A hónap bandhája: december

Eszter bandha

December hónap bandhája Astanga Mysore programunk oszlopos tagja, a legszorgalmasabbak egyike, szinte a nyitás óta, kapunyitásra jár. Nem is maradt el az eredmény… 15 év “múltikúlturális” munkaviszony után, hátat fordítva eddigi sikeres életének, nekivágott az ismeretlennek, hogy a legszentebb astanaga intézményben folytassa tanulmányait. A különösen izgalmas Mysore-i két hónap elteltével, visszatérve az anyaföldre egy gyökeresen új élet vette kezdetét. Fogadjátok szeretettel a nyers* stílusáról hírhedt, májszorcsomagos Esztert!

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Eszter: Esküszöm 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga jógával?
Eszter: Körülbelül 4 évvel ezelőtt a kolléganőim unszolására mentem el életem első jógaórájára, ez egy fűtött teremben zajló hatha jóga óra volt. Érdekes érzés volt ahogy a napi kemény edzéstől bemerevedett izmaim reagáltak a melegre és a nyújtásokra, és az óra alatt többször elhangzottak olyan misztikus kifejezések, mint “aki astangázik az most vinyászát csinál” vagy “aki astangázik az nyújtott lábbal ugrik előre” úgyhogy a végére már nagyon furdalta az oldalamat hogy mi lehet az az astanga amit a jelek szerint mindenki csinál csak én nem 😀
Pár nap múlva el is jutottam az első vezetett órára, ami teljesen magával ragadott! Emlékszem, az astanga órák ebben a stúdióban este 8-kor kezdődtek, ami nekem elég késő volt – világéletemben 9 körül feküdtem le aludni – így hogy biztosan ébren maradjak, az előtte lévő hatha jóga órát is mindig végigcsináltam. Ez így ment néhány hétig, amikoris a stúdió oktatói elszántságomat látva 🙂 javasolták hogy jelentkezzem Ricardo Martinez akkor indult 200 órás astanga tanárképző tanfolyamára. Ricardo akkor már több mint 10 éve Lino Miele tanítványa volt, így mindenre kiterjedő oktatást kaptunk az első sorozatról,a légzésről és vinyászaszámolásról, az astanga filozófiáról, krijákról és egyéb tisztító technikákról, pránajámát és ászana igazítást is tanultunk. A kurzus 4 hónapig tartott, heti 6 mysore gyakorlással és egész napos elméleti oktatásokkal a hétvégén, de mire a végén a kezemben tarthattam a Yoga Alliance hivatalos oklevelét, sokkal kevésbé éreztem magam alkalmasnak a tanításra, mint bármikor azelőtt. Úgy éreztem, hogy habár sokat tanultam az elmúlt hónapokban, ez mind csak felszínes, elméleti tudás, aminek a megvalósítása még ezután következik – és erről a matracon állva nap mint nap meg is győződöm.

BW: Igen ezt tanúsíthatom 🙂 Mi történt ezután, hogy találtál rá a BandhaWorks-re?
Eszter: Közvetlenül ezután történt. A tanfolyam végeztével Ricardo elutazott, mi pedig ott maradtunk tanár és gyakorlóhely nélkül. Én nagyon nehezen viseltem ezt, nem éreztem még késznek magam arra, hogy egyedül gyakoroljak, hiányzott a vezető, és a közösség. A többiektől hallottam az akkoriban nyílt Bandha Worksről, és a legendás Szalai Istvánról :), úgyhogy másnap reggel 4:45-kor már a kaputokban álltam. Jól emlékszem az első találkozásra, Dorkával ketten érkeztetek, kedvesek és nyitottak voltatok, én mégsem tudtam felengedni, annyira izgultam hogy milyen lesz idegen helyen idegen tanárral gyakorolni. Nem bíztam a tudásomban, a tradícionális oktatás és tanár-diák viszony sok aspektusát még nem értettem – ezt többször szóvá is kellett tenned nekem – és a gyakorlással is nehézségeim voltak. Néhány hét múlva Ricardo váratlanul visszatért, és én röpültem vissza hozzá gyakorolni, azonban ez már nem az az élmény volt mint korábban. Valami megváltozott. Akkor még azt hittem benne, de utólag úgy érzem hogy inkább bennem. Kaptam valamit a bandhában amit ott nem, ugyanakkor Ricardo is adott valamit amit itt nem kaptam meg. Hónapokig tartott ez a kettősség, a hét nagy részében a bandhában gyakoroltam, az utolsó napokban pedig mindig Ricardonál, közben folyamatosan őrlődtem, mert bárhol voltam hiányzott valami. Egyik hely sem volt az otthonom, mégis mindkettőhöz tartoztam. Végül te segítettél döntést hozni, amiért azóta is nagyon hálás vagyok, így lassan harmadik éve teljes jogú bandhásként koptatom a matracot.

BW: Három év szorgalmas gyakorlás után tavaly Te is tagja voltál a népes Mysore-i különítménynek. Hogy tetszett India? Milyen volt a Main Shalában gyakorolni, Guruji Sharath Jois-al?
Eszter: Huh, ezt nagyon nehéz lesz szavakba önteni. Teljesen beleszerettem Indiába, és valami olyat kaptam ott Mysoreban, ami alapjaiban változtatta meg a gyakorlásomat és az életemet is.
Nagyon különleges élethelyzetben indultam el Mysoreba, a férjemmel nem sokkal azelőtt hagytuk ott a korábbi hivatásunkat, és 15 év után először nem tudtam mit hoz a holnap. Addig ismeretlen nyitottsággal indultam útnak, minden benne volt a pakliban, az is, hogy többé nem jövünk haza.
A main shalaba lépni egy megvalósult álom volt, emlékszem az első gyakorlásom alatt végig a torkomban dobogott a szívem, mintha bármelyik pillanatban kiküldhettek volna a teremből. Mint utóbb kiderült, talán nem volt teljesen alaptalan az érzésem, mert Sharath-tal igen furán indult a viszonyunk 🙂 A legelső élményem vele kapcsolatban még az első órát megelőzően történt, a shala előtti lépcsőn vártam a bejutásra, és a mellettem lévő ablakon keresztül teljesen belefeledkezve bámultam az odabent gyakorlókat, mire egyszercsak a semmiből Sharath legkevésbé sem mosolygós feje jelent meg az ablakban és egyenesen nekem szegezve kiáltotta: “Don’t look!” Ezek után talán némileg érthető az első órán érzett izgalmam, ez azonban csak az út kezdete volt. Sharath első naptól kezdve különös figyelmet szentelt nekem, hiába gyakoroltunk egyszerre 80-nál is többen a shalaban, valahogy sosem mulasztotta el hogy az ászanáim kivitelezését kritizálja. Az első mysore óran odajött, és egy mély morgás kíséretében fele akkorára igazította a trikonászanában felvett terpeszemet, majd másnap a kis terpeszt látva rámkiáltott, hogy “Why are your legs so close? Who told you that??” Minden napra jutott valami hasonló élmény, míg a többiek ászanákat kaptak, addig én csak kifogásokat. Egyre gyűlt bennem a frusztráció, nem értettem mi a baj velem, amikor mindent úgy csinálok ahogy mondják, ahogy elvárják. Ez alatt a pár hét alatt egyre fogyott az erőm, fizikailag is egyre gyengébbnek éreztem magam, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan módon a gyakorlásom egyre erőteljesebb lett. Egyik reggel annyira fásultnak és kimerültnek éreztem magam, hogy úgy döntöttem nincs erőm ma is azt lesni mit hogyan kellene csinálnom, egész egyszerűen csak gyakorolni fogok, a magam módján, a magam örömére, a külvilágot teljesen kizárva. Hihetetlenül új élmény volt ez számomra, soha korábban nem sikerült így elmerülnöm a légzésben, a gyakorlásban! Attól a naptól kezdve valami megváltozott, csak később tudatosodott bennem, hogy többé nem volt gond mekkora terpeszt veszek fel, hogy állnak a karjaim és lábaim, vagy a szőnyegem melyik részén gyakorolok éppen. Sharath néha gyengéden megkocogtatta a lábfejemet, vagy a homlokomat, jelezvén hová fókuszáljam a tekintetemet, de többé nem kifogásolta az ászanáimat. Hihetetlen tanulság volt ez számomra a befelé figyelésről, és hogy mit is jelent a külvilág valódi kizárása. Ez az egyik legértékesebb tapasztalat amit odakint kaptam.
Ezzel persze még messze nem értek véget a mysore-i kalandjaim, de ha mindent el akarnék mesélni, azt hiszem a következő negyedév bandhája is én maradnék 😀

BW: Milyen volt a hazatérés csodaországból? Merthogy végülis hazajöttetek… és belevágtatok egy izgalmas projektbe! Ami nap mint nap elrepít titeket Mysore-ba… Hogy is volt ez?
Eszter: Hát igen, végülis hazajöttünk, amit bevallom, akkor nem is bántam. India nagyon intenzív élmény volt, a mindennapos gyakorlás pedig mindent a sokszorosára erősített, így a két hónap végére érzelmileg és fizikailag is a tűrőképességem határára jutottam. Nagyon fura volt hazaérni, addig nem is tűnt fel, hogy mennyi minden megváltozott, pontosabban hogy én mennyire megváltoztam. Mindent másképp láttam, mintha lelassult volna a világ, sokkal jobban el tudtam merülni az egyszerű részletekben, színekben, illatokban, mint bármikor korábban. Nyugodt voltam és pozitív, nem is értettem hogyan élhettem korábban másképp… Mysore viszont nagyon hiányzott, így az első napokban az odakint összeszokott kis kommunánkkal itthon is minden percet együtt töltöttünk, főzőcskéztünk, beszélgettünk, röviden mindent megtettünk hogy még egy kicsit Mysoreban érezhessük magunkat.
Azt hiszem negyedik napja voltunk itthon, mikor egy nagyon kedves barátunk azzal az ötlettel hívott fel minket, hogy vegyük át az egyik ismerősének az étkezdéjét. Nem is értettem honnan jött neki az ötlet, azt pedig még kevésbé, hogy minket mi villanyozott fel ezzel kapcsolatban, hiszen sosem foglalkoztunk hasonlóval, de a védikus asztrológia szerint megfelelő nap volt 🙂 így még aznap délután elmentünk terepszemlére, és egy hét múlva már az ügyvédnél ültünk. Lett egy éttermünk. Ez volt a dolog egyszerű része, az igazi munka ezután következett: szó szerint egyik napról a másikra vettük át az üzemeltetést, nem volt koncepciónk, csak nyitvatartási időnk és örökölt törzsvendégeink, akik elvárták a megszokott rendet. Belevetettük magunkat a munkába, tanultunk, beszélgettünk, ötleteltünk, sok sok emberrel megismerkedtünk, majd közel 4 hónap után úgy döntöttünk, ideje a saját képünkre formálni a helyet. Két hetet terveztünk az átalakításra, közel két hónap lett belőle. Eredetileg csak egy kis festést és válaszfalbontást terveztünk, de menet közben egymást érték az ötletek. újabb és újabb projektekbe fogtunk bele, aminek valószínűleg máig nem lett volna vége, ha nem köszönt be az ősz, de megérte. A végeredménnyel mindannyian elégedettek voltunk, végre olyan helyet sikerült kialakítanunk, ahová jólesik belépni, ahol jó lenni, időt tölteni, szellős, tágas, kényelmes, és mégis barátságos. Szerettünk volna kitörni az örökölt szerepből, hiszen mi nem egy éttermet szeretnénk üzemeltetni, hanem egy közösséget kialakítani, aminek persze az étel is fontos része. A koncepciónk folyamatosan fejlődik, mindig ötletelünk, és úgy alakítjuk az üzletmenetet, hogy mindig legyen lehetőségünk egy jó ötletet megvalósítani. Mindhárman bízunk az univerzumban, és hisszük, hogy valami jót sikerül itt teremtenünk.

BW: Most egy kicsit térjünk át a fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?
Eszter: Nehéz kérdés, mindkettőből nagyon sok van 🙂 alapvetően azokat az ászanákat szeretem, amik a testközéptől kifelé törekedve nyújtják a testet, a karok és lábak ellentétes irányban nyúlnak – azt hiszem ezek a kimondottan helyigényes ászanák 🙂 Az egyik legkedvencebb ászanám mindigis a Janu Sirsasana volt, ebből is az A verzió, talán mert ez volt az első ászana aminek a fizikai hatását megéreztem. Mielőtt gyakorolni kezdtem volna, több mint 10 évig bringáztam, ami elég merevvé tette a derekamat – és akkor még a sok elfojtott érzelemről nem is beszéltünk – úgyhogy életem egyik nagy pillanata volt, mikor először éreztem, hogy Janu A-ban valami megmozdult deréktájt. A Sirsasanat is nagyon szeretem, pedig megszenvedtem vele annak idején, nagyon sokáig tartott amíg el mertem rugaszkodni a földtől, hogy akárcsak zsugor-fejenállásban megálljak. Mostanában pedig kimondottan nagy kedvencem lett a hátrahajlítás, mert hihetetlen hatással van rám, olyan érzéseket szabadít fel bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Ami kihívást jelent, az minden ami ezeknek az ellentéte: nem kedvelem az összegömbölyödő ászanákat, sem a csavarásokat, alapvetően semmi olyan pózt, ami a has-mellkas tákékot “beszorítja”. Ezeket az ászanákat nagyon nehezen tudom kivitelezni, sokszor fáj a gyomrom, a mellkasom, van hogy fulladok, vagy épp hányingerem van, szóval nem vagyunk jóban. Sok évig a rettegett Uttita Hasta jelentette a legnagyobb kihívást, biztosra vettem, hogy itt örökre megfeneklettem, hogy sosem leszek képes nyújtott lábon állni, és a fejemet a térdemhez érinteni, de amióta kicsit nyúlt a derekam, és erősödött a bandhám 😉 barátok lettünk. Most a Supta Kurmasanaval küzdök a legtöbbet, ami azért is érdekes, mert egy évvel ezelőtt ez az ászana sokkal kényelmesebb volt, mint most. Több esetben jártam már így, hogy egy magabiztosan és kényelmesen végzett ászana máról holnapra egyszerűen “eltűnt” – látszólag semmi nem történt, nem sérültem meg, nem volt semmi fizikai akadálya, mégsem tudtam többé fölvenni. Az első ilyen esetnél nagyon kétségbeestem, hónapokig próbáltam rájönni, hogy mi történt, mit csinálok hirtelen rosszul. de lassan el kellett fogadnom, hogy semmit. Egyszerűen egy szinttel lejjebb jutottunk. Úgy képzelem olyan ez mint hagymát hámozni, az első réteg lefejtése után jön a következő, és a következő, és a következő..úgyhogy egy ideje próbálok sehol sem túlságosan elkényelmesedni, talán így kevésbé lesz megrázó a következő réteg

BW: Eszter! Elérkeztünk az interjú legfontosabb részéhez! Melyik a kedvenc bandhád, melyik legyen a hónap bandhája? És miért?
Eszter: Ez végre egy nagyon egyszerű kérdés, a Mula-bandha! Előszöris azért, mert vele küzdöttem a legtöbbet, mire biztos kapcsolatot tudtunk kialakítani, hónapokig hittem hogy már ismerjük egymást, tudom, hogy mikor aktív és mikor nem, de egyszer a kényelmes ászanákkal együtt ő is elhagyott. Mindent előről kellett kezdenem, az alapoktól, mintha sosem lett volna izomzáram, és ez elég hosszú út volt. Cserébe viszont egy életre megismertük egymást. úgyhogy remélem most már töretlen marad a szerelmünk 🙂
Másodszor pedig pontosan azért, mert ilyen hosszú utat csak a Mula Bandhámmal tettem meg, így a mai napig ő az egyetlen, akinek a létezéséről teljes bizonyossággal meg vagyok győződve 🙂

BW: Hogyan képzeled el az astanga gyakorlásod öt év múlva?
Eszter: Öt év múlva? Hát ez elég hosszú idô, és figyelembe véve, mit feleltem volna erre öt évvel ezelőtt, azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy fogalmam sincs…mindenesetre ma úgy képzelem, hogy addigra lényegesen jobban ismerem majd saját magam, a lehetőségeimet és a korlátaimat, jobban látom majd hogy működik a világ, és hol az én helyem benne. Mondanám, hogy azt remélem öt év múlva a mindennapos gyakorlás nem jelent majd ekkora kihívást, de azt hiszem valójában én leszek az, aki akkor már másképp fog reagálni a kihívásokra. Talán addigra én is megértem azt, amit a már most sokaktól hallok, hogy valójában nincs mitől félni. Igen, ez a terv, de kérdezz meg újra, öt év múlva.

BW: Köszönöm az interjút!

*Nyersevő

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved