A hónap bandhája: április

Anita Bandha Jogini

Április hónap bandhája foglalkozását tekintve angol szakfordító, de ha valami furcsa módón “megszünnének” a nyelvek a földön, akkor festőművészként is a társadalom igen hasznos és megbecsült tagja lehetne. Astanga identitását illetően fanatikus Mysore-os, abból is a nyitásra – reggeli 5 óra, vagy akár kicsit előbb is – érkező “mániákus” fajtából. Igen gyorsan állt rá a tradicionális heti hat (ászana) gyakorlásra, amit a mai napig is szorgalmasan fenttart. Azt, hogy milyen út vezetett a “hívő astangás” tudatállapotig, megtudhatjátok a következő izgalmas interjúból. Fogadjátok szeretettel Anita megragadó történetét:

BW: Mielőtt elkezdenénk az interjút, kérlek, tedd a bal kezed Patandzsali Jóga-szútráira (könyv), a jobb kezed pedig a szívedre: Esküdj, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat fogod ma vallani, bandha téged úgy segéljen?
Anita: Esküszöm 🙂

BW: Hogyan ismerkedtél meg az astanga vinyásza jógával?
Anita: Ha kívülről nézem, elég egyszerű a történet, belülről kicsit hosszabb és szövevényesebb. Astangás előismeretek nélkül mentem 2014 novemberének elején a Mandalába egy néhány órás bevezető minitanfolyamra, ahol némi jól megválogatott elméleti bevezető után púrvattánászanáig gyakoroltuk a sorozatot kétszer. Elfáradtam, de egész nap tíz centivel a föld fölött lebegtem a boldogságtól… Este a neten rákerestem az első sorozatra, és hála a kiválóan beállított keresőszavaknak :-), a Bandha oldala jött be az első linkek között, Guruji videójával. Ezt végignéztem és le voltam nyűgözve… Nagyon izgalmasnak, szépnek, komolynak és vonzónak tűnt az egész gyakorlás, olyasminek, amit régóta kerestem. Másnap reggel nekiálltam gyakorolni a Napüdvözleteket, és onnantól kezdve minden reggelem a Napüdvözletekkel kezdődött. Fizikailag nem voltam jó állapotban egy krónikus betegség miatt, annyira, hogy nem is mertem Neked megírni, mikor jelentkeztem egy-két nap múlva a kezdő tanfolyamotokra, hogy orvosi ajánlásra tápszert szedek, hogy végig tudjak csinálni egy munkanapot… A tanfolyamotok november 11-én kezdődött, és amíg tartott, a tanfolyami anyaggal együtt haladtam az otthoni gyakorlásban, heti hatszor, szombat pihenőnap. A fizikai gyengeségem és merevségem ellenére minden nap kíváncsi voltam, mit mutat a „tükör”, az aznapi gyakorlás, és boldoggá tett, hogy arra a tíz, aztán tizenöt, majd húsz percre valami a matracra húz, még akkor is, ha az az időszak elsősorban a sorozat és az ászanák memorizálásáról szólt. Vártam a gyakorlást, és természetes volt, hogy heti hatszor gyakorlok, hiszen a rendszer ezt mondja. (Érdekes, hogy az astangával kapcsolatban fel nem merült, hogy bármit is ne fogadjak el a rendszerben. Ez egyébként nem annyira jellemző rám…) Az eddigi gyakorlásom egyik legboldogítóbb időszaka volt ez az otthoni egy hónap. A tanfolyam ideje alatt átalakultak a reggeleim, és amikor decemberben Mysore stílusban kezdtem gyakorolni, a reggeli rutin már be volt járatva.

Ha belülről nézem… az nagyon hosszú lenne, és nem is biztos, hogy nagyon érdekes. A 90-es évek végén olvastam először a jógáról, rendszerként nagyon izgalmas volt, de akkor még csak egy-két ászanát gyakoroltam, amikor épp eszembe jutott. Mindenféle mást mozogtam, és önismereti, spirituális téren is máshol indultam el. 2001-ben nyugati asztrológiát kezdtem tanulni, és ott elhangzott egy elejtett félmondat a rádzsa-jóga átalakító erejéről. Vonzott az elejtett félmondat, és minden más félmondat is, ami attól kezdve a jógával kapcsolatban megtalált; próbáltam keresni rádzsa jóga témában, de nem találtam semmit. Aztán hosszú évek mellékvágánya következett munka területén, önismereti téren pedig mindenféle egyéb tanulmányok. Most már úgy látom, hogy az elejtett félmondat Patandzsali nyolcágú jógájára vonatkozhatott.

A jógához végül a hatha jógán és alkalmazott ágain, illetve a himalájai jógán keresztül jutottam vissza; utóbbi nagyon tetszett, és majdnem elköteleződtem mellette, amikor jött egy sor betegség és másfél év kihagyás, majd némi gerinctréning, és azután, in medias res, az astanga.

BW: Milyen volt az otthoni gyakorlás után “belecsöppeni” egy Mysore programba?

Anita: Az az igazság, hogy amikor először lementem, nagyon izgultam és annyira meg voltam érintődve attól, hogy ott vagyok a Mysore-teremben, a Bandha nagyon intenzív, jellegzetes energiájú terében, csupa ismeretlen, vérprofi jógamester között, hogy trikonászana B-nél elvesztettem a fonalat, és aztán Csilla őrködött felettem végig. Azért az első óráért a mai napig hálás vagyok neki… Ami magát a Mysore-stílusú gyakorlást illeti, tudtam, hogy ez a nekem való forma, mert önállóan gyakorolhatok, ahogy addig is, de ott a tanár a teremben, aki figyeli a gyakorlásom, és közbelép, ha úgy látja; illetve ez a módszer tűnt az astanga legautentikusabb gyakorlási formájának. Emellett fontosnak éreztem, hogy megmaradjon heti egy-két alkalom otthoni, önálló gyakorlás is.

BW: Változott-e ha igen miben a Mysore gyakorlásod a kezdeti izgalmakhoz képest?

Anita: Ó, rengeteget, már ez alatt a nagyon rövid idő alatt is – mert hát másfél év a „hosszú ideig tartó, folyamatos” gyakorláshoz képest semmi. Mindenesetre a változásokban nagy szerepe van annak, hogy korán kezdtem járni. Az ötös kezdés egészen más minőség, mint a korábbi fél 7-7 órás kezdés. Sokkal koncentráltabb vagyok, a fejem sincs tele gondolatokkal és érzésekkel, és beszélni se beszélek a gyakorlás előtt. Na ez az egyik dolog, ami fura lehet velem kapcsolatban: sem a gyakorlás előtt, sem a gyakorlás után egy ideig nincs beszéd, vagy legalábbis nem nagyon van. Sokszor nem is tudok és nem is akarok ilyenkor beszélgetni. Gyakorlás után egy negyed órával már igen, de előtte nem… hálás vagyok azoknak, akik ezt megértik és elfogadják. Ezért is az a legjobb, ha még öt előtt kicsivel el tudom kezdeni a gyakorlást, mielőtt a többség megérkezik. Komoly varázsa van annak, amikor 5 előtt benyitsz a Bandhába, ügyelve arra, hogy ne csapj zajt, mert ilyenkor már lehet, hogy Andris és Dani gyakorol… de ha még nem gyakorolnak, akkor is egy szentélybe érkezel, ahol a levegőben ott van a gyakorlás energiája és egyfajta várakozás… hát igen, sok minden történik a Bandha terében minden nap, és ezt reggel nagyon lehet érezni. A hardcore ötös társaság különösen halk, egymásra figyelő gyakorlókból áll, és ez olyan jó, mert nem zavarja meg semmi ezt a teret, és ideálisak a körülmények ahhoz, hogy kialakuljon a gyakorláshoz szükséges figyelem… Illetve ilyenkor már az is a gyakorlás része, ahogy leveted a cipőd, ahogy lemész a lépcsőn, ahogy szekrényt nyitsz, ahogy bemész a terembe. Aztán majd talán lesz olyan, hogy kihívás elé állítom magam azzal, hogy hétre megyek gyakorolni (ez nem ígéret…)

Az utóbbi hónapokban számomra az a legnagyobb változás, hogy jóval nyugodtabb, kiegyenlítettebb tudatállapotban gyakorlok, mint korábban. Ha valami nagyon fáj, vagy nagyon nem megy és háromszor-négyszer kell próbálnom, az persze kizökkent, de nincs már az, mint ami még tavaly ősszel is volt, hogy mindent érzek körülöttem (hogy milyen állapotban van a másik, ki jön be az ajtón és hasonlók). Ezt megtanultam kezelni; vagy el sem jut most már, vagy ha eljut is, legtöbbször lepereg. A saját gondolataim és érzéseim se zavarnak; vannak, persze, de nem foglalkozom velük, vagy legalábbis jóval kevesebbet, mint korábban.

Ami a gyakorlás fizikai teljesítmény oldalát illeti… korábban nagyon zavart, hogy, bár elméletileg mindenki tudja és mondja is, hogy nem fizikai gyakorlásról van szó, úgy éreztem, hogy ezek csak szavak, és van valamiféle „elvárás” azzal kapcsolatban, hogy hogy halad az ember az ászanázásban, és ez a bármiféle értelemben vett fejlődés mércéje. Az önálló gyakorlás után a közösségben gyakorlás magával hozta azt is, hogy szembesültem a többiek csodálkozásával: te csak eddig gyakorolsz? miért? Ez nekem fura volt: egyrészt abszolút nem érdekelt – annyira, hogy bennem fel se merült ez a kérdés, és nem is értettem, miért kérdés ez; másrészt otthon előbb az öt darab szúrja namaszkára, aztán meg az állók és az ülők eleje tett tökéletesen boldoggá. Nem érdekelt, hogy mi az utolsó ászanám és mikor kapom a következőt, fogalmam nem volt arról, hogy ez presztízskérdés. Aztán persze a kérdéseket kapva foglalkoztatni kezdett a saját fizikai teljesítményem (de változatlanul nem az, hogy mennyire haladok „gyorsan” a sorozattal… ami még így leírva is abszurdum). Sokáig zavart, sőt bosszantott és idegesített is, hogy csodálkoznak vagy örülnek, ha kapok új ászanát („te tényleg azt figyeled gyakorlás közben, hogy meddig gyakorlok?”). Aztán megtanultam nem foglalkozni ezzel. A saját fizikai teljesítményem sem izgat most már annyira, mint korábban, sokkal rendesebb vagyok magamhoz. Pedig az elmúlt hónapokban fizikailag is többet tettem bele a gyakorlásba, ha az otthoni mindennapos, sokszor egyórás csípőnyitásra és hátnyújtásra gondolok, amihez lassan visszatérek.

BW: Nagyon szimpatikus ez a fajta hozzáállásod az ászanagyakorláshoz! Hogy megy át ha átmegy ez a szemlélet a 7/24-es (heti hétszer, a nap huszonnégy órájában megvalósuló astanga gyakorlás) rendszerbe?

Anita: Köszönöm ezt a kérdést! ravasz és nagyon elgondolkodtatott… nem tudom, mennyire jutottam közel a 7/24-es gyakorláshoz ez alatt a másfél év alatt; azt gondolom, hogy ez élethosszig tartó feladat, és majd visszanézve kiderül, mennyire tudtam megvalósítani. Az biztos, hogy sokat változtam a gyakorlásnak köszönhetően már ennyi idő alatt is, az önmagamhoz és másokhoz való viszonyom is sokat változott, és ez remélhetőleg egy idő után meg fog látszani 7/24-ben is. A gyakorlásnak tényleg van transzformatív ereje… Előbb azt kellett helyre tennem, hogy hogy van az, hogy valami, ami ennyire első látásra szerelemnek, ennyire autentikusnak és saját útnak tűnt, rögtön az elején ilyen nehézségeket támaszt fizikailag és pszichésen. Nyilván ez komoly egóharc volt, de most azt mondom, hogy ez is jó volt úgy, ahogy volt és előnyömre vált. A nehézségek, akadályok tudatosabbá és állhatatosabbá teszik a gyakorlásomat, engem pedig nagyon meglágyítanak belülről… elfogadóbb és türelmesebb lettem, lassan már egészen jól idomulok már a nevemhez, mert az Anita név spanyol eredetű, a jelentése pedig „kegyelem, könyörület”. De ez hosszú téma… Az mindenesetre borzasztóan jólesik és meghat, amikor a környezetem visszajelzi ezeket a változásokat.

Fizikai szinten megváltam egy csomó tárgytól, bútoroktól, a könyvtáram kb. harmadától (ezzel a korábbi énképem kb. harmadától is), ruháktól, sok mindentől, és ezzel párhuzamosan belül is kitakarítódott sok minden. Talán ennek a nagytakarításnak is köszönhető, hogy egészen váratlanul találnak meg olyan dolgok is, amelyek régóta szerepeltek a titkos listámon, és kapok ajándékba az élettől olyan dolgokat, amelyekre nem is gondoltam volna. Megtanultam, hogy van, amikor nem elég a sokat emlegetett szimbolikus 12 év ahhoz, hogy ráláss valamire; nem biztos, hogy minden kerek lesz, de az embert még nagyon hosszú(nak tűnő) idő után is érhetik váratlan meglepetések, akár pozitív, akár negatív értelemben.

Belül jobban elválik, hogy mi a fontos és mi nem az; sokkal nyugodtabb vagyok, koncentráltabb, és ha a munkát vesszük, hatékonyabb is. Egyenesebb és őszintébb is lettem, és az egyenességet általában jobban be tudom csomagolni úgy, hogy az mások számára könnyebben befogadható legyen. Ugyanakkor a nagyobb elfogadás és kedvesség nem jelenti azt, hogy bármit azonnal keblemre ölelek, és ez naivitás is lenne. Van egy-két alapérték, amit változatlanul hevesen védek vagy képviselek, és a hevesség meglepő lehet tőlem, de ha valaki ismer, az tudja, mi az az egy-két dolog. (Valahol egyébként ez nagyon vicces lehet, mert tényleg feltétlen reflexként hívható elő belőlem ez a reakció. Tesztelni viszont nem ajánlott… nem szoktam olyankor humoromnál lenni.). Számomra fontosabb a hitelesség, az őszinteség és a megfelelő formában tálalt igazság, mint az, hogy valamiféle félreértelmezett univerzális szeretet (vagy félreértelmezett ahimszá) nevében a szőnyeg alá söpörjek dolgokat. Aztán majd lehet, hogy megdolgozom belül ezt is, és robbanás nélkül is tudok hiteles, őszinte és egyenes lenni. A takarítás, a szanálás még tart, most már nem annyira fizikai szinten, hanem belül, de ez folyamatos munka, és valószínűleg élethosszig tartó.

BW: Most egy kicsit térjünk át a nyers, fizikai szintre. Melyik a kedvenc ászanád az astanga sorozatban, és melyik az, amelyik kihívást jelent számodra?

Anita: Ahogy változik a számomra a sorozat, úgy változik ez is. Tartósabb kedvencnek tűnik az utthita hasta, amit nagyon szeretek; jól megmutatja, hogy is állok aznap a belső stabilitással, meg szerintem nagyon szép póz is, és ritka, amikor nem megy (de olyankor is szeretem). Nagyon szeretem azokat az ászanákat is, amelyekben nagy csendet és ürességet tudok érezni, vagy tisztán megérzem a tudatállapotom változását, ahogy felveszem a pózt. A maricsászana B emiatt kezdettől kedvenc, egy időben az volt a „jutalom” a gyakorlásomban (nem, nem tartom tovább öt légzésnél, bár az tény, hogy le szokott lassulni a légzésem benne). És ilyen a szupta kurmászana is, bár ott még sok a fizikai küzdelem, de ha benne vagyok a pózban, az már jó, és ha rendesen meglesz, az azt hiszem ugyanolyan boldogság lesz, mint a maricsászana B… Azt is szeretem, amikor egy ászana elkezd változni, ilyenek az utóbbi időkben a praszáriták és a maricsászana C. És hogy mi jelent kihívást? a fizikai fájdalom kezelése, elfogadása kihívás. És amit el kellene hinnem, az is az. Nem vagyok nagyon hajlékony, ezért a csavarások nem mennek igazán jól, az elején a pársvakonászana B, később a maricsászana D. És a hátrahajlítás… most már egy fokkal könnyebb, de még mindig kell hozzá lelkierő,bár annak, hogy változik, örülök.

BW: Fizikai szintről befelé haladva találjuk a finom testet. Az átjáró a két réteg között akár lehet a bandha/bandhák (izomzárak) is. Milyen tapasztalásaid vannak ez a szinten? Kedvenc bandha – bandhaworks-ön kívűl -?

Anita: Igen, a Bandhaworks abszolút szívcsücsök, ami pedig a többi bandhát illeti, nekem jobbára még csak fizikai szinten működnek, amikor működnek, leszámítva néhány alkalmat vagy pózt, amikor érzem a felébredő energiaáramlást – bőven van mit fejlődnöm ezen a téren is. A fizikai gyakorlásban elsősorban az uddijána bandhát érzem legjobban, de ha a 7/24-es gyakorlásra gondolok, akkor most a dzsalandhara bandhát választanám, annak ellenére, hogy a másik két bandhát kellene elvileg a nap 24 órájában tartanunk. Egyrészt úgy tűnik, elég sajátos a viszonyom a beszédhez, másrészt szavakkal dolgozom, és nagyon érzékeny vagyok a szavakra (is). Ha nem a megfelelő szavakat mondod ki a megfelelő embernek a megfelelő időben, azt nem tudod visszacsinálni, mert az érzelmi nyoma ott marad a másikban. Legalább a másikhoz intézett első szavaid legyenek kedvesek… vagy legalább semlegesek. Állítólag a spirituális fejlődés egyik eszköze lehet az, ha az ember fele annyit beszél, mint amennyire késztetést érezne; de ha már „csak” érett személyiséget sikerül kialakítani, az sem kevés, és ebben a jókor kimondott szavak fontosak lehetnek, hordozzanak akár pozitív, akár negatív üzenetet. Úgyhogy tartsuk a dzsalandhara bandhát is 24 órán keresztül J

BW: Azt hiszem ennél jobb végszót avagy végszótlanságot keresve sem találhatnánk. A dzsalandhara bandha legyen Veled utadon! Köszönöm az interjút!

Anita: Én köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy engem választottál és végighallgattál!

Archívum

Bandha Works Jógaiskola

A Bandha Works jógaiskolát három mérnök alapította. Összeköt bennünket a törekvés, hogy a tradicionális astanga vinyásza jógát népszerűsítsük Magyarországon. Mi maguk is elkötelezett gyakorlói vagyunk az irányzatnak, minden évben az astanga jóga fővárosába, a dél-indiai Mysore-ba utazunk, ahol...

Bandha Works FaceBook oldala

Mysore program

Az astanga vinyásza jógát tradicionálisan Mysore stílusban oktatják. A módszer ötvözi a csoportos órák és az egyéni gyakorlás előnyeit. Lényege, hogy a teremben az összes gyakorló a saját légzésének ritmusára önállóan végzi a sorozatot, ezáltal az oktató mindenkinek egyénre szabott igazításokat, utasításokat tud adni, anélkül, hogy ez megzavarná az óra dinamikáját. Ráadásul így az sem probléma, ha valaki rövidített sorozatot végez, míg más a teljes első sorozatot és a második sorozat elejét is elvégzi ugyanazon az órán...
© 2013 Bandha Works - All Rights Reserved