vissza: ez a “ne gondolkozz, csináld” kategória. (Az is biztos, hogy nem minden esetben a szanszkrit szó – kényelmes testtartás – jelentésével azonos, amit átélek, mint ahogy az is, hogy mégis bátran átadom magamat minden ászanának. Még évekkel ezelőtt, a sporttal kapcsolatban (Kell-e ez? Mire jó? Csak magamat mulattatom?) jutottam arra a felismerésre, hogy éppen azzal fejezem ki az életemért, a velem született képességekért a hálámat, ha sportolok, használom a testem. Számomra most az ászanák ennek a felismerés megélésének esszenciái. Néha ennél is több. Biztosan van az ászanákról más elgondolás, tapasztalat is; én a megélésükben, megértésükben a mai napig még csak idáig jutottam.

BW: A szenvedély részeként, nemrég öt hetet töltöttél el Indiában az astanga jóga forrásánál Mysore-ban. Hogy érezted magad, mit kaptál – mit vett el, ha esetleg volt ilyen – ebben az autentikus környezetben? Miben más itt az astanga gyakorlása összehasonlítva az otthoni körülményekkel?
Karcsi: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Azt érzem, hogy az utazás terhességi csíkokat hagyott a lelkemen, arrafelé tágult, amerre nem számítottam. Nagyon küzdelmes volt, nemcsak a gyakorlás, hanem az Indiai élet is, az emberek nagyon színes, nagyon hangos és nagyon békés szégyentelensége. Ezt úgy értem, hogy gyakran azt tapasztaltam, hogy ott az egyénnek akkor vannak jogai, ha érvényesíti őket (az, hogy vettél vonatjegyet, még nem jelenti azt, hogy fel is tudsz szállni). Amikor ehhez nem voltam elég találékony, esetleg rámenős, gyakran kicsit becsapva éreztem magam, és ez az érzés a jógaórákkal kapcsolatban is felbukkant – ehhez adaptálódni kell.

Hogy mit kaptam: sok kérdésemre választ a tanáraimtól és a testemtől is, ami jó, és kaptam sok lehetőséget, hogy türelmet és alázatot gyakoroljak, ami nagyon nehezen ment, amíg bizonyos – importált, nem mysore-i születésű – példamutató magatartást nem láttam. Ez a véletlen volt az egyik legnagyobb ajándék.
És a gyakorlás különbözősége: a forróságon kívül meghatározó, hogy mekkora jelentőséget fordítottunk a légzésre. Én is úgy tapasztaltam, hogy az ászanák szépsége számukra sokadlagos szempont (legalábbis az én szintemen), a légzés volt gyakorlásunk alfája és omegája. És minden sirámom ellenére azt is éreztem, hogy tanáraim tudása végtelenül mély. A megtévesztően hétköznapi külső mögött néha felvillant, hogy szó szerint az anyatejjel szívták magukba ezt a kultúrát és válaszaikban érződött, hogy mennyivel előrébb járnak ezen az úton. Ezzel kapcsolatban egy nagyon kellemetlen kérdéssel is birkózni kezdtem: szükséges-e ez ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen, vagy elég a 200 órás tanfolyam? Egyébként szerintem többnyire elég, hiszen a rendszer működik magától, és a rendszeres gyakorlást nem végzi el helyettünk a mysore-i guru sem. Ehhez hasonlóan szinte minden indiai tapasztalatom megítélése hullámzik bennem, ezért nem merek többet mondani róluk. Nagyon kevés a tudásom ehhez, ezért azt hiszem jobb nekem, ha ebben az esetben inkább nem húzgálom a szent tehén farkát, pláne, hogy sok jelből azt láttam és ezért hálával tartozom, hogy India nagyon jól bánik velem. http://egyszervolt.hu/vers/a-torok-es-a-tehenek2.html

BW: Három héttel a nagy utazás után, hogy érzed, egyensúly van most az életedben? Tisztult a kép vagy esetleg még zavarosabb lett? Kicsit egyszerűbben fogalmazva: hogy vagy Karcsi?
Karcsi: Jól vagyok, köszönöm, nagyon felemelő az érdeklődésetek –  hasonló, mint ahogyan a tanítványaitok fogadtak a Bandhában. Úgy éreztem, megtisztelő szeretettel, szeretném is viszonozni. Egyensúlyban vagyok, az életem is, még akkor is, ha nem ott tart, ahol szeretném. Ezt épp a napokban egy szerintem kivételesen nehéz stresszhelyzetben éreztem, ahol a nekem nagyon nem tetsző események között is fókuszált maradtam és az egészet megingás nélkül éltem át. A Mysore-ban töltött idő, vagy talán a jógagyakorlás hatására sokkal nagyobb hitem van, mint korábban. Ez azzal is jár, hogy jobban hiszek magamnak, annak, amit saját magam megélek és tapasztalok, kevésbé engedelmeskedem másoknak. Úgy értem, kevésbé vagyok befolyásolható. Ez azért jelentős örömforrás számomra, hiszen többször csinálom azt, ami nekem jó.

BW: A legutóbbi Sharath konferencián szóba jöttek az astangás közösségek. Mit gondolsz van-e létjogosultságuk egy alapvetően egyénre szabott irányzatnál, vagy inkább csak hátráltatják a gyakorlót, mivel kifelé viszik a figyelmet?
Karcsi: Az én szintemen csak előnyét látom. Az általam megismert astangás közösségeket viszonylag könnyű is szeretni, mert a gyakorlás – úgy tapasztaltam – előbb-utóbb szinte mindenkiből előhozza a kedvességet. És igyekszem nem kivetíteni a közösségre olyasvalamit, amit nem adhat, ez szerintem fontos, vagyis tudni azt, hogy a közösséghez tartozás önmagában nem fogja megoldani az életemben előttem álló kihívásokat, de még az utplutihit sem teszi könnyebbé. Mégis, nekem jó érzés megpillantani ismerős arcokat, ha felnézek egy-egy ászanából (természetesen csakis a dristi miatt), és többnyire azt is sejtem, hogy éppen nem azért vicsorog felém valaki, mert megharapni készül, annyira átélte a felfelé néző kutya pózt vinyásza közben. Szóval biztonságban érzem magamat a közösségben, fizikai és szellemi értelemben is. Biztonságot ad az, hogy látok jó példákat magam előtt, az, hogy látom, hogy mások is felkelnek hajnalban és gyakorolnak, és hogy a sokkal előttem járóktól tudok kérdezni vagy csak tanulni az önkéntelen példamutatásukból. És mint mondtam, vannak olyanok, akiket meglátva mindig nagyon megörülök pusztán annak, hogy ott vannak, olyan közel érzem őket magamhoz. Hogy maradjunk a kutya hasonlatnál, ha hátul is volna farkam, ilyenkor biztosan csóválnám és mégis, én eddig még nem tapasztaltam azt, hogy ez elvonná a figyelmemet az ászanagyakorlásról.

BW: Most egy kicsit térjünk át a nyers, fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Karcsi: A kedvencem a matszjászana! És nem csak a mulatságos neve miatt. Az iliopsoas izmaim évtizedes görcse talált gyógyírre akkor, amikor sok hónap próbálkozás után először tudtam majdnem szabályosan megcsinálni! Szinte szerencsésnek érzem magam, hogy kötött a csípőm, különben talán nem élhetném át a lazulás csodálatos érzését.

Inkább csak a legnagyobb kihívást jelentőt nevezem meg: a pársvakónászana. Egészen a legutóbbi időkig még levegőt is alig tudtam benne venni, nemhogy mély és egyenletes légzéssel átélni, és ez probléma, mert a légzésvisszatartás azt hiszem idegen elem a tradicionális astanga felfogásban.

BW: Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád Karcsi, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Karcsi: A politikai korrektség korának gyermekeként vallom, hogy minden bandha egyformának teremtetett, elhelyezkedéstől függetlenül. És mivel ez képtelenség, értékrend nélkül egy kétdimenziós világban élnénk: legyen a mula bandha a hónap bandhája! A mula bandhának előre is különösen hálás vagyok azért, mert reményeim szerint sokunkat meg fog menteni az időskori inkontinencia méltatlan markától.

BW: Mint ahogy az interjú elejéből kiderül, a jógás “pályafutásod” a pénzzel és a halállal kezdődött. Pár év távlatában és hátad mögött egy nagy indiai utazással, hogyan változott a viszonyotok – ha egyáltalán változott -, mit jelent számodra most a pénz és a halál, akár az astanga jóga viszonylatában?
Karcsi: Igazán hálás vagyok ezekért a kérdésekért, önvizsgálatra késztetnek. Azt hiszem Patandzsali sajnos csak az egyikkel foglalkozott közvetlenül, én azonban ennél alacsonyabbra teszem a lécet és mindkettő miatt képes vagyok szorongani, bár egyre ritkábban és dimenziókkal tudatosabban, mint korábban. A halál és a pénz esetében is az elengedést kell gyakorolnom, ebben átlag alatti a teljesítményem. A halállal kapcsolatban egy kicsit könnyebb, mert hiszek a Gíta üzenetében, hogy a jóga útján tett egyetlen lépés sem vész el, ugyanakkor arról még nem olvastam, hogy a pénzemet is visszakapnám egy másik leszületés alkalmával. Milyen butaságot mondtam! Ha a pénz szót a befektetéssel helyettesítjük az előző mondatban, akkor a jógafilozófia – lásd karma – szerint egyértelmű, hogy visszakapom. Persze be kell látnom, hogy ezt még csak logikailag tudom levezetni magamnak, ez még nem hit, és ez nehézséget okoz, néha nevetséges helyzetekbe juttat. Az astanga jóga viszonylatában pedig a pénz elveszíti jelentőségét, bármilyen patetikusan is hangzik. Amíg lehetőségem van lélegezni és ászanákat gyakorolni, ezt az üdvösséget átélni, a pénzveszteség vagy nyereség a kizárandó gondolatok egyikévé degradálódik. Ezt nemcsak így gondolom, erről már tapasztalatom is van.

BW: Köszönöm az interjút!

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved